Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)
1957-12-01 / 3143. szám
Számvetés írja: RÉVY ILONA, az Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium igazgatója A Kultúra Hónapja a megnyilvánulása kulturforradalmunknak. A szocialista építés szakaszához fűződik ez is és ez természetes. A kultúra nem válhat a dolgozó tömegek közkincsévé a tőkés országokban. Még ott sem, ahol a gazdasági fejlettség következtében az írástudás, az iskolázottság széleskörűen elterjedt. A zene, a képzőművészet, a színház még ezekben az országokban sem a tömegek műélvezetét szolgálja, az olvasók fő tápláléka pedig a ponyva. A kultúrforradalmat, a néptömegek honfoglalását a kultúrában, egyben pedig az alkotó művészek felszabadulását a tőkés uralom erkölcsileg bomlasztó és művészileg sekélyesítő hatása alól, csakis a szocializmus hozza meg. Most nyílik meg a Kultúra Hónapja, egyik igen fontos mozzanata népköztársaságunk 10. évfordulója megünneplésének. A munkások és parasztok országává vált Romániában a kultúrának olyan gazdag forrásai törtek felszínre, amelyeket a dolgozó népnek az elnyomás elleni harca, szocializmust építő ereje szabadított fel. Az írni-olvasni nem tudók millióinak gyújtotta meg a tudás fényét a népi demokratikus rendszer. Pártunknak a marxi-lenini eszmék alapján álló művelődéspolitikája már a tőkés-földesúri kizsákmányolás elleni harcban fogamzik meg és ebben azok a nagyszerű, minden nemzeti elfogultságot, vagy bizalmatlanságot feloldó elvek körvonalazódnak, amelyek napjaink szocialista-humanista művészetében és tömegkultúrájában jutnak diadalra. Ennek a következetes küzdelmekkel teli folyamatnak beszédes eredménye ma 15 nyelven folyó iskolai oktatásunk, az 1664 magyar tannyelvű, és a 369 német tannyelvű iskola, a magyar tannyelvű főiskolák, a sokszáz falusi művelődési ház és népkönyvtár, a 6 magyar színház, magyar operánk, a Székely Népi Együttes, a sztálinvárosi német és a születőben lévő ottani magyar népi együttes, a két német színház, a bukaresti és iasi jiddis-színház, a szerb népi együttes és az ukrán, török, tatár kulturegyüttesek. A Kultúra Hónapja külön 10 napot szentel a hazánkban élő nemzetiségek sokszínű kultúrájának bemutatására. A napokban megnyíló népművészeti kiállítás termeiben teljes pompájában tárul az ország fővárosának szeme elé az ezer árnyalatú népművészet, melyet évszázadok óta formálnak, gazdagítanak együttélő népeink. E tíz nap eseményei közé tartozik a kolozsvári Állami Opera, a szatmári és a marosvásárhelyi színház, az Állami Székely Népi Együttes, a Magyar Autonóm Tartomány Filharmonikus zenekarának és az országos hírnevű Nagy István vezette kórus bukaresti vendégszereplése. Bemutatkozik a temesvári német színház és a török-tatár, valamint a szerb népi együttes is. A mennyiségi növekedés, a fejlődés üteme a kultúrában is a szocialista rendszer fölényét bizonyítja a tőkés rend felett. A Kultúra Hónapja különböző rendezvényeken, kiadványokon, színielőadásokon keresztül és számtalan más módon tesz tanúságot erről a fejlődésről. Azonban nemcsak mennyiségi gyarapodásról van itt szó, hanem elsősorban kultúránk új tartalmáról. A kultúra fegyver, a társadalmi haladásnak a szocializmus építésének és a békeharcnak a fegyvere, mint ahogy a haladó polgári kultúra is fegyver volt annak idején a feudalizmus elleni küzdelemben, de a burzsoázia elnyomó eszközévé vált a munkásosztály feltörekvésének időszakában. Természetesen szocialista kultúránk — az irodalom, a zene, a művészet — a maga sajátos eszközeivel harcol, s egyben a múlt legjobb, haladó hagyományainak letéteményese és folytatója. Formájában nemzeti és tartalmában, szocialista kultúra, a szocialista építés eredményeinek, a dolgozók életének és vágyainak tükörképe. Ennek az új arcú, a népnek szóló, a népért való kultúrának hatalmas eredményeit vesszük számba most, a Kultúra Hónapja alkalmával. A népi hatalom, épülő szocialista rendünk lényegéhez tartozik, hogy ezen a széleskörű kulturális seregszemlén, pártunk lenini egyenjogúsági politikájának szellemében, méltó helyet kapnak a nemzeti kisebbségek kulturális eredményei is. A különböző rendezvények, a népművészeti kiállítások és egyéb kulturális megnyilvánulások egyik legfőbb célja: a román nép és a nemzetiségek kulturális értékeinek kölcsönös megismerése és megbecsülése. A szocialista forradalom megteremtette a bizalom, az egymás kultúrája iránti őszinte érdeklődés légkörét. A magyar és más nemzetiségű dolgozók munkakedvének, alkotókészségének, kultúrszomjának korlátlan lehetőségeket nyitott országunk felszabadulása, népi demokratikus rendszerünk, népköztársaságunk megteremtése. A társadalmi és nemzeti felszabadulásért vívott közös harc gyümölcse ez. Az országunkban élő nemzetiségek kulturrendezvényeinek nagyszabású programja újabb tanúságtétele és ösztönzője a testvéri együttélésnek, az egyenjogúságon alapuló közös munkának, a kulturforradalom további kibontakozásának. Népköztársaságunk 10. évfordulója, a decemberi kultúrhónap, időben közel esik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünnepléséhez. Ez alkalommal Moszkvában a kommunista és munkáspártok képviselői megbonthatatlan egységben hívták fel a világot, a haladó emberiséget, az összes népeket, a békeszertő embereket legnagyobb kincsünk, a béke oltalmazására. Népköztársaságunk sikerei, szocialista építésünk és kulturforradalmunk sikerei is ezeket a nagyszerű célokat szolgálják. A kulturforradalom egyik fontos eszköze a bőséget hozó szocialista rend megteremtésének, a népek közötti béke megszilárdításának. Akkor még nem ismertem az asszonyi lelket úgy, ahogy ma ismerem. De azért vártam a leányt másnap reggel. Amíg az emberek befogták az ökröket a szekerek elé, és amíg a szekeres ispán, Irimia apó okoskodását hallgattam, hogy melyik uton is induljunk el, a szemem egyre csak a tupilati nagy utat fürkészte. De akit vártam, csak nem mutatkozott. Megigazítottam oldalamon a tarsolyt, a pisztolyokat is megtapogattam. Aztán lehajoltam, hogy megszorítsam a ló hasán a hevedert és nyeregbe szálljak. Ahogy felemelkedem, Marga ott áll két lépésre tőlem. Nyújtja a kezét, hogy megsimogassa a ló pofáját. És nevet. A piros szoknyáját viselte és hozzá kék pruszlikot; fejére vérvörös kendőt kötött. A nyaka pedig teliszele tarka üveggyöngyökkel. S a lábán új csizma. Mintha csak a földből bújt volna elő, s ahogy ott állott, olyan volt, mint egy kis nyugtalan őzike. De nem nézett volna reám egy világért se. A vér tüstént lüktetni kezdett az ereimben, s ebből megértettem, hogy akármilyen buta kis cigányleány Marga, bizony kedves a szívemnek. Megkérdeztem : „Hát te vagy ?“ Erre összerezzent és szép íves orrcimpái remegni kezdtek. — Én vagyok, urfi, kezét csókolom. Ellőttem, hogy megköszönjem a jóságát. Az este csak éppen megvártam, hogy a boltosnak leteljen a szombatja, tüstént szaladtam a tallérral, amit kegyelmedtől kaptam. Ni, milyen csizmácskát vettem ! És mutatta az uj csizmáját, úgy, hogy előbb az egyik lábát emelte fel, aztán a másikat, s két ujja között még a szoknyája szélét is felcsippentette egy picikét. Irimia apó morogva fordult el és a szekeresek felé indult. Ismerte már a bolond természetemet. Közelebb léptem a leányhoz. — Látom, kicsinosítottad magad vasárnapra — mondottam nevetve. — Olyan szép vagy ,mint egy igazi kisasszony. Ez erősen tetszett neki. Orcája kipirosodott az örömtől. Megrázta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. — De nem ám azért, hogy templomba menjek ! — Hát miért ? — Csak úgy. A korcsmába indultam, pálinkáért . Részlet egy hosszabb elbeszélésből , Hasanabhe apának. S gondoltam, legalább az urfinak is megköszönöm az új csizmát. — Én meg azt gondoltam, azért jöttél, hogy kiolvasd a tenyeremből a jövendőmet. — Jaj, dehogyis, urfi. Nem vagyok én vénasszony, meg kitalálni sem tudnék mindenféle hazugságot. Hát mit mondhatnék ? — Azt gondoltam, megmondod, hogy kivel szeretnék én beszélgetni valahol. — Hol ? — suttogta nevető arcával. — A Jegenyéskútnál ? — Ott. — Azzal-e, akit az este ott látott kegyelmed ? — Azzal, nem is gondolok azóta másra. — Meglehet, urfi — ingatta a fejét csendesen és szemére árnyék borult, csakhogy az egy szegény sátoros cigányleány, kegyelmed pedig csak játszik vele, aztán elmegyen. Látom, be is fogták már az ökröket s a szekerek mindjárt indulnak. Kegyelmed is nyeregbe száll, az a leány meg, hiába várná. Estére már ki tudja hol jár. — De csak várjon, mert nem vár hiába — feleltem komoly arcával és egyenesen a szemébe néztem. — Visszajövök és két órával napszállta után ott vagyok, azon a helyen. A leány lehajtotta a fejét és egy ideig hallgatott. Aztán másképpen folytatta, anélkül, hogy reám nézett volna. — Aztán, ha elvitték a bort oda, ahová kell, visszatér-e kegyelmed éppen ezen az utón és megáll-e ismét itt a fogadónál ? — Igen. De meglehet, hogy késlekedni fogok, ha az a pascani bojár, akinek a bort viszem, megvárat a pénzzel. — Igen. És lassan ide-oda ringatta hajlékony derekát, a szemét meg le nem vette volna a csizmája orráról. Hirtelen megragadta a kezemet, amellyel a kantárszárat tartottam és megcsókolta. Aztán megfordult és elszaladt, be egyenesen a fogadóba. Még lestem egy darabig, hátha visszajön, de nem jött. Ankuca lépett ki a fogadó ajtaján, hogy elvegye a pénzt a szállásért, ételért-italért. Akkoriban korcsmérosné asszonyom nem volt már éppen fiatal, de azért, szép, derék asszony volt még. Csak rám nézett és mosolyogva megcsóválta a fejét, mert olyan asszony volt, hogy mindent kitudott és mindent meglátott. Ez a kicsi Ankuca, aki most itt ül előttem,erősen hasonlít reá. Csakhogy fiatalabb, meg szebb is. Az emberek megbiztatták az ökröket, s a szekerek nyikorogva fordultak ki az útra. Amikor elindult az utolsó szekér is, a tizenegyedik, én is nyeregbe ugrottam. A pincegádor előtt kucsmájukkal a kezükben ott hajlongtak a cigányok. Kiügettem az útra. A ló mellett hangos ugatással, vidáman ugrándozva nyargalt nagy szürke kutyám. Lupei, akit Irimia apó szabadon engedett a láncáról. Szép tiszta őszi reggel derült a Moldva völgyére. Valahol messze megszólaltak a harangok. Hangjuk lágyan szállott felém és édes zsongással töltötte meg a szivemet, így mendegéltünk jó darabig; a kelő nap hátulról szórta reánk sugarait, balról pedig a Moldva vize csillogott. A három szabad falu, Mitesti, Navrapesti és Miroslávesti elmaradt mögöttünk. Aztán elhagytuk a Moldva völgyét s az ökrök nekirugaszkodtak a hosszú brátesti kaptatónak. Mihelyt felérkeztünk, bent az erdőben, a kis hegyi kolostor alatt megpihentünk. De azt már nem tudnám megmondani kegyelmeteknek, miket beszéltem egész után az emberekkel és miket láttam, amerre elhaladtunk ; mert az én szemem mintha nem is azokat a helyeket és orcákat látta volna, s a gondolataim messzi röpködtek. Még napszállta előtt érkeztünk meg Pascani városába és egyenesen a bojári udvarba hajtottunk. Illendően köszöntöttem Canta nagyságos urat és jelentettem, hogy elhoztam a bort megállapodás szerint, ő kegyelme megveregette a vállamat és azt mondotta „no, ez derék !" , aztán rendelkezett a szállás meg a vacsora felől és abban maradtunk, hogy majd reggel lerakodunk. Canta uram még elpanaszolta, hogyan verte el a jég Cotnari-ban a szőlőjét , de én bizony nem nagyon figyeltem a szavaira, mert a Szeret völgye lassan ködbe burkolózott és közeledett az este. Miután elköltöttük a vacsorát, még számba vettem az embereket és parancsokat adtam éjszakára, azután titokban néhány szót súgtam Irimie apó fülébe, aki tüstént kihozta a lovamat az istállóból és szép csendesen a kapuhoz vezette. Lépésben lopakodtam ki az udvarból, magam mellett vezetve Lupeit. A faluban lassú ügetésre fogtam a lovat. Azután megcsippentettem az ostorral, és attól kezdve egyetlen vágtában röpített a pejkó, hogy a fülem is zúgott belé ; csak éppen olyankor lassítottam, amikor egy-egy falun haladtam keresztül. És napszállta után két órával megpillantottam Ankuca fogadóját, amint meszszire világított egyetlen fényes ablakával. Letértem az útról és keresztülvágtam a tarlón. Nemsokára megtaláltam az én ösvényemet. Ahogy közeledtem a Jegenyéskúthoz, a lovat lépésre fogtam. Dobogott a szívem, attól féltem, hogy senkit sem találok majd ott. Éppen akkor kelt fel a hold tompa vörös fénynyal. Már hallottam is a jegenyék halk susogását, amikor Lupéi morogni kezdett. Tüstént leszálltam a nyeregből és fulikán rászóltam: „Csendben maradj, Lupéi !“ És megállottam. Hirtelen mintha villám cikázott volna keresztül egész testemen. Marga ott volt néhány lépésnyire tőlem. Félig háttal állott a hold sápadt fényében és bal karjával eltakarta a homlokát. Ahogy megérintettem, leengedte a karját és megfordult. Hallottam, amint halkan felnevetett. A nyaka most is gyöngyökkel volt tele, éreztem az ujjaim alatt. Dohányszag nem érzett rajta és a hajából mezei virágok illata áradt. Fordította KACSIR MÁRIA SZERVÁTIUSZ TIBOR: Kalotaszegi menyecske E§ 3= y>lllllli!ll!IÜIIII!!!lin!!llllfflllll!lliimiimt!ltlt1lilil!llliltUl!liiltlltiffim Jlllllillllllllllllllllllllllllllll!llllllllllllllll!IIIIIIIIIIIIIII!l!llllll!llll!lllliy| MIHAI BENIUC ! PROMÉTHEUSZ ( Napgolyó, a fényedet ki fonta le guzsalyadról ? Felfont arany sugarakból rét selymét ki szőtte meg? Ki szaggatja délelőtt, s gyűrt ránk, ha száll a rőtest, fakultan a drága szőttest, már hamuszin szemfedőt? Faggatott a félénk ember téged és sok csillagot, ámde választ nem kapott, s és titokfát rázni nem mert. Századévre, századévi telt táplálva ember álmot, földreszállnak majd titánok és kezükben fáklya ég. Nem szálltak le ők soha. Fagy csikorgott, és sötét lett, s elnyelte az álomképet a sivárság mocsara. Ám az ember dühben-dacban vert egymáshoz két követ: s íme, tűzhelyek s szivek sötétjébe szikra pattant. g~ GRÉDA JÓZSEF fordítása | Zaharia Stanca A nép szolgálatában Harminc és egynéhány évvel ezelőtt, amikor még fiatal, kezdő író voltam, egy idősebb író mesélte el nekem a következőket: Franciaországban végeztem tanulmányaimat. 1914- ben, amikor kitört a világháború, haza kellett térnem az országba. Akkoriban, akárcsak én most, én is írtam verseket és a folyóiratok közölték is őket. Minthogy azonban irodalomból nem lehetett megélni, kénytelen voltam állás után nézni. Apám, aki részt vett a politikai életben, beajánlott a főváros polgármesterének, a miniszterelnök fivérének kegyeibe. A polgármester titkári minőségben alkalmazott. A megélhetésen kivül a politikai karrier is vonzott és ezért nagy igyekezettel dolgoztam. Főnököm meg volt velem elégedve. Egy szép napon azonban magához hivatott, gondterhelten reám nézett és igy szólt: — Nem tetszik nekem ez a dolog, fiatalember. Csúnya dolgokat hallottam magáról. — Miről van szó, polgármester úr? — Azt hallottam, hogy verseket irt... — Igen, valóban megjelent néhány versem. — Ön komoly ember. Miért vesztegeti az idejét ilyen hiábavaló dolgokkal ? — Azt hiszem, hogy van tehetségem, polgármester úr. — Lehet. De ki fogja elolvasni ezeket a verseket? Hiszen a mi jó népünk még olvasni sem tud. — Lehet, hogy eljön a nap, amikor majd megtanul írni és olvasni. — No, amikor a jó nép is megtanul olvasni, akkor nem én leszek polgármester, a bátyám meg nem lesz miniszterelnök. Egyáltalán nem érdekünk, hogy a népet megtanítsuk olvasni. A beszélgetés még hosszúra nyúlt és azzal végződött, hogy állás nélkül maradtam. ★ Gyakran eszembe jut ez a történet. Most, a kultúra hónapjának megnyitásakor is erre gondolok. Milyen nagy távolság választja el a mai Romániát a hajdani burzsoá földesúri Romániától! Akkoriban egy fiatal és tehetséges költőt elbocsátottak állásából, mert főnöke szerint lealacsonyító dologgal, versírással foglalkozott. Az egykori politikus aggodalma, hogy „a jó nép“ megtanul olvasni, bekövetkezett. Hol van már Bukarest akkori polgármestere, miniszterelnök-fivérével együtt? Megdöntöttük a monarchiát és népi demokratikus rendszerünkben, a népköztársaság kikiáltása óta eltelt tíz év alatt teljességgel megváltozott a régi Románia arca. Hazánkban ma különleges gondot fordítanak a művészet, az irodalom, a kultúra fejlesztésére. Köztudomású, hogy a monarchia idején az ország lakosságának nagy százaléka írástudatlan volt, s hogy a kultúrát teljességgel elzárták a nép elől. Köztudomású az is, hogy a régi Románia nem biztosított fejlődési lehetőséget a művészet és az irodalom számára. Népi demokratikus rendszerünk egyfelől harcba indult az írástudatlanság megszüntetéséért, másrészt kellő feltételeket teremtett a művészet, az irodalom fejlődéséhez, a kultúra felvirágoztatásához. Az irodalom és a művészet, a kultúra javai rövid idő alatt valóban az egész nép közkincsévé váltak. Kultúrára szomjazó népünk számára hozzáférhetővé tettük a könyveket. A román irodalom és a nemzetiségek irodalmának klasszikusai nagy példányszámban látnak napvilágot. Román és magyar fordításban széles népi tömegekhez jutottak el az egyetemes irodalom klasszikusai. A jelenkori külföldi írók legjobb művei is megjelentek fordításban. A hazai írók alkotásait könyvkiadó vállalataink nagy példányszámban, tetszetős grafikai formában, olcsón adják az olvasók kezébe. Jelentősen növekedett a könyvek példányszáma. De nem elégedhetünk meg azzal, hogy szépirodalmi, művészeti és tudományos műveket jelentettünk meg és terjesztettünk. A fővárosban és vidéken számos új színházat, operát és filharmonikus zenekart teremtettünk. Új tehetségeket fedeztünk fel a nép fiai között és megfelelő feltételeket teremtettünk arra, hogy ezek a tehetségek kibontakozhassanak és fejlődhessenek. Jelentősen fejlődik drámairodalmunk. Zeneirodalmunk is számos nagyszabású művel gazdagodott. Népi demokratikus rendszerünkben művelődési házak, sokezer kötetes könyvtárak létesültek, ének- és táncegyüttesek alakultak, újabb és újabb színház- és mozitermek nyílnak meg a nézők előtt. A népi demokratikus rendszerhez fűződik a hazai filmgyártás megteremtése is. Az elmúlt tíz év alatt a képzőművészet is új virágzásnak indult. A legértékesebb művészeti, irodalmi és tudományos alkotásokat évről évre állami díjakkal tüntetik ki. Népünk kultúrszomja azonban szinte olthatatlan. A nép újabb és újabb irodalmi műveket, műalkotásokat vár művészeitől és íróitól. Megnövekedtek a nép igényei. Mivel íróink és művészeink szoros kapcsolatban állanak, a néppel, bizonyosak vagyunk abban, hogy az elkövetkező években az irodalom és művészet további, még nagyobb sikereket ér el s a tudományok is még magasabb fejlődési fokra emelkednek. Mindössze néhány hét választ el népköztársaságunk kikiáltásának 10. évfordulójától. A kultúra most megnyitó hónapjának a többi között az is a célja, hogy felszínre hozza eredményeinket és újabb távlatokat nyisson előttünk. Íróink és művészeink munkája az elmúlt tíz év alatt gazdag gyümölcsöt hozott. Pártunk irányítása nyomán a művészet és irodalom egészséges fejlődése értékes eredményekhez vezetett. Az az idő, amelyről írásom bevezető részében beszéltem, soha többé vissza nem térhet. BiiHiiiiiimuiimiitHiiiHimmiiimm iRiiiiiiimiitimtniiiiUHHiftmiiitiiiiiniiiRiiiiiiiifimRnmiiininfimitnimiiiiiiiHiiiiiiHiiiiiRiiiiiiiiiiiiBnmininiiiitiiiiniiiiiiiiilUiimiiiKHiiiiiinmiiiilifiuiiiiiniulfiiiiitii CORNELIU BABA: Pihenő GY. SZABÓ BÉLA: Monostor felé SZABAD SZÍNMŰVÉSZET A fasiszta uralom azzal a bombával búcsúzott Bukaresttől, amely a Nemzeti Színház majdnem évszázados épületére hullott. Ez több mint jelkép. A fasiszta megszállók romokkal tetézték a régi uralkodó osztályok évszázados bűneit, az elmaradottságot és nyomort. Az égő petróleumfinomítók, s az égő Nemzeti, a villany és iskola nélküli sötétségben tengődő falvak várták az új gazdát, a népet. És „az új várak felépültek“. Nem minden esetben téglából és cementből, hiszen eddig még csak az Opera új épülete készült el, a Nemzeti pedig az egykori kamaraszínházaiban játszik. De a kevés férőhelyű régi színházépületekbe — amelyeket a századforduló körül, vagy az első világháború után már eleve azzal a meggondolással építettek, hogy „úgy sem lesz nagyszámú közönség“ — ma a legnehezebb jegyet kapni. A Nemzeti két színpadon játszik Bukarestben, a Municipal már három színpadon. Húszegynéhány, államilag szubvencionált színház működik a vidéki városokban, némelyiknek frissen emelt, korszerű új épülete van. Románia népe színházjáró nép lett a népköztársaság tíz éve alatt. Valamikor a román színészt Párizs vonzotta, a francia színpad volt a nagy karrier. Az itthoni színjátszás fejletlensége és mostoha helyzete, visszhangtalansága űzte el hazulról a kivételes tehetségeket. De sok keserűség vegyülhetett a párizsi siker örömébe. Örök hontalanság volt a művész sorsa, ha művészetének nem tudott otthont adni a hazája. Tavaly is játszottak román színészek Párizsban. De Dem magánosan, nem itthonról elűzve. A Nemzeti Színház teljes együttese vendégszerepelt a francia fővárosban, román klasszikusokkal és osztatlan nagy sikert aratott. Nem kellett már franciává lenniök a világsiker kedvéért, nem egyének törtek ki az általános ismeretlenségből, hanem a román nemzeti színművészet szerzett magának becsületet az egész világ előtt tavaly, Párizsban, a Népek Színházában éppúgy, mint az idén Velencében, a Goldoniünnepségeken. S ebben nemcsak a társadalmi körülmények megváltozása, nemcsak a mostoha sors megszűnése, nemcsak a művészet legmesszebbmenő állami támogatása tükröződik, hanem egy óriási művészi, stílusbeli fejlődés is. Joggal mondhatjuk, hogy tíz év alatt sok-sok évtizedes elmaradást hozott be a román színművészet. A román színészekből a tehetség sohase hiányzott, de míg Európaszerte, Moszkvától Bécsig, Párizsig és Londonig, Sztaniszlavszkijtól Reinhardtig, Jouvetig, Olivierig utat tört és uralkodóvá lett századunkban a leegyszerűsödött kifejező eszközökkel dolgozó modern realizmus, addig a román színjátszás általános stílusa egészen felszabadulásunkig a régi, patetikus, romantikus színpadias játék volt. A szovjet dráma és a szociadista realista színművészet esztétikai elveinek megismerése és példája új utakat nyitott a román színház előtt. Rohamos változás, valóban mérföldes léptekkel haladó fejlődés következett be. A legjobb román színpadokon: A Nemzetiben és a Municipalban, s ma már egyre több ids és vidéki színházban is a túltengő hév és szenvedély helyett uralkodóvá lett az életszerű emberábrázolás, a tudatos színészi munka, a mértéktartó, realista stílus, a kitűnő összjáték. Persze, mindezeken a „modern“ erényeken belül, megőrizték a román színészek és rendezők a nemzeti stílusukra annyira jellemző könnyedséget, csalogó játékosságot, az ösztönös lendületet, temperamentumot. A nagy Caragiale remekbeszabott, klasszikus szerepei most kaptak igazán erőre a román színpadon, most csillognak teljes fényükben. Most, hogy nem kötik többé üzleti béklyók a színházat, hangot kaphatnak és kapnak román színpadon teljes szépségükben a világirodalom klasszikusai. Most, hogy az egykori reakciós politikai vesztegzár helyét a szocialista tábor népeinek testvéri barátsága vette át, szabadon játsszák itt a színpadot forradalmasító orosz realista drámákat, Gorkij és Csehov műveit, valamint a forradalmi szovjet drámairodalom alkotásait s ezekkel új hang, új világ hatolt be a román színpadra. Forradalmasodon a román színjátszásban a népábrázolás : hiteles, eleven munkás- és paraszthősök jelentek meg a színpadon s az előadások számottevő tényezőjévé nőtt a tömegjelenet. Egyre virágzóbb fejlődésnek indul az új román dráma is, amely egyre számottevőbb művészi eredményeket ér el az élet, a kialakuló szocializmus embereinek sokoldalú, igaz, realista ábrázolása terén. A klasszikus kritikai-realista és a szocialista realizmus útját járó új román drámának nemzetközi visszhangja is egyre nagyobb. A Szovjetunió különböző színpadain évek óta sikerrel játsszák Caragiale, Sebastian, Musatescu műveit, valamint az új román drámairat eddigi legjelentősebb alkotását: Horia Lovinescu „Rombadőlt fellegvár“-t, amely több népi demokratikus ország színpadán is sikert aratott. Az „Elveszett levél“ már olasz és délamerikai társulatok műsorán is szerepel, a Nemzeti Színház párizsi vendégszereplése óta pedig a francia színházak műsorra tűzték Mihail Sebastian darabjait, valamint legújabban Al. Mirodan „Újságírók“ című színművét. Az egykori elmaradt, félgyarmati ország színművészete megérdemelten és biztosan emelkedik az európai színjátszás élvonalába, ezzel is bizonyítván, hogy a felszabadult, a maga urává lett dolgozó nép alkotó ereje, fejlődőképessége nem ismer határokat. Szabad ország szabad színművészetére jellemző az is, hogy a nemzetiségek színjátszása számára is megnyíltak a múltban ismeretlen és elképzelhetetlen fejlődési lehetőségek. A királyi Romániában a román színjátszás mostoha sorsa a nemzeti kisebbségek művészetének hivatalos elnyomásával párosult. A népi demokratikus Romániában a román színművészénél együtt fejlődik ,anyagilag és művészileg, a hat magyar, a két német és a két zsidó színház. Állami díjak, művészi címek, országos versenyek díjai éppúgy kijárnak a nemzetiségi művészeknek is, mint a románoknak. A múltban vándorhoz jutott a legjobb román művészeknek is — a Román Népköztársaság a magyar, a német, a zsidó színészeknek is gondos és hálás, szerető hazája lett. HALASZ ANNA