Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)

1957-12-01 / 3143. szám

Számvetés írja: RÉVY ILONA, az Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium igazgatója A Kultúra Hónapja a­ megnyilvánulása kul­­turforradalmunknak. A szocialista építés szaka­szához fűződik ez is és ez természetes. A kultúra nem válhat a dolgozó tömegek közkincsévé a tő­kés országokban. Még ott sem, ahol a gazdasági fejlettség következtében az írástudás, az iskolá­zottság széleskörűen elterjedt. A zene, a képző­művészet, a színház még ezekben az országokban sem a tömegek műélvezetét szolgálja, az olvasók fő tápláléka pedig a ponyva. A kultúrforradalmat, a néptömegek honfoglalását a kultúrában, egyben pedig az alkotó művészek felszabadulását a tőkés uralom erkölcsileg bomlasztó és művészileg seké­­lyesítő hatása alól, csakis a szocializmus hozza meg. Most nyílik meg a Kultúra Hónapja, egyik igen fontos mozzanata népköztársaságunk 10. évfordu­lója megünneplésének. A munkások és parasztok országává vált Romá­niában a kultúrának olyan gazdag forrásai törtek felszínre, amelyeket a dolgozó népnek az elnyom­­ás elleni harca, szocializmust építő ereje szaba­dított fel. Az írni-olvasni nem tudók millióinak gyújtotta meg a tudás fényét a népi demokratikus rendszer. Pártunknak a marxi-lenini eszmék alapján álló művelődéspolitikája már a tőkés-földesúri ki­zsákmányolás elleni harcban fogamzik meg és ebben azok a nagyszerű, minden nemzeti elfogult­ságot, vagy bizalmatlanságot feloldó elvek körvo­nalazódnak, amelyek napjaink szocialista-huma­nista művészetében és tömegkultúrájában jutnak diadalra. Ennek a következetes küzdelmekkel teli folya­matnak beszédes eredménye ma 15 nyelven folyó iskolai oktatásunk, az 1664 magyar tannyelvű, és a 369 német tannyelvű iskola, a magyar tannyel­vű főiskolák, a sokszáz falusi művelődési ház és népkönyvtár, a 6 magyar színház, magyar operánk, a Székely Népi Együttes, a sztálinvárosi német és a születőben lévő ottani magyar népi együttes, a két német színház, a bukaresti és iasi jiddis-szín­ház, a szerb népi együttes és az ukrán, török, tatár kulturegyüttesek. A Kultúra Hónapja külön 10 napot szentel a ha­zánkban élő nemzetiségek sokszínű kultúrájának bemutatására. A napokban megnyíló népművészeti kiállítás termeiben teljes pompájában tárul az or­szág fővárosának szeme elé az ezer árnyalatú népművészet, melyet évszázadok óta formálnak, gazdagítanak együttélő népeink. E tíz nap esemé­nyei közé tartozik a kolozsvári Állami Opera, a szatmári és a marosvásárhelyi színház, az Állami Székely Népi Együttes, a Magyar Autonóm Tar­tomány Filharmonikus zenekarának és az orszá­gos hírnevű Nagy István vezette kórus bukaresti vendégszereplése. Bemutatkozik a temesvári né­met színház és a török-tatár, valamint a szerb né­pi együttes is. A mennyiségi növekedés, a fejlődés üteme a kultúrában is a szocialista rendszer fölényét bi­zonyítja a tőkés rend felett. A Kultúra Hónapja különböző rendezvényeken, kiadványokon, színielő­­adásokon keresztül és számtalan más módon tesz tanúságot erről a fejlődésről. Azonban nemcsak mennyiségi gyarapodásról van itt szó, hanem el­sősorban kultúránk új tartalmáról. A kultúra fegyver, a társadalmi haladásnak a szocializmus építésének és a békeharcnak a fegyvere, mint ahogy a haladó polgári kultúra is fegyver volt annak idején a feudalizmus elleni küzdelemben, de a burzsoázia elnyomó eszközévé vált a munkásosz­tály feltörekvésének időszakában. Természetesen szocialista kultúránk — az irodalom, a zene, a művészet — a maga sajátos eszközeivel harcol, s egyben a múlt legjobb, haladó hagyományainak letéteményese és folytatója. Formájában nemzeti és tartalmában, szocialista kultúra, a szocialista építés eredményeinek, a dolgozók életének és vá­gyainak tükörképe. Ennek az új arcú, a népnek szóló, a népért való kultúrának hatalmas ered­ményeit vesszük számba most, a Kultúra Hónapja alkalmával. A népi ha­talom, épülő szocialista rendünk lényegéhez tar­tozik, hogy ezen a széleskörű kulturális seregszem­lén, pártunk lenini egyenjogúsági politikájának szellemében, méltó helyet kapnak a nemzeti ki­sebbségek kulturális eredményei is.­­ A különböző rendezvények, a népművészeti ki­állítások és egyéb kulturális megnyilvánulások egyik legfőbb célja: a román nép és a nemzetisé­gek kulturális értékeinek kölcsönös megismerése és megbecsülése. A szocialista forradalom megte­remtette a bizalom, az egymás kultúrája iránti őszinte érdeklődés légkörét. A magyar és­­ más nemzetiségű dolgozók munkakedvének, alkotókész­ségének, kultúrszomjának korlátlan­­ lehetőségeket nyitott országunk felszabadulása, népi demokrati­kus rendszerünk, népköztársaságunk megteremté­se. A társadalmi és nemzeti felszabadulásért ví­­vott közös harc gyümölcse ez. Az országunkban élő nemzetiségek kulturrendezvényeinek nagysza­bású programja újabb tanúságtétele és ösztönző­je a testvéri együttélésnek, az egyenjogúságon alapuló közös munkának, a kulturforradalom to­vábbi kibontakozásának. Népköztársaságunk 10. évfordulója, a decemberi kultúrhónap, időben közel esik a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom megünnepléséhez. Ez alkalom­mal Moszkvában a kommunista és munkáspártok képviselői megbonthatatlan egységben hívták fel a világot, a haladó emberiséget, az összes népeket, a békeszer­tő embereket legnagyobb kincsünk, a bé­ke oltalmazására. Népköztársaságunk sikerei, szo­cialista építésünk és kulturforradalmunk sikerei is ezeket a nagyszerű célokat szolgálják. A kul­turforradalom egyik fontos eszköze a bőséget ho­zó szocialista rend megteremtésének, a népek kö­zötti béke megszilárdításának. Akkor még nem ismertem az asszonyi lelket úgy, ahogy ma ismerem. De azért vártam a leányt más­nap reggel. Amíg az emberek befogták az ökröket a szekerek elé, és amíg a szekeres ispán, Irimia apó okoskodását hallgattam, hogy melyik uton is indul­junk el, a szemem egyre csak a tupilati nagy utat fürkészte. De akit vártam, csak nem mutatkozott. Megigazítottam oldalamon a tarsolyt, a pisztolyo­kat is megtapogattam. Aztán lehajoltam, hogy meg­szorítsam a ló hasán a hevedert és nyeregbe szálljak. Ahogy felemelkedem, Marga ott áll két lépésre tő­lem. Nyújtja a kezét, hogy megsimogassa a ló pofá­ját. És nevet. A piros szoknyáját viselte és h­ozzá kék pruszlikot; fejére vérvörös kendőt kötött. A nyaka pedig teliszele tarka üveggyöngyökkel. S a lábán új csizma. Mintha csak a földből bújt volna elő, s ahogy ott állott, olyan volt, mint egy kis nyugtalan őzike. De nem nézett volna reám egy vi­lágért se. A vér tüstént lüktetni kezdett az ereimben, s eb­ből megértettem, hogy akármilyen buta kis cigány­leány Marga, bizony kedves a szívemnek. Megkér­deztem : „Hát te vagy ?“ Erre összerezzent és szép íves orrcimpái remegni kezdtek. — Én vagyok, urfi, kezét csókolom. Ellőttem, hogy megköszönjem a jóságát. Az este csak éppen meg­vártam, hogy a boltosnak leteljen a szombatja, tüs­tént szaladtam a tallérral, amit kegyelmedtől kap­tam. Ni, milyen csizmácskát vettem ! És mutatta az uj csizmáját, úgy, hogy előbb az egyik lábát emelte fel, aztán a másikat, s két ujja között még a szoknyája szélét is felcsippentette egy picikét. Irimia apó morogva fordult el és a szekeresek felé indult. Ismerte már a bolond természetemet. Közelebb léptem a leányhoz. — Látom, kicsinosítottad magad vasárnapra — mondottam nevetve. — Olyan szép vagy ,mint egy igazi kisasszony. Ez erősen tetszett neki. Orcája kipirosodott az örömtől. Megrázta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. — De nem ám azért, hogy templomba menjek ! — Hát miért ? — Csak úgy. A korcsmába indultam, pálinkáért . Részlet egy hosszabb elbeszélésből­ , Hasanabhe apának. S gondoltam, legalább az urfi­­nak is megköszönöm az új csizmát. — Én meg azt gondoltam, azért jöttél, hogy kiol­­vasd a tenyeremből a jövendőmet. — Jaj, dehogyis, urfi. Nem vagyok én vénasszony, meg kitalálni sem tudnék mindenféle hazugságot. Hát mit mondhatnék ? — Azt gondoltam, megmondod, hogy kivel sze­retnék én beszélgetni valahol. — Hol ? — suttogta nevető arcával. — A Jege­­nyéskútnál ? — Ott. — Azzal-e, akit az este ott látott kegyelmed ? — Azzal, nem is gondolok azóta másra. — Meglehet, urfi — ingatta a fejét csendesen és szemére árnyék borult, csakhogy az egy szegény sátoros cigányleány, kegyelmed pedig csak játszik vele, aztán elmegyen. Látom, be is fogták már az ökröket s a szekerek mindjárt indulnak. Kegyelmed is nyeregbe száll, az a leány meg, hiába várná. Es­tére már ki tudja hol jár. — De csak várjon, mert nem vár hiába — felel­tem komoly arcával és egyenesen a szemébe néztem. — Visszajövök és két órával napszállta után ott va­gyok, azon a helyen. A leány lehajtotta a fejét és egy ideig hallgatott. Aztán másképpen folytatta, anélkül, hogy reám né­zett volna. — Aztán, ha elvitték a bort oda, ahová kell, visszatér-e kegyelmed éppen ezen az utón és meg­­áll-e ismét itt a fogadónál ? — Igen. De meglehet, hogy késlekedni fogok, ha az a pascani bojár, akinek a bort viszem, megvá­rat a pénzzel. — Igen. És lassan ide-oda ringatta hajlékony derekát, a szemét meg le nem vette volna a csizmája orráról. Hirtelen megragadta a kezemet, amellyel a kantár­szárat tartottam és megcsókolta. Aztán megfordult és elszaladt, be egyenesen a fogadóba. Még lestem egy darabig, hátha visszajön, de nem jött. Ankuca lépett ki a fogadó ajtaján, hogy elvegye a pénzt a szállásért, ételért-italért. Akkoriban korcs­­mérosné asszonyom nem volt már éppen fiatal, de azért, szép, derék asszony volt még. Csak rám nézett és mosolyogva megcsóválta a fejét, mert olyan asszony volt, hogy mindent kitudott és mindent meglátott. Ez a kicsi Ankuca, aki most itt ül előt­tem,erősen hasonlít reá. Csakhogy fiatalabb, meg szebb is. Az emberek megbiztatták az ökröket, s a szeke­rek nyikorogva fordultak ki az útra. Amikor elindult az utolsó szekér is, a tizenegyedik, én is nyeregbe ugrottam. A pincegádor előtt kucsmájukkal a kezük­ben ott hajlongtak a cigányok. Kiügettem az útra. A ló mellett hangos ugatással, vidáman ugrándozva nyargalt nagy szürke kutyám. Lupei, akit Irimia apó szabadon engedett a láncáról. Szép tiszta őszi reggel derült a Moldva völgyére. Valahol messze megszólaltak a harangok. Hangjuk lágyan szállott felém és édes zsongással töltötte meg a szivemet, így mendegéltünk jó darabig; a kelő nap hátul­ról szórta reánk sugarait, balról pedig a Moldva vize csillogott. A három szabad falu, Mitesti, Navrapesti és Miroslávesti elmaradt mögöttünk. Aztán elhagy­tuk a Moldva völgyét s az ökrök nekirugaszkodtak a hosszú brátesti kaptatónak. Mihelyt felérkeztünk, bent az erdőben, a kis hegyi kolostor alatt megpi­hentünk. De azt már nem tudnám megmondani ke­gyelmeteknek, miket beszéltem egész után az em­berekkel és miket láttam, amerre elhaladtunk ; mert az én szemem mintha nem is azokat a helyeket és orcákat látta volna, s a gondolataim messzi röp­ködtek. Még napszállta előtt érkeztünk meg Pascani váro­sába és egyenesen a bojári udvarba hajtottunk. Il­lendően köszöntöttem Canta nagyságos urat és jelentettem, hogy elhoztam a bort megállapodás szerint, ő kegyelme megveregette a vállamat és azt mondotta­­ „no, ez derék !" , aztán rendelkezett a szállás meg a vacsora felől és abban maradtunk, hogy majd reggel lerakodunk. Canta uram még el­panaszolta, hogyan verte el a jég Cotnari-ban a sző­lőjét , de én bizony nem nagyon figyeltem a sza­vaira, mert a Szeret völgye lassan ködbe burkoló­zott és közeledett az este. Miután elköltöttük a vacsorát, még számba vettem az embereket és parancsokat adtam éjszakára, azután titokban néhány szót súgtam Irimie apó fülébe, aki tüstént kihozta a lovamat az istállóból és szép csen­desen a kapuhoz vezette. Lépésben lopakodtam ki az udvarból, magam mellett vezetve Lupeit. A falu­ban lassú ügetésre fogtam a lovat. Azután megcsip­pentettem az ostorral, és attól kezdve egyetlen vág­tában röpített a pejkó, hogy a fülem is zúgott belé ; csak éppen olyankor lassítottam, amikor egy-egy fa­lun haladtam keresztül. És napszállta után két órá­val megpillantottam Ankuca fogadóját, amint mesz­­szire világított egyetlen fényes ablakával. Letértem az útról és keresztülvágtam a tarlón. Nemsokára megtaláltam az én ösvényemet. Ahogy közeledtem a Jegenyéskúthoz, a lovat lépésre fogtam. Dobogott a szívem, attól féltem, hogy senkit sem találok majd ott. Éppen akkor kelt fel a hold tompa vörös fény­nyal. Már hallottam is a jegenyék halk susogását, ami­kor Lupéi morogni kezdett. Tüstént leszálltam a nye­regből és fulikán rászóltam: „Csendben maradj, Lu­péi !“ És megállottam. Hirtelen mintha villám ciká­zott volna keresztül egész testemen. Marga ott volt néhány lépésnyire tőlem. Félig háttal állott a hold sápadt fényében és bal karjával eltakarta a homlokát. Ahogy megérintettem, leengedte a karját és megfor­dult. Hallottam, amint halkan felnevetett. A nyaka most is gyöngyökkel volt tele, éreztem az ujjaim alatt. Dohányszag nem érzett rajta és a hajából me­zei virágok illata áradt. Fordította KACSIR MÁRIA SZERVÁTIUSZ TIBOR: Kalotaszegi menyecske E§ 3= y>lllllli!ll!IÜIIII!!!lin!!llllfflllll!lliimiimt!ltlt1lilil!llliltUl!liiltlltiffim Jlllllillllllllllllllllllllllllllll!llllllllllllllll!IIIIIIIIIIIIIII!l!llllll!llll!lllliy| MIHAI BENIUC ! PROMÉTHEUSZ ( Napgolyó, a fényedet ki fonta le guzsalyadról ? Felfont arany sugarakból rét selymét ki szőtte meg?­­ Ki szaggatja délelőtt, s gyűrt ránk, ha száll a rőt­est, fakultan a drága szőttest, már hamuszin szemfedőt? Faggatott a félénk ember téged és sok csillagot, ámde választ nem kapott, s és titokfát rázni nem mert. Századévre, századév­i telt táplálva ember­ álmot,­­ földreszállnak majd titánok és kezükben fáklya ég. Nem szálltak le ők soha. Fagy csikorgott, és sötét lett, s elnyelte az álomképet­­ a sivárság mocsara.­­ Ám az ember dühben-dacban vert egymáshoz két követ: s íme, tűzhelyek s szivek sötétjébe szikra pattant. g~ GRÉDA JÓZSEF fordítása | Zaharia Stanca A nép szolgálatában Harminc és egynéhány évvel ezelőtt, amikor még fiatal, kezdő író voltam, egy idősebb író mesélte el nekem a következőket: Franciaországban végeztem tanulmányaimat. 1914- ben, amikor kitört a világháború, haza kellett tér­nem az országba. Akkoriban, akárcsak én most, én is írtam verseket és a folyóiratok közölték is őket. Minthogy azonban irodalomból nem lehetett meg­élni, kénytelen voltam állás után nézni. Apám, aki részt vett a politikai életben, beajánlott a főváros polgármesterének, a miniszterelnök fivérének ke­gyeibe. A polgármester titkári minőségben alkalma­zott. A megélhetésen kivül a politikai karrier is vonzott és ezért nagy igyekezettel dolgoztam. Főnö­köm meg volt velem elégedve. Egy szép napon azonban magához hivatott, gondterhelten reám né­zett és igy szólt: — Nem tetszik nekem ez a dolog, fiatalember. Csúnya dolgokat hallottam magáról. — Miről van szó, polgármester úr? — Azt hallottam, hogy verseket irt... — Igen, valóban megjelent néhány versem. — Ön komoly ember. Miért vesztegeti az idejét ilyen hiábavaló dolgokkal ? — Azt hiszem, hogy van tehetségem, polgármes­ter úr. — Lehet. De ki fogja elolvasni ezeket a verseket? Hiszen a mi jó népünk még olvasni sem tud. — Lehet, hogy eljön a nap, amikor majd meg­tanul írni és olvasni. — No, amikor a jó nép is megtanul olvasni, akkor nem én leszek polgármester, a bátyám meg nem lesz miniszterelnök. Egyáltalán nem érdekünk, hogy a népet megtanítsuk olvasni. A beszélgetés még hosszúra nyúlt és azzal végző­dött, hogy állás nélkül maradtam. ★ Gyakran eszembe jut ez a történet. Most, a kul­túra hónapjának megnyitásakor is erre gondolok. Milyen nagy távolság választja el a mai Romániát a hajdani burzsoá­ földesúri Romániától! Akkoriban egy fiatal és tehetséges költőt elbocsátottak állásá­ból, mert főnöke szerint lealacsonyító dologgal, vers­írással foglalkozott. Az egykori politikus aggodalma, hogy „a jó nép“ megtanul olvasni, bekövetkezett. Hol van már Bu­karest akkori polgármestere, miniszterelnök-fivérével együtt? Megdöntöttük a monarchiát és népi demo­kratikus rendszerünkben, a népköztársaság kikiáltá­sa óta eltelt tíz év alatt teljességgel megváltozott a régi Románia arca. Hazánkban ma különleges gondot fordítanak a művészet, az irodalom, a kultúra fejlesztésére. Köz­tudomású, hogy a monarchia idején az ország lakos­ságának nagy százaléka írástudatlan volt, s hogy a kultúrát teljességgel elzárták a nép elől. Köztudomá­sú az is, hogy a régi Románia nem biztosított fejlődési lehetőséget a művészet és az irodalom számára. Népi demokratikus rendszerünk egyfelől harcba indult az írástudatlanság megszüntetéséért, másrészt kellő fel­tételeket teremtett a művészet, az irodalom fejlődé­séhez, a kultúra felvirágoztatásához. Az irodalom és a művészet, a kultúra javai rövid idő alatt valóban az egész nép közkincsévé váltak. Kultúrára szomjazó népünk számára hozzáférhe­tővé tettük a könyveket. A román irodalom és a nemzetiségek irodalmának klasszikusai nagy pél­dányszámban látnak napvilágot. Román és ma­gyar fordításban széles népi tömegekhez jutottak el az egyetemes irodalom klasszikusai. A jelenkori kül­földi írók legjobb művei is megjelentek fordításban. A hazai írók alkotásait könyvkiadó vállalataink nagy példányszámban, tetszetős grafikai formában, olcsón adják az olvasók kezébe. Jelentősen növekedett a könyvek példányszáma. De nem elégedhetünk meg azzal, hogy szépirodalmi, művészeti és tudományos műveket jelentettünk meg és terjesztettünk. A fővá­rosban és vidéken számos új színházat, operát és filharmonikus zenekart teremtettünk. Új tehetsége­ket fedeztünk fel a nép fiai között és megfelelő fel­tételeket teremtettünk arra, hogy ezek a tehetségek kibontakozhassanak és fejlődhessenek. Jelentő­sen fejlődik drámairodalmunk. Zeneirodalmunk is számos nagyszabású művel gazdagodott. Népi demokratikus rendszerünkben művelődési házak, sokezer kötetes könyvtárak létesültek, ének- és táncegyüttesek alakultak, újabb és újabb színház- és mozitermek nyílnak meg a nézők előtt. A népi demo­kratikus rendszerhez fűződik a hazai filmgyártás megteremtése is. Az elmúlt tíz év alatt a képzőművé­­szet is új virágzásnak indult. A legértékesebb művé­szeti, irodalmi és tudományos alkotásokat évről évre állami díjakkal tüntetik ki. Népünk kultúrszomja azonban szinte olthatatlan. A nép újabb és újabb irodalmi műveket, műalkotá­sokat vár művészeitől és íróitól. Megnövekedtek a nép igényei. Mivel íróink és művészeink szoros kap­csolatban állanak,­ a néppel, bizonyosak vagyunk abban, hogy az elkövetkező években az irodalom és művészet további, még nagyobb sikereket ér el s a tudományok is még magasabb fejlődési fokra emel­kednek. Mindössze néhány hét választ el népköztársasá­gunk kikiáltásának 10. évfordulójától. A kultúra most megnyitó hónapjának a többi között az is a célja, hogy felszínre hozza eredményeinket és újabb távlatokat nyisson előttünk. Íróink és művészeink munkája az elmúlt tíz év alatt gazdag gyümölcsöt hozott. Pártunk irányítása nyomán a művészet és irodalom egészséges fejlődése értékes eredményekhez vezetett. Az az idő, amelyről írásom bevezető részé­ben beszéltem, soha többé vissza nem térhet. BiiHiiiiiimuiimiitHiiiHimmiiimm iRiiiiiiimiitimtniiiiUHHiftmiiitiiiiiniiiRiiiiiiiifimRnmiiininfimitnimiiiiiiiHiiiiiiHiiiiiRiiiiiiiiiiiiBnmininiiiitiiiiniiiiiiiiilUiimiiiKHiiiiiinmiiiilifiuiiiiiniulfiiiiitii CORN­ELI­U BA­BA: Pihenő GY. SZABÓ BÉLA: Monostor felé SZABAD SZÍNMŰVÉSZET A fasiszta uralom azzal a bombával búcsúzott Bukaresttől, amely a Nemzeti Színház majdnem év­százados épületére hullott. Ez több mint jelkép. A fasiszta megszállók romokkal tetézték a régi uralko­dó osztályok évszázados bűneit, az elmaradottságot és nyomort. Az égő petróleumfinomítók, s az égő Nemzeti, a villany és iskola nélküli sötétségben tengődő falvak várták az új gazdát, a népet. És „az új várak fel­épültek“. Nem minden esetben téglából és cement­ből, hiszen eddig még csak az Opera új épülete ké­szült el, a Nemzeti pedig az egykori kamaraszínhá­zaiban játszik. De a kevés férőhelyű régi színházépü­letekbe — amelyeket a századforduló körül, vagy az első világháború után már eleve azzal a meggon­dolással építettek, hogy „úgy sem lesz nagyszámú közönség“ — ma a legnehezebb jegyet kapni. A Nemzeti két színpadon játszik Bukarestben, a Muni­cipal már három színpadon. Húszegynéhány, ál­lamilag szubvencionált színház működik a vidéki városokban, némelyiknek frissen emelt, korszerű új épülete van. Románia népe színházjáró nép lett a népköztársaság tíz éve alatt. Valamikor a román színészt Párizs vonzotta, a francia színpad volt a nagy karrier. Az itthoni szín­játszás fejletlensége és mostoha helyzete, visszhang­­talansága űzte el hazulról a kivételes tehetségeket. De sok keserűség vegyülhetett a párizsi siker örö­mébe. Örök hontalanság volt a művész sorsa, ha művészetének nem tudott otthont adni a hazája. Tavaly is játszottak román színészek Párizsban. De Dem magánosan, nem itthonról elűzve. A Nemzeti Színház teljes együttese vendégszerepelt a francia fővárosban, román klasszikusokkal és osztatlan nagy sikert aratott. Nem kellett már franciává lenniök a világsiker kedvéért, nem egyének törtek ki az álta­lános ismeretlenségből, hanem a román nemzeti színművészet szerzett ma­gának becsületet az egész világ előtt tavaly, Párizs­ban, a Népek Színházá­ban éppúgy, mint az idén Velencében, a Goldoni­­ünnepségeken. S ebben nemcsak a tár­sadalmi körülmények meg­változása, nemcsak a mos­toha sors megszűnése, nemcsak a művészet leg­messzebbmenő állami tá­mogatása tükröződik, ha­nem egy óriási művészi, stílusbeli fejlődés is. Jog­gal mondhatjuk, hogy tíz év alatt sok-sok évtizedes elmaradást hozott be a ro­mán színművészet. A ro­mán színészekből a tehet­ség sohase hiányzott, de míg Európaszerte, Moszk­vától Bécsig, Párizsig és Londonig, Sztaniszlavsz­­kijtól Reinhardtig, Jouvet­­ig, Olivierig utat tört és uralkodóvá lett századunk­ban a leegyszerűsödött ki­fejező eszközökkel dolgo­zó modern realizmus, ad­dig a román színjátszás általános stílusa egészen felszabadulásunkig a régi, patetikus, romantikus színpadias játék volt. A szovjet dráma és a szociadista realista színművé­szet esztétikai elveinek megismerése és példája új utakat nyitott a román színház előtt. Rohamos vál­tozás, valóban mérföldes léptekkel haladó fejlődés következett be. A legjobb román színpadokon: A Nemzetiben és a Municipalban, s ma már egyre több ids és vidéki színházban is a túltengő hév és szenvedély helyett uralkodóvá lett az életszerű em­berábrázolás, a tudatos színészi munka, a mérték­tartó, realista stílus, a kitűnő összjáték. Persze, mind­ezeken a „modern“ erényeken belül, megőrizték a román színészek és rendezők a nemzeti stílusukra annyira jellemző könnyedséget, csalogó játékosságot, az ösztönös lendületet, temperamentumot. A nagy Caragiale remekbeszabott, klasszikus szerepei most kaptak igazán erőre a román színpadon, most csil­lognak teljes fényükben. Most, hogy nem kötik többé üzleti béklyók a színházat, hangot kaphatnak és kapnak román színpadon teljes szépségükben a világirodalom klasszikusai. Most, hogy az egykori reakciós politikai vesztegzár helyét a szocialista tá­bor népeinek testvéri barátsága vette át, szabadon játsszák itt a színpadot forradalmasító orosz realista drámákat, Gorkij és Csehov műveit, valamint a for­radalmi szovjet drámairodalom alkotásait s ezekkel új hang, új világ hatolt be a román színpadra. For­radalmasodon a román színjátszásban a népábrázo­lás : hiteles, eleven munkás- és paraszthősök jelen­tek meg a színpadon s az előadások számottevő tényezőjévé nőtt a tömegjelenet. Egyre virágzóbb fejlődésnek indul az új román dráma is, amely egyre számottevőbb művészi ered­ményeket ér el az élet, a kialakuló szocializmus em­bereinek sokoldalú, igaz, realista ábrázolása terén. A klasszikus kritikai-realista és a szocialista realizmus útját járó új román drámának nemzetközi visszhangja is egyre nagyobb. A Szovjetunió különböző színpa­dain évek óta sikerrel játsszák Caragiale, Sebastian, Musatescu műveit, valamint az új román drámaira­t eddigi legjelentősebb alkotását: Horia Lovinescu „Rombadőlt fellegvár“-t, amely több népi demokra­tikus ország színpadán is sikert aratott. Az „Elve­szett levél“ már olasz és délamerikai társulatok mű­során is szerepel, a Nemzeti Színház párizsi vendég­­szereplése óta pedig a francia színházak műsorra tűzték Mihail Sebastian darabjait, valamint legújab­ban Al. Mirodan „Újságírók“ című színművét. Az egykori elmaradt, félgyarmati ország színművészete megérdemelten és biztosan emelkedik az európai színjátszás élvonalába, ezzel is bizonyítván, hogy a felszabadult, a maga urává lett dolgozó nép alkotó ereje, fejlődőképessége nem ismer határokat. Szabad ország szabad színművészetére jellemző az is, hogy a nemzetiségek színjátszása számára is meg­nyíltak a múltban ismeretlen és elképzelhetetlen fej­lődési lehetőségek. A királyi Romániában a román színjátszás mostoha sorsa a nemzeti kisebbségek mű­vészetének hivatalos elnyomásával párosult. A népi demokratikus Romániában a román színművészénél együtt fejlődik ,anyagilag és művészileg, a hat ma­gyar, a két német és a két zsidó színház. Állami díjak, művészi címek, országos versenyek díjai épp­úgy kijárnak a nemzetiségi művészeknek is, mint a románoknak. A múltban vándorhoz jutott a legjobb román művészeknek is — a Román Népköztársaság a magyar, a német, a zsidó színészeknek is gondos és hálás, szerető hazája lett. HALASZ ANNA

Next