Előre, 1958. február (12. évfolyam, 3195-3218. szám)
1958-02-01 / 3195. szám
A levelezői pályázatunk idején és az elmúlt napokban sok olvasónk, levelezőnk fordult hozzánk azzal a kéréssel, hogy több sajtólevélnek adjunk helyet a lapban. Szerkesztőségünk egyetért a kívánságokkal. Rendbeltelezői rovataink mellett ezután havonta egyszer sajtólevelező oldallal is jelentkezünk. Mellékletünk a levelezők legjobb írásait, a mindennapi munkában elért eredményeit, ugyanakkor a sajtó történetét, a kommunista és haladó szellemű publicisták, riporterek életét és munkásságát igyekszik majd bemutatni azzal a céllal, hogy levelezőink ismereteit gazdagítsa. Arra törekedünk, hogy ezzel a melléklettel is segítsük levelezőink tevékenységét. Viszont segítséget is várunk tőlük szerkesztői munkánkhoz, hogy minél jobban teljesíthessük azt a feladatot, amely a szocializmus építésében a kommunista sajtó előtt áll. Sajtólevelezőink támogatását munkánkban eddig is mindig éreztük. Szeretnénk, ha a jövőben még több olvasónk lépne be sajtólevelezőink népes táborába.» ♦ ♦ ♦♦ ♦ ERVEIt és tettek Félkörben határolja lakónegyedünket a Maros és vizének gyakran fenyegető ölelése az esztendők során sok nyugtalan éjszakát és állandó gondot okozott a marosvásárhelyi Oncsa-telep lakóinak. A viz egy-egy újabb sár földet rabolt el a parttól s a veszély közeledett a partmenti lakásokhoz. Az aggodalom olyan mértékben növekedett, amilyen arányban nőtt, szépült a telep, gyarapodott a féltenivalónk. A még a múlt rendszerben épült 40 szegényes munkáslakásból álló telep új lakónegyeddé nőtt. Rövid pár esztendő alatt több mint száz új lakás épült. Teljesen új utcák alakultak ki az egytőlegyig állami kölcsönből épült házakból, szilárd betonra emelt téglaépítmények, nagy ablakokkal. Gáz és villany egyből sem hiányzik, még a régiekből sem. Újjáépült szép napközi otthonunkról 50 gyermek édesanyja beszél elismeréssel. Kultur otthonunkban 1957 óta — közkívánatra — állandó mozi működik. Pár évvel ezelőtt még sok panasz volt a sáros utcákra, járdákra. 1957-ig kereken tíz utcában csinálták meg a járdát, a Costa Fora utcában 400 méter hosszúságban bevezettük a vizet. Mindezen eredmények csak úgy születhettek, hogy ki-ki a maga közbenjárásával, törődésével, munkájával — vette ki részét a megvalósításból. A közérdekű munkákat a lakók sok-sokszáz önkéntes munkaórája tette olcsóbbá. Asztalos Sándor körzeti képviselőnk 1956 februárjában történt újraválasztása után — az általunk már ismert igyekezettel — vette gondjaiba a felvetett kérdéseket, javaslatokat. A két év alatt sorra valósultak meg terveink. Az 1957. év szilveszterére nyomasztó gondunktól is megszabadultunk. A Tartományi Építkezési Tröszt befejezte a partvédelmi munkát: 280 méter hosszúságban erős védőgátat épített a veszélyeztetett szakaszon. Költsége 1.200.000 lej. Jöhetnek az újabb tennivalók A január 14-i körzeti gyűlésen most már harmadszor jelöltük Asztalos Sándor CFR munkást képviselőnknek. Együtt szőjük most az elkövetkezendő két év terveit. MAGOSS LAJOS famunkás Az októberi forradalom győzelmének harmadnapján, 1917 november 10-én a Pravdában megjelent a sajtóról szóló dekrétum. Vlagyimir Uljanov (Lenin), a Népbiztosok Tanácsának elnöke írta alá. „A sorsdöntő fordulat órájában és a rákövetkező napokban — állapította meg ez az okmány — az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak számos intézkedést kellett tennie a különféle árnyalatú ellenforradalmi lapok ellen... Ismeretes, hogy a burzsoá sajtó a burzsoázia egyik leghatalmasabb fegyvere. Különösen abban a válságos pillanatban, amikor az új hatalom, a munkások és parasztok hatalma még nem szilárdult meg, lehetetlen ezt a fegyvert teljesen az ellenség kezében hagynunk, hiszen ilyen percekben az éppen olyan veszélyes, mint a bomba és gépfegyver". 1918 januárjának végén a Népbiztosok Tanácsa dekrétumot adott ki a Forradalmi Sajtótörvényszék felállításáról. Ennek hatáskörébe tartoztak „a sajtó útján elkövetett népellenes bűnök“. 1. A sajtótörvényszék ügyésze Nyikolaj Vasziljevics Krilenko volt. Először abból az alkalomból találkoztam vele, hogy megbírságolták a Gazeta dija vszék ciitin moszkvai polgári lapot, melynek abban az időben szerkesztője voltam. Nyikoláj Vaszitjetlits dolgozószobájába invitált. Asztalán a Gazeta dijavszi L gyűjteménye feküdt. — Miért nem jön a mi kiadványainkhoz dolgozni ? — kérdezte tőlem Krilenko. — Szeretnék — feleltem. — De nincsenek ismerőseim. — Mit művelt a forradalom idején ? — Saját kezdeményezésemből és a zamoszkvorecsjei forradalmi komité megbízásából szervereket koboztam el a polgári lakásokban és a krimi híd körüli lövészárokba szállítottam azokat. — Na lám — mondta Krilenko. — És mégis kizsákmányoltatja magát a burzsujoktól. Egyébként erről még beszélünk. Az újság elleni ágat visszavonták. Nem sokkal azután Krilenko egy cédulát adott nekem Orosz Távirati Ügynökség (Rosszijszkoje Tyelegrafnoje Agentsztovo, ROSZTA) vezetőjéhez. Ezt az ügynökséget akkor szírezték meg a VCIK (a Szovjetek Összorosz Központi Végrehajtó Bizottsága) és a PTA (Pétervári Távirati Iroda) mellett működő sajtóiroda helyett. A Gazeta dija vszeh-nek még két munkatársa nyilvánította azt az óhaját, hogy velem együtt „elszegődjék“ a bolsevikokhoz. Elindultunk hát a Sztetyenszkij-köz felé. A hátsó lépcsőn felbaktattunk a második emeletre. Átmentünk vagy tíz üres szobán. A mocskos ablaküvegen bágyadtan mászkáltak az őszi legyek. Az ablakpárkányokat és a padlót vastag porréteg lepte be. Valahol messze magányos írógép kopogott. — Ez hát a „tájékozódásügyi minisztérium /“ — mormogta elámulva társam, Mihail Jalgubcev. Én közben megpillantottam egy ajtót, melyre gombostűvel volt ráerősítve egy papírlon. Rajta felirat: „Lépj be kopogás és bejelentés nélkül!//“ Benyitottunk egy nagy szobába. Ott hangoskodott és intézkedett Dmitrij Ivanovics Brazul, ROSZTA felelős titkára, mozgékony, tevékeny, szangvinikus ember, az adomák nagy barátja. Erősen ukrános kiejtéssel, hangosan beszélgetett egyszerre két férfivel. Közben irt is valamit. Mikor meglátott minket, tovább irt, balkezét felém nyújtotta. Belenyomtam Krilenko céduláját, Dmitrij Ivanovics egy pillanat alatt átfutotta és fogait kivillantva felkiáltott : — Ez már igen ! Nagyszerű! Emberekre ilyen szükségünk van, ni! És tenyerének élét elhúzta torka előtt. (Ez a mozdulat egy orosz szólásra utal. — A fordító megjegyzése.) És azonnyomban odaültetett az asztalhoz javítani a kézi sokszorosító viaszlapjait, Jalgubcevre rábízta az egész érkező és kimenő anyag iktatását. Másik társamnak, Pjotr Asevszkijnak pedig azt mondta : — Menjen a folyosón balról a második szobába, ott kap egy tárcatémát. 2. Mihail Jalgubcev meg is maradt technikai titkárnak helyesebben ügyvezetőnek. Bennem, a „kerékpáros embert“ értékelték. A villamos akkor nem közlekedett. Autóról álmodni sem lehetett, hiszen egész Moszkvában nem volt több száz üzemképes személykocsinál. Motorkerékpárjai meg csak a hadseregnek voltak. Ezért segített a kerékpárom három ember munkáját elvégezni. Nappal ide-oda karikáztam, este írtam, éjjelenként a Kommunáid című lapot szerkesztettem vagy szolgálatos voltam a ROSZTA távirati osztályán. Szolgálatosnak lenni a távirati osztályon, kitüntetésszámba ment, mert ott folyt az ügynökség munkájának legjava. De más fontos körülmény is vonzotta oda az embereket: bármikor előfordulhatott, hogy csenget Vlagyimir Iljics Lenin és kén, hogy olvassanak fel neki a telefonba mindent, ami „friss és a legérdekesebb“. Egy ilyen szolgálat idején alkalmam volt beszélgetni Leninnel. Szóról-szóra emlékszem erre a beszélgetésre. Egy távirat szövegét olvastam fel Vlagyimir Iljicsnek és nagyon ügyetlenül fogalmazott mondatba botlottam, melyet magam is csak nagy nehezen tudtam megemészteni. — Álljon meg egy pillanatra — mondta Vlagyimir Iljics. — Ezt önök így is sokszorosították a kőnyomatosukban? I -V. — Nem érzi, hogy ez a mondat ügyetlenül van megfogalmazva? — De érzem, Vlagyimir Iljics — mondtam. — Át kell dolgozni... Legyen szíves adja át munkatársainak azt a nyomatékos kérésemet, hogy ne tűrjenek meg könyomatosakban egyetlen roszszul vagy nem eléggé szabatosan és világosan megfogalmazott mondatot sem. Hiszen ez az anyag vidéki újságokhoz kerül. Azoknál teljesen tapasztalatlan munkás- és parasztújságírók dolgoznak és az önök közleményeit emberek milliói olvassák... Igen... így bizony kérem... Most pedig olvassa fel, ami érdekes anyaguk még van... Mikor befejeztem az olvasást, Vlagyimir Iljics hallgatott egy kicsit, és egyszerre teljesen váratlan kérdést tett fel : — Mondja csak, milyen a koszt a ROSZTÁ-nál ? Nos, például mi volt ma ebédre az étkezdében ? Lötty ! — böktem ki én, megfeledkezve arról, hogy a ROSZTA munkatársainak szűk körében használatos tolvajnyelven beszélek. — Lötty? ! — csendült fel a kagylóban Lenin meglepett hangja — Engedjen meg, soha nem hallottam ilyen ételről. Magyarázza meg, legyen szives! Bocsánatot kérek, Vlagyimir Iljics kaptam észbe. — Ez a mi házi szótárunkból vall... — No de mégis micsoda az a „lötty“? — Híg leves gerslivel, és akad benne egy-egy darabka szétlőtt hal is. — Na és — kérdezte némi hallgatás után Vlagyimir Iljics —, ugye nagyon rossz ? — Rossz bizony — erősítettem meg én. — Nincs mit tenni. Tűrnünk kell. — De nem is panaszkodunk ! — mondtam szinte kiáltva. Nagyon megzavart annak a gondolata, hogy Lenin engem és munkatársaimat afféle kishitű siránkozóknak tarthat. — Tudjuk, hogy ez a helyzet csak átmeneti — mondtam. — Igen, igen helyesen mondta: átmeneti. És ezért engedje meg, hogy egy elvtársi tanácsot adjak: még saját körünkben és tréfálkozva se igen használjanak olyan kellemetlen szavakat, mint ez a „lötty“... Vlagyimir Iljics további nyugodt szolgálatot kívánt, arra kért, éjjel három óráig hívjam fel, ha valami fontos hír érkeznék, és letette a kagylót. Elmondtam ezt a beszélgetést munkatársaimnak. Elhatároztuk, hogy hadat üzenünk a nyelvi hanyagságnak, a nyakatekert mondatoknak, a darabos nyelvezetnek, a jegyzőkönyvi hangnak. Kevéssel a ROSZTA megalakulása előtt Moszkvában megtartották a szovjet újságírók első közgyűlését. Közvetlenül a kongresszus előtt olyan titkár-féléje voltam a szövetségnek is. „Az újságíró szövetség tagjainak névsora“ feliratú füzetbe én jegyeztem be ezt a nevet: „V. 1. Uljanov (Lenin)“. Az történt ugyanis, hogy a szövetséghez kérvény érkezett Vlagyimir Iljicstől, melyben ezt írta: „Kérem felvételemet a szovjet újságírók szakszervezetének tagjai közé. V. 1. Uljanov (Lenin)“. 3. Egyszer találkoztam Brazullal a folyósón. Futtában odakiáltotta nekem: — Három nap múlva utazik Kalinyin elvtárs vonatával, újságot szerkeszteni. És tovább rohant. .. 1919 tavaszán a Szovjetszövetség valóságos katonai tábor volt. Tűzgyűrű vette körül. A Vörös Hadsereg egyszerre hat fronton harcolt. A polgárháború keleti arcvonala kétezer kilométerre nyúlt el. Lenin kezdeményezésére megszervezték az októberi forradalom nevét viselő agitációs vonatot és a Volgán túlra küldték politikai munkát végezni. A vonat politikai osztályát Kalinyin vezette. A szerelvény 10—12 elég különös külsejű személykocsiból állt. A kocsi belsejében néhány szedőszekrény állt, egy „amerikai“ tégelysajtó, a szerkesztő asztalkája és a szerkesztőségi személyzet fekhelye. A szerkesztőségi személyzet belőlem és segédemből, Novoszelov elvtársból állt, akinek addig semmi köze nem volt az újságíráshoz. Amikor kisebb-nagyobb helységhez i vagy az arcvonalhoz értünk, a harci állások közelében összeállítottuk a lapot. Mérete 25x40 cm, volt, mindkét oldalon volt szöveg és borgisszal (közepes betűkkel) körülbelül 600 sor fért el benne. Minden számban volt egy 30—40 sörös vezércikk, hadijelentés-rovat „A vörös arcvonalakon“ címmel, körülbelül harminc távirat, Kalinyinnak egy-egy beszéde, beszámoló az instruktorok munkájáról, versek. Ennek az újságnak néhány számát még mindig őrzöm és büszkén mondhatom el, hogy maga Lenin elismerően nyilatkozott róla, amit a ROSZTA munkatársainak közgyűlésén tudomásunkra is hoztak. Mindig magammal hordtam Lenin „Lapjaink jellegéről“ című cikkét. Újra és újra átolvastam a cikket, és mindig meghökkentem azon, hogy ezekben a napokban, mikor látszólag a politikai kérdések voltak a legeslegfontosabbak, Lenin azt követeli az újságoktól: „Minél kevesebb politikát“. Az arcvonalakon elkeseredett harcok dúlnak, az ország belsejében az ellenforradalmárok áskálódnak, Lenin pedig ezt hangsúlyozza: „Több figyelmet a gazdasági kérdések iránt". De nem általános elmefuttatásokat, nem „üres fecsegést“, nem „szélhámos szólamokat“, hanem „az új élet valóságos építésében jelentkező tények összegyűjtését, gondos ellenőrzését és tanulmányozását“. 4. Az esti órákban szinte naponta bementem Mihail Ivanovics Kalinyin vagonjába. Átadtam neki átnézésre az új lapszám anyagát. Figyelmesen elolvasta a gépelt anyagot és minden alkalommal elcsodálkozott azon, hogy magam gépelem. Mikor az újságszám minden kérdését tisztáztuk, Mihail Ivanovics aziránt érdeklődött, hogyan élnek az újságírók, sokan jöttek-e át a polgári újságírók közül a bolsevik lapokhoz. Egyszer Mihail Ivanovics életemről kérdezősködött. Elmondtam, hogy 1905- ben a forradalmi mozgalomban való részvételem miatt kizártak az ország összes középiskoláiból. Mihail Ivanovics erre fejét csóválva mondta: — Tovább kell tanulnia, állandóan tanulnia kell. Baj az, ha valaki műveletlen, hát még az újságírónál. Annak széleskörű műveltséggel kell rendelkeznie. Egy közhellyel feleltem: — Az újságíró nem tudhat mindent, de jól kell tudnia, hol találja meg gyorsan azt, amit nem tud. Mihail Ivanovics jogosan jegyezte meg: — De ehhez is nagy felkészültség kell. Azután értékes tanácsokkal látott el, melyek lényege abban állott, hogy a jó újságírónak (levelezőnek — ahogy ő az újságírókat nevezte) át kell élnie azt, amiről ír, mindig optimistának kell lennie, meg kell mutatnia az embereknek a fejlődés távlatait s a kérdéseknek nemcsak anyagi, hanem lelki oldalával is foglalkoznia kell. De mindez mit sem ér, ha a tudósítónak nincs szép, világos és plasztikus nyelvezete. — Ezekkel a szavakkal fejezte be beszélgetésünket Mihail Ivanovics. 5. Az agitációs vonaton megismerkedtünk Mihail Sztyepanovics Olminszkijjal, a Pravda régi munkatársával. Rögtön éltünk az alkalommal és kérleltük Olminszkijt, meséljen nekünk az első bolsevik újságokról. Készségesen megtette. — Mesélek Önöknek egy kicsit az első Pravdáról, mely 1912-ben jelent meg. Az 1912—14-ben megjelenő Pravdának nem csupán költségeit fedezték a munkáselőfizetők, hanem jelentős mértékben maguk is „csinálták“ az újságot. A szerkesztőség napról-napra tömegesen kapta a leveleket. Ezeket a leveleket gyakran alig olvasható ákombakontókkal írták. A munkatársak nagy figyelemmel dolgozták fel őket. Vigyáztak, hogy a hasznos gondolat egyetlen magvacskáját se hullassák el, egyetlen figyelemre méltó tényt se tévesszenek szem elöl, sőt még egyetlen hangárnyalatot sem, mely a munkások hangulatátról beszél. Aztán arról beszélt nekünk Mihail Sztyepanovics, hogyan gátolták a cári hivatalnokok minden eszközzel az újság terjesztését, hogyan küldtek kémeket a szerkesztőségbe és hogyan üldözték az előfizetőket. Mindenféle ravaszsághoz kellett folyamodni és szigorúan ellenőrizni kellett az anyagot. A munkatársak sokszor átolvasták a legkisebb cikkecskét is. Arra vigyáztak, nehogy becsússzék az újságba hanyagságból vagy fölösleges indulatosságból egy-egy elővigyázatlan mondat, melybe a cenzorok beleköthetnek, és pénzbüntetést róhatnak az újságra, vagy éppen végképp betilthatják. Kerülni kellett a „párt“ szót. Helyette azt írták, hogy „az egész". A párt három jelszava helyett, mely szerint meg kell dönteni a cárizmust, el kell venni a földesúri földet és be kell vezetni a nyolcórás munkanapot, röviden azt írták: „a három cet". És mégse tudták megőrizni a Pravdát — tört ki belőlem. — Nem, de ez már nem a cenzúrán múlott. A cári kormány megkezdte a világháborút és nem békülhetett meg olyan újsággal, mely elvben ellene volt a népellenes rablóháborúknak. A háború megölte a Pravdát, hogy későbbi 1917-ben a Pravda ölje meg a háborút. (Részletei a Novij Mir 1957. évi 5. számában megjelent írásból ) N. VERZSBICKIJ, ügy öreg újságíró feljegyzéseiből KILENC ÉV UTÁN - SZENT IMREI LEVÉL - Szentimre a Berettyó jobbpartján szelíd szőlőhegyek tövében húzódik meg. Fejlődésének hallgatag szemtanúja az ősi Adorján várnak mai napig is szilárdan álló sarokbástyája. Ha beszélnii tudna, elmondaná, hogy a néhány bogárhátú házból, miként lett falu, milyen szorgalmasan örökítették a szőlőt a dédapák és az ükapák, mert főként a szőlő volt az a pénzforrás, amely a szentimreiek sok-sok gondját-baját enyhítette. Az ősszel lesz kilenc esztendeje, hogy a kommunisták kezdeményezésére Sarló és Kalapács néven kollektív gazdaságot alakítottak. Jónéhány középgazda kezdetben idegenkedett a kollektív gazdaság gondolatától. A szemük azért mindig a közösbelieken volt. Már az első évben felfigyeltek, hogy jobban telik a kollektivisták éléskamrája, mint az övék. Meg aztán egy sem jár foltos ruhában s legtöbbje csinos pirosfedeles házat épített magának az évek során. Ahogy szaporodtak az uj házak s módosodtak a tagok, mind több középparaszt állt közéjük Ma már száz egynéhány családot számlál a Sarló és Kalapés a kollektiv gazdaság. Persze vannak, akik nem mertek egyből ilyen nagyot lépni és a társulással kezdték. Egy esztendeje, hogy mezőgazdasági társulás alakult. Azóta 140 családdal gyarapodott tagjainak a száma. Az új esztendő küszöbén avattuk fel a második társulást. Reméljük, hogy ebben az esztendőben Szentimre is szocialista faluvá válik. KOCSIS ILONA kollektivista. A Zilah rajoni múzeumról A Zilah rajoni múzeumot 1951 júniusában szervezték Lucacel Vasile igazgató irányításával. A múzeum kevés anyaggal nyílt meg. Ma a múzeumi kollektíva és a műkedvelő régészek munkája folytán körülbelül 5000 kiállított tárggyal rendelkezik. Az első terem az ókor anyagával ismerteti meg a látogatót. Az őskori tengermaradványok igen gazdagon jelentkeznek a rajon területén, különösen a nummulitesek. Igen érdekesek a csiszoltkő korszakból származó kőbálnák, amelyek a kor kerámiájával együtt láthatók az egyik szekrényben. A következő vitrintekbert a bronzkor anyaga található: tokos-füles balták, sarlók (a mai sarló őse), karperecek és finoman kidolgozott edény-töredékek. A bronzkori anyagból a legérdekesebb a goroszlói bronzlelet. Az első terem többi szekrényében helyezték el a római anyagot, amelynek majdnem minden darabja Porolissumról származik. Porolissum (Zilahtól délkelet irányban fekszik a Meszeshegységbeln) a római birodalom északi védőbástyája volt. Innen igen értékes darabok kerültek elő: vízvezetékcsövek, tetőfedőcserepek, padlómozaikok mécsesek, edénydarabok, sőt egész amforák is, gyűrűkövek, pénzek, fegyvermaradványok, szobrocskák. Múzeumunk igen gazdag lapidáriumi anyagban. A legértékesebb darabok közé tartozik egy görög felirásos síremlék. A régi Dácia területéről ilyen jellegű görög felirásos emlék csak kettő ismeretes s ebből az egyiket a Zilah rajoni múzeum őrzi. A múzeum népvándorlási és középkori anyagban általában szegényes, Zilah környékén, de főleg Zilahon a kézműipar különböző ágai fejlődtek ki a középkorban. Ezek levéltári anyagának egy része a múzeumban található, valamint pecsétjük, kiváltságleveleik (Rákóczi Ferenctől és Mária Teréziától), törvénykönyveik és a legények vándorkönyvei. Az 1848-as évek anyaga sem elég gazdag. Csupán képek segítségével mutatjuk be, hogy Zilah rajon területének szintén volt kapcsolata az 1848-as szabadságharcokkal. Az egyik teremben van egy Adyjarok. Az anyag egy része Ady zilahi tartózkodásának idejéből származik, más része pedig Ady kapcsolatairól tanúskodik a román írókkal. Úét teremben dokumentációs anyagot állítottunk ki. Több dokumentumunk van az 1907—1944 közötti munkásmozgalomról. Majd a felszabadulás utáni általános átalakulást mutatjuk be újságok, fényképek, grafikonok segítségével. Múzeumunk célja hogy a kiállított tárgyakon keresztül megismertesse dolgozó népünkkel hazánk, de főleg rajonunk történeti múltját. A múzeumi kollektív állandó kapcsolatot tart fenn a falvak dolgozóival. Az ősszel például egy románkeceli földműves ókori telepet talált a Meszesen, amiről azonnal értesítette a múzeum igazgatóságát. Említésreméltó, hogy 1957-ben 11.108 látogatója volt a múzeumnak. HEGYI ÉVA múzeumőr Biharfüred környéke. Kilátás az ördögmalomtól (Beküldte Varga Ferenc levelező) Az ádámosi néptanács figyelmébe Küküllődombó nem messze fekszik Dicsőszentmártontól, a rajoni székhelytől, de még közelebb van Ádámoshoz, ahová közigazgatásilag tartozik. De az ádámosi néptanács látszólag mégis messze érzi magát ettől a falutól, mert ha nem így volna, talán már megoldották volna a dombói iskola ivóvize kérdését Az iskola előtti csörgő vize ihatatlan. A csövek rozsdásak, akár ki is lyukadtak, régen megértek a kicserélésre. A múlt év elején népgyűlésen határozatot hozott a falu, hogy az önadót — s ha az sem elég még pótolnak hozzá — új kút építésére használják fel, természetesen önkéntes munka segítségével. A határozat végrehajtására azonban mindmáig nem került sor. Vajon miért ? Mire használták fel az önadót? Erre a kérdésre várnak választ a dombóiak ■ NAGY ISTVÁN kollektivista Fülöp Árpád farkaslaki levelezőnk az ősszel megírta, hogy a József Attila helyiipari vállalat még 1955 szeptemberében leszerelte és elvitte a községi malom gőzkazánját. Azóta sok ígéret hangzott el egy új, „megfelelőbb“ kazán üzembehelyezésére, de sajnos valóraváltása egyre késik. Emiatt aztán a gazdák 15—20 kilométerre levő malomban erőltettek. A Magyar Autonóm Tartomány néptanácsának helyiipari ügyosztálya a napokban tájékoztatta szerkesztőségünket arról, hogy a farkaslaki malomban beszerelnek még a tavasszal egy 60 lóerős Diesel motort, mely ellátja majd a malmot is, meg a gáttert hajtóerővel és sokkal gazdaságosabb lesz mint a régi gőzgép. Lapunk 1957 november 27-i számában írtunk a Körös rajoni Vadász község lakóinak panaszáról: a Fekete-Körösön nem lehet átkelni, mert a legközelebbi hidak 15—17 kilométer távolságra vannak a községtől. A meglévő komp viszont rozoga, teherbiróképessége korlátozott s igy különösen télen 30—35 tanyai család el van zárva a földjétől. Nemrégen a Nagyvárad tartományi néptanács útépitő ügyosztályától válasz érkezett a cikkre s ezzel egyidejűleg kaptunk hírt a Vadász községbeli levelezőnktől. Mindkét levél arról számol be, hogy végre a sok huzavona után átadták a forgalomnak az új kompot. Keresztély András levelezőnk megbecsült tagja a sepsiszentgyörgyi gép- és traktorállomás munkaközösségének. Gondosan karbantartott KDP traktorával az elmúlt esztendőben jelentős eredményt ért el: majdnem 1400 normálhektárt teljesített általános javítás nélkül és ezzel 34.000 lejt takarított meg. Keresztély András, a tímndenapi munkáján kívül, arra is talál időt, hogy tájékoztassa lapunkat a gépállomás életéről, megvalósításairól. A SELEJT ELLEN Az elmúlt esztendőben a selejt ellen indított harcban — többek között — a kolozsvári Unirea fémárugyár is követendő példát mutatott. Számadataiból kitűnik, hogy a szürkeöntvényeknél 0,64 százalékkal, a temperörítvényeknél 0,89 százalékkal csökkenttette a selejtet. Mindez több vagon jó árut eredményezett. Azóta az árukat becsomagolták, elszállították. Minden ládán ott diszkett a gyár védjelét hordozó kis címke: — UMUC — s vitte az uj győzelereiről szóló hírt a város, tartomány határain túl, az ország más vidékeire. A gyárban, az uj évben is lankadatlanul folyik a munka. Szorgalmas kezek formálják áruvá az anyagot, nap mint nap közelebb jutunk új terveink megvalósításához. A minap Balla József öntőcsoportja egy közel 4000 kilós darabot formázott be. Mindenre kiterjedő figyelemmel tette meg a szükséges előkészületeket. Három üstből egyszerre került sor az öntésre, egy perc negyven másodperc alatt ért véget. Az öntés sikerült, önkéntelenül gondoltam újra a kis cimkére, — de kár, hogy nem tud beszélni... A Bálla csoportja egy a sok közül. A gyárban, valamennyi öntő a megengedett százalék alá szorította a selejtet. Munkásaink anyagilag is érdekeltek a selejt csökkentésében. Az elmúlt hónapban is 6000 lejt osztottak ki jutalomként, a selejt elhárításából származó anyagmegtakarításokért. CSIPKÉS ATTILA technikus MUNKATÁRSAM Sokfelé fár az újságíró, sokféle emberrel ismerkedik meg. Ha olyasvalakire akad, akinek élete története érdekes fordulatokban bővelkedik, avagy egyéniségével kimagaslik az átlagemberek közül, előveszi a tollat és cikket kanyarint hőséről. Legtöbbször azonban egyszerű, hétköznapi emberekkel hozza össze az élet, olyanokkal, akiknek sorsa hasonló más tízezeréhez, akiknek nincsenek feltűnően csillogó tulajdonságaik, s így nem is kínálkoznak riport vagy portré témájául. Ilyen ismerősöm volt nekem sokáig Albert Elek, a Sztálinvárosi „Vasesztergamüvek" esztergályosa. Életrajza belefér néhány rövid mondatba. Faluról került a városba, mint annyi sokezer fiatal a felszabadulást követő években. Elvégezte az ipari tanulók iskoláját, aztán a traktorgyárba került, a pad mellé. Néhány év múlva katona lett majd miután leszerelt, a Vasesztergamüveknél kapott munkát. Szakmáját értő, nagyon komoly ember. Példája a szorgalomnak és lelkiismeretességnek. A Vasesztergamüvek olyan gyár, amelyet bízvást nevezhetnek az egész ország műhelyének, nincs kialakult profitja, főként mintatípusokat gyárt különféle gépekből. Itt szinte minden hét új meg új problémákat állít a munkás elé. Albert Elek tegnapelőtt még traktorszelepeket esztergált, tegnap már dugattyútesteket, ma meg csavarokat a mélyfúrók iszappumpáinak hidraulikus kapcsolójához. Soha sem panaszkodik, hogy újabb meg újabb munkákon kell törnie a fejét, sőt mintha örömét lelné a változatosságban. S az új darab ami kikerült a keze közül, hajszálpontos, hibátlan. Az Ő neve mellé még sohasem kellett a mesternek selejtet bejegyeznie. Van egy tanulója, Pokol Gáspár. A fiú rajong érte, mert végtelenül türelmes hozzá s a szakma minden csinja-binjára megtanítja. A gyári munkásgárda parancsnokhelyettese és a műhely szakszervezeti csoportjának kulturfelelőse. Ezek a tisztségek — amelyeket nagy odaadással tölt be — szinte minden szabadidejét felemésztik. Ennyi az, amit tudtam róla. Szerény, kötelességadó lénye nagyon rokonszenves volt nekem, ám arra sohasem gondoltam, hogy írjak róla, hiszen ilyen ember sok van széles e hazában. Egy nap azonban történt valami: Albert Elch bekopogtatott a fiókszerkesztőségbe. — Szeretném, ha közölnék a lapban — mondta átnyújtva egy levélkét. Tollforgatáshoz nem szokott kéz gyakorlatlan írása volt, de tartalmilag annál figyelemre méltóbb. Arról szólt, hogy az üzem vezetősége nem gondoskodik kellő időben különféle szerszámokról és mérőeszközökről, s emiatt az esztergaműhelyben gyakran akadozik a termelés, munkaórák százai mennek veszendőbe. — Volna még egy és más, amit meg akarnék írni — mondta miután elolvastam a levelet. — Látok hibákat a gyárban, az életben, amiken segíteni kell. — Máskor nyugodt barna szemében szenvedély csillogott, az igazért és jóért Harcolni kész ember szenvedélye. Az cipő levelet követte a többi. Majd minden héten felkeresett, ha másért nem, megbeszélni valami problémát, aminek megírásához a segítségemet kérte, úgy összeszoktunk már, akárha munkatársak volnánk. Én fogalmazásra, nyelvtanra, helyesírásra tanitgatom ő pedig harcolni tanit engem — szenvedélyesen harcolni a tollal a jóért és igazért. (s. a.)