Előre, 1958. november (12. évfolyam, 3428-3452. szám)
1958-11-01 / 3428. szám
- *+*.,lfrwW !., noaAti,E D. SZVESNYIKOV A tundra ura Színházi élmények a Szovjetunióban Rövid rendezői pályafutásom egyik legjelentősebb szakasza, amely egyben legnagyobb élményeim közé is tartozik, az a két hónap volt, amelyet 1955—1956 telén a Szovjetunióban töltöttem. Ekkor tapasztaltam először a külföldi utazás különleges izgalmát és azt a várakozásteli belső feszültséget, amely az eljövendő nagy élményeket ígéri. Rendező számára nemcsak a szovjet színházzal, színészekkel és rendezőkkel való találkozás, nagy előadások, próbák jelentenek különleges örömöt, hanem maga az utazás, az ezzel járó új élmények, emberek, tájak, városok is mind-mind gazdagítják képzelőerejét, ismereteit. Ha közel két év távlatából most visszatekintek, úgy érzem, nem fagytam kihasználatlanul ezt a két hónapot. Csak egy számot említsek: ottlétem ideje alatt 60 színházi előadást néztem meg. Annak ellenére, hogy mindegyik előadásról jegyzetet készítettem, mégis hazatérésem után jó hosszú időnek kellett eltelnie, amíg valamennyire is lehiggadt bennem a benyomások sokasága. Még most, annyi hónap után is, sokszor kapom rajta magam, hogy egy-egy művészi vagy színpadtechnikai megoldásban önkéntelenül is felhasználom az ottan szerzett tapasztalatom valamelyikét. Hazatérésem után, természetesen, szóban és munkában igyekeztem átadni élményeimet a szatmári színház minden tagjának. Abban az esztendőben mutattuk be Barta Lajos Szerelem című színművét, Lope de Vega Dacból terem a szerelem, valamint Földes Mária Hétköznapok című színdarabjait. Hiszem azt, hogy ezeknek a daraboknak a színrehozatalánál s különösen a Hétköznapok esetében nem csekély mértékben érvényesült az a hatás, amelyet moszkvai tartózkodásom alatt a Művész Színház tett rám. Nem tudom, más hogy volt vele, de számomra a Művész Színház előadásai jelentették a legnagyobb élményt. A Ványja bácsi a Három nővér, a Feltámadás, a Pickwick klub, valamint a Kék madár olyan előadások, amelyek a realista színjátszás eddigi legmagasabb fokát jelentették számomra. A Művész Színház játékstílusáról már akkor nagy viták folytak, de számomra ezeknek az előadásoknak hallatlan lélektani pontossága a színpadi játék igazsága, a hatalmas színészegyéniségek egyszerű belső mélységekre törekvő játéka jelentették a legnagyobb élményt. A Hétköznapok rendezésében megpróbáltam a magunk szerény eszközeivel felhasználni ezt a munkamódszert és azt hiszem, hogy bizonyos mértékig siker koronázta kísérletünket. Akkoriban mutatták be újra Moszkvában Majakovszkij két remekművét: a Fürdőt és a Poloskát. A rendezői ötletnek olyan tűzijátékával még soha nem találkoztam, mint ennél a két előadásnál. Véleményem szerint a rendező a szerző igazi társalkotójává vált és az összes rendelkezésére álló technikai eszközök (film, zene, balett, pantomim stb.) felhasználásával csodálatos módon gazdagította a darabja : HARAG GYÖRGY, a szatmári Állami Magyar Színház igazgatója lett. Azóta is kísértett valamelyik Majakovszkij darab bemutatásának gondolata. Ezidén aztán elhatároztuk, hogy — magyarul először — megpróbálkozunk a Poloska színrehozatalával. Bizonyos mértékig Baranya Kerge birka szatírájának színrehozatala a szatmári színházban mintegy előjátéka a Poloska bemutatójának. Farkas István rendező aki tanulmányozta Majakovszkij munkásságát, eredeti merész elgondolással a Kerge birkát új felfogásban rendezte és merem állítani, hogy ez nagyon sok mindenben közel áll a Jutkevics, Plucsek moszkvai Szatiraszínház-beli Majakovszkij rendezések felfogásához. Az alatt a két hónap alatt barátságot kötöttem több fiatal színésszel és rendezővel. Azóta találkoztam velük itt nálunk is. Eljöttek megnézni hogyan dolgozunk és élünk. Néha egy-egy levél útján ma is találkozunk. Legutóbb azt írták, most ismét érdemes lenne odautazni, mert számos érdekes, új előadás született. A színházi világban élénk az élet, érdekesebbnél érdekesebb rendezéseket láthatnék. Már akkor nagy élmény volt Tovsztonogov optimista tragédiája (amelyet azóta Lenin renddel tüntettek ki), Ochiopkov Ifjú Gárdája és Viharja. Ezek a nagy rendezői egyéniségek azok, akik tovább fejlesztették Sztanyiszlavszkij tanításait, szembefordultak a konvencionális színpadi megoldásokkal és újabb színeket vittek a szovjet színjátszásba. Abban a szerencsében részesültem, hogy találkozhattam ezekkel a nagy rendezőkkel és részt vehettem két olyan nyilvános vitán, amelyen munkájukról volt szó. Ezeken a megbeszéléseken nem kevés bírálat és ellenvélemény hangzott el, de a leghevesebb és tüzesebb szócsatákban is megnyilvánult a szovjet színház iránt érzett tisztelet és az egymás munkájának a megbecsülése.Hallatlan termékenyek ezek az alkotó viták. Nagy kár, hogy nálunk még nem honosodtak meg a rendszeres művészi véleménycserék. Az elmúlt esztendőben a hazai magyar színházak konferenciáján annyi különböző természetű adminisztratív és általános színházi kérdés merült fel, hogy az alapvető művészi problémáinkról nem jutott idő vitatkozni. Ha mód lenne rá, hogy a közeljövőben termékeny művészi vitában cseréljük ki tapasztalatainkat, ez csak hasznára válna hazai színjátszásunknak.) ■ Miután a szatmári színházban az igazgató funkcióját is betöltöm, természetesen érdekeltek a színházi szervezés kérdései is. Ezzel kapcsolatban sokat tanultam és tapasztaltam a moszkvai Kisszínház kulisszák mögötti életéből. Végignéztem egy előadást s annak előkészítését a színfalak mögül és ámulatba ejtett az a hallatlan fegyelem, tökéletes precizitás, amellyel a Port Arthur kétszáz nem tudom hányadik előadására készültek. Mint egy tökéletes óramű, úgy működik a színház technikai apparátusa és minden az előadás hangulatát szolgálja. A csend, az öltözők folyosóján a nesztelen járás a halk tónus — szemmel láthatólag vérévé vált a színház minden egyes dolgozójának. Nálunk ezen a téren, különösen egy gyengébben felszerelt vidéki színháznál, mint a miénk is még sok a tennivaló. Két hónap látszólag sok idő, de ha egy színházi ember mindent meg szeretne nézni Moszkvában és Leningrádban is, ehhez több évre lenne szüksége. Hozzávetőlegesen kiszámítottam, hogyha az összes színházakban a műsoron levő minden darabot meg akarnám nézni, ehhez több mint 700 nap lenne szükséges. Én még szívesen maradtam volna, hogy legalább az előadások kis hányadát láthassam, de sajnos ott-tartózkodásom napjai elrepültek. Időt szakítottam magamnak, hogy a Tretyakov múzeumot, a Kremlt, a Lomonoszov egyetemet és sok más kiállítást, valamint múzeumot megnézzek, az Ermitazsban is eltöltöttem 4 napot, a Nyevszkij proszpekten is végigsétáltam, bebarangoltam Leningrád utcáit, megcsodáltam gyönyörű palotáit, műemlékeit s aztán fájó szívvel búcsúztam a csodálatos Moszkvától. Művészember számára hallatlan élményt jelent a külföldi utazás, különösen a Szovjetunióba ... Szeretnék még egyszer elmenni újabb élményekért, barátokért, tapasztalatokért. A FIATAL SZOVJET ZENÉSZNEMZEDÉK Beszélgetés Jevgenyij Malinyinnal A szovjet zene hetének keretében országunkban hangversenyezik Jevgenyij Malinyin zongoraművész, az 1949- es budapesti Világifjúsági Találkozó és az 1953-as párizsi Marguerite Long- Jacques Thibaud verseny kitüntetettje. Bukarestben egy szólóestet cd és a rádiózenekarral játsszam a Rachmaninov zongoraversenyt, azután pedig Temesváron és Aradon koncertezik még. Zenekari próba előtt beszélgettünk vele az Athénée Palace halljában. Közvetlen és barátságos fiatalember, annyira fiatal, hogy meghökkent a fiatal szovjet zongoraművész-nemzedékre vonatkozó kérdésünkre adott válasza: — Engem is közéjük számít ? Már huszonnyolc éves vagyok és tíz éve koncertezem. — Azért mégis a szovjet zongoraiskola fiatal gárdájához tartozik és ez a gárda az utóbbi években sok szép nemzetközi sikert aratott. — 1Sóé a tehetséges és nagyjövőjű fiatal zongorista a Szovjetunióban. Dimitrij Baskirov, Vlagyimir Askenazi, Vlaszenko, aztán Voszkreszenszkij, aki az Enescu-versenyen a második lett s még sokan. Külföldön, hangversenykörutakon és versenyeken is becsülettel szerepeltek Baskirov rendkívül tehetséges, ő 1955-ben nyerte meg a Marguerite Long — Jacques Thibaud versenyt, Askenazi a legutóbbi Chopin-verseny második díját Lengyelországban és Brüsszelben elsőt, pedig még egészen fiatal, huszonhárom éves Az NDK-ban és Nyugat-Németországban vendégszerepelt már, most Amerikában koncertezik. — és ön, tíz éves pályafutása során, merre járt már ? — Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Finnországban,Svédországban, Svájcban, Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban, Franciaországban, Angliában, Olaszországban, Latin,Amerikában, Kínában, Ausztráliában, Új-Zélandban, Indonéziában... — És hol találkozott a legjobb, legzeneértőbb közönséggel ? — Nehéz különbséget tenni. Aki hangversenyre jár, az szereti, értékeli a muzsikát mindenütt. — Hogy fogadták annak idején Párizsban a Long-Thibaud versenyen? — Különösen. Ugyanúgy, mint két év múlva Baskirovot. Mindketten második díjasok vagyunk csak, de mégis a verseny győztesei, mert első díjat nem adtak... Persze nagy felzúdulás volt, a közönség sem rejtette véka alá a véleményét, hogy politikai elfogultság van emögött a fonák megoldás mögött, hogy inkább nem osztják ki az első díjat, hogy ha másnak nem adhatják, ne kelljen a szovjet zeneiskola képviselőinek adniok... — S a távolkeleti közönség ? — 1950-ben, alig egy évvel a felszabadulás után jártam Kínában s akkor még kevesen érdeklődtek az európai zene iránt, de mindazok a muzsikustársaim, akik azóta jártak ottan s a pekingi konzervatóriumban dolgozó szovjet zenepedagógusok mind bámulattal beszélnek arról a rohamos fejlődésről, ami a kínai muzsikusok s a kínai közönség körében e tekintetben tapasztalható. Hihetetlen gyorsasággal és fogékonysággal sajátítják el az európai zenekultúra háromszáz évre visszatekintő hagyományát A Csajkovszkij-versenyen a tavasszal egy fiatal Pinat, Li Si-kun nyerte el a második díjat. A repertoárja még szűkreszabott, de amit tud, azt már gyönyörűen játssza és hihetetlen szorgalommal, munkabírással, fogékonysággal dolgozik tovább. — Most már, néhány éve szinte hétköznapi jelenség az, hogy a világ minden táján, a nemzetközi zeneversenyeken, fiatal szovjet művészek viszik el a pálmát s többnyire új nevek jelentkeznek minden versenyen. Ilyen nagyszámú fiatal művésznek milyenek a munkakörülményei, fejlődési lehetőségei ? — Sok tehetséges fiatal muzsikusunk van valóban, és évről évre új tehetségek pályája indul, de ez arányban áll a szovjet társadalom kulturális igényeivel. Csak Moszkvában például három-négy hangverseny van naponta, aztán a külföldi turnék... S rengeteg a város, ahol fejlett a hangversenyélet. Én, habár tíz éve koncertezem, a Szovjetuniónak a felét ha bejártam. — Ha már tizennyolc évesen koncertezett, mikor kezdett tanulni ? — Nagyon rég, magam nem is emlékszem, csak meséli az édesanyám , négy és fél éves koromban. Apám munkás volt, csak passzióból zongorázott, anyám a Nagy Színház kórusában énekel. Amint észrevették, hogy énekelgetek, próbálgatom a zongorát, elvittek tanácsot kérni a zeneiskolába, ahol ott is tartottak. A főiskolán Neigausz volt a tanárom, ő tanította Gilelszet és Richtert is. A háború előtt még rendszeresen koncertezett, most már idős, hetven éves és csak tanít. A tanársegéde vagyok. —Szép élet. — Munkás élet. — A zenén kívül mi foglalkoztatja még? — Minden... És van egy négy és fél éves kislányom. Mutatja is, a fürtöshajú, kerekre nyitott szemű szőke Tánya képét. — Ő is muzsikus lesz ? — Nem. Ha nincs különösebb hajlama, nem kell erőltetni. Annyi szép, pálya van, amin értékes ember lehet, építhet, gyógyíthat... Nem kell minden áron művészt faragni a művész gyerekéből. Nem vagyok én „csodapapa" — mondja nevetve. — Most találkozik először a román közönséggel ? — Nem, már játszottam egyszer Temesváron és Bukarestben is, átutazóban Jugoszláviából hazafelé. Most, a szovjet zene hetének alkalmából adott hangversenyekkel méltónak akarok bizonyulni arra a szeretetre, amellyel a román közönség a szovjet muzsikusokat fogadja. Úgy lesz, minden bizonnyal. HALASZ ANNA A taskenti találkozó szellemében kigyúltak a rivaldafények a taskenti A User Navoi színházban és a színpadon, az elnökség asztala helyett, amelyen negyven afrikai és ázsiai országot jelképező zászló lengett, újból megjelentek az üzbég opera díszletei, az énekesek, táncosnők, a kórus. Az új taskenti szálloda előtt megszűnt a sürgés-forgás. Fénylenek az utcákon a sokszínű lámpafüzérek, köszöntvén a forradalom közelgő ünnepét. Afrika és Ázsia íróinak konferenciája befejeződött. A Himalája és az Atlasz hegységek az Eufrátesz, a Nílus és a Gangesz partjairól, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán mellől Taskentbe érkezett küldöttek meglátogatták a Kaukázust, Szír Daria és Amu Daria gazdag völgyeit, felejthetetlen napokat töltöttek kolhozokban, üzemekben, Moszkvában, Leningrádban, majd visszatértek hazájukba. A taskenti konferencia befejeződött. De „a leírott szó továbbra is állandó kapocsként köti majd össze Afrika és Ázsia népeit mindannak ellenére, hogy a gyarmatosítók falakat akarnak emelni közéjük" — mondotta Biut As-Shati az Egyesült Arab Köztársaság küldötte. Az ázsiai és afrikai országok állandó kiadói bizottságának megírta: TOMA GEORGE MAIORESCU teremtése kólómból székhellyel, a határozat, mely szerint állandósítják a találkozókat (a következő Kairóban lesz) ,— mindez erőteljesen hozzájárul majd a gyarmatosítás elleni harchoz, a haladás gondolatának további terjesztéséhez Afrika és Ázsia országaiban. Mert „az irodalmi és művelődési mozgalom — jelentette ki Intoyo indonéziai író — szervesen hozzá van kötve a haladás eszméjéhez." Taskent szelleme minden bizonnyal tovább fog hatni az afrikai és ázsiai országokban. A taskenti találkozóra mindig úgy fogunk gondolni, mint olyanra, amely bebizonyította, milyen nagy jelentősége van az Írók egységének a békéért és a haladásért folytatott harcban. Taskent azonban nem csak ennyit jelent. A küldöttek nagy része számára találkozást jelentett egy új, gazdasági, filozófiai és erkölcsi valósággal, találkozást olyan emberekkel, akik milliomos kolhozokat teremtettek, évezredes művelődési hagyományoknak adtak új életet, akik új iparágakat és új városokat teremtettek. Mindez nem maradhatott forradalmasító hatás nélkül az írók tudatára. Ha kötetekbe gyűjtenénk azokat a verseket és karcolatokat, amelyek a taskenti értekezlet idején születtek, s amelyek hatására majd megszületnek, ezek a kötetek minden bizonnyal könyvespolcokat töltenének meg. De sokaságuk ellenére is a művek témája azonos: találkozás a szovjet világgal, íme röviden az egyik ilyen találkozás története. Egy vasárnap meglátogattuk a Kalinin rajoni Kari Marx kolhozt. A véletlen úgy hozta, hogy csoportunkban több indiai író is volt. Közöttük a találkozó egyik legszínesebb egyénisége, a hosszú, ezüstszakállú bengál író, Gur Bakhs Szingh. Meglátogattuk a melegágyakat, a szőlőt, kimentünk a mezőre. A mindvégig csendesen szemlélődő aggastyánnak egyhelyütt szinte földbe gyökereztek a lábai. A tehénistállóban. Ott álltak előttünk a jól ápolt tehenek, amelyeket elektromos vagonokból etettek, automata szerkezetekkel itattak s elektromos készülékekkel fejtek. Az aggastyán állt és figyelt, majd hirtelen megszólalt. — Nálunk a tehén szent állat, de ugy látszik itt mégis csak jobban tisztelik, mint nálunk. Dobok és dombrák hívtak azután terített asztalhoz bennünket. Fekete varkocsú lányok táncoltak tüzes táncokat, majd pohárköszöntők hangzottak el. Azután felkelt a hosszú, ezüstös szakállú Gur Bakhs Szingh. Felemelte poharát s így szólt: — Bocsássátok meg barátaim, hogy megszakítom mulatságotokat. Én soha életemben még nem ittam bort, de most inni akarok a ti egészségetekre. Én soha életemben nem táncoltam, de a ti jókedvetek most arra serkent, hogy öregségemre táncoljak veletek. Én soha életemben még nem csókoltam meg férfiembert, de most meg akarom csókolni a kolhoz elnökét. És Gur Bakhs Szingh fenékig ürítette poharát, táncolt és végül megcsókolta a kolhoz elnökét... A taskenti konferencia küldöttei hazatértek szülőföldjükre, de Taskent szelleme él és élni fog Ázsia és Afrika országaiban. Gur Bakhs Szingh a Kari Marx-kolhozban Tatjana Szamojlova új filmje Azt hiszem, szovjet filmszínésznő soha olyan átütő sikert nem aratott még, mint Tatjana Szamojlova. Miután Cannes-ban, a nemzetközi filmfesztiválon filmünk hatalmas győzelmet aratott, világszerte sok ezer újság, folyóirat közölt cikkeket, riportokat a „Szállnak a darvak““-ról. A legtöbb cikk Szamojlovát emelte ki. Fényképét számtalan kiadvány közölte. S nemcsak a szenzációt hajhászó burzsoá lapok írta: MIHAIL KALATOZOV tudósítói, hanem a nemzetközi filmélet nagynevű mesterei és a legismertebb kritikusok is egyetértettek abban, hogy Tatjana Szamojlova a világ legjobb filmszínésznője. Egy francia filmvállalat ajánlatot tett Szamojlovának az „Anna Karenina“ címszerepének eljátszására. Partnere, Vronszkij szerepében Gerard Philippe lett volna. Meghívták filmezni Olaszországba és más államokba, ahol külön az ő számára írtak volna forgatókönyvet. Tatjana azonban minden ajánlatot elutasított... Kijelentette, inkább elvállal egy epizódszerepet, de köztünk akar maradni, azok között, akiknek körében színésznővé formálódott. A siker nem szédítette el Tatjánát. Nagyon örül a „Szállnak a darvak" sikerének, s az eddig tanultakat komoly, kitartó munkával akarja elmélyíteni. Tatjana lelkiismeretes színésznő. Minden szerepére nagy alapossággal és gonddal készül. Természetesen, keresetlenül oldja meg szerepét, aprólékosan kidolgozza a figura legfinomabb vonásait, egész jellemrajzát, híven alkalmazkodva és követve a rendező bonyolult elképzeléseit. Kétségtelen, hogy a fiatal színésznő fejlődésében nagy jelentősége volt a Vahtangov színház „Scsukin" intézetében folytatott tanulmányainak is. Mindig az volt a véleményem, hogy a Vahtangov és a Művész Színház mellett működő iskolák remek módszerrel tanítanak és már eddig is számos kiváló színészt neveltek a filmművészet számára. Csak helyeselni tudom, hogy Tatjana Szamojlova, akire minden bizonnyal fényes filmkarrier vár, mégis leszerződött a Majakovszkij Színházhoz, ahol a kiváló Ohlopkov keze alatt fog tovább fejlődni. Az igazat megvallva, egy filmszínész munkájában nagyon sokat jelent a színházi gyakorlat. A színésznek a színpadon lehetősége van arra, hogy ellenőrizze saját játékát, közvetlen kapcsolata van a nézőkkel. Munkaközösségünk most kezdte meg egy új film forgatását, témája a jakutföldi gyémántok feltárásának története. Tatjana játssza a film főszerepét. Nehéz szerep, mert rendkívüli finomsággal kell megformálni a hősnő bonyolult lelkivilágát, sorsának tragikus árnyalatait. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a film további nagy sikert hoz Tatjana Szamojlovának. Teljes szívemből kívánom neki ezt a sikert. (D. Grebu rajza) LŐRE. EJ §5 ss i Szain §§ Te Ajdar, Ajdar, kék folyó , hullámod íze édes íz, || a partod zölden lángoló. §§ Enyém vagy Ajdar, drága víz... M ... A kövek közt a partodon a háború sokáig állt. H Ott vittük tölténytárakon s az ellenségnek a halált. · Az Ajdart sokszor úsztam át, | géppisztolyom fejem felett, s Harangszavú hullám dobált , s megmentett akkor engemet. f§ Felröppenő rakéta-jel! Fekete éjben dörrenés ! s Ki ott volt, nem felejti el: ig csatázva folyt az átkelés. Emlékszem rád, Ajdar folyó Bajtársat öl gyilkos golyó, és vért a tiszta vízbe tölt... Te, Ajdar, Ajdar, szép folyó, Ajdar, te kék, te enyhe zöld !... s Ti félelmet nem ismerők, orosz s kazah testvérfiak! Ellenség-kéztől estek ők s egymást ölelve nyugszanak. Lelkük és vérük ugyanaz, s a kettő egy hazára lelt. Egy gondolat és egy tavasz, amelyről Tárász énekelt. Ajdar, én nem felejtem el a forró ukrán völgyeket: Kazah földről is visszalel a hű fiúi szeretet. HEGEDŰS GÉZA fordítása | II | Makszim Rilszkij: Lányok a szőlőhegyen Fésült füzekről dalolnak a lányok — a dalokban nem hervad el a fűz! — s a borostyán-parázsú fürtöket szüretelik. A sikoltó egek — révületén darvak nyilallnak át, s visszafajdulják a lányok dalát; íg köröznek fenn: — sajnálják a füzest? Az ősz aranyán átrozsdád a bánat, s a szívben kelt édes nosztalgiákat... A lányok dala csókokért tüzes... Szőlőhegyek arany foglalatában a büszke Kiev opál ékszere ég. S . Ember lehelt szelíden Itt e tájra, ' s életre kelt az ihletett vidék; kitárultak egei — s most csodálja teremtőjét, ki lányos venyigék t karja közt lépked és mindet megáldva kijelöli rügyek, fürtök helyét. 1. 3 ...Dalolnak a leányok és velük dalol az álmodó táj mindenütt; még a vincellér is, az őszhajú, számolt szavú, dologban szigorú, dudol, s mély zümmje, mint a tambura kíséri a dalt fény útjaira. Dalolnak, hogy a dalok sudarára fusson munkájuk lenge lugasa, s hogy arany Október dús asztalára lángbor kerüljön s szőlők parazsa. VÁCI MIHÁLY fordítása | ^illlllllllillllllllllllllllllltllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllll® Ázsia és Afrika művészeinek szolidaritását példázza Huan Jun-jua kínai grafikus fametszete is. Címe: AZ IRAKI NÉP GYŐZELME Puskin magyarul Franyó Zoltán Puskin fordításai Puskin életrajzából tudjuk, hogy az orosz nyelv szépsége iránti fogékonysága s az orosz nép lelkének minden hamvassága atyai falusi nagyanyjának az orosz elődökről szóló regéiből és falusi parasztdajkájának, Radionovna Árinának, népköltötte meséiből jutott érzékeny lelkületűbe. ítélete, forradalmisága innen nyerte ösztönzését és tüzét, ami az ész munkáját illeti —s innen az édes ringású melódiákat s a kristálytiszta egybecsengést, ami a szív munkáját illeti. Akár a lírai költemények, akár az Anyegin, akár az elbeszélő költemények, mesék, drámai művek, akár a forradalmi hévtől feszülő versek nyelvezetét, dallamosságát, rimjátékát tekintjük, mindegyikében az orosz nyelv megifjodása lüktet, soha el nem ért és azóta se túlhaladott frisseségében s oly természetes bájjal, melynek hasonmása csak a Mozart operáinak legszebb kavatináiban csendül fel. Jellemző, Prosper Merimé még azon a véleményen volt, hogy csak latin nyelven lehetne Puskint méltó módon tolmácsolni, mert csak ez a nyelv képes kevés szóval sok fordulatot híven kifejezni. Merimé mégis tévedett. Puskin azóta megszólalt a világ minden nyelvén. Természetesen magyarul is, mindig új és új fordításban. A száz év előtti igen értékes magyar Anyegin fordító, Bérczi Károly művét friss fordító, Áprily Lajos alkotta újjá. Puskin születésének 150. évfordulójára 45 magyar költő fordította le a nagy életmű válogatott kétszázötven versét, tíz nagyobb elbeszélő költeményét, öt verses népmeséjét s ugyancsak öt verses drámáját. Nem csoda hát, ha fokozott igénynyel vesszük kezünkbe „Az Orosz Könyv“ kiadásában megjelent Puskin kötetet Franyó Zoltán fordításában, akit, bár közöttünk él, tiszteletet parancsoló tevékenységi körében és évtizedes működése folytán már most is úgy osztályozhatunk, mint aki fordítóink legelsői közé tartozik. Ötven lírai verset fordított le Franyó Zoltán. A magyar változat hiánytalan üdeséggel szólaltatja meg Puskint. Egyetlen során sem lehet megérezni a műfordítások itt-ott árulkodó sztigmáját. Sehol egy mesterkélt fordulat, nehézkesség, vagy nyelvi erőszakosság. Mindenütt az önmagától omló, könnyed puskini nyelv. A finomság ily természetes eszköze, az átültetés szószerinti és formai hűsége igazi teherpróbája Franyó Zoltán költői és mesterségbeli tudásának, el nem apadó műfordítói ihletettségének. Épp úgy idézni lehetne a verskötetből sorok és szakaszok szépségeit, mint ahogy ezt eredeti műveknél szokták. A kulisszák mögött évtizedek műgonddal készült munkája, csiszolása, mérlegelése s állandó újra- és újraátköltése rejlik, mert ez hozta létre a remek fordításokat. A költő eredeti versénél a születés hirtelensége, spontaneitása a csodálatba ejtő, de a más nyelven való visszaadásánál a szorgalom, az elmélyedés, az alázatos alárendelés, a költői ihlet valóságos megszelídítése és kordában tartása herkulesi feladat, csupa konkrétum, csupa előre való meghatározottság, korlát és parancs, amitől eltérni nem lehet. E magyar nyelvű, mindenképpen válogatottnak nevezhető Puskin kötet igényt tarthat arra, hogy az olvasók széles rétegei szeretettel és megértéssel forgassák lapjait, gyönyörködjenek a Puskin versek örökké korszerű s el nem hervadható szépségeiben. ENDRE KÁROLY