Előre, 1958. november (12. évfolyam, 3428-3452. szám)

1958-11-01 / 3428. szám

- *+*.,lfrwW !., noaAti,E D. SZVESNYIKOV A tundra ura Színházi élmények a Szovjetunióban Rövid rendezői pályafutásom egyik legjelentősebb szakasza, amely egyben legnagyobb élményeim közé is tartozik, az a két hónap volt, amelyet 1955—1956 telén a Szovjetunióban töltöttem. Ek­kor tapasztaltam először a külföldi utazás különleges izgalmát és azt a­­ várakozásteli belső feszültséget, amely az eljövendő nagy élményeket ígéri. Rendező számára nemcsak a szovjet színházzal, színészekkel és rendezők­kel való találkozás, nagy előadások, próbák jelentenek különleges örömöt, hanem maga az utazás, az ezzel járó új élmények, emberek, tájak, városok is mind-mind gazdagítják képzelőerejét, ismereteit. Ha közel két év távlatából most visszatekintek, úgy érzem, nem fagytam kihasználatlanul ezt a két hónapot. Csak egy számot említsek: ottlétem ideje alatt 60 színházi előadást néztem meg. Annak ellenére, hogy­­ mindegyik előadásról jegyzetet készí­tettem, mégis hazatérésem után jó hosszú időnek kellett­­ eltelnie, amíg valamennyire is lehiggadt bennem a be­nyomások sokasága. Még most, annyi hónap után is, sok­szor kapom rajta magam, hogy egy-egy művészi vagy színpadtechnikai meg­oldásban önkéntelenül is felhasználom az ottan szerzett tapasztalatom vala­melyikét. Hazatérésem után, természe­tesen, szóban és munkában igyekeztem átadni élményeimet a szatmári szín­ház minden tagjának. Abban az esz­tendőben mutattuk be Barta Lajos Sze­relem című színművét, Lope de Vega Dacból terem a szerelem, valamint Föl­des Mária Hétköznapok című színda­rabjait. Hiszem azt, hogy ezeknek a da­raboknak a színrehozatalánál s külö­nösen a Hétköznapok esetében nem csekély mértékben érvényesült az a ha­tás, amelyet moszkvai tartózkodásom alatt a Művész Színház tett rám. Nem tudom, más hogy volt vele, de számom­ra a Művész Színház előadásai jelen­tették a legnagyobb élményt. A Ványja bácsi a Három nővér, a Feltámadás, a Pickwick klub, valamint a Kék ma­dár olyan előadások, amelyek a realis­ta színjátszás eddigi legmagasabb fo­kát jelentették számomra. A Művész­ Színház játékstílusáról már akkor nagy viták folytak, de számomra ezeknek az előadásoknak hallatlan lélektani pon­tossága a színpadi játék igazsága, a hatalmas színészegyéniségek egyszerű belső mélységekre törekvő játéka jelen­tették a legnagyobb élményt. A Hét­köznapok rendezésében megpróbáltam a magunk szerény eszközeivel felhasz­nálni ezt a munkamódszert és azt hi­szem, hogy bizonyos mértékig siker ko­ronázta kísérletünket. Akkoriban mutatták be újra Moszk­vában Majakovszkij két remekművét: a Fürdő­t és a Poloská­t. A rendezői öt­letnek olyan tűzijátékával még soha nem találkoztam, mint ennél­ a két előadásnál. Véleményem szerint­ a ren­dező a szerző igazi társalkotójává vált és az összes rendelkezésére álló techni­kai eszközök (film, zene, balett, pantomim stb.) felhasználásával cso­dálatos módon gazdagította a dara­b­ja : HARAG GYÖRGY, a szatmári Állami Magyar Színház igazgatója lett. Azóta is kísértett valamelyik Maja­kovszkij darab bemutatásának gondola­ta. Ezidén aztán elhatároztuk, hogy — magyarul először — megpróbálkozunk a Poloska színrehozatalával. Bizonyos mértékig Baranya Kerge birka szatí­rájának színrehozatala a szatmári szín­házban mintegy előjátéka a Poloska bemutatójának. Farkas István rendező aki tanulmányozta Majakovszkij mun­kásságát, eredeti merész elgondolással a Kerge birkát új felfogásban rendezte és merem állítani, hogy ez nagyon sok mindenben közel áll a Jutkevics, Plucsek moszkvai Szatiraszín­ház-beli Majakovszkij rendezések felfogásához. Az alatt a két hónap alatt barátságot kötöttem több fiatal színésszel­ és ren­dezővel. Azóta találkoztam velük itt nálunk is. Eljöttek megnézni hogyan dolgozunk és élünk. Néha egy-egy levél útján ma is találkozunk. Legutóbb azt írták, most ismét érdemes lenne oda­utazni, mert számos érdekes, új előadás született. A színházi világban élénk az élet, érdekesebbnél érdekesebb rende­zéseket láthatnék. Már akkor nagy él­mény volt Tovsztonogov optimista tragédiája (amelyet azóta Lenin renddel tüntettek ki), Ochiopkov Ifjú Gárdája és Vihar­ja. Ezek a nagy rendezői egyéniségek azok, akik tovább fejlesztették Sztanyiszlavszkij tanítása­it, szembefordultak a konvencionális színpadi megoldásokkal és újabb szí­neket vittek a szovjet színjátszásba. Abban a szerencsében részesültem, hogy találkozhattam ezekkel a nagy rendezőkkel és részt vehettem két olyan nyilvános vitán, amelyen munkájukról volt szó. Ezeken a megbeszéléseken nem kevés bírálat és ellenvélemény hangzott el, de a leghevesebb és tüze­sebb szócsatákban is megnyilvánult a szovjet színház iránt érzett tisztelet és az egymás munkájának a megbecsülé­se.­­Hallatlan termékenyek ezek az al­kotó viták. Nagy kár, hogy nálunk még nem honosodtak meg a rendszeres mű­vészi véleménycserék­. Az elmúlt esz­tendőben a hazai magyar színházak konferenciáján annyi különböző termé­szetű adminisztratív és általános szín­házi kérdés merült fel, hogy az alap­vető művészi problémáinkról nem ju­tott idő vitatkozni. Ha mód lenne rá, hogy a közeljövőben termékeny művé­szi vitában cseréljük ki tapasztalatain­kat, ez csak hasznára válna hazai színjátszásunknak.) ■ Miután a szatmári színházban az igaz­gató funkcióját is betöltöm, természete­sen érdekeltek a színházi szervezés kér­dései is. Ezzel kapcsolatban sokat tanul­tam és tapasztaltam a moszkvai Kis­­színház kulisszák mögötti életéből. Végig­néztem egy előadást s annak előkészíté­sét a színfalak mögül és ámulatba ejtett az a hallatlan fegyelem, tökéletes precizi­tás, amellyel a Port Arthur kétszáz nem tudom hányadik előadására ké­szültek. Mint egy tökéletes óramű, úgy működik a színház technikai apparátusa és minden az előadás hangulatát szolgálja. A csend, az öl­tözők folyosóján a nesztelen járás a halk tónus — szemmel láthatólag véré­vé vált a színház minden egyes dol­gozójának. Nálunk ezen a téren, kü­lönösen egy gyengébben felszerelt vi­déki színháznál, mint a miénk is még sok a tennivaló. Két hónap látszólag sok idő, de ha egy színházi ember mindent meg sze­retne nézni Moszkvában és Leningrád­­ban is, ehhez több évre lenne szüksége. Hozzávetőlegesen kiszámítottam, hogy­ha az összes színházakban a műsoron levő minden darabot meg akarnám nézni, ehhez több mint 700 nap lenne szükséges. Én még szívesen maradtam volna, hogy legalább az előadások kis hányadát láthassam, de sajnos ott-tar­­tózkodásom napjai elrepültek. Időt sza­kítottam magamnak, hogy a Tretyakov múzeumot, a Kremlt, a Lomonoszov egyetemet és sok más kiállítást, vala­mint múzeumot megnézzek, az Ermi­­tazsban is eltöltöttem 4 napot, a Nyevszkij proszpekten is végigsétáltam, bebarangoltam Leningrád utcáit, meg­csodáltam gyönyörű palotáit, műemlé­keit s aztán fájó szívvel búcsúztam a csodálatos Moszkvától. Művészember számára hallatlan él­ményt jelent a külföldi utazás, különö­sen a Szovjetunióba ... Szeretnék még egyszer elmenni újabb élményekért, barátokért, tapasztalatokért. A FIATAL SZOVJET ZENÉSZNEMZEDÉK Beszélgetés Jevgenyij Malinyinnal A szovjet zene hetének keretében országunkban hangversenyezik Jevge­nyij Malinyin zongoraművész, az 1949- es budapesti Világifjúsági Találkozó és az 1953-as párizsi Marguerite Long- Jacques Thibaud verseny kitüntetettje. Bukarestben egy szólóestet cd és a rádiózenekarral játssza­m a Rachmaninov zongoraversenyt, azután pedig Temes­váron és Aradon koncertezik még. Zenekari próba előtt beszélgettünk vele az Athénée Palace halljában. Közvetlen és barátságos fiatalember, annyira fiatal, hogy meghökkent a fiatal szovjet zongoraművész-nem­zedékre vonatkozó kérdésünkre adott válasza: — Engem is közéjük számít ? Már huszonnyolc éves vagyok és tíz éve koncertezem. — Azért mégis a szovjet zongora­iskola fiatal gárdájához tartozik és ez a gárda az utóbbi években sok szép nemzetközi sikert aratott. — 1Sóé a tehetséges és nagyjövőjű fiatal zongorista a Szovjetunióban. Dimitrij Baskirov, Vlagyimir Aske­­nazi, Vlaszenko, aztán Voszkreszen­­szkij, aki az Enescu-versenyen a má­sodik lett s még sokan. Külföldön, hangversenykörutakon és versenyeken is becsülettel szerepeltek Baskirov rendkívül tehetséges, ő 1955-ben nyerte meg a Marguerite Long — Jacques Thibaud versenyt, Askenazi a leg­utóbbi Chopin-verseny második díját Lengyelországban és Brüsszelben elsőt, pedig még egészen fiatal, huszonhá­rom éves Az NDK-ban és Nyugat-Né­­metországban vendégszerepelt már, most Amerikában koncertezik. — és ön, tíz éves pályafutása so­rán, merre járt már ? — Lengyelországban, Magyarorszá­gon, Csehszlovákiában, Finnország­ban,­­Svédországban, Svájcban, Hol­landiában, Belgiumban, Luxemburg­ban, Franciaországban, Angliában, Olaszországban, Latin,Amerikában, Kí­nában, Ausztráliában, Ú­j-Zélandban, Indonéziában... — És hol találkozott a legjobb, legzeneértőbb közönséggel ? — Nehéz különbséget tenni. Aki hangversenyre jár, az szereti, értékeli a muzsikát mindenütt. — Hogy fogadták annak idején Pá­rizsban a Long-Thibaud versenyen? — Különösen. Ugyanúgy, mint két év múlva Baskirovot. Mindketten má­sodik díjasok vagyunk csak, de mégis a verseny győztesei, mert­­ első díjat nem adtak... Persze nagy felzúdulás volt, a közönség sem rejtette véka alá a véleményét, hogy politikai elfogultság van emögött a fonák meg­oldás mögött, hogy inkább nem oszt­ják ki az első díjat, hogy ha másnak nem adhatják, ne kelljen a szovjet zeneiskola képviselőinek adniok... — S a távolkeleti közönség ? — 1950-ben, alig egy évvel a fel­­szabadulás után jártam Kínában s akkor még kevesen érdeklődtek az európai zene iránt, de mindazok a muzsikustársaim, akik azóta jártak ottan s a pekingi konzervatóriumban dolgozó szovjet zenepedagógusok mind bámulattal beszélnek arról a rohamos fejlődésről, ami a kínai muzsikusok s a­ kínai közönség körében e tekintet­ben tapasztalható. Hihetetlen gyorsa­sággal és fogékonysággal sajátítják el az európai zenekultúra háromszáz évre visszatekintő hagyományát A Csajkovszkij-versenyen a tavasszal egy fiatal Pinat, Li Si-kun nyerte el a második díjat. A repertoárja még szűkreszabott, de amit tud, azt már gyönyörűen játssza és hihetetlen szor­galommal, munkabírással, fogékony­sággal dolgozik tovább. — Most már, néhány éve szinte hétköznapi jelenség az, hogy a világ minden táján, a nemzetközi zenever­senyeken, fiatal szovjet művészek vi­szik el a pálmát s többnyire új ne­vek jelentkeznek minden versenyen. Ilyen nagyszámú fiatal művésznek milyenek a munkakörülményei, fejlő­dési lehetőségei ? — Sok tehetséges fiatal muzsiku­sunk van valóban, és évről évre új tehetségek pályája indul, de ez arány­ban áll a szovjet társadalom kultu­rális igényeivel. Csak Moszkvában például három-négy hangverseny van naponta, aztán a külföldi turnék... S rengeteg a város, ahol fejlett a hang­versenyélet. Én, habár tíz éve koncerte­zem, a Szovjetuniónak a felét ha be­jártam. — Ha már tizennyolc évesen kon­certezett, mikor kezdett tanulni ? — Nagyon rég, magam nem is em­lékszem, csak meséli az édesanyám , négy és fél éves koromban. Apám munkás volt, csak passzióból zongo­rázott, anyám a Nagy Színház kóru­sában énekel. Amint észrevették, hogy énekelgetek, próbálgatom a zongorát, elvittek tanácsot kérni a zeneiskolába, ahol ott is tartottak. A főiskolán Neigausz volt a tanárom, ő tanította Gilelszet és Richtert is. A háború előtt még rendszeresen koncertezett, most már idős, hetven éves és csak tanít. A tanársegéde vagyok. —­­Szép élet. — Munkás élet. — A zenén kívül mi foglalkoztatja még? — Minden... És van egy négy és fél éves kislányom. Mutatja is, a fürtöshajú, kerekre nyitott szemű szőke Tánya képét. — Ő is muzsikus lesz ? — Nem.­ Ha nincs különösebb haj­lama, nem kell erőltetni. Annyi szép, pálya van, amin értékes ember lehet, építhet, gyógyíthat... Nem kell minden áron művészt faragni a művész gye­rekéből. Nem vagyok én „csodapapa" — mondja nevetve. — Most találkozik először a román közönséggel ? — Nem, már játszottam egyszer Temesváron és Bukarestben is, átuta­zóban Jugoszláviából hazafelé. Most, a szovjet zene hetének alkalmából adott hangversenyekkel méltónak aka­rok bizonyulni arra a szeretet­re, amell­yel a román közönség a szovjet muzsikusokat fogadja. Úgy lesz, minden bizonnyal. HALASZ ANNA A taskenti találkozó szellemében kigyúltak a rivaldafények a tas­kenti A User Navoi színházban és a színpadon, az elnökség asztala helyett, amelyen negyven afrikai és ázsiai or­szágot jelképező zászló lengett, újból megjelentek az üzbég opera díszletei, az énekesek, táncosnők, a kórus. Az új taskenti szálloda előtt megszűnt a sürgés-forgás. Fénylenek az utcákon a sokszínű lámpafüzérek, köszöntvén a forradalom közelgő ünnepét. Afrika és Ázsia íróinak konferenciája befejező­dött. A Himalája és az Atlasz hegységek az Eufrátesz, a Nílus és a Gangesz partjairól, a Csendes-óceán és az At­lanti-óceán mellől Taskentbe érkezett küldöttek meglátogatták a Kaukázust, Szír Daria és Amu Daria gazdag völ­gyeit, felejthetetlen napokat töltöttek kolhozokban, üzemekben, Moszkvában, Lenin­grádban, majd visszatértek ha­zájukba. A taskenti konferencia befejeződött. De „a leírott szó továbbra is állan­dó kapocsként köti majd össze Afrika és Ázsia népeit mindannak ellenére, hogy a gyarmatosítók falakat akarnak emelni közéjük" — mondotta Biut As­­-Shati az Egyesült Arab Köztársaság küldötte. Az ázsiai és afrikai orszá­gok állandó kiadói bizottságának meg­írta: TOMA GEORGE MAIORESCU teremtése kólómból székhellyel, a ha­tározat, mely szerint állandósítják a találkozókat (a következő Kairóban lesz) ,— mindez erőteljesen hozzá­járul majd a gyarmatosítás elleni harchoz, a haladás gondolatának to­vábbi terjesztéséhez Afrika és Ázsia országaiban. Mert „az irodalmi és művelődési mozgalom — jelentette ki Intoyo indonéziai író — szervesen hozzá van kötve a haladás eszméjé­hez." Taskent szelleme minden bizonnyal tovább fog hatni az afrikai és ázsiai országokban. A taskenti­­ találkozóra mindig úgy fogunk gondolni, mint olyanra, amely bebizonyította, milyen nagy jelentősége van az Írók egysé­gének a békéért és a haladásért foly­­tatott harcban. Taskent azonban nem csak ennyit jelent. A küldöttek nagy része számára találkozást jelentett egy új, gazda­sági, filozófiai és erkölcsi valóság­gal, találkozást olyan emberekkel, akik milliomos kolhozokat teremtettek, évezredes művelődési hagyományok­nak adtak új életet, akik új iparága­kat és új városokat teremtettek. Mind­ez nem maradhatott forradalmasító hatás nélkül az írók tudatára. Ha kötetekbe gyűjtenénk azokat a verseket és karcolatokat, amelyek a taskenti értekezlet idején születtek, s amelyek hatására majd megszületnek, ezek a kötetek minden bizonnyal köny­vespolcokat töltenének meg. De soka­ságuk ellenére is a művek témája azonos: találkozás a szovjet világgal, íme röviden az egyik ilyen találko­zás története. Egy vasárnap meglátogattuk a Ka­linin rajoni Kari Marx kolhozt. A véletlen úgy hozta, hogy csoportunk­ban több indiai író is volt. Közöttük a találkozó egyik legszínesebb egyé­nisége, a hosszú, ezüstszakállú bengál író, Gur Bakhs Szingh. Meglátogat­tuk a melegágyakat, a szőlőt, kimen­tünk a mezőre. A mindvégig csendesen szemlélődő aggastyánnak egyhelyütt szinte földbe gyökereztek a lábai. A tehénistállóban. Ott álltak előttünk a jól ápolt tehenek, amelyeket elektro­mos vagonokból etettek, automata szerkezetekkel itattak s elektromos ké­szülékekkel fejtek. Az aggastyán állt és figyelt, majd hirtelen megszólalt. — Nálunk a tehén szent állat, de ugy látszik itt mégis csak jobban tisz­telik, mint nálunk. Dobok és dombrák hívtak azután terített asztalhoz bennünket. Fekete varkocsú lányok táncoltak tüzes tán­cokat, majd pohárköszöntők­ hangzot­tak el. Azután felkelt a hosszú, ezüs­tös szakállú Gur Bakhs Szingh. Fel­emelte poharát s így szólt: — Bocsássátok meg barátaim, hogy megszakítom mulatságotokat. Én soha­­ életemben még nem ittam bort, de most inni akarok a ti egészségetekre. Én soha életemben nem táncoltam, de a ti jókedvetek most arra serkent, hogy öregségemre táncoljak veletek. Én soha életemben még nem csó­koltam meg férfiembert, de most meg akarom csókolni a kolhoz elnökét. És Gur Bakhs Szingh fenékig ürí­tette poharát, táncolt és végül meg­csókolta a kolhoz elnökét... A taskenti konferencia küldöttei ha­zatértek szülőföldjükre, de Taskent szelleme él és élni fog Ázsia és Afrika országaiban. Gur Bakhs Szingh a Kari Marx-kolhozban Tatjana Szamojlova új filmje Azt hiszem, szovjet filmszínésznő soha olyan átütő sikert nem aratott még, mint Tatjana Szamojlova. Miután Cannes-ban, a nemzetközi­ filmfesztivá­lon filmünk hatalmas győzelmet ara­tott, világszerte sok ezer újság, folyó­irat közölt cikkeket, riportokat a „Szállnak a darvak““-ról. A legtöbb cikk Szamojlovát emelte ki. Fényképét számtalan kiadvány közölte. S nemcsak a szenzációt hajhászó burzsoá lapok írta: MIHAIL KALATOZOV tudósítói, hanem a nemzetközi filmélet nagynevű mesterei és a legismertebb kritikusok is egyetértettek abban, hogy Tatjana Szamojlova a világ legjobb film­színésznője. Egy francia filmvállalat ajánlatot tett Szamojlovának az „Anna Kareni­na“ címszerepének eljátszására. Part­nere, Vronszkij szerepében Gerard Phi­lippe lett volna. Meghívták filmezni Olaszországba és más államokba, ah­ol külön az ő számára írtak volna forga­tókönyvet. Tatjana azonban minden ajánlatot elutasított... Kijelentette, in­kább elvállal egy epizódszerepet, de köztünk akar maradni, azok között, akiknek körében színésznővé formáló­dott. A siker nem szédítette el Tatjánát. Nagyon örül a „Szállnak a darvak" sikerének, s az eddig tanultakat ko­moly, kitartó munkával akarja elmé­lyíteni. Tatjana lelkiismeretes színésznő. Minden szerepére nagy alapossággal és gonddal készül. Természetesen, kere­setlenül oldja meg szerepét, apróléko­san kidolgozza a figura legfinomabb vonásait, egész jellemrajzát, híven alkalmazkodva és követve a rendező bonyolult elképzeléseit. Kétségtelen, hogy a fiatal színésznő fejlődésében nagy jelentősége volt a Vahtangov színház „Scsukin" inté­zetében folytatott tanulmányainak is. Mindig az volt a véleményem, hogy a Vahtangov és a Művész Színház mellett működő iskolák remek módszer­rel tanítanak és már eddig is számos kiváló színészt neveltek a filmművészet számára. Csak helyeselni tudom, hogy Tatjana Szamojlova, akire minden bi­zonnyal fényes filmkarrier vár, mégis leszerződött a Majakovszkij Színház­hoz, ahol a kiváló Ohlopkov keze alatt fog tovább fejlődni. Az igazat megvall­va, egy filmszínész munkájában na­gyon sokat jelent a színházi gyakorlat. A színésznek a színpadon lehetősége van arra, hogy ellenőrizze saját játé­kát, közvetlen kapcsolata van a né­zőkkel. Munkaközösségünk most kezdte meg egy új film forgatását, témája a ja­­kutföldi gyémántok feltárásának törté­nete. Tatjana játssza a film főszerepét. Nehéz szerep, mert rendkívüli finom­sággal kell megformálni a hősnő bo­nyolult lelkivilágát, sorsának tragikus árnyalatait. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a film további nagy sikert hoz Tatjana Szamojlovának. Teljes szívemből kí­vánom neki ezt a sikert. (D. Grebu rajza) LŐRE. EJ §5 ss i Szain §§ Te Ajdar, Ajdar, kék folyó , hullámod íze édes íz, || a partod zölden lángoló. §§ Enyém vagy Ajdar, drága víz... M ... A kövek közt a partodon­­ a háború sokáig állt. H Ott vittük tölténytárakon s az ellenségnek a halált. · Az Ajdart sokszor úsztam át, | géppisztolyom fejem felett, s Harangszavú hullám dobált , s megmentett akkor engemet. f§ Felröppenő rakéta-jel!­­ Fekete éjben dörrenés ! s Ki ott volt, nem felejti el: ig csatázva folyt az átkelés. Emlékszem rád, Ajd­ar folyó Bajtársat öl gyilkos golyó, és vért a tiszta vízbe tölt... Te, Ajdar, Ajdar, szép folyó, Ajdar, te kék, te enyhe zöld !... s Ti félelmet nem ismerők, orosz s kazah testvér­fiak! Ellenség-kéztől estek ők s egymást ölelve nyugszanak. Lelkük és vérük ugyanaz, s a kettő egy hazára lelt. Egy­ gondolat és egy­ tavasz, amelyről Tárász énekelt. Ajdar, én nem felejtem el a forró ukrán völgyeket: Kazah földről is visszalel a hű fiúi szeretet.­ HEGEDŰS GÉZA fordítása | I­I | Makszim Rilszkij: Lányok a szőlőhegyen Fésült füzekről dalolnak a lányok­ — a dalokban nem hervad el a fűz! — s a borostyán-parázsú fürtöket szüretelik. A sikoltó egek — révületén darvak nyilallnak át, s visszafajdulják a lányok dalát; íg köröznek fenn: — sajnálják a füzest? Az ősz aranyán átrozsdád­ a bánat, s a szívben kelt édes nosztalgiákat... A lányok dala csókokért tüzes... Szőlőhegyek arany foglalatában a büszke Kiev opál ékszere ég.­­­ S . Ember lehelt szelíden Itt e tájra, '­ s életre kelt az ihletett vidék; kitárultak egei — s most csodálja teremtőjét, ki lányos venyigék t­ karja közt lépked és mindet megáldva kijelöli rügyek, fürtök helyét. 1. 3 ...Dalolnak a leányok és velük dalol az álmodó táj mindenütt; még a vincellér is, az őszhajú, számolt szavú, dologban szigorú, dudol, s mély zümmje, mint a tambura kíséri a dalt fény­ útjaira. Dalolnak, hogy a dalok sudarára fusson munkájuk lenge lugasa, s hogy arany Október dús asztalára láng­bor kerüljön s szőlők parazsa. VÁCI MIHÁLY fordítása | ^illlllllllillllllllllllllllllltllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllll® Ázsia és Afrika művészeinek szolidaritását példázza Huan Jun-jua kínai grafikus fametszete is. Címe: AZ IRAKI NÉP GYŐZELME Puskin magyarul Franyó Zoltán Puskin fordításai Puskin életrajzából tudjuk, hogy az orosz nyelv szépsége iránti fogékonysága s az orosz nép lelkének minden hamvassága atyai falusi nagyany­jának az orosz elődök­ről szóló regéiből és falusi parasztdajkájá­nak, Radionovna Ári­nának, népköltötte me­séiből jutott érzékeny lelkületűbe. ítélete, forradalmisága innen nyerte ösztönzését és tüzét, ami az ész mun­káját illeti —s innen az édes ringású meló­diákat s a kristály­­tiszta egybecsengést, ami a szív munkáját illeti. Akár a lírai költe­mények, akár az A­­nyegin, akár az elbe­szélő költemények, me­sék, drámai művek, akár a forradalmi hévtől feszülő versek nyelvezetét, dallamos­ságát, rimjátékát te­kintjük, mindegyiké­ben az orosz nyelv megifjodása lüktet, so­ha el nem ért és azóta se túlhaladott frisse­ségében s oly természe­tes bájjal, melynek ha­sonmása csak a Mozart operáinak legszebb ka­­vatináiban csendül fel. Jellemző, Prosper Me­­rimé még azon a vé­leményen volt, hogy csak latin nyelven le­hetne Puskint méltó mó­don tolmácsolni, mert csak ez a nyelv képes kevés szóval sok for­dulatot híven kifejez­ni. Merimé mégis té­vedett. Puskin azóta megszólalt a világ minden nyelvén. Ter­mészetesen magyarul is, mindig új és új fordításban. A száz év előtti igen értékes magyar Anyegin for­dító, Bérczi Károly művét friss fordító, Áprily Lajos alkotta újjá. Puskin születé­sének 150. évfordu­lójára 45 magyar köl­tő fordította le a nagy életmű váloga­tott kétszázötven ver­sét, tíz nagyobb elbe­szélő költeményét, öt verses népmeséjét s ugyancsak öt verses drámáját. Nem csoda hát, ha fokozott igény­nyel vesszük kezünk­be „Az Orosz Könyv“ kiadásában megjelent Puskin kötetet Franyó Zoltán fordításában, akit, bár közöttünk él, tiszteletet parancsoló tevékenységi körében és évtizedes működése folytán már most is úgy osztályozhatunk, mint aki fordítóink legelsői közé tartozik. Ötven lírai verset fordított le Franyó Zoltán. A magyar vál­tozat hiánytalan üde­­séggel szólaltatja meg Puskint. Egyetlen so­rán sem lehet megé­rezni a műfordítások itt-ott árulkodó sztig­­máját. Sehol egy mes­terkélt fordulat, ne­hézkesség, vagy nyel­vi erőszakosság. Min­denütt az önmagától omló, könnyed puskini nyelv. A finomság ily természetes eszköze, az átültetés szószerin­ti és formai hűsé­ge igazi teherpróbája Franyó Zoltán költői és mesterségbeli tudá­sának, el nem apadó műfordítói ihletettsé­­gének. Épp úgy idézni le­hetne a verskötetből sorok és szakaszok szépségeit, mint ahogy ezt eredeti műveknél szokták. A kulisszák mögött évtizedek mű­gonddal készült mun­kája, csiszolása, mér­legelése s állandó új­ra- és újraátköltése rejlik, mert ez hozta létre a remek fordítá­sokat. A költő eredeti versénél a születés hirtelensége, sponta­neitása a csodálatba ejtő, de a más nyel­ven való visszaadá­sánál a szorgalom, az elmélyedés, az aláza­tos alárendelés, a köl­tői ihlet valóságos megszelídítése és kor­dában tartása herkul­esi feladat, csupa konkré­tum, csupa előre való meghatározottság, kor­lát és parancs, amitől eltérni nem lehet. E magyar nyelvű, mindenképpen váloga­tottnak nevezhető Pus­kin kötet igényt tart­hat arra, hogy az ol­vasók széles rétegei szeretettel és megér­téssel forgassák lap­jait, gyönyörködjenek a Puskin versek örök­ké korszerű s el nem hervadható szépségei­ben. ENDRE KÁROLY

Next