Előre, 1960. október (14. évfolyam, 4019-4044. szám)
1960-10-01 / 4019. szám
(#80. október 1., szó WR-l SEMBENE USMAN Szenegál falvaiban az asszonyok már az első kakasszóra talpon vannak, tüzet raknak a konyhában, serényen hozzálátnak a fahordóba rakott köles kicsépeléséhez. A harmonikusnak éppen nem nevezhető zenebonát harsány kutyaugatás, a piacra özönlők lármája kíséri. Aki gyalog teszi meg az Utat, annak ugyancsak igyekeznie kell, ha jó helyet akar kapni a piacon. Sokan halászcsónakjukat használják fel áruszállításra. Szenegál minden törzse képviselve van itt, a kékes-fekete bőrszíntől az albínó-fehérig. A tarka embertömeg felett vidáman ragyognak a felkelő nap sugarai. A fedett csarnok egyes épületeiben halat és húst, másokban csillogó üveget, angol és portugál szövetet árusítanak a bambara törzsbeli kereskedők. A kiskereskedők a földre rakják ki áruikat: lopótök, prém, halomba rakott gyógyfüvek és gyökerek, gyümölcs, tojás minden méretben és változatban, a közönséges tyúktojástól a strucctojásig. Az árusok harsány hangon kínálgatják portékájukat, túlharsogva a gyermeksírást és a kutyaugatást. Máskor, ha Isabelle kijött a csarnokba már ott találta Umart. De ma üres volt a helye. Mindnyájukat nyugtalanította, hogy Umar még mindig nem tért vissza a halászatról. A part szélén álldogálók futkosó tekintettel fürkészték végig az öblöt. Ha csak egy pontocskát is felfedeznének a láthatáron! Mintha az egész piactér visszafojtott lélegzettel várakozna. Umar barátai már öszszeállították a mentőcsapatot, mikor egy fekete pontot fedeztek fel a távolban. Hamarosan két férfi alakját is ki lehetett venni. A csónak egy hatalmas cápát vonszolt maga után. Isabelle keresztülfurakodott a tömegen. Umarhoz szaladt — Mi történt? — A cápa... Umar pár szóval elmesélte küzdelmüket a cápával. Isabelle megnyugtatására úgy tüntette fel az egészet, mint valami mulatságos kalandot. Nevetve javasolta, hogy a cápát — mint győzelmi jelvényt — állítsák ki a piacon. A veszedelmes vadászkaland részletei hamarosan szájról szájra jártak a piacon. Umar elfoglalta a maga helyét. Túl akart adni a halászzsákmányon. Isabelle nem tágított mellőle. Hirtelen valaki harsányan ráköszönt: — Fogadja legalázatosabb hódolatomat! *) Sem bene Usman, szenegáli származású író. Gyermekkorában apjával együtt halászatból tartja el a családot, később Dakarban kőműves munkát vállal. A háború alatt harcol a német fasizmus ellen, elkerül Németországba és Ausztriába, végül Marseilleben telepszik le, ahol ma is dokkmunkás, és szabad idejét írásra fordítja. A fenti regényrészlet cselekménye Szenegálban játszódik le. Umar, a főhős, a második világháború után szép fiatal, francia feleségével, Isabelle-vel visszatér afrikai hazájába. Azt tervezi, hogy mezőgazdasági gépeket szerez be, társulásokat szervez, hogy honfitársait kiszabadítsa az európai gabonafelvásárlók karmai közül. Umar tervei érthető izgalmat keltenek a gyarmatosítók körében. Elhatározzák, hogy ártalmatlanná teszik. Kelepcébe csalják s meggyilkolják. Áldozata csak fokozza a Szenegál nép további szabadságharcát. Izabelle felpillantott. Egy pár szandált pillantott meg, majd szőrös lábszárakat, kakiszínű nadrágot, gyarmati inget és parafasisakot. Umar felismerte Raoult, a franciát, akivel szóváltása támadt a hajón. Felindulásában homlokán kidagadtak az erek, de uralkodott magán. — Asszonyom — folytatta Raoul — egy üzenetet kell átadnom Jacktól, attól a fehértől, akivel a moziban találkozott. Szemet vetett magára, s ha ő valamit a fejébe vesz... Raoul mindezt hevetlen, szemtelen mosollyal adta elő. Isabelle reszketett az izgalomtól. Umar szorosan a fehér ember mellé lépett: — Ide figyelj, a te fajtád gyalázatot hoz Afrika fekete népére, de még sokkal inkább a saját fajtádra. Legközelebb majd beléd fojtom az ilyen mocskos szavakat! — Mondd meg inkább, mennyit kérsz az asszonyért. — Kerítő! — Mélységes lebecsülés volt ebben az egyetlen szóban. —• Hogy eladjam? Inkább megölném! Raoul egykedvűen vállat vont. — Kár ! Pedig jó árat kapnál érte — vetette oda gúnyosan, aztán sietve eliszkolt Umar közeléből. Umar összeszedte magát. Úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Egy fiatal néger nőnél, aki szalmakalapot árult, kiválasztott egy szép kalapot Isabelle számára. — Tedd fel kedvesem. Ne gondold, hogy a hazai nap kíméletes lesz veled. — Umar, gondolod, hogy igaz, amit Jackról mondott? — Nem. — Miért olyan rosszindulatúak? — Provokálni akarnak, hogy rámtehessék a kezüket. Nem akarják, hogy kiszabaduljunk a hálójukból. A kék ég és a szürkészöld föld a tavasz közeledtét hirdette. A fák és a bokrok éledezni kezdtek. Míg a földmunka szünetelt, a parasztok kifogytak készleteikből, adósságba verték magukat. A legtöbb magtárban egyetlen szem gabona sem volt már. Minden reményük az új termésben volt. Umar gabonájának felét a parasztoknak adta. A többit most, hogy az árak felszöktek, európai felvásárlóknak akarta eladni. Megfeszített energiával törekedett célja felé: növelni a vetésterületet, minél több rizst termelni. Szigorú lett és nyers, mint az olyan emberek, akik a röghöz vannak kötve. Váratlanul rombadőltek reményeik, a parasztok kétségbeestek. Senki sem látta a sáskarajt, de petéikkel tele voltak a földek.. Reggelre, mire a lárvák kikeltek, a parasztokon eluralkodott a rémület. Az összesereglett emberek ágakkal, kövekkel, vagy égő fáklyákkal próbálták megsemmisíteni a petéket. Ész nélkül szaladgáltak a földeken, mint a vezető nélkül maradt nyáj. Umar a lárma hallatára ijedten sietett ki a mezőre. Saját szemével láthatta, milyen hallatlan károkat okoztak a sáskák. — Árkot, kell ásni a földek mentén két láb mélységben és egy láb hosszúságban — rendelkezett. A lárvákat beseperték az árkokba és földet hánytak rá. Umar bejárta a közeli településeket, hogy az embereket harcra mozgósítsa. Napokon át folyt a küzdelem. A nap kegyetlenül sütött, s az izzadságban fürdő testeket Vastag porréteg fedte be. Az anyjuk hátára kötözött csecsemők ösztönösen fejük fölé emelték kezecskéiket, hogy a tűző nap ellen védekezzenek. Kínzó éhség is gyötörte őket. Összehívták a törzsbeli öregeket, hogy megpróbáljanak segíteni a bajon. Umar volt a legfiatalabb a gyülekezetben. Egész életemben a mezőn dolgoztam — mondta egy fehérszakállú öreg. — A sáska lárvája nappal megdermed, de az éjszaka folyamán újjászületik. Mit tegyünk? — Ebben az évben még nem mutattunk be áldozatot — jegyezte meg egy másik. — Ezért szakadt ránk a csapás. Kailgurangot ki kell hívni az erdőből. (Félig Isten, félig ember, akinek nincs feje és lába. .. rengetegben él és csak akkor jön elő, ha hívják.) Talán megparancsolja majd, hogy még többet dolgozzunk. De most ne feledkezzünk meg arról, hogy az éhhalál fenyeget bennünket. Te — fordult Umar felé — a folyó gyermeke vagy. Köszönjük a segítségedet. Ha van valami mondanivalód beszélj — mi hallgatunk ... Umar feláll, tiszteletteljesen levette a kalapját. Homlokán izzadság gyöngyözött, igyekezett érthetően beszélni. — Nem vagyok idegen. Hozzátok tartozom. A ti bánatotok az én bánatom is, a ti könnyeitek az én népem könnyei. Az emberek sorsa most attól függ, amit határozni fogunk. Gödröt ástunk, hogy a lárvákat megsemmisítsük. Ha összefogunk, legyőzhetjük a szerencsétlenséget. Hiába mutatunk be áldozatot. Inkább segítséget kell kérni a távolabbi településekről, hogy a lárvák ne terjednek tovább. Biztosra veszem, hogy mellénk állnak. A peték máról holnapra megnőnek, vagy mi semmisítjük meg a kártevőket, vagy ők tesznek tönkre bennünket. Nem ülhetünk ölhetett kezekkel. Éjjel-nappal a földeken leszünk, minden húsz méteren hatalmas tüzeket gyújtunk. Bemegyek a városba, onnan is próbálok segítséget kérni . .. Az öregek beleegyezőleg bólogattak. — Mindent úgy teszünk, ahogy kívánod. Ha segítesz nekünk magot szerezni, Allah megáld érte ! — Mindent megteszek, ami erőmtől telik. Gyorsan kell cselekednünk. Ha úgy tetszik, hívjátok ki Kangurangot. Umar az európai kolónia központjában székelő francia gyarmatosítókhoz fordult. Az őrök megpróbálták visszatartani, de ő gyors léptekkel felment a lépcsőn. Megállt a csempékkel kirakott előcsarnokban. Pilamtása végigfutott a falakon, melyek befogadták maguk közé annak a hatalomnak a képviselőjét, melytől most testvérei élete függött. Arra gondolt, hogy egyetlen hivatalnok sem mozdítja majd a kisujját sem azért, hogy segítsen rajtuk. "A szenegáli parasztok csak arra valók, hogy nehéz munkájukkal gyarapítsák az idegen gyarmatosítók vagyonát. Az ajtóban megjelent Desirée, a mulatt titkárnő. — Itt az igazgató? — kérdezte Umar. — Itt van. De előbb megkérdem, hogy fogad-e. Raoul van nála. Mi történt? Úgy hallottam, hogy a sáskák mindent, tönkretettek. — Jelents be az igazgatónak. Umar lábujjhegyen követte, s mikor elhangzott a „szabad“ belépett a dolgozószobába. — Mi a baj? — kérdezte az igazgató csodálkozva. — Megmondtam, hogy ne zavarjanak... Rapszt gyűlölködve nézett a hívatlan vendégre. Umar érezte, hogy a vér a fejébe száll. — Foglaljon helyet — udvariaskodott az igazgató. — Sejtem, hogy miért jött... Bizonyára a sáskák ... — Igen. — Kezét a fényezett író(Folytatás a 4. oldalon) Regényrészlet — TRAIAN C050VEI Lefegyverzés! Olyan vagyok, mint ezer háborúban megvénült katona, ki kitin nagy ólom- és acélterhet cipel és harsány hangon ezt a szót kiáltja -- Lefegyverzés, úgy érzem, hogy el kell terülnöm a földön, mint sokezer éves menetelés után, mint őrült feszültség és fáradtság után, és a fegyverek súlyától szabadon, enyhülten és megkönnyebbülten először érzem a föld békéjét és nyugalmát. Általános lefegyverzés, teljes leszerelés ! Olyan ez, mintha egy óriási, rémítő ólomlap hullna le az emberiség testéről. Olyan, mintha roppant jéghegyek olvadnának el és tiszta, gazdag vizek hűsítenék s enyhítenék a szomjas földet. Gigászi erdők és városok kelnek ki , és hatalmas sivatagok ébrednek új létre. Az emberiség szétmarcangolására felhalmozott temérdek acélból mily erőt, mily szilárd gerincet, nyer vissza majd az emberiség ! Még az emberi ábrázat is megváltozik és az egész világ arca megszelídül, felderül, mint azé, akinek válláról fantasztikus, sötét terhet veszel le. Általános lefegyverzés, teljes leszerelés! Még a sírok halottai, minden háborús halottai is feltámadnának, hogy segítsenek minket az óriási, végső ugráshoz az emberiség felé! Fordította : FRANYÓ ZOLTÁN . XTacusika Hokuszai, a japán képzőművészet kimagasló egyénisége, 1761- ban, kétszáz esztendővel ezelőtt született a Sárga tenger partján, Jedo — a későbbi Tokió — egyik külvárosában. Teremtőmunkájának nagy értékeit olyan erkölcsi magatartás szülte, ami ma is példamutató a reakció ellen küzdő japán nép előtt és mély tiszteletet kelt minden békeszerető emberben. Ez az egyik oka, hogy ma — a Béke Világtanács kezdeményezésére — az egész haladó emberiség, oly melegen ünnepli a nagyjapán mester emlékét. Fuzujama, a Szent Hegy 101 látképe című rajzkötetében, a művész maga így írta meg rövid életrajzát: „Öt éves koromban már főszenvedélyem volt a rajz, de csupán a tárgyak külső formáit foghattam fel. Ötvenedik életévemig, már végtelen sorát adtam ki a rajzoknak, de mindaz, amit hetvenéves koromig teremtettem, szóra is alig érdemes. Hetvenhárom éves koromban kezdtem kissé megérteni az igaz természetet, az emberek, az állatok,a füvek, a fák, a madarak, a halak és bogarak formáit. Következésképpen nyolcvanéves koromig még jobban előre haladok majd, és így kilencvenedik évemig behatolok az alkotás rejtelmeibe. Százéves koromban képeim csodálatos tökéletességűnk lesznek és mire száztíz éves leszek, minden vonal, minden pont, ami csak kezem alól kikerül, végre az eleven élet lesz. Felszólítom mindazokat a bosszúéletű urakat, akik ezt velem együtt megérik, hogy győződjenek meg róla, vajon szavamat álltam-e ?“ Aláírásként pedig ez áll : „Írtam hetvenöt éves koromban, én, az egykori Hokuszai, mostani nevén Grakio Rojt““ Aki ismeri Hokuszai életét, jóval többet olvas ki a sorok közül, mint amennyit a szavak látszatra elárulnak. Megrendítően komoly vallomás van a pár mondatban, bár rejtett gúny is. A vallomás és az irónia egyaránt a művész kortársainak szól, s mindkettő azzal a céllal, hogy az igazáról meggyőződött 75 éves művész hitével megtermékenyítse a japán művészeti életet. Akkor már harcos múlt és munkás élettapasztalat van a meggyőződés mögött, TVT vitán mindent megismert, ami a művészet sajátos területén az ő korában megközelíthető volt, a japán festészetet, a kínait és az európait, csakis azután indult el Hokuszai művészetének önálló útján. Milyen út volt az, amelyhez m ennyi erőgyűjtés kellett ? A fentebb idézett önéletrajz ennek az útnak vég-s céljaként az „eleven élet“ ábrázolását tűzi ki. Mai kifejezéssel élve, Hokuszai realista művészetre törekedett, még hozzá egy olyan korban, amelynek uralkodó ízlése a realizmus leghalványabb árnyékát is elutasította. Hokuszai idején, az úgynevezett Kano-iskola, amely a hivatalos japán művészetet képviselte, a megkövesedett hagyományok és az arisztokratikus szellem zsákutcájába jutott. Igaz, volt egy irányzat, az ukigogei(a múló élet festése) iskola híveié, akik a népi élet jeleneteit vitték képre. Szándékában ez az irányzat volt alegdemokratikusabb. Művelői fametszők, volt kézművesek, munkások és kismesterei voltak; legtöbbjük tehát maga is a népből került ki. Szerény megélhetésükben a polgári elemre és a köznépre támaszkodtak, művészetük mondanivalója azonban csak látszatra közelítette meg a népéletet. Többnyire hálójukat kivető halászokat ábrázoltak, meg parasztasszonyokat, amint ruhát sulykolnak, de annyi ékítményes törekvéssel és irodalmi átköltéssel, hogy a valóságból alig maradt meg valami. Hiszen az élet helyett a legtöbbször ők is csak saját elhasznált képzeteiket másolták, akár az uralkodó osztály művészei. Halászaik és parasztasszonyaik nem egyszer királyi vérből valóknak tűntek. Mégis a leghaladóbb irányzatot képviselték ! Az ifjú Hokuszai egyidőben elpártolt ugyan tőlük, mert bizonyára megérezte ebben a népi irányzatban a megalkuvást — a szándék és az eredményközötti ellentmondást — ám legvégül mégis csak ő viszi diadalra ezt a plebejus művészetet.z ar lenne kutatni,hogy a művészt rajztehetsége, az a vágy, hogy művészetét kifejlessze, vezette-e a realizmushoz, vagy pedig a realizmus elvének felfedezése késztette az élet tanulmányozására. Az életrajzok nem adnak választ erre a kérdésre. Valószínű azonban, hogy a kölcsönhatások érzékeny összjátékáról van szó és nem utolsó sorban annak az élményanyagnak a szerettéről, amelyet Hokuszai még kora gyermekkorában a külváros világában szerzett Tehetség és valami sóvár kérését, hogy az élet lüktetését kifürkéssze, űzzék műterméből az utcára. Ugyanaz a megszállottság uralta el is, mint a rajz többi nagy géniuszát, Dürert, Rembrandtot, Daumier-t, Goyát, vagy Velascpiezt. Rajzolni, folyton csak rajzolni, a formákat és mozgásokat, az élet és a természet jelenségeit, a valóság kimeríthetetlen változatosságának és fejlődésének utódáit. Tízszer, Gázsnor megrajzolta ugyanazokat az alakokat, hogy ellesse a mozdulatok és tomnák fokonkénti eltérését. Rajzain valóban a népélet zsibong, hősei a teaházak tereferélő emberei, dolgozó munkások és iparosok, hetykéltedő polgárok, vállkosárral cipekedő parasztok. Rajzainak humora néha primitív, máskor rendkívül finom. Mint a többi nagy rajzolónak, legfőbb célja mentél kevesebb eszközzel, minél hibátlanabbul jellemezni. David életrajzából kiderül,tudta, hogy célját töméntelen, soha véget nem szakadó munkával érheti csak el. Teljesítménye „ hihetetlennel határos. Festményeinek, fametszeteinek, rajzainak és könyvillusztrációinak számát, több, mint 35 ezerre becsülik. Ez a szám azonban nem végleges. A Hokuszai-kutatók még ma is a mester újabb, eddig ismeretlen műveire bukkannak. A kutatást megnehezíti, hogy Hokuszai a japán művészek szokása szerint sokszor változtatott nevet, eleinte a mesterek neve szerint, akiknek az iskolájában dolgozott, később, hogy művesei fejlődésének egy-egy újabb állomását jelezze. Életének legnagyobb alkotása a tizenöt kötetes Mansosi. A látszólag rendszertelen, hatalmas rajzgyűjtemény nem más, mint a japáni élet bűvös kaleidoszkópja. Az egyes kötetek között nincs különösebb összefüggés. Az ötödik kötet például rajzokat tartalmaz, a japán építészetről. Csakhogy a nemesek pompás palotái és a fényűző shijo-templomok mellett, megtaláljuk a kopár külvárosi házakat és a szegényparasztok kunyhóit is. A hatodik kötet már sportjeleneteket mutat be. A hetedik falusi tájakat, paraszti életképeket. Van olyan kötete is, amelyben csak vízesések, erdők és kelföldek ábrázolására találunk. A legszebb könyv azonban kétségtelenül a tizenkettedik, ebben az alkotóereje teljében lévő, hetvennégy éves művész, a japán nép mindennapi életének tréfás és drámai jeleneteit örökítette meg. 1849-ben, 89 esztendős korában halt meg Kacusika Hokuszai, a régi japán holdkalendárium szerint május 10-én, tavasszal. DIMÉNY ISTVÁN Színes tusrajz a Fuzsijama sorozatból EJŐRE A második nemzetközi bábszínház és bábfilm-fesztivál A barátság jegyében Nagyszabású kulturális találkozó zajlott le hazánk fővárosában : a második nemzetközi bábjátékosverseny és a bábfilm fesztivál. A két évvel ezelőtti, első bábostalálkozó részvevői közöl, az ideit nem pályázott senki, minden országból más bábszínház nevezett be. Hazánk sünéit sem a fővárosi Tánchárka együttes, a két év előtti verseny győztese képviselte, hanem öt vidéki bábszínház, a nagyváradi, a konstansai, a kolozsvári, a craiovai és a marosvásárhelyi. Versenyen kívül bemutatta műsorát a szebeni és a iasi bábszínház is. A Tändarica pedig olyan magas színvonalú és gazdag műsort adott, csupán őszinte vendégszeretettel vezettetve, mintha legalábbis megint az első helyért pályázna. De ez idén nem pályázott, megelégedett a vendéglátó szerepével. Ám új művészi teljesítményeinek és nagyarányú fejlődésének hírét így is elviszik vendégeink szerte a nagyvilágba-Voltak itt délamerikaiak és rhodéziaiak, franciák és norvégek, angolok és indiaiak, németek mindkét Németországból, bemutatkozott egy fiatal arab együttes, a kairói bábszínház, amellyel ismét a mi Tánchárkánk mutatkozott be, ezúttal a nevelő, a tanító szerepében. A kairói bábszínház a Tindirid közelkeleti vendégjátéka nyomán született, bölcsőjénél példaképként s oktatóként is ott álltak a román bábosok... Ám számbelileg s minőségileg is kiemelkedően jelentkeztek ezen a fesztiválon a szocialista tábor összes országai. A Szovjetunióból két bábszínház, a Lengyel Népköztársaságból s a Bolgár Népköztársaságból is két-két bábszínház, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságból és a Magyar Népköztársaságból egy-egy bábszínház a Kínai Népköztársaságból is egy jelentkezett. S a verseny egész menete a szocialista tábor bábművészetének rohamos fejlődéséről, feltűnő előretöréséről tanúskodott. A tőkés országból jött bábosok valamennyien nagy nehézségekkel küzdenek otthon, semminemű anyagi támogatásban nincs részük. Emiatt egyrészt szegényes a teljesítményük, másrészt pedig — és ez a szomorúbb, — komoly tartalmi, eszmei engedményeket kell tenniük a polgári ízlés kiszolgálása, az üres, öncélú szórakoztatás irányába. A szocialista országok bábosai mögött pedig ott áll a szocialista állam messzemenő anyagi és erkölcsi támogatása , a szocialista társadalom magas eszmei és művészi igényessége. Értékes teljesítményeik, elvitathatatlan sikerük „titka“ ez. S ezt az összes részvevő küldöttségek megállapították. S bár hazánkat a nemzetközi klasszis a fővárosi Táncáidca nem is képviselte a versenyben, általános elismerést vívott ki a résztvevők között a romániai bábosmozgalom egészének számbeli és művészi fejlődése. Öt vidéki város bábosai versenyeztek s nem maradtak le vendégeik mögött, rajtuk kívül pedig még két másik vidéki város mutatta be műsorát. Huszonkét állami bábszínházat képviselt a hét legjobb, amelyeknek a tavalyelőtti fesztivál óta elért nagyarányú fejlődésére egyöntetűen felfigyeltek a részvevők. 1 Bulgária A szófiai állami bábszínház bemutatkozó előadásának első műsorszárvánál, a „Nyuszik iskolájánál“ még csak azt gondolja a néző: kedves, korrekt, a maga egyszerű nemében hibátlan és az óvodás gyereket szórakoztatva — nevelésére hiánytalanul alkalmas bábjátékot lát, amiben azonban nincsen semire új, vagyeredeti... Igaz ugyan, hogy ami van, azt igenigen kedvesen csinálják. Szünet után azonban nagy és örömteli művészi meglepetés érte a nézőközönséget. Már magára az ötletre fel kellett figyelni: Szergej Prokofjev szovjet zeneszerző, világhírű szimfonikus költeményét, a „Péterke és a farkas"-t viszi bábszínpadra a bolgár együttes ! Ezt méltányolta a nemzetközi bíráló bizottság, amikor eredeti és ötletes megoldásaiért a Fesztivál Díjával jutalmazta meg. Talán Haydn „Gyermekszimfóniája“ óta nem írtak gyermekek számára ilyen nagyszabású s,nagyigényt, ám mégis megkapó és közérthető zeneművet. A ..Péterke és a farkas“ azonban már modern programzene, amelyhez — tekintettel arra, hogy a legifjabb közönség még zeneileg iskolázatlan, hogy most, ezáltal kell megtanítani zeneileg hallani, meglátni a daliáimba rejtett képet, érzékelni a muzsika ritmusában lüktető drámát —, el is szokták mesélni a történetet. A bolgár bábjátékban, a felolvasott meseszöveg szerepét veszik át a bábok. Valami egész szokatlan könnyed mozgékonyság és változatosság jellemzi a babák testi mivoltának és mozgásának művészi megformálását egyaránt. Péterke és a nagyapó kedves, kifejező babafejének, testének és pálcákkal mozgatott karjának kifejező mozgását, a kar végén „saját szerepüket“ alakító emberi ujjak kifejező mozgása, hajlékony gesztusai egészítik ki. A dalosmadár, amely könnyedén röpköd ide-oda az egész színpad széltében hosszában, csupán egy kesztyű, kicsi, beleszerelt villanykörtével, amely egész mesés szépséggel világítja meg. A néző eleinte ámul-bárimtl, hogyan tud ez a báb ilyen szabadon, kötetlenül mozogni, hiszen semmilyen drót vagy pákca nem látszik körülötte és nincs a színpadnyitás alsó pereméhez se kényszerítve, mint általában a kesztyűbabák. De a bolgár bábosok „trükkje“ az, hogy fekete ruhában, fekete maszkkal állanak a színpad fekete hátterében s a világítást oldják meg, úgy, hogy az csak magukra a „szereplőkre“ essék s a mozgatók nem látszanak mögötte; s míg a madárka ide oda repked, mögötte szabadon mozog, jár, hajladozik az ember. .. A táncosán hajlékony hattyú két kéz, két kar mindössze. Régi játék: mindenki ismeri, hogy a behajlított karjával keze fejével s a könyöke hajlásába illesztett másik tenyerével hattyú árnyékát vetítse a falra. Ezt a régi, közérdekű játékot azonban hallatlan finomsággal, igazi nagy művészettel alkalmazzák a „Péterké”-ben. Végül pedig, a legötletesebb a cica és a farkas plasztikai megoldása: mindkettőt bolyhos, pelyhes prémfélével bevont Spirálingóből készítették, csak fejet-farkat akasztottak a két végére. Ez a két spirális állat aztán olyan változatosan, könnyedén és hajlékonyan mozog, hogy az egészen, ritkaság. Lesben állnak, lopakodnak, nekiugranak a prédának, menekülnek, a cica fára mászik és ugrál, a farkas vergődik a hálóban és konokul húzza vissza a vadászokat, akik kötéllel el akarják vonszolni. néha kinyúlnak, hosszúra, hosszúra , csak akkor tűnik fel mindenki örömére, hogy ez nem . Új művészi utakon HARMADIK DÍJJAL KITÜNTETETT KOLOZSVÁRI ÁLLAMI SZÍNHÁZ előadása Móricz Zsigmond állatmeséiből BAB Csehszlovákia Szentivánéji álom 'A film csodás lehetőségeket rejt magában. Az emberi képzelet legmerészebb s legköltőibb elrugaszkodásait a mesevilág tájaira lehetővé teszi a filmfelvevőgép ezernyi trükklehetősége. A meséskönyvek képeinél szebb és varázslatosabb lehet a film, mert mozgásában ábrázolja a mesét s nemcsak annak egy-egy kiragadott pillanatát merevíti meg. Gazdagabb, kifejezőbb is lehet a meserajznál, mert a bábfilm alkotója nemcsak egysíkú rajzba, de valóságos pici szoborba álmodhatja hőseit s a rendező, ha akar többet „hozhat ki” az arasznyi színészekből, mint az élőkből, mert az utóbbiak saját belső törvényeik szerint cselekednek, élnek, játszanak a felvevőgép előtt, míg a bobénak nemcsak a lelkét a saját lelkével, de minden mozdulatát a saját kezével formálhatja ki. diri Trnka, a csehek nagy mesevarázslója nem gyerekember már, érett s közismert művészként tért át az egyszerű meséskönyvillusztrálásról a bábfilmre, de ez pontosan másfél évtizede történt, Csehszlovákia felszabadult életének első évében. S már egy év múlva a cannesi nemzetközi filmversenyen nyert díjat. Témakörre s ábrázolási és játékstílusra nézve egyaránt rendkívül változatos alkotásai: a cseh népszokások és régi cseh mondák filmrevitele, a „Vitéz Bajaja” című bájos tündérmese s a Csehov-novellából készült költői „Mese nagybőgővel“. a „Préri éneke“ című cowboy-film-paródia és a Svejk bábfilm-változata után, most igen nagy fába vágta a fejszéjét: Shakespeare „Szentivánéji álmát“ filmesítette meg, méghozzá olyan sikerrel, hogy elnyerte a bábfilm fesztivál első díját. Igaz ugyan, hogy filmje a shakespearei tündérjáték csúfondáros, csibészes vidámságát bizonyos mértékig méla érzelmességbe burkol ' ja, de az így sem csekélyszámú vi- ■ dám jelenetek hívek a nagy költő ifjúkori olthatatlan derűlátásához, mulattató kedvéhez. Trnka tán sohase alkotott még ilyen szép, kifejező, hajlékony bábokat, mint ezúttal. Jellemüket pedig nem csupán külsejük, de mozgásuk stílusa is meghatározza. Az embert alakító személyek közül a három szerelmespár úgy viselkedik, mint a rendes, pontos, realista bábjátékban; a műkedvelő színész mesteremberek ábrázolása, már csupa csúfondáros humor, a mozgásuk ezer játékos tréfalehetőséget villant fel, a butaság, a gyávaság, a bölcselkedés, a hiú gőg jelképe sorra mindenik. A tündérek pedig tündérek. Tünékenyek, könnyedek, sokszor a virágokkal s pillangókkal tévesztenénk össze őket. A kicsi Puck, Oberon tündérkirály pajkos és kétbalkezes kisínasa, aki az összes bonyodalmakat kavarja, olyan a maga tündéri mivoltában is, mint valami csinytevő, kis kamasz, kiváncsi, kotnyeles, kacagós kedvű. S milyen elragadóan kedves Zuboly, amikor Puck tréfából szamárfejjel cserélte el a fejét! Micsoda bájos jelenet az, amelyben már addig is nevetséges önteltségét kikarikírozva, büszkén terpeszkedik szamárfejével a hintaágyán és csak úgy, egy-egy ujjbökéssel mutatja a szerelmes Titániának, hogy hol takargassa a.. .. szamárfüle tövét...! S milyen kedves az egész műkedvelő szinielőadás, minden egyes szereplő, az idétlen Thisbe s a büszke oroszlánfej alatt meghúzódó, mulatságosan riadt kis Gyalu ... Kár, hogy a szélesvásznú bábfilm felvételei kissé sötétek s így részben hatását veszti a pazar kiállítás. S a díszletek, a tündérjáték környezete szépségében nem éli fel a bábok művészi gazdagságát, mesés báját, kifejezőerejét. Mindenesetre példátlan művészi kísérlet tanúi lehettünk a „Szentivánéji álom" Tinka-féle változatának bemutatóján és ennek tanulságaképpen kíváncsian s türelmetlenül várjuk , milyen káprázatok valóraváltására képes még a modern technika vívmányaival párosuló költői képzelet ? HALÁSZ ANNA 3 igazi állat, csak emberkéz ügyeskedése, csak rugó, amelynek mégis életet, jellemet kifejező erőt tud adni az őt mozgató emberi megfigyelés és képzelet ! " Közben pedig a jelenetek bonyolítása és váltakozása, minden szereplő játéka, a teljes színpadi mozgás tökéletesen fedi Prokofjev muzsikájának nemcsak a ritmusát, de a belső drámaiságát és a jellemző erejét is. A Péterke-baba valóban úgy mozog, úgy táncol, ahogy azt a jól ismert kedves melódia hallatán magunk is elképzelnénk: ugyanazt a jellemet táncolja a baba, amelyiket „lebekli” a zeneszerző. Ezalatt egyetlen szó se hangzik el s az egész cselekmény mégis világos, érthető, magávalragadó. Mivel az egész bábjátékos fesztiválon a legnehezebb megoldandó problémáinak ,a „bábszínpadszerű" beszéd kérdése bizonyult, mivel még a legjobb bábelőadások többségében is élesen elhatárolódott egymástól a játékos, bábszem mozgatás és az emberi színpadra való súlyos, komoly, s itt nehézkesen ható realista beszédstílus, joggal következtethetünk arra, hogy a „Péterke és a farkas” alkotói járnak a legjárhatóbb útán: a muzsika jobban talál a bábokhoz a beszédnél, mozgás és dallam ritmusa együtt többet adhat ez esetben annál, amit a színészi szó megmagyaráz. S még egy érdekes körülményre szeretnénk kitérni: tizenöt évvel ezelőtt létesült a szófiai bábszínház, a régi Bulgáriában nem volt se bábjáték, se film, az iskola is kevés volt, fulladozott, mint mindenütt, a tőkés földesúri rabságban, fulladozott a kultúra. S most évszázados, évezredes hagyományú országok bábjátékosai tapsolnak lelkesen a fiatal szófiai bábszínháznak. S így nemcsak neki, hanem a társadalmi rendnek is, amely létrehozta.