Előre, 1960. október (14. évfolyam, 4019-4044. szám)

1960-10-01 / 4019. szám

(#80. október 1., szó WR-l SEMBENE USMAN Szenegál falvaiban az asszonyok már az első kakasszóra talpon van­nak, tüzet raknak a konyhában, se­rényen hozzálátnak a fahordóba ra­kott köles kicsépeléséhez. A har­monikusnak éppen nem nevezhető zenebonát harsány kutyaugatás, a piacra özönlők lármája kíséri. Aki gyalog teszi meg az Utat, annak ugyancsak igyekeznie kell, ha jó helyet akar kapni a piacon. Sokan halászcsónakjukat használják fel áruszállításra. Szenegál minden tör­zse képviselve van itt, a kékes-feke­te bőrszíntől az albínó-fehérig. A tarka embertömeg felett vidáman ragyognak a felkelő nap sugarai. A fedett csarnok egyes épületei­ben halat és húst, másokban csillo­gó üveget, angol és portugál szöve­tet árusítanak a bambara törzsbeli kereskedők. A kiskereskedők a föld­re rakják ki áruikat: lopótök, prém, halomba rakott gyógyfüvek és gyö­kerek, gyümölcs, tojás minden mé­retben és változatban, a közönséges tyúktojástól a strucctojásig. Az áru­sok harsány hangon kínálgatják portékájukat, túlharsogva a gyer­­meksírást és a kutyaugatást. Máskor, ha Isabelle kijött a csar­nokba már ott találta Umart. De ma üres volt a helye. Mindnyájukat nyugtalanította, hogy Umar még mindig nem tért vissza a halászat­ról. A part szélén álldogálók futko­só tekintettel fürkészték végig az öblöt. Ha csak egy pontocskát is fel­fedeznének a láthatáron! Mintha az egész piactér visszafojtott lélegzettel várakozna. Umar barátai már ösz­­szeállították a mentőcsapatot, mi­kor egy fekete pontot fedeztek fel a távolban. Hamarosan két férfi alakját is ki lehetett venni. A csó­nak egy hatalmas cápát vonszolt maga után. Isabelle keresztülfurakodott a tö­megen. Umarhoz szaladt — Mi történt? — A cápa... Umar pár szóval elmesélte küz­delmüket a cápával. Isabelle meg­nyugtatására úgy tüntette fel az egészet, mint valami mulatságos ka­landot. Nevetve javasolta, hogy a cápát — mint győzelmi jel­vényt — állítsák ki a piacon. A ve­szedelmes vadászkaland részletei hamarosan szájról szájra jártak a piacon. Umar elfoglalta a maga he­lyét. Túl akart adni a halászzsák­mányon. Isabelle nem tágított mel­lőle. Hirtelen valaki harsányan rá­köszönt: — Fogadja legalázatosabb hódo­latomat! *) Sem be­ne Usman, szenegáli szár­­mazású író. Gyermekkorában apjá­val együtt halászatból tartja el a családot, később Dakarban kőműves munkát vállal. A háború alatt har­col a német fasizmus ellen, elkerül Németországba és Ausztriába, végül Marseilleben telepszik le, ahol ma is dokkmunkás, és szabad idejét írásra fordítja. A fenti regényrészlet cselekménye Szenegálban játszódik le. Umar, a főhős, a második világháború után szép fiatal, francia feleségével, Isa­­belle-vel visszatér afrikai hazájába. Azt tervezi, hogy mezőgazdasági gépeket szerez be, társulásokat szer­vez, hogy honfitársait kiszabadítsa az európai gabonafelvásárlók kar­mai közül. Umar tervei érthető iz­galmat keltenek a gyarmatosítók körében. Elhatározzák, hogy ártal­matlanná teszik. Kelepcébe csalják s meggyilkolják. Áldozata csak fo­kozza a Szenegál nép további sza­badságharcát. Izabelle felpillantott. Egy pár szandált pillantott meg, majd sző­rös lábszárakat, kakiszínű nadrágot, gyarmati inget és parafasisakot. Umar felismerte Raoult, a franciát, akivel szóváltása támadt a hajón. Felindulásában homlokán k­idagad­­tak az erek, de uralkodott magán. — Asszonyom — folytatta Raoul — egy üzenetet kell átadnom Jack­­tól, attól a fehértől, akivel a mozi­ban találkozott. Szemet vetett ma­gára, s ha ő valamit a fejébe vesz... Raoul mindezt hevetlen, szemtelen mosollyal adta elő. Isabelle reszke­tett az izgalomtól. Umar szorosan a fehér ember mellé lépett: — Ide figyelj, a te fajtád gyalá­zatot hoz Afrika fekete népére, de még sokkal inkább a saját fajtádra. Legközelebb majd beléd fojtom az ilyen mocskos szavakat! — Mondd meg inkább, mennyit kérsz az asszonyért. — Kerítő! — Mélységes lebecsü­lés volt ebben az egyetlen szóban. —• Hogy eladjam? Inkább megöl­ném! Raoul egykedvűen vállat vont. — Kár ! Pedig jó árat kapnál ér­te — vetette oda gúnyosan, aztán sietve eliszkolt Umar közeléből. Umar összeszedte magát. Úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Egy fiatal néger nőnél, aki szalma­kalapot árult, kiválasztott egy szép kalapot Isabelle számára. — Tedd fel kedvesem. Ne gon­dold, hogy a hazai nap kíméletes lesz veled. — Umar, gondolod, hogy igaz, amit Jackról mondott? — Nem. — Miért olyan rosszindulatúak? — Provokálni akarnak, hogy rám­­tehessék a kezüket. Nem akarják, hogy kiszabaduljunk a hálójukból. A kék ég és a szürkészöld föld a tavasz közeledtét hirdette. A fák és a bokrok éledezni kezdtek. Míg a földmunka szünetelt, a parasztok kifogytak készleteikből, adósságba verték magukat. A legtöbb magtár­ban egyetlen szem gabona sem volt már. Minden reményük az új ter­mésben volt. Umar gabonájának felét a parasz­toknak adta. A többit most, hogy az árak felszöktek, európai felvá­sárlóknak akarta eladni. Megfeszí­tett energiával törekedett célja felé: növelni a vetésterületet, minél több rizst termelni. Szigorú lett és nyers, mint az olyan emberek, akik a rög­höz vannak kötve. Váratlanul rombadőltek remé­nyeik, a parasztok kétségbeestek. Senki sem látta a sáskarajt, de pe­téikkel tele voltak a földek.. Reg­gelre, mire a lárvák kikeltek, a pa­rasztokon eluralkodott a rémület. Az összesereglett emberek ágakkal, kövekkel, vagy égő fáklyákkal pró­bálták megsemmisíteni a petéket. Ész nélkül szaladgáltak a földeken, mint a vezető nélkül maradt nyáj. Umar a lárma hallatára ijedten sietett ki a mezőre. Saját szemével láthatta, milyen hallatlan károkat okoztak a sáskák. — Árkot, kell ásni a földek men­tén két láb mélységben és egy láb hosszúságban — rendelkezett. A lárvákat beseperték az árkokba és földet hánytak rá. Umar bejárta a közeli településeket, hogy az em­bereket harcra mozgósítsa. Napokon át folyt a küzdelem. A nap kegyet­lenül sütött, s az izzadságban fürdő testeket Vastag porréteg fedte be. Az anyjuk hátára kötözött csecse­mők ösztönösen fejük fölé emelték kezecskéiket, hogy a tűző nap ellen védekezzenek. Kínzó éhség is gyö­törte őket. Összehívták a törzsbeli öregeket, hogy megpróbáljanak segíteni a ba­jon. Umar volt a legfiatalabb a gyülekezetben. Egész életemben a mezőn dol­goztam — mondta egy fehérszakál­­lú öreg. — A sáska lárvája nappal megdermed, de az éjszaka folyamán újjászületik. Mit tegyünk? —­ Ebben az évben még nem mu­tattunk be áldozatot — jegyezte meg egy másik. — Ezért szakadt ránk a csapás. Kailgurangot­ ki kell hívni az erdőből. (Félig Isten, félig ember, akinek nincs feje és lába. .. rengetegben él és csak akkor jön elő, ha hívják.) Talán megparancsol­ja majd, hogy még többet dolgoz­zunk. De most ne feledkezzünk meg arról, hogy az éhhalál fenyeget ben­nünket. Te — fordult Umar felé — a folyó gyermeke vagy. Köszönjük a segítségedet. Ha van valami mon­danivalód beszélj — mi hallga­tunk ... Umar feláll, tiszteletteljesen le­vette a kalapját. Homlokán izzad­ság gyöngyözött, igyekezett érthe­tően beszélni. — Nem vagyok idegen. Hozzátok tartozom. A ti bánatotok az én bá­natom is, a ti könnyeitek az én né­pem könnyei. Az emberek sorsa most attól függ, amit határozni fo­gunk. Gödröt ástunk, hogy a lárvá­kat megsemmisítsük. Ha összefo­gunk, legyőzhetjük a szerencsétlen­séget. Hiába mutatunk be áldoza­tot. Inkább segítséget kell kérni a távolabbi településekről, hogy a lár­vák ne terjednek tovább. Biztosra veszem, hogy mellénk állnak. A pe­ték máról holnapra megnőnek, vagy mi semmisítjük meg a kártevőket, vagy ők tesznek tönkre bennünket. Nem ülhetünk ölhetett kezekkel. Éjjel-nappal a földeken leszünk, minden húsz méteren hatalmas tü­zeket gyújtunk. Bemegyek a város­ba, onnan is próbálok segítséget kérni . .. Az öregek beleegyezőleg bólogat­tak. — Mindent úgy teszünk, ahogy kívánod. Ha segítesz nekünk magot szerezni, Allah megáld érte ! — Mindent megteszek, ami erőm­től telik. Gyorsan kell cseleked­nünk. Ha úgy tetszik, hívjátok ki Kangurangot. Umar az európai kolónia központ­jában székelő francia gyarmatosí­tókhoz fordult. Az őrök megpróbál­ták visszatartani, de ő gyors léptek­­kel felment a lépcsőn. Megállt a csempékkel kirakott előcsarnokban. Pilamtása­ végigfutott a falakon, melyek befogadták maguk közé an­nak a hatalomnak a képviselőjét, melytől most testvérei­­ élete függött. Arra gondolt, hogy egyetlen hiva­talnok sem­ mozdítja majd a kisuj­­ját sem azért, hogy segítsen rajtuk. "A szenegáli parasztok csak arra va­lók, hogy nehéz munkájukkal gya­rapítsák az idegen gyarmatosítók vagyonát. Az ajtóban megjelent Desirée, a mulatt titkárnő. — Itt az igazgató? — kérdezte Umar. — Itt van. De előbb megkérdem, hogy fogad-e. Raoul van nála. Mi történt? Úgy hallottam, hogy a sás­kák mindent, tönkretettek. — Jelents be az igazgatónak. Umar lábujjhegyen követte, s mi­kor elhangzott a „szabad“ belépett a dolgozószobába. — Mi a baj? — kérdezte az igaz­gató csodálkozva. — Megmondtam, hogy ne zavarjanak... Rapszt gyűlölködve nézett a hí­vatlan vendégre. Umar érezte, hogy a vér a fejébe száll. — Foglaljon helyet — udvariasko­­dott az igazgató. —­ Sejtem, hogy miért jött... Bizonyára a sás­kák ... — Igen. — Kezét a fényezett író­(Folytatás a 4. oldalon) Regényrészlet — TRAIAN C050VEI Lefegyverzés!­­ Olyan vagyok, mint ezer háborúban megvénült katona, ki kitin nagy ólom- és acélterhet cipel és harsány hangon ezt a szót kiáltja -- Lefegyverzés, úgy érzem, hogy el kell terülnöm a földön, mint sokezer éves menetelés után, mint őrült feszültség és fáradtság után, és a fegyverek súlyától szabadon, enyhülten és megkönnyebbülten először érzem a föld békéjét és nyugalmát. Általános lefegyverzés, teljes leszerelés ! Olyan ez, mintha egy óriási, rémítő ólomlap hullna le az emberiség testéről. Olyan, mintha roppant jéghegyek olvadnának el és tiszta, gazdag vizek hűsítenék s enyhítenék a szomjas földet. Gigászi erdők és városok kelnek ki , és hatalmas sivatagok ébrednek új létre. Az emberiség szétmarcangolására felhalmozott temérdek acélból mily erőt, mily szilárd gerincet, nyer vissza majd az emberiség ! Még az emberi ábrázat is megváltozik és az egész világ arca megszelídül, fel­derül, mint azé, a­kinek válláról fantasztikus, sötét terhet veszel le. Általános lefegyverzés, teljes leszerelés! Még a sírok halottai, minden háborús halottai is feltámadnának, hogy segítsenek minket az óriási, végső ugráshoz az emberiség felé! Fordította : FRANYÓ ZOLTÁN . XT­acusika Hokuszai, a japán képzőmű­­vészet kimagasló egyénisége, 176­1- ban, kétszáz esztendővel ezelőtt szüle­­tett­ a Sárga tenger partján, Jedo — a későbbi Tokió — egyik külvárosában. Teremtőmunkájának nagy értékeit olyan erkölcsi magatartás szülte, ami ma is példamutató a reakció ellen küzdő ja­pán nép előtt és mély tiszteletet kelt minden békeszerető emberben. Ez az egyik oka, hogy ma —­ a Béke Világta­­nács kezdeményezésére —­ az egész ha­ladó emberiség, oly melegen ünnepli a nagy­­japán mester emlékét. Fuzujama, a Szent Hegy 10­1 látképe című rajzkötetében, a művész maga így írta meg rövid életrajzát: „Öt éves ko­romban már főszenvedélyem volt a rajz, de csupán a tárgyak külső formáit foghattam fel. Öt­venedik életévemig, már végtelen sorát adtam ki a rajzoknak, de mindaz, amit hetvenéves koromig terem­tettem, szóra is alig érde­m­es. Hetvenhárom éves ko­romban kezdtem kissé meg­érteni az igaz természetet, az emberek, az állatok,­­a füvek, a fák, a ma­darak, a halak és bogarak formáit. Kö­vetkezésképpen nyolcvanéves koromig még jobban előre haladok majd, és így kilencvenedik évemig behatolok az alkotás rejtelmeibe. Százéves ko­romban képeim csodálatos tökéletessé­gűnk lesznek és mire száztíz éves le­szek, minden vonal, minden pont, ami csak kezem alól kikerül, végre az ele­ven élet lesz. Felszólítom mindazokat a bosszúéletű­ urakat, akik ezt velem együtt megérik, hogy győződjenek meg róla, vajon szavamat álltam­-e ?“ Aláírásként pedig ez áll : „Írtam­ hetvenöt éves koromban, én, az egykori Hokuszai, mostani nevén Grakio Ro­jt““ Aki ismeri Hokuszai életét, jóval többet olvas ki a sorok közül, mint amennyit a szavak látszatra elárulnak. Megrendítően komoly vallomás van a­­ pár mondatban, bár rejtett gúny is. A vallomás és az irónia egyaránt a mű­vész kortársainak szól, s mindkettő az­zal a céllal, hogy az igazáról meggyő­ződött 75 éves művész hitével megter­mékenyítse a japán művészeti életet. Akkor már harcos múlt és munkás élet­­tapasztalat van a meggyőződés mögött, TV­T vitán mindent megismert, ami a mű­­vészet sajátos területén az ő korá­ban megközelíthető volt, a japán festé­szetet, a kínait és az európait, csakis azután indult el Hokuszai művészetének­­ önálló útján. Milyen út volt az, amelyhez m ennyi erőgyűjtés kellett ? A fentebb idézett önéletrajz ennek az útnak vég-­s céljaként az „eleven élet“ ábrázolását tűzi ki. Mai kifejezéssel élve, Hokuszai realista művészetre törekedett, még hozzá egy olyan korban, amelynek ural­kodó ízlése a realizmus leghalványabb árnyékát is elutasította. Hokuszai idején, az úgynevezett Ka­­no-iskola, amely a hivatalos japán mű­vészetet képviselte, a megkövesedett hagyományok és az arisztokratikus szel­lem zsákutcájába jutott. Igaz, volt egy irányzat, az ukigoge­i­­(a múló élet festése) iskola híveié, akik a népi élet jeleneteit vitték képre. Szándékában ez az irányzat volt a­­leg­demokratikusabb. Művelői fametszők, volt kézművesek, munkások és kismes­terei voltak; legtöbbjük teh­át maga is a népből került ki. Szerény megélheté­sükben a polgári elemre és a köznépre támaszkodtak, művészetük mondaniva­lója azonban csak látszatra közelítette meg a népéletet. Többnyire hálójukat kivető halászokat ábrázoltak, meg pa­rasztasszonyokat, amint ruhát sulykol­nak, de annyi ékítményes törekvéssel és irodalmi átköltéssel, hogy a való­ságból alig maradt meg valami. Hiszen az élet helyett a legtöbbször ők is csak saját elhasznált képzeteiket másolták, akár az uralkodó osztály művészei. Ha­lászaik és parasztasszonyaik nem egy­szer királyi vérből valóknak tűntek. Mégis a leghaladóbb irányzatot képvi­selték ! Az ifjú Hokuszai egyidőben el­pártolt ugyan tőlük, mert bizonyára megérezte ebben a népi irányzatban a megalkuvást — a szándék és az ered­mény­­közötti ellentmondást — ám leg­végül mégis csak ő viszi diadalra ezt a plebejus művészetet.­­z ar lenne kutatni,hogy a művészt rajz­­tehetsége, az a vágy, hogy művésze­tét kifejlessze, vezette-e a realizmus­hoz, vagy pedig a realizmus elvének felfedezése késztette az élet tanulmány­o­zására. Az életrajzok nem adnak választ erre a kérdésre. Valószínű azonban, hogy a kölcsönhatások érzékeny összjá­­tékáról van szó és nem utolsó sorban annak az élményanyagnak a szerettéről, amelyet Hokuszai még kora gyermek­korában a külváros világában szerzett­ Tehetség és valami sóvár kérését, hogy az élet lüktetését kifürkéssze, űzzék műterméből az utcára. Ugyanaz a meg­szállottság uralta el is, mint a rajz töb­bi nagy géniuszát, Dürert, Rembrandtot, Daumier-t, Goyát, vagy Velascpiezt. Rajzolni, folyton csak rajzolni, a for­mákat és mozgásokat, az élet és a ter­mészet jelenségeit, a valóság kimeríthe­tetlen változatosságának és fejlődésének utódáit. Tízszer, Gázsnor megrajzolta ugyanazokat az alakokat, hogy ellesse a mozdulatok és tomnák fokonkénti el­térését. Rajzain valóban a népélet zsi­bong, hősei a teaházak tereferélő em­berei, dolgozó munkások és iparosok, hetykéltedő polgárok, vállkosárral ci­­pekedő parasztok. Rajzainak humora néha primitív, máskor rendkívül finom. Mint a többi nagy rajzolónak, legfőbb célja mentél kevesebb eszközzel, minél hibátlanabbul jellemezni. D­avid életrajzából kide­rül,tudta, hogy célját töméntelen, soha véget nem szakadó munkával érheti csak el. Tel­jesítménye „ hihetetlennel határos. Festményeinek, fametszeteinek, rajzai­nak és könyvillusztrációinak számát, több, mint 35 ezerre becsülik. Ez a szám azonban nem végle­ges. A Hokuszai-kutatók még ma is a mester újabb, eddig ismeretlen műveire bukkannak. A kutatást meg­nehezíti, hogy Hokuszai a japán művészek szokása szerint sokszor változtatott nevet, eleinte a mesterek neve szerint, akiknek az iskolájában dolgozott, ké­sőbb, hogy művesei fejlő­désének egy-egy újabb állomását je­lezze. Életének legnagyobb alkotása a tizen­öt kötetes Mansosi. A látszólag rend­­szertelen, hatalmas rajzgyűjtemény nem más, mint a japáni élet bűvös kaleidosz­kópja. Az egyes kötetek között nincs különösebb összefüggés. Az ötödik kö­tet például rajzokat tartalmaz, a japán építészetről. Csakhogy a nemesek pom­pás palotái és a fényűző shijo-templo­­mok mellett, megtaláljuk a kopár kül­városi házakat és a szegényparasztok kunyhóit is. A hatodik kötet már sport­­jeleneteket mutat be. A hetedik falusi tájakat, paraszti életképeket. Van olyan kötete is, amelyben csak vízesések, er­dők és k­elföldek ábrázolására találunk. A legszebb könyv azonban kétségtelenül a tizenkettedik, ebben az alkotóereje teljében lévő, hetvennégy éves művész, a japán nép mindennapi életének tré­fás és drámai jeleneteit örökítette meg. 1849-ben, 89 esztendős korában halt meg Kacusika Hokuszai, a régi japán holdkalendárium szerint május 10-én, tavasszal. DIMÉNY ISTVÁN Színes tusrajz a Fuzsijama sorozatból E­J­Ő­R­E A második nemzetközi bábszínház és bábfilm-fesztivál A barátság jegyében Nagyszabású kulturális találkozó zajlott le hazánk fővárosában :­ a második nemzetközi bábjátékosverseny és a bábfilm fesztivál. A két évvel ezelőtti, első bábos­­találkozó részvevői közöl, az ideit nem pályázott senki, minden országból más bábszínház nevezett be. Hazánk sünéit sem a fővárosi Tánchárk­a együttes, a két év előtti verseny győztese­­ képviselte, hanem öt­ vidéki bábszín­ház, a nagyváradi, a konstansai, a kolozsvári, a craio­­vai és a marosvásárhelyi. Versenyen kívül bemutatta műsorát a szebeni és a iasi bábszínház is. A Tändarica pedig olyan magas színvonalú és gazdag műsort adott, csupán őszinte vendégszeretettel vezettetve, mintha legalábbis megint az első helyért pályázna. De ez idén nem pályázott, megelégedett a vendéglátó szerepével. Ám új művészi teljesítményeinek és nagyarányú fejlő­désének hírét így is elviszik vendégeink szerte a nagy­világba-Voltak itt délamerikaiak és rhodéziaiak, franciák és norvégek, angolok és indiaiak, németek mindkét Német­országból, bemutatkozott egy fiatal arab együttes, a kai­rói bábszínház, amellyel ismét a mi Tánchárk­ánk mutat­kozott be, ezúttal a nevelő, a tanító szerepében. A kairói bábszínház a Tindirid­ közelkeleti vendégjátéka nyo­mán született, bölcsőjénél példaképként s oktatóként is ott álltak a román bábosok... Á­m számbelileg s minősé­gileg is kiemelkedően jelentkeztek ezen a fesztiválon a szocialista tábor összes országai. A Szovjetunióból két bábszínház, a Lengyel Népköztársaságból s a Bolgár Népköztársaságból is két-két bábszínház, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságból és a Magyar Népköztársaság­ból egy-egy bábszínház a Kínai Népköztársaságból is egy jelentkezett. S a verseny egész menete a szocia­lista tábor bábművészetének rohamos fejlődéséről, feltű­nő előretöréséről tanúskodott. A tőkés országból jött bábosok valamennyien nagy nehézségekkel küzdenek otthon, semminemű anyagi tá­mogatásban nincs részük. Emiatt egyrészt szegényes a teljesítményük, másrészt pedig­ — és ez a szomorúbb, —­ komoly tartalmi, eszmei engedményeket kell tenniük a polgári ízlés kiszolgálása, az üres, öncélú szórakozta­tás irányába. A szocialista országok bábosai mögött pe­dig ott áll a szocialista állam messzemenő anyagi és er­kölcsi támogatása , a szocialista társadalom magas esz­mei és művészi igényessége. Értékes teljesítményeik, el­vitathatatlan sikerük „titka“ ez. S ezt az összes rész­vevő küldöttségek megállapították. S bár hazánkat a nemzetközi klasszis a fővárosi Táncáidca nem is képvi­selte a versenyben, általános elismerést vívott ki a részt­­vevők között a romániai bábosmozgalom egészének számbeli és művészi fejlődése. Öt vidéki város bábosai versenyeztek s nem maradtak le vendégeik mögött, rajtuk kívül pedig még két másik vidéki város mutatta be műsorát. Huszonkét állami bábszínházat képviselt a hét legjobb, amelyeknek a tavalyelőtti fesztivál óta el­ért nagyarányú fejlődésére egyöntetűen felfigyeltek a részvevők. 1 Bulgária A szófiai állami bábszínház bemu­tatkozó előadásának első m­űsorszárvá­­nál, a „Nyuszik­­ iskolájá­nál“ még csak azt gondolja a néző: kedves, korrekt, a maga egyszerű nemében hibátlan és az óvodás gyereket szóra­koztatva — nevelésére hiánytalanul alkalmas bábjátékot lát, amiben azon­ban nincsen semire új, vagy­­eredeti... Igaz ugyan, hogy ami van, azt igen­­igen kedvesen csinálják. Szünet után azonban nagy és örömteli művészi meglepetés érte a nézőközönséget. Már magára az ötletre fel kellett figyelni: Szergej Prokofjev szovjet zeneszerző, világhírű szimfonikus­ költeményét, a „Péterke és a farkas"-t viszi bábszín­­padra a bolgár együttes ! Ezt méltányolta a nemzetközi bíráló bizottság, amikor eredeti­­ és ötletes megoldásaiért a Fesztivál Díjával ju­talmazta meg. Talán Haydn „Gyermekszimfóniája“ óta nem írtak gyermekek számára ilyen nagyszabású s,nagyigényt­, ám mégis megkapó és közérthető zenemű­vet. A ..Péterke és a farkas“ azonban már modern programzene, amelyhez — tekintettel arra, hogy a legifjabb közönség még zeneileg iskolázatlan, hogy most, ezáltal kell megtanítani zeneileg hallani, meglátni a daliáimba rejtett képet, érzékelni a muzsika rit­musában lüktető drámát —, el is szok­ták meséln­i a történetet. A bolgár bábjátékban, a felolvasott meseszöveg szerepét veszik át a bá­bok. Valami egész szokatlan könnyed mozgékonyság és változatosság jel­lemzi a babák testi mivoltának és mozgásának művészi megformálását egyaránt. Péterke és a nagyapó ked­ves, kifejező babafejének, testének és pálcákkal mozgatott karjának kifejező mozgását, a kar végén „saját szere­püket“ alakító emberi ujjak kifejező mozgása,­ hajlékony­­ gesztusai egészí­tik ki. A dalosmadár, amely könnyedén röpköd ide-oda az egész színpad szél­tében hosszában, csupán egy kesztyű, kicsi, beleszerelt villanykörtével, amely egész mesés szépséggel világítja meg. A néző eleinte ámul-bárimtl, hogyan tud ez a báb ilyen szabadon, kötetle­nül mozogni, hiszen semmilyen drót vagy pákca nem látszik körülötte és nincs a színpadnyitás alsó pereméhez se kényszerítve, mint általában a kesztyűbabák. De a bolgár­­ bábosok „trükkje“ az, hogy fekete ruhában, fekete maszkkal állanak a színpad fekete hátterében s a világítást oldják meg, úgy, hogy az csak magukra a „szereplőkre“ essék s a mozgatók nem látszanak mögötte; s míg a madárka ide oda repked, mögötte sza­badon mozog, jár, hajladozik az em­ber. .. A táncosán hajlékony hattyú két kéz, két kar mindössze. Régi já­ték: mindenki ismeri, hogy a behajlí­tott karjával keze fejével s a könyöke hajlásába illesztett másik tenyerével hattyú árnyékát vetítse a falra. Ezt a régi, közérdekű játékot azonban hallat­lan finomsággal, igazi nagy művészet­tel alkalmazzák a „Péterké”-ben. Vé­gül pedig, a legötletesebb a cica és a farkas plasztikai megoldása: mindket­tőt bolyhos, pelyhes prémfélével be­vont Spirálingóből készítették, csak fejet-farkat akasztottak a két végére. Ez a két spirális állat aztán olyan változatosan, könnyedén és hajléko­nyan mozog, hogy az egészen, ritka­ság. Lesben állnak, lopakodnak, neki­­ugranak a prédának, menekülnek, a cica fára mászik és ugrál, a farkas vergődik a hálóban és konokul húzza vissza a vadászokat, akik kötéllel el akarják vonszolni.­­ néha kinyúlnak­­, hosszúra, hosszúra , csak akkor tűnik­­ fel mindenki örömére, hogy ez nem . Új művészi utakon HARMADIK DÍJJAL KITÜNTETETT KOLOZSVÁRI ÁLLAMI SZÍNHÁZ előadása Móricz Zsigmond állatmeséiből BAB­ Csehszlovákia Szen­ti­ván­éji álom 'A film csodás lehetőségeket rejt magában. Az emberi képzelet leg­merészebb s legköltőibb elrugasz­­kodásait a mesevilág tájaira lehetővé teszi a filmfelvevőgép ezernyi trükk­lehetősége. A meséskönyvek képeinél szebb és varázslatosabb lehet a film, mert mozgásában ábrázolja a mesét s nemcsak annak egy-egy kiragadott pillanatát merevíti meg. Gazdagabb, kifejezőbb is lehet a meserajznál, mert a bábfilm alkotója nemcsak egysíkú rajzba, de valóságos pici szo­borba álmodhatja hőseit s a rendező, ha akar többet „hozhat ki” az arasz­nyi színészekből, mint az élőkből, mert az utóbbiak saját belső törvé­nyeik szerint cselekednek, élnek, ját­szanak a felvevőgép előtt, míg a bo­bénak nemcsak a lelkét a saját lel­kével, de minden mozdulatát a saját kezével formálhatja ki. diri Trnka, a csehek nagy me­sevarázslója nem gyerekember már, érett s közismert művész­ként tért át az egyszerű mesés­­könyvillusztrálásról a bábfilmre, de ez pontosan másfél évtizede történt, Csehszlovákia felszabadult életének első évében. S már egy év múlva a cannesi nemzetközi filmversenyen nyert díjat. Témakörre s ábrázolási és játékstílusra nézve egyaránt rend­kívül változatos alkotásai: a cseh népszokások és régi cseh mondák filmrevitele, a „Vitéz Bajaja” című bájos tündérmese s a Csehov-novel­­lából készült költői „Mese nagy­bőgővel“­. a „Préri éneke“ című cowboy-film-paródia és a Svejk bábfilm-változata után, most igen nagy fába vágta a fejszéjét: Shakes­peare „Szentivánéji álmát“ filmesí­tette meg, méghozzá olyan sikerrel, hogy elnyerte a bábfilm fesztivál első díját. Igaz ugyan, hogy filmje a shakespearei tündérjáték csúfondá­­ros, csibészes vidámságát bizonyos mértékig méla érzelmességbe burkol­ ' ja, de az így sem csekélyszámú vi- ■ dám jelenetek hívek a nagy költő if­júkori olthatatlan derűlátásához, mu­lattató kedvéhez. Trnka tán sohase alkotott még ilyen szép, kifejező, hajlékony bábo­kat, mint ezúttal. Jellemüket pedig nem csupán külsejük, de mozgásuk stílusa is meghatározza. Az embert alakító személyek közül a három szerelmespár úgy viselkedik, mint a rendes, pontos, realista bábjátékban; a műkedvelő színész mesteremberek ábrázolása, már csupa csúfondáros humor, a mozgásuk ezer játékos tréfalehetőséget villant fel, a buta­ság, a gyávaság, a bölcselkedés, a hiú gőg jelképe sorra minde­nik. A tündérek pedig tündérek. Tünéke­nyek, könnyedek, sokszor a virágok­kal s pillangókkal tévesztenénk össze őket. A kicsi Puck, Oberon tündér­király pajkos és kétbalkezes kis­­ínasa, aki az összes bonyodalmakat kavarja, olyan a maga tündéri mi­voltában is, mint valami csinytevő, kis kamasz, kiváncsi, kotnyeles, ka­cagós kedvű. S milyen elragadóan kedves Zu­­boly, amikor Puck tréfából sza­márfejjel cserélte el a fejét! Mi­csoda bájos jelenet az, amelyben már addig is nevetséges önteltsé­gét kikarikírozva,­­ büszkén ter­­peszkedik szamárfejével a hinta­­ágyán és csak úgy, egy-egy ujjbö­­késsel mutatja a szerelmes Titá­niának, hogy hol takargassa a.. .. szamárfüle tövét...! S milyen ked­ves az egész műkedvelő szinielőadás, minden egyes szereplő, az idétlen Thisbe s a büszke oroszlánfej alatt meghúzódó, mulatságosan riadt kis Gyalu ... Kár, hogy a szélesvásznú bábfilm felvételei kissé sötétek s így rész­ben hatását veszti a pazar kiállítás. S a díszletek, a tündérjáték környezete szépségében nem éli fel a bábok művészi gazdagságát, mesés báját, kifejezőerejét. Mindenesetre példátlan művészi kísérlet tanúi lehettünk a „Szent­ivánéji álom" Tinka-féle változatá­nak bemutatóján és ennek tanulsága­képpen kíváncsian s türelmetlenül várjuk , milyen káprázatok valóra­­váltására képes még a modern tech­nika vívmányaival párosuló költői képzelet ? HALÁSZ ANNA 3 igazi állat, csak emberkéz ügyeskedé­se, csak rugó, amelynek mégis életet, jellemet kifejező erőt tud adni az őt mozgató emberi megfigyelés és kép­zelet ! " Közben pedig a jelenetek bonyolítá­sa és váltakozása, minden szereplő játéka, a teljes színpadi mozgás töké­letesen fedi Prokofjev muzsikájának nemcsak a ritmusát, de a belső drá­maiságát és a jellemző erejét is. A Péterke-baba valóban úgy mozog, úgy táncol, ahogy azt a jól ismert kedves melódia hallatán magunk is elképzel­nénk: ugyanazt a jellemet táncolja a baba, amelyiket „leb­ekli” a zeneszer­ző. Ezalatt egyetlen szó se hangzik el s az egész cselekmény mégis világos, érthető, magávalragadó. Mivel az egész bábjátékos fesztiválon a leg­nehezebb megoldandó problémáinak ,a „bábszínpadszerű" beszéd kérdése bi­zonyult, mivel még a legjobb bábelő­adások többségében is élesen elhatá­rolódott egymástól a játékos, bábszem­­ mozgatás és az emberi színpadra való súlyos, komoly, s itt nehézkesen ható realista beszédstílus, joggal következ­tethetünk arra, hogy a „Péterke és a farkas” alkotói járnak a legjárhatóbb útán: a muzsika jobban talál a bábok­hoz a beszédnél, mozgás és dallam ritmusa együtt többet adhat ez esetben annál, amit a színészi szó meg­magyaráz. S még egy érdekes körülményre szeretnénk kitérni: tizenöt évvel eze­lőtt létesült a szófiai bábszínház, a régi Bulgáriában nem volt se báb­játék, se film, az iskola is kevés volt, fulladozott, mint mindenütt, a tőkés földesúri rabságban, fulladozott a kul­túra. S most évszázados, évezredes hagyományú országok bábjátékosai tapsolnak lelkesen a fiatal szófiai báb­színháznak. S így nemcsak neki, ha­nem a társadalmi rendnek is, amely létrehozta.

Next