Előre, 1967. szeptember (21. évfolyam, 6165-6190. szám)

1967-09-01 / 6165. szám

1967. SZEPT. 1., PÉNTEK Felütöttük lapunk első évfolyamát, az első számokat. Miről, kikről is írtunk az indulás idején ? És a riporterek visszatértek azokra a helyekre, ahonnan 1947 őszén hozták első ri­portjaikat. Hogyan élnek most egykori hőseik­­mi történt közben az életükben ?­ Hiszen ez a két évtized történelmi rangú volt országunk és népünk életében : a párt vezette nép, munká­sok, földművesek, értelmiségiek, románok, ma­gyarok, németek közös összefogása felépítette hazánkban a szocializmust és most ennek ki­­teljesítésén munkálkodik. SIPOS BELLA HA ÚJRA­KEZDHETNÉM Kilencszáznegyvenhét őszén, ami­kor végleg eldöntetett, hogy újság­író leszek, apai jó barátom, Halász Gyula — aki most, 96 esztendő sú­­lyával, a vállán is csodálnivaló if­júi frisseséggel műveli a publicisz­tikát — a következőket mondotta : „Nehéz pályát választottál. Az új­ságírás sohasem fogja engedni, hogy letedd a lelki malteroskana­­lat, szüntelen sarkantyúzni fog, nem hagy nyugton még olyankor sem, amikor az olvasók önfeledten élvezik a vasárnapi pörköltet s mel­lé a jó derestyei sört." Csak nevettem. Mert hogy hihetne a zöldfülű az aranymondásnak, mit saját maga nem tapasztalt ? Előző próbálkozásaim, amelyeket Szem­­lér Ferenc, első főszerkesztőm némi meghúzással, de mindig biztató szavakkal adott le a nyomdába, si­keres jövővel kecsegtettek. Nekigyürkőztem hát a munkának, írogattam a lapnak az első brassói tudósításokat. Előbb sok ambícióval, aztán növekvő szenvedéllyel. A szimbólummá vált kőművesszerszám fája észrevétlenül gyökeret eresztett, tenyerem bőrén át behatolt a vér­keringési pályába, egészen a szív­­kamrákig, átszőne érzelmeim, in­dulataim rostjait. Fogva voltam. Ámuló izgalommal láttam és írtam, hogy a Cenk alatti város — amely a háború idején rommá bombázott gyáraival, külvárosaival, megkövült holdbéli tájhoz hasonlított — mi­csoda hallatlan erővel igyekszik ember, szocialista ember lakta föld­dé változni, hogy növeszt új gyár­csarnokokat, új városrészeket a zseniális és szeretett dirigens, a párt vezénylésére. Hűvös, esős kora tavaszi reggel rohantam ki a város­szélre, hogy jelen legyek a ma már 25 000 lakost számláló Munkásváros alapkövének letételénél... Egész nap és fél éjszaka lábatlankodtam a sürgő-forgó szerelők között, hogy lássam, amint az első hazai trak­tor csikorgó kerekei megindulnak és megremegtetik a szerelde üvegtete­jét, s asszonymódra majdnem elsír­jam magam, amikor alkotói hurráz­va a levegőbe dobálják sapkáju­kat ... Jegyzetfüzettel kezemben­ néztem a Teherautógyár kapujából induló százas konvojt, amely a tér­,­vezők és kivitelezők üdvözletét vitte a fővárosba, a párt vezetőségének. Azon melegében írtam meg a hírt,­ hogy riportjaim hősét, Sipos György vasesztergályost állami díjjal tün­tették ki, érdemeiért a teherautó­gyártás megteremtésében ... Máso­dik fiamat hordtam, amikor telefo­náltak a Rulmentulból : elkészült az első sorozat román golyóscsapágy ! Mondhattam-e rá, hogy már hivata­los szülési szabadságon vagyok ? S furcsa, még csak meg sem moso­lyogták a nehézkesen döcögő kis­mama-riportert. Chis Grigoriu mes­ter tenyerembe tette a csapágycsé­szét, amibe, mint anyaölbe simultak a fényes kicsi golyók, aztán kedve­sen hunyorított a szemével . „Nem kell félni, úgy megy majd, mint a parancsolat !“ Néha fáradtnak éreztem maga­mat, jó lett volna letenni azt a bi­zonyos malteroskanalat, legalább annyi időre, hogy az izzadt ruha lehűljön a hátamon. De lehetett-e megállni a nagy történelmi sod­rásban, csendes zugot keresni a magam fejfájásának, amikor töme­gek építették körülöttem karjuk és eszük erejével azt a világot, amely­ről rég porladó apám s anyám ál­modott ? Muszáj volt járni, látni, írni­­ a brassói Műegyetem meg­alapításáról, a nagyra nőtt új lakó­negyedek _ honfoglalóinak öröméről, a város idejét múlt közlekedéséről, majd a közlekedést megjavító troli­­buszjáratokról, arcképet rajzolnom­­a nagy_ jellemekről, helyzetképet az ipari fejlődés gyors iramáról. Acsar­­kodtam az olykor főhelyre merész­kedő butaságra, megszurkáltam a lapuló tunyaságot, s kerestem a lel­kesítő, agitatív szavakat az élen­járók népszerűsítésére. A közlés kényszere uralta a szürkeagyat, a­­mely őrölte — mint malomkő a bú­zát — nemcsak ébren, de még ál­momban is, az újság kenyéranyagát... Számolom az éveket. Végtelennek tűnő húsz mérföldkő van mögöttem. És ha most elém toppanna egy mesebeli tündér, kiszedné a szürke hajszálakat a szőkék közül, lesimí­taná homlokomról a két évtized vésze árkokat s így szólna hozzám : — előtted az élet, választhatsz ! — újra ezt a kikapcsolódást nem en­gedő sorsot választanám. Mert ha őszinte alázattal be kell is valla­nom magamnak, hogy még csak hűséges vázlatot sem tudtam adni arról, aminek tanúja voltam, akkor sem bánom ezt a húsz évet. Mert ha az én „malteroskanalammal" csupán néhány téglát sikerült beépí­tenem abba az ércnél maradandóbb műbe, amelyet ezrek alkottak, akkor is megérte, ezerszer is megérte. BEKE GYÖRGY Hű, de „átfogó11 címet írtam ri­portom fölé most húsz esztendeje : „A szövetkezeti gazdálkodás új vi­lágot teremtett a háromszéki Sepsi­­szentkirályon." Mentségemre legyen az, hogy ama riportom 1947 szep­temberében jelent meg, a termelő­szövetkezeti mozgalomtól még esz­tendők választottak el, de ebben az eldugott, hegyek közé rejtőző, alig hatszáz lélekszámú falucskában a közösségi összefogás szép példájára találtam. Közös erőből vásároltak maguknak gépeket, a gazdaköri összefogás jegyében. Volt cséplő­gépjük, herefejtőjük, vetőgépjük, gépvontatású kettősekéiül, és rézko­­ronájuk, s mindezeket közös tulaj­donban használták. Pedig nem volt gazdag falu, egy emberre alig egy hold, tehát mintegy fél hektár föld esett. Csinos, új házakat, egészséges közszellemet éreztem meg magam körül. Olyan embereket ismertem meg, akiknek szemhatárát nem zár­ták le a völgyet két oldalt szegé­lyező dombok. Dombok hajlatába bújik most is a falu. Az Olt síkságáról poros út visz fel a házak közé. A falu azon­ban már ott lenn, a síkságon elkez­dődik. Egy dobásnyira az útkeresz­teződéstől, ahol az autóbuszok meg­állónak, hogy letegyék és felvegyék a szentkirályi utasokat, tágas épüle­tek. Piros téglafalaik kiugranak a zöld mezőből. Ide építették fel a termelőszövetkezet szentkirályi bri­gádjának központját. Ekkora tágas helyet aligha találtak volna fenn, a házak között. Modern téesz-tanya ez, fölösleges is kérdezgetnem, hogy vannak-e gépeik. Kinevetnének, ők hozzák szóba, mikor egy biciklivel tovakarikázó legény, Kanyó Áron után néznek, hogy három traktorral dolgozik a falu motoros brigádja. Ez a Kanyó az első szentkirályi traktorosok közül való. Hatszáz hold, még háromszáz hektár, sincs, ennek is egy része rieef­ magamban, ki sem tudják­ használni három traktor erejét. Dehogy­nem, mondják, mikor ezt kimondom. Meg­nőtt a falu határa, a szomszédos faluéból is kaptak földet, mert itt több a munkaerő. Iparkodó, szor­galmas emberek a szentkirályiak. Meg lehet nézni a határukat. S ha ott éppen nincs munka, járják az erdőt,­gyűjtik a csipkebogyót; a fel­vásárló vállalat jó pénzt ad érte. Nem újdonság itt a gép. Nemcsak dolgoznak vele, de már olyan is jócskán akad a szentkirályiak kö­zül, aki készíti őket. Kanyó Áron — aki az imént karikázott tova — jó traktoros hírében állott, még a ka­tonasághoz is utána küldték a pré­miumját. Pedig hát, mondják a faluban, aki nem dolgozik jól, an­nak nem adnak prémiumot még a háta mögött is. Kanyó Áron betette a pénzt a takarékba, jó lesz az a leszerelés után. A traktorgyárba kí­vánkozott már akkor. Most ott dol­gozik Brassóban, hengerfejeket ké­szít. A szentkirályi határban dolgo­zó gépeken is ott a keze nyoma, munkája. Persze, ez csak feltétele­zés, de így kerek, így teljes a kép : Kanyó Áron traktorokat küld haza a falujába, ahol húsz esztendővel ezelőtt egy rézkorona is nagy do­lognak számított. Motorbicikli kapaszkodik fel a házak között. Az egyik ingázó igyekszik hazafelé. Sepsiszentgyör­­gyön dolgozik, a bútorgyárban. Va­lamikor alig hatan jártak be a szentgyörgyi dohánygyárba. Most a fél falu városban dolgozik, főként Szentgyörgyön, de eljárnak az aránylag távolabb fekvő Brassóba is. Elő is hozakodnak az emberek, hogy feljöhetne a brassói munkás­busz az ő falujukba is, itt is elalud­hatna a sofőr. Meg aztán, hogy a nagyobb iskolásgyermekeket, az ötödiktől a nyolcadikig a téesz te­herkocsija vihetné az öt kilométer­re lévő iskolába. A szülők, ha ösz­­szeállnak, megoldhatják ezt is. Mint­egy huszonöt gyermekről van szó, akik télvíz idején is gyalog járnak. Van vagy négy teherkocsija a EGYSZERŰ KRÓNIKA gazdaságnak, az egyik elfuvaroz­hatná őket az iskoláig és vissza. Legalább télen, akkor úgy sincs annyi tennivaló. Ilyen „autós" gondokat szül a mai szentkirályi élet. Városi mércével mérnek a városra járó, de itthon lakó bejáró munkások, és nemcsak ők. Kerekes János bácsi áll, 87 esz­tendejével a vállán a kapuja előtt, s nézi az utcán a jövés-menést. Mi az új, a szemének szokatlan a mai Szentkirályon ? — Minden, minden... De így sze­retem én ezt. Fiatal leányka megy lefelé. Gon­dosan, szépen öltözött, vasalt szok­nyában, félcipőben, frissen bodorí­­tott hajjal. — Vasárnap látná őket. Beillené­­nek a legnagyobb városba is... Villany, rádió, televízió, mindezek után­­ fölösleges érdeklődnöm. Vá­rosi igényekkel él a mai szentkirá­lyi ember. Azok is, akik itthon ma­radtak, nem mentek el gyári bejá­rónak, a negyven esztendő körüliek. Kiss Géza közéjük tartozik. Házépí­tés, az egyik legszebb emberi gond közepette lepem meg. Átellenben pedig az új kultúrházhoz szolgáló építőanyagot hordták össze. Jó lett volna még a régi kultúrház, kicsi tatarozással jó lett volna, mondja Kiss Géza, dehát így akarja a falu, önkéntes munkával építik, meg kell hogy legyen a falu akarata. Az új kultúrház különben csak egyike a szentkirályi terveknek. Mennyi min­dent forgatnak még a fejükben ! „Menet közben” van ez a kicsi fa­lu is, és nemcsak ők járnak­ be a vá­rosba, a város is eljött ide. Nézem a Józsa Ferenc ács házát. Ilyen csinos villa beillenése a legszebb város legszebb negyedébe: ízlés, gond, igény és mód, hiszen a sem­miből nem lehet ilyesmit felépíteni. 1. Mint egy eszmélő gyermek­, ciki most tanul járni és önkéntelenül el­kerüli a váratlan akadályokat, meg alattomos buktatókat, mint egy tág­­ra nyílt szemű kamasz, aki ámulva néz körül és leplezetlen izgalommal fedezi fel önmagának a világot — úgy jártam azon a húsz év előtti őszön Bukarest utcáit. A kisvárosi méretekhez szokott szem akkor kezdett hozzáidomulni a nagyobb terekhez, dimenziókhoz és az országos láthatárhoz, a szür­keséghez szokott tekintet pedig első ízben hunyorgott bele a metropolis fényáradatába. Minden pillanat, mint egy bőséges aranyeső zuhog­­tatta rám az új élményeket és a vá­ros varázsát. Mert az utca folyamatos cselek­vésben élt, és minden villanás meg­hozta a maga bivalens igenjét vagy nemjét. Mert az utca maga volt a megtestesült idegenség, de ugyan­akkor a megtestesült vonzás is. Mert az utca nem csak a kezdő riporter tanítója lett, hanem a fel­nőtté érés érdemes professzora is. A szegényes szerkesztői szobá­­­ban, ott fent ,a bulvár kopott há­j­zának az első emeletén, ahol tíz­ ember szorongott, de ezernyi re­­ mény és álom keringett, nos az in-­ dulásnak ebben a plebejusi egysze­rűségében, patriciusi gondolatok szü­­ lettek. „Írj igazat és szépet — mond­j­­a a szerkesztő. — Eredj le az ut­j­cára és az pontosan megmondja­ neked miről és mit kell írni“. És én lementem az utcára és rá­j jöttem, hogy Bukarest nem ismer en­ i­­­gém és én nem ismerem Bukares-­ tét. És végigmentem a bulvárokon, és a sugárutak örvénylő, színes for­gatagában a kiáltó ellentétek képe; megtanított arra, hogy a társadalmi­ diszharmónia nagy színpada az, utca. Attól a perctől kezdve pedig az­ volt a vágyam, hogy Bukarest és én megismerjük egymást és, hogy­ megérjem azt a korszakot, amikor­ a diszharmóniát felváltja az össz-­ hang, amely, ha így kimondva nagy­’ képűnek és elvontnak is tűnik, de, a valóságban nagyon is hétköznapi.­ Mert éppen ezért a hétköznapi-; Ságért küzd az ember, azért a har-­­mániáért, szintézisért, amely törek­vést és vágyat, embert és társadal-­ mat egy nevezőre hoz, és amelyet forradalomnak hívnak. Lementem az utcára és tudtam,­ hogy mit és miről kell írni. És megírtam életem első bukaresti­ riportját, Az új lapban 1947 szeptember elsején jelent, meg. Abban az esztendőben az el-­­seje hétfőre esett, így fejeztem be,­ azt a kilencedik oldalon megjelent írást : „Azon a bukaresti délelőttön az emberek melegebben néztek­ egymásra, cinkosan, boldogan ösz­­szenevettek — valami elkezdődött..." Igen, azon a hétfőn valami elkez­dődött, nem csak az én életemben, hanem az országéban is. Mert nem csak szeptember indult, nem csak az aranyló ősz fuvallata és a be­érett szőlő árusítása kezdődött el,­ hanem valami más is. Egy nagy és döntő gazdasági és politikai csata új szakasza, amely egyaránt kihatott az utca lüktetésére és a szívek do­bogására, a kirakatok arculatá­ra és a kezdő riporteri fizetésre. Azon a napon kezdtem ismerked­ni Bukaresttel. 2. Furcsa egy város volt. A négyezer utca négyezer vallomása mind, mind másról beszélt. A közel félez­redes történelemről és a Szajna partját utánozó stílusról, illatozó. Vagy harminc új házat még ösz­­szeszámolhatok, ha nem is ilyen mutatósak mind. A Józsa-családban mégsem teljes az öröm. Hiányzik a gyermek a házból, most akarnak örökbe fogadni. Mert gyermek nél­kül üres a legszebb ház is. Kanyó Mihályhoz kopogtatok be, Áron, a traktorgyártó apjához. A diófa alatt apró gyermekek. Az unokák. Kanyó Mihály leányának hét gyermeke van, leggyakrabban itt játszanak a kicsik, a nagyapa udva­rán. Az öreg — ő a téesz szentkirá­lyi kovácsmestere — hozzáteszi, hogy nem is olyan sok a hét gyermek, ők tízen voltak testvérek. De mosolyog zöldes szeme a vastag szemöldök alatt. Vígan érzi magát Kanyó Mi­hály, éppen tegnap érkezett haza Málnásfürdőről, a szénsavas fürdőben gyógyítgatta a reumáját. Mert a hat­van esztendejét erősen érzi. — Nem lenne éppen sok, de tud­ja... én már három napos korom óta dolgozom. Tréfál ? Fehér, busa bajusza meg se rezzen. Igen komolyan mondja ! — Anyám mesélte, hogy nem volt mit csináljon velem. Három napos ko­­romban kivitt a mezőre, letett a föld végébe. Ősz volt, a kukoricát szed­ték, hűvös lehetett a föld. Ez az epizód újra belém villan, amikor az óvodába benyitok. Túl hangosan beszélhetek, az óvónő ösz­tönösen szája elé teszi az ujját: — Ne haragudjon... alusznak a gyermekek. A szomszéd szobában délutáni ál­mukat alusszák a szentkirályi gyer­mekek. A téesz-tagok gyermekei... Húsz év múltán : ilyen a mai Szent­király. A cím, amit most írok e riport fölé, mégis sokkal szerényebb. Mert éppen az, ami itt, s mindenütt az országban történt, hozzászoktatott minket az egyszerű szavak költésze­téhez, könnyűvérű hölgyekről és a háború sebeitől vérző Grivicáról. A dúsgaz­dag feketézőkről, valuta spekulán­sokról és a párt lapját áruló éhes ifjúmunkásokról, és nem volt öt egybehangolt utcája, mint ahogy nem volt egységesen elképzelt vagy részben is kivitelezett urbanisztikai elgondolása. Nem volt architektu­­rális egyensúlya, mint ahogy alig volt ipara az ipari zónának. De volt mintegy 50 000 lakója, aki a semmiből élt és volt ezernyi köz­vetítője, zugárusa, éjjeli lovagja. A Geo Bogza-i világ maradványa gyűrűzött körülöttem, amelyet sem a háború, sem a felszabadulás, sem az azóta eltelt néhány neh­éz esz­tendő nem tudott eltüntetni a város falai közül. Egyetlen nagy és nyüzs­gő Lipscani volt a belváros és e­­gyetlen nagy, kietlen és szegény proli negyed a város pereme. Nyug­talanító ellentét, és azt mond­ták ilyen kell hogy legyen, mert minden főváros ilyen. Hasonlítot­ták Párizshoz, és hasonlították más városhoz is. Lehet, hogy igazuk volt, rokonvonások villantak fel az ellenfényben. De én épp ezt a maj­­molást, ezt a hasonlítgatást talál­tam megalázónak. Mert ma már Bukarest nem hasonlít egyetlen vá­roshoz sem, csupán önmagához. Épp ez az önállóság a markáns e­­gyéniségnek ez a letörölhetetlen jele, a senkivel­ össze nem hasonlítható jel­lege adja meg városunk különleges rangját. 3. 1947 szeptember elsején megje­lent riportomban azt írtam :­­ va­lami elkezdődött, és most, húsz esz­tendő után, őszintén bevallom, hogy nem is tudtam, milyen igazat írtam. Csupán öt nevet sorolok itt fel és az átrajzolt nagy­ Bukarest térképe bontakozik ki mindenki előtt, aki a mai fővárost ismeri : Floreasca, Balta Alba, Drumul Taberei, Pajura, Berceni. összesen 400 000 ember la­kása . Fürdőszoba és központi fűtés, virágos balkon és hideg-meleg folyó­víz végeláthatatlan háztömbök aszim­metrikus sora. Pasztelláradat és kö­zöttük felsorakozó ezer új utca, a­­melyeknek nincs más emlékük csak az építés és a béke... Ezek a há­­zak, ezek az utcák Európára néz­nek és Európa rájuk csodálkozik. Közös a szint. Persze a házépítés, korunk mai technikájával, szinte gyermekjáték­nak tűnik. Nincs benne semmi csoda. De az otthon­teremtés, a fészekra­kás továbbra is marad az egyik leg­csodálatosabb emberi ténykedések­nek. Ezért több a házépítés egysze­rű urbanisztikai munkánál. A fenti öt lakónegyed mellé fel­villantanék öt különböző fogalmat is, mondjuk azt, hogy: televízió... atomfizika ... tranzisztor ... Szép­­művészeti Múzeum... önkiszolgálás. Ezek közül egyetlen­egy sem szere­pelhetett volna a húsz év előtti ri­portban, annál az egyszerű oknál fogva mert nem léteztek, nem tar­toztak Bukarest leltárához. Most pedig... Az ország közel egymillió TV antennájának egyhar­­mada Bukarest tetőin helyezkedik el. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden negyedik fővárosi család otthonában ott a bűvös képernyő, amely ötödik falként egészíti ki a szobát és nem csak az országot hozza közelebb az emberekhez, ha­nem az embert is a nagyvilághoz. Valami egészen újat, különlegeset jelent ez a mai család életében, és amikor a tavak festői negyedében elkészül a TV új otthona, immár két csatornán sugárzik majd a kép és ez a palota lesz a színes román TV kísérleti laboratóriuma is. ...Ott voltam, amikor felavatták az első román atomreaktort. Olyan színvonalon folyik itt a munka, amely az első vonalba helyezi nem csak azokat a tudósokat, akik Bu­karestben váltak világhírűekké, ha­nem magát az egész Atomfizikai In­tézetet. ...Amikor azt mondom, hogy tranzisztor, mindenki a kis, minia­tűr rádióra gondol, amely elárasz­totta az utcát, a stadionokat, a parkokat és amelynek immár nem csak milliós tábora van, hanem e­­gész filozófiája­ és sok-sok ellensége is. Nos, a tranzisztor nem csak mi­ni-rádió, tánczene és meccsközvetí­tés, hanem igényes gyár a Banea­­sa-i erdőben, az automatizálás fő­­tényezője és az elektronikus számo­lógép lelke. Nélküle nincs űrkutatás és kibernetika sem. Nos, Bukarest ma már nem csak az országnak kül­di a parányi diódák, tranzisztorok ezreit, hanem a határon túlra is. Egy gyermekrajz-kiállításon láttam, hogy egy kisdiák belerajzolta Bu­karest — elképzelt — címerébe a tranzisztort. Talán igaza volt. 4. ... A mai Szépművészeti Múzeum­ról, 1947 őszén azt kellett volna ír­jam, hogy ime itt a királyi palota, őfelsége lakosztálya, a reakció utol­só nagy fellegvára. De négy hónap múlva, azon az emlékezetes decem­ber 30-án már a volt királyi udvar­ról tudósítottam az újságot és há­rom évre rá már a Nemzeti Galé­ria halhatatlan festményeit csodál­tam itt: Amant és Tintorettót, Ro­din­­ Bronzkorát és Monet Camille­­ját. Bukarest 40 múzeuma egy meg­­újhodott ősi kultúra nagy reneszán­szának 40 szentélye. Áhítatot árasz­tó termeiben az örök szép találkozik a nép oly érzékenyen reagáló lelké­vel. ...önkiszolgálás. Talán megmo­solyognak érte, olyan banális , és mindennapi, és mégis — szerintem — kifejezője nem csak a társadal­mi haladásnak és egy új életérzés­nek, hanem egy magasabbrendű em­beri morálnak is. Naponta százez­rek szállnak fel a 4-es villamosra, az 5-re, a 26-ra, vagy a 37-es autó­buszra és fizetik önként a jegy á­­rát. Nincs ellenőrzés, nincs felügye­let. Csak a lelkiismeret, és ezen a másodpercenként megismétlődő nagy emberi és lelkiismereti vizsgán száz és­ százezrek felelnek jelesen és csak elenyésző töredék az, aki csal, aki elbukik. A mai gyermeknek az ön­­kiszolgálás olyan természetes, mint maga a lét, a sokat látott riporternek, aki a húsz év előtti Bukarestet ku­tatta még most is egy kissé csodás számba megy az egész. Mert, esi­küszöm, hogy a két évtizeddel ez­előtti fővárosban ez éppen olyan megvalósíthatatlan lett volna, mint mondjuk az űrutazás. Épp ezért nem csak modernebb kereskedelmet, korszerűbb közlekedést jelent az ön­­kiszolgálás, hanem egy fényesen és tisztán villanó darabkáját a fő­városi ember új profiljának. Végül a kétszer öt mellé csupán egyetlen egy számot szeretnék ide írni : húsz és fél. A nagyranőtt ro­mán iparnak ennyi százaléka talál­ható ma a főváros területén, és ez a húsz és fél százalék többet ér, mint 1947 egész ipara. Pont. Ennél töb­bet mondani azt hiszem felesleges, 5. ...És most, 1967 őszelején, me­gint lemegyek az utcára és hallga­tom a bulvárok beszédét. Közelebb, sokkal közelebb kerültünk a nagy szintézishez, az igazi emberi össz­hanghoz, és kiderült, hogy ma már nem csak én ismerem Bukarestet, hanem Bukarest is valamennyire is­mer engem. Nem is csoda, hiszen két évtizedet, jót, rosszat végigcsinál­tunk mi együtt. Csupán annyi történt közben, hogy eltelt húsz év, ennyivel lettünk öregebbek. Ő is, én is. Csak­hogy, míg egy város létében húsz év egy szemvillanásnyi időnek felel meg, egy ember életében ez sokkal-sokkal több, és mégis van merszem, erőm és hitem leírni azt, amit azon a húsz év előtti aranyló szeptember hét­főjén leírtam : — valami elkezdő­dött ... DÁNOS MIKLÓS ARANYLÓ SZEPTEMBER (A. Mihailopol felvétele) Most... most amikor annyi év után megint, mint tényleges „ef­fektív" újságíró emelem fel a tollamat, mielőtt bemártanám a tintába, belenézek a világba és belenézek magamba. Belenézek az anyagba. Mert most már vége van an­nak a felelőtlen, kényelmes köz­játéknak, amikor az újsággal minden kapcsolatom csak annyi volt, hogy „átfutottam", vagy ha fürdeni mentem belecsavartam a törölközőt meg miegymást. Na igen és persze álmodtam róla : róla, az Újságról. Oh, mert azt nem lehet csak úgy — ott hagyni. Nem lehet csak úgy elszakadni és elmenni — teszem — kőfaragónak vagy telekkönyvvezetőnek. Valahogy úgy van ezzel is, hogy újságíró nem lesz, hanem születik. Mint ahogy valaki szőkének születik, kicsi termetűnek vagy a kettő közül éppen nőnek : nincs irga­lom, nincs kiút, hordod életed végéig : szőke vagy, kicsi vagy, nő vagy,­­ újságíró vagy. És nem használ a hajfestés, a magas cipősarok, a műtét : végső fo­kon, zokogva, vagy dühöngve, átkozva vagy imádkozva, eny­hülést adó mérgektől fonnyadva el, vagy felpuffadtan libegve ta­lán gyakorlatibb foglalkozás hullámain az és olyan maradsz, aminek és amilyennek születtél. Igen, én is sokat álmodtam a körülmények folytán elhagyott újságcsinálásról és környékéről. Úgy álmodtam róla, mint egy tá­jékról : északkelet felé egy fé­lelmetes szakadék vezetett a gépterembe, ezen a szakadékon mászott fel az olajos, izzadt gép­mester és egyenletesen erősödő hangon ezt üvöltötte : „urak, a kutya keservű­, három perce állunk” ! Ez azt jelentette, hogy három perce nincs kézirat, ami azzal a végzetes következmény­nyel járhat, hogy elmegy a nagyváradi gyors és lemarad az újság. Éppen ezért, nyomaték kedvéért olyanokat vágott a szerkesztőség rozoga asztalaira, hogy a külpolitikai rovat veze­tője ijedtében megszakította a diplomáciai viszonyt azzal a csi­nosnak mondott, karcsú, elegáns kisállammal, akivel este moziba akart menni... Nyugati irány­ban tanyázott a főszerkesztő egy földig cigarettafüstös odúban és éppen térdenállva esküdött a két édes, szelíd, kék szeme vilá­gára, hogy ilyen „bandával" töb­bet egy percig sem dolgozik együtt. Ez a banda mi voltunk, mi, akik a szerkesztőségben nem mint főszerkesztők fordultunk elő, hanem csak mint munkatársak. De azért nem volt baj, mert lap­zárta után a főszerkesztő úr a szemben levő bodegában egy „túr” sört kért és nevetve mesél­te el, hogy fiatal újságíró korá­ban hogyan kergetett egy trotli főszerkesztőt az őrületbe. Az északnyugati bozótokban tanyázott Csekme bácsi a szer­kesztőség úgynevezett altisztje. Csekme bácsi kéziratokat hor­dott, postára járt, cigarettát ho­zott, amolyan hatvanéves kifutó fiú volt, s azonkívül néhányunk­­nak szülénk, aki gallért mosott ránk, herbateát főzött, olykor meg is vert, de tűrtük, mert ha kölcsön­ügyletről volt szó, a zse­nialitás határát súrolta ! Ah. Csekme bácsi nem csak a köböl tudott pénzt kicsavarni, hanem még a kiadóból is. És felejthetetlen kollegám, H. Sándor, aki lélekbúvár volt , a szemekből tudott olvasni, s mi­kor mélyen a szemembe nézett, mindig valami olyat olvasott ki belőle, hogy azonnal meghívott ebédre. Csak az volt az enyhe bánatom, hogy holmi meggondo­latlan orvos feleségestől eltiltot­ta őket a húsételtől és mindig spárga, zeller, karfiol meg efféle volt ebédre valami sárga, fényes mártással leöntve. Sírva rimán­­kodtam az orvosnak, hogy leg­alább egy héten egyszer enge­délyezzen nekik például sertés­karajt, de a doktor bácsi könyör­telen volt... Igen, így álmodtam éveken keresztül. S most, hogy álmaim megint valóra válnak, ha né­zek magamba, nem látok kü­lönösebb változást: az vagyok, aki voltam, nem festem ma­gam, cipőm sarka nem ma­gas. Inkább kopott, külala­kom még mindig inkább fér­fi, s belvilágom újságíró. Ha végiglapozom s átgondolom volt újságírói működésemet, csak úgy érzek mint most­­ vallottam, hogy csirkefogó, aki elnyomja és kihasználja embertársait, fo­kozottan érdekelt a földi javak elosztása és vasárnap belenéz­tem a polgárok fazekába, hogy ha tyúk nem is, legalább valami mócsing fő-e benne ? Meginter­júvoltam a havi háromezer lej fikszes adószedőt, hogy milyen hihetetlen és bámulatba ejtő beosztással tud két saját autót és három pazar nőt üzemben tar­tani ? Kimentem a nyomorta­­nyákra egy-egy alkonyati be­szélgetésre amikor az őszi eső ölt és lázított és azt a váratlan ajánlatot tettem bizonyos orszá­goknak, hogy a háborút abban a formában folytassák le, misze­rint melyik állam diplomatái tud­nak féllábon tovább ugrálni. Ezt a megoldást gyermekkoromból vettem, akkor így intéztük el elszánt és bonyolult ellentétein­ket, már­pedig a gyerek önző és könyörtelen. Igazán nem az én hibám, ha a nagyhatalmak nem fogadták el javaslatomat­ ,­­­s ha belenézek a világba, úgy látom, hogy alkalom hu­morra és felháborodásra még mindig akad elég. Hiszen tény az, hogy vannak örökérvényű alkalmak. De abba nem akarok, nem tudok belenyugodni, hogy vannak örökérvényű emberi tu­lajdonságok. Hogy ezt igazoljam, itt van mindjárt a kapitányság. Tessék idefigyelni: találkoztam Mohóne őnagyságával, éppen jött a piacról. Mondja, hogy vett néhány tojást. De képzeljem, hogy 15 000-ért vette darabját. Erre más talán rossz vágányra siklana és azt kérdezné őnagy­­ságától, hogy ő vajon világra hozna-e tizenötezerért egy olyan v­izét. De én nem. Én aggo­dalmas képet öltöttem és azt kérdeztem a hölgytől, hogy hány darabot vett ? Nyolcvan dara­bot — mondta ő, mert bár csak ketten vannak a férjével és ott­hon van még néhány tojás, de „sosem lehet tudni". Hogy „mit nem lehet tudni" ezt persze ő sem tudta, csak egy bizonytalan mozdulatot tett. Erre­­ nem sik­lottam a fentebb említett rossz vágányra, nyílegyenesen halad­tam célom felé — azt kérdeztem tőle : tudja-e, hogy a tojás, ép­pen mert az intenzív fejlődés egy már-már végső foka, fogyasztá­sa gyorsabbá teszi az emberi szervezetben az égés folyamatát, ami egyet jelent azzal, hogy gyorsabb lesz az élés, amiből következik, hogy hamarabb eljön az öregedés. Ez elméletem lehet, hogy nem tudományos sőt való­színűségi szempontból sok kí­vánnivalót hagy maga után, de őnagyságára csodálatos hatást tett : azonnal felajánlott negy­ven darab tojást 12 000-ben. Ter­mészetesen ezt elhárítottam ma­gamtól azzal, hogy még adok üde fiatalságomra, de ha valaki aznap egy izgatott hölgytől ol­csó tojást vett, tisztán az én ér­demem. De végül is — és tréfán kívül — a magam részéről így gondo­lom : Így a tojásnál kezdeni. Ahogy a klasszikusok mondták : ab ovo. Ki ahogy tudja : humor­ral vagy metsző késsel. De soha bele nem nyugodva ! Most pedig, ebben az elképze­lésemben, nagyobb áhítattal és fokozottabb felelősségérzéssel, tollamat belemártom a tintába... Székely­udvarhely, 1947. aug. 10. TOMCSA SÁNDOR M­OS­T... AZ ALÁBB KÖZÖLT HUMORESEK LAPUNK ELSŐ SZÁMÁBAN JELENT MEG ELŐRE 3. oldal

Next