Előre, 1967. szeptember (21. évfolyam, 6165-6190. szám)
1967-09-01 / 6165. szám
1967. SZEPT. 1., PÉNTEK Felütöttük lapunk első évfolyamát, az első számokat. Miről, kikről is írtunk az indulás idején ? És a riporterek visszatértek azokra a helyekre, ahonnan 1947 őszén hozták első riportjaikat. Hogyan élnek most egykori hőseikmi történt közben az életükben ? Hiszen ez a két évtized történelmi rangú volt országunk és népünk életében : a párt vezette nép, munkások, földművesek, értelmiségiek, románok, magyarok, németek közös összefogása felépítette hazánkban a szocializmust és most ennek kiteljesítésén munkálkodik. SIPOS BELLA HA ÚJRAKEZDHETNÉM Kilencszáznegyvenhét őszén, amikor végleg eldöntetett, hogy újságíró leszek, apai jó barátom, Halász Gyula — aki most, 96 esztendő súlyával, a vállán is csodálnivaló ifjúi frisseséggel műveli a publicisztikát — a következőket mondotta : „Nehéz pályát választottál. Az újságírás sohasem fogja engedni, hogy letedd a lelki malteroskanalat, szüntelen sarkantyúzni fog, nem hagy nyugton még olyankor sem, amikor az olvasók önfeledten élvezik a vasárnapi pörköltet s mellé a jó derestyei sört." Csak nevettem. Mert hogy hihetne a zöldfülű az aranymondásnak, mit saját maga nem tapasztalt ? Előző próbálkozásaim, amelyeket Szemlér Ferenc, első főszerkesztőm némi meghúzással, de mindig biztató szavakkal adott le a nyomdába, sikeres jövővel kecsegtettek. Nekigyürkőztem hát a munkának, írogattam a lapnak az első brassói tudósításokat. Előbb sok ambícióval, aztán növekvő szenvedéllyel. A szimbólummá vált kőművesszerszám fája észrevétlenül gyökeret eresztett, tenyerem bőrén át behatolt a vérkeringési pályába, egészen a szívkamrákig, átszőne érzelmeim, indulataim rostjait. Fogva voltam. Ámuló izgalommal láttam és írtam, hogy a Cenk alatti város — amely a háború idején rommá bombázott gyáraival, külvárosaival, megkövült holdbéli tájhoz hasonlított — micsoda hallatlan erővel igyekszik ember, szocialista ember lakta földdé változni, hogy növeszt új gyárcsarnokokat, új városrészeket a zseniális és szeretett dirigens, a párt vezénylésére. Hűvös, esős kora tavaszi reggel rohantam ki a városszélre, hogy jelen legyek a ma már 25 000 lakost számláló Munkásváros alapkövének letételénél... Egész nap és fél éjszaka lábatlankodtam a sürgő-forgó szerelők között, hogy lássam, amint az első hazai traktor csikorgó kerekei megindulnak és megremegtetik a szerelde üvegtetejét, s asszonymódra majdnem elsírjam magam, amikor alkotói hurrázva a levegőbe dobálják sapkájukat ... Jegyzetfüzettel kezemben néztem a Teherautógyár kapujából induló százas konvojt, amely a tér,vezők és kivitelezők üdvözletét vitte a fővárosba, a párt vezetőségének. Azon melegében írtam meg a hírt, hogy riportjaim hősét, Sipos György vasesztergályost állami díjjal tüntették ki, érdemeiért a teherautógyártás megteremtésében ... Második fiamat hordtam, amikor telefonáltak a Rulmentulból : elkészült az első sorozat román golyóscsapágy ! Mondhattam-e rá, hogy már hivatalos szülési szabadságon vagyok ? S furcsa, még csak meg sem mosolyogták a nehézkesen döcögő kismama-riportert. Chis Grigoriu mester tenyerembe tette a csapágycsészét, amibe, mint anyaölbe simultak a fényes kicsi golyók, aztán kedvesen hunyorított a szemével . „Nem kell félni, úgy megy majd, mint a parancsolat !“ Néha fáradtnak éreztem magamat, jó lett volna letenni azt a bizonyos malteroskanalat, legalább annyi időre, hogy az izzadt ruha lehűljön a hátamon. De lehetett-e megállni a nagy történelmi sodrásban, csendes zugot keresni a magam fejfájásának, amikor tömegek építették körülöttem karjuk és eszük erejével azt a világot, amelyről rég porladó apám s anyám álmodott ? Muszáj volt járni, látni, írni a brassói Műegyetem megalapításáról, a nagyra nőtt új lakónegyedek _ honfoglalóinak öröméről, a város idejét múlt közlekedéséről, majd a közlekedést megjavító trolibuszjáratokról, arcképet rajzolnoma nagy_ jellemekről, helyzetképet az ipari fejlődés gyors iramáról. Acsarkodtam az olykor főhelyre merészkedő butaságra, megszurkáltam a lapuló tunyaságot, s kerestem a lelkesítő, agitatív szavakat az élenjárók népszerűsítésére. A közlés kényszere uralta a szürkeagyat, amely őrölte — mint malomkő a búzát — nemcsak ébren, de még álmomban is, az újság kenyéranyagát... Számolom az éveket. Végtelennek tűnő húsz mérföldkő van mögöttem. És ha most elém toppanna egy mesebeli tündér, kiszedné a szürke hajszálakat a szőkék közül, lesimítaná homlokomról a két évtized vésze árkokat s így szólna hozzám : — előtted az élet, választhatsz ! — újra ezt a kikapcsolódást nem engedő sorsot választanám. Mert ha őszinte alázattal be kell is vallanom magamnak, hogy még csak hűséges vázlatot sem tudtam adni arról, aminek tanúja voltam, akkor sem bánom ezt a húsz évet. Mert ha az én „malteroskanalammal" csupán néhány téglát sikerült beépítenem abba az ércnél maradandóbb műbe, amelyet ezrek alkottak, akkor is megérte, ezerszer is megérte. BEKE GYÖRGY Hű, de „átfogó11 címet írtam riportom fölé most húsz esztendeje : „A szövetkezeti gazdálkodás új világot teremtett a háromszéki Sepsiszentkirályon." Mentségemre legyen az, hogy ama riportom 1947 szeptemberében jelent meg, a termelőszövetkezeti mozgalomtól még esztendők választottak el, de ebben az eldugott, hegyek közé rejtőző, alig hatszáz lélekszámú falucskában a közösségi összefogás szép példájára találtam. Közös erőből vásároltak maguknak gépeket, a gazdaköri összefogás jegyében. Volt cséplőgépjük, herefejtőjük, vetőgépjük, gépvontatású kettősekéiül, és rézkoronájuk, s mindezeket közös tulajdonban használták. Pedig nem volt gazdag falu, egy emberre alig egy hold, tehát mintegy fél hektár föld esett. Csinos, új házakat, egészséges közszellemet éreztem meg magam körül. Olyan embereket ismertem meg, akiknek szemhatárát nem zárták le a völgyet két oldalt szegélyező dombok. Dombok hajlatába bújik most is a falu. Az Olt síkságáról poros út visz fel a házak közé. A falu azonban már ott lenn, a síkságon elkezdődik. Egy dobásnyira az útkereszteződéstől, ahol az autóbuszok megállónak, hogy letegyék és felvegyék a szentkirályi utasokat, tágas épületek. Piros téglafalaik kiugranak a zöld mezőből. Ide építették fel a termelőszövetkezet szentkirályi brigádjának központját. Ekkora tágas helyet aligha találtak volna fenn, a házak között. Modern téesz-tanya ez, fölösleges is kérdezgetnem, hogy vannak-e gépeik. Kinevetnének, ők hozzák szóba, mikor egy biciklivel tovakarikázó legény, Kanyó Áron után néznek, hogy három traktorral dolgozik a falu motoros brigádja. Ez a Kanyó az első szentkirályi traktorosok közül való. Hatszáz hold, még háromszáz hektár, sincs, ennek is egy része rieef magamban, ki sem tudják használni három traktor erejét. Dehogynem, mondják, mikor ezt kimondom. Megnőtt a falu határa, a szomszédos faluéból is kaptak földet, mert itt több a munkaerő. Iparkodó, szorgalmas emberek a szentkirályiak. Meg lehet nézni a határukat. S ha ott éppen nincs munka, járják az erdőt,gyűjtik a csipkebogyót; a felvásárló vállalat jó pénzt ad érte. Nem újdonság itt a gép. Nemcsak dolgoznak vele, de már olyan is jócskán akad a szentkirályiak közül, aki készíti őket. Kanyó Áron — aki az imént karikázott tova — jó traktoros hírében állott, még a katonasághoz is utána küldték a prémiumját. Pedig hát, mondják a faluban, aki nem dolgozik jól, annak nem adnak prémiumot még a háta mögött is. Kanyó Áron betette a pénzt a takarékba, jó lesz az a leszerelés után. A traktorgyárba kívánkozott már akkor. Most ott dolgozik Brassóban, hengerfejeket készít. A szentkirályi határban dolgozó gépeken is ott a keze nyoma, munkája. Persze, ez csak feltételezés, de így kerek, így teljes a kép : Kanyó Áron traktorokat küld haza a falujába, ahol húsz esztendővel ezelőtt egy rézkorona is nagy dolognak számított. Motorbicikli kapaszkodik fel a házak között. Az egyik ingázó igyekszik hazafelé. Sepsiszentgyörgyön dolgozik, a bútorgyárban. Valamikor alig hatan jártak be a szentgyörgyi dohánygyárba. Most a fél falu városban dolgozik, főként Szentgyörgyön, de eljárnak az aránylag távolabb fekvő Brassóba is. Elő is hozakodnak az emberek, hogy feljöhetne a brassói munkásbusz az ő falujukba is, itt is elaludhatna a sofőr. Meg aztán, hogy a nagyobb iskolásgyermekeket, az ötödiktől a nyolcadikig a téesz teherkocsija vihetné az öt kilométerre lévő iskolába. A szülők, ha öszszeállnak, megoldhatják ezt is. Mintegy huszonöt gyermekről van szó, akik télvíz idején is gyalog járnak. Van vagy négy teherkocsija a EGYSZERŰ KRÓNIKA gazdaságnak, az egyik elfuvarozhatná őket az iskoláig és vissza. Legalább télen, akkor úgy sincs annyi tennivaló. Ilyen „autós" gondokat szül a mai szentkirályi élet. Városi mércével mérnek a városra járó, de itthon lakó bejáró munkások, és nemcsak ők. Kerekes János bácsi áll, 87 esztendejével a vállán a kapuja előtt, s nézi az utcán a jövés-menést. Mi az új, a szemének szokatlan a mai Szentkirályon ? — Minden, minden... De így szeretem én ezt. Fiatal leányka megy lefelé. Gondosan, szépen öltözött, vasalt szoknyában, félcipőben, frissen bodorított hajjal. — Vasárnap látná őket. Beillenének a legnagyobb városba is... Villany, rádió, televízió, mindezek után fölösleges érdeklődnöm. Városi igényekkel él a mai szentkirályi ember. Azok is, akik itthon maradtak, nem mentek el gyári bejárónak, a negyven esztendő körüliek. Kiss Géza közéjük tartozik. Házépítés, az egyik legszebb emberi gond közepette lepem meg. Átellenben pedig az új kultúrházhoz szolgáló építőanyagot hordták össze. Jó lett volna még a régi kultúrház, kicsi tatarozással jó lett volna, mondja Kiss Géza, dehát így akarja a falu, önkéntes munkával építik, meg kell hogy legyen a falu akarata. Az új kultúrház különben csak egyike a szentkirályi terveknek. Mennyi mindent forgatnak még a fejükben ! „Menet közben” van ez a kicsi falu is, és nemcsak ők járnak be a városba, a város is eljött ide. Nézem a Józsa Ferenc ács házát. Ilyen csinos villa beillenése a legszebb város legszebb negyedébe: ízlés, gond, igény és mód, hiszen a semmiből nem lehet ilyesmit felépíteni. 1. Mint egy eszmélő gyermek, ciki most tanul járni és önkéntelenül elkerüli a váratlan akadályokat, meg alattomos buktatókat, mint egy tágra nyílt szemű kamasz, aki ámulva néz körül és leplezetlen izgalommal fedezi fel önmagának a világot — úgy jártam azon a húsz év előtti őszön Bukarest utcáit. A kisvárosi méretekhez szokott szem akkor kezdett hozzáidomulni a nagyobb terekhez, dimenziókhoz és az országos láthatárhoz, a szürkeséghez szokott tekintet pedig első ízben hunyorgott bele a metropolis fényáradatába. Minden pillanat, mint egy bőséges aranyeső zuhogtatta rám az új élményeket és a város varázsát. Mert az utca folyamatos cselekvésben élt, és minden villanás meghozta a maga bivalens igenjét vagy nemjét. Mert az utca maga volt a megtestesült idegenség, de ugyanakkor a megtestesült vonzás is. Mert az utca nem csak a kezdő riporter tanítója lett, hanem a felnőtté érés érdemes professzora is. A szegényes szerkesztői szobában, ott fent ,a bulvár kopott hájzának az első emeletén, ahol tíz ember szorongott, de ezernyi re mény és álom keringett, nos az in- dulásnak ebben a plebejusi egyszerűségében, patriciusi gondolatok szü lettek. „Írj igazat és szépet — mondja a szerkesztő. — Eredj le az utjcára és az pontosan megmondja neked miről és mit kell írni“. És én lementem az utcára és ráj jöttem, hogy Bukarest nem ismer en igém és én nem ismerem Bukares- tét. És végigmentem a bulvárokon, és a sugárutak örvénylő, színes forgatagában a kiáltó ellentétek képe; megtanított arra, hogy a társadalmi diszharmónia nagy színpada az, utca. Attól a perctől kezdve pedig az volt a vágyam, hogy Bukarest és én megismerjük egymást és, hogy megérjem azt a korszakot, amikor a diszharmóniát felváltja az össz- hang, amely, ha így kimondva nagy’ képűnek és elvontnak is tűnik, de, a valóságban nagyon is hétköznapi. Mert éppen ezért a hétköznapi-; Ságért küzd az ember, azért a har-mániáért, szintézisért, amely törekvést és vágyat, embert és társadal- mat egy nevezőre hoz, és amelyet forradalomnak hívnak. Lementem az utcára és tudtam, hogy mit és miről kell írni. És megírtam életem első bukaresti riportját, Az új lapban 1947 szeptember elsején jelent, meg. Abban az esztendőben az el-seje hétfőre esett, így fejeztem be, azt a kilencedik oldalon megjelent írást : „Azon a bukaresti délelőttön az emberek melegebben néztek egymásra, cinkosan, boldogan öszszenevettek — valami elkezdődött..." Igen, azon a hétfőn valami elkezdődött, nem csak az én életemben, hanem az országéban is. Mert nem csak szeptember indult, nem csak az aranyló ősz fuvallata és a beérett szőlő árusítása kezdődött el, hanem valami más is. Egy nagy és döntő gazdasági és politikai csata új szakasza, amely egyaránt kihatott az utca lüktetésére és a szívek dobogására, a kirakatok arculatára és a kezdő riporteri fizetésre. Azon a napon kezdtem ismerkedni Bukaresttel. 2. Furcsa egy város volt. A négyezer utca négyezer vallomása mind, mind másról beszélt. A közel félezredes történelemről és a Szajna partját utánozó stílusról, illatozó. Vagy harminc új házat még öszszeszámolhatok, ha nem is ilyen mutatósak mind. A Józsa-családban mégsem teljes az öröm. Hiányzik a gyermek a házból, most akarnak örökbe fogadni. Mert gyermek nélkül üres a legszebb ház is. Kanyó Mihályhoz kopogtatok be, Áron, a traktorgyártó apjához. A diófa alatt apró gyermekek. Az unokák. Kanyó Mihály leányának hét gyermeke van, leggyakrabban itt játszanak a kicsik, a nagyapa udvarán. Az öreg — ő a téesz szentkirályi kovácsmestere — hozzáteszi, hogy nem is olyan sok a hét gyermek, ők tízen voltak testvérek. De mosolyog zöldes szeme a vastag szemöldök alatt. Vígan érzi magát Kanyó Mihály, éppen tegnap érkezett haza Málnásfürdőről, a szénsavas fürdőben gyógyítgatta a reumáját. Mert a hatvan esztendejét erősen érzi. — Nem lenne éppen sok, de tudja... én már három napos korom óta dolgozom. Tréfál ? Fehér, busa bajusza meg se rezzen. Igen komolyan mondja ! — Anyám mesélte, hogy nem volt mit csináljon velem. Három napos koromban kivitt a mezőre, letett a föld végébe. Ősz volt, a kukoricát szedték, hűvös lehetett a föld. Ez az epizód újra belém villan, amikor az óvodába benyitok. Túl hangosan beszélhetek, az óvónő ösztönösen szája elé teszi az ujját: — Ne haragudjon... alusznak a gyermekek. A szomszéd szobában délutáni álmukat alusszák a szentkirályi gyermekek. A téesz-tagok gyermekei... Húsz év múltán : ilyen a mai Szentkirály. A cím, amit most írok e riport fölé, mégis sokkal szerényebb. Mert éppen az, ami itt, s mindenütt az országban történt, hozzászoktatott minket az egyszerű szavak költészetéhez, könnyűvérű hölgyekről és a háború sebeitől vérző Grivicáról. A dúsgazdag feketézőkről, valuta spekulánsokról és a párt lapját áruló éhes ifjúmunkásokról, és nem volt öt egybehangolt utcája, mint ahogy nem volt egységesen elképzelt vagy részben is kivitelezett urbanisztikai elgondolása. Nem volt architekturális egyensúlya, mint ahogy alig volt ipara az ipari zónának. De volt mintegy 50 000 lakója, aki a semmiből élt és volt ezernyi közvetítője, zugárusa, éjjeli lovagja. A Geo Bogza-i világ maradványa gyűrűzött körülöttem, amelyet sem a háború, sem a felszabadulás, sem az azóta eltelt néhány nehéz esztendő nem tudott eltüntetni a város falai közül. Egyetlen nagy és nyüzsgő Lipscani volt a belváros és egyetlen nagy, kietlen és szegény proli negyed a város pereme. Nyugtalanító ellentét, és azt mondták ilyen kell hogy legyen, mert minden főváros ilyen. Hasonlították Párizshoz, és hasonlították más városhoz is. Lehet, hogy igazuk volt, rokonvonások villantak fel az ellenfényben. De én épp ezt a majmolást, ezt a hasonlítgatást találtam megalázónak. Mert ma már Bukarest nem hasonlít egyetlen városhoz sem, csupán önmagához. Épp ez az önállóság a markáns egyéniségnek ez a letörölhetetlen jele, a senkivel össze nem hasonlítható jellege adja meg városunk különleges rangját. 3. 1947 szeptember elsején megjelent riportomban azt írtam : valami elkezdődött, és most, húsz esztendő után, őszintén bevallom, hogy nem is tudtam, milyen igazat írtam. Csupán öt nevet sorolok itt fel és az átrajzolt nagy Bukarest térképe bontakozik ki mindenki előtt, aki a mai fővárost ismeri : Floreasca, Balta Alba, Drumul Taberei, Pajura, Berceni. összesen 400 000 ember lakása . Fürdőszoba és központi fűtés, virágos balkon és hideg-meleg folyóvíz végeláthatatlan háztömbök aszimmetrikus sora. Pasztelláradat és közöttük felsorakozó ezer új utca, amelyeknek nincs más emlékük csak az építés és a béke... Ezek a házak, ezek az utcák Európára néznek és Európa rájuk csodálkozik. Közös a szint. Persze a házépítés, korunk mai technikájával, szinte gyermekjátéknak tűnik. Nincs benne semmi csoda. De az otthonteremtés, a fészekrakás továbbra is marad az egyik legcsodálatosabb emberi ténykedéseknek. Ezért több a házépítés egyszerű urbanisztikai munkánál. A fenti öt lakónegyed mellé felvillantanék öt különböző fogalmat is, mondjuk azt, hogy: televízió... atomfizika ... tranzisztor ... Szépművészeti Múzeum... önkiszolgálás. Ezek közül egyetlenegy sem szerepelhetett volna a húsz év előtti riportban, annál az egyszerű oknál fogva mert nem léteztek, nem tartoztak Bukarest leltárához. Most pedig... Az ország közel egymillió TV antennájának egyharmada Bukarest tetőin helyezkedik el. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden negyedik fővárosi család otthonában ott a bűvös képernyő, amely ötödik falként egészíti ki a szobát és nem csak az országot hozza közelebb az emberekhez, hanem az embert is a nagyvilághoz. Valami egészen újat, különlegeset jelent ez a mai család életében, és amikor a tavak festői negyedében elkészül a TV új otthona, immár két csatornán sugárzik majd a kép és ez a palota lesz a színes román TV kísérleti laboratóriuma is. ...Ott voltam, amikor felavatták az első román atomreaktort. Olyan színvonalon folyik itt a munka, amely az első vonalba helyezi nem csak azokat a tudósokat, akik Bukarestben váltak világhírűekké, hanem magát az egész Atomfizikai Intézetet. ...Amikor azt mondom, hogy tranzisztor, mindenki a kis, miniatűr rádióra gondol, amely elárasztotta az utcát, a stadionokat, a parkokat és amelynek immár nem csak milliós tábora van, hanem egész filozófiája és sok-sok ellensége is. Nos, a tranzisztor nem csak mini-rádió, tánczene és meccsközvetítés, hanem igényes gyár a Baneasa-i erdőben, az automatizálás főtényezője és az elektronikus számológép lelke. Nélküle nincs űrkutatás és kibernetika sem. Nos, Bukarest ma már nem csak az országnak küldi a parányi diódák, tranzisztorok ezreit, hanem a határon túlra is. Egy gyermekrajz-kiállításon láttam, hogy egy kisdiák belerajzolta Bukarest — elképzelt — címerébe a tranzisztort. Talán igaza volt. 4. ... A mai Szépművészeti Múzeumról, 1947 őszén azt kellett volna írjam, hogy ime itt a királyi palota, őfelsége lakosztálya, a reakció utolsó nagy fellegvára. De négy hónap múlva, azon az emlékezetes december 30-án már a volt királyi udvarról tudósítottam az újságot és három évre rá már a Nemzeti Galéria halhatatlan festményeit csodáltam itt: Amant és Tintorettót, Rodin Bronzkorát és Monet Camilleját. Bukarest 40 múzeuma egy megújhodott ősi kultúra nagy reneszánszának 40 szentélye. Áhítatot árasztó termeiben az örök szép találkozik a nép oly érzékenyen reagáló lelkével. ...önkiszolgálás. Talán megmosolyognak érte, olyan banális , és mindennapi, és mégis — szerintem — kifejezője nem csak a társadalmi haladásnak és egy új életérzésnek, hanem egy magasabbrendű emberi morálnak is. Naponta százezrek szállnak fel a 4-es villamosra, az 5-re, a 26-ra, vagy a 37-es autóbuszra és fizetik önként a jegy árát. Nincs ellenőrzés, nincs felügyelet. Csak a lelkiismeret, és ezen a másodpercenként megismétlődő nagy emberi és lelkiismereti vizsgán száz és százezrek felelnek jelesen és csak elenyésző töredék az, aki csal, aki elbukik. A mai gyermeknek az önkiszolgálás olyan természetes, mint maga a lét, a sokat látott riporternek, aki a húsz év előtti Bukarestet kutatta még most is egy kissé csodás számba megy az egész. Mert, esiküszöm, hogy a két évtizeddel ezelőtti fővárosban ez éppen olyan megvalósíthatatlan lett volna, mint mondjuk az űrutazás. Épp ezért nem csak modernebb kereskedelmet, korszerűbb közlekedést jelent az önkiszolgálás, hanem egy fényesen és tisztán villanó darabkáját a fővárosi ember új profiljának. Végül a kétszer öt mellé csupán egyetlen egy számot szeretnék ide írni : húsz és fél. A nagyranőtt román iparnak ennyi százaléka található ma a főváros területén, és ez a húsz és fél százalék többet ér, mint 1947 egész ipara. Pont. Ennél többet mondani azt hiszem felesleges, 5. ...És most, 1967 őszelején, megint lemegyek az utcára és hallgatom a bulvárok beszédét. Közelebb, sokkal közelebb kerültünk a nagy szintézishez, az igazi emberi összhanghoz, és kiderült, hogy ma már nem csak én ismerem Bukarestet, hanem Bukarest is valamennyire ismer engem. Nem is csoda, hiszen két évtizedet, jót, rosszat végigcsináltunk mi együtt. Csupán annyi történt közben, hogy eltelt húsz év, ennyivel lettünk öregebbek. Ő is, én is. Csakhogy, míg egy város létében húsz év egy szemvillanásnyi időnek felel meg, egy ember életében ez sokkal-sokkal több, és mégis van merszem, erőm és hitem leírni azt, amit azon a húsz év előtti aranyló szeptember hétfőjén leírtam : — valami elkezdődött ... DÁNOS MIKLÓS ARANYLÓ SZEPTEMBER (A. Mihailopol felvétele) Most... most amikor annyi év után megint, mint tényleges „effektív" újságíró emelem fel a tollamat, mielőtt bemártanám a tintába, belenézek a világba és belenézek magamba. Belenézek az anyagba. Mert most már vége van annak a felelőtlen, kényelmes közjátéknak, amikor az újsággal minden kapcsolatom csak annyi volt, hogy „átfutottam", vagy ha fürdeni mentem belecsavartam a törölközőt meg miegymást. Na igen és persze álmodtam róla : róla, az Újságról. Oh, mert azt nem lehet csak úgy — ott hagyni. Nem lehet csak úgy elszakadni és elmenni — teszem — kőfaragónak vagy telekkönyvvezetőnek. Valahogy úgy van ezzel is, hogy újságíró nem lesz, hanem születik. Mint ahogy valaki szőkének születik, kicsi termetűnek vagy a kettő közül éppen nőnek : nincs irgalom, nincs kiút, hordod életed végéig : szőke vagy, kicsi vagy, nő vagy, újságíró vagy. És nem használ a hajfestés, a magas cipősarok, a műtét : végső fokon, zokogva, vagy dühöngve, átkozva vagy imádkozva, enyhülést adó mérgektől fonnyadva el, vagy felpuffadtan libegve talán gyakorlatibb foglalkozás hullámain az és olyan maradsz, aminek és amilyennek születtél. Igen, én is sokat álmodtam a körülmények folytán elhagyott újságcsinálásról és környékéről. Úgy álmodtam róla, mint egy tájékról : északkelet felé egy félelmetes szakadék vezetett a gépterembe, ezen a szakadékon mászott fel az olajos, izzadt gépmester és egyenletesen erősödő hangon ezt üvöltötte : „urak, a kutya keservű, három perce állunk” ! Ez azt jelentette, hogy három perce nincs kézirat, ami azzal a végzetes következménynyel járhat, hogy elmegy a nagyváradi gyors és lemarad az újság. Éppen ezért, nyomaték kedvéért olyanokat vágott a szerkesztőség rozoga asztalaira, hogy a külpolitikai rovat vezetője ijedtében megszakította a diplomáciai viszonyt azzal a csinosnak mondott, karcsú, elegáns kisállammal, akivel este moziba akart menni... Nyugati irányban tanyázott a főszerkesztő egy földig cigarettafüstös odúban és éppen térdenállva esküdött a két édes, szelíd, kék szeme világára, hogy ilyen „bandával" többet egy percig sem dolgozik együtt. Ez a banda mi voltunk, mi, akik a szerkesztőségben nem mint főszerkesztők fordultunk elő, hanem csak mint munkatársak. De azért nem volt baj, mert lapzárta után a főszerkesztő úr a szemben levő bodegában egy „túr” sört kért és nevetve mesélte el, hogy fiatal újságíró korában hogyan kergetett egy trotli főszerkesztőt az őrületbe. Az északnyugati bozótokban tanyázott Csekme bácsi a szerkesztőség úgynevezett altisztje. Csekme bácsi kéziratokat hordott, postára járt, cigarettát hozott, amolyan hatvanéves kifutó fiú volt, s azonkívül néhányunknak szülénk, aki gallért mosott ránk, herbateát főzött, olykor meg is vert, de tűrtük, mert ha kölcsönügyletről volt szó, a zsenialitás határát súrolta ! Ah. Csekme bácsi nem csak a köböl tudott pénzt kicsavarni, hanem még a kiadóból is. És felejthetetlen kollegám, H. Sándor, aki lélekbúvár volt , a szemekből tudott olvasni, s mikor mélyen a szemembe nézett, mindig valami olyat olvasott ki belőle, hogy azonnal meghívott ebédre. Csak az volt az enyhe bánatom, hogy holmi meggondolatlan orvos feleségestől eltiltotta őket a húsételtől és mindig spárga, zeller, karfiol meg efféle volt ebédre valami sárga, fényes mártással leöntve. Sírva rimánkodtam az orvosnak, hogy legalább egy héten egyszer engedélyezzen nekik például sertéskarajt, de a doktor bácsi könyörtelen volt... Igen, így álmodtam éveken keresztül. S most, hogy álmaim megint valóra válnak, ha nézek magamba, nem látok különösebb változást: az vagyok, aki voltam, nem festem magam, cipőm sarka nem magas. Inkább kopott, külalakom még mindig inkább férfi, s belvilágom újságíró. Ha végiglapozom s átgondolom volt újságírói működésemet, csak úgy érzek mint most vallottam, hogy csirkefogó, aki elnyomja és kihasználja embertársait, fokozottan érdekelt a földi javak elosztása és vasárnap belenéztem a polgárok fazekába, hogy ha tyúk nem is, legalább valami mócsing fő-e benne ? Meginterjúvoltam a havi háromezer lej fikszes adószedőt, hogy milyen hihetetlen és bámulatba ejtő beosztással tud két saját autót és három pazar nőt üzemben tartani ? Kimentem a nyomortanyákra egy-egy alkonyati beszélgetésre amikor az őszi eső ölt és lázított és azt a váratlan ajánlatot tettem bizonyos országoknak, hogy a háborút abban a formában folytassák le, miszerint melyik állam diplomatái tudnak féllábon tovább ugrálni. Ezt a megoldást gyermekkoromból vettem, akkor így intéztük el elszánt és bonyolult ellentéteinket, márpedig a gyerek önző és könyörtelen. Igazán nem az én hibám, ha a nagyhatalmak nem fogadták el javaslatomat ,s ha belenézek a világba, úgy látom, hogy alkalom humorra és felháborodásra még mindig akad elég. Hiszen tény az, hogy vannak örökérvényű alkalmak. De abba nem akarok, nem tudok belenyugodni, hogy vannak örökérvényű emberi tulajdonságok. Hogy ezt igazoljam, itt van mindjárt a kapitányság. Tessék idefigyelni: találkoztam Mohóne őnagyságával, éppen jött a piacról. Mondja, hogy vett néhány tojást. De képzeljem, hogy 15 000-ért vette darabját. Erre más talán rossz vágányra siklana és azt kérdezné őnagyságától, hogy ő vajon világra hozna-e tizenötezerért egy olyan vizét. De én nem. Én aggodalmas képet öltöttem és azt kérdeztem a hölgytől, hogy hány darabot vett ? Nyolcvan darabot — mondta ő, mert bár csak ketten vannak a férjével és otthon van még néhány tojás, de „sosem lehet tudni". Hogy „mit nem lehet tudni" ezt persze ő sem tudta, csak egy bizonytalan mozdulatot tett. Erre nem siklottam a fentebb említett rossz vágányra, nyílegyenesen haladtam célom felé — azt kérdeztem tőle : tudja-e, hogy a tojás, éppen mert az intenzív fejlődés egy már-már végső foka, fogyasztása gyorsabbá teszi az emberi szervezetben az égés folyamatát, ami egyet jelent azzal, hogy gyorsabb lesz az élés, amiből következik, hogy hamarabb eljön az öregedés. Ez elméletem lehet, hogy nem tudományos sőt valószínűségi szempontból sok kívánnivalót hagy maga után, de őnagyságára csodálatos hatást tett : azonnal felajánlott negyven darab tojást 12 000-ben. Természetesen ezt elhárítottam magamtól azzal, hogy még adok üde fiatalságomra, de ha valaki aznap egy izgatott hölgytől olcsó tojást vett, tisztán az én érdemem. De végül is — és tréfán kívül — a magam részéről így gondolom : Így a tojásnál kezdeni. Ahogy a klasszikusok mondták : ab ovo. Ki ahogy tudja : humorral vagy metsző késsel. De soha bele nem nyugodva ! Most pedig, ebben az elképzelésemben, nagyobb áhítattal és fokozottabb felelősségérzéssel, tollamat belemártom a tintába... Székelyudvarhely, 1947. aug. 10. TOMCSA SÁNDOR MOST... AZ ALÁBB KÖZÖLT HUMORESEK LAPUNK ELSŐ SZÁMÁBAN JELENT MEG ELŐRE 3. oldal