Előre, 1967. szeptember (21. évfolyam, 6165-6190. szám)

1967-09-16 / 6178. szám

ELŐRE 2. oldal A IV. NEMZETKÖZI GEORGE ENESCU VERSENY ÉS FESZTIVÁL ROSZTROPOVICS Neve Richter és Ojsz­­trah mellett szerepel a legnagyobb szovjet elő­adóművészek névsorán s valószínű hogy ma az egész világon ő a legiz­galmasabb csellista­egyéniség. Mindent ját­szik, ami csak érték a csellóirodalomban. Emel­lett olykor mint zongo­raművész is hangverse­nyez, tanít a főiskolán, alkalomadtán vezényel, aktív tagja a Szovjet Ze­neszerzők Szövetségé­nek. .. Korunk zene­szerzői közül többek kö­zött Prokofjev, Soszta­­kovics és Britten írtak neki az ő művészetéből ihletett csellóműveket; ezeket ma az egész vilá­gon játsszák s száz év múlva is benne lesznek a hangszer alapvető repertoárjá­ban. Rosztropovics hazájában a legmagasabb kitüntetések birto­kosa (Lenin-rendje is van és a nép művésze), lemezeit világszer­te ismerik s hangversenyei a leg­fényesebb zenefesztiválokon is a rendkívüli események közé tar­toznak. Az Enescu-fesztiválon először a Rádiózenekar kíséretével lé­pett fel. Ilyen sikert csellóművész hangversenyén még nem tapasz­taltunk : valósággal fanatizálta a közönséget, mely a versenymű után tapsok és brávó-kiáltások gáttalan zuhatagával követelt tő­le újabb és újabb ráadásokat. Pe­dig (szervezési okokból kifolyó­lag) a meghirdetett Sosztako­­vics-mű bemutatója helyett Saint- Saens könnyebb fajsúlyú, köz­ismert Csellóversenyét játszotta a lélegzetet elállító tűzzel és oda­adással. Aligha van ma a világ ismert előadóművészei között még egy, aki ennyire gátlástala­nul, önkímélet nélkül tékozolná a pódiumon szellemi és fizikai erőit, aki ennyire „mindent" be­leadjon a játékba. S ha ilyen hév­vel égett egy középszerű koncert­darabért, el sem tudjuk képzelni, mire lehet képes, amikor például Dvorákot vagy Prokofjevet ját­szik a zenekarral. Hasonló tűzzel indult neki szo­nátaestjének is, műsora azonban elég gazdag volt ahhoz, hogy sze­mélyiségét más oldalairól is meg­ismerjük. Leginkább most is a romantikus szám (Brahms: F-dúr Szonáta) szenvedélyes hang­jával hatott a közönségre, de a többi műben is maximumot nyúj­tott : Bach C-dúr szvitjének visz­­szafogottabb alaptónusán sok fantáziával rajzolta ki a tételek egyenkénti jellegét; Debussy Szonátájában gazdag hangszín­­kultúráját csillogtatta meg, a mű lazább szövésű részeiben pedig fölényes stílusérzékkel teremtet­te újra a nagy francia impresszio­nista rögtönzésszerű tudatait ; honfitársa, Karen (nem Aram !) Hacsaturján jól megírt, de ke­véssé egyéni, meglehetősen kon­zervatív beállítottságra valló Szonátájáért is mindent megtett, ami tőle telt s műsora végeztével a ráadásokkal sem fukarkodott. A kritikus, ha cikkében a mű­vészt egy picit sem tudta megbí­rálni, úgy érzi, hogy rosszul dol­gozott. De ha nagyon-nagyon ke­resi, még egy Rosztropovics-mé­­retű lángelme teljesítményében is talál hibát. Nemcsak a Saint- Saens-műben, hanem a Brahms­­szonátában is az volt az érzésünk, hogy Rosztropovics olykor túlsá­gosan is felszítja magában az al­kotás tüzét, annyira, hogy játé­kát néha már nem is tudja „tisz­ta fejjel" ellenőrizni, ami pedig az előadóművészetben kötelező. Persze, az amit ő produkál, így, túlzásaival is ezerszer többet ér, mint a pódium lelketlen pedán­sainak és közönyöseinek akár­hány csúcsteljesítménye. László V. Ferenc BÚZAVETÉS ÉS BURGONYASZEDÉS (Folytatás az 1. oldalról) Vesztése a korábbinál több vetőma­got igényel, s ennek biztosításában is jelentkeztek kisebb nehézségek, de ígéretet kaptunk, hogy fedezik a szükségletet. Sajnos, megtörtént az is, hogy néhány szövetkezet mérnöke — az elemi kötelességet semmibe­­véve — késve küldte el a próbákat ellenőrzésre — a tanács közbelépé­sére viszont megoldódott a kérdés. Természetesen problémák lesznek a továbbiakban is, ám a mezőgazdasá­gi tanács, a rajoni pártbizottság irá­nyításával és a szövetkezeti szövet­séggel karöltve arra törekszik, hogy terepen, kint a szövetkezetekben operatíven, gyorsan segítsen minden felvetődő nehézség megoldásában. Mi mással fejezhetnénk be a beszélgetést, mint amit már a bevezetőben is kiemeltünk ; a csíki búzatermesztési tapasz­talatokra érdemes felfigyelni... Érti és szereti a téglagyártás mes­terségét Barabás Sándor, a sepsi­szentgyörgyi helyiipari vállalat mál­násfürdői egységének vezetője. Járt is nemegyszer jól szervezett tégla­gyárakban, tudja hol kellene kez­deni, hogy az irányításával működő egység termékei állják a minőségi versenyt, hogy rentábilis legyen a termelés. Mégis kénytelen belenyu­godni abba, hogy áprilistól októbe­rig termelnek — anélkül, hogy a 60 ember mindennapos erőfeszítésének í­s önkéntelenül kérdezi, szüksége van­­e a nemzetgazdaságnak az ilyen kö­rülmények között előállított téglá­ra ? Az a néhány ember, aki négy hónapon át itt keresi meg kenyerét, megélne anélkül is, találna másutt is munkát. Bánya, borvíztöltő, für­dővállalat működik a helységben. A rajon, a tartomány építőtele­pein azonban meggyőződhetünk ar­ról, hogy kell minden darab. A beruházási tervek — ipari és lakás­­építkezés, szociális-kulturális létek kell a tégla, de nem akármilyen áron meglenne az elementáris haszna, megtérülne az anyagi befektetés és a munka. Bár a teljesítmény nagyon hul­lámzó, a gyártási idényben átlago­san előállítják a tervezett mennyi­séget, a havi 400 000 darabot. Az idén, a májusi 370 000-rel szemben, júliusban 483 000-et gyártottak. Mi értelme van azonban, ha eladásra — havi átlagban — csak ritkán ke­rül több mint 300 000 darab . A nyerstégla jelentős hányada, a technológiai folyamat gyengeségei, a gépek hibái miatt, már a termelő folyamat során kiesik. Nem bírja a gyár a gazdaságossági versenyt tég­laégető kemencéivel sem. Ezer tég­lához 40 kilóval több tüzelőanyagot használnak fel, mint a Hoffmann­­kemencék. Téglánként csaknem 0,20 lejt tesz ki az anyagmozgatási költ­ség, a szállítás, így hát az egység nem sokat te­het saját erejéből a 130 000 lejes tervszerűsített veszteség csökkenté­séért. De tehetne közösen a válla­lat vezetőségével. Csakhogy eddig még nem jutottak túl a helyszíni szemlék, a javaslatok fázisán. Ha az ember végigmegy a műhe­lyen, megnézi a szárítókat, szinte­sítmények­­ határidőbeni teljesíté­se nem nélkülözheti a havi 300—400 ezer téglát. Miért mindegy hát a tartományi néptanács helyiipari ügyosztályának, a sepsiszentgyörgyi vállalat vezetőségének, mennyibe kerül Málnásfürdőn a tégla ? Mi­lyen a minősége ? Milyen körülmé­nyek között dolgoznak ? Nem te­hető fel más kérdés azok után, ahogyan kezelik az egység termelé­si kérdéseit. Csak egyetlen példát említenénk : ahhoz, hogy valameny­­nyire is kiküszöböljék az időjárás beleszólását a termelés alakulásába, hiányzott egy szállítóberendezés. Meg is kapták. Az idény elejétől számbelileg gyarapítja a gépállo­mányt. Szállítani azonban nem lehet vele, mert nincs hozzá szalag. Még egy jó hónap s a termelés ismét leáll. Elszélednek az idény­munkások. Azzal a reménnyel, hogy tavasszal sokkal jobb körülmények között foghatnak ismét a téglagyár­táshoz. Hátha ezúttal nem csalatkoznak... Hátha a rajoni helyiipari vállalat vezetősége kézbe veszi a málnásfür­dői egység halaszthatatlan dolgait. Barabás Gizella AHOL A MÉRLEGEKET MÉRLEGELIK Nyújtsa fel az ujját, aki egyetlen­egyszer sem gyanakodott arra ,hogy az üzletben néhány grammal, decivel, vagy centivel kevesebbet mértek neki a vásárolt áruból ! Ha valaki ezzel a feltételezett fel­szólítással fordulna hozzánk, fogyasz­tókhoz, aligha jelentkeznénk tömegé­vel. Annál többen vallanak be, hogy néha utána mérték otthon : hiánytala­nul megvan-e a kiló, a liter, a méter, amit kifizettek. Kit hibáztassunk, ha a házi ellenőrzés igazolja kétkedésünket , a kereskedelmi alkalmazottat, vagy pedig a mérleget ? A kérdést TIMPEA SEBASTIAN mérnökhöz intéztük, a brassói Metrológiai Központban. A szerény épületben székelő, de ki­tűnően felszerelt Intézmény 600 000- nél több közforgalmi és vállalati hasz­nálatban lévő mértéket, mérőeszközt hitelesít működési területén, Brassó és Maros-Magyar Autonóm tartomány­ban. A központban 20. szebeni, seges­vári, medgyesi, marosvásárhelyi és Csíkszeredai laboratóriumában 16 mér­nök és technikus végzi a mértékek el­lenőrzését, közösen azzal a 120 szak­értővel, aki a nagyvállalatoknál fog­lalkozik ezzel a feladattal. A kezdet­leges mértékek régmúlt korszakában, amikor az emberi test méretei (láb, arasz, öl, hüvelyk, marok stb.) szol­gáltak a mérés alapjául, 156 hivatalos ember édeskevés lett volna a hiteles­ség megállapításához. Ma azonban, a szabványmértékek és modern műsze­rek birtokában kielégítően elláthatják és el is látják ellenőri munkakörüket. Mint a vezető mérnök mondja : a mér­­tékhitelesítésen kívül évente 1400 munkanapot fordítanak helyszíni vizs­gálatra, amikor is arról kell meggyő­ződniük, hogy a különféle mérőeszkö­zök megkapják-e a megfelelő gondo­zást, kezelőik betartják-e a törvényes használati előírásokat, nincsenek-e forgalomban hitelesítetlen, defektes, netalán hamis célokra átalakított mér­legek. A helyzet majdnem megnyug­tató. Az árgus szemek jóvoltából ör­vendetes csökkenőben van a vissza­élések száma. De hogy akad még csa­lás a mérleggel, azt bizonyítják azok a jegyzőkönyvek, amelyek törvényszék elé állítják a hiteles mértékekkel nem hitelesen bánókat. A Metrológiai Központ vezetője szerint jóval több visszaélést lehetne leleplezni, hogyha az állami kereske­delmi ellenőrző felügyelőségek szoro­sabb, rendszeresebb kapcsolatot tar­tanának a mértékhitelesítőkkel. A magunk részéről helyeseljük és nyil­vánosan továbbítjuk megjegyzését az illetékeseknek, hogy a vevőközönség részéről még a gyanú árnyéka se es­sék a mérlegekre, és végleg leszok­junk arról, hogy konyhamérleggel kontrolláljuk a boltban 20 dekát nyo­mó füstölt kolbászt. Sípos Bella KOVÁCS GYÖRGY MOLDVAI KRÓNIKA (Folytatás a tegnapi számunkból) Persze, azért nem épp mindegyik istállóépületből szorította ki a búza az állatokat. Az egyik épület reke­szeiben fiatal borjak nyújtogatják rózsaszín nyelvüket, hogy megnyal­ják a feléjük tolt kezet. A borjakat körültekintően, gonddal, szakszerűen nevelik, nagyság szerint csoporto­sítják őket, ami az etetés szempont­jából fontos. Átlag húsz naponként rukkolnak előre egy-egy rekesszel, aszerint ahogy a súlyuk gyarapszik, míg végül elvegyülnek a „kiváltsá­gokat“ nem élvező felnőttek között. Bent az istállóban hűsölnek az iz­mos testű, szépen ívelt homlokú bi­kák is, lilásan csillogó szemüket fi­gyelmesen forgatva a mögöttük el­haladók felé s cserrintve egyet-egyet a láncukon. Legelő híján bent az állásokban takarmányozzák a szarvasmarhákat, de reggeli etetés, itatás és fejés után mindennap három órás „sétára" hajtják ki őket. ★ Az idő előrehaladt. Dél van. A megbeszélésre összegyűlt bri­­gádosok szétszéledtek, ám Negorie elnököt, úgy látszik, elnyelte az iro­da. Benyitottunk hozzá. Ketten ültek a helyiségben, amelynek falait min­denféle oklevelek és elismerő ira­tok díszítették, egészen friss kele­tűek , hiszen a gazdaság, — rajoni viszonylatban — az idén is első volt a nyári betakarításban, s elsőnek adta át az államnak is a leszerző­dött búzát. Mindezt a rajoni népta­nácsi elnök és titkár aláírásával el­látott, pecsétes, díszes hivatalos ok­mány bizonyítja. Az elnöktől oldalt, egy hosszabb asztal mellett, kövérkés, gyors be­szédű, barna férfi foglalt helyet, ke­zében ceruzával s maga előtt az asztalon kirakott nagyhalom irattal. Fontos megbeszélést szakíthattunk meg. — Zavarjuk ? — akartam vissza­kozni. — Nem ! Dehogy ! Tessék csak nyugodtan... Az „idegen“, aki szapora kézmoz­dulatokkal és pergő mondatokkal igyekezett meggyőzni az elnököt, az állami fölvásárló szervektől jött. Pró­bálta rávenni Negoite-t, hogy már most adják át a leszerződött juho­kat. Valami 510 darabról volt szó. Igaz, egy részére még nem érkezett el az átadás időpontja. Dehát,,i A küldött sokat beszélt, az elnök épp annyit hallgatott, maga elé meredve, latolgatva. Végül behívta az egyik állattenyésztési brigádost s annak tette föl a kérdést. Az is gon­dolkozott egy sort. Számolt magá­ban. Végighallgattam az alkudozást. De amikor valamivel később tá­voztam a gazdaság udvaráról, az egyik mellékutcából nagy porfelhőt kavaró tehergépkocsit láttam befor­dulni. A sofőr mellett a fölvásárló ült, nyugodt arccal, elégedetten. Si­kerrel teljesítette feladatát. Sőt, az elnök rendelkezésére még teherau­tót is kapott az állatok szállításá­ra ! Hadd jegyezzem meg, hogy a ter­mények óriási mennyiségének eladá­sa, de főleg az állathizlalásra kö­tött állami szerződések, jelentős pénzjövedelemhez juttatják a gazda­ságot. A munkanapok értékének csaknem kétharmadát, mintegy 22 lejt, készpénzben fizetik a tagoknak. De gabonát és egyéb terményt is kapnak bőségesen. (Az idén mintegy három és fél kilót osztanak búzá­ból.) A tagság jól szervezett, szorgal­mas munkája, már évekkel ezelőtt az egyre szaporodó milliomos szö­vetkezetek sorába emelte a pecheai „1948 június 11“ gazdaságot. Múlt évben 22 millió lejnél nagyobb ösz­­szeget tett ki a tsz összjövedelme. Lehetővé vált újabb építkezés s idén új székházat emelnek, mely módo­sabb, kényelmesebb lesz a réginél. Nagyon óvatosan, „megfékezve a fantáziát", erre az évre 800 ezer lej­jel nagyobb jövedelmet iktattak terv­be. Igen ám, de a közgyűlés vállal­ta, hogy 2 millió 740 ezer lejjel tel­jesíti túl a tervben szereplő jöve­delmet. A szorgalmas munka, a ked­vező időjárás és egyéb tényezők ezt a vállalást is túlhaladottá tették. — Úgy néz ki, előzetes számítá­sok szerint, — mondotta Negoije, — hogy év végén, amikor elké­szülnek a végleges számadások, a jövedelem meg fogja haladni a 30 milliót... A gazdaság székházát, ahol a nyilvántartás irodái is elhelyezést nyertek, tornác öleli körül. Az ajtó­val szemben néhány lépcsőfokon kell leereszkedni az udvarra Kicsit alaposabban szemügyre vettem a ré­gies épületet. Vajon mikori építés lehet ? Az elnök magyarázta : — Nem mi építettük. Régi udvar­ház volt, a Gorschi tábornok tulaj­dona, ő lakott benne a családjá­val... A tábornok egyéniségét gyúlékony anyagból gyúrták. Minden semmisé­gért dühre fakadó, folyton ordibáló ember volt s keze könnyen ütésre lendült. Féltek tőle a községben Nagy volt a hatalma nemcsak a tá­bornoki egyenruha miatt, de azért a 800 hektárnyi birtokért is, amit tu­lajdonának mondhatott a község határában, ő volt Pechea egyik ret­tegett földbirtokosa. A hadseregben elnyert magas rangja sok előnyt biz­tosított neki. Például azt, hogy mód­jában volt nagy kiterjedésű birto­kát katonákkal megdolgoztatni. A katonákat ütötte-verte, gyötörte, haj­szolta őket, kénye-kedve szerint ki­tombolta rajtuk a dühét. Sokszor ka­tonai repülőgépen érkezett haza a birtokára. Egyik ilyen látogatása al­kalmával agyonverte egyik katoná­ját. — A szerencsétlen áldozat itt van eltemetve nálunk, a temetőben, — mutatott Negoife az örökre elköltö­­­zöttek kertje felé, — és képzelje — fordult felém fölháborodva —, a tá­bornok úr ezelőtt vagy öt eszten­dővel kéréssel fordult hozzánk, hogy igazoljuk, miszerint ő emberséges bánásmódban részesítette az itteni lakosságot. Tyűk, az anyja... Kit ne ragadna torkon a harag, ha ilyent hall ? ! A pecheai szövetkezeti parasztok az évről évre gyarapodó jólét kö­zepette sem feledkeztek el a régi ötlegekről, a hajdani nyomorúság­ról, szenvedéseikről. Sőt, azokra em­lékezve fokozott mértékben értékelik jelenlegi szabad, boldog életüket, a­­mit a kommunisták pártjának kö­szönhetnek. Hogy milyen pokol volt az életük a felszabadulás előtt , a község akkori társadalmi-gazdasági szerkezete önmagában is beszédesen bizonyítja. Tizenhét földbirtokos é­­lősködött a nyakukon, rágta az éle­tüket, szívta a vérüket. A földek nagy részét azok tartották kapzsi uj­jaik között. Sokszor említették be­szélgetés közben egy­­Stefan H. Stefan dúsgazdag embernek a ne­vét. Pechea határában kétezer hek­tár ura volt. De kiterjedt földbirto­ka volt Foejani-ban, Branistea, Ver­­beste-Vechi­ és Smârdani környékén, Galacon pedig egy egész városrész foglalta el neve után a telekkönyv lapjait. (A fasiszta rombolások után újjáépített, virágzó kikötőváros mai Republicii-útjának alsó része, ahon­nan lejteni kezd a domb a Duna felé s egy régi, elbűvölően romanti­kus templom emelkedik egy nagy domb tetején,­­ mind az ő tulaj­dona volt. A városrészben legin­kább emeletes házak állottak, gaz­dag üzlethelyiségekkel, raktárakkal. Legalább kétszáz méter hosszú volt az az utcarész, amely Stefan H. Stefan zsebébe öntötte a busás jö­vedelmet.) Rajtuk kívül még tizenöten voltak hasonlók, akik taposták, tiporták a pecheai parasztok életét, nyúzták róluk a hetedik bőrt is. Megpróbáltam tájékozódni a köz­ség egykori gazdasági-társadalmi keretei felől. A község határához mintegy 14 ezer hektár művelhető földterület tartozott. Ebből hatezer hektárt a tizenhét földbirtokos tar­tott a kezében. De élt a községben mintegy száz módos gazda is, ki-ki annyi földet birtokolva, hogy azt rendszeresen idegen munkaerővel dolgoztatta. Ez a kizsákmányoló pa­raszti réteg 3 ezer 600 hektárral ren­delkezett, de magának a burzsoá­­földesúri érdekeket szolgáló állam­nak is volt 1300 hektárja. Az egy­ház birtokállománya, az a „csekély­ke“ száz hektár, elenyészett a nagy földbirtokok tengerében. Öntötték az aranyló búzát a gaz­dagok hombárjába a jól termő föl­dek, amelyeket a szegény nép verej­téke öntözött. Aztán a hombárokból a termés elvándorolt a galaci és a brei­­lai kikötőkbe, hajóra rakták és elindí­tották idegen országok felé. A pe­cheai szegényparasztok alig ettek ke­nyeret, nekik puliszka is kevés jutott. A negyvenes évek elején mintegy 1600 család élt a községben, össze­sen vagy 7 ezer 500 személy. Ezek közül mindössze hatszáz család volt a maga földjén gazdálkodó, saját munkájából élő középparaszt, míg a teljesen vagyontalanok, a „tenye­res" munkára, napszámra kénysze­rülők nyolcszáz családot tettek ki. Ez pedig körülbelül fele volt az ak­kori lakosságnak ! Pechen járási székhely volt, szolgabírósággal, ren­geteg tisztviselővel. Ők tették a la­kosság többi részét. Tengerré dagadtak a földbirtoko­sok földjei a határban,­­ de ten­gerré dagadt bent a községben a nyomor, a nélkülözés, az életgond is ! A község arca nem volna teljes, ha elfeledkeznénk egy igen jellem­ző vonásáról, arról, hogy a felsza­­badulás előtt nem kevesebb, mint 20 kocsma kitárt ajtói csalogatták az elkeseredés és reménytelenség ör­vényében vergődő parasztokat. Ezzel szemben a 7 ezer 500 lakost számláló helységben mindössze egyetlen iskola működött, s az is csupán négy elemi osztállyal ! Ma öt különböző fokozatú iskola nyit kaput évről évre a mintegy 2500 tanköteles gyermek előtt s a líceum mellett jól fölszerelt bennlakás is lé­tesült a régi, renovált szolgabírósági épületben. Sétáltam később a helyi kórház ondozott parkjában s benéztem a éttermekbe. Az épület régi, még 1890-ből való, akkor alapították a kórházat néhány ággyal.­ Szocialista rendszerünk azonban évről évre bő­víti, modernizálja s ma már több mint száz beteget tudnak elhelyezni a kórtermekben. A helyszűke, az u­­tóbbi hónapokban megszaporodott szülések nagy száma miatt, komoly gondot okoz az igazgatóságnak. A szülészeten kívül ebben a szépen fej­lődő egészségügyi intézetben bel­gyógyászat, sebészet és gyermek­­gyógyászat is működik, lelkes, hiva­tásuknak élő orvosokkal és más sze­mélyzettel. Rendelkezésükre áll egy mentőautó, és egy árva ló is rág­csálja a szénát az egyik fa árnyé­kában. A lóra szükség van, mert sá­ros, rossz időben néha olyan he­lyekről kell beteget beszállítani, aho­vá semmiféle gépjármű nem bír be­hatolni. Egyik orvos, a jelent és a múl­tat összehasonlítgatva, azt magya­rázta : — Tessék elképzelni, hogy an­nak idején mindössze tíz ágyat biz­tosítottak a vidék pellagjában szen­vedő betegeinek ! Tudni szeretném adatszerűen, hogy milyen mértékben szedte áldozatait ezen a ma már virágzó életű vidé­ken a lakosság egykori réme, a pel­lagra. Erről azonban a kórház nem rendelkezik kimutatással. Tény, hogy az erősen egyoldalú táplálkozás, a szinte kizárólagos kukoricafogyasz­­tás, a kenyérhiány, amire az akkori társadalmi-gazdasági viszonyok kényszerítették a lakosság nagy ré­szét, rászabadította a környékre a félelmetes népbetegséget. De tény az is, hogy ma már a pellagrát csak az öregek elbeszéléséből ismerik a fiatalabb nemzedékek. Ezt a ször­nyű betegséget, amely egykor elűz­­hetetlen árnyként nehezedett a la­kosság életére, végülis nem az orvos­­tudomány győzte le, hanem az élet­­színvonal javulása, amire a szocia­lista rendszer teremtett lehetőséget. A sokoldalú, változatos táplálkozás bizonyult hathatós fegyvernek elle­ne. Az általános jóléti Délebédre a Ion Negoirso vendé­ge voltam. A bádoglemezekkel fedett, taka­ros,tiszta, kellemesen hűvös szobá­kat rejtő ház tornácára cementgrá­dics vezet föl. Az előszobának meg­felelő kisebb helyiségben, ahová be­léptünk, az elnök felesége, egy tag­baszakadt, magas termetű, sűrű fe­kete szemöldökű és vidám, nyílt te­kintetű asszony fogadott. Az asztal már terítve volt, sőt, tálalva az első fogás. Bemutatták a fiukat is : nyú­lánk termetű diák, alig túl a ka­maszkoron, a helybeli líceum tanu­lója. Éhes voltam s azt hiszem, túlára­dó gyönyörűséggel nézegettem a tá­nyérra tálalt két tükörtojást meg a kocka alakúra vágott finom sajtda­rabokat, amelyek körítésként a tojá­sok mellett sorakoztak. Már az el­ső fogás olyan kiadás volt, hogy nem ártott volna néhányszor kör­beszaladnom az udvart, mint hajda­nában gyermekkoromban, helyet csi­nálandó a következő ételféleségek­nek. Hát még, ami ezután követke­zett ! Fokhagymával ízesített, mold­vai módra sütött csirke ! (Kedvenc ételem.) és a bor, amit hozzája töl­tögetett a házigazda ! Könnyű, ízle­tes muskotály, mely erősen itatja magát. — Ennek a bornak szőlőjét a mi verőfényes dombjaink teremték ... A termékeny, áldott moldvai föld sokféle zamata, titka vegyült a bor kellemes illatába. Aztán a kenyér, amit nem győz­tünk dicsérni. Friss volt, lágy, még szinte meleg, pirosra sült és igen­igen jóízű. — Házi sütés ? — tudakoltam. — Nem. A pékség süti... Mostanában, országjáró utazgatá­saim közben sokszor találkoztam a falusi kenyérellátás megszervezésé­nek különböző módjaival. Tavaly Zi­­daru Mária termelőszövetkezetében, Szatmárpálfalván botlottam bele ebbe a kérdésbe, idén Székelyke­­resztúr környékén, szűkebb hazám­ban lepődtem meg azon, hogy a helyi közös kenyérsütés megszerve­zése helyett városról hordják ki az állami alapból sütött pékkenyeret a falusi üzletekbe. No, ezt a pecheai pékséget okvet­len meg kell néznem s néhány ada­tot megtudakolni róla. Erre sor is került aznap délután. A község közepe táján, egy régi építésű házban rendezték be a pék­séget, közvetlenül az önkiszolgáló részleggel is rendelkező fogyasztási szövetkezet emeletes, modern üzlet­­helyisége szomszédságában. (Csak mellékesen jegyzem meg, még egy utalásként az életszínvonal emelke­désére, illetve a lakosság jövedel­mére, hogy a fogyasztási szövetke­zet évi forgalma meghaladja a 17— 18 millió lejt.) A pecheai pékséget a fogyasztási, szövetkezet állította föl. Már három éve, 1964 óta működik. Látogatásom pillanatában is szorgalmasan tevé­kenykedtek a lapátok, amelyek se­gítségével kiszedték a sütőből az il­latos ropogósra sült vekniket. Körös­körül hamarosan halmozva sorakoz­tak a kosarak. Kifaggattam a fogyasztási szövet­kezet elnökét: mennyi befektetést igényelt a kenyérsütőde fölállí­tása ? — Ha úgy vesszük, kerülhetett vol­na négyszáz- vagy ötszázezer lejbe is, — vezette be a választ. — De a helyi lehetőségek kiaknázásával ezt az összeget kétszázezerre csök­kentettük. Fölszerelést, sütőkemencét a kolozsvári Tehnofrig­től szereztünk be, a beépítést viszont mi magunk eszközöltük... Sokszor hallottam ismételgetni a mondvacsinált érveket a Székelyke­­resztúr környéki falvakban : ó, ki kép­zeli, hogy nálunk felé pékséget lehet­ne fölállítani ? A lakosság többsége görcsösen ragaszkodik az anyáktól és nagyanyáktól reájuk szállott ha­gyományhoz, hogy otthon, a saját kemencéjükben süssék a kenyeret ! Nos, nagy tévedés lenne azt kép­zelni, hogy Pecheán nem léteznek ilyen mély gyökerekből táplálkozó hagyományok. Az itteni asszonyok is örökölték anyáiktól (még a leg­szegényebbek is, akiknek sütőkemen­céje csak nagyritkán ontotta a füs­töt) a dagasztás, a tésztaízesítés, kemencehevítés és bevetés „tudo­mányát“. E megrögzött, ősi szokás sziklafalába ütközött kezdeti időben a pecheai pékség működése. Kevesen vették igénybe. De ez csak pár hó­napig tartott. A lakosság hamar „rákapott" a számára kényelmes és gazdaságos kenyérellátásra. Attól ma is süthet otthon, aki akar, s vesződhet a kemencehevítéshez szükséges tüze­lőanyag előteremtésével. A régi szo­kásnak ilyen megrögzött hódolói azonban ma már nem igen akadnak. A sütöde napi kapacitását 2800 kiló kenyér és egyéb sütemény előállításá­ra sikerült fokozni az elmúlt évek so­rán azzal, hogy a pékek három vál­tásban dolgoznak és a kemencék szüntelenül üzemben vannak. Ez a kapacitás azonban már kevésnek bi­zonyul : a növekvő igényeket nem ké­pes kielégíteni. A lakosság állandó ostrom alatt tartja a műhelyt. Egyéb ellenérvekre is gondoltam, amiket nálunk felé a falusi kenyérsü­­tődék ellen szeretnék hangoztatni, hogy : számítások szerint, amelyeket pedig „szakemberek" és „írástudók" végeztek, a falusi pékségek nem le­hetnek rentábilisak, csak­is ráfizetés­sel működhetnek. (Folytatják) (Folytatás az 1. oldalról)­gaszkodik a létjogosultságát igazoló, elavult mentalitáshoz. Tartalom, ok és fontosság nélkül az üres forma tovább él még ma is néhány kultúr­­aktivista munkatervében, ledöntve éjszaka azt, amit nappal építünk... Feleljen hát a közvélemény előtt az ilyen kultúrfelelős , csak nem gondolja, hogy ha valaki 1967-ben vasárnap este ki akar menni a „kultúr- és pihenő­parkba“ hogy megnézzen egy filmet, vagy valami zenés-táncos műsort és nem elég, hogy magától értetődően jegyet vesz, de ráadásul még azzal is fizet a műélvezet öröméért, hogy sztoikus nyugalommal elvisel egy előadást vagy szimpoziont mondjuk „A hazai cirill paleográfiai kutatás újabb e­­redményeiről“, vagy a „Katalízisről és biokatalízisről a modern vegyészet­ben", akár érdekli, akár nem, akár ért hozzá, akár nem ! ? Erre persze majd azt feleli fele­lősünk, hogy a legtöbb esetben köz­érdekű kérdést taglalnak ezek az e­­lőadások és rokonműfajok, olyasmit, ami a modern tudomány és kultúra fejlődését mutatja be. De vannak kérdések, amelyeket az ember úgy és akkor közelít meg, amikor és a­­hogy szeretné, szervezetten, igazán felkészült, hozzáértő szakemberek segítségével, akik sokkal illetékeseb­bek az ügyben, mint az alkalmi elő­adók legtöbbje, akiket csak azért hívtak meg, mert éppen ráértek. Vannak népi egyetemek, van sajtó, van rádió és tévé, miért kell „meg­adóztatni“ a szórakozást, arra köte­lezvén az embereket, hogy azt is hallgassák meg, amihez semmi ked­vük éppen akkor, amikor kikapcso­lódni vágynak ? Ez az elavult tunya gondolkodás­­mód és a belőle következő munka­­módszer ártalmas. Mindenekelőtt : diszkreditálja a felvetett témák ko­molyságát és tudományos színvona­lát, sőt, csökkenti az emberek érdek­lődését a téma iránt, ha épp akkor próbáljuk rájuk tukmálni, amikor semmi kedvük hozzá. Egy előadás­nak csak akkor lehet hatása, csak akkor emelheti a műveltség színvo­nalát, ha a kérdésben tájékozott és természetesen a maga jószántából érdeklődő közönséghez szól. A ked­vezőtlen látszat ellenére is a nép­szerű-tudományos előadások a mo­dern kulturális propaganda hasz­nos eszközei, de csak megfelelő idő­ben és helyen, szakmailag felkészült és jól beszélő előadóval. A művelődés- és művészetügyi bi­zottságok, (amelyeket sokszor bü­rokratikusan felduzzasztanak) és a népi alkotási házak még ma is o­­lyan észjárást képviselnek és asze­rint működnek, amely a kultúrforra­­dalom korábbi szakaszaiban hono­sodott meg és azóta sem változott. Valaha méltán büszkélkedtünk a mű­kedvelő együttesek nagy számával. A megvalósult kultúrforradalom tö­megméretű sikereinek körülményei között azonban már természetelle­nes, hogy hivatásos művészek magas színvonalú teljesítményével párhu­zamosan támogassuk olyan műked­velők kontárkodását, akiknek minő­ségi engedmény jár, csak azért, mert műkedvelők. Félreértés elkerülése végett : nem vonom kétségbe és nem vonja két­ségbe senki a műkedvelő mozga­lom hasznát, hanem azt a szemlé­letet, amely indokolatlan túlburján­zásra készteti. Ennek egyedüli ered­ménye a műkedvelés és hivatásos művészet közötti méltatlan és szük­ségtelen vetélkedés, amely károsan hat vissza a közönség esztétikai ne­velésére. A gyenge minőségű „mű­vészeti megnyilvánulások“ felkaro­lása, sőt, rádió és tévé útján való terjesztése rontja a közönség ízlé­sét, megzavarja értékelési szem­pontjait, biztonságát... leszállítja az igényét. A műkedvelés is hivatás, a­­mely­ szaktudást igényel, a tehetség önmagában ehhez sem elegendő. A műkedvelők szaktudását is fejlesz­teni, nevelni, csiszolni kell. Ne sért­sük a tehetségteleneknek kijáró a­­gyontámogatással a művészi hajlan­dóságnak azt a tevékenységi terü­letét, amelynek most mindenekelőtt a tekintélyét és méltóságát kell szi­lárdabb alapokra helyezni, hogy ko­moly, magasabbrendű elismerésre tegyen szert a közönség szemében. Tegyük végül félre az olyan men­talitást, amely az üres, külsőséges formákat, a látszateredményeket tar­tósítja a kulturális és művészi tevé­kenységben. Nem mennyiség kell, hanem minőség. A század, a kor kéri, igényli, követeli. Hagyjuk csak a nézőt, hogy váltsa meg magának a jegyét a moziba, a színházba, vagy akármilyen hangversenyre. Sza­kítsunk a „kultúrműsorokkal“ és for­dítsunk több gondot a kultúrára. A korszerű, igazi kultúrára. ÚJ ELŐNYÖK I A Csíkszeredai ,Olt" kisipari termelőszövetkezet szabóműhelyei 6 havi részletfize­tésre férfi és női ruhavarrást, va­lamint ágynemű készítését vállal­ják a szövetkezet anyagából. APRÓHIRDETÉSEK | KÜLÖNFÉLÉK | | ÁLLÁS____| INTREPRINDEREA INSTALATH Bucuresti, Santierul I. sürgősen alkal­maz anyagkönyvelési irodafőnököt és anyagraktár-vezetőt. Táj­ékoztatást nyújtanak a 31 03 30 központ 17 szá­mú belső telefonján. ___________________________(8543) A MAROSVASARHELYI „IGIENA" szövetkezet alkalmaz a fénykép­nagyító részlegre ügynököket. Ér­deklődni lehet a Rózsák tere 9 szám alatt. Telefon 3934. (2778) JÁRMŰ" A PETROLEXPORT állami külke­reskedelmi vállalat. Bukarest, Gh. Gheorghiu-Dej sugárút 42 sz. telefon : 13 29 94, alkalmaz németül vagy ango­lul tudó vezető­ gépírónőket, továbbá gyors- és gépírónőket. (861?) (7154) WARTBURG-LUX 312 1 márkájú, 17 000 km-t futott, kocsimat eladom vagy új Gordini-vel elcserélem. Tele­fon 11 76 72. (38321) 1967. SZEPT. 16., SZOMBAT A GYILKOLTÓ KISIPARI TERMELŐSZÖVETKEZET (Gyergyószentmiklós, Fürdő utca 16 szá­m) A MEGRENDELŐ VAGY A SZÖVETKEZET ANYAGÁBÓL VÁLLAL : házjavítást és házépítést, kárpitos munkákat, KÉSZÍT­ beton- és vaskerítéseket, női és férfi ruházati cikkeket ALKALMAZOTTAKNAK RÉSZLET FIZETÉSRE IS I

Next