Előre, 1968. január (22. évfolyam, 6270-6294. szám)

1968-01-14 / 6280. szám

ELŐRE 2. oldal HARALAMB ZINCA EGY FÉNYKÉP MOSOLYOG A hazug embert és a sánta ku­tyát könnyű utolérni : ékes példá­ja ennek a közmondásnak T. P. esete. Bár neki sok esztendeig si­került egérutat nyernie. Könyvkö­tőként dolgozott egy építkezési vállalatnál, és munkájával a leg­nagyobb mértékben meg voltak elégedve. Nemcsak könyvkötő volt, hanem könyvbarát is. Szen­vedélyes olvasó, s ezt a szenvedé­lyét átplántálta két leányába és kisfiába is. A gyermekek rajong­tak érte, csodálták mindaddig a pillanatig, amíg a hatóságok nem fedtek fel bizonyos sötét ügyeket. Amelyekből jegyzőkönyv lett, s ebben a szorgalmas dolgozó, a példás családapa már sajna úgy szerepelt, hogy „nevezett T. P. , NAPLÓ és megtudták a békés kis házban is, hogy a családfő, akárhogy is szépítenék a kifejezést : sikkasz­tó. Megtudták a szomszédok is, megtudták a felettesei is, akik­nek az aláírását olyan ügyesen másolgatta két esztendőn keresz­tül, hogy 29 000 lej kárt okozott vállalatának. A per elég banális volt, az ítélet : hét esztendő és három hónap... részleges va­gyonelkobzás ... E sorok írója nemcsak végig­gondolta, hanem az iratcsomó át­tanulmányozása után — saját ké­résére — végig is nézte. Nem szívderítő látvány. De okulni le­het belőle... Mellékutcába kanyarodott be a kocsi, és lefékezett a 6-os szám előtt. Kis, családi ház, még új, amilyenre sokan vágynak, ami­lyenért sokan lemondanak pilla­natnyi örömökről, élvezetekről. Itt nyilván nem az volt a helyzet, legalábbis részben a mások le­mondásából, a mások pénzéből épülhetett. A közvagyonból, a mindenkiéből, a miénkből. Szőlővel befutott árkádok alatt jutottunk be a házba. Apróterme­tű, szikár, vizenyős szemű öregasz­­szony fogadott: a sikkasztó édes­anya. Előkerült a két diáklány is. Igazolványok, iratok kerülnek elő, az öregasszony valami olyat da­dog, hogy a menye munkában van.­Az otthon képe — ha nem is fényűző — de bőséges. A jó gazdára vall, és még mindig itt lebeg körülöttünk a hazugság. Mert szinte sugárzik belőle a tisz­tesség. Főleg a könyvállványon mosolygó férfi arcáról. Szerény, behízelgő mosoly — ezzel szedett rá mindenkit, ezzel szedte rá eze­ket a védtelen embereket is, akiket pedig istápolnia kellett volna, helyett ezt a feneketlen keserű­séget és szégyent hozta rájuk. A hivatalos eljárás szívfacsaró. Leltár olyan holmikról, amelyek jogtalanul, csalárd módon kerül­tek ide : „Egy darab televíziós készü­lék... egy darab villamos hűtő­­szekrény .. ." Az öregasszony több mint het­ven esztendős. Sír : „Ezt tette velem ... Nem tudta megvárni, hogy legalább meghal­jak... Ezt a szégyent..." És T. P. fényképe a könyvállvá­nyon. Mosolyog. Végig így moso­lyoghatott. Ezen már nem tud vál­toztatni. A fényérzékeny papír ar­ra ítélte, hogy tovább hazud­jon... Pedig itt már senki nem hisz neki... Az igazságnak eleget kell ten­ni. A törvény szeme nem lábad­hat könnybe. Lopott értéktárgyak kerültek illetéktelen helyre, leltárt kell készíteni róluk. „Egy darab új, diófából készült könyvállvány.. — Elviszik a könyveket is ? — szakad ki az egyik gyereklányból a döbbent kérdés. A hivatalnok úgy tesz egy pilla­natig, mintha nem hallaná. Rám lillant és a pillantása mintha érdezne, mintha magyarázna. Ez már nem a hivatalnok tekintete, hanem az emberé, akinek igazsá­gos de szomorú feladat jutott osz­tályrészül. Nagysokára megszólal : — Nem kislányom, nem visszük el a könyveket. Nektek tovább is tanulnotok, olvasnotok kell... A fénykép mosolyog. Mintha nem hallotta volna ezeket a sza­vakat. Közben a leltár elkészült, és aláírják. Az egyik leányka fel­sóhajt, talán egy kissé megköny­­nyebbülten. Mert végetért a szé­gyenletes formaság ? Mert meg­maradnak a könyvek ? Érthető sietséggel távozunk. Az a bizonyos közmondás a sánta kutyáról... Meg az a mosoly a fényképről. A világ leglelketle­nebb mosolya...­­. 1968-ban Még korszerűbb kereskedelmet Beszélgetés STÃNESCU BUJOR elvtársiak a Belkereskedelmi Minisztérium kereskedelem-szervezési igazgatóságának igazgatójával . Az elmúlt, 1967-ez év sok vál­tozást hozott a kereskedelmi háló­zat, a kereskedelmi tevékenység megszervezése, elosztása tekinteté­ben. Számos kezdeményezés, hatá­rozat született, új módszereket, új szervezési formákat vezettek be, kí­sérleteztek ki, amelyek beváltak, eredményesek voltak. Ezen a vona­lon továbbhaladva milyen tervek­kel néz az idei esztendő elé a ke­reskedelem ? — Valóban az elmúlt évben a leg­jelentősebb megvalósítások egyike az operatívabb ellátás megoldása, az áru útjának lerövidítése, a direkt el­látás bevezetése és a nagykereskedel­mi vállalatot és a kiskereskedelmi szervezetet magába foglaló állami ke­reskedelmi vállalatok megszervezése volt Az elemzések arra engednek következtetni, hogy az új forma, az új vállalat sokkal előnyösebb mind az áruellátás, a beszerzés, mind a forgalmazás szempontjából, gyorsab­ban, operatívabban, gazdagabb vá­lasztékban jut el az áru a vásárló­hoz. Mint ismeretes ezt a formát — az integrált vállalat formáját — 1967-ben kísérletképpen több tarto­mányban, köztük Brassó, Kolozs, Kri­­sána stb. vezettük be. Idén általáno­sítjuk, az egész ország területén egy­ségesítjük a kereskedelemnek ezt a szervezési formáját. — Nem közömbös az sem, hogy mennyire gyorsan, milyen kényel­mesen tudják beszerezni a vásárlók a nap­­szükségleteket fedező, illet­ve egyéb árucikkeket. Ezen a téren mire számíthatunk 1968-ban ? — Tovább bővítjük a gyors kiszol­gálási formákkal működő egységek hálózatát. Az új élelmiszerüzletek kivétel nélkül önkiszolgáló alapon fognak működni, de a régi egységek közül az erre alkalmasakat szintén átalakítjuk önkiszolgáló boltokká. A nyitott árubemutatás és kiválasztás, az előrecsomagolás stb. szintén nagy teret hódít majd az idén. A külön­böző szolgáltatások skáláját is to­vább bővítjük. — Szintén az elmúlt év kísérletei ■ megvalósításai közé tartozott a bérelt büfék és vendéglők megnyi­tása és sikeres működése. Ez irány­­ban történnek-e további lépések ? — Igen. Tervünkben van további kis élelmiszer és nem élelmiszer üz­letek bérbeadása ugyanazon feltéte­lek között, ahogy az a büfék és ven­déglők esetében történt. Akár egyet­len bérlő, akár bérlő­csoport kívánja átvenni az üzletet, a kereskedelem és a vásárlók számára is előnyös ez, mert az egyéni bérlő szem­ély szerint is érdekelt az üzlet forgalmának fel­lendítésében, saját állandó vevőköré­nek kialakításában, az üzlet gazdag és bőséges áruellátásában.­­ Az üzletek, általában a keres­kedelmi hálózat korszerű külsejé­ben nagy szerepet játszik a bútor­zat. A megszokott és ismert típuso­kon kívül láthatunk-e majd idén újdonságot az egységekben ? — A korszerű berendezés, felszere­lés beszerzése természetesen szintén egyik olyan feladatunk, amelyet nem hanyagolhatunk el. Sok üzletet bú­toroztunk be ízlésesen, ötletesen, en­nek ellenére van még tennivaló a célszerűség, a funkcionalitás terén. Idén körülbelül 15 új felszerelés és berendezés típust — hűtőszekrénye­ket és vitrineket, szállítóberendezé­seket, hűtőtermeket, kávéőrlőket és adagolókat, polcokat és kis bútort stb. — rendelünk és helyezünk el az egységekben. Baktai Etelka Nemcsak a könyveknek , a könyvcímeknek is megvan az ő sorsuk. ... Bizonyos szinten min­den könyveim: utalás és para­frázis, előző címek plagizálása és cáfolata, talpra­ vagy fejre állítása. Vajon kinek mondana va­lamit például ez a cím : Repülni is jó...? Nyilván csak annak, akinek emlékezetében ott zenél a móriczi „gyalogolni jó” minden üteme, s aki érzi, hogy a repülés ebben a címben nemcsak szembeállítás a gyalogolással, de egyúttal elisme­rés is, meghitt vallomás arról, hogy repülni is, tehát gyalogolni is jó ... S ha még mélyebben belegondolok ebbe a fogalmazás­ba, tán azt is benne látom, hogy a repülés ... legfennebb az is­be fér bele, hogy van valami pótlék-jel­lege ennek a fajta szépségnek, azaz, hogy amikor látszólag a repülést dicsérem, tulajdonképp a gyalogolás fölényét isme­rem el, mint a jobbágy, aki hű­­bérura dicséretébe a király nevét is belefoglalja... Repülni is jó, igen. Nem először tűnődöm el azon, hogy mennyire viszonylagosan igaz a dolgok nagyban és ki­csinyben való látása. Kissé bo­nyolultan hangzik ez a mondat, noha igazsága roppant egyszerű. Mindössze azt jelenti, hogy ne­kem az útmenti kő az apró rész­let a természetben — a hangyá­nak viszont az útmenti kő : a nagy egység, a sziklahegy. A fű­szál és a fenyő tehát egyaránt lehet apró mozzanata az egész­nek, s a szputnyik­ utas Föld lát­­ványához képest a lassan és ala­csonyan szálló repülőgép utasa kicsinyben, részleteiben látja a Föld szépségeit és rútságait. Aki a gyalogolás szépségét azért állítja szembe a repülés szépsé­gével, mert a gyalogoló elidőzhet minden csurgónál, pataknál, páf­­rányosnál — az nagyot téved. Hiszen a repülőgép utasa a felhők csurgó fényeit láthatja, meg a lenti világ „kicsiny" összefüggé­seit — olyképpen pillanthat le a falvak bolyára, utak szövedékére, mint az ember-isten a hangya­bolyra, s olyan finomságait lát­hatja meg a nagy egésznek, ami­neket két lábbal a földön állva senki sem foghat be látóhatá­rába. Tehát: repülni is jó — akár léggömb öreg kosarába kapasz­kodva, akár kerepelő kétfedelű kipinkázó csónakjában reszketve, akár léglökéses, sugárhajtásos gép foteljében hátradőlve. Az emberi élményhez épp úgy hoz­zátartozik ma már, mint a sár­­dagasztás vagy aszfalttaposás a földön, s ahogy kezd különc­számba menni a telefontól vi­­szolygó ember, vagy ahogyan alig hihető, hogy van filmet még nem látott szem, vonaton, autón még nem utazott ember — úgy lesz lassanként anakronisztikus, érthetetlen a repülőgépen soha­sem járt ember. Bocsánat a lát­szólag erőszakolt állításért: a repülés hozzátartozik már az általános műveltséghez. Nem a technikai sznobizmushoz — s még csak nem is csupán a „civilizá­ciós műveltséghez". Hanem igen­is az általános műveltséghez, a szó humán értelmében. Mert a gondolkodásunk körébe vont él­mények közé tartozik, mert újabb szemszöget ad a világ látásához, mert megváltoztatta idő­fogal­munkat, mert megmutatta a fel­hők szépségét és a Föld szépsé­gét odafentről, ahonnan hajdani hiedelmeink szerint csak az Úr­isten láthatott bennünket. Igenis, az általános műveltséghez tarto­zik a repülés, mert megtanította most már a szemünket és a szép­érzékünket is arra, hogy a Föld gömbölyű, a zöldnek ezernyi ár­nyalata van s az ég merőben lakatlan terület. Sajna azonban, ha az ember időérzéke hozzá is idomult már a különféle, egymást követő, mind sebesebb közlekedési esz­közökhöz, ha megtanulta a Föl­det nemcsak „gyalogoló távlatból" látni, ha eljutott is a felhők ma­gasságába, s olykor hűvös kö­zönnyel, apró otthoni gondokon tűnődve néz is el ott fönt fölöt­tük — egy tekintetben ő, a min­denható, a Föld és a gépek ura mit sem változott, épp oly gyen­ge és törékeny maradt, mint ami­kor meztelenül menekült szikla­­görgetegek elől. Ha lezuhan a repülőgép, a mindenható emberből annyi sem marad, mint a fészekből levert varjútojásból. A csodákat teremtő agyvelő nem épített maga köré törhetetlenebb páncélt a régi, to­­jáshéj-koponyacsontnál, s a test­tel, az élő szervezettel mit sem tehetett, hogy a nagy gépi erő­próbákra megfelelőbb, sérthetetle­nebb legyen, és mert hiú, mert szégyell szembenézni gépei lehet­séges kudarcával, és mert semmi­nemű felkészüléssel nem akarja emlékeztetni önmagát a kudarc le­hetőségére — lemondott immár minden felkészülésről. Nincs már a repülőgépeken ej­tőernyő. Lezuhant nemrég egy csehszlo­vák repülőgép. Lezuhant az el­múlt években jónéhány angol és amerikai és japán és olasz és francia gép — száz, meg száz ha­lott. Senki sem menekült meg, és — akárcsak az örökre elsüllyedt tengeralattjárókra emlékezve — az ember végiggondolja a zuha­nás pillanatait, a zuhanást az el­kerülhetetlen Föld, az elkerülhe­tetlen Halál felé, melyhez épp életben tartunk, a gravitáció, ez a mi fiúi kötelékünk az anyafölddel ránt le halálosan — az ember el­gondolja az éberen átélt zuhanás pillanatát a halálig, és beleőszül. A nagy, modern repülőgépeken nincsen ejtőernyő. Szakemberek azt mondják, azért mert technikailag kivihetetlen. Mert felkészületlen emberek a pá­nikban ki sem tudnának ugrani. Mert az ilyen nagy sebességű gé­­pekből ki sem lehet ugrani. Ha mégis lehet, ahhoz külön művészet kell, és így tovább, és így tovább. Lehet. Nem vagyok repülési szakember. Még azt is mondanám, hogy ha a száz emberből ejtőer­nyős kiugrás esetén csak három menekülne meg, akkor is „megér­te". Még azt is mondanám, hogy vajon éppenséggel lehetetlen vol­na olyan „katapultos" rendszert beépíteni, mely a nagy veszély pillanatában messzire kilöki a gép utasait és gondoskodik az ejtőer­nyők automatikus kioldásáról ? És millió dolgot mondanék, ha nem tudnám, hogy laikus vagyok eh­hez, semmi aviatikus képzettségem nincsen. De a halálfélelemben nem vagyok laikus. Ahhoz értek. Annak szakembere vagyok, mint minden ember, aki tudatában van múlandóságának, s aki valakit, va­lakiket szeret, és a halálfélelem nevében, melyet más szóval az élet szeretetének és életkedvnek és életörömnek is nevezhetünk, azt mondom : technikusok, mérnökök, repülőgéptervezők és lángelmék — hát igazán lehetetlen ? Ti csak fél­hidat tudnátok hát építeni ? a­­melynek a fölfelé ívelő szárnya megvan, de a visszahozó nincsen? hát lehetséges, hogy ne tudnátok ellátni ezeket a gépeket holmi lé­gi mentőövekkel ? kollektív vagy egyéni ejtőernyőkkel, mit tudom én, kilövő berendezéssel, mentő­csónakkal, nem tudom mivel...? Nem, képtelen vagyok elhinni, és olvasom az újabb és újabb híreket az újabb és újabb óriás­gépekről. Amelyeken kétszázan, háromszázan, hétszázan utaznak majd... Hát, nem mondom, repülni is jó. Jó és gyors. Nemrég tettem meg az utat Bukarest és Budapest kö­zött egy hatalmas cseh sugárhaj­tásos gépen, 55 perc alatt. Két bá­jos cseh lány szolgálta fel a sört. Delegátus-társam meg is kérdezte: nem félnek-e. Mosolyogtak. A cso­dálatos gép pedig higanyszínű felhők fölött üvöltve szállt, és mi közönyösen bámultuk az égbolt fehér folyósóját. Ugyanilyen volt az a cseh gép is, mely nemrég lezuhant. Vajon... ? Hát igen. Repülni is jó. De gyalogolni a földön, könnyű félcipőben, bakancsban, mezítláb vagy szandálban, akárhogy, de fűben, földön, patak locsogó med­rében, esőben, sárban, télen vagy bőséges nyáron — mégiscsak jobb valamivel. Gyalogolni. A földön. Élni. BODOR PÁL A GYALOGOLÁS SZÉPSÉGE IDEI TERVFELADATOK MEGBESZÉLÉSE (Folytatás az 1. oldalról) terv nem valósult meg. Az elmaradt és a még elvégezendő építési-szere­lési munkák értéke közel 500 000 lej és ettől függ az egyik alaprészleg — a festődé­s üzembe helyezése. A jelek szerint, a legutolsó határidőt, január 31-ét sem sikerül majd be­tartani. Ez a termelés „nyelvére“ fordítva a megjavított gépkocsik számának csökkentését okozhatja. Úgy véljük, sokkal erélyesebb, ha­tározottabb intézkedésekre van szükség e téren a minisztériumi szervek részéről is. A tennivalók, a lehetőségek reális, kritikai kiértékelése, az elhangzott javaslatok, minden bizonnyal, meg­teremtik majd a megnövekedett tervfeladatok teljesítésének feltéte­leit. A vállalat egész munkaközössé­gének törekvését, igyekezetét, a sa­ját erejében való hitét fejezik ki a tervfeladatok megjavítása nyomán elfogadott jelentős terven felüli vál­lalások is. KÉT FILMBEMUTATÓ Egy magyar nábob a Magyar NK filmstúdiójának alkotása, rendezte: VÁRKONYI ZOLTÁN Keressétek a bálványt francia—olasz koprodukció, rendezte : MICHEL BOISROND Szereposztás: BESSENYEI FERENC, DARVAS IVÁN, LATINO­VITS ZOLTÁN, BASTI LAJOS, RUTTKAI ÉVA, PAP ÉVA Szereposztás: DANY SAVAL, FRANCK FERNANDES, CHARLES AZNAVOUR, JOHNNY HALLYDAY, SYLVIE VARTAN, NANCY HOLLOWAY RÖVID HÍRADÁS A ROMÁN AUTOMOBIL KLUB BRASSÓI FIÓKJÁRÓL Fiatal, az elmúlt év tavaszán létesült maga az országos intézmény, brassói fiókja pedig gyakorlatilag csak néhány hónappal ezelőtt jött létre. Múltjáról, eddig kifejtett aktivitásáról ilyenformán egyelőre aligha tudhatunk meg sokat — ezzel a gondolattal kerestük fel Constantin Niculescu mérnököt, a Román Automobil Klub brassói fiók­jának ügyvezető titkárát. Ám a beszélgetés menete csakhamar rácáfolt előzetes feltevésünkre : felsorolni is nehéz lenne, hányféle irányba ágazik máris hatósugara. Kivonatosan a beszélgetésből : — Megkérjük, sorolja fel a klub, illetve brassói fiókja múlt évi mun­kájának fontosabb momentumait. — A tagok toborzásával kellene kezdjem, ez azonban csakis adminiszt­ratív jellegű elfoglaltság s eddig úgy­szólván semmiféle különösebb erőfe­szítést nem igényelt részünkről. Az autótulajdonosok önmaguktól és öröm­mel jöttek beiratkozni, amikor átta­nulmányozták a klub alapszabályzatát. Klubunk ugyanis számos olyan előnyt biztosít tagjai számára, ami a befize­tett tagdíjnak lényegében sokszorosa, illetve összegszerűen nem is lehet eze­ket a kedvezményeket kifejezni. — Mégis, melyek a kedvezmé­nyek ? — Legelsőnek a szakmai és forgalmi tájékoztatókat említeném, ami termé­szetesen ingyenes és kiterjed mind az általánosan érvényes nemzetközi sza­bályokra, mind pedig az egyes orszá­gokban alkalmazott eltérő szabá­lyokra. E szabályok ismeretét klu­bunk számára az teszi lehetővé, hogy állandó és szoros kapcsolatot tart fenn csaknem valamennyi európai ország hasonló autóklubjával. Ennél is na­gyobb jelentőségű azonban, hogy a klub tagjainak autóin­k a munkadí­jat illetően — ingyenesen kijavítunk minden olyan hibát, ami egy szak­emberünktől nem vesz el több időt félóránál. Ráadásul a főbb útvonala­kon állandóan cirkálnak a legszüksé­gesebb alkatrészekkel ellátott szerviz­kocsijaink, hogy a defekt színhelyén el­végezhessék a kisebb javításokat, is­métlem, ingyenesen. Ezek az autók, mint Európában mindenütt, sárgára vannak festve, ezért az autósok méltán el is nevezték : „sárga angyalnak“, mert szerepük az, hogy kimentsenek a bajból. Nos, brassói fiókunk, noha csu­pán néhány hónapos, máris 3 „sárga angyal“-lal rendelkezik. — Korábbi kérdésünkre esetleg válasznak is vehetjük az elmondot­­­­takat . Mármint a múlt évben ki­fejtett munkát illetően. — Hogyne, feltétlenül. De csak rész­ben, hiszen egyelőre a klub tagjait érintő számos kedvezmény közül is csupán kettőt említettem. Pedig hát van még jónéhány. — Például 7 — A különféle autókirándulások megszervezése klubunk keretében — főleg külföldi kirándulásoké. Ilyen­kor a klubra hárul minden formaság elrendezése, az autótulajdonosnak lé­nyegében csak annyi a tennivalója, hogy feliratkozzon az általunk terve­zett karavánútra. Emellett minden au­tós számára biztosítunk bizonyos mennyiségre elegendő külön benzinje­gyet is, hogy az illető országban ne csupán ott közlekedhessen, ahol a ka­raván kijelölt útvonala elhalad, ha­nem egyéni kirándulásokat is tehessen autójával. Ehhez még hozzájön, hogy klubunk tagjai külföldön 30 százalé­kos árkedvezménnyel lakhatnak az ot­tani klubok által kijelölt szállodákban , autóik természetesen részesülnek az ottani „sárga angyalok“ szolgálataiban. Mint ahogyan hazánkban is részesül­nek azok a külföldi turisták, akik tag­jai az illető ország autóklubjának. —Szerveztek már külföldi kirán­dulást . — Eddig kettőt is. Előbb a Magyar Népköztársaságba 23 brassói rendszá­mot viselő autókaravánnal, majd egy kisebb csoport — 15 kocsiból álló kara­ván — Jugoszláviában járt. Annál töb­bet akarunk az idén szervezni, nem is olyan sokára Bulgáriába indulunk s a jelek szerint nagyobb karavánnal, mint a két előbbi együttvéve... — Említhet-e a klub tevékenysé­géből olyasmit is, ami sajátosan brassóinak mondható ? — Azt hiszem, igen, méghozzá többet is. Figyelembe véve a környék külön­leges terepviszonyait, — nehéz, hir­telen kanyarokkal teli, gyakran igen vastagon behavazott útjait, a télen­­nyáron gyakran nagyon csúszós utakat stb. — különféle autómárkákkal bemu­tatókat rendezünk, hogyan ajánlatos vezetni az ilyen terepeken. S azt hiszem, hozzátehetem még, mint sajátosságot : a Román Automo­bil Klub Brassó tartományi fiókja nagy létszámmal és megfelelő „erők­kel“ tud majd részt venni valamennyi olyan nemzetközi autóversenyen, a­­melyre román versenyzők is benevez­nek. Mindenekelőtt értendő ez termé­szetesen a hazai versenyekre, arról nem is szólva, hogy kizárólagosan he­lyi jellegű körversenyt is szándék­­szunk az idén rendezni, valószínűleg a nyár folyamán. Lejegyezte : Hajas István 1968. JAN. 14., VASÁRNAP Oláh Tibor FIKU ÉS AZ ÉLET Í­rók sorsa, hogy beleszületnek egy bizonyos irodalmi légkör­be s akarva nem akarva befo­lyása alá kerülnek. Az adott parnasszusi ranglétrán megvan ki­­nek-kinek a helye, ízlés dolgában sem amorf közegben mozog a kezdő, al­kalmazkodás a fő gondja, különben elveszett. Lamartine első, később hí­ressé vált kötetét (Meditations posii­­ques) utasította vissza e megjegyzéssel a kiadó : „Hasonlítson valakire, fia­talember, ha azt akarja, hogy olvas­sák !­I.. . De amilyen elháríthatatlan fátum ez a mindenkori inas­ sors, ugyanolyan vitathatatlan igazság az is, hogy szembe kell szállni vele , hogy valóban nagyot, értékeset csak úgy alkothatunk, ha kitörünk az iro­dalmi rangsorolás készen kapott, né­mileg óhatatlanul áporodott légköré­ből : ha figyelmesen körülnézünk a magunk és a szomszédok portáján, tisztázzuk mondanivalónk főbb koor­dinátáit, és vég nélkül élesítjük mű­vészi fegyverzetünket. Ez a két, ellen­tétesen nató vonzóerő — a kitaposott úté, és a merész egyéni csapásé — gyakran teszi bizonytalanná az induló író lépteit. A szabály alól Peltz sem kivétel. Beleszületett a századfordulós Euró­pába, ahol naturalistáké meg szo­morkás széplelkeké volt legnagyobb­részt az aréna, majd kiállta az avant­gardista izmusok szemkápráztató pró­báját , vagyis összetettségében szívta magába kora jellegzetes irodalmi levegőjét s igyekezett „hasonlítani“. Időközben azonban, amint egyre mé­lyebbre fúrta tekintetét saját város­negyede, a Dudesti-Veceresti hétköz­napibba és a korabeli román iroda­lomba is, duzzadó erejű igazmondó tehetségeket lát feltünedezni, próbál­gatásaiban a készen kapott attitűd — amit sine hra nevezhetünk póznak is — átengedi helyét a nemes, bár sze­rényen újító eredetiségnek : a 30-as évek elején I Peltz már I. Peltz : meg­találta önmagát és félreismerhetetlen peltzi hangon szól a szeretteiről A kezdeti Peltz, kinek gyarapodó terméséből a Horoszkóp és az Ámor m­dulat (Lelakatolt szerelem!, továbbá a Viata cu ház­­i­gara a numitului Stan (Nevezett Stan siralmasan nevet­séges élete) tiszavirág sikerét re­­gisztrálja csak az irodalomtörténet, főképp mellbevágó kifejezésekkel, prózai stílusvirágokkal hökkenti meg az olvasót: az író fura­ szokatlan hely­zetekbe taszítja szereplőit, s bemutató gesztusában a hogyan bizony sokszor elébe vág a minek. Stan, a végérvé­nyesen kiábrándult újságíró például úgy beszél, ahogy általában nem be­szélnek az emberek, mintha feltűnési viszketegség sarkallná — nem a ki­mondás igénye : szerelmese, a mol­nár­ leány azonban rajta is túl tesz — egyik tirádája így hangzik: „Épp most téptem ki s hasítottam ketté a régi szívemet Én, Szoknyás Betyár, meg­öltem a lelkemben bújkáló burzsoá férget. Idenézz , kezemet pirosra festette a polgári gondolkodás vére, tekintetem a tett bódító erejétől zava­ros. A tied vagyok. “ Modorosság ? Eredetieskedés ? — Az, kétségtelenül, de nem csak az : a keresetten meg­hökkentő kifejezés mélyén társadalmi ellenszegülés lüktet, s „nevezett“ Stan kiúttalan sorsa nem más, mint a ba­nalitás tragédiája amely kergetett már pusztulásba olyan neves regény­hőst is, mint Bovaryné. Az érett és letisztult, igazi Peltz, aki már saját lábán jár és mint ilyen... célhoz ér, a Calea Vacaresti-tel lép nyilvánosság elé. A regény 1933-ban, Liviu Rebreanu és Cézár Petrescu, Al. Sahia és Ionel Teodoreanu egyik-má­sik könyvével egyidejűleg látott nap­világot , és súlyban jelentőségben méltán állhatott könyvtársai mellett. P­eltz regénye — mutat rá a memoárbra — „méltó válasz­adás volt azoknak, akik zsi­dón kizárólag gazdag keres­kedőt, milliomost, kizsákmányolót vagy Shylok-féle uzsorást értettek“. A meg­állapítás helytálló : az Eszter és a hajó! lapjain — (ilyen címen jelent meg nemrég magyar nyelven a Ca­lea Vacaresti) — az író rokonszenve­­ellenszenve nem faji hovatartozás iránytűje szerint hullámzik, inkább enged a társadalmi megoszlás, a cse­lekvő humánum indítékainak. I. Peltz, valóban, a bemutatott városrész sze­génynegyed jellegét domborítja ki : azt, hogy a kanyargó szűk utcákban, ahol jó pár zsinagóga szomorkodik és számos szakállas-kaftános férfi jön-megy, „a nyomor brutális szaga“ terjeng. A könyv legelején, kissé Zola modorában feltérképezett körképet találunk ; kitűnik belőle, hogy : Feld­mann, a szabó, többet betegeskedik, mint amennyit dolgozik ; az özvegy Katzné még egy macskát sem tud tar­tani ; Huné, a „művész“, szerencsét­len éhenkórász ; a pereceseknél min­denki tüdővészes... Csupa rozoga la­kásban vergődő, bizonytalan egzisz­tencia : emberek, akik rettegnek a kü­lönböző határidőktől és aggódva né­zik férjhez adandó lányaik túl gyors növekedését, kisemberek, akik épp úgy viaskodnak adóssággal, munkanélkü­liséggel, betegséggel és élettel-halál­­lal, mint bárki más — ha ugyan nem jobban, mert sokszor megkínozták, megalázták őket. Hajmovics, a heb­­raista, joggal kiált fel az antiszemita tüntetés puskaporos légkörében: „Hát itt élnek a zsidó kizsákmányolók, az iparmágnások, a nagykereskedők, a felehasúak, a gazemberek, akiknek semmi sem szent ? Itt laknak talán a bankárok, akik csak a pénzt imád­ják... ?“ Nem, a gazdag zsidók nem a Du­­desti-Vecöresti tájékán leledzenek, idáig csak üzletelésük és farizeus jó­tékonykodásuk csápjai jutnak el. Peltz mikro­világát — melyről meg kell je­gyeznünk, hogy kissé belterjesen ho­mogén — többnyire olyan családok népesítik be, mint az Eszteréké, mely­nek albérleti otthonára — túl a nyo­mor bűzén — az ólálkodó halál is rányomja bélyegét. Nem átvitt érte­lemről, naturalista túlzásról van szó : az émelyítő szagot elsőnek Fiku veszi észre gyógyíthatatlan nagyanyján s gyermek-eszével rögtön kapcsolja az ottyán Vétótól tanult népi megfigye­léshez , hogy a távozni készülőnek földszínü lesz az arca... A Calea Ve­­caresti e halállal viaskodó família élettörténete : igaz történet gürcölő anyáról, gyenge akaratú, nemtörő­döm apáról és egy nyitott szemű, ér­zékeny lelkű kisfiúról, akik valamilyen formában mind a halál árnyékában repdesnek Az író egyiküket sem lép­teti elő főszereplőnek, legfeljebb a gépével „összenőtt“ varrónőnek jut­tat valamivel nagyobb teret, több fi­gyelmet , de a hangsúlyok és aláhú­zások tudós elrendezése, melynek nyo­mán realista képmássá kerekednek az apró megfigyelések, feljogosít, mégis, hogy ezt a családot központi szerep­lőnek tekintsük (Csakhogy akkor hoz­zá kell számítanunk Eszter fivéreit — az epilepsziás Pault, az Amerikába vándorolt Móricot, a harctéren elesett Rubint —, s a varrónő jóságos nővé­rét, zsugori sógorát nemkülönben. Profiljuk tartósan emlékezetünkbe vé­sődik, annak ellenére, hogy Peltz nem jellemfestő a szó klasszikus értelmé­ben — inkább filmszerűen felvillantja, mint leírja az emberarcokat. De az Eszterék sorsát meghatározó esemé­nyeket sem felejtjük el, pedig az író még kevésbé mondható par excellen­ce elbeszélőnek : holmi ügyesen ösz­­szegubancolt, majd hatásosan kibogo­zott mese helyett, amit könnyen elő lehetne sorolni iskolásoknak például, itt a szinte észrevétlen porzás-morzso­­lódás szabja meg a fokozatos kibon­takozást : minden nap (és minden lap) meghozza a maga „jelentékte­len“ eseményét, s egyik sem része­sül különösebb írói kegyben — száraz ténymegállapítás rögzíti valamennyit. Ez a keresetlenség azonban beszé­desebb a legszívfacsaróbb melodrá­mánál, mert hol kesernyés humor, hol enyhén célirányos érzelmi telítettség avatja mélyen egyéni stílussá Paul te­metésén majdnem hajba kapnak a versenyt fontoskodó alkalmi szóno­kok :kell-e ennél elszomorítóbb humo­ros eset ? ! A még élő, de súlyos be­teg Eszter búcsút vesz okos gyermeké­től, előkészíti az árvaságra („Szegény ember ne legyen csökönyös !“) , ki­mondhatatlanul megindító mozzanat... A regény alapeszméjét e korán el­árvult gyermek, Fiku sorsa fejezi ki a leghívebben : ő az író „szeme és fü­le“, az ő tekintetében sűrűsödik bírá­lattá s öntudattá a bemutatott világ képe. „Fiku lelkében, akárcsak egy hangszer-dobozban, visszhangot ver a család drámája (leronim verbu) Fiku látja maga körül a sok bajt és igaz­ságtalanságot, gondolkozik a látotta­kon, és szembeszáll az ellenséges vi­szonyokkal , pusztító halállal : kora­érett gyermekből ilyenképpen csepe­redik keményen dolgozó fiatalember­ré, aki húsz éves korában már öreg­nek érzi magát Görög tragédiákban azon mérjük le a hősök „fenségét“, hogy műven bátran szállnak szembe a sorssal Peltz regényében ez a sá­­padt­ sovány, aki Eminescuról és Kant­ról tart népszerűsítő előadásokat, le­gyűri a halóit ,­le a halálhangulatot is Éppen ezért talán találóbb lenne, ha magyar nyelven a Calea Vecárejti ezt a címet viselné : Fiku és az élet... I. Peltz magyarul megjelent könyvéről

Next