Előre, 1968. február (22. évfolyam, 6295-6319. szám)
1968-02-01 / 6295. szám
ELŐRE 4. oldal KOVÁCS GYÖRGY TÖPRENGÉS REGÉNYRÉSZLET A szerző mostanában elkészült Döglött részletet, mely egy mezőgazdasági szövetke előkészítő mozzanatait mutatja be s megismérét. Kovács György új regényének cselekmé olvasóit az ötvenes évek elejére, amikor már szocialista átalakításáért, másrészt bemutatja befejezése után, rengeteg szereplővel, izgat nyújtva a mai falu sok-sok kérdésébe, fölvégeződését, értelmiségiekkel, helyi párt- és áll egyszerű dolgozó földművesekkel. Szó szót csiholt, Kása már-már támadott Dávid miatt. Takácsnak annyi ereje sem maradt, hogy legalább egy-egy félszeg mondattal védekezzék. Végtagjain végigáramlott a kimerültség s halálos fáradtság kötötte gúzsba az agyát. Érzéketlenség és közöny lefelé húzó örvénye polygott körülötte s a bíráló szavak alig legyintették a tudatát. Tüzelő szemgolyója fájt, könnyezett és szúrást érzett benne. „Meg kell fontolni, amiket Kása javasol" — hajtogatta A Maior. Ott ült a Takács közelében s mégis, mintha a hangja valahonnan a falon túlról hatolna át. Hasonló szellemi bénultság dermesztette meg Majort is. Az iroda falai és a kopott bútordarabok egyre sűrűbb homályba süllyedtek , mintha késői alkonyat nehezedne a szobára. Egyre távolodtak. Elszántan dörzsölte folyton nedvező szemét s szívta egyik cigarettát a másik után. Feje mindegyre előre gyökkent, karja nehézkesen mozdult s a szíve már-már fölmondta a szolgálatot. Tudata kihagyásokkal működött, akár a részegé, aki mértéktelenül vedelte magába a mámorba ringató alkoholt. Szajkó módjára hajtogatta : ,„Majd viszszatérünk a kérdésre. Meg kell fontolni, amit Kása elvtárs mond." Kása pedig duruzsolta : — Ismerem a közhangulatot. A ti dolgotok, nem akarom beleártani magam a szövetkezet életébe. De figyelmeztettek, hogy majd a számadó közgyűlésen... ha fellángol a sérelem, a jogos elégedetlenség ... Magatokra vessetek ... Az emberek hozzászoktak, hogy kinyissák a szájukat és megmondják a véleményüket... Takács egyszerre kapta föl a fejét, mintha hideg vizet zúdított volna Kósa a nyakába. — Kire célzol, hogy kitátja a száját ? Ágoston Elizára ? Kósa hosszasan megnézte. — Félsz tőle ? — vigyorgott kajánul. — Ki ? Én ? Egy fehérnép szájától ? — próbálta kihúzni magát Takács. De hideget érzett a tarkóján. — ő is kieresztheti a hangját, amilyen szókimondó menyecske. De más is. — Molnusnénak nincsen erkölcsi alapja ! — Takács kapálózott, hadonászott. A néptanácsi elnök nevetett az ijedelmén : — Erkölcsi alapja, az lehet hogy nincs. De igaza, az van. A menyecske említése könnyen sajduló sebeket érintett a szövetkezet elnökének szívén. Az a kora tavaszi pénzügyi brigád... Meg Molnusné betoppanása a házukba... Pedig mindent elkövetett, hogy Elizát kiengesztelje. Belátta végülis, hogy igaza volt, amikor elsikkadt munkanapjait követelte. Járt a kedvébe, szép szavakkal próbálta puhítgatni, engesztelni. De nem volt nyugodt, tartott Elizától. Ki tudja, mire képes az a menyecske ? Mit takargat Kósa célozgatásaival ? Takács izgatott lett s fölélénkült. Készülne valami ellene . Hát nem elintézte a seprűk eladását is, kizárólag a tagság érdekeit tartva szem előtt, szembeszegülve a saját lelkiismeretével ? Ha annak az istenverte menyecskének ismét viszket az a gömbölyű ülepe... ha nem fér a bőrében s ki akar bújni belőle ... Hátha ? Dac ébredt benne. Derekát peckesre húzta ültében, mintha nem nyomná a vállát egy átvirrasztott nehéz éjszaka leigázó fáradtsága. Hát jó ! Elizával nem nehéz elbánni ! Takácsnak is van mit odamondania a gyűlésen, ha a menyecske támadni merészel. Felhánytorgatja neki az erkölcsi botlásait. Nyugtalankodott s előre hallotta a rajoni pártbizottság küldöttjének leintő megjegyzését : „Ne térjünk el a gazdaság ügyeitől, Takács elvtárs. A tagok magánélete . .." Félszájjal odalegyintett Kásának : — Ha nem egyéb, te annyira pártfogolod azt a nőszemélyt, hogy még a vezető tanácsba is becsúsztatnád. Már persze, ha tőled függne. De a tagságnak is megvan róla a véleménye. Kósa dobott egyet a vállán : — Mondtam, hogy nekem nincs beleszólásom. A ti dolgotok. Te kezdted. Te ejtetted ki a Moliusné nevét. De nem hiszem, hogy ez alkalommal kinyitná a száját. Éppen eléggé el van foglalva családi ügyeivel. . Takács berzenkedve ráböffentett: — Miféle családi ügyeivel ? Mit szépíted ? Mondd ki kereken , az üzekedéseivel ! Major teste ringott, hintázott, mint az óra ingája Csak egy-egy szót fogott el a vitából : egész percek estek ki a tudatából. Félálomból serkenve, közbeszólt : — Mit beszéltek ? Hogy a vezető tanácsba Ágoston Elizát ? Na, olyan isten nincs a bibliában ! Ez ellen tiltakozom, az egész falu nevében. A morális szempontokat senki sem tiporhatja lábbal ! Olyan nincs ! Azt nem mondom, hogy Eliza nem dolgozik jól és sokat. De a vezető tanácsba ? Úgy látom, egészen meg vagytok gabogyásodva. Olyan nincs ! — ellenkezett háborogva. Kósa csak legyintett : — összevissza beszéltek. Eredjetek s aludjátok ki magatokat. Major eszénkedett : mintha ébresztő hatása volna az Eliza nevének. Dohogott, puffogott, mint a motor, ha vízcsepp kerül a benzinbe. Fölparázslottak a sérelmei s mondta a magáét : — Általában, Kósa elvtárs, sok mindent nem értek, ahogyan te orientálódsz. Megmondom a szemedbe, nem csinálok titkot belőle. Azt a fiatal tanítónőt is, hogy, hogy nem, beszállásoltad Nádasiékhoz Úgy tűnik, mintha a feleséged befolyása alatt állnál. Most meg vezetőségi tagot akarsz csinálni Ágoston Elizából. Mintha elvesztetted volna az osztályharcos éberségedet! Ki tanított bennünket arra, hogy ne legyünk éberek ? Mi ? A másiknak fejébe tódult a vér : — Ki sem ejtettem a nevét Elizának ! Honnan veszed ? Takács kezdte ! A saját kiagyalt rémetekkel hadakoztok s végül reám kenitek ! Hagyjatok békit Moliusnénak, a fészkes fenébe ! A titkár kerek szemeket meresztett. Hát nem arról volt szó, hogy Kósa vezetőségi tagot akar csinálni Elizából ? Takács magába roskadt. Már nem érdekelte az Eliza kérdése. Mira víz alá nyomta a kimerültség s nem sietett a Maior segítségére. — De a tanítónő... A feleséged befolyása- Az semmi ? — Maior bakarászva keresgélt a szavak közt Takács nyújtózott egyet, ásított hangosan és elnyomott egy csiklandós nevetést. Tetszett neki, hogy Major jól a szemére vetette Kósának a felesége befolyását. Bezzeg, ha ő, Takács Sándor, behúzta volna a nyakát és a felesége villámlásai után igazodott volna, amikor az a menyecske de gránát című regényéből vettük az alábbi ket évi zárszámadó közgyűlésének egyes erteit az olvasóval a regény néhány szerepnye két síkon történik : egyrészt visszavezeti javában folyt a küzdelem a mezőgazdaság a falu új arcát a teljes szövetkezetesítés más cselekménybe ágyazva, bepillantást mutatva az új falu társadalmának tarka rétéami funkcionáriusokkal, gazdasági vezetőkkel, roppant hozzájuk és kötekedni kezdett, most lenne miért szurkolnia a közgyűlés előtt. De az a Dávid Gyula, a főkönyvelő... ő, hogy a kánya csípje meg ... Kósa nem nyughatik tőle... Végül még csakugyan beolvassák neki... A termelőszövetkezet vezetői egymásnak adogatták a községi néptanács elnöki irodájának kilincsét. Imént még a Takács és a Major ülepe fényesítette a kopott festésű székeket, de máris a Korpos mérnök szikár alakja emelkedett Kósa előtt, összeszedegette a beszámoló széthányt kéziratát, variálta az oldalak számozását, próbálta beilleszteni a toldásokat, hogy a másik helyiségben hozzákezdjen a diktáláshoz. Kósa hosszasan nézte a Korpos sápadt, elnyűtt arcát. Szoborszerűen nyugodt volt minden vonása. Hiába kapart végig a borotva az ábrázatán, a kimerültség nyomait az éles penge sem vakarhatta le teljesen. Kósa sajnálkozva csóválta a fejét : — Nem hagyjuk, hogy kipihenje magát, Korpos elvtárs ... — Sebaj. Halvány mosoly cikázott a mérnök szája körül, mintha a mélyülő barázdákból fakadna. Majd alszunk utána. Nem ellenkezett, nem lázadozott a körülmények ellen, így vigasztalta magát Takács meg Major is. Kósa emlékezett a szavaikra. — Hiába, így van ez. Egyeseknek túlságosan kijut — mondta. — De ha mindenki a maga helyén állna és rendesen végezné a dolgát, akkor másoknak nem kéne végkimerülésig dolgozni. Dávidra gondolt. Begyében volt a főkönyvelő, az a hitvány naplopó. — Ez teljesen igaz, — hagyta rá a mérnök. — Sebaj. Elvégezzük. Kósának tűnődő volt a hangja . — El. Tudom, hogy el. De ez nem igazság. A mérnök visszavonult a másik helyiségbe. Az írógép pergő kopácsolása pár pillanat múlva újszerű zajjal vegyítette a csöndet. Nagyon távolról halászott be az elnöki irodába : a fal felfogta és megszűrte a hangokat, mintha egy harkály kopogtatna szorgalmasan. Nem sokkal később Kósa Imre átlépett az udvarról nyíló tágas helyiségbe, amelynek oldalsó fala mellett kecscelábú aszfatterpeszkedett, alatta hosszúkás lócával. E pillanatban azon az idős férfin kívül, aki napközben a küldönci teendőket látta el, fát aprított és táplálta a tüzet, senki sem lézengett a csupaszfalú, rideg helyiségben. Az öreg kiadósán bedurrantott a domborodó kerek dobkályhába. Lábát mereven kinyújtva, tökéletes kényelembe helyezkedve, bakancsa talpát süttette a fűtőtestből áramló meleggel. — Döcögjön le a lakásomra, Jóska bácsi, és kérje meg a feleségemet, hogy főzzön egy csésze jó erős feketekávét. Az megnézte Kosát, mintha mennyei szózatra fülelne. Ejha ! Az elnök, ha sokat járkál városra, egészen átveszi az ottani szokásokat. Ilyent még nem hallott, hogy feketekávét igyék a hivatalában. — De kösse a lelkére, nehogy nekem pótlékot keverjen belé ! — tette még hozzá. Megérezte az öreg szeméből sugárzó csodálkozást, s félig elfordulva, mintegy magának felelgetve, magyarázta : — Az a szegény mérnök erősen ki van borulva. Azután, tétlenségben ernyedve, üldögélt egy ideig az íróasztala mögött. Csak az írógép szapora, pergő zakatája halászott be. Ezen a kurtára szabott téli délelőttön valahogy nem fogott rajta a munka, egészen elkénytelenedett s elunta az életét. Tegnap kapta meg a hivatalos közlöny néhány utóbbi számát, benne mindenféle dekrétumokkal. Megérkezett néhány minisztertanácsi határozat is. Ma délelőtt böngészgetni szándékozott bennük, átnézni őket, jegyzeteket készíteni az ő munkakörét is érintő paragrafusokról. A törvényrendeletek és a határozatok mindig izgatták Kósát. Tudta, ha egyszer átsiklik valamelyik fölött, keserves lesz a ráeszmélés, amikor majd a vajon elkésett jelentést sürget, vagy éppenséggel már felelősségre is vonja az intézkedés végrehajtásának elmulasztásáért. Igaz, ez elsősorban a néptanácsi titkár dolga, aki egyebet sem tesz, mint bújja a rendeletüket. De ha csattan az ostor csapója, az elnököt is megcsíptült tehetetlenül, elgondolkozva és úgy meredt maga elé, mintha tekintetével lyukat akarna fúrni az asztal lapjába. Pillantása olykor az utcai ablakra tévedt, de nem látott semmit, még a házak kapáscserepekkel ormózott tetőgerincét sem. Major szavai egyre visszhangoztak a szívében. Hogy ő a felesége befolyása alatt áll ? Kósa a megjegyzés horgára akadt. Az a tanítónő ... Törzsök Julika ... Mindig bolydul körülötte valami. Hát tehet ő róla, hogy épp Nádasiék fogadták be kosztba megszállásra ? De ha őszintén szembenéz a történtekkel, be kell ismernie, hogy csöndesen szemet hunyt a felesége tervei fölött, amelyek végülis Julikát a Nádasiék házába sodorták. Nem volt egészen felhőtlen az ég a Kósa Imre lelkiismerete fölött, noha ő sem volt elragadtatva az Annája elképzelésétől, s bizonyos tartózkodással viseltetett a tervezgetésekkel szemben. De annyit susmutolt az asszony a fülébe, annyit duruzsolt neki s még mások is puhítgatták Kósát, hogy végül könnyen vette a dolgot, nem avatkozott bele. Ki üzengetett Nádasinénak, ki fondorkodott a tanítónő elhelyezésével, ha nem Kósa Imréné ? Lényegében igaza van az alapszervezeti titkárnak. De milyen úton-módon szivárog be minden annak a Majornak a fülébe ? A falu szája ... Akár a szellő borzoltatás, mindig susog ... Gondolatai rendszertelenül kavarogtak, s egyegy pillanatban elöntötte az indulat: ha úgy vesszük, mi bajuk még mindig Nádasi Jancsikával ? Mikor lesz már vége ? Az is felötlött benne, mentség és önigazolás után kutatva, hogy amikor a legutóbbi néptanácsi választások voltak, a falu egyhangúlag szavazott, ami pedig azt jelenti, hogy Nádasi is voksát adta a jelöltekre. Tagja már a mezőgazdasági termelőszövetkezetnek is, s kitartóan dolgozik, mintha bottal hajtanák. Pedig nem űzi senki-semmi, legfennebb a saját elszántsága. Dehát ez sem tetszik egyeseknek. Forogtak fejében a kusza gondolatok. Abban viszont van valami igaza Majornak, hogy az aszszony ... Anna . .. Es, hogy mennyi baj toppan elő a semmiből ! Amíg Kósa Imre asztala mögött tűnődve filozofikus óvatossággal igyekezett kitapogatni az élet sűrűjében egymást keresztező ösvények közül a biztonságosat, a másik kettő, Takács és Major, meg-megbillenő léptekkel haladt lefelé a fehér hópartok közt vonuló utca barna csíkján. Takács nehézkes baktatással rakosgatta egymás elé súlyos csizmáit. Lába ujjáig berágta magát a kimerültség, ólomnak érezte a lábát. Dehogy volt kedve megállni az összeverődött embercsoportoknál, s szót váltani. Ködszerűségben lebegő, valószerűtlen alakoknak látta az embereket. De tudatában volt, hogy a szemek utána fordulnak s a szájak megjegyzésekre vetemednek. Vigyázott, tartotta magát, igyekezett egyenesen lépkedni, azt ne képzelhesse valaki, hogy holmi mértéktelenül fogyasztott alkohol roggyantotta meg a horgalmát. Feje lekókadt s orra majdnem a mellét ütögette. Teste derékból előre görnyedt. Nem szólt a társához. Gyalogolt kitartóan, kezét hátul a trostya fölött összekulcsolva, mintha sok-sok kilométernyi fárasztó út állna mögötte. Alig bírta megfékezni a lábait, hogy testével neki ne ütődjön Maiornak, amikor az oldalról váratlanul elébe toppant és megragadta a karját : — Hó ! Állj ! Tudod, mit gondoltam ? Csak nagy fekete foltot látott Takács maga előtt. Maior szétolvadóban volt. — Mit ? Min ? — hökölt meg. — Rájöttem, hogy Kásának teljesen igaza van ! Takács Sándor orcáján a csalódottság felhője vonult át. — Úgy ? Akkor hát mégsem áll a felesége befolyása alatt? — Az egészen más ! Nem arról beszélek, — magyarázta. — Hanem Dávid Gyuláról. Végiggondoltam, de Kásának igaza van ! Annak a naplopónak tényleg nincsen keresnivalója a könyvelőségen. Csak szuszog, vigyorog s a vicceket mondja, de nem dolgozik szinte semmit. Ha pedig csinál valamit, az még rosszabb, mert összezavarja a nyilvántartást s maga a fennvaló isten sem igazodik ki benne. Az sem lehet, hogy a tanítónő végezze helyette a munkát. Jó-jó. Az igaz, hogy személyesen kértem meg Törzsök Julikát, de az mégsem lehet, hogy állandóan a szövetkezetben foglalkoztassuk. Kutatott a Takács arcán, de nem sikerült fölfedeznie semmit. Azt nem érdekelte. Kisvártatva hozzátette latolgató aggodalmaskodással : — Meg aztán, eljuthat a híre a rajonhoz is. Bizgetni kezdik s egybe baj lesz belőle ... A kapuk előtt ácsorgók feléjük nézegettek. Min vitatkozhatnak ? Lám, Major útját állta Takácsnak s mindegyre köröz karjával a levegőben. Nekidurálódva magyaráz. Takács pedig hátrahúzza a fejét, nehogy eltalálja az orra hegyét a hadonászó kéz. — Mit akarsz Dáviddal ? — Őszintén föl kell tárni a tagság előtt, hogy nem megfelelő munkaerő, nem érti a dolgát. Amellett hanyag is. Nem igyekszik fejleszteni magát. Hogy úgy mondjam : a kelleténél kényelmesebb. Tudod, meg kell találni a formát, hogy sértés ne legyen benne. Takács meglepetten pislogott. A hóról visszaverődő fény sértette a szemét. Hiszen mostanig Majornak is az volt a véleménye, hogy várni kell a Dávid ügyével, amíg egy megfelelő főkönyvelő nem kerül helyette. Holnap sor kerül a közgyűlésre s a főkönyvelő leváltása nincsen előkészítve. Takács ijedezett magában, hogy felborul a munka a könyvelőségen. De a másik nem hagyta sokáig töprengeni, megragadott egy gombot a Takács kabátján, belekapaszkodott és húzta-cibálta magával viszszafelé a néptanácsi irodába. — Gyere, javítsuk ki. — Mit képzelsz ? — rémült meg az elnök. — Hogy elölről kezdjük ? — Megvetette a lábát csökönyösen s nem volt hajlandó kimozdulni álló helyéből. Neki is volt keze, ő is tudott hadonászni, tiltakozása jeléül. Major kénytelen volt tovább forgatni az érveit : — Ezt nem kell eltitkolni a közgyűlés előtt. Úgyis mindenki tudja, hogy miféle hitvány munkaerő az a Dávid. Azt hiszi, ha mindenkire rávigyorog s mond egy-két viccet, elnézik neki, hogy ingyen pusztítsa a kenyeret ? A közgyűlés után le kell váltani. Takács egyre kapálózott : — Ez is most jut eszedbe az utolsó pillanatban ? — Jobb később, mint soha. Dávid tagja a szövetkezetnek s járhat dolgozni a mezőre. Beosztjátok egy mezei brigádba. Slussz ! Eleget kínlódtunk vele. Az a rajoni brigád is megállapította és te tartottad érette a hátadat. — Sohasem hánytorgattam föl... — De miért te ? Általában, ahogy Kósa Imre is mondta, az egész adminisztrációt át kell szervezni. Túl sokan emésztik a levegőt az irodában. A levegőt sajnálja a fene. Hadd szívják. Van elég. De sokba kerül. Az elnök mindig a mezőt bújta s kevés időt töltött a falak közt. Nem szerette, ha holmi adminisztrációs gondokkal kényszerült megterhelni az agyát. Egy kicsit le is becsülte az irodai munkát s inkább szemet hunyt, semhogy bele kelljen ártania magát. — A határozati javaslatban elő kell irányozni az adminisztráció csökkentését, — elmélkedett Major, mintha egyszerre megnyílt volna az agya. — Meglásd, mindenki tapsolni fog. Na gyere, mozdulj már, az istenbe ! Még csak az hiányzik, hogy újra nekiveselkedjenek a beszámolónak és gyötörni kezdjék ! Takácsnak ezekben a percekben egyetlen vágya volt, hogy bekebelezzen néhány tojásból habart rántottát, szalonnára ütve, aztán meg elnyúljon az ágyon. Maior szavai úgy hatottak rá, mintha a zsír szagával csábító edényt valaki elrántaná az orra elől. El ! Mintha hergelni akarná Major, akár a morgó kutyát Életjelt adott magáról a Takács nyomra is. Korgott. Semmiképp sem volt kedvére az újabb fordulat s igyekezett kitérni a kapacitálás elől : — Erre meg azt fogják mondani, nagy röhögve, hogy Ágoston Eliza kavarta meg a dolgot. Miatta kellett megpiszkálni Dávidot. — A tények, elvtárs ! A tények — emelkedett lábujjhegyre Major és az elnök fülébe kiabált. Úgy vette észre, mintha Takácsnak mára virradóra érezhetően megromlott volna a hallása. Az csak rázra-csóválta kucsmás fejét, egyre tiltakozva : — De kit ültetsz a helyébe ? Arra is gondolni kell ! — Hagyjad már ezt a nótát. Folyton ezt fuvolázod ! Ha senkit, az is jobb, minthogy ő koptassa könyökével az asztalt ! Takács talpa csodálatos módon hozzáfagyott az úttesthez : — Nem olyan könnyű az. Kevés a jó kön Senki sincs kilátásban... — Ejnye, de berozsdásodtak azok a biz kerekek a fejedben ! Csak fúvód a magadé Egyre erélyesebben tépdeste, csavargatta az közé fogott kabátgombot. Az amúgyis lazetyegett a cérnanyakon, csak az ige tartott Ezer szerencséd, hogy nem rokonod az a Gyula ! Különben én magam gyanúsítanál a miliarizmussal ! Ez zokon esett. Ábrázata elsötétült. Sémi atyafiságban nincsen ő Dáviddal. De még craság sem fűzi a főkönyvelő semmiféle rokot. S lám, mégis milyen csávába gabalyodi A pillanatnyi szükség sodorta a fiatalt abba az állásba, amit betölt a szövetkez. Évekkel ezelőtt végzett Dávid néhány középi osztályt, de az érettségi vizsgát nem tette le. nél volt a faluban, itt lézengett az emberek néha dolgozott a mezőn, azonban munkámnak nyilvántartása nem sok dolgot adott c gádosnak Később, amikor a régi, szűk kő közt préselődő kollektív gazdaság kezdett szilárdulni s fentről szakértő könyvelők beisát sürgették, a vezető tanácsnak eszébe hogy az iskolapadból kikopott Dávid Gyula alkalmas lenne a könyvelői tanfolyam elvégzi Maga Takács Sándor hivatta az irodába és gyűlt vele, olyan meggyőző és szép ha mintha szívességet kérnének Dávidtól. Amik tanfolyam befejeztével megérkeztek az irat, Takács elolvasta a véleményezéseket, nem elragadtatva tőle. Sóhajtott egyet. Dehát szabad gyorsan pálcát törni az emberek se ki kell próbálni, foglalkozni kell vele, irány oktatni. Nocsak, majd meglátjuk. A türelem fölbecsülhetetlen erény. Eleinte még mendegélt valahogy a nyilvánás, döcögött a munka, a gazdaság szűkek közt dolgozott, nem kellett nagy tudomán ügyvitelhez. Hanem a fiú rossz tulajdona lépten-nyomon megmutatkoztak. Szóval tár az embereket, nem igen dolgozott, áttolta minak a saját feladatait. Már az első évi zavar támadt az elszámolásokkal. Akkor a tanácsi titkár segítette ki és tisztázta az ö kuszált tételeket. De miután egyesültek a ki egységek és három falu határa olvadt össze új, nagykiterjedésű termelőszövetkezetben, a vántartás hamarosan csődöt mondott. Dávid Gyula feje fölött összecsaptak a vé hullámai. Elsőnek Ágoston Eliza fűtött be neki. Dávid tönben nagy művész volt, hogy miként kell kivarázsolnia maga köré és beleburkolózni. Nő a körme alá látni. Szerencse, hogy Korpos a nőknek tapasztalata van az ügyvitelben is, hiben már magát az elnököt is elsodorta. Dávid zilált munkamódszere. Takács semmit biztos a dolgában, sokszor csak töpreng a merülő kérdések fölött, s nem talál megoldást van például a mellékgazdaság kérdése. A frűk...) Major végre elengedte a gombot. Hiába rágáttá, Takács csak nem akart kibillenni a szil pontból, ahol csökönyösen megvetette a lábát. Major elunta a vitát s társát faképnél hogy egyedül indult vissza. Ni csak, milyen fürgéknek a léptei ! Úgy mozog, mintha most bújt ve ki az ágyból, pihenten. Társa pár pillanatig egymaga maradt a rengéseivel. Merőn nézte az úttestet, tűnőe egy ideig, aztán utánaszólt a távolodónak, hangosan kellett kiáltania, hogy az meghal mert az már messzire szaporázott. — Várj meg, hé ! Még azt találják hinni, a látnak, hogy hajba kaptunk itt az utca közepé — surrant a Maior nyomába. Az alapszervei titkár máris azt magyarázta a megrökönyöd elnöknek, hogy délután megint össze kell hívni alapszervezet rendkívüli gyűlését és sorra rs vitatni a ma délelőtt felmerült kérdéseket, kívánja a kollektív munkamódszer. — Helyeselni fognak, ne félje hajtogat mintegy vigaszul az elsavanyodott Takácsnak. Az arcokat és a fülek kivörösödött hegyét eszedő hideg jótékony hatással volt az elcsigáz férfiakra. Szemükből már elpárolgott az álom. Megjelenésükkel fölriasztották Kását búskontépelődéseiből. BENCSIK JÁNOS rejza VÁNDORVILLÁM BEKE GYÖRGY KISREGÉNYE A Vándorvillám vállalkozás-regény, amelynek prototípusait felesleges lenne felemlegetni, hiszen Beke György hőse alapjában más társadalmi környezetben, más feltételek közt teszi próbára erejét és elszántságát. Nem kevesebb jogosultsággal kereshetnénk Kelemen ikertestvéreit a székely népmesében, a világhíró Erős Jánosok társaságában. Csak itt a népmesei diadal visszájára fordul, Kelemen nem nyeri el a maga királylányát s a „felekirályság" sem lesz az övé. Pedig harcol érte. Sorsában azonban már az első pillanattól ott érezzük a nagy vállalkozók kudarcának, tragédiájának előszelét. És ezért semmi oka az írónak mentegetőznie a „fülszövegben" közölt vallomásában. Ha Kelemennek minden sikerült volna, története csak átlagos, szürke és mindennapi marad, és aligha kívánkozott volna regénybe. Egyébként nem érthetünk egyet abban sem az íróval, hogy „módjában állt volna megakadályozni hőse pusztulását". Kelemennek elkerülhetetlen és sorsszerű a halála, és az író jó ösztönnel, érzékkel, vagy még inkább a valóságismeret kényszere alatt, nem tartóztatja fel és nem is tartóztathatta fel a bekövetkező véget. Kelemen tudniillik olyan társadalmi és emberi ellentmondásokat hordoz magában, amelyekből csak tragédia árán képzelhető el katarzis. Féllábbal — de egész tudatvilággal —, csökönyösen, szinte földbe gyökerezetten áll a régi, apja, ősei falusi létformájában, de másik lábával rálép egy futószalagra (mellesleg a történelem futószalaga is), amely a modern, grandiózus arányokban építkező ember új minőségét parancsolóan követeli. Egyfelől a magánakvaló, konok, önző, zsugori, gyűr-Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967. Jögető szenvedély : mindent megkaparintani, minden pénzt megfogni, még a sziklákat is kimozdítani helyükből, de csak egyedül. Másfelől a korszerű, magasfokú műszaki feltételek által közösségi összefogásra rendelt életforma, amelynek külön törvényei vannak. Mondom, Beke hőse féllábbal rálép a futószalagra és megperdül körötte a világ, beleszédül, mint örvénybe, ebbe a kétfelé húzó nagy társadalmi mozgásba. Ezért elkerülhetetlen a sorsa. Beke György kisregényének egyik legfőbb érdemét abban látom, hogy egy rendkívül időszerű, társadalmilag irányított átváltásnak, a spontán megnyilatkozását mutatja be egyetlen emberi sorsba sűrítetten. Ez a helyzet eleve a lélektani megközelítést igényli, az életforma-változásnak a belülről való ábrázolását. Az író következetesen erre összpontosította minden erejét, ennek rendelte alá kisregénye modernül ható szerkezeti megépítettségét. Mondják, hogy az ember halála pillanatában, gyorsan pergő filmkockákon látva, átéli még egyszer az életét, legalább is a legemlékezetesebb mozzanatokat. A kisregény egész cselekménye a hős tudatában, emlékezésében visszapergő film — azon az utolsó reggelen, amikor legnagyobb vállalkozását akarja végbevinni. Kelemen, ez a paraszti Héraklész, elmegy egy építőtelepre, hogy megkeresse a házépítésre a pénzt, s aztán visszatérhessen a földhöz, a régi élethez, családot alapítson, elvegye feleségül szívének választottját. Hatalmas akaraterő feszül benne, határtalan önmegtagadással dolgozik, takarékoskodik, húsz ember munkáját végezné el egyedül, mindenütt ott van, ahol derekas helytállásra, erőre, kitartásra van szükség. Kocsikísérőből előlép a műszaki, robbantó munkások közé, egyre több és több pénzt keres, a rendes munkaidőn kívül alkalmi munkákat vállal, megveszekedetten dolgozik és gyűjt. A munkának és a gyűjtésnek ebben a vad mámorában Kelemen megízleli a virtus hatalmát, s egyre inkább úrrá lesz rajta ez az öntudatlan, vak ösztönökből fellobbanó szenvedély, amelyben annyi népi erő, indulat, akarás tékozlódott el a századok folyamán. Beke György ezt a régi, történelmi-társadalmi balsorstól táplált „virtuskodást" kárhoztatja hősében. Szinte jelképi erővel mutatja meg, miként veszhet kárba a nagyra menő akarat, bátorság, ha nem párosul fegyelmező erővel, a közösséggel összeforrt céltudatossággal. Kelemen voltaképpen ennek a fölébe nőtt „megmutatom én" hősködésnek lesz az áldozatává és nem a humanitásának, amivel az író szépíteni igyekszik Kelemen eltorzuló arcán. Ez a heroizálás nem szükségszerű és bizonyos értelemben ellent is mond a kisregény jól megfogott eszmei irányulásának. A gyermekek nélkül, az égő gyújtózsinórral való versenyfutás nélkül is indokolt lenne a rajta beteljesedett sorscsapás és talán egyértelműbb. Abban igaza van az írónak, hogy Kelemen semmiképp sem egyértelmű hős. Abban az új társadalmi környezetben, ahová őt a pénzszerzés sóvárgása vitte, egyre inkább elbizonytalanodik, meginog. Eltávolodik otthon hagyott szerelmétől, egy kétes erkölcsű aszszony hálójába kerül. Ez a meghasonlás, bármilyen mértéktartóan ábrázolja az író, tökéletesen egybeesik Kelemen helyzetének, jellemének szétzilálódásával. Amáliról sem mondott le, de Terézt is meg akarja menteni, jó és becsületes akar maradni, hős mindenáron, csupán a célok kedlenek egyre sűrűbb homályban előtte. A Vándorvillám hőse egy olyan abszurd akaratnak a megszállottja, amelyben minden egyéb megfullad : életcél, szerelem, ítélőképesség, közösség. A „magamnak-magamért" akaratgörcsében a mi társadalmi eszményeinktől idegen és idejét múlt indulatok mozdulnak. Olyan eltorzulásai az emberi jellemnek, amelyeket megszelídíteni, a kzösségben és a közösségért végzi munka és életforma csatornáiba vezetni — együtemű feladatunk falu új életkörülményeinek megtremtésével. A kitűnő tollú riportíró mások kisregényét azért találom idősre olvasmánynak, mert legmaibb gombáink, terveink sűrűjébe vág. A Vádorvillám épp azáltal éri el műv szi elhitető erejét, hogy adott potokon az írói szándék ellenérei élet igazsága, teljessége valós meg benne. Beke György hőse és törvényei szerint él és azok kövekezményeként pusztul el. Bármilye elégtétele telik munkájában, a sokasodó százasokban, a boldogsá egyre inkább eltávolodik tőle. És ez a minden tekintetben indokolt ön magától való elidegenedést az ír kitűnő lélekrajzzal, a hős belső életébe való elemzőnéha magyaráz: betekintéssel kíséri egészen a tragédia bekövetkeztéig. Beke György kisregénye rangosa illeszkedik bele abba az új hangvételű elbeszélő prózába, amely a mai falu életéről, embereiről ho, realista, emberi tudósítást; az ábrázott világgal azt is egyöntetűnél érzem, hogy stílusában, nyelvében érzékelteti az átmenetiséget a kétféle életforma között. Kelemen nép szólásaiban, példázataiban, balladái tömörségű belső monológjaiban őrzi a régit, miközben a telepi élet ritmusában felvillannak azok az új elemei az életnek, amelyek sajátos, jellemző képletei a nagy műszaki, társadalmi átalakulásnak. Ez utóbbiból, ha még több színt kever, erőteljesebbnek érezzük ennek a világnak az atmoszféráját. Kisregénye így is érdekfeszítő olvasmány, lélekből jövő számadás arról, hogy milyen erőpróbákon át vezet az ember útja az önmaga szolgálatától a közösséggel való magasabbrendű öszszeforrottságig. A Vándorvillám írója nem álmodik idillt, a kisregény a hős halálával végződik, de az élet „nagy sikeresén" átvezető út végén, ez a megtisztító katarzis. Az emberi élet ilyen katarzisok árán érleli eszményeinek tisztaságát és szépségét. Izsák József 1968. FEBR. 1., CSÜTOF