Előre, 1968. február (22. évfolyam, 6295-6319. szám)

1968-02-01 / 6295. szám

ELŐRE 4. oldal KOVÁCS GYÖRGY TÖPRENGÉS REGÉNYRÉSZLET A szerző mostanában elkészült Döglött részletet, mely egy mezőgazdasági szövetke előkészítő mozzanatait mutatja be s megism­­érét. Kovács György új regényének cselekmé olvasóit az ötvenes évek elejére, amikor már szocialista átalakításáért, másrészt bemutatja befejezése után, rengeteg szereplővel, izgat nyújtva a mai falu sok-sok kérdésébe, fölvé­geződését, értelmiségiekkel, helyi párt- és áll egyszerű dolgozó földművesekkel. Szó szót csiholt, Kása már-már támadott Dávid miatt. Takácsnak annyi ereje sem maradt, hogy legalább egy-egy félszeg mondattal védekezzék. Végtagjain végigáramlott a kimerültség s halálos fáradtság kötötte gúzsba az agyát. Érzéketlenség és közöny lefelé húzó örvénye polygott körülötte s a bíráló szavak alig legyintették a tudatát. Tü­zelő szemgolyója fájt, könnyezett és szúrást érzett benne. „Meg kell fontolni, amiket Kása javasol" — hajtogatta A­ Maior. Ott ült a Takács közelében s mégis, mintha a hangja valahonnan a falon túlról hatolna át. Hasonló szellemi bénultság dermesztette meg Majort is. Az iroda falai és a kopott bútordara­bok egyre sűrűbb homályba süllyedtek , mintha késői alkonyat nehezedne a szobára. Egyre távo­lodtak. Elszántan dörzsölte folyton nedvező szemét s szívta egyik cigarettát a másik után. Feje mind­egyre előre gyökkent, karja nehézkesen mozdult s a szíve már-már fölmondta a szolgálatot. Tu­data kihagyásokkal működött, akár a részegé, aki mértéktelenül vedelte magába a mámorba ringató alkoholt. Szajkó módjára hajtogatta : ,„Majd visz­­szatérünk a kérdésre. Meg kell fontolni, amit Kása elvtárs mond." Kása pedig duruzsolta : — Ismerem a közhangulatot. A ti dolgotok, nem akarom beleártani magam a szövetkezet életébe. De figyelmeztettek, hogy majd a számadó közgyűlésen... ha fellángol a sérelem, a jogos elégedetlenség ... Magatokra vessetek ... Az em­berek hozzászoktak, hogy kinyissák a szájukat és megmondják a véleményüket... Takács egyszerre kapta föl a fejét, mintha hideg vizet zúdított volna Kósa a nyakába. — Kire célzol, hogy kitátja a száját ? Ágoston Elizára ? Kósa hosszasan megnézte. — Félsz tőle ? — vigyorgott kajánul. — Ki ? Én ? Egy fehérnép szájától ? — próbálta kihúzni magát Takács. De hideget érzett a tarkóján. — ő is kieresztheti a hangját, amilyen szóki­mondó menyecske. De más is. — Molnusnénak nincsen erkölcsi alapja ! — Ta­kács kapálózott, hadonászott. A néptanácsi elnök nevetett az ijedelmén : — Erkölcsi alapja, az lehet hogy nincs. De igaza, az van. A menyecske említése könnyen sajduló sebeket érintett a szövetkezet elnökének szívén. Az a kora tavaszi pénzügyi brigád... Meg Molnusné betoppanása a házukba... Pedig mindent elkö­vetett, hogy Elizát kiengesztelje. Belátta végülis, hogy igaza volt, amikor elsikkadt munkanapjait követelte. Járt a kedvébe, szép szavakkal próbálta puhítgatni, engesztelni. De nem volt nyugodt, tar­tott Elizától. Ki tudja, mire képes az a me­nyecske ? Mit takargat Kósa célozgatásaival ? Takács iz­gatott lett s fölélénkült. Készülne valami ellene . Hát nem elintézte a seprűk eladását is, kizárólag a tagság érdekeit tartva szem előtt, szembesze­gülve a saját lelkiismeretével ? Ha annak az isten­verte menyecskének ismét viszket az a gömbölyű ülepe... ha nem fér a bőrében s ki akar bújni belőle ... Hátha ? Dac ébredt benne. Derekát peckesre húzta ül­tében, mintha nem nyomná a vállát egy átvirrasz­tott nehéz éjszaka leigázó fáradtsága. Hát jó ! Elizával nem nehéz elbánni ! Takácsnak is van mit odamondania a gyűlésen, ha a me­nyecske támadni merészel. Felhánytorgatja neki az erkölcsi botlásait. Nyugtalankodott s előre hallotta a rajoni pártbizottság küldöttjének leintő megjegyzését : „Ne térjünk el a gazdaság ügyei­től, Takács elvtárs. A tagok magánélete . .." Félszájjal odalegyintett Kásának : — Ha nem egyéb, te annyira pártfogolod azt a nőszemélyt, hogy még a vezető tanácsba is becsúsztatnád. Már persze, ha tőled függne. De a tagságnak is megvan róla a véleménye. Kósa dobott egyet a vállán : — Mondtam, hogy nekem nincs beleszólásom. A ti dolgotok. Te kezdted. Te ejtetted ki a Mol­iusné nevét. De nem hiszem, hogy ez alkalom­mal kinyitná a száját. Éppen eléggé el van fog­lalva családi ügyeivel. . Takács berzenkedve ráböffentett: — Miféle családi ügyeivel ? Mit szépíted ? Mondd ki kereken , az üzekedéseivel ! Major teste ringott, hintázott, mint az óra in­gája Csak egy-egy szót fogott el a vitából : egész percek estek ki a tudatából. Félálomból serkenve, közbeszólt : — Mit beszéltek ? Hogy a vezető tanácsba Ágoston Elizát ? Na, olyan isten nincs a bibliá­ban ! Ez ellen tiltakozom, az egész falu nevében. A morális szempontokat senki sem tiporhatja láb­bal ! Olyan nincs ! Azt nem mondom, hogy Eliza nem dolgozik jól és sokat. De a vezető tanácsba ? Úgy látom, egészen meg vagytok gabogyásodva. Olyan nincs ! — ellenkezett háborogva. Kósa csak legyintett : — összevissza beszéltek. Eredjetek s aludjátok ki magatokat. Major eszénkedett : mintha ébresztő hatása vol­na az Eliza nevének. Dohogott, puffogott, mint a motor, ha vízcsepp kerül a benzinbe. Fölparázs­­lottak a sérelmei s mondta a magáét : — Általában, Kósa elvtárs, sok mindent nem ér­tek, ahogyan te orientálódsz. Megmondom a sze­medbe, nem csinálok titkot belőle. Azt a fiatal tanítónőt is, hogy, hogy nem, beszállásoltad Ná­­dasiékhoz Úgy tűnik, mintha a feleséged befo­­lyása alatt állnál. Most meg vezetőségi tagot akarsz csinálni Ágoston Elizából. Mintha elvesz­tetted volna az osztályharcos éberségedet! Ki tanított bennünket arra, hogy ne legyünk ébe­rek ? Mi ? A másiknak fejébe tódult a vér : — Ki sem ejtettem a nevét Elizának ! Honnan veszed ? Takács kezdte ! A saját kiagyalt rémetek­kel hadakoztok s végül reám kenitek ! Hagyjatok békit Moliusnénak, a fészkes fenébe ! A titkár kerek szemeket meresztett. Hát nem arról volt szó, hogy Kósa vezetőségi tagot akar csinálni Elizából ? Takács magába roskadt. Már nem érdekelte az Eliza kérdése. Mira víz alá nyomta a kimerültség s nem sietett a Maior segítségére. — De a tanítónő... A feleséged befolyása- Az semmi ? — Maior bakarászva keresgélt a sza­vak közt Takács nyújtózott egyet, ásított hangosan és elnyomott egy csiklandós nevetést. Tetszett neki, hogy Major jól a szemére vetette Kósának a fe­lesége befolyását. Bezzeg, ha ő, Takács Sándor, behúzta volna a nyakát és a felesége villámlásai után igazodott volna, amikor az a menyecske de­ gránát című regényéből vettük az alábbi ket évi zárszámadó közgyűlésének egyes erteit az olvasóval a regény néhány szerep­­nye két síkon történik : egyrészt visszavezeti javában folyt a küzdelem a mezőgazdaság a falu új arcát a teljes szövetkezetesítés más cselekménybe ágyazva, bepillantást m­utatva az új falu társadalmának tarka rété­­ami funkcionáriusokkal, gazdasági vezetőkkel, roppant hozzájuk és kötekedni kezdett, most lenne miért szurkolnia a közgyűlés előtt. De az a Dávid Gyula, a főkönyvelő... ő, hogy a kánya csípje meg ... Kósa nem nyughatik tőle... Végül még csakugyan beolvassák neki... A termelőszövetkezet vezetői egymásnak ado­gatták a községi néptanács elnöki irodájának kilincsét. Imént még a Takács és a Major ülepe fényesítette a kopott festésű székeket, de máris a Korpos mérnök szikár alakja emelkedett Kósa előtt, összeszedegette a beszámoló széthányt kéz­iratát, variálta az oldalak számozását, próbálta beilleszteni a toldásokat, hogy a másik helyiség­ben hozzákezdjen a diktáláshoz. Kósa hosszasan nézte a Korpos sápadt, elnyűtt arcát. Szoborszerűen nyugodt volt minden vonása. Hiába kapart végig a borotva az ábrázatán, a kimerültség­­ nyomait az éles penge sem vakar­hatta le teljesen. Kósa sajnálkozva csóválta a fejét : — Nem hagyjuk, hogy kipihenje magát, Korpos elvtárs ... — Sebaj. Halvány mosoly cikázott a mérnök szája körül, mintha a mélyülő barázdákból fa­kadna. Majd alszunk utána. Nem ellenkezett, nem lázadozott a körülmények ellen, így vigasztalta magát Takács meg Major is. Kósa emlékezett a szavaikra. — Hiába, így van ez. Egyeseknek túlságosan kijut — mondta. — De ha mindenki a maga he­lyén állna és rendesen végezné a dolgát, akkor másoknak nem kéne végkimerülésig dolgozni. Dávidra gondolt. Begyében volt a főkönyvelő, az a hitvány naplopó. — Ez teljesen igaz, — hagyta rá a mérnök. — Sebaj. Elvégezzük. Kósának tűnődő volt a hangja . — El. Tudom, hogy el. De ez nem igazság. A mérnök visszavonult a másik helyiségbe. Az írógép pergő kopácsolása pár pillanat múl­va újszerű zajjal vegyítette a csöndet. Nagyon távolról halászott be az elnöki irodába : a fal felfogta és megszűrte a hangokat, mintha­­ egy harkály kopogtatna szorgalmasan. Nem sokkal később Kósa Imre átlépett az ud­varról nyíló tágas helyiségbe, amelynek oldalsó fala mellett kecs­celábú aszfat­­terpeszkedett, alatta hosszúkás lócával. E pillanatban azon az idős férfin kívül, aki napközben a küldönci teendőket látta el, fát ap­rított és táplálta a tüzet, senki sem lézengett a csupaszfalú, rideg helyiségben. Az öreg kiadósán bedurrantott a domborodó kerek dobkályhába. Lábát mereven kinyújtva, tökéletes kényelembe helyezkedve, bakancsa talpát süttette a fűtőtest­ből áramló meleggel. — Döcögjön le a lakásomra, Jóska bácsi, és kérje meg a feleségemet, hogy főzzön egy csésze jó erős feketekávét. Az megnézte Kosát, mintha mennyei szózatra fülelne. Ejha ! Az elnök, ha sokat járkál városra, egészen átveszi az ottani szokásokat. Ilyent még nem hallott, hogy feketekávét igyék a hivatalá­ban. — De kösse a lelkére, nehogy nekem pótlékot keverjen belé ! — tette még hozzá. Megérezte az öreg szeméből sugárzó csodálko­zást, s félig elfordulva, mintegy magának felel­­getve, magyarázta : — Az a szegény mérnök erősen ki van borulva. Azután, tétlenségben ernyedve, üldögélt egy ideig az íróasztala mögött. Csak az írógép sza­pora, pergő zakatája halászott be. Ezen a kurtára szabott téli délelőttön valahogy nem fogott rajta a munka, egészen elkénytelenedett s elunta az életét. Tegnap kapta meg a hivatalos közlöny néhány utóbbi számát, benne mindenféle dekrétu­mokkal. Megérkezett néhány minisztertanácsi ha­tározat is. Ma délelőtt böngészgetni szándékozott bennük, átnézni őket, jegyzeteket készíteni az ő munkakörét is érintő paragrafusokról. A törvény­rendeletek és a határozatok mindig izgatták Kó­sát. Tudta, ha egyszer átsiklik valamelyik fölött, keserves lesz a ráeszmélés, amikor majd a vajon elkésett jelentést sürget, vagy éppenséggel már felelősségre is vonja az intézkedés végrehajtásá­nak elmulasztásáért. Igaz, ez elsősorban a népta­nácsi titkár dolga, aki egyebet sem tesz, mint bújja a rendeletüket. De ha csattan­­ az ostor csapója, az elnököt is megcsípt­­ült tehetetlenül, elgondolkozva és úgy meredt maga elé, mintha tekintetével lyukat akarna fúrni az asztal lapjába. Pillantása olykor az utcai ab­lakra tévedt, de nem látott semmit, még a házak kapáscserepekkel ormózott tetőgerincét sem. Ma­jor szavai egyre visszhangoztak a szívében. Hogy ő a felesége befolyása alatt áll ? Kósa a meg­jegyzés horgára akadt. Az a tanítónő ... Törzsök Julika ... Mindig bolydul körülötte valami. Hát tehet ő róla, hogy épp Nádasiék fogadták be kosztba meg­szállásra ? De ha őszintén szembenéz a tör­téntekkel, be kell ismernie, hogy csöndesen sze­­met hunyt a felesége tervei fölött, amelyek végül­is Julikát a Nádasiék házába sodorták. Nem volt egészen felhőtlen az ég a Kósa Imre lelkiismerete fölött,­­ noha ő sem volt elragadtatva az An­nája elképzelésétől, s bizonyos tartózkodással viseltetett a tervezgetésekkel szemben. De annyit susmutolt az asszony a fülébe, annyit duruzsolt neki s még mások is puhítgatták Kósát, hogy vé­gül könnyen vette a dolgot, nem avatkozott bele. Ki üzengetett Nádasinénak, ki fondorkodott a tanítónő elhelyezésével, ha nem Kósa Imréné ? Lényegében igaza van az alapszervezeti titkár­nak. De milyen úton-módon szivárog be minden annak a Majornak a fülébe ? A falu szája ... Akár a szellő borzolta­tás, mindig susog ... Gondolatai rendszertelenül kavarogtak, s egy­­egy pillanatban elöntötte az indulat: ha úgy vesszük, mi bajuk még mindig Nádasi Jancsi­kával ? Mikor lesz már vége ? Az is felötlött benne, mentség és önigazolás után kutatva, hogy amikor a legutóbbi néptanácsi választások voltak, a falu egyhangúlag szavazott, ami pedig azt je­lenti, hogy Nádasi is voksát adta a jelöltekre. Tagja már a mezőgazdasági termelőszövetkezet­nek is, s kitartóan dolgozik, mintha bottal haj­tanák. Pedig nem űzi senki-semmi, legfennebb a saját elszántsága. Dehát ez sem tetszik egye­seknek. Forogtak fejében a kusza gondolatok. Abban viszont van valami igaza Majornak, hogy az asz­­szony ... Anna . .. Es, hogy mennyi baj toppan elő a semmiből ! Amíg Kósa Imre asztala mögött tűnődve filo­zofikus óvatossággal igyekezett kitapogatni az élet sűrűjében egymást keresztező ösvények közül a biztonságosat, a másik kettő, Takács és Major, meg-megbillenő léptekkel haladt lefelé a fehér hópartok közt vonuló utca barna csíkján. Takács nehézkes baktatással rakosgatta egymás elé súlyos csizmáit. Lába ujjáig berágta magát a kimerültség, ólomnak érezte a lábát. Dehogy volt kedve megállni az összeverődött embercsoportok­nál, s szót váltani. Ködszerű­ségben lebegő, való­szerűtlen alakoknak látta az embereket. De tu­datában volt, hogy a szemek utána fordulnak s a szájak megjegyzésekre vetemednek. Vigyázott, tartotta magát, igyekezett egyenesen lépkedni, azt ne képzelhesse valaki, hogy holmi mértékte­lenül fogyasztott alkohol roggyantotta meg a hor­galm­át. Feje lekókadt s orra majdnem a mellét ütögette. Teste derékból előre görnyedt. Nem szólt a társához. Gyalogolt kitartóan, kezét hátul a trostya fölött összekulcsolva, mintha sok-sok kilométernyi fárasztó út állna mögötte. Alig bírta megfékezni a lábait, hogy testével neki ne ütődjön Maiornak, amikor az oldalról váratlanul elébe toppant és megragadta a karját : — Hó ! Állj ! Tudod, mit gondoltam ? Csak nagy fekete foltot látott Takács maga előtt. Maior szétolvadóban volt. — Mit ? Min­ ? — hökölt meg. — Rájöttem, hogy Kásának teljesen igaza van ! Takács Sándor orcáján a csalódottság felhője vonult át. — Úgy ? Akkor hát mégsem áll a felesége befo­lyása alatt? — Az egészen más ! Nem arról beszélek, — magyarázta. — Hanem Dávid Gyuláról. Végig­gondoltam, de Kásának igaza van ! Annak a naplopónak tényleg nincsen keresnivalója a köny­velőségen. Csak szuszog, vigyorog s a vicceket mondja, de nem dolgozik szinte semmit. Ha pedig csinál valamit, az még rosszabb, mert összeza­varja a nyilvántartást s maga a fennvaló isten sem igazodik ki benne. Az sem lehet, hogy a tanítónő végezze helyette a munkát. Jó-jó. Az igaz, hogy személyesen kértem meg Törzsök Ju­likát, de az mégsem lehet, hogy állandóan a szö­vetkezetben foglalkoztassuk. Kutatott a Takács arcán, de nem sikerült föl­fedeznie semmit. Azt nem érdekelte. Kisvártatva hozzátette latolgató aggodalmaskodással : — Meg aztán, eljuthat a híre a rajonhoz is. Bizgetni kezdik s egybe baj lesz belőle ... A kapuk előtt ácsorgók feléjük nézegettek. Min vitatkozhatnak ? Lám, Major útját állta Takácsnak s mindegyre köröz karjával a levegőben. Neki­­durálódva magyaráz. Takács pedig hátrahúzza a fejét, nehogy eltalálja az orra hegyét a hadoná­szó kéz. — Mit akarsz Dáviddal ? — Őszintén föl kell tárni a tagság előtt, hogy nem megfelelő munkaerő, nem érti a dolgát. A­­mellett hanyag is. Nem igyekszik fejleszteni magát. Hogy úgy mondjam : a kelleténél kényelmesebb. Tudod, meg kell találni a formát, hogy sértés ne legyen benne. Takács meglepetten pislogott. A hóról vissza­verődő fény sértette a szemét. Hiszen mostanig Majornak is az volt a véleménye, hogy várni kell a Dávid ügyével, amíg egy megfelelő főkönyvelő nem kerül helyette. Holnap sor kerül a közgyű­lésre s a főkönyvelő leváltása nincsen előkészítve. Takács ijedezett magában, hogy felborul a munka a könyvelőségen. De a másik nem hagyta sokáig töprengeni, megragadott egy gombot a Takács kabátján, belekapaszkodott és húzta-cibálta magával visz­­szafelé a néptanácsi irodába. — Gyere, javítsuk ki. — Mit képzelsz ? — rémült meg az elnök. — Hogy elölről kezdjük ? — Megvetette a lábát csökönyösen s nem volt hajlandó kimozdulni álló helyéből. Neki is volt keze, ő is tudott hadonász­ni, tiltakozása jeléül. Major kénytelen volt tovább forgatni az érveit : — Ezt nem kell eltitkolni a közgyűlés előtt. Úgyis mindenki tudja, hogy miféle hitvány mun­kaerő az a Dávid. Azt hiszi, ha mindenkire rávi­gyorog s mond egy-két viccet, elnézik neki, hogy ingyen pusztítsa a kenyeret ? A közgyűlés után le kell váltani. Takács egyre kapálózott : — Ez is most jut eszedbe az utolsó pillanatban ? — Jobb később, mint soha. Dávid tagja a szövetkezetnek s járhat dol­gozni a mezőre. Beosztjátok egy me­zei brigádba. Slussz ! Eleget kínlód­tunk vele. Az a rajoni brigád is meg­állapította és te tartottad érette a há­tadat. — Sohasem hánytorgattam föl... — De miért te ? Általában, ahogy Kósa Imre is mondta, az egész ad­minisztrációt át kell szervezni. Túl sokan emésztik a levegőt az irodában. A levegőt sajnálja a fene. Hadd szív­ják. Van elég. De sokba kerül. Az elnök mindig a mezőt bújta s kevés időt töltött a falak közt. Nem szerette, ha holmi adminisztrációs gondokkal kényszerült megterhelni az agyát. Egy kicsit le is becsülte az irodai munkát s inkább szemet hunyt, semhogy bele kelljen ártania magát. — A határozati javaslatban elő kell irányozni az adminisztráció csök­kentését, — elmélkedett Major, mint­ha egyszerre megnyílt volna az agya. — Meglásd, mindenki tapsolni fog. Na gyere, mozdulj már, az istenbe ! Még csak az hiányzik, hogy újra nekiveselkedjenek a beszámolónak és gyötörni kezdjék ! Takácsnak ezek­ben a percekben egyetlen vágya volt, hogy bekebelezzen néhány tojásból habart rántottát, szalonnára ütve, az­tán meg elnyúljon az ágyon. Maior szavai úgy hatottak rá, mintha a zsír szagával csábító edényt valaki elrántaná az orra elől. El ! Mintha hergelni akarná Major, akár a morgó kutyát Életjelt adott magáról a Takács nyomra is. Korgott. Semmiképp sem volt kedvére az újabb fordu­lat s igyekezett kitérni a kapacitálás elől : — Erre meg azt fogják mondani, nagy röhögve, hogy Ágoston Eliza kavarta meg a dolgot. Miatta kellett megpiszkálni Dávidot. — A tények, elvtárs ! A tények — emelkedett lábujjhegyre Major és az elnök fülébe kiabált. Úgy vette észre, mintha Takácsnak mára virradó­ra érezhetően megromlott volna a hallása. Az csak rázra-csóválta kucsmás fejét, egyre tiltakozva : — De kit ültetsz a helyébe ? Arra is gondolni kell ! — Hagyjad már ezt a nótát. Folyton ezt fuvo­­lázod ! Ha senkit, az is jobb, minthogy ő kop­tassa könyökével az asztalt ! Takács talpa csodálatos módon hozzáfagyott az úttesthez : — Nem olyan könnyű az. Kevés a jó kön Senki sincs kilátásban... — Ejnye, de berozsdásodtak azok a biz kerekek a fejedben ! Csak fúvód a magadé Egyre erélyesebben tépdeste, csavargatta az közé fogott kabátgombot. Az amúgyis laze­tyegett a cérnanyakon, csak az ige tartott Ezer szerencséd, hogy nem rokonod az a Gyula ! Különben én magam gyanúsítanál a miliarizmussal ! Ez zokon esett. Ábrázata elsötétült. Sémi atyafiságban nincsen ő Dáviddal. De még c­raság sem fűzi a főkönyvelő semmiféle ro­kot. S lám, mégis milyen csávába gabalyodi A pillanatnyi szükség sodorta a fiatal­t abba az állásba, amit betölt a szövetkez. Évekkel ezelőtt végzett Dávid néhány középi­ osztályt, de az érettségi vizsgát nem tette le. nél volt a faluban, itt lézengett az emberek néha dolgozott a mezőn, azonban munkám­nak nyilvántartása nem sok dolgot adott c gádosnak Később, amikor a régi, szűk kő közt préselődő kollektív gazdaság kezdett szilárdulni s fentről szakértő könyvelők bei­sát sürgették, a vezető tanácsnak eszébe­­ hogy az iskolapadból kikopott Dávid Gyula alkalmas lenne a könyvelői tanfolyam elvégzi Maga Takács Sándor hivatta az irodába és gyűlt vele, olyan meggyőző és szép ha mintha szívességet kérnének Dávidtól. Amik tanfolyam befejeztével megérkeztek az irat, Takács elolvasta a véleményezéseket, nem elragadtatva tőle. Sóhajtott egyet. Dehát szabad gyorsan pálcát törni az emberek se ki kell próbálni, foglalkozni kell vele, irány oktatni. Nocsak, majd meglátjuk. A türelem fölbecsülhetetlen erény. Eleinte még mendegélt valahogy a nyilvá­nás, döcögött a munka, a gazdaság szűk­­ek közt dolgozott, nem kellett nagy tudomán ügyvitelhez. Hanem a fiú rossz tulajdona lépten-nyomon megmutatkoztak. Szóval tár az embereket, nem igen dolgozott, áttolta mi­nak a saját feladatait. Már az első év­i zavar támadt az elszámolásokkal. Akkor a tanácsi titkár segítette ki és tisztázta az ö kuszált tételeket. De miután egyesültek a ki egységek és három falu határa olvadt össze új, nagykiterjedésű termelőszövetkezetben, a vántartás hamarosan csődöt mondott. Dávid Gyula feje fölött összecsaptak a vé hullámai. Elsőnek Ágoston Eliza fűtött be neki. Dávid tönben nagy művész volt, hogy miként kell ki­varázsolnia maga köré és beleburkolózni. Nő a körme alá látni. Szerencse, hogy Korpos a nőknek tapasztalata van az ügyvitelben is, hi­ben már magát az elnököt is elsodorta­­. Dávid zilált munkamódszere. Takács sem­mit biztos a dolgában, sokszor csak töpreng a merülő kérdések fölött, s nem talál megoldást van például a mellékgazdaság kérdése. A f­rűk...) Major végre elengedte a gombot. Hiába rá­gáttá, Takács csak nem akart kibillenni a szil pontból, ahol csökönyösen megvetette a lábát. Major elunta a vitát s társát faképnél hogy egyedül indult vissza. Ni csak, milyen fürgék­nek a léptei ! Úgy mozog, mintha most bújt ve ki az ágyból, pihenten. Társa pár pillanatig egymaga maradt a­­ rengéseivel. Merőn nézte az úttestet, tűnőe egy ideig, aztán utánaszólt a távolodónak, hangosan kellett kiáltania, hogy az meghal mert az már messzire szaporázott. — Várj meg, hé ! Még azt találják hinni, a látnak, hogy hajba kaptunk itt az utca közepé — surrant a Maior nyomába. Az alapszervei titkár máris azt magyarázta a megrökönyöd elnöknek, hogy délután megint össze kell hívni alapszervezet rendkívüli gyűlését és sorra rs vitatni a ma délelőtt felmerült kérdéseket, kívánja a kollektív munkamódszer. — Helyeselni fognak, ne félj­e hajtogat mintegy vigaszul az elsavanyodott Takácsnak. Az arcokat és a fülek kivörösödött hegyét es­zedő hideg jótékony hatással volt az elcsigáz férfiakra. Szemükből már elpárolgott az álom. Megjelenésükkel fölriasztották Kását búskon­­tépelődéseiből. BENCSIK JÁNOS rejza VÁNDORVILLÁM BEKE GYÖRGY KISREGÉNYE A Vándorvillám vállalkozás-regény, amelynek prototípusait felesleges lenne felemlegetni, hiszen B­eke György hőse alapjában más társa­dalmi környezetben, más feltételek közt teszi próbára erejét és elszánt­ságát. Nem kevesebb jogosultsággal kereshetnénk Kelemen ikertestvéreit a székely népmesében, a világhíró Erős Jánosok társaságában. Csak itt a népmesei diadal visszájára fordul, Kelemen nem nyeri el a maga ki­rálylányát s a „felekirályság" sem lesz az övé. Pedig harcol érte. Sorsá­ban azonban már az első pillanat­tól ott érezzük a nagy vállalkozók kudarcának, tragédiájának előszelét. És ezért semmi oka az írónak men­tegetőznie a „fülszövegben" közölt vallomásában. Ha Kelemennek min­den sikerült volna, története csak át­lagos, szürke és mindennapi marad, és aligha kívánkozott volna regény­be. Egyébként nem érthetünk egyet abban sem az íróval, hogy „módjá­ban állt volna megakadályozni hőse pusztulását". Kelemennek elkerülhe­tetlen és sorsszerű a halála, és az író jó ösztönnel, érzékkel, vagy még in­kább a valóságismeret kényszere alatt, nem tartóztatja fel és nem is tartóztathatta fel a bekövetkező vé­get. Kelemen tudniillik olyan társa­dalmi és emberi ellentmondásokat hordoz magában, amelyekből csak tragédia árán képzelhető el katar­zis. Féllábbal — de egész tudatvilág­gal —, csökönyösen, szinte földbe gyökerezetten áll a régi, apja, ősei falusi létformájában, de másik lábá­val rálép egy futószalagra (mellesleg a történelem futószalaga is), amely a modern, grandiózus arányokban építkező ember új minőségét paran­­csolóan követeli. Egyfelől a magá­­nakvaló, konok, önző, zsugori, gyűr-Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967. Jögető szenvedély : mindent megka­parintani, minden pénzt megfogni, még a sziklákat is kimozdítani he­lyükből, de csak egyedül. Másfelől a korszerű, magasfokú műszaki feltéte­lek által közösségi összefogásra ren­delt életforma, amelynek külön törvé­nyei vannak. Mondom, Beke hőse fél­lábbal rálép a futószalagra és meg­perdül körötte a világ, beleszédül, mint örvénybe, ebbe a kétfelé húzó nagy társadalmi mozgásba. Ezért el­kerülhetetlen a sorsa. Beke György kisregényének egyik legfőbb érdemét abban látom, hogy egy rendkívül időszerű, társadalmi­lag irányított átváltásnak, a spontán megnyilatkozását mutatja be egyet­len emberi sorsba sűrítetten. Ez a helyzet eleve a lélektani megközelí­tést igényli, az életforma-változás­nak a belülről való ábrázolását. Az író következetesen erre összpontosí­totta minden erejét, ennek rendelte alá kisregénye modernül ható szerke­zeti megépítettségét. Mondják, hogy az ember halála pillanatában, gyor­san pergő filmkockákon látva, átéli még egyszer az életét, legalább is a legemlékezetesebb mozzanatokat. A kisregény egész cselekménye a hős tudatában, emlékezésében vissza­­pergő film — azon az utolsó regge­len, amikor legnagyobb vállalkozá­sát akarja végbevinni. Kelemen, ez a paraszti Héraklész, elmegy egy építőtelepre, hogy megkeresse a házépítésre a pénzt, s aztán vissza­térhessen a földhöz, a régi élethez, családot alapítson, elvegye felesé­gül szívének választottját. Hatalmas akaraterő feszül benne, határtalan önmegtagadással dolgozik, takaré­koskodik, húsz ember munkáját vé­gezné el egyedül, mindenütt ott van, ahol derekas helytállásra, erőre, ki­tartásra van szükség. Kocsikísérőből előlép a műszaki, robbantó munká­sok közé, egyre több és több pénzt keres, a rendes munkaidőn kívül al­kalmi munkákat vállal, megvesze­­kedetten dolgozik és gyűjt. A mun­kának és a gyűjtésnek ebben a vad mámorában Kelemen megízleli a vir­tus hatalmát, s egyre inkább úrrá lesz­ rajta ez az öntudatlan, vak ösz­tönökből fellobbanó szenvedély, amelyben annyi népi erő, indulat, akarás tékozlódott el a századok folyamán. Beke György ezt a régi, történelmi-társadalmi balsorstól táp­lált „virtuskodást" kárhoztatja hősé­ben. Szinte jelképi erővel mutatja meg, miként veszhet kárba a nagyra menő akarat, bátorság, ha nem pá­rosul fegyelmező erővel, a közös­séggel összeforrt céltudatossággal. Kelemen voltaképpen ennek a fölé­be nőtt „megmutatom én" hősködés­nek lesz az áldozatává és nem a humanitásának, amivel az író szépí­teni igyekszik Kelemen eltorzuló ar­cán. Ez a heroizálás nem szükség­szerű és bizonyos értelemben ellent is mond a kisregény jól megfogott eszmei irányulásának. A gyermekek nélkül, az égő gyújtózsinórral való versenyfutás nélkül is indokolt len­ne a rajta beteljesedett sorscsapás és talán egyértelműbb. Abban igaza van az írónak, hogy Kelemen sem­miképp sem egyértelmű hős. Abban az új társadalmi környezetben, aho­vá őt a pénzszerzés sóvárgása vitte, egyre inkább elbizonytalanodik, meginog. Eltávolodik otthon hagyott szerelmétől, egy kétes erkölcsű asz­­szony hálójába kerül. Ez a megha­­sonlás, bármilyen mértéktartóan áb­rázolja az író, tökéletesen egybeesik Kelemen helyzetének, jellemének szétzilálódásával. Amáliról sem mondott le, de Terézt is meg akarja menteni, jó és becsületes akar ma­radni, hős mindenáron, csupán a cé­lok kedlenek egyre sűrűbb homály­ban előtte. A Vándorvillám hőse egy olyan abszurd akaratnak a megszál­lottja, amelyben minden egyéb meg­fullad : életcél, szerelem, ítélőképes­ség, közösség. A „magamnak-ma­­gamért" akaratgörcsében a mi tár­sadalmi eszményeinktől idegen és idejét múlt indulatok mozdulnak. Olyan eltorzulásai az emberi jellem­nek, amelyeket megszelídíteni, a k­zösségben és a közösségért végzi munka és életforma csatornáiba­­ vezetni — együtemű feladatunk falu új életkörülményeinek megt­remtésével. A kitűnő tollú riportíró mások kisregényét azért találom idősre olvasmánynak, mert legmaibb gom­báink, terveink sűrűjébe vág. A Vá­dorvillám épp azáltal éri el műv szi elhitető erejét, hogy adott po­tokon az írói szándék ellenére­i élet igazsága, teljessége valós meg benne. Beke György hőse és törvényei szerint él és azok köve­kezményeként pusztul el. Bármilye elégtétele telik munkájában, a soka­sodó százasokban, a boldogsá egyre inkább eltávolodik tőle. És ez a minden tekintetben indokolt ön magától való elidegenedést az ír kitűnő lélekrajzzal, a hős belső éle­tébe való elemző­­néha magyaráz: betekintéssel kíséri egészen a tragé­dia bekövetkeztéig. Beke György kisregénye rangosa illeszkedik bele abba az új hang­vételű elbeszélő prózába, amely a mai falu életéről, embereiről ho, realista, emberi tudósítást; az áb­rázott világgal azt is egyöntetűnél érzem, hogy stílusában, nyelvében érzékelteti az átmenetiséget a kétfé­le életforma között. Kelemen nép szólásaiban, példázataiban, balladái tömörségű belső monológjaiban őr­zi a régit, miközben a telepi élet ritmusában felvillannak azok az új elemei az életnek, amelyek sajátos, jellemző képletei a nagy műszaki, társadalmi átalakulásnak. Ez utóbbi­ból, ha még több színt kever, erő­teljesebbnek érezzük ennek a világ­nak az atmoszféráját. Kisregénye így is érdekfeszítő olvasmány, lélek­ből jövő számadás arról, hogy mi­lyen erőpróbákon át vezet az ember útja az önmaga szolgálatától a kö­zösséggel való magasabbrendű ösz­­szeforrottságig. A Vándorvillám író­ja nem álmodik idillt, a kisregény a hős halálával végződik, de az élet „nagy sikeresén" átvezető út végén, ez a megtisztító katarzis. Az emberi élet ilyen katarzisok árán érleli esz­ményeinek tisztaságát és szépségét. Izsák József 1968. FEBR. 1., CSÜTOF

Next