Előre, 1969. július (23. évfolyam, 6736-6762. szám)
1969-07-20 / 6753. szám
ELŐRE 4 oldal FARKAS ÁRPÁD A NAGYHATÁR ZSOLTÁRAIBÓL DÜLÖTT Ki sóhajtotta föl a meredek utat Máréfalva fölött a dombra, miféle csöngő patakocskák csurognak alá itt a hószogú mennyből? Körül az éj sötét kályháin süllöngő keseregomba szegű szállong, fűlevelek zöld havazásában fuldokolnak a lámpák... A kósza pamacs-báránykák csengői fölhasogatják a völgyben összeállott levegőt, milyen rég is volt, mikor aláereszkedtek az út meredélyén a Napot, a Holdat szarvuk között hozván, suvadások élin, csontján megszaggatván, levegőtlen mélybe fullasztva a gyertyát, az szép égő gyertyát, elhullatván mindük szőrén-szálán égő csillagok világát. Patak perzselte, kerekek égette föld ez immár, száradt villámok arcán a ráncok. Vermek kertjeiben az emberek napraforgókként forgatják fejük a messziség partjai felé, vállukon zúzmara, hajukon dér. Néha fölnyerít egy-egy kanca, szegett homlokán hóka a Hold. Fölkerekednek a temetőbogarak a dohányszínű alkonyaiban, páncélos hátukra véve egy-egy kopjafát, nekivánnak a meredélynek, de felentóról visszazúdulnak mind. Csak a kürtőkből szivárog fel füstként az élet a fenyvesek fölött ezüstlő ég pereméig, idelent elásvamind a sussanó saláta-álmok, hagymafej-buzogányok, a karfiol agytekervényeiben bogárként nyüzsgölődő gondolat. Félek az éjszakáktól. Mert k óvszer eltépik maguk jászlaiktól a barmok, csikók, lovak, tehenek, berbécsek, bikák, s szarvaikkal egymás húsába hasítva felindulnak a dűlőút meredélyén a holdacskátnapocskát hozó bárányka elé —, s mint kémények füstjé, ivódnak a messzi csöndbe fel. Ó, hát ki sóhajtotta a dombra a meredek utat, rrvféle kénes patakok dörögnek alá a mérgezett mennyből ? VÁGOTTAS Egyetlen cserefa amerre ellátsz. Álla alá szorítja árnyékát, mint a hegedűt, s a némaság muzsikájától magasba röppennek levelei, köröznek kissé, s visszatelepednek ágaira ismét. Fehéren világítanak a csutakok , gombák, gallyak, vidor virágok ülik körbe a hallgatás asztalait. A pusztulás szabad ege alatt évgyűrűik belesárgultak a felismerésbe, micsoda öröm, ha szédülten nyargal körbe-körbe rajtuk egy hangya. Mint az ember , a hiábavalóságnak is örülni tud, hogyha élet körül, mint a lelőtt madarak, forgácsok bámulnak a földbe,fölöttük a favágók vére-cseppje , szamóca ring. Lámpásaik pírba borítják a napot, kivilágítják az éjszakát. Hét törpe napja a hétnek, őket az hagyta itt. Szelídségüket csalánnal őrizteti valami isten, s föllobogózza a temetőken tájat madarak dalával. DÉZSAKÚT Csak a föld tekintete lehet olyan tiszta, mint a kukoricás végében az arcomnyi forrás ; ha föléhajlok, rajtam is átsugárzik virágaival a föld, madaraival az ég. Valaki jóember túrósdézsa dongával bélelte ki egykor, a moha zöld bársonya benne buborékgyöngyöket ringat. Hány napkelte, hány napnyugta borzolta vizét, hány csillag fényesítette ? Ami befogható a fölöttem zsongó mindenségből, e csöpp kút zöld tekintetében lüktet. Két térd nyoma — hány térd nyoma ! — előtte, hány arc hajolt csitító hűs imázd itt, a szomjúság oltára előtt ? Hány arc lüktetett ahol most arcom, hány ajak csókolta vizét mohó gyermeki csücsörítéssel, ahol most orromba csíp buzogó hidege ? Beleájulnak idegeim a felismerésbe, míg milliók szomjával csitítom szomjam. LUCERNÁSKERT Széllel lebegő szárnya a lemenő napnak, hajolj közelebb mihozzánk és oldozd el a kaszások lábaira fonódott aranka-kötelet, mely ritmusra rándul, ha húzzák-lépnek, húzzák-lépnek, s igazodik mögéjük a rend. Szél, a szél, verd ki a rendet forgató villát a gyermek kezéből, futamítsd ringó mogyoróbokrain át a tájnak, s hagyd, hogy az izzadtság bőrére hűsülő inge örök páncél legyen rajta. Menekítsd be lucernás kertjébe Szemirámisznak, búzónéző almát, kecskecsicsű szilvát adj néki, édes pirosbélű vackort. Tartsd ott a virágok, almák örök fényességében, s míg napok és éjek váltogatják idekint egymást, a kölyökkor felhorzsolt térdű, lucernacsengésű tisztasága uralkodjék rajta így legyen ! PAULOVICS LÁSZLÓ Avasi sörkockflom ARANY Szilágyi Domokos írt egy pompás kis könyvet, az a címe, hogy: Kortársunk, Arany János. S mert az a világ rendje, hogy ezen a földön mindennek nevet kell adni, hát az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztősége elkeresztelte Szilágyi Domokos írását a kismonográfiának. Valójában pedig olyan messze esik ez a remek esszé, vallomásos széljegyzet-sorozat, (mit tudom én, „műfajilag mi) a kismonográfiától, ettől a többnyire szakállas értekezés képzetét keltő formai kategóriától, mint a költői gondolat — a kendermagtól. De : oda se neki. Az a fontos, hogy végre megjelent nálunk egy kis könyvecske, melynek szerzője úgy beszél az irodalomról, Arany Jánosról, s Arany János ürügyén mindenről, aminek köze lehet a tárgyhoz, hogy azt el is lehet olvasni. Mégpedig tökéletes belefeledkezéssel, zavartalan szellemi gyönyörűséggel lehet végigélvezni. Egyhelyütt zárójelben megjegyzi Szilágyi : „Ha az Olvasót fárasztja a sok kitérő, nyugodtan leteheti a könyvet, én ugyanis úgy döntöttem, hogy Arany ürügyén mindent leírok, ami eszembe jut, bízván abban, hogy az jut eszembe, amit akarok”. Hát igen, éppen ez az izgalmas élmény-lehetőség számunkra nyomon követni, hogy egy életrajzi adatról, egy címről, egy versről mi jut eszébe Szilágyinak. Úgy látom, mindig az, ami egyéniségének mértéke és jellege szerint a leglényegesebb. A látszólagos, csalóka, (ravaszul megépített) lazaság mögött tehát szigorú fegyelmű írói tudatosság munkál. (Amiben azonban nincs semmi elriasztó görcsösség. Azáltal van jelen, hogy jelenléte észrevehetetlen.) Amennyire pontatlan a műfaji meghatározás, olyan pontos — költői értelemben — a cím : Kortársunk, Arany János, Szilágyi Domokos neve az irodalomtörténetben kialakult, s a köztudatban is szoborszerűvé merevített Arany-képhez kíván — adalékokat tetézve és kommentálva — új vonásokat hozzáadni, amikor impozáns anyagismerete birtokában mérföldes lépteikkel, de minden számára jelentős részletre kiterjedő figyelemmel bejárja tárgyának roppant birodalmát, hanem a jelenben is élő költő arcának jegyeit kutatja, s hozza összefüggésbe az időben és térben elszórt mozzanatokat. Ezt vallja : .......a születése óta eltelt százötven esztendő nem volt elegendő igaz valójának megismerésihez. S tán épp amiatt, hogy klasszikussá vált“. Az Arany-kép művi lezártsága, sekélyesítő befejezettsége ellen lép porondra, — iróniájának pengéjével kitűnően elhelyezett oldalvágásokat is osztogatva. „A prófétai szerep háládatlan — írja —, de kismiska az irodalmi pápa szerepéhez képest. Mert Arany Jánost irodalmi pápává szentelték“. Ebből a megszentelt burokból bontja ki őt avatott gyöngéd kézzel, — nagyszerűen ráérezve a Toldi, a balladák, az őszikék költője „igaz valójának“ mélységeire és magasságaira. Azzal, hogy kortársunknak minősíti, semmit sem torzít valószerűtlenné veretesen tizenkilencedikszázadi alkatán. Csak a belőle szerteágazó indításokat oknyomozza végig napjainkig, — Babitsig, Tóth Árpádig, Móricz Zsigmondig, s még azon is innen ... Aláhúztam Szilágyi Domokos néhány mondatát : egy irodalmi aforizma pályázaton első díjat lehetne nyerni velük. Mindjárt az első fejezet vezérszólama : „Csodagyereknek nincs gyermekkora“. Aztán : „Forradalomban nemcsak a jellemek, hanem a jellemtelenek is sürgősen kifejlődnek“. És ez: „A tehetségtelenség kiváltsága, hogy gyatra szólamokkal a legjobb ügyet is el tudja rontani“. (Példa ez utóbbira a Tetemrehívás elemzése 1878-ban egy irodalomtörténeti folyóirat, a Figyelő hasábjain, ahol is ez olvasható — egyebek között: Abigél ..Karjai ölelik ugyan Benőt, szíve azonban nem vallja meg, nem árulja el, mi dobogtatja. Teljesen átengedi magát Benő gerjedelmei rohamosságának, szívük csapkodó hullámai egymásba ömlenek, csakhogy Abigél nem nyújt szóló bizonyítékot belseje igaz állapotáról". Hogy ezt a pompás filológiai kordokumentumot észrevette, s kellő nyomatékkal bedolgozta könyvébe : ez is sokatmondó!) A tömör írói gondolatközlés mintái ezek a villairatok, így írni : a tehetség kiváltsága. Ám az is kiváltsága Szilágyi Domokosnak, hogy a jelen kortársaként tehetsége nevében tiltakozzék az Arany János, avagy akárki más, tekintélyére talpazatáról történő bármifajta költőkioktatás ellen. Mert mindvégig polemizál is — szövege finomabb rétegeiben — a máshitűekkel. S csak a figyelmesebb olvasó veszi észre, hogy eközben az Arany János-i portré mögé odaképződik egy másik arc is. Ráismerünk benne kortársunkra , Szilágyi Domokosra. NAGY PÁL JÁNOS ÜRÜGYÉN APÁTHY GÉZA EGYRE KONOKABB... Oda, a magas hegyre, hol kartávolságnyira szikrázott a Nap, elmondhatatlan sugár-özönbe , madár-özönbe, virág-özönbe, gyűjtöttem egybe legbátrabb vágyaimat. Tizenhétéves tíz-víz-lobogással megépítettem ott fenn a szerelem csataaszédítő katedrálisát, tizennyolcéves kamasz-szerelemmel kigondoltam már világjobbító terveim, s tizenkilenc évesen az okos megismerés, úgy éreztem, derűs bölccsé avatott, ki megtartja a világot örök madár-özönben, virág-özönben, sugár-özönben. Nem is tudom, talán nem is igaz : a hegy, a hegyem kitalálás csupán, mégis fáj, ahogy naponta egyre távolodom tőle : az emlékezésbe. Távolodon tőle, egyre és egyre konokabb a felismerés bennem, hogy ifjúságom, ezt a hol-volt-hol-nem-volt hegyet, holtomiglan ha térden is, naponta fel kell keresnem. (Folytatás a 3. oldalról) életbe, mondhatnám, a legmindennapibb politikához. Pártdokumentumok és fontos politikai beszédek hangsúlyozták épp e napokban, hogy nehéz feladatok előtt állunk Nehéz feladatokra nem készülhetünk könnyű irodalommal. Legbűnösebb az a turistakalauz, aki szelíden emelkedő ösvénynek festi le a hegymászók előtt álló vad utat. Mi sem könnyebb, mint önmagukban gyönyörködő szavakat összefűzni. Mi sem könnyebb, mint ismert nótákat újraismételni. Irodalmunknak azonban nem hiú szavakat kell a hősök szájába adnia. Az író írjon fogcsikorgatva — mert az élet sem édes rágógumi. Hiányzik irodalmunk- A legtöbb ből a nagy katharzis, hiányzik a mű, melyből az emberi nagyratörés, az emberi tisztaság, az eszmékhez való hűség megrázóan és meggyőzően sugárzik föl. Naponta hadakozunk ósdi gondolatokkal, maradi elfogultságokkal , hajdan szított gyűlöletek ma is föl-fölszökő szikráival, lelkek tunyaságával, alattomos kis önzésekkel, melyek mind-mind nehezebben lebírható akadályok, mint a föld vonzása, mint a nehézkedés törvénye ; mindebből pedig oly kevés, oly kevés mutatkozik meg irodalmunkban !... Aki szolgálni akarja az időt, fogja meg a dolgok nehezebbik végét. Mindenkinek a legtöbbet kell adnia önmagából. Nem hiszem, hogy van író a világon, aki a jövőről ne gondolkodna építő utópiákban , ezért aztán olykor — mint most amikor következő ötéves tervek adatait olvassa — vakmerően úgy érzi, hogy az idő a keze alá dolgozik, megteremti lassanként — dehogy is lassanként , nemegyszer a tollnál gyorsabban ! — mindazt, amit a világnak és népének kívánva elképzel. A X. kongresszus elé kibocsátott dokumentumokból a jövő újabb regénye bontakozik ki — és az író izgatott olvasóként böngészi és azon tűnődik, hogyan lehetne e remekmű társszerzője. ★ KOZMA MÁRIA Csillala mester, avagy a csodálatos köpeny meséje Csillala mester hétfőn reggel 11 óra 12 perkor — amikor felébredt — egy zseniális ötlettől olyan izgatott lett, hogy a bal lábára a jobb papucsot, a jobb lábára a bal pancsot húzta. Ez igen szokatlan jelenség volt nála, lévén nagyon megfontolt ember. Ettől számítva hét nap és hét éjjel nem aludt, nem evett, egyáltalán semmit sem csinált , csak ült az ágy szélén és gondolkozott Néha a változatosság kedvéért a plafon fele fordította a fejét, vagy a papucsára nézett Még sokáig gondolkozott volna ilyen helyzetben, ha bizonyos alapvető életszükségletek arra nem kényszerítik, hogy megcserélje a lábán a papucsot és elhagyja a helyét... Miután több csomag papírt, s többféle ceruzát és tollat vásárolt, hosszas töprengés után írni kezdett : „fia alulírott Csillala mester aki szabó vagyok itt megkérem magát aki szabómester ott hogy küldjön 1 db. azaz egy darab gombot ahhoz a köpenyhez melyet én fent s alulírott Csillala mester készítek el sajátkezűleg es amely ha elkészítem, a világ jóságát fogja szolgálni címemet a boríték ragasztott részen szíveskedik megtalálni én csillala" Irt megállás nélkül, reggeltől estig, estétől reggelig, hét álló nap, és hét álló éjjel, matét postázta a töméntelen sok levelet, amelyek a világ minden táján élő szabómestert segítségére szólítanak fel a csodálatos köpeny elkészítéséhez. Pontosan megmérte a köpenyt gondolatban, összeszámolta a gombot, cérnát, tűt, varrógépalkatrészt, leltárt készített, összeadta, elosztotta ... Volt akitől egy négyzetmilliméter szövetet kért, másiktól, a tű fokát, vagy a Varrógép lapjának piciny forgácsát. Csillala mester tudta, hogy ha ily módon sikerül elkészítenie a kéményt, az csodálatos erővel fog bírni: ha valakire ráterítik minden nyelvet beszélni fog, minden ország, város vagy falu a hazája lesz. S ez a csodálatos hatás akkor is megmarad, ha már nem ő viseli a köpenyt. És percenként érkeztek a levelek, bennük a szövet, selyem, gyapjú, tű, cérna.. Volt, aki többet is küldött a kért mennyiségnél ,de legtöbben éppen csak a méretet. Persze ez most nem számított. Csillala mester ujjongva rakosgatta halomba az értékes küldeményt: éjjel nappal rajta volt a szeme, úgy határozott, csak akkor fog neki a munkának.. . ha már minden összegyűlt. Lassan megritkultak a levelek. Egy napon már egyet sem kapott. Ezután még hét nap és hét éjjel várt reménykedve. Hiányzott ráiép a tű foka. Ha azt nem kapta meg, akkor hiába volt minden. Reggel könnyes szemmel fohászkodott istenhez. ..Én istenem ki akarod, a Világ jóságát add, hogy küldjenek csak egy icipiett amibe a legvékonyabb selyemszálat befűzhetem hat nap el kell végeznem a munkát, mert hetedik nap tudod hogy meghalok én istenem te ki akarod a világ jóságát..." Ajánlva, hatalmas borítékban, dölyfős pöffeszkedő bélyegekkel érkezett az utolsó levél: Tisztelt Csillala mester / Sokra értékelem a világ jósága szempontjából jövedelmező, mindamellett bizonyára humánus tervét✓ Örömmel hozzá.járulok én is a tű fokának elküldésével —hiszen ez a csekélység jóformán semmibe sem kerül nekem) ha előbbszíveskedik biztosítani vállalkozása sikeréről Beláthatja, hogy semmit sem kockáztathatok. Tisztelettel: Üksz Üpszilon (udvari szabómester) Hat nap és hat éjjel sírt Csillala mester Hetedik nap a papucsai kőkemények voltak a könnycseppekből lerakodó sótól. TÚRÓS LÁSZLÓ Kolozsvár 1969. JÚLIUS 20., VASÁRNAP „PALLÓT A KÖZÖNSÉG LÁBA ALÁ A MAGASABB SZINT FELÉ!“ (Folytatás a 3. oldaltól) kód. Különben a mi hat színházunk afféle ezer mester, mindenes színház. De mi is lehetne, ha mindegyik egy-egy vidéki városkában egyedül próbál eleget tenni a sokféle igénynek ? Ha legalább kettő, vagy három működhetne egy városban, s jó munkamegosztást, illetve mindegyik sajátos egyéni profilt és közönséget alakíthatna ki, mint a fővárosokban ? De talán még így is kellene gondolkozni azon, hogy nem lehetne-e egymástól jól elhatárolható egyénítést keresztül vinni, hogy valami másat, eredetit kapjunk, amikor a vidékiek vendégszerepelni jönnek ? Aztán még sűrűbb vendégszerepléssel tennék változatosabbá, s nemcsak egy-egy „kiszállásukkal", a közönségnevelést, így talán gyakrabban láthatnánk telt házakat is. Enélkül azonban mindegyik ugyanazt találja, világszínvonal címen. De csodálatosképpen ebből a világszínvonalból kiesnek a szocialista országok, vagy legalább is nagyon elvétve kerül műsorra egy-egy világszíntű drámájuk. Mióta nem láttunk például egy szovjet drámát vagy vígjátékot ? Pedig hát szocialista életérzésben, időszerű színpadi termésük mégis csak közelebb áll és közérthetőbb számunkra. Külön kérdés az, hogy Illyés Gyula és Örkény István egyébként kitűnő darabjai mellett nincs-e több más magyarországi szerzőnek is jó színműve ? Alig hinném. Színházaink műsorának külföldi forrása elsősorban onnan kellene, hogy fakadjon, ha mi nem tudnánk saját hazai szerzőinkkel gyakoribbá tenni az „ősbemutatókat". Mondom, ha több erőfeszítés történne egy-egy színházunknál az egyéni arcél kialakítása érdekében, és ha jobban válogatnák meg darabjaikat, sokat javulhatna színvonaluk, s nagyobb vonzást gyakorolhatnának a „kezdetleges tömegekre" is. Elég gazdag a világirodalom ahhoz, hogy magas szinten minden művelődési réteget kielégítsenek, s a fentebb említett módon szórakoztassanak, átmenetet, fogozkodókat nyújtsanak a nehezebben emészthető modern drámákhoz is. De az aztán dráma, vagy tényleg komédia legyen, s ne idegklinikai kényszerzubbony. Még kedvezőbben alakulhatna a közönségnevelés, ha a kritika legalább a napilapjainkban kissé alább szállna ez olimpuszi szépelgés csúcsairól s közérthetően népszerűsítené, mondaná meg, miért érdemes ezt vagy azt a darabot megnézni. Aztán meg visszatérne rá, s az alkotási kérdések oldaláról is megvilágítaná, mit látott az ember, s miért láttatta azt a szerző és rendező meg a színművész így vagy amúgy. Ismétlem : mindenütt, s mindenkor átmenetet-hidat, pallót a közönség lába alá a magasabb szint felé ! Persze ehhez önmagukban véve sem színházak, sem írók, sem kritikusok nem elegendők. Összhangba kell hozni az iskolán kívül is a művészi nevelést a művelődési élet minden terén, hogy az olcsó izgalmakat és az erotikus gerjedelmeket élesztgető filmekkel, s a szirupos könynyűzenéis ipafajokkal ne üthessék agyon, amit irodalomban és színpadon, hangversenytermekben, jó tárlatokon építeni próbálunk. Szociálisa emberformálásunk reális igémre ez. Éppen csak érezzük valóban hivatásunknak. Nagyon időszerű volna, ha az összes érdekeltek a művészi nevelés minden ágazatából kerekasztalhoz ülnének, s ilyen célzattal mélyen megvizsgálnák, azait mi egy ilyen óhatatlanul felszínes kérdés-felelet formában feszegettünk. KÁDÁR JÁNOS könyve ahogy CSEH GUSZTÁV látja