Előre, 1969. július (23. évfolyam, 6736-6762. szám)

1969-07-20 / 6753. szám

ELŐRE 4 oldal FARKAS ÁRPÁD A NAGYHATÁR ZSOLTÁRAIBÓL DÜLÖTT Ki sóhajtotta föl a meredek utat Máréfalva fölött a dombra, miféle csöngő pata­kocskák csurognak alá itt a hószogú mennyből? Körül az éj sötét kályháin süllöngő keseregomba szegű szállong, fűlevelek zöld havazásában fuldokolnak a lámpák... A kósza pamacs-báránykák csengői fölhasogatják a völgyben összeállott levegőt, milyen rég is volt, mikor aláereszkedtek az út meredélyén a Napot, a Holdat szarvuk között hozván, suvadások élin, csontján megszaggatván, levegőtlen mélybe fullasztva a gyertyát, az szép égő gyertyát, elhullatván mindük szőrén-szálán égő csillagok világát. Patak perzselte, kerekek égette föld ez immár, száradt villámok arcán a ráncok. Vermek­ kertjeiben az emberek napraforgókként forgatják fejük a messziség partjai felé, vállukon zúzmara, hajukon dér. Néha fölnyerít egy-egy kanca, szegett homlokán hóka a Hold. Fölkerekednek a temetőbogarak a dohányszínű alkonyaiban, páncélos hátukra véve egy-egy kopjafát, nekivánnak a meredélynek, de felent­óról visszazúdulnak mind. Csak a kürtőkből szivárog fel füstként az élet a fenyvesek fölött ezüstlő ég pereméig, idelent elásva­­mind a sussanó saláta-álmok, hagymafej-buzogányok, a karfiol agyte­­kervényeiben bogárként nyüzsgölődő gondolat. Félek az éjszakáktól. Mert k óvszer eltépik maguk jászlaiktól a barmok, csikók, lovak, tehenek, berbécsek, bikák, s szarvaikkal egymás húsába hasítva felindulnak a dűlőút meredélyén a holdacskát­­napocskát hozó bárányka elé —, s mint kémények füstjé, ivódnak a messzi csöndbe fel. Ó, hát ki sóhajtotta a dombra a meredek utat, rrvféle kénes patakok dörögnek alá a mérgezett mennyből ? VÁGOTTAS Egyetlen cserefa amerre ellátsz. Álla alá szorítja árnyékát, mint a hegedűt, s a némaság muzsikájától magasba röppennek levelei, köröznek kissé, s visszatele­­pednek ágaira ismét. Fehéren világítanak a csutakok , gombák, gallyak, vidor virá­gok ülik körbe a hallgatás asztalait. A pusztulás szabad ege alatt évgyűrűik belesár­gultak a felismerésbe, micsoda öröm, ha szédülten nyargal körbe-körbe rajtuk egy hangya. Mint az ember , a hiábavalóságnak is örülni tud, hogyha élet körül, mint a lelőtt madarak, forgácsok bámulnak a földbe,fölöttük a favágók vére-cseppje , szamóca ring. Lámpásaik pírba borítják a napot, kivilágítják az éjszakát. Hét törpe napja a hétnek, őket az hagyta itt. Szelídségüket csalánnal őrizteti valami isten, s föllobogózza a temetőken tájat madarak dalával. DÉZSAKÚT Csak a föld tekintete lehet olyan tiszta, mint a kukoricás végében az arcomnyi forrás ; ha föléhajlok, rajtam is átsugárzik virágaival a föld, madaraival az ég. Valaki jóember túrósdézsa dongával bélelte ki egykor, a moha zöld bársonya benne buborék­gyöngyöket ringat. Hány napkelte, hány napnyugta borzolta vizét, hány csillag fénye­sítette ? Ami befogható a fölöttem zsongó mindenségből, e csöpp kút zöld tekintetében lüktet. Két térd nyoma — hány térd nyoma ! — előtte, hány arc hajolt csitító­ hűs imázd itt, a szomjúság oltára előtt ? Hány arc lüktetett ahol most arcom, hány ajak csókolta vizét mohó gyermeki csücsörítéssel, ahol most orromba csíp buzogó hidege ? Beleájulnak idegeim a felismerésbe, míg milliók szomjával csitítom szomjam. LUCERNÁSKERT Széllel lebegő szárnya a lemenő napnak, hajolj közelebb mihozzánk és oldozd el a kaszások lábaira fonódott aranka-kötelet, mely ritmusra rándul, ha húzzák-lépnek, húzzák-lépnek, s igazodik mögéjük a rend. Szél, a szél, verd ki a rendet forgató villát a gyermek kezéből, futamítsd ringó mogyoróbokrain át a tájnak, s hagyd, hogy az izzadtság bőrére hűsülő inge örök páncél legyen rajta. Menekítsd be lucernás kertjébe Szemirámisznak, búzónéző almát, kecskecsicsű szilvát adj néki, édes pirosbélű vackort. Tartsd ott a virágok, almák örök fényességében, s míg napok és éjek váltogatják ide­­kint egymást, a kölyökkor felhorzsolt térdű, lucernacsengésű tisztasága uralkodjék rajta így legyen ! PAULOVICS LÁSZLÓ Avasi sörkockfl­om ARANY Szilágyi Domokos írt egy pompás kis könyvet, az a címe, hogy: Kortársunk, Arany János. S mert az a világ rendje, hogy ezen a földön min­dennek nevet kell adni, hát az Ifjúsági Könyv­kiadó szerkesztősége elkeresztelte Szilágyi Domo­kos írását a kismonográfiának. Valójában pedig olyan messze esik ez a remek esszé, vallomásos széljegyzet-sorozat, (mit tudom én, „műfajilag mi) a kismonográfiától, ettől a többnyire szakál­las értekezés képzetét keltő formai kategóriától, mint a költői gondolat — a kendermagtól. De : oda se neki. Az a fontos, hogy végre meg­jelent nálunk egy kis könyvecske, melynek szer­zője úgy beszél az irodalomról, Arany Jánosról, s Arany János ürügyén mindenről, aminek köze lehet a tárgyhoz­­, hogy azt el is lehet olvasni. Mégpedig tökéletes belefeledkezéssel, zavartalan szellemi gyönyörűséggel lehet végigélvezni. Egy­­helyütt zárójelben megjegyzi Szilágyi : „Ha az Olvasót fárasztja a sok kitérő, nyugodtan leteheti a könyvet, én ugyanis úgy döntöttem, hogy Arany ürügyén mindent leírok, ami eszembe jut, bízván abban, hogy az jut eszembe, amit akarok”. Hát igen, éppen ez az izgalmas élmény-lehetőség szá­munkra­ nyomon követni, hogy egy életrajzi adat­ról, egy címről, egy versről mi jut eszébe Szilágyi­nak. Úgy látom, mindig az, ami egyéniségének mér­téke és jellege szerint a leglényegesebb. A lát­szólagos, csalóka, (ravaszul megépített) lazaság mögött tehát szigorú fegyelmű írói tudatosság munkál. (Amiben azonban nincs semmi elriasztó görcsösség. Azáltal van jelen, hogy jelenléte észrevehetetlen.) Amennyire pontatlan a műfaji meghatározás, olyan pontos — költői értelemben — a cím : Kortársunk, Arany János, Szilágyi Domokos neve az irodalomtörténetben kialakult, s a köztudat­ban is szoborszerűvé merevített Arany-képhez kíván — adalékokat tetézve és kommentálva — új vonásokat hozzáadni, amikor impozáns anyag­ismerete birtokában mérföldes lépteikkel, de min­den­ számára jelentős részletre kiterjedő figye­lemmel bejárja tárgyának roppant birodalmát, hanem a jelenben is élő költő arcának jegyeit kutatja, s hozza összefüggésbe az időben és tér­ben elszórt mozzanatokat. Ezt vallja : .......a születése óta eltelt százötven esztendő nem volt elegendő igaz valójának megismerési­hez. S tán épp amiatt, hogy klasszikussá vált“. Az Arany-kép művi lezártsága, sekélyesítő befejezettsége ellen lép porondra, — iróniájának pengéjével kitűnően elhelyezett oldalvágásokat is osztogatva. „A prófétai szerep háládatlan — írja —, de kismiska az irodalmi pápa szerepéhez képest. Mert Arany Jánost irodalmi pápává szen­telték“. Ebből a megszentelt burokból bontja ki őt avatott­ gyöngéd kézzel, — nagyszerűen rá­­érezve a Toldi, a balladák, az őszikék költője „igaz valójának“ mélységeire és magasságaira. Azzal, hogy kortársunknak minősíti, semmit sem torzít valószerűtlenné veretesen tizenkilencedik­századi alkatán. Csak a belőle szerteágazó indí­tásokat oknyomozza végig napjainkig, — Babitsig, Tóth Árpádig, Móricz­ Zsigmondig, s még azon is innen ... Aláhúztam Szilágyi Domokos néhány monda­tát : egy irodalmi aforizma pályázaton első díjat lehetne nyerni velük. Mindjárt az első fejezet vezérszólama : „Csodagyereknek nincs gyermek­kora“. Aztán : „Forradalomban nemcsak a jelle­mek, hanem a jellemtelenek is sürgősen kifej­lődnek“. És ez: „A tehetségtelenség kiváltsága, hogy gyatra szólamokkal a legjobb ügyet is el tudja rontani“. (Példa ez utóbbira a Tetemre­­hívás elemzése 1878-ban egy irodalomtörténeti folyóirat, a Figyelő hasábjain, ahol is ez olvas­ható — egyebek között: Abigél ..Karjai ölelik ugyan Benőt, szíve azonban nem vallja meg, nem árulja el, mi dobogtatja. Teljesen átengedi magát Benő gerjedelmei rohamosságának, szívük csap­kodó hullámai egymásba ömlenek, csakhogy Abi­gél nem nyújt szóló bizonyítékot belseje igaz állapotáról". Hogy ezt a pompás filológiai kor­dokumentumot észrevette, s kellő nyomatékkal bedolgozta könyvébe : ez is sokatmondó!) A tö­mör írói gondolatközlés mintái ezek a villairatok, így írni : a tehetség kiváltsága. Ám az is kiváltsága Szilágyi Domokosnak, hogy a jelen kortársaként tehetsége nevében tiltakozzék az Arany János, avagy akárki más, tekintélyére talpazatáról történő bármifajta költő­kioktatás ellen. Mert mindvégig polemizál is — szövege finomabb rétegeiben — a máshitűekkel. S csak a figyelmesebb olvasó veszi észre, hogy eközben az Arany János-i portré mögé odakép­­ződik egy másik arc is. Ráismerünk benne kor­társunkra , Szilágyi Domokosra. NAGY PÁL JÁNOS ÜRÜGYÉN APÁTHY GÉZA EGYRE KONOKABB... Oda, a magas hegyre, hol kartávolságnyira szikrázott a Nap, elmondhatatlan sugár-özönbe , madár-özönbe, virág-özönbe, gyűjtöttem egybe legbátrabb vágyaimat. Tizenhétéves t­íz-víz-lobogással megépítettem ott fenn a szerelem csataaszédítő katedrálisát, tizennyolcéves kamasz-szerelemmel kigondoltam már világ­jobbító terveim, s tizenkilenc évesen az okos megismerés, úgy éreztem, derűs bölccsé avatott, ki megtartja a világot örök madár-özönben, virág-özönben, sugár-özönben. Nem is tudom, talán nem is igaz : a hegy, a hegyem kitalálás csupán, mégis fáj, ahogy naponta egyre távolodom tőle : az emlékezésbe. Távolodon­ tőle, egyre és egyre konokabb a felismerés bennem, hogy ifjúságom, ezt a hol-volt-hol-nem-volt hegyet, holtomiglan ha térden is, naponta fel kell keresnem. (Folytatás a 3. oldalról) életbe, mondhatnám, a legmindennapibb politi­kához. Pártdokumentu­mok és fontos politikai be­szédek hangsúlyozták épp e napokban, hogy nehéz feladatok előtt állunk Nehéz feladatokra nem készülhetünk könnyű irodalommal. Leg­­bűnösebb az a turistakalauz, aki szelíden emel­kedő ösvénynek festi le a hegymászók előtt álló vad utat. Mi sem könnyebb, mint önmagukban gyönyör­ködő szavakat összefűzni. Mi sem könnyebb, mint ismert nótákat újraismételni. Irodalmunk­nak azonban nem hiú szavakat kell a hősök szá­jába adnia. Az író írjon fogcsikorgatva — mert az élet sem édes rágógumi. Hiányzik irodalmunk- A legtöbb ből a nagy katharzis, hiányzik a mű­, melyből az emberi nagyratörés, az emberi tisztaság, az eszmékhez való hűség megrázóan és meggyőzően sugárzik föl. Naponta hadakozunk ósdi gondola­tokkal, maradi elfogultságokkal , hajdan­ szított gyűlöletek ma is föl-fölszökő szikráival, lelkek tunyaságával, alattomos kis önzésekkel, melyek mind-mind nehezebben lebírható akadályok, mint a föld vonzása, mint a nehézkedés törvénye ; mindebből pedig oly kevés, oly kevés mutatkozik meg irodalmunkban !... Aki szolgálni akarja az időt, fogja meg a dol­gok nehezebbik végét. Mindenkinek a legtöbbet kell adnia önmagából. Nem hiszem, hogy van író a világon, aki a jö­vőről ne gondolkodna építő utópiákban , ezért aztán olykor — mint most amikor következő öt­éves tervek adatait olvassa — vakmerően úgy érzi, hogy az idő a keze alá dolgozik, megteremti lassanként — dehogy is lassanként , nemegy­szer a tollnál gyorsabban ! — mindazt, amit a világnak és népének kívánva elképzel. A X. kongresszus elé kibocsátott dokumentu­mokból a jövő újabb regénye bontakozik ki — és az író izgatott olvasóként böngészi és azon tűnődik, hogyan lehetne e remekmű társszerzője. ★ KOZMA MÁRIA Csillala mester, avagy a csodálatos köpeny meséje Csillala mester hétfőn reggel 11 óra 12 per­­kor — amikor felébredt — egy zseniális öt­lettől olyan izgatott lett, hogy a bal lábára a jobb papucsot, a jobb lábára a bal pan­­csot húzta. Ez igen szokatlan jelenség volt nála, lévén nagyon megfontolt ember. Ettől számítva hét nap és hét éjjel nem aludt, nem evett, egyáltalán semmit sem csi­nált , csak ült az ágy szélén és gondolkozott Néha a változatosság kedvéért a plafon fele f­ordította a fejét, vagy a papucsára nézett Még sokáig gondolkozott volna ilyen helyzet­ben, ha bizonyos alapvető életszükségletek arra nem kényszerítik, hogy megcserélje a lá­bán a papucsot és elhagyja a helyét... Miután több csomag papírt, s többféle ce­ruzát és tollat vásárolt, hosszas töprengés után írni kezdett : „fia alulírott Csillala mester aki szabó va­gyok itt megkérem magát aki szabómester ott hogy küldjön 1 db. azaz egy darab gombot ahhoz a köpenyhez melyet én fent s alulírott Csillala mester készítek el sajátkezűleg es amely ha elkészítem, a világ jóságát fogja szolgálni címemet a boríték ragasztott részen szíveskedik megtalálni én csillala" Irt megállás nélkül, reggeltől estig, estétől reggelig, hét álló nap, és hét álló éjjel, matét postázta a töméntelen sok levelet, amelyek a világ minden táján élő szabómestert segítségére szólítanak fel a csodálatos köpeny elkészíté­séhez. Pontosan megmérte a köpenyt gondo­latban, összeszámolta a gombot, cérnát, tűt, varrógépalkatrészt, leltárt készített, összeadta, elosztotta ... Volt akitől egy négyzetmilliméter szövetet kért, másiktól, a tű fokát, vagy a Var­rógép lapjának piciny forgácsát. Csillala mester tudta, hogy ha ily módon sikerül elkészítenie a kém­ényt, az csodálatos erővel fog bírni: ha valakire ráterítik minden nyelvet beszélni fog, minden ország, város vagy falu a hazája lesz. S ez a csodálatos hatás akkor is megmarad, ha már nem ő vi­seli a köpenyt. És percenként érkeztek a levelek, bennük a szövet, selyem, gyapjú, tű­, cérna.. Volt, aki többet is küldött a kért mennyiségnél ,de legtöbben éppen csak a méretet. Persze ez most nem számított. Csillala mester ujjongva rakosgatta halomba az értékes küldeményt: éjjel nappal rajta volt a szeme, úgy határo­zott, csak akkor fog neki a munkának.. . ha már minden összegyűlt. Lassan megritkultak a levelek. Egy napon már egyet sem kapott. Ezután még hét nap és hét éjjel várt reménykedve. Hiányzott ráiép a tű foka. Ha azt nem kapta meg, akkor hiába volt minden. Reggel könnyes szemmel fohászkodott istenhez. ..Én istenem ki akarod, a Világ jóságát add, hogy küldjenek csak egy ici­piett amibe a leg­­vékonyabb selyemszálat befűzhetem hat nap el kell végeznem a munkát, mert hetedik nap tudod hogy meghalok én istenem te ki aka­rod a világ jóságát..." Ajánlva, hatalmas borítékban, dölyfős pöf­­feszkedő bélyegekkel érkezett az utolsó levél: Tisztelt Csillala mester / Sokra értékelem a világ jósága szempontjá­ból jövedelmező, mindamellett bizonyára hu­mánus tervét✓ Örömmel hozzá.járulok én is a tű fokának elküldésével —­­hiszen ez a csekélység jó­­formán semmibe sem kerül nekem) ha előbb­­szíveskedik biztosítani vállalkozása sikeréről Beláthatja, hogy semmit sem kockáztathatok. Tisztelettel: Üksz Üpszilon (udvari szabómester) Hat nap és hat éjjel sírt Csillala mester Hetedik nap a papucsai kőkemények voltak a könnycseppekből lerakodó sótól. TÚRÓS LÁSZLÓ Kolozsvár 1969. JÚLIUS 20., VASÁRNAP „PALLÓT A KÖZÖNSÉG LÁBA ALÁ A MAGASABB SZINT FELÉ!“ (Folytatás a 3. oldaltól) kód. Különben a mi hat színházunk afféle ezer mester, mindenes színház. De mi is lehetne, ha mindegyik egy-egy vidéki városkában egyedül próbál eleget tenni a sokféle igénynek ? Ha le­galább kettő, vagy három működhetne egy vá­rosban, s jó munkamegosztást, illetve mindegyik sajátos egyéni profilt és közönséget alakíthatna ki, mint a fővárosokban ? De talán még így is kellene gondolkozni azon, hogy nem lehetne-e egymástól jól elhatárolható egyénítést keresztül vinni, hogy valami másat, eredetit kapjunk, ami­kor a vidékiek vendégszerepelni jönnek ? Aztán még sűrűbb vendégszerepléssel tennék változa­tosabbá, s nemcsak egy-egy „kiszállásukkal", a közönségnevelést, így talán gyakrabban láthat­nánk telt házakat is. Enélkül azonban mindegyik ugyanazt találja, világszínvonal címen. De cso­dálatosképpen ebből a világszínvonalból kiesnek a szocialista országok, vagy legalább is na­gyon elvétve kerül műsorra egy-egy világszíntű drámájuk. Mióta nem láttunk például egy szov­jet drámát vagy vígjátékot ? Pedig hát szocialista életérzésben, időszerű színpadi termésük mégis csak közelebb áll és közérthetőbb számunkra. Külön kérdés az, hogy Illyés Gyula és Örkény István egyébként kitűnő darabjai mellett nincs-e több más magyarországi szerzőnek is jó színmű­ve ? Alig hinném. Színházaink műsorának külföl­di forrása elsősorban onnan kellene, hogy fakad­jon, ha mi nem tudnánk saját hazai szerzőinkkel gyakoribbá tenni az „ősbemutatókat". Mondom, ha több erőfeszítés történne egy-egy színházunk­nál az egyéni arcél kialakítása érdekében, és ha jobban válogatnák meg darabjaikat, sokat ja­vulhatna színvonaluk, s nagyobb vonzást gyako­rolhatnának a „kezdetleges tömegekre" is. Elég gazdag a világirodalom ahhoz, hogy magas szinten minden művelődési réteget kielégítsenek, s a fentebb említett módon szórakoztassanak, át­menetet, fogozkodókat nyújtsanak a nehezebben emészthető modern drámákhoz is. De az aztán dráma, vagy tényleg komédia legyen, s ne ideg­klinikai kényszerzubbony. Még kedvezőbben alakulhatna a közönségne­­velés, ha a kritika legalább a napilapjainkban kissé alább szállna ez olimpuszi szépelgés csú­csairól s közérthetően népszerűsítené, mondaná meg, miért érdemes ezt vagy azt a darabot meg­nézni. Aztán meg visszatérne rá, s az alkotási kérdések oldaláról is megvilágítaná, mit látott az ember, s miért láttatta azt a szerző és rende­ző meg a színművész így vagy amúgy. Ismét­lem : mindenütt, s mindenkor átmenetet-hidat, pallót a közönség lába alá a magasabb szint felé ! Persze ehhez önmagukban véve sem színhá­zak, sem írók, sem kritikusok nem elegendők. Összhangba kell hozni az iskolán kívül is a mű­vészi nevelést a művelődési élet minden terén, hogy az olcsó izgalmakat és az erotikus gerje­­delmeket élesztgető filmekkel, s a szirupos köny­­nyűzenéis ipafajokkal ne üthessék agyon, amit irodalomban és színpadon, hangversenyterm­ek­­ben, jó tárlatokon építeni próbálunk. Szociálisa emberformálásunk reális igémre ez. Éppen csak érezzük valóban hivatásunknak. Nagyon időszerű volna, ha az összes érdekeltek a művészi neve­lés minden ágazatából kerekasztalhoz ülnének, s ilyen célzattal mélyen megvizsgálnák, azait mi egy ilyen óhatatlanul felszínes kérdés-felelet formában feszegettünk. KÁDÁR JÁNOS könyve ahogy CSEH GUSZTÁV látja

Next