Előre, 1970. január (24. évfolyam, 6894-6917. szám)

1970-01-07 / 6896. szám

ELŐRE 4. oldal MILYEN VAGY, BRASSÓ? (Folytatás az 1. oldalról) hamvakat, ócska vasat. /Hajdani hősök késnek és tűnnek/ egyetlen perc alatt." Egy perc ebből a hajnali órából, mely az éjszaka és a nappal határán áll : egy perc, melyben megállott az idő, mely­ben megsűrűsödik az idő. Még nem látszanak, csak a dolgok, ebben a csendben, melyben fekrezzen az ember, ha acélszínű galambok szárnya suhog, még nem látszanak, csak az egé­szen közeli tárgyak. A látás még nem tudja birtokba venni csak a fény által körvonalazott dolgokat , csak a kivilágí­tott utakat, csak a kivilágított tömböket, csak a kivilágított hegyeket. Ebben a megállított pillanatban, mell­­bevágóan és hatalmas élményként va­kítva szemünkbe, megmutatja magát az ember, aki fényt teremtett. Ó, emberi fények, földre terített másai naprendszereket hordozó egeknek, eb­ben a hajnali órában csak ti árultok el valamit Brassó sötétbereslő körvona­lairól. Ti teszitek, hogy helyreálljon az illő sorrend, s a Várost először néző sze­münk elsőként egy, a kor merész archi­tektúráját hordozó épületre figyeljen, itt — itt, az állomásról kilépve, az érkezés percében, az új negyed­ben —­s csak később mutatjátok meg az idő egymást metsző síkjait. Egy gótikus, tömör falat, egy barokk ívet, fe­hér és csonka bástyákat-tornyokat, s vé­gül a hegyet, a Cenket. A könnyű gázoktól izzó ívlámpák fé­nyei megsejtetik előttünk a dolgokat, me­lyek túlélték, túl fogják élni alkotóikat, me­lyek maradóságukkal az embert dicsérik. Dícsérhetné-e valami jobban az em­ber kezét, mint ódon falak, melyek ma­gukban hordoznak hét évszázadot, mint új, merész falak, melyek vastraverzeken nyugszanak s hordoznak magukban el­jövendő századokat ? Mennyire látták s kifejezték a tárgyak, a dolgok idősűrítő, emberi munkát dicsé­rő lényegét a Brassóról író írók-költők. „Brassót elsősorban a Fekete-templom­ért kell megjegyeznünk s a Bertalan-tem­­plomért, mely bizonyos tekintetben még lenyűgözőbb. Mindkettő esetében a kar­csúsággal egybekötött masszivítás lep meg. A műemlék nem légies, nem cirá­­dás, hanem erőteljes bástya... a kőtöm­bök mozaikszerű elhelyezésével éri el hatását." (George Calinescu) Brassót a Cenkről George Coșbuc szerint: „A völgyben — mélyen lenn — a város / Mintha vászonra lenne festve." Olyan, mint egy alkotás. De nincs ben­ne semmi befejezettség, mivel maga a szüntelenül folyó alkotás. „Íme : fal szökken szembe velem /a tegnapi tar te­repen. /Betonból friss négyszögű vázak /rajzolják fel a holnapi házat/ a tarka tetőt, /mely éjszaka nőtt, /a sok-sok földi lakot,/ melyet nekem csak az álom mu­togatott." (Szemlér Ferenc). De micsoda tág terekre tágítja az idő az alkotás kereteit egy fiatal szemmel néző, egy nemrég érkező : „Amikor alá­­­ száll az est, /az épületnegyed ezernyi csillaga / hosszúkás neoncsövekből pat­tan ki... /Házam már nem egy utcában, nem egy negyedben, /egy új épületne­gyedben,—/ a nagyvilágban, a kozmosz­ban fekszik." (Ingmar Brantsch). Minden azonban háttér. A képben rejt­ve, de a kép előterében is mindig, egyre az ember áll. „A természet értelmetlen nélkülem, — itt ez a táj, amelyről vallani akarok •• ipari táj. Ezt én teremtettem — az acél­század szépreményű vándora — azért fedezem fel naponta újabb és újabb szépségeit." (Apáthy Géza). Mekkorára nő az ember, aki ilyen le­nyűgöző háttér előterében áll ? „Vae Soli !" — kiált fel Brassó másik fiatal költője, Ion Lupu. „A magasba nyúlsz, feltekintsz. /Egy bátor szóért ki­­áltsz a Naphoz." „ÉN TEREMTETTEM“ A hét évszázada itt élő ember — az ezredévek óta folytonosan megtelepe­dő. A sokféle nyelvet beszélő nép emelt falakat, húzott fel tömör tornyokat, for­rasztott össze acélszerkezeteket és illesz­tett helyre üvegfalakat. Várost épített, alapított, fejlesztett — virágoztak Minden alkotásnak megvan a maga jelen ideje. Tízezer éve annak, hogy egy „homo sapiens" a Kisbarlangnak nevezett lak­helyen hagyta léte s szelleme nyomát. A bronzkor embere vall magáról a Csiga­hegyen, a Sprengen, az Obrassóban ta­lált tárgyakon. A Nova-negyed nevet adott egy kultúrkörnek. A közeli Kereszt­váron ásták ki a Barcaság első dák erő­dítményét. Rómaiak építették az első „appia"-t és ezen vonult a dákokkal regrutált Cohors VI. Nova Cumidavensi­­um Alexandrina. — Felragyognak a ro­mán stílű és bizánci díszek a IX.—X. szá­zad románságának kultúrájából. 1234- ben Brassó neve már dokumentumban szerepel. Kialakul a négy nagy negyed. Felépültek a várak a Sprengen és a Cenken, ahová veszély idején menekül­tek a soknyelvű népek, és felépültek az utak, melyeken taposva átléptek a há­gókon az arab , török, lengyelhoni és olasz kereskedők, de legsűrűbben a ro­mán országokat járók. A város privilégiumait szentesítették vajdák s királyok. Mert Brassó mindig dolgozott, épített, teremtett. Mert mindig a munkáskéz je­gyében élt, mert mindig alkotott. Fala­kat és szerszámokat. Messzi országokban híres portékákat, nyomtatott könyveket és messze zengő harangokat. Dolgokat, melyek továbbélnek, mint az alkotó, és századokon, az időn átívelve, dicsérik az őket létrehozót. Az alkotásnak van ebben a városban örökérvényű jelenideje. „Ilyen idő járt nyilván százezer /vagy millió év előtt is ez édes ízű vidéken ! Mélán ballagott/ sok távol nemzedékek apja erre... /így volt, hogy megállóit s hosszan beszívta tágult orrlyukán át fa boldogság leheletét. Belülről /nagy biz­tonságot érzett." (Szemlér Ferenc.) Nagy biztonságot érzett... és maradt. És várost teremtett. 6. EZ A GYÖKÉRSZÍVŰ VÁROS Mert így nevezik a költők, nemzedékek lírájában. ,,Ne csodálkozz, hogy én ezt a várost /gyökérszívűnek nevezem... /egy város csak gyökérszíve lehet, /mint itt, a címer­ben /a gyökeres koronában... /Tisztelet a város szívének /amely/ oly biztonságos és tápláló és édes, /mint maguk a gyö­­kerek." (Lendvay Éva). Brassóban : „A fák áteveznek az ajtó­kon /és gyökereiket a lépcsőkön elhullat­ják." (Frieder Schuller.) Hová nyúlnak — milyen irányba ezek a gyökerek ? „Fehér utakat látok messze” — kezdi Brassóból szóló versét Cosbuc. Címe A Cenken. Nem a hegyről ír, mely olyan, mint egy erődítmény, mint egy termé­szet alkotta várfal, nem arról, ami félel­met fejez ki, védekezést — ő az utak­ról ír, melyek itten átvezetnek, melyek in­nen kivezetnek. Mert azért van itt az alkotásnak állan­dó jelenideje ,azért nem szűnt meg soha élni ez a város, azért esnek egybe az idő síkjai — siklik át a jelen múltba és a múlt jelenbe — mert a falakat építők szüntelen kitörése a jelképes falak kö­zül: A Tradició. Ez maga a hagyomány, az eleven gyökér. „Akik ezerévek óta győznek /bennün­ket jobban szeretnek, mint szobraikat. /Lejönnek hozzánk utcákra, terekre/ s csak ősz végén tűnnek el, akár a ván­dormadarak, /amikor egyikük-másikuk egyenest a hó alá költözik.../ Földke­ménységű szavakkal beszélnek velünk... /és mégis : idejükből telik kószálni ve­lünk az utcán." ( Nicolae Stoe). Az emberek kilépnek a falak közöl és az egyetemes emberség útjára lépnek. Ahol ennyi ember élt és él — ott a hu­mánum lesz a mérték. Egyetlen út tűnt itt el — a római Ap­pia. Nem azért, mert nem tudott volna ellenállni az időnek, de mert nem jártak rajta. A városba jövők, a Brassóból me­nők más utakat taposták, nem a hada­két. S a szekerek nyomta, gyalogosok taposta ösvények — melyeken jártak pa­rasztok s kézművesek termékeikkel, békés kalmárok és nagyhírű tudósok, reformá­torok, forradalmárok, krónikások és de­legátusok, ezek az ösvényeredetű utak megmaradtak. Hegyekkel-nyárfákkal sze­gélyezett, modern utakká szilárdultak. Milyen mélyen meglátta George Coșbuc a város megtartó éltető erejét: a békét. Az eleven emberi kapcsolatok, a né­pek között kialakuló kölcsönhatások és kapcsolatok, a világ felé nyitott kapcso­latok tették az itt élők legjobbjainak látó­határát tággá, a tágasság utáni vágya­kozást e város sajátosságává. Nem írt Brassóról egy költő sem anél­kül, hogy ne teremtette volna meg a gomolygó, álló köd és a fény, a moz­gás ellentétét. De Brassó köde kontraszt­ja annak, ami Brassó maga. A túlélő, a máig növő, holnapot ostromló Brassó mozdulata a kitörés. „Vizes kezekkel földig markolnak, a felhők... /Eső, eső !/ Úgy érzem, idebenn száraz az élet /s én kiindulok/ a tisztító, üdítő zuhatagba." (Murgu Pál). Az élő Brassó mély költői jelképe a mozgás hordozója — a frissítő szél. „Az a régi brassói Királyhegy, /ennek a fái zúgnak, mintha valami szabály paran­csolná nekik. /Ama régi hegyen suhog a déli /s az északi szél és felkavarja­­egyként a jelent és a múltat. (Szemlér Ferenc)._ A hajdan fallal védekező városban a belső falakat rombolók voltak az élet­­hordozók — a folytatók. MENNYI ÖRÖK­­EMBERI MOTÍVUM, MENNYI EGYETEMES ÉLMÉNY „Az első intellektuális kíváncsiság kor­szakának" nevezi Blaga a Brassóban töl­tött időt, ahol vállára vette „a könnyed lírai hullám", ahol első szerelmével talál­kozott, ahol élete minden szerelmével találkozott. Itt juttatott Roma C. kisasz­­szony neve egy napfényes országot eszé­be s szemei „egy egész világmindenség­ként* nyitottak reá. — Amikor, hosszú tá­vollét után, Brassóba újra visszatért, „a hóvirág és a kakasmandikó virágzásá­nak idején", először látta meg feleségét, Cornelia Brediceanut. „Úgy viselkedtünk, mintha örökké ismertük volna egymást". Talán semmi nem fejezi ki jobban az idő­síkoknak a lélek mély áramlataiban való egybeesését, mint a Domniféle, Lu­cian Blagának ez a remekbe csiszolt lírai gyöngyszeme. A Brassóban élő Domnifa, a költő lelkében uralkodó Úrnő, a Feke­te-templom kőbefaragott Uta-ja, annak burgundiai kő-őse és Uta, az egykoron élő, akinek arany mosolya felragyogott a Rajnamelléken, „az évszakban, melyben köt a kalász", Blaga versében egyetlen, egybeötvözött alak. A mély humanizmus, az egyetemesség annyira jellemzőjévé vált a városnak, hogy a Brassóban egy napot töltő Sal­vatore Quasimodo — aki így kezdi a Brassói órák című versét: „Az értelem, a halál, az álom­ tagadja a reményt" — zárósorában feloldja mély pesszimizmu­sát. „Elég egy nap, hogy egyensúly le­gyen a világon." Faltörés és utak nyitása minden irány­ban. Az élet érzésében mélyen brassói Jan­csik Pál a legegyszerűbb, szándékoltan kicsi dolgokból kiindulva jut el a kozmi­kus távlatokig a világ s ember viszo­nyában az embert, az életet növesztve óriásivá. „Fűszálon csillag. Hajnali me­zőn /mintha hús naprendszerek ringaná­­nak.../ De vajon a hatalmas csillagok /ringatnak-e csak egyetlen fűszálat." Hogy ír a hóról Brassóban Szemlér : „A hó friss szaga leng át / a vén belváro­son.../ Ilyen hó nincs is voltaképpen./ Ezt csak a gyermekek álmodják,/ és a költők álmodják, amikor visszanéznek régvolt időkbe." Áprily Lajos, a brassói ötvösmesterek leszármazottja, a városról írva egyre ar­ról a monumentális élményről beszél, amely itt mindenkorra mélyen belevéső­­dött. A kézművesek, a két kezükkel, a szel­lemükkel dolgozók, az egyre javakat-m­ű­­veket teremtők tudták , vagy érezték legalább, hogy csak a mélyen egyszerű dolgokból nyílnak-vezet­tek reális távla­tok racionális álmokba, csillagokba. Itt és ma : „Alig ébredünk/ és máris/ Nap-madarak szárnyain át/ tekintünk egymásra." (Apáthy Géza.) KI ÍRJA MEG A DALT A DOLGOZÓ KEZEKRŐL? Jeanne-Marie kezeiről Rimbaud írt, s két egymáson nyugvó kezet emelt művei fölé Dürer. Ki tudná Brassót megérteni, anélkül, hogy mélyen átélné ennek a két pár kéznek — a fizikai munka mélyen bevésődött nyomait viselőnek és a szelle­mi munkától fáradtan pihenőnek — az értelmét ? Hányféle árut állítottak itt elő a céhek, a XVI. században hatvan céhet számláló városban, melynek minden kőalapon nyugvó háza a munka műhelye is volt ? • Tartósak voltak áruik, mint a híres réz­edények.­­ A Vidombák-patak vize haj­totta Délkelet-Európa első papírmalmát, s Brassó egyike az első városoknak, me­lyek a hazai könyvnyomtatás kezdetét jelzik. 1533-ban alapít itt nyomdát Hon­­terus, 25 évvel később hozza a városba a munténiai nyomdászok régi tapasztala­tát Coresi és kerül ki sajtója alól az el­ső román könyv. Könyvek jelennek meg mindenféle nyel­ven. Románul cirill betűkkel, latinul, gö­rögül, németül és magyarul, s egyidőben a könyvtermeléssel alakul meg a huma­nista iskola — első rektora Valentinus Wagner — otthonra lelnek a zárt falak között a kor neves humanistái. Mindig ez a motívum tér vissza, mint egy refrén — munka, kultúra és humaniz­mus egybefonódása, ötvözete. A szürke te­vékenység olyan kristályos formában csa­pódik ki olykor, mint egy európai hírű humanista iskola. De a szürke tevékenységre esik a hangsúly, mert erre épül minden — mert ez a talaj. „Íme, sorsunk egyszerre teljesedik ki a dolgokkal, /Uram, mintha a Föld védis­­tenei is mi lennénk./ A mezőkből nőtt falvak — évszakok szerinti forgásuk­ban —­ úgy támaszkodnak ránk, akár egy tengelyre." A traktorgyártókban érezte meg a vá­ros „lares"-eit Nicolae Stoe, mert a köl­tők szeme tisztán lát s kitapintja a min­deneket tartó erőket. Az örökké dolgozók — a javakat ter­melők, a városépítők — hét évszázadon át való folyamatos jelenléte a magyará­zat arra, hogy ez a város élő és hol­nap­ hordozó. De dolgozóinak jelenléte magyarázatnál több ma már: ok és cél. Minden miattuk van, értük történik. íme, Szemlérnek egy verse, egy brassói munkásról : „Ilyen, ki­léte titkán/ nem té­­pelődik, hanem győz !.../ Ezt látni rajta/ s azt, hogy még fiatal, és lám, mind be­lé ömölnek/ elméletek s tanok./ Csak ő : az ok/ lesz végül is a cél a legnagyobb,/ kiért majd újjáalakítjuk a földet." S költőtársai mellett megírja Szemlét, Brassóban írja meg, versét a Kezek­ről: „Mily engedelmes a konok anyag! /Nincs benne dac, sem izzó nyugtalanság,/ míg izmos ujjak formázó parancsát/ követvén némán hajlik el hanyag/ kígyózással a kéklő rajz nyomán,/ melyet gazdája mért nyers jellegéhez." A NAPPAL ELSŐ ÓRÁJA ITT immár elvesztve vakító fény és sejlő körvonalak sajátos hangulatát — elénk tárja a várost természetes megvilágítás­ban. A nagy csend, melyben csak költők zengő szava kísért, megtört. Ez nem a varázs órája már, melyben az érkező, az először ittjáró, rejtett han­gokra fülel, s befelé halgatózik, versso­rok értelmét kutatva. A teljes nappali vi­lágításnak ebben az első órájában a hó, hó. A galamb , galamb, s nem szárnysu­hogás. A dolgok megszűntek szimbólumok len­ni és önmagukká váltak. Milyen vagy, Brassó, — így valóságod­ban, lehántva rólad az izzó lámpák fé­nyét s költők szavát — hogyan állsz elém, ki először lát, ebben a józan, nap­pali fényben ? Az utcák, negyedek neveit elárulják a táblák : Állomás-negyed, Tractorul gyár­negyed — hát ezzel fogadsz minden ér­kezőt ? Ezzel a pompás architektúrával, a tömbbel, melynek enyhén görbe íve me­részen tör meg minden monotóniát, a szoborral, melyet a hűvös geometriai formák közé helyeztek, hogy megragad­ja a képzeletet és a tág egekig lendítse ? Ezekben a negyedekben laknak, Brassó, munkásaid ? A Tractorul munkásai... Van valaki, akiben ne ébredne büszke gondo­latsor ennek a gyár­névnek a hallatára ? Annak a gyárnak a neve ahonnan 1947- ben az első román traktorok kigördültek. Annak a gyárnak a neve, melyet a ro­mokból az önkéntes munkáscsoportok építettek újra fel és mely ma nemcsak az ország legnagyobb, de egyetlen traktorgyára és az itt kiélesített ekék szántják az egész ország földjét, szánt­ják 52 ország földjeit a világ minden kontinensén ? Aranyérem ragyog fölöt­ted. Tractorul, Lipcse nemzetközi vásárá­nak aranyérme az U 650-ért. Ezt mutatod meg az érkezőnek első­ként. Brassó ? Új negyedeidet és gyárai­dat ? A görgőscsapágy-gyár előtt álló fiatal fákat, melyek már könnyedén vi­selik a viharokat s a hó nehéz terhét, hisz egyidőben építették az új csarno­kokkal. Milyen sokat mond az, hogy a gyárépületek itt olyanok, mint rop­pant kiállítási termek, mint em­beri lakóhelyek, sokat mond az, hogy az üzemfalak elé fákat ültetnek. Mennyire hasonlítasz, Brassó, a képhez, melyet a költők rajzoltak rólad. Széles, új útjaid mind keresztutak, a vi­lág minden égtája felé vezetnek. Kibékí­tesz ellentéteket. A Barcaság felől jövő, aki a síkságból kiemelkedő, enyhe hajla­tokhoz szokott, mielőtt a Déli Kárpátok legmagasabb csúcsaiba ütköznék, találko­zik veled. Nagy ötvös , tájad ipari táj, urbánus vi­dék és a legtermészetibb táj ugyanakkor, a természet maga. Városod modern, olyan friss lüktetésű, hogy szaporábban lép a láb, és ugyanakkor ódon. Ez a kapu, mely bevezet a hajdani vá­rosfallal övezett részbe, a Schei kapuja, és Katalin tornya jobbra a magaslaton, a Fekete-templom és a Bertalan-negyed temploma csupa gótika. De milyen termé­szetesen simul a várossziluettbe a hajdani tanácsházának súlyos barokkja s egy mai, korszerű konstrukció. Honnan ez az összhang ? A magyarázat a táj ember­ teremtette ipari jellegében rejlik talán, abban, hogy a kétkezi dolgozók, mívesek földje ez a föld, városa ez a város. Itt a gótika is tö­mör, a barokk is leegyszerűsített, már csaknem puritán, a modern architektúra is — legyen az magasépítkezés — szilárd nyugalmat, ráérős elterjeszkedést sugall. Hát innen adódik a görbített ív, a félkö­rös elhelyezés, a máshol nem látott elté­rés az alaprajzban, az olyan ritkán lát­ható architekturális összhang a változatos stílusok között. Házak és gyárak, templomok, szobrok és terek, régmúlt idők és a jelenkor alko­tásai azokhoz hasonlítanak, akik éltek és élnek itt. A kézművesekhez, a traktorgyár­tókhoz, az iskolaalapítókhoz és a nyom­dászokhoz, a fametszőkhöz , a jövő-ter­vezőkhöz a mai gyárakban, a munka-pszi­chológiai laboratóriumokban dolgozók­hoz a mai üzemekben. A munkát itt régmúlt időkben sem tud­ták szétválasztani szellemi vetületétől. S nemcsak úgy, hogy művészivé avatták a legegyszerűbb tárgyat. Annak magyaráza­tát, hogy Brassó legnagyobb üzemei ma — elsők között az országban — automa­ta gépsoraikat, önállóan belső erőből ál­lítják elő, egy tradicionális koncepcióban kell keresnünk. Itt már a XVII. századbeli műhelyekben bonyolult munkaeszközöket használnak. Intellektuális folyamattá tenni a terme­lést — ez a törekvés, mely ma nem kép­zelt távlatokban kiteljesedik — mint törek­vés igen régi. De kialakult egy új harmó­nia — a szocializmus harmóniája — mely megengedi, kívánja, elengedhetetlenül szükségessé teszi minden munkának al­kotásig való magasodását. Erről vallsz, Brassó, nappali világítás­ba helyezett gyáraiddal, épületeiddel és szobraiddal. Megláttak a költők. De valóságod lenyűgözőbb, mint a ver­sek, mert a valóság lenyűgözőbb minden­nél — a legtöbb, melynek minden tükrö­zés mása csupán. MI MÉGIS LEGMÉLYEBB LÉNYEGED ? Vallatlak, város. Láttam a fallal körülvett régi házakat, melyek hozzátapadnak a Cenkhez, a rep­­ké­nyel befuttatott kerítésfalakat, a falak­kal körülvett kerteket. Mintha vár lenne mindegyik ház. Nyomonkövettem a régi városfalat, időztem a Takácsok Bástyájának múzeum­má alakított termeiben. Nyomasztottak a falak, ahogy haladtam felfelé a szűk utcákon, a Cenken,úgy tűnt, az emberek egyre falakat építettek, városuk köré, kertjük köré, személyük köré, mintha védekeznének. Ezekből a szűk utcákból nincs kilátás, csak a szomszéd házat látod, csak a szomszéd falba ütközöl, s elzárva így a szem előtt természetesen kitárulkozó nagy horizonttól, egy gondolat sajdult belém : ez az elzárkózás, a zártság vajon szintén Brassó lényege ? Vagy tartalmát vesztett díszlete csupán ? — Hogyan írja Apáthy ? „Nincs olyan díszlet, mely felnőhetne a csillagokig. Csak az élet nőhet." Színváz­lata ugyanennek az útnak a benyomásá­ból született és így folytatja a gondolat­sort : „Méltóknak kell lennünk ehhez a hegyhez... A felfelé­ léptek a mai Brassó pillanata." S egyszerre a fülembe csendült egy fú­ga. A Kollokvium ‘69 rendezvényeinek so­rán tartottak egy hangversenyt a Taká­csok Bástyájában. A belső, fülelő hang már idézte is hozzá a verset. Nagyon fia­tal költő írta, tizenvalahány éves. A tagja az irodalmi körnek, Ungváry Zsófia. „A kövek hallgatnak,/ nem értik, mit keres itt egy eleven zongora .../ A torony homá­lyába menekül egy fúga/ Sietünk egy akkordja a múltba vándorol." Fiatal szemek, fiatal költők szemei — hogyan látjátok ti ezt ? „Az ember/ erődítményt is épített/ hogy védje vagyonát s magát / s zord istenének templomát/ melyben ma is homály bo­rong./ De benne ott az orgona,/ az ég felé tör minden sípja .../ Nagy munka volt őt létrehozni." (Lendvay Éva.) Ó, a falak épp úgy a kontraszt szere­­­pét játsszák a mai Brassóban, mint a köd és szél ellentétpárjában a köd. ITT FENN, IMMÁR A HEGYEN, a napnak ebben a déli órájában, mely izzik, a napnak abban az órájában, mely­ben a legélesebb a természetes fény, olyan végtelenül egyszerűnek és világos­nak, egyértelműnek tűnik minden. Mintha elég lett volna annyi, hogy egy­szerre fogja át a tekintet az egész képet. Nemcsak az épülő sodronypálya oszlo­pait, nemcsak az új egyetemi negyed ki­jelölt helyét — az egészet. A négy negyedet így, egymás mellett: Schei, Vár, Bolonya, Óbrassó. A gyökérszívó város legmélyebb gyö­kerét a különböző nemzetiségű emberek testvériségének mély eszmeisége ereszti. „Ti, kik büszkén gondoltok Decebal é­s Tróján egymásba robbanó tüzére, mert új izzás szülője lett,/ a múltból idáig néz­zetek !.../ E diadalmas naphoz hasonlít­satok minden ékes/ tettet a nagy idők- •­ből.../ Ti székelyek .../ Bemről mintázza­tok a szívetekben szobrot.../ S szászok, ti a hemelni furulyás nyomán idáig ér­kezettek ... / szorgalom, ipar, derék törődés / hív mívesei századokon át/ kőváraitok mellvédje mögül / hívjátok árnyát Honterusnak, árnyát / Weiss Mihálynak, akár hős Hartenecknek,/ ám csak azért, hogy a jelent dicsérjék.../ Hogy minden hangon, mindenféle nyel­ven/ velünk egyet és ugyanazt kiáltsa­nak !.../ Ím, az emberi szabadság kü­szöbén állunk és szilárdan/ lépünk a fé­nyes ismeretlen tágas földjére./ Együtt I* (Szemlér Ferenc) EGYÜTT Ezt a gondolatot tárja elénk a tető, egyszerűen nyújtva, magától értetődő ter­mészetességgel, akár egy feltáruló vidé­ket. Könyvtárak s levéltárak mélye úgy csil­lantja fel a régi okmányok fakult betűi­nek szövegét, mint egy bizánci díszt. Mennyi érv amellett, hogy együtt munkál­kodtak a zivataros, hosszú századokon át is és mindenek ellenére, máig mentve a mély testvériség ténnyé teljesedő gondo­latát. Íme, az első román nyomtatott levél, 1521-ből, melyben Neacsu, cimpulungi bojár a fenyegető török betörésre figyel­mezteti Hannes Benknert, a brassói bírót. Honterus, a brassói szászság legna­gyobb alakja, a Kozmográfia szerzője s előadó tanára a Krakkói Egyetemnek, szo­ros baráti kapcsolatot tartott fenn Pesti Gáborral. Coresi nyomdájában kétnyelvű — ro­­mán-szláv — könyveket is nyomtat. A Honterus alapította iskolában tanul Bor­­ban Cantacuzino Stolnic, aki kora leg­gazdagabb könyvtárával rendelkezett. Ostermayer, az első hazai neves orgonis­ta, gyakran játszik a munténiai fejedelmi udvarban. Három nyelven örökítik meg a város eseményeit a krónikások. Popa Vasile a bolgárszegi románság történetét írja meg. Tatresi György, moldvai magyar, leírásá­ból ismerjük Mihai Viteazul Brassóba való bevonulásának eseményét, Brassó elevene­dik Goghes, Seibinger, Nezner, Nassa szász krónikaírók lapjairól. Rákóczi említi Emlékirataiban a bolgár­szegi David Gorbeával való tárgyalását, aki Brâncoveanu íródeákja és diplomatája volt, követe Nagy Péter cár udvarában. 1848—49-ben Brassónak három nyelvű sajtója volt, itt jelent meg az Espatriatus, a Kronstädter Zeitung és a Brassói Lap, Bem testvériségét hirdető, híres brassói kiáltványát mind a három nyelven közük. A falakon belül s áttörve a falakat — jelképes értelemben mindig falat törve — találkoztak a népek testvériségét­­hirdető, a haladásért küzdő, a forradalmári gondo­­latok. Kölcsönös, szellemi­ eszmei termé­kenységet jelentettek és nyitott utot a ma felé.­­ Bármelyik századot villantjuk f­el, meg­találjuk a hídverőket. A brassói Adolf Haltmennnal­ levelezés­ben áll Camil Petrescu és Tudor Arghezi. „Ez az egyetlen hely, ahol a »napnak mind a huszonnégy óráját megítélhettem" — írja Arghezi 1930-ban, a Brassóban Hart­­mannal töltött napra utalva.­Írótársa re­­cenzálta „Icoane de lemne ’című kötetét, Rilkével hasonlítva össze új nagy román, kortárs költőt. — A brassói Georg Scher­­get, az Ezüstbogáncs szerzőjét, Eminescu legkiválóbb, legráérzőbb német fordító­jának tartják. Nagy, belülről világított fény hordozói ezek a könyvtárban töltött, adatokba mé­­lyedő órák, melyek elvesztették napszak jellegüket. Megint az idő sűrűsödik a csendben, mint azon az első, hajnali órán. Ki a terekre ! MERT MINDEN AZÉRT VAN, VOLT, HOGY A JELENT DICSÉRJE A múlt előzménye csupán a mának. Mindez kellett ahhoz, hogy ma így álljon előttünk ez a város, folytatásaként régvolt dolgoknak — de ellentéteként is. Mert nem minden folytatás és nem min­den előzmény. Mert vannak dolgok, jelen­ségek, melyek eltűntek mindörökre, eltűn­tek, mint egykor itt élő kereszteslovagok tartózkodásának nyomai. Eltűntek, mint az emberek házait körülvevő falak az új la­kónegyedekből. Hol vannak a régi külvárosok ? Brassó­nak ma nincsen perifériája. Hol vannak a falon kívül rekedők ? — Micsoda parkok itt, mindenki használatá­ra, szökőkutak, mindenki gyönyörűségére. Lakhely és gyárnegyed, élesen külön­választódott — teret kapott az ember és levegőt és fákat. Játszótereket a gyerekek A városba belopózott a derű. „Ahol háromszor esik egy héten/ Kézen­fogva mendegélnek­ esővíztől fényes jár­dán/ Azok akik itten élnek/ Ahol három­szor esik egy héten .../ Kézenfogva járók lépte hallatszik csak, semmi más." (Ion Minulescu.) A régi, zömök tanácsházának, ezeknek a szigorú homlokzatú házaknak meg kell szokniok, hogy tövükben körhinták repül­nek és örömtől sikongó hangok. A galam­bok már nem is rebbennek fel, a város vi­dám szivét kedves suhogással körberepü­lik. Nem, sem az élet, sem a városkép ré­gen itt nem volt tág — csak nagy tágas­ságokba kívánkozó. Amit megláttak köl­tői szemek az az emberi szellem belső tá­gassága, melynek mindig meg kellett küz­deni a térért, hogy érvényesülhessen. A tá­­gasságratörés, az, ami Brassóban mélyen adott volt, de történelmi méretekben kel­lett lehetővé tenni, hogy kiteljesedhessen. S ez a merőben új. A történelmileg adott lehetőség arra, hogy a legnagyobb, legmélyebb belső értékek dús lombú ko­ronává terebélyesedjenek, a városban, mely gyökérszívó. Mi az, ami sugallja, hogy az erősgyö­kerű fa tág egekbe lombosodik ? Az, hogy fiatal — fiatal ez a város. Arccal a kozmoszba, a napba forduló, arccal előrenéző.Minden téren és minden vetületben. Az üzemekben itt a szakemberek jövő­tervezéssel foglalkoznak. — Új Kolumbu­­szok friss kedvű seregének látja őket Jan­csik, ahogy robognak az ipari zónák felé, piros autóbuszokon. S nemcsak azért fiatal Brassó, mert két évtizede megnyílt egyetemei friss serege­­ket vonzanak ide, mert 25 év alatt 150 000 embert vonzott ide — fiatal életritmusa, fogékonysága, új életérzése folytán. Tud a kor narancsa szerint teremteni. Várost, gyárakat, életformát. Mert végre azzá tud válni, ami törekvésében mindig volt : zömöken áll a birtokbavett földön, s nyújtózik a tág terek, a birtokbave­­hető csillagok felé. Mint épületei, mint tornyai, mint a he­gyek. 1111 gg| ||||§|| 1970. JANUÁR 7., SZERDA

Next