Előre, 1970. január (24. évfolyam, 6894-6917. szám)
1970-01-07 / 6896. szám
ELŐRE 4. oldal MILYEN VAGY, BRASSÓ? (Folytatás az 1. oldalról) hamvakat, ócska vasat. /Hajdani hősök késnek és tűnnek/ egyetlen perc alatt." Egy perc ebből a hajnali órából, mely az éjszaka és a nappal határán áll : egy perc, melyben megállott az idő, melyben megsűrűsödik az idő. Még nem látszanak, csak a dolgok, ebben a csendben, melyben fekrezzen az ember, ha acélszínű galambok szárnya suhog, még nem látszanak, csak az egészen közeli tárgyak. A látás még nem tudja birtokba venni csak a fény által körvonalazott dolgokat , csak a kivilágított utakat, csak a kivilágított tömböket, csak a kivilágított hegyeket. Ebben a megállított pillanatban, mellbevágóan és hatalmas élményként vakítva szemünkbe, megmutatja magát az ember, aki fényt teremtett. Ó, emberi fények, földre terített másai naprendszereket hordozó egeknek, ebben a hajnali órában csak ti árultok el valamit Brassó sötétbereslő körvonalairól. Ti teszitek, hogy helyreálljon az illő sorrend, s a Várost először néző szemünk elsőként egy, a kor merész architektúráját hordozó épületre figyeljen, itt — itt, az állomásról kilépve, az érkezés percében, az új negyedben —s csak később mutatjátok meg az idő egymást metsző síkjait. Egy gótikus, tömör falat, egy barokk ívet, fehér és csonka bástyákat-tornyokat, s végül a hegyet, a Cenket. A könnyű gázoktól izzó ívlámpák fényei megsejtetik előttünk a dolgokat, melyek túlélték, túl fogják élni alkotóikat, melyek maradóságukkal az embert dicsérik. Dícsérhetné-e valami jobban az ember kezét, mint ódon falak, melyek magukban hordoznak hét évszázadot, mint új, merész falak, melyek vastraverzeken nyugszanak s hordoznak magukban eljövendő századokat ? Mennyire látták s kifejezték a tárgyak, a dolgok idősűrítő, emberi munkát dicsérő lényegét a Brassóról író írók-költők. „Brassót elsősorban a Fekete-templomért kell megjegyeznünk s a Bertalan-templomért, mely bizonyos tekintetben még lenyűgözőbb. Mindkettő esetében a karcsúsággal egybekötött masszivítás lep meg. A műemlék nem légies, nem cirádás, hanem erőteljes bástya... a kőtömbök mozaikszerű elhelyezésével éri el hatását." (George Calinescu) Brassót a Cenkről George Coșbuc szerint: „A völgyben — mélyen lenn — a város / Mintha vászonra lenne festve." Olyan, mint egy alkotás. De nincs benne semmi befejezettség, mivel maga a szüntelenül folyó alkotás. „Íme : fal szökken szembe velem /a tegnapi tar terepen. /Betonból friss négyszögű vázak /rajzolják fel a holnapi házat/ a tarka tetőt, /mely éjszaka nőtt, /a sok-sok földi lakot,/ melyet nekem csak az álom mutogatott." (Szemlér Ferenc). De micsoda tág terekre tágítja az idő az alkotás kereteit egy fiatal szemmel néző, egy nemrég érkező : „Amikor alá száll az est, /az épületnegyed ezernyi csillaga / hosszúkás neoncsövekből pattan ki... /Házam már nem egy utcában, nem egy negyedben, /egy új épületnegyedben,—/ a nagyvilágban, a kozmoszban fekszik." (Ingmar Brantsch). Minden azonban háttér. A képben rejtve, de a kép előterében is mindig, egyre az ember áll. „A természet értelmetlen nélkülem, — itt ez a táj, amelyről vallani akarok •• ipari táj. Ezt én teremtettem — az acélszázad szépreményű vándora — azért fedezem fel naponta újabb és újabb szépségeit." (Apáthy Géza). Mekkorára nő az ember, aki ilyen lenyűgöző háttér előterében áll ? „Vae Soli !" — kiált fel Brassó másik fiatal költője, Ion Lupu. „A magasba nyúlsz, feltekintsz. /Egy bátor szóért kiáltsz a Naphoz." „ÉN TEREMTETTEM“ A hét évszázada itt élő ember — az ezredévek óta folytonosan megtelepedő. A sokféle nyelvet beszélő nép emelt falakat, húzott fel tömör tornyokat, forrasztott össze acélszerkezeteket és illesztett helyre üvegfalakat. Várost épített, alapított, fejlesztett — virágoztak Minden alkotásnak megvan a maga jelen ideje. Tízezer éve annak, hogy egy „homo sapiens" a Kisbarlangnak nevezett lakhelyen hagyta léte s szelleme nyomát. A bronzkor embere vall magáról a Csigahegyen, a Sprengen, az Obrassóban talált tárgyakon. A Nova-negyed nevet adott egy kultúrkörnek. A közeli Keresztváron ásták ki a Barcaság első dák erődítményét. Rómaiak építették az első „appia"-t és ezen vonult a dákokkal regrutált Cohors VI. Nova Cumidavensium Alexandrina. — Felragyognak a román stílű és bizánci díszek a IX.—X. század románságának kultúrájából. 1234- ben Brassó neve már dokumentumban szerepel. Kialakul a négy nagy negyed. Felépültek a várak a Sprengen és a Cenken, ahová veszély idején menekültek a soknyelvű népek, és felépültek az utak, melyeken taposva átléptek a hágókon az arab , török, lengyelhoni és olasz kereskedők, de legsűrűbben a román országokat járók. A város privilégiumait szentesítették vajdák s királyok. Mert Brassó mindig dolgozott, épített, teremtett. Mert mindig a munkáskéz jegyében élt, mert mindig alkotott. Falakat és szerszámokat. Messzi országokban híres portékákat, nyomtatott könyveket és messze zengő harangokat. Dolgokat, melyek továbbélnek, mint az alkotó, és századokon, az időn átívelve, dicsérik az őket létrehozót. Az alkotásnak van ebben a városban örökérvényű jelenideje. „Ilyen idő járt nyilván százezer /vagy millió év előtt is ez édes ízű vidéken ! Mélán ballagott/ sok távol nemzedékek apja erre... /így volt, hogy megállóit s hosszan beszívta tágult orrlyukán át fa boldogság leheletét. Belülről /nagy biztonságot érzett." (Szemlér Ferenc.) Nagy biztonságot érzett... és maradt. És várost teremtett. 6. EZ A GYÖKÉRSZÍVŰ VÁROS Mert így nevezik a költők, nemzedékek lírájában. ,,Ne csodálkozz, hogy én ezt a várost /gyökérszívűnek nevezem... /egy város csak gyökérszíve lehet, /mint itt, a címerben /a gyökeres koronában... /Tisztelet a város szívének /amely/ oly biztonságos és tápláló és édes, /mint maguk a gyökerek." (Lendvay Éva). Brassóban : „A fák áteveznek az ajtókon /és gyökereiket a lépcsőkön elhullatják." (Frieder Schuller.) Hová nyúlnak — milyen irányba ezek a gyökerek ? „Fehér utakat látok messze” — kezdi Brassóból szóló versét Cosbuc. Címe A Cenken. Nem a hegyről ír, mely olyan, mint egy erődítmény, mint egy természet alkotta várfal, nem arról, ami félelmet fejez ki, védekezést — ő az utakról ír, melyek itten átvezetnek, melyek innen kivezetnek. Mert azért van itt az alkotásnak állandó jelenideje ,azért nem szűnt meg soha élni ez a város, azért esnek egybe az idő síkjai — siklik át a jelen múltba és a múlt jelenbe — mert a falakat építők szüntelen kitörése a jelképes falak közül: A Tradició. Ez maga a hagyomány, az eleven gyökér. „Akik ezerévek óta győznek /bennünket jobban szeretnek, mint szobraikat. /Lejönnek hozzánk utcákra, terekre/ s csak ősz végén tűnnek el, akár a vándormadarak, /amikor egyikük-másikuk egyenest a hó alá költözik.../ Földkeménységű szavakkal beszélnek velünk... /és mégis : idejükből telik kószálni velünk az utcán." ( Nicolae Stoe). Az emberek kilépnek a falak közöl és az egyetemes emberség útjára lépnek. Ahol ennyi ember élt és él — ott a humánum lesz a mérték. Egyetlen út tűnt itt el — a római Appia. Nem azért, mert nem tudott volna ellenállni az időnek, de mert nem jártak rajta. A városba jövők, a Brassóból menők más utakat taposták, nem a hadakét. S a szekerek nyomta, gyalogosok taposta ösvények — melyeken jártak parasztok s kézművesek termékeikkel, békés kalmárok és nagyhírű tudósok, reformátorok, forradalmárok, krónikások és delegátusok, ezek az ösvényeredetű utak megmaradtak. Hegyekkel-nyárfákkal szegélyezett, modern utakká szilárdultak. Milyen mélyen meglátta George Coșbuc a város megtartó éltető erejét: a békét. Az eleven emberi kapcsolatok, a népek között kialakuló kölcsönhatások és kapcsolatok, a világ felé nyitott kapcsolatok tették az itt élők legjobbjainak látóhatárát tággá, a tágasság utáni vágyakozást e város sajátosságává. Nem írt Brassóról egy költő sem anélkül, hogy ne teremtette volna meg a gomolygó, álló köd és a fény, a mozgás ellentétét. De Brassó köde kontrasztja annak, ami Brassó maga. A túlélő, a máig növő, holnapot ostromló Brassó mozdulata a kitörés. „Vizes kezekkel földig markolnak, a felhők... /Eső, eső !/ Úgy érzem, idebenn száraz az élet /s én kiindulok/ a tisztító, üdítő zuhatagba." (Murgu Pál). Az élő Brassó mély költői jelképe a mozgás hordozója — a frissítő szél. „Az a régi brassói Királyhegy, /ennek a fái zúgnak, mintha valami szabály parancsolná nekik. /Ama régi hegyen suhog a déli /s az északi szél és felkavarjaegyként a jelent és a múltat. (Szemlér Ferenc)._ A hajdan fallal védekező városban a belső falakat rombolók voltak az élethordozók — a folytatók. MENNYI ÖRÖKEMBERI MOTÍVUM, MENNYI EGYETEMES ÉLMÉNY „Az első intellektuális kíváncsiság korszakának" nevezi Blaga a Brassóban töltött időt, ahol vállára vette „a könnyed lírai hullám", ahol első szerelmével találkozott, ahol élete minden szerelmével találkozott. Itt juttatott Roma C. kisaszszony neve egy napfényes országot eszébe s szemei „egy egész világmindenségként* nyitottak reá. — Amikor, hosszú távollét után, Brassóba újra visszatért, „a hóvirág és a kakasmandikó virágzásának idején", először látta meg feleségét, Cornelia Brediceanut. „Úgy viselkedtünk, mintha örökké ismertük volna egymást". Talán semmi nem fejezi ki jobban az idősíkoknak a lélek mély áramlataiban való egybeesését, mint a Domniféle, Lucian Blagának ez a remekbe csiszolt lírai gyöngyszeme. A Brassóban élő Domnifa, a költő lelkében uralkodó Úrnő, a Fekete-templom kőbefaragott Uta-ja, annak burgundiai kő-őse és Uta, az egykoron élő, akinek arany mosolya felragyogott a Rajnamelléken, „az évszakban, melyben köt a kalász", Blaga versében egyetlen, egybeötvözött alak. A mély humanizmus, az egyetemesség annyira jellemzőjévé vált a városnak, hogy a Brassóban egy napot töltő Salvatore Quasimodo — aki így kezdi a Brassói órák című versét: „Az értelem, a halál, az álom tagadja a reményt" — zárósorában feloldja mély pesszimizmusát. „Elég egy nap, hogy egyensúly legyen a világon." Faltörés és utak nyitása minden irányban. Az élet érzésében mélyen brassói Jancsik Pál a legegyszerűbb, szándékoltan kicsi dolgokból kiindulva jut el a kozmikus távlatokig a világ s ember viszonyában az embert, az életet növesztve óriásivá. „Fűszálon csillag. Hajnali mezőn /mintha hús naprendszerek ringanának.../ De vajon a hatalmas csillagok /ringatnak-e csak egyetlen fűszálat." Hogy ír a hóról Brassóban Szemlér : „A hó friss szaga leng át / a vén belvároson.../ Ilyen hó nincs is voltaképpen./ Ezt csak a gyermekek álmodják,/ és a költők álmodják, amikor visszanéznek régvolt időkbe." Áprily Lajos, a brassói ötvösmesterek leszármazottja, a városról írva egyre arról a monumentális élményről beszél, amely itt mindenkorra mélyen belevésődött. A kézművesek, a két kezükkel, a szellemükkel dolgozók, az egyre javakat-műveket teremtők tudták , vagy érezték legalább, hogy csak a mélyen egyszerű dolgokból nyílnak-vezettek reális távlatok racionális álmokba, csillagokba. Itt és ma : „Alig ébredünk/ és máris/ Nap-madarak szárnyain át/ tekintünk egymásra." (Apáthy Géza.) KI ÍRJA MEG A DALT A DOLGOZÓ KEZEKRŐL? Jeanne-Marie kezeiről Rimbaud írt, s két egymáson nyugvó kezet emelt művei fölé Dürer. Ki tudná Brassót megérteni, anélkül, hogy mélyen átélné ennek a két pár kéznek — a fizikai munka mélyen bevésődött nyomait viselőnek és a szellemi munkától fáradtan pihenőnek — az értelmét ? Hányféle árut állítottak itt elő a céhek, a XVI. században hatvan céhet számláló városban, melynek minden kőalapon nyugvó háza a munka műhelye is volt ? • Tartósak voltak áruik, mint a híres rézedények. A Vidombák-patak vize hajtotta Délkelet-Európa első papírmalmát, s Brassó egyike az első városoknak, melyek a hazai könyvnyomtatás kezdetét jelzik. 1533-ban alapít itt nyomdát Honterus, 25 évvel később hozza a városba a munténiai nyomdászok régi tapasztalatát Coresi és kerül ki sajtója alól az első román könyv. Könyvek jelennek meg mindenféle nyelven. Románul cirill betűkkel, latinul, görögül, németül és magyarul, s egyidőben a könyvtermeléssel alakul meg a humanista iskola — első rektora Valentinus Wagner — otthonra lelnek a zárt falak között a kor neves humanistái. Mindig ez a motívum tér vissza, mint egy refrén — munka, kultúra és humanizmus egybefonódása, ötvözete. A szürke tevékenység olyan kristályos formában csapódik ki olykor, mint egy európai hírű humanista iskola. De a szürke tevékenységre esik a hangsúly, mert erre épül minden — mert ez a talaj. „Íme, sorsunk egyszerre teljesedik ki a dolgokkal, /Uram, mintha a Föld védistenei is mi lennénk./ A mezőkből nőtt falvak — évszakok szerinti forgásukban — úgy támaszkodnak ránk, akár egy tengelyre." A traktorgyártókban érezte meg a város „lares"-eit Nicolae Stoe, mert a költők szeme tisztán lát s kitapintja a mindeneket tartó erőket. Az örökké dolgozók — a javakat termelők, a városépítők — hét évszázadon át való folyamatos jelenléte a magyarázat arra, hogy ez a város élő és holnap hordozó. De dolgozóinak jelenléte magyarázatnál több ma már: ok és cél. Minden miattuk van, értük történik. íme, Szemlérnek egy verse, egy brassói munkásról : „Ilyen, kiléte titkán/ nem tépelődik, hanem győz !.../ Ezt látni rajta/ s azt, hogy még fiatal, és lám, mind belé ömölnek/ elméletek s tanok./ Csak ő : az ok/ lesz végül is a cél a legnagyobb,/ kiért majd újjáalakítjuk a földet." S költőtársai mellett megírja Szemlét, Brassóban írja meg, versét a Kezekről: „Mily engedelmes a konok anyag! /Nincs benne dac, sem izzó nyugtalanság,/ míg izmos ujjak formázó parancsát/ követvén némán hajlik el hanyag/ kígyózással a kéklő rajz nyomán,/ melyet gazdája mért nyers jellegéhez." A NAPPAL ELSŐ ÓRÁJA ITT immár elvesztve vakító fény és sejlő körvonalak sajátos hangulatát — elénk tárja a várost természetes megvilágításban. A nagy csend, melyben csak költők zengő szava kísért, megtört. Ez nem a varázs órája már, melyben az érkező, az először ittjáró, rejtett hangokra fülel, s befelé halgatózik, verssorok értelmét kutatva. A teljes nappali világításnak ebben az első órájában a hó, hó. A galamb , galamb, s nem szárnysuhogás. A dolgok megszűntek szimbólumok lenni és önmagukká váltak. Milyen vagy, Brassó, — így valóságodban, lehántva rólad az izzó lámpák fényét s költők szavát — hogyan állsz elém, ki először lát, ebben a józan, nappali fényben ? Az utcák, negyedek neveit elárulják a táblák : Állomás-negyed, Tractorul gyárnegyed — hát ezzel fogadsz minden érkezőt ? Ezzel a pompás architektúrával, a tömbbel, melynek enyhén görbe íve merészen tör meg minden monotóniát, a szoborral, melyet a hűvös geometriai formák közé helyeztek, hogy megragadja a képzeletet és a tág egekig lendítse ? Ezekben a negyedekben laknak, Brassó, munkásaid ? A Tractorul munkásai... Van valaki, akiben ne ébredne büszke gondolatsor ennek a gyárnévnek a hallatára ? Annak a gyárnak a neve ahonnan 1947- ben az első román traktorok kigördültek. Annak a gyárnak a neve, melyet a romokból az önkéntes munkáscsoportok építettek újra fel és mely ma nemcsak az ország legnagyobb, de egyetlen traktorgyára és az itt kiélesített ekék szántják az egész ország földjét, szántják 52 ország földjeit a világ minden kontinensén ? Aranyérem ragyog fölötted. Tractorul, Lipcse nemzetközi vásárának aranyérme az U 650-ért. Ezt mutatod meg az érkezőnek elsőként. Brassó ? Új negyedeidet és gyáraidat ? A görgőscsapágy-gyár előtt álló fiatal fákat, melyek már könnyedén viselik a viharokat s a hó nehéz terhét, hisz egyidőben építették az új csarnokokkal. Milyen sokat mond az, hogy a gyárépületek itt olyanok, mint roppant kiállítási termek, mint emberi lakóhelyek, sokat mond az, hogy az üzemfalak elé fákat ültetnek. Mennyire hasonlítasz, Brassó, a képhez, melyet a költők rajzoltak rólad. Széles, új útjaid mind keresztutak, a világ minden égtája felé vezetnek. Kibékítesz ellentéteket. A Barcaság felől jövő, aki a síkságból kiemelkedő, enyhe hajlatokhoz szokott, mielőtt a Déli Kárpátok legmagasabb csúcsaiba ütköznék, találkozik veled. Nagy ötvös , tájad ipari táj, urbánus vidék és a legtermészetibb táj ugyanakkor, a természet maga. Városod modern, olyan friss lüktetésű, hogy szaporábban lép a láb, és ugyanakkor ódon. Ez a kapu, mely bevezet a hajdani városfallal övezett részbe, a Schei kapuja, és Katalin tornya jobbra a magaslaton, a Fekete-templom és a Bertalan-negyed temploma csupa gótika. De milyen természetesen simul a várossziluettbe a hajdani tanácsházának súlyos barokkja s egy mai, korszerű konstrukció. Honnan ez az összhang ? A magyarázat a táj ember teremtette ipari jellegében rejlik talán, abban, hogy a kétkezi dolgozók, mívesek földje ez a föld, városa ez a város. Itt a gótika is tömör, a barokk is leegyszerűsített, már csaknem puritán, a modern architektúra is — legyen az magasépítkezés — szilárd nyugalmat, ráérős elterjeszkedést sugall. Hát innen adódik a görbített ív, a félkörös elhelyezés, a máshol nem látott eltérés az alaprajzban, az olyan ritkán látható architekturális összhang a változatos stílusok között. Házak és gyárak, templomok, szobrok és terek, régmúlt idők és a jelenkor alkotásai azokhoz hasonlítanak, akik éltek és élnek itt. A kézművesekhez, a traktorgyártókhoz, az iskolaalapítókhoz és a nyomdászokhoz, a fametszőkhöz , a jövő-tervezőkhöz a mai gyárakban, a munka-pszichológiai laboratóriumokban dolgozókhoz a mai üzemekben. A munkát itt régmúlt időkben sem tudták szétválasztani szellemi vetületétől. S nemcsak úgy, hogy művészivé avatták a legegyszerűbb tárgyat. Annak magyarázatát, hogy Brassó legnagyobb üzemei ma — elsők között az országban — automata gépsoraikat, önállóan belső erőből állítják elő, egy tradicionális koncepcióban kell keresnünk. Itt már a XVII. századbeli műhelyekben bonyolult munkaeszközöket használnak. Intellektuális folyamattá tenni a termelést — ez a törekvés, mely ma nem képzelt távlatokban kiteljesedik — mint törekvés igen régi. De kialakult egy új harmónia — a szocializmus harmóniája — mely megengedi, kívánja, elengedhetetlenül szükségessé teszi minden munkának alkotásig való magasodását. Erről vallsz, Brassó, nappali világításba helyezett gyáraiddal, épületeiddel és szobraiddal. Megláttak a költők. De valóságod lenyűgözőbb, mint a versek, mert a valóság lenyűgözőbb mindennél — a legtöbb, melynek minden tükrözés mása csupán. MI MÉGIS LEGMÉLYEBB LÉNYEGED ? Vallatlak, város. Láttam a fallal körülvett régi házakat, melyek hozzátapadnak a Cenkhez, a repkényel befuttatott kerítésfalakat, a falakkal körülvett kerteket. Mintha vár lenne mindegyik ház. Nyomonkövettem a régi városfalat, időztem a Takácsok Bástyájának múzeummá alakított termeiben. Nyomasztottak a falak, ahogy haladtam felfelé a szűk utcákon, a Cenken,úgy tűnt, az emberek egyre falakat építettek, városuk köré, kertjük köré, személyük köré, mintha védekeznének. Ezekből a szűk utcákból nincs kilátás, csak a szomszéd házat látod, csak a szomszéd falba ütközöl, s elzárva így a szem előtt természetesen kitárulkozó nagy horizonttól, egy gondolat sajdult belém : ez az elzárkózás, a zártság vajon szintén Brassó lényege ? Vagy tartalmát vesztett díszlete csupán ? — Hogyan írja Apáthy ? „Nincs olyan díszlet, mely felnőhetne a csillagokig. Csak az élet nőhet." Színvázlata ugyanennek az útnak a benyomásából született és így folytatja a gondolatsort : „Méltóknak kell lennünk ehhez a hegyhez... A felfelé léptek a mai Brassó pillanata." S egyszerre a fülembe csendült egy fúga. A Kollokvium ‘69 rendezvényeinek során tartottak egy hangversenyt a Takácsok Bástyájában. A belső, fülelő hang már idézte is hozzá a verset. Nagyon fiatal költő írta, tizenvalahány éves. A tagja az irodalmi körnek, Ungváry Zsófia. „A kövek hallgatnak,/ nem értik, mit keres itt egy eleven zongora .../ A torony homályába menekül egy fúga/ Sietünk egy akkordja a múltba vándorol." Fiatal szemek, fiatal költők szemei — hogyan látjátok ti ezt ? „Az ember/ erődítményt is épített/ hogy védje vagyonát s magát / s zord istenének templomát/ melyben ma is homály borong./ De benne ott az orgona,/ az ég felé tör minden sípja .../ Nagy munka volt őt létrehozni." (Lendvay Éva.) Ó, a falak épp úgy a kontraszt szerepét játsszák a mai Brassóban, mint a köd és szél ellentétpárjában a köd. ITT FENN, IMMÁR A HEGYEN, a napnak ebben a déli órájában, mely izzik, a napnak abban az órájában, melyben a legélesebb a természetes fény, olyan végtelenül egyszerűnek és világosnak, egyértelműnek tűnik minden. Mintha elég lett volna annyi, hogy egyszerre fogja át a tekintet az egész képet. Nemcsak az épülő sodronypálya oszlopait, nemcsak az új egyetemi negyed kijelölt helyét — az egészet. A négy negyedet így, egymás mellett: Schei, Vár, Bolonya, Óbrassó. A gyökérszívó város legmélyebb gyökerét a különböző nemzetiségű emberek testvériségének mély eszmeisége ereszti. „Ti, kik büszkén gondoltok Decebal és Tróján egymásba robbanó tüzére, mert új izzás szülője lett,/ a múltból idáig nézzetek !.../ E diadalmas naphoz hasonlítsatok minden ékes/ tettet a nagy idők- •ből.../ Ti székelyek .../ Bemről mintázzatok a szívetekben szobrot.../ S szászok, ti a hemelni furulyás nyomán idáig érkezettek ... / szorgalom, ipar, derék törődés / hív mívesei századokon át/ kőváraitok mellvédje mögül / hívjátok árnyát Honterusnak, árnyát / Weiss Mihálynak, akár hős Hartenecknek,/ ám csak azért, hogy a jelent dicsérjék.../ Hogy minden hangon, mindenféle nyelven/ velünk egyet és ugyanazt kiáltsanak !.../ Ím, az emberi szabadság küszöbén állunk és szilárdan/ lépünk a fényes ismeretlen tágas földjére./ Együtt I* (Szemlér Ferenc) EGYÜTT Ezt a gondolatot tárja elénk a tető, egyszerűen nyújtva, magától értetődő természetességgel, akár egy feltáruló vidéket. Könyvtárak s levéltárak mélye úgy csillantja fel a régi okmányok fakult betűinek szövegét, mint egy bizánci díszt. Mennyi érv amellett, hogy együtt munkálkodtak a zivataros, hosszú századokon át is és mindenek ellenére, máig mentve a mély testvériség ténnyé teljesedő gondolatát. Íme, az első román nyomtatott levél, 1521-ből, melyben Neacsu, cimpulungi bojár a fenyegető török betörésre figyelmezteti Hannes Benknert, a brassói bírót. Honterus, a brassói szászság legnagyobb alakja, a Kozmográfia szerzője s előadó tanára a Krakkói Egyetemnek, szoros baráti kapcsolatot tartott fenn Pesti Gáborral. Coresi nyomdájában kétnyelvű — román-szláv — könyveket is nyomtat. A Honterus alapította iskolában tanul Borban Cantacuzino Stolnic, aki kora leggazdagabb könyvtárával rendelkezett. Ostermayer, az első hazai neves orgonista, gyakran játszik a munténiai fejedelmi udvarban. Három nyelven örökítik meg a város eseményeit a krónikások. Popa Vasile a bolgárszegi románság történetét írja meg. Tatresi György, moldvai magyar, leírásából ismerjük Mihai Viteazul Brassóba való bevonulásának eseményét, Brassó elevenedik Goghes, Seibinger, Nezner, Nassa szász krónikaírók lapjairól. Rákóczi említi Emlékirataiban a bolgárszegi David Gorbeával való tárgyalását, aki Brâncoveanu íródeákja és diplomatája volt, követe Nagy Péter cár udvarában. 1848—49-ben Brassónak három nyelvű sajtója volt, itt jelent meg az Espatriatus, a Kronstädter Zeitung és a Brassói Lap, Bem testvériségét hirdető, híres brassói kiáltványát mind a három nyelven közük. A falakon belül s áttörve a falakat — jelképes értelemben mindig falat törve — találkoztak a népek testvériségéthirdető, a haladásért küzdő, a forradalmári gondolatok. Kölcsönös, szellemi eszmei termékenységet jelentettek és nyitott utot a ma felé. Bármelyik századot villantjuk fel, megtaláljuk a hídverőket. A brassói Adolf Haltmennnal levelezésben áll Camil Petrescu és Tudor Arghezi. „Ez az egyetlen hely, ahol a »napnak mind a huszonnégy óráját megítélhettem" — írja Arghezi 1930-ban, a Brassóban Hartmannal töltött napra utalva.Írótársa recenzálta „Icoane de lemne ’című kötetét, Rilkével hasonlítva össze új nagy román, kortárs költőt. — A brassói Georg Scherget, az Ezüstbogáncs szerzőjét, Eminescu legkiválóbb, legráérzőbb német fordítójának tartják. Nagy, belülről világított fény hordozói ezek a könyvtárban töltött, adatokba mélyedő órák, melyek elvesztették napszak jellegüket. Megint az idő sűrűsödik a csendben, mint azon az első, hajnali órán. Ki a terekre ! MERT MINDEN AZÉRT VAN, VOLT, HOGY A JELENT DICSÉRJE A múlt előzménye csupán a mának. Mindez kellett ahhoz, hogy ma így álljon előttünk ez a város, folytatásaként régvolt dolgoknak — de ellentéteként is. Mert nem minden folytatás és nem minden előzmény. Mert vannak dolgok, jelenségek, melyek eltűntek mindörökre, eltűntek, mint egykor itt élő kereszteslovagok tartózkodásának nyomai. Eltűntek, mint az emberek házait körülvevő falak az új lakónegyedekből. Hol vannak a régi külvárosok ? Brassónak ma nincsen perifériája. Hol vannak a falon kívül rekedők ? — Micsoda parkok itt, mindenki használatára, szökőkutak, mindenki gyönyörűségére. Lakhely és gyárnegyed, élesen különválasztódott — teret kapott az ember és levegőt és fákat. Játszótereket a gyerekek A városba belopózott a derű. „Ahol háromszor esik egy héten/ Kézenfogva mendegélnek esővíztől fényes járdán/ Azok akik itten élnek/ Ahol háromszor esik egy héten .../ Kézenfogva járók lépte hallatszik csak, semmi más." (Ion Minulescu.) A régi, zömök tanácsházának, ezeknek a szigorú homlokzatú házaknak meg kell szokniok, hogy tövükben körhinták repülnek és örömtől sikongó hangok. A galambok már nem is rebbennek fel, a város vidám szivét kedves suhogással körberepülik. Nem, sem az élet, sem a városkép régen itt nem volt tág — csak nagy tágasságokba kívánkozó. Amit megláttak költői szemek az az emberi szellem belső tágassága, melynek mindig meg kellett küzdeni a térért, hogy érvényesülhessen. A tágasságratörés, az, ami Brassóban mélyen adott volt, de történelmi méretekben kellett lehetővé tenni, hogy kiteljesedhessen. S ez a merőben új. A történelmileg adott lehetőség arra, hogy a legnagyobb, legmélyebb belső értékek dús lombú koronává terebélyesedjenek, a városban, mely gyökérszívó. Mi az, ami sugallja, hogy az erősgyökerű fa tág egekbe lombosodik ? Az, hogy fiatal — fiatal ez a város. Arccal a kozmoszba, a napba forduló, arccal előrenéző.Minden téren és minden vetületben. Az üzemekben itt a szakemberek jövőtervezéssel foglalkoznak. — Új Kolumbuszok friss kedvű seregének látja őket Jancsik, ahogy robognak az ipari zónák felé, piros autóbuszokon. S nemcsak azért fiatal Brassó, mert két évtizede megnyílt egyetemei friss seregeket vonzanak ide, mert 25 év alatt 150 000 embert vonzott ide — fiatal életritmusa, fogékonysága, új életérzése folytán. Tud a kor narancsa szerint teremteni. Várost, gyárakat, életformát. Mert végre azzá tud válni, ami törekvésében mindig volt : zömöken áll a birtokbavett földön, s nyújtózik a tág terek, a birtokbavehető csillagok felé. Mint épületei, mint tornyai, mint a hegyek. 1111 gg| ||||§|| 1970. JANUÁR 7., SZERDA