Előre, 1970. április (24. évfolyam, 6968-6993. szám)
1970-04-01 / 6968. szám
ELŐRE 2. oldal MŰVELŐDÉS SZÍNHÁZI APÁLY KOLOZSVÁRON • O'Neill: Boldogtalan hold Egy idő után felesleges lesz színházi krónikákat írni, hiszen nagyjából ugyanazokat mondhatja el a színikritikus, legfeljebb cserélgetheti a neveket. A színházak úgysem hallgatnak a kritikára, a közönség is csak akkor, amikor véletlenül egyezik a véleménye. Itt van például a legutóbbi kolozsvári bemutató, a Boldogtalan hold. Ha csak ezt tartanánk magunk előtt s nem ismernénk az évad s a régebbi évadok előzményeit s mindazt, amit színjátszásunkról az utóbbi időben mondottak, beszámolhatnánk az egyes szereplők „alakításainak jó mozzanatairól“, mert ilyenek kétségtelenül voltak Bereczky Júlia sok mindent érzékenyen felfogott annak a lánynak a pszichológiájából, akinek csak a durvasága és a közönségessége ad valami helyet, súlyt az életben, de aki epekedve várja, hogy felfedezzék benne is a szépet s aki szerelmet, gyöngédséget akar adni, nemcsak izzadt szeretkezéseket. S beszámolhatnánk Péterfy Gyula „hiteléről“, Márton János „kedélyéről“, Geréb Attila „humoráról“ megKincses Elemér „játékigyekezetéről“. A továbbiakban aztán sajnálkozhatnánk azon, hogy a nem ide illő játékmodor, előadási stílus miatt ezek „az erényei az alakításoknak nem érvényesülhettek kellő hatásfokon“. Utána feltehetnénk a kérdést, hogy ha már O'Neillnek ezt a darabját választották, miért nem az egyedül ezt éltető szellemben játszották? S a végén kifejezhetnénk a reményünket ; ez a tanulság is arra ösztönzi a színházat, hogy komolyan hozzáfogjanak a játékstílus megújításához, elgondolkozzanak . A kritikus első igyekezete arra irányulna, hogy minél „szolidabb", sőt ha lehet, komolykodóbb hangot üssön meg erről az előadásról beszélve. Mert, ugyebár, a „színházunk abbeli igyekezete", hogy a műsorrendjét minél változatosabbá tegye..., hogy fiatal művészek tehetsége számára megfelelő kifutási lehetőséget nyújtson, még kockázatos vállalkozások árán is, megfelelő méltányolást érdemel mindenki részéről. Csakhogy ez alkalommal a színház maga üt meg olyan hangnemet, hogy evvel kizárja a „tartásos" értekezést. Méghozzá teszi ezt már azelőtt, hogy belépnénk a színházba : teszi már a jegypénztár előtt. A jegypénztár előtt egy felöles nagyságú fényképen a két szereplő látható : Tőszó Ilona és Pásztor János méghozzá úgy, hogy Tőszó Ilona a kép egyik zugában ül és magát a képet meztelen lábai töltik ki. Csakhogy a járókelő ma már nem olyan jóhiszemű. Tudja, hogy ha őt művészet helyett pikáns felvételekkel akarják becsalogatni a színházba, ott sem művészetet, sem erotikát kielégítő mennyiségben nem fog kapni. A dolgon hosszasan elélcelődhetnénk, annál inkább, mert az utóbbi évek során a színházak fényképészei és közönségtoborzói nagyon rákaptak arra a lehetőségre, amit meztelen női lábakról alsó rövidülésben készített fényképfelvételek nyújtanak. Csakhogy az ember nem élcelődik, mert a dolgot kissé, sőt eléggé arcpirítónak érzi. Világért sem azdramaturg- és a rendező-kérdésen stb. stb. De mindezt meddig és hányadszor? Hányadszor kell’elmondani egy színháznak, hányadszor kell megbukni ahhoz, hogy belássák : egy darab műsorra tűzését nem indokolja meg az, hogy máshol is játszották ! A Boldogtalan holdat fővárosi előadása után bemutatta a vásárhelyi színiiskola stúdiója, a váradi magyar tagozat s most Kolozsvár. De hogy mit akarnak a nézőnek nyújtani éppen ezzel a darabbal, éppen most, (azonkívül, hogy egy-két szerepre elvben itt jó lehetőség kínálkozott.) az a legkevésbé sem derül ki az előadásból Mindezt a vásárhelyi előadás alkalmából is megírtuk: ezt a darabot, noha jó, mély mű, nagyon nehéz játszani — de nem muszáj. De hát eljut-e egy ilyen meggondolás a színházak füleibe? Számtalanszor bebizonyosul, hogy nincsen meszszire néző művészetpolitika, csak szaladnak az után, hogy minek hol volt sikere, valahol. Persze. Mert akkor a sikertelenségért a közönségre és a kritikára lehet hárítani a felelősséget, máshol jó volt, de itt most affektálnak, gondolják. Ott van aztán a játékstílus kérdése. Nem kell nekünk a jó értelemben vett, mutatós színpadiasság — az elavult, ugye, mert mi irtózatosan modernek vagyunk , de nem kell a hiteles, átélt pszichológiájú, elragadott, belefeledkezett játék sem, mert az, na ugye, az naturalizmus. Marad hát mind a kettőből, ami rossz : vontatott, szervetlen közönségnek játszás és szárnyaszegett prózaiságért, mintha egy kis meztelenségtől zavarba jönne... Elpirulunk, mert azt tételezi fel a színház rólunk, hogy már egy ingerlőnek szánt fényképtől is elmegyünk a színházba , elmegyünk, ha különben nem mennénk , ha a darabtól, a színészettől nem várunk semmit. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak a színházi fényképész működött ebben a szellemben, hanem a rendezés és jelmeztervezés is. A darab első része Moszkvában, 1947-ben játszódik, s amíg a férfi főszereplő esetében nagyon is gondosan kidolgozták a jelmez korhűségét, elnyűtt katona köpenyben és kozáksapkában jár az egyetemi hallgató, addig az egyetemi hallgatónő — ultrahatvankilences kurtaszoknyában. S a továbbiakban úgy tűnik, a harmadik felvonásra azért lesz olyan morcos a művésznő, mert most már bokáig érő szoknyát kell viselnie. De mindez még nem volt elég. Sem a színpadon, sem az életben nincs kínosabb annál az érzékiségnél,amit nem hitelesít — a forró vérmérséklet, a temperamentum. Ebből a szempontból az előadás elég hoszszú első jelenetei kínosan hatottak , mert Pásztor János mackós, bumfordi, szögletes férfiassága eléggé hiteles volt, de a női szereplőről ugyanezt nem mondhatjuk el. Horváth Béla rendezőről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne volna érzéke a humorhoz és az érzékcsiklandozáshoz, mégis érthetetlen, hogyan hagyhatta meg ilyen fahangúaknak e bájos enyelgéseket. Az említett színészek közül többhöz is régóta tartó baráti elismerő vonzalom fűz, egyszerűen : szeretem őket. Mégis, ilyenkor, mint ezen az előadáson is, mértéktelenül ingerültté tettek, csakúgy, mint a többi nézőt is, azáltal, ahogy tálalják magukat a nézőnek. A másik partner megszűnik élő személynek lenni, csak arra való, hogy odadobja a végszót, amit aztán megragadva, kecsegtethetem a nézőnek magam : na itt van az én arcom, ezt nézzétek, ugye, hogy tükröződnek rajta az érzelmek? Szerelmi dühkitörést játszik a színész, de minden idegszálával a nézőtér felé koncentrál , megrendülve bújnak össze az álom, a félálom intimitásában, de a közönség simogató pillantásaiért epekednek. Még azt sem lehet elmondani, hogy nem készültek eléggé: legalább négy hónapot dolgoztak rajta „alaposan“, hogy a főpróbán Márton János rendező mellé segítségül beosszák Rappaport Ottót, hogy mentse, ami menthető , az kicseréli a díszleteket és kénytelen annyi munka után rögtönzött megoldásokat keresni. De mondom, mindez nem első eset és sajnos, nemcsak a kolozsvári együttesre jellemző. A kritika és a közönség kénytelen egymaga monologizálni a színház kérdéseiről, csak sajnos, semmi sem múlik rajtuk, így most is csak egyet tehetünk, hogy megállapítsuk magunknak : az intellektualizmus szerepe nem az a mai színjátszásban, hogy merje vállalni az unalmat, hanem az, hogy tisztázza, mi végre? Hogy tudja, minden mozzanatában előre lássa : mit akar egy darabbal vagy részeivel mondani? Milyen várható hatása lesz annak? Mit mondanak az előző tapasztalatok? stb. stb. stb. Egyáltalán : akármilyen nehéz is, de gondolkozni egy kicsit és odafigyelni a gondolatokra. Külön kérdés azután, hogy vajon egy kezdő színésznő meghane egy olyan szerepet, ahol egész este egymagában kell lebilincselve tartania a közönséget, méghozzá olyan szöveggel, amely ebben neki túl nagy segítséget nem nyújt ? Szerintünk csak kivételes esetben bíz meg — s ez nem az az eset volt. Nem érthető, hogy a színház Teszó Ilonát milyen eddigi teljesítménye alapján vélte alkalmasnak egy ilyen nehéz vállalkozásra ? Nem vonjuk kétségbe, hogy eszes, tehetséges és kellemes látványt nyújtó színésznő, azonban erre a feladatra még éretlen volt. Ezzel kapcsolatban hadd jegyezzük meg : a színház néha érthetetlenül „túlfuttat" egy-egy fiatal művésznőt, aztán, amikor az már kezd belemelegedni a színjátszásba, ugyanolyan érthetetlenül elejti. Ez történt egy időben például Nagy Rékával is. A közelebbi múltban pedig feltűnt temperamentumával és tehetségével — méltán — Sebők Klára, de egy idő óta semmit sem hallani róla. Azt hiszem, csak nagyon nehezen lehetne arról meggyőzni bennünket, hogy művészi káderpolitikának ez — ésszerű. Valószínűleg a színház ilyenkor csak az újdonság hatására számít. Tagadhatatlan, ez is fontos tényező, de úgy találjuk, divatbemutatókon nagyobb a jelentősége, mint amenynyire objektív esztétikai kategóriaként felfogható. Persze, örvendenénk jó revüelőadásoknak is, ahhoz viszont tüzesebb érzékiség, finomabb ízlés, fényűzőbb kellékek és karcsúbb bokák kívántatnak... Árkossy István színpadképe esztétikus, ügyes, színvonalas munka volt. Szőcs István Zorin: Varsói melódia A MŰKEDVELÉS SORSA IFolytatás az 1. oldalról ellentétben felfigyelhetünk más jellegű tényekre. Elsősorban arra, hogy a valóban népi eredetű táncok, játékok stb. reneszánsza nagy közönséget hódított magának, és városon a műkedvelő tánc és könnyűzenekaroknak, miután reális szükségleteket fedeznek, sikerük van. De még az igényes színjátszók sem panaszkodhatnak érdektelenségre. Jogos kérdés merül fel bennem, korántsem a megszokotthoz való ragaszkodás szellemében : vajon a műkedvelés társadalmi funkciója kimerül, ha nincs szükség többé a hivatásos művészet alkalmi és kényszerű pótlására ? Más célja és értelme nem lehet a műkedvelésnek, mint a szereplésvágy kielégítése és a közönség jobb híján való szórakoztatása ? Ha valóban ennyiből állna társadalmi szerepe, akkor még csak búsulni sem érdemes csöndes kimúlása fölött és a műkedvelést pártfogoló vagy éppenséggel szorgalmazó törekvéseket joggal tarthatjuk anakronisztikusaknak. Érdekes különben, hogy akik esküsznek a műkedvelés közeli elhalására, nem óhajtják ennek felszámolását. Nem is lehet ilyen álláspontra helyezkedni, akár a jelen, akár a jövő szempontjából mérlegeljük a kilátásokat, mert egyre inkább bebizonyosodik, hogy a műkedvelést nem a közönségszolgálat szempontjából kell elbírálnunk. A műkedvelés értelme és célja lehet más is mint az, hogy szükségmegoldásként pótolja a hivatásos művészetet. Mielőtt a másik, korántsem újkeletű funkciójáról szólnék, visszakanyarodom a műkedvelés és a közönség viszonyához. A televízió elterjedése és népszerűsége, tömeghatása nemcsak mint a műkedvelésre kimondott halálos ítélet végrehajtója jelentkezik, hanem különös módon, mint a műkedvelés korszerű éltetője és haszonélvezője is. Kiderült ugyanis, hogy a televízió legnépszerűbb műsorai közé tartoznak a műkedvelők szereplései. A bukaresti televízió Névtelen csillag című hétfő esti műsora például olyan nagyszámú közönséget és olyan nagyfokú érdeklődést biztosít a műkedvelőknek, amilyet egy-két évtizeddel ezelőtt a legfanatikusabb kultúraktivista sem remélt. Mi ennek a magyarázata ? Egyrészt nyilván a televízió népszerűsége ,másrészt a minőségi szelekció, hiszen az ilyen műsorokban tehetséges és bizonyos mértékben képzett műkedvelők lépnek fel. Nyilván közreműködik az újfajta sznobság is, mely a képernyőn jelentkező műkedvelőket elfogadja, de teremben nem hajlandó megnézni előadásukat. Ettől függetlenül újból bebizonyosodik, hogy a műkedvelést nem lehet továbbra is mennyiségi célkitűzések szerint szervezni és irányítani, hanem kizárólag minőségi kritériumok alapján. A korszerű műkedvelés építőelemei : a tehetség, rátermettség és műveltség. Közönség előtt vagy publikum nélkül, de feltétlenül tehetséggel, művészi hajlammal és művészi kultúrával szabad csak gyakorolni, ilyen esetben a műkedvelőt kevésbé érdekli nézőinek száma, hiszen a maga gyönyörűségére éli ki művészi törekvéseit . Meglátásom szerint a műkedvelés válaszút előtt áll és az irányvétel eldöntésében a tömegigények a mérvadóak. A műkedvelés elemi feltétele az önkéntesség , ebből kiindulva kell és lehet megtalálni a megfelelő szervezési kereteket és a korszerű fejlődés irányát. S ez nem jár együtt feltétlenül az összes hagyományos műkedvelési formák elvetésével, sőt talán éppen a mélyebb gyökerű, többnyire ösztönösen kialakult gyakorlat felelevenítését jelenti. Gondolok elsősorban a társas éneklés és zenélés falusi és városi hagyományaira, mind az alkalmi szükségletekhez kapcsolódóra, mind egyszerűen a kedvtelésből űzött muzsikálásra. És ha valaki odahaza, a maga gyönyörűségére énekel vagy hegedül, az miért ne lenne műkedvelés? Az aktív műkedvelés korszerű vágya megnyillatkozik a művészi alkotómunka kipróbálásában is ; egyre többen — mégha nem is kimondottan tömegméretekben — igénylik a művészi alkotás lehetőségét, és ha ezek még csupán rügyek, akkor is feltétlenül figyelmet érdemelnek. Anélkül, hogy eltúloznánk a műkedvelés új vonásainak jelentőségét, figyelmeznünk kell rájuk és feltétlenül biztosítanunk kell a kibontakozás feltételeit. Ha nehézségekkel is ÖTÖDIK FAL A jóból is megárt a sok. És ha ráadásul ez a jó valójában nem is olyan nagyon jó, akkor még igazabbnak tűnik ez a közmondás. A tévé könnyűzene adásairól van szó. Arról a vitatott és hozsannázott „nagyhatalomról“, amely kamaszokat állít piedesztálra, ismeretleneket röpít a világhír felé, modern legendákat költ és rombol le, tehát őfelségéről, , a könnyűzenéről. Pontosabban az utóbbi hetekben tapasztalható könnyűzene-túltengésről. Brassó előtt azt hittük, hogy ez ugyebár a beharangozás... Azután következett a Reménységek hangverseny-sorozata, közben láthattunk néhány külföldi énekes csillagot, csak úgy ízelítőül, nem maradt el a Névtelen csillagadás sem, hogy mindez kiteljesedjék az Aranyszarvas-fesztivál hat tömény könnyűzene-estjében. Szép volt, jó volt — elég volt. Mármint a tévénézők zömének. De nem így a stúdió , hiszen azóta a Reménységek hangversenye, a Névtelen csillag, a külföldi intermezzo mind, mind folytatódott, sőt az Euróvízió amszterdami versenyéből is láthattunk egy órácskát. Szerényen megkérdeném : nem sok ez ? Ki bírja szusszal és türelemmel ? És ezzel TV-KRÓNIKA el is érkeztem mondanivalóm lényegéhez : a tévéműsorok egyensúlybomlásáról, a programösszeállítás művészetéről szólnék néhány szót. Tehát arról, amiről a csípős nyelvű belga tévések azt állítják, hogy ,minden cirkuszi mutatványnál bonyolultabb, szemfényvesztőbb s ráadásul még jobban is...“ Persze, mindezt jelképesen gondolják, de tény az, hogy hihetetlenül nagy munkát követel a kiegyensúlyozott műsorrend összeállítása, minden szempont és igény okos mérlegelése, összeegyeztetése. Ha mindez nem úgy sikerül, ahogy sikerülnie kell, robban a kritika, robban a türelmetlen tévénéző, és... ezzel maradunk. Mert a műsor jól-rosszul lement és a mindenható képernyő szuggesztív hatása alatt álló tévénéző utólag, mindig csak utólag veszi észre, hogy ismét egy kicsit becsapták, nagy-, sőt levesmerő kanállal öntötték bele azt, amiből kiskernálnyi is elég lett volna. Így jártunk mi is az utóbbi hetek könnyűzene-adagjaival, de ha nagyon körülnéznénk a tévé tájékán, azt hiszem, találhatnánk más példát is. Persze a magyar és német nyelvű adás sem kivétel. Egy adott pillanatban például a magyar nyelvű adás csakis kéthárom megye tájairól tudósított, mintha kizárólag oda sugározta volna adásait. Persze, igazságtalanság csupán a gyengeségekről szólni, mert a tévé műsorszerkesztőinek tudása, tapasztalata évről évre nő. No meg — azt is tudjuk —, hogy nem csak a műsorszerkesztők akaratát és tudását kell kárhoztatnunk. Az Ismeretlen Nézőt (így, nagy 1-vel és nagy N-nel) viszont mindez nem érdekli, igénye továbbra is maximális és épp ezért reméli, hogy a tavasz beköszöntésével, az új évszakhoz igazodva a műsorrend is újjászületik. S ha mégsem lesz így, sebaj, úgyis csak utólag vesszük észre... Dános Miklós küszködik például a kolozsvári és nagyváradi művelődési ház magyar nyelvű színjátszó csoportja, a lelkes és tehetséges gárda megérdemli a rája fordított gondot, mert amit nyújtanak, feltétlenül más minőséget jelent, mint a régi műkedvelősdi. A színjátszástól a festészetig, a tánctól a hegedülésig, a bábjátéktól az éneklésig minden téren találkozunk olyan emberekkel, akik átérzik az alkotás örömét és szépségét, anélkül, hogy hivatásos művészek lennének. Elgondolkoztató például, hogy egyes országokban a műkedvelő színjátszás egyre inkább értelmiségi kedvteléssé válik és rangos együttesek működnek főként egyetemi központokban : felfigyelhetünk a rendszeresen megtartott un. „primitív" képzőművészek nemzetközi tárlataira, ahol műkedvelő festők és szobrászok egészen figyelemre méltó alkotásokkal jelentkeznek. A közművelődés egyik jövős tevékenységi ága a műkedvelők művészi képzése és szakirányítása, amit nem lehet kizárólag iskolás keretek között megoldani. A műkedvelés jövőjét az emberekben rejlő művészi képességek felszínre hozásában látom. Talán fölösleges emlékeztetnem Lenin általában ismert tételére, mely szerint a művészetnek „a tömegek érzéseit, gondolkodását és akaratát kell összefognia, őket kell felemelnie. Bennük kell a művészt felébresztenie és kifejlesztenie". Azt hiszem, hogy közművelődésünk eddig nem figyelt fel eléggé a lenini tétel második felére és kissé riadtan áll az új jelenség előtt , a máris nagy számban jelentkező művészigényekre. A valóban tömeges jelentkezés még a jövő kérdése nálunk, de a közművelődésnek feltétlenül erre figyelmezve kell irányítania lépteit. TÖMÖRY PÉTER SAJÁT TOLVAJAINK Annyit beszéltünk, írtunk már az emberi felelősségérzetről, hogy szinte hajlamosak vagyunk a szavak mögé bújni, megnyugtatni magunkat : mindenikünkben megvan ez a társadalmi haladáshoz, emberi összetartozáshoz , a jólét eléréséhez szükséges normatív kategória. S mindannyiszor, mikor felelősségérzetről beszélünk, mégis nagy világrengető dolgokra gondolunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiféle hősiességérzettel azonosítsuk, s magunkban felfedezzük, jólesőn sütkérezünk melegében. S bizony, arra is hajlamosak vagyunk, hogy okok és szándékok sorával magyarázzuk magunknak, hitessük el környezetünkkel, hogy mi bizony mindent megtettünk ennek vagy amannak a célnak az érdekében, csupán a tőlünk független körülmények folytán nem sikerült felelősen megoldanunk nehéz helyzeteket. Naponként eszembe jutnak mindezek s naponként meg is fogalmazom magamban, megpróbálom a harag és a gondolkodás kettős satujába szorítani őket, hátha hasznos és használható gondolattá állnak össze bennem, magam és mások okulására. Mondom, naponta, hiszen ameddig a sepsiszentgyörgyiek büszkeségének számító Szemerja negyedből a városba beevickélek, mindannyiszor olyan dolgokat látok, melyek az emberi felelősségről kényszerítenek morfondírozni. Nem az akadékoskodás vagy a bosszúság az, ami indulatosan feszíti bennem és bizonyosan minden lakóban — az értetlenséget s az ebből születő nagyon is helyénvaló felháborodást. Mégcsak nem is a naponkénti sáros cipők, az elkoszolódott ruhák sajnálata miatt kívánkozik a nyilvánosság elé mindaz, amit tapasztalok, látok. De igenis azért a tényért, melyet napnál is világosabban bizonyítanak a Szemerja negyed és környéke építkezési munkálatai : valakik felelőtlenül kezelik mindannyiunk vagyonát, elherdálják az állam és mindannyiunk vagyonát, megalázzák embertársaik munkáját. Tudom, súlyos vádak ezek. Nem lehet róluk csak elcsevegni, bizonyítani kell őket, rá kell bizonyítani őket tetteseikre, s ha maguktól nem voltak képesek rá, mindannyiunk érdekében érvényben lévő törvényeink erejével kényszeríteni, szolgáltassanak NAPLÓ elégtételt, térítsék meg a mindannyiunknak okozott károkat. Most csak egyetlen egy dologról írnék, mely hiszem, hogy napnál is világosabban bizonyítja a fentebb kinyilatkoztatottakat. Tavaly ősszel új utat építettek a negyedben. Jó minőségű kockakőutat, mely az első napokban őszinte örömmel töltötte el az egész negyed lakóit, akik addigelé csak sártengerben úszkálva juthattak le a városba. Mindanynyiunk csodálkozására azonban a tél beállta előtt az út mentén, mind a két oldalon, mély sáncokat ástak a csatornázáshoz szükséges csövek lefektetésére, és megkezdődött a szomorú kálvária. A telepre anyagot szállító gépkocsik szétnyomták a sarat az új úton. A sárra rátapadt a kövek közé beszórt homok s pár nap múlva az út egészen ósdi,, megrokkant képet mutatott. Aztán megérkeztek a csövek. Ezeket ledobálták az autókról, nagy részüket összetörték — még mai napig is látható belőlük az út szélén. Megkezdődtek a csatornázási munkálatok. Közben leesett a hó. Aztán a hó elolvadt, a vadonatúj út pereme beszakadt a sáncok mentén. A meredekről a város felé futó részét pedig az olvadás vizei tették tönkre. Természeti csapás ? Nem hinném,hogy annak lehetne nevezni. Hiszen az iskolás gyermekek is tudják, hogy tavasszal az agyagos föld csúszik, azt is tanítják, ha jól tudom még az általános iskolában, hogy a víz kivájja még a sziklát is, nemhogy egy csatornázatlan út homokjával ne tudna elbánni. Nem tudom, hogy az építők, a városi néptanács szakemberei hogy nem gondoltak erre. Vagy gondoltak ? Ez sajnos az út és így mindannyiunk szempontjából nem érdekes. Mi csak annyit tudunk, látunk, tapasztalunk, hogy megloptak. Azt már nem tudjuk, hogy valakit nemtudásuk vagy nemtörődésük folytán hány ezer lejjel rövidítették meg az egész államot. Csak azt könyveljük el bosszúsan, hogy emberi munka ment kárba, hogy pocsékoltunk, hogy nem cselekedtünk felelősen. Lehet, hogy sokan „mea culpáznak", lehet hogy sokan, akik felelősek ezért az útért tudnak okokat és enyhítő körülményeket felhozni a tényállás magyarázatára. De ez mind nem érdekes, mert a hanyagság a mi társadalmunkban pontosan olyan bűn, mint a lopás vagy a csalás. Nem lehet magyarázatokkal mentegetni. Szocialista társadalmunk nem törheti az ilyenfajta gazdálkodást. A közvéleménynek szavát tolmácsolom mindenkihez, akinek felelősségérzete még egészséges . Ne legyünk hallgatással és megbocsátással a saját tolvajaink cinkosaivá ! SPORT • SPORT # SPORT # SPORT # SPORT # SPORT # SPORT Román siker Reggio Calabriában Az olaszországi Reggio Calabriában befejeződött a nemzetközi teniszverseny. Ilie Năstase és Ion Jirac, miután kiestek az egyéni küzdelmek során, párosban kerestek vigasztalást, s ezúttal is bebizonyosodott, hogy ebben a versenyszámban a legjobbak közé tartoznak. Párosunk egymás után aratta győzelmeit és a döntőben az ausztrál Ball — Gilfman kettőst múlta felül, (7—5, 10—8, 6—3) s így a torna nyertese lett. Vegyespárosban csehszlovák siker született: Neumannova, Pala — Vrankovics, Nastase 6—8, 9—7, 7—5. Végül férfi egyéniben az ausztrál Martin Mulligan diadalmaskodott. „AZ ÉVSZÁZAD MÉRKŐZÉSE“ Hétfőn a késő esti órákban, az első napon függőben maradt játszmákat bonyolítottak le a Szovjetunió — Világválogatott sakktornán. Ezt megelőzően 3:3 volt a találkozó állása, a félbeszakadt partik lejátszása után viszont a szovjet sakkozók 1 pontos előnyre tettek szert, minthogy Hort legyőzte Polugajevszkijt, Tajmanov E Uhlmannt, Botvinnik Matulovicsot, a Korcsnoj — Porfisch játszma pedig döntetlennel zárult. Hírügynökségi jelentések szerint az első forduló a várakozásnak megfelelően nagy küzdelmet hozott, a világválogatott eddig nagyszerűen helytállt. Különösen az amerikai Fischer és Portisch Lajos keltett jó benyomást, az előbbi fényes győzelmet aratott a volt világbajnok Petroszján felett, a magyar nagymester pedig sötéttel is „sakkba" szorította ellenfelét. • Angelo Niculescu és Vogl Emeric szövetségi edzők kijelölték az április 8-án az NSZK elleni mérkőzésre készülő 20 tagú válogatott labdarúgó keretet : Raducanu, Adamache — kapusok , Satmáreanu, Ivancescu, Halmageanu, Dinu, Pescaru, Mocanu, Deleanu — hátvédek : Dumitru, Ger • TELEX • TELEX • hely, Radu Nunweiller — középpályások : Neagu, Dembrószky, Domide, Dobrin, Dumitrache, Tufan, Lucescu, Kalló — csatárok • Alla Kusnyir győzelmével ért véget a belgrádi nemzetközi női sakktorna. A szovjet versenyző a 15 játszma során 13,5 pontot szerzett. A világbajnok Nona Gaprindasvili 12,5 ponttal a második helyre szorult. Alexandra Nicolai 8,5 ponttal a hatodik, Elisabeta Polihroniade 8 ponttal a nyolcadik lett. Új sportlétesítménnyel gazdagodott az ország úszósportja. A fővárosban ünnepélyes keretek között felavattak az új olimpiai méretű fedettuszodát, amely a kolozsvári után, a második ilyen létesítmény hazánkban. A nyolcsávos medence 50 méter hosszú és alkalmas minden szintű verseny lebonyolítására. Rövidesen itt rendezik meg Románia nemzetközi úszóbajnokságát (MCIOC felvétem) 1970. ÁPRILIS 1. SZERDA Jégkorong WBA-csoport A Szovjetunió tizedszer is világbajnok A stockholmi Johannesov fedett műjégpályán befejeződött az amatőr jégkorong legnagyobb tornája, a szuper csoport mérkőzéssorozata. A kéthetes fesztivált, ismét a Szovjetunió csapata nyerte, amely utolsó mérkőzésén, szenzációs játékkal, 3:1 (0:0, 2:1, 1:0) arányban múlta felül idei legnagyobb ellenfelét, a svéd válogatottat. Talán több TV- nézőnek is sokáig az volt a véleménye, hogy a szovjet együttes 10. világbajnoki címét mások kaparták ki a tűzből, hogy csak a finneknek és a csehszlovákoknak köszönhetően került a táblázat élére. Ennek ellenkezőjéről hétfőn meggyőződhettünk. A jégkorong ugyanis nem a nagy bravúrok sportja (ez elvégre sikerült kétszer a finneknek, egyszer a svédeknek is), hanem az észé, a munkabírásé, a jó felkészültségé. Ebből a három szempontból pedig jelesre vizsgáztak a szovjet játékosok. Igaz, első mérkőzésüket elvesztették a svédekkel szemben, de jobb teljesítményt nyújtottak általában. Kétszer is győztek a csehszlovákok ellen, a többieket pedig biztosan fektették kétvállra. A kéthetes tornán csak kétszer ingtak meg, először a finnek ellen (2:1 — az utolsó percben a szovjetek javára), másodszor a svédekkel vívott mérkőzésen. Ezzel szemben a svédek, legveszélyesebb ellenfeleik vereséget szenvedtek a finnektől, döntetlenre játszottak a csehszlovákokkal, és csaknem ismét pontot vesztettek a második skandináv rangadón. Függetlenül azonban mindettől, a két csapat az utolsó mérkőzésig versenyben maradt. Mi döntött a szovjetek javára ? A fentebb említetteken kívül az egészségesebb taktikai elgondolás. A szovjet csapat a támadójáték nagy híve és ragyogó művelője. Egész játékfelfogása erre van beállítva, függetlenül attól, hogy szerény előnyét kell védenie vagy éppen gyarapítania. Ezzel szemben a svédek a védekezés magasiskoláját mutatták be annak minden előnyével, de hátrányával. Hétfőn így két felfogás összecsapását láthattuk, amelyből természetszerűleg ismét a támadójáték került ki győztesen, bár csaknem két harmadon át úgy nézett ki, hogy az anti-játék híveinek lesz igazuk. El kell azonban még azt is mondanunk, hogy mindkét felfogásnak csak akkor van némi eredménye, ha azt olyan színvonalon, olyan játékosokkal művelik, mint a szovjet és a svéd csapat. Az örvendetes — már a mi, a nézők szempontjából — az, hogy a támadójáték, a látványosabb, precízebb és egyben fantáziadúsabb csatárjáték, amelynek célja és eredménye mindig a gól, ilyen szinten is győzni tudott. A jégkorong tehát megmaradt a támadójáték mellett. És ebben nagy szerepe van éppen a világbajnoknak, a szovjet válogatottnak. Ami a hétfői találkozókat illeti, még meg kell említenünk, hogy a már tét nélküli finn—csehszlovák találkozón óriási meglepetés született. Az északiak nagyszerű játék,kar 5:3 (2:0, 2:2, 1:1) arányban győztek, így bátran kijelenthetjük még egyszer (amint azt már a torna első napjai után is tettük), hogy Kanada hiányában is megvolt a hagyományos „négyek“ csoportja ! • A TORNA VÉGSŐ RANGSORA: SZOVJETUNIÓ 10 9 9 1 68:11 18 Svédország 10 7 1 2 45:21 15 Csehszlovákia 10 5 1 4 47:80 11 Finnország 10 5 0 5 31:40 10 NDK 10 2 1 7 20:50 5 Lengyelország 10 0 1 9 11:70 1