Előre, 1970. augusztus (24. évfolyam, 7071-7095. szám)

1970-08-08 / 7077. szám

1970. AUGUSZTUS 8., SZOMBAT GYORSÍTANI KELL A BERUHÁZÁSOK ÜTEMÉT MEGYÉBEN. A­z 1966—1970 évi ötéves terv utolsó esztendejé­nek is eltelt már a fele, következik az utolsó, döntő szakasz, amikor minden erő mozgósítá­sával valamennyi iparág minden egységében el kell érni a meghatá­rozott célkitűzéseket. A következő esztendők nemzetgazdaság-fejlesz­tési előirányzatainak sikeres teljesí­tését most készítik elő mindenütt. Most kell lerakni azt az alapot, amelyre a jövendő nagy feladatai épülnek. Ezért — az árvíz okozta veszteségek felszámolásával párhu­zamosan — a beruházások előirány­zatait maradéktalanul teljesíteni annyi, mint lehetővé tenni a követ­kező nagy ipari-gazdasági tervek megvalósítását. ............. Maros megyében számos vállalat eredményei, igazolják, hogy nem té­vesztették szem elől e fontos fel­adatot és nemcsak teljesítik, de túl is haladják az előirányzatokat. A di­csői üveggyár például beruházási tervének 95, a marosvásárhelyi ME­­TALOTEHNICA 67, a Megyei Vil­­lamosítási Vállalat 62, a Könnyű­ipari Felszereléseket Gyártó Vállalat 51, a Faipari Kombinát 54 százalé­kát teljesítette az első­­ félévben, a lakásépítkezésben pedig már rég túlhaladták a 60 százalékot.­­ E vállalatok sorában nem egy — például a dicsői üveggyár, Könnyű­ipari Felszereléseket Gyártó Válla­lat és Faipari Kombinát — jelentős veszteségeket szenvedett az árvíz következtében, mégis képes volt erős helyes felhasználásával az állami segítséggel beruházási feladatainak eredményes teljesítésére. Ennek el­lenére a megyei átlag 50 százalék alatt maradt, a globális évi előirány­zatnak mindössze 42, az építés-sze­relésnek 49 százalékát sikerült csak megvalósítani. Ebben jelentős sze­repe van a marosvásárhelyi Nitro­génés Műtrágya Kombinátnak, amely — egymaga 16 százalékot kép­visel a megyei beruházásokban, — évi feladatainak alig 22 százalékát teljesítette. De nem is lehet csodál­kozni ezen, hiszen a kombinátban a munkákat csak márciusban kezdték meg. A munkatelep­­szervezés, utak, terepegyenge­­tés stb. elrabolta az időt, az alapmunkák így tulajdonképpen csak most kezdődnek. Így történt, hogy július derekán az évi felada­toknak csak 22­­ százalékát valósítot­ták meg, s bizony a kolozsvári épít­kezési vállalatnak minden lehetősé­gét ki kell használnia, hogy az év végéig behozza a lemaradást. Elma­radt a dicsői vegyipari kombinát is, amely — bár az építkezés 51 száza­lékát valósította meg — csak 31 szá­zalékát végezte el az előirányzott feladatoknak. Az árvíz okozta vesz­teséget a vállalat szeptemberig min­den bizonnyal pótolja, a kombinát munkaközössége gigászi munkát vég­zett ennek érdekében. A beruházá­sok helyzete azonban aggodalomra ad okot, mivel a gépi berendezések nem érkeznek idejére, egyes felsze­relések szállítási időpontját jóval az építkezések átadása utánra álla­­pították meg. Ez azt jelenti, hogy az elmaradt munkákat nem képesek kellőképpen pótolni, hiszen csaknem minden a szállítóktól függ. Hasonló helyzetben van az ELEC­­TROMURES vállalat is, ahol több millió lejes beruházás folyik, ám a tennivalókat csak negyvenkét százalékra teljesítették. Az épü­letek készen állnak, de hiá­nyoznak a gépek, berendezések, amelyek érkezését nem tudják ha­táridőre biztosítani. Ezek szerint­­ különösen a villamos számológép­­gyárban az átadás ismét elhúzódik. Noha lényegesen kisebb összegű be­ruházásról van szó, a segesvári text­til-kombinátban sem kielégítő a be­ruházások üteme. Itt mindössze 45 százalékra állanak, az építés-szerelés viszont csak 21 százalék. A lemara­dás különösen a selyemszövődében nagy, ugyanis a brassói 5. sz. Épít­kezési Vállalat kirendeltsége rosz­­szul szervezte meg a munkát, más­részt jelentős időveszteséget szen­vedtek a kétszer is pusztító árvíz következtében. Ennek ellenére min­den lehetőség megvan arra, hogy a harmadik évnegyedben behozzák a lemaradást, ha — és ezen a hang­súly — ésszerűbben szervezik meg munkájukat. A X. pártkongresszus irányelvei során különösen meghatározta a ten­nivalók között: tervezőknek, meg­rendelőknek, építőknek magas fokú felelősségérzetet kell tanúsítaniuk a beruházásokra kiutalt jelentős ala­pok kezelésében és arra kell töre­­kedjüiük, hogy ezek az alapok a leg­rövidebb időn belül meghozzák a várt gazdasági eredményeket. A Ma­ros megyei lakásépítők — többek között — eredményeikkel tesznek bizonyságot ez alapvetően fontos szempontok tiszteletben tartásáról. A megyében állami alapokból ötven millió lejt irányoztak elő lakásépí­tésre, eb­ből harminc milliót már fel­használtak. Az év elején előirányzott 1200 lakásból eddig 679-et adtak át, a többit — ehhez az árvízkárosultak megsegítésére újabb 720 lakás járul — az év végéig átadják. Ugyancsak épül 941 személyi tulajdonba kerülő lakás, amelyből 187-et be is fejez­tek. A lakásépítők példája igazolja, hogy az anyagi alapok és a rendel­kezésre álló erők ésszerű felhaszná­lásával, körültekintő munkaszerve­zéssel, a termelékenység növelésével e lemaradások felszámolhatók, a be­ruházási előirányzatok maradéktalan megvalósítása lehetséges. Gáspár Tibor NÉGY HÓNAP MUNKATELEP-SZERVEZÉSRE ? ÁLLAMI ALAPOKBÓL: 50 000 000 LEJ LAKÁSÉPÍTKEZÉSEKRE TETŐ ALÁ KERÜLTEK (Folytatás az 1. oldalról) más személyi javak pótlására már eddig kifizetett a község lakói szá­mára. S itt jegyezzük meg, hogy megyei viszonylatban eddig 113 millió lej pénzsegélyt folyósítottak az árvízkárosult lakosságnak. Az állam sokoldalú segítségével itt, Udvariban is, lépten-nyomon találkozhatunk. Szakemberek népes csoportja van jelen az építkezések­nél, tehergépkocsik karavánja szál­lítja a telkekre a téglát, cserepet, homokot kavicsot s egyebeket. A már említett új iskolát, tornater­met bölcsődét és napközi otthont a kolozsvári építkezési tröszt egyik szakember­csoportja építi Gruber Gyula mérnök irányításával. A be­tonkeverőtől a szállító eszközökig mindent maguk hoztak, hogy sem­­miben sem legyen hiány, zavartala­nul haladjanak az építéssel. Egyetlen mozgalmas építőtelep az egész község. Jellemző az itt folyó nagy munkálatokra, hogy mintegy 70 hektárnyi területre vannak szét­hordva az építőanyagok, ekkora te­rületen építkeznek az emberek. Több új családi ház már tető alá került, még többnek most ácsolják a tetőszerkezetét. Új utcák, tartós téglaházak nőnek ki a zöldellő ku­koricatáblák között, minden szabad telket beépítenek a régebb megle­vő utcákon. Bácsa Gyula, a helybeli állami mezőgazdasági vállalat dolgozója, az elsők közt emelte tető alá új otthonát az elpusztult régi ház he­lyén. Felesége, aki az mtsz kerté­szetében csoportvezető, örömmel mutatja meg az új, háromszobás csinos házat. — Most, vasárnap, szerelik be a villanyt, aztán bevakoljuk a falakat s helyére rakjuk az ajtókat, abla­kokat, legkésőbb 2—3 hét múlva felköltözünk a szűkös nyárikonyhá­ból — mondja boldogan Bácsáné. — Az államtól kapott segítséggel biztos és kényelmes otthont építet­tünk magunknak. És milyen rövid idő alatt! Tudtuk az első perctől, hogy nem maradunk magunkra, az állam segíteni fog, de bizony mi­kor levonult az ár és mindent ro­mok takartak itt bent az udvaron, nem gondoltuk volna, hogy alig két és fél hónap múlva ismét fedél lesz a fejünk fölött, méghozzá sokkal jobb, mint a régi volt. Ezúton is köszönetet szeretnék mondani az ál­lamnak, s mindenkinek, aki se­gítségünkre sietett. Nagy az öröm Joan Cimpeanuék családjában is. Biztos fedél került az ő fejük fölé is a most nyitott Nyárfa utcában, az ő házuk épült fel elsőnek, csupa beton és tégla az egész, nagy ikerablakokkal. — Berendről jöttünk ide és nem bántuk meg, hogy itt építettük fel az új házat — fogad a családfő. — Itt sokkal nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, mint ott, a töltések közvetlen közelében. A há­rom gyermek szempontjából is sok­kal jobb, napközi otthon, tágas is­kola épül nem messzire tőlünk. Mit szól hozzá, jó kis ház, ugye? Húsz­ezer lej pénzsegélyt kaptunk az ál­lamtól, segítettek szakemberekkel és amire csak szükség volt, hely­be szállították az építőanyagot. Cimpeanuék szomszédságában is több új téglaháznak most ácsol­ják a tetőzetét. Szarka László és veje, Burcuș Gheorghe, egymás mellé építette az új otthont. Az erős családi szálakra, a kölcsönös segít­ségre vall, hogy mindent párhu­zamosan végeznek, egyidőben nőt­tek magasba a falak s most a te­tőt is egyszerre húzzák fel. Mire e sorok megjelennek, talán már a hagyományos virágcsokor is ott fog integetni a tetőn. — Idős ember vagyok, sok min­denen mentem át, sok mindent lát­tam, de ilyen önzetlen segítséget, mint amilyent mi most ebben a bajban kaptunk az államtól, még soha nem tapasztaltam — pihen meg egy percre a munkában Szarka bácsi. — Berenden laktunk, min­denünk odaveszett, vejemnek az új háza. Nehéz szívvel hagytuk ott­ a falunkat, de amikor láttuk, hogy mindent megadnak az új fészekra­káshoz, megkönnyebbült a szívünk. Vasárnap osztották ki a telkeket s hétfőn délben már köves út foga­dott itt bennünket a mezők szé­lén. Minden anyagot helybe szállí­tottak, a betont megkeverték, ne­künk csak be kellett önteni. Avas­­felsőfalusi és szokondi mesterek segítettek az építésnél. Mi már kü­lönösebb gond nélkül várhatjuk a telet. Minden azért történik most itt, Szatmárudvariban is, mint sokfelé az országban, hogy valamennyi ár­vízkárosult, hajléktalanul maradt család különösebb gond nélkül néz­hessen a tél elé. (Folytatás az 1. oldalról) A SZALMABÁLÁK árnyékában delelőre gyűlnek össze a traktoro­sok, kombájnosok, zsákoló téesz­­tagok. Hozzák az ebédet. Túl a búzatáblán fekete parlag. A parcel­la végében traktor s vetőgép. Áll mind a kettő. A traktoros jelenti, nem tudja elég mélyre ereszteni a kukorica magot s azzal elsiet. Teheti, itt a délebéd ideje. A mérnök is menne. Valami mégis visszatartja. A vető­­gépes traktornál lepattan a kocsi­ról s fel egyenesen az acélparipa nyergébe. Int a brigádosnak, töltse fel a tartályokat maggal. Aztán in­dít. Egy kör, még egy, a gép mun­kája kielégítő. Megáll a traktor. Várjuk, hogy a mérnök leszálljon róla. Nem teszi azonnal. Néhány pillanatig fejét a kormánykereken nyugvó karjára hajtja. Mintha pihenni szeretne. Az elnök mondja: háromszor szántottunk ezen a földön. Három­szor szorított ki bennünket innen a víz. Háromszor próbáltunk bele ma­got hinteni, egyszer sem sikerült, csak most negyedszerre. Végre. Ilyen a mezőn az idei nyár, a 70-es bánáti nyár.­­MEG LESZ-E a 290 tonna ? — Ás meg, még a háromszál is­. Mare? Andrei, a szövetkezet állat­tenyésztő mérnöke válaszol ilyen határozottan, amikor a harminc va­­gonos húsleadási ígéretre terelődik a szó. Mert — esős tavasz ide, ne­héz nyár oda — a zsombolyaiak úgy rendezik dolgaikat, hogy hús­gyár rangjához méltóan állítsák elő az annyira keresett és nélkülözhe­tetlen árut. Papírt, ceruzát vesz elő, úgy számítja ki, miből mennyi jöve­delem folyik be. Csupán a sertés­hizlalda egy­hatodát adja a bevé­telnek. Dehát miért is lehet húsgyár névvel illetni a zsombolyai szövet­kezeti hizlaldákat? Kicseréljük az egész állományt..., ipari kereszte­zést alkalmazunk..., megrövidítjük a tenyésztési időszakot..." kombinált takarmányokat etetünk..., az állo­mány meghaladja a 3000 főt..., ál­landósítottuk a gondozókat... Röp­ködnek egymásután a műszaki, szervezési jellegű fogalmak, a nagyüzem ismérvei. Ott, ahol a szalmapiramisok ma­gasodnak, szokatlan épületvázakra bukkanunk. Mint valami wigwamok, köralakban elhelyezett s a modern­ség — persze, nem öncéluság — kedvéért vasból kovácsolt cölöpök emelkednek ki a töldből. Nemsoká­ra fallal veszik körül őket, aztán az ólakat benépesítik jófajtájú ál­latokkal. — Dehát miért a szálláshelyek szokatlan formája? — Üzemszervezési igények dik­tálják így — s az állattenyésztési farmok vezetője röviden előadja el­gondolásuk lényegét. Egy-egy ilyen lábra állított hengeralakú építmény­ben 300 hízót nevelnek. Olyan be­rendezésekkel látják el, hogy a süldőknek semmi más dolguk nem lesz csak az, hogy egyenek nyugod­janak, hízzanak, félhomályban göm­bölyíthetik sonkáikat, senki sem za­varja meg őket. Ember is csak egy viseli gondjukat, pontosabban ez­renként egy gondozó látja el őket. Az új technológia lehetővé teszi, hogy ugyanannyi takarmánnyal a napi súlygyarapodás megkétszere­ződjék, megrövidül a hizlalás idő­szaka, több húst értékesíthetnek s a jelenleginél gazdaságosabban. És lesz aztán az igazi nagyüzemi árutermelés. Hanem a sertéstenyész­tés Zsombolyán most is a legjöve­delmezőbb gazdálkodási ág. Az idén három milliót hoz. —KIK AZOK, akik ennyi pénzt csinálnak? — Huszonnyolcan vannak — hangzik a pontos válasz — Balo­­ceanunak, Dávidnak, Androninak s társaiknak köszönhetjük a legjobb üzemágat. Nem tudják mi az, hogy hiányozni a munkahelyről. Szá­mukra hajnali fél öttől délután ha­tig tart a munkaidő, a rendet senki sem szegi meg, így gyűlnek össze valahogy a tornák... A kapunál a mérnök odaszól a mérlegkezelőhöz : — Ma hány hízót adtak át? — Nyolcvanat. — Atlatsúly? — Százkilenc. Elégedett bólintás, ami arról vall, hogy akkor terv szerint haladnak. Ilyen a jószágtelepen az idei nyár, a 70-es zsombolyai nyár. ZSOMBOLYAI NYÁR Zsombolya — a zöldövezetek városa Az Ovidius-szobor a konstancai tengerpart fölött magasodik, a város­háza terén, gépkocsik forgatagában. A robajt hajókürtök rekedt bőgése szaggatja néha. A világló égre, tűzfalak és cserép­tetők párás szakadékába, furcsa, fe­kete vonalakat rajzol a kikötő: árbo­cokkal, toronydaruk gémjével meg a silók karcsú hengereivel. Amikor a szobrot avatták, valami nyolcvan esztendeje, innen még a végtelen vízre lehetett látni. A kőtalapzatra a keservek négy sorát vésték. „Hic ego „qui faceo tenerorum lusor amorum.. .* és amíg a „zsenge szerelmek köl­tőjének" túlvilági üzenetét olvasom, csakúgy magamnak halkan skandál­va, a verslábakon járó szárnyas dal­lamtól mintha valósággal elhalkulna a zűrös nagyváros. Minden száműzetés helyének zord neve azóta Tomi, a „világ vége", a néhai birodalom limese. A szálló felhők alatt a tenger arca akkor is, két ezredévvel ezelőtt, épp ilyen lehetett, mint most: zöld húsú és fehér barázdás. Csak sziklás part­ja eshetett bennebb néhány tíz mé­terrel. A dombokat persze még öreg erdő borította. Hogy a kolónia, a ki­kötő, a csarnok vagy az erődített ka­tonai tábor merre feküdt, azt az ása­tások megmutatják ma is pontosan. Kerek tíz évig él itt együtt min­denféle nyers modorú katonai veze­tővel meg elöljáróval az addig elké­nyeztetett költő, körülvéve Kémek­kel, akik szemmel tartják, átolvassák még a leveleit is. Halálig reményke­dik kegyelemben, de hiába. Két csá­szár adminisztrációja marad adós a rehabilitációval. Elhagyatva, a ma­gány-élmény sokkjában alkotja leg­hatásosabb két művét, a Tristia és a Pontusi levelek elégiáit, a műfaj re­mekeit, csupa lemondó, borongós hangulatú, a sors döntésébe szomo­rúan belenyugvó versét, a száműze­tés dalait. A pontusi élet ovidiusi leírása szándékosan valószerűtlen, célja nyilván az lehetett, hogy odahaza szánalmat ébresszen sorsa iránt. Igaz, a barbár tájak árnyékát Ró­ma napsütéséhez mérte, Augustus Városához, a legendás „aranykor­hoz". Ahol a császár és nagybefolyá­sú minisztere, Maecenas maguk is li­­terátorok voltak. Micsoda emberek jártak akkor ezen a földön! Vergilius, Horatius, Proper­tius és Titus Livius. Ezek az óriások majdnem egyidőben éltek. A már-már mesebeli­ kor alkonyának ünnepelt kedvence a fiatal Publius Ovidius Naso. Miért száműzték hát tulajdonkép­pen? Okát pontosan ma sem lehet tudni. Az Átváltozások utolsó könyvét be­fejezi és belekezd az Augustus-házat istenítő ünnepi Naptárba ,amikor megjön a rég rettegett császári pa­rancs, amely az 51 éves költőt örök­re száműzi Rómából, bár polgárjo­gát és vagyonát meghagyja. Hónapokig utazik kíséretével észak­ra, majd a Dunát követve érik el a tengert, a Pontus Euxinust, a Vendég­­szeretőt. Fogcsikorgatva üdvözli ri­deg „otthonát", Tomist. Amit kiástak és föltártak abból a „gyűlölt" világból azóta, a gyönyörű romok, a gazdag fürdők kék meden­céi, a csarnok mozaikpadlója, az osz­lopfők, a csonka szobrok, a szép kí­gyó, a remek aranyékszerek és ötvös­munkák, mind, mind csak „kézzelfog­hatóbbá" teszik annak megítélését, hogy mit jelenthetett egy latin költő­nek egykor elveszteni Rómát. Hiszen a föld alá taposott, elpusztult telep még ma is a távoli csillagváros su­gárzó fényét tükrözi felénk. Idegenek közt itt talál rá a kegyel­met hozó halál. Lelke az árnyakhoz száll alá, teste illatos máglyán hamvad porrá. Szám­talanszor kifosztott urnáját 19 évszá­zad múltán ki találná meg? Haló porában elkeveredett ebbe a köves-homokos földbe, szellemét „a falánk nagy idő" el nem törölte soha, beleivódott az igazságtevő holnapba. Késői Metamorfózisát éli az Ovi­­diusra emlékező, napsütötte part. Egy lázas és rövid évtized a fölis­­merhetetlenségig újra­rendezte a ki­kötőváros és a tengerpart képét. Eb­ben a panorámában tán egyetlen régi ismerős: az impozáns kaszinó­palota. Szecessziós betonkagylóit közvetlenül a sziklafal párkányába ágyazták, a karcsú mohamedán mi­naret tövébe. A hajóról nézve: Konstanca ezüst­fehér. Csupa világos felület: az oromzat „csipkéje" kék-fehér oszlopsor, töm­zsi toronytömbök azok... hátul, a ma­­maiai földnyelv mögött, a tavon is túl következnek az összefüggő lakó­negyedek, Tomis I, II III, IV és Tomis- Nord... Arrább egy cement­ szürke folt: az ezerágyas kórház hatalmas ipszilonjának tengerre­ néző, nyilazott szárnya... Zöld mezőben mészfehér négyszög: az Adminisztratív Palota, a megye politikai és közigazgatási központja, rögtön közelében a posta és telefon épület-komplexumának ólomfehér válla, az állomás tetőhéjá­tól nem messze a kék­ palettás világí­tótorony, két egymásba csúsztatott, semmiszínű hegyesszög... Aztán balra, amíg a szem ellát, húzódik a kikötő... Hatalmas hullámtörő gátak, meden­cék, mólók, dokkok, dokkok dokkok, silók, roppant ciszternák, raktárak és valóságos daruerdő... és egyre épül még a kikötő, mint a koralltelep, ter­jeszkedik ki a tengerre a míniumpiros front, de holnapra a bevégzett felület mindig valamiféle fehér árnyalattal oldódik a kikötő mammut-tömegébe... A néhai álmos gabona-rakodó he­lyén korszerű óriás születik, a me­diterrán-medence egyik legnagyobb világkikötője. Konstancától északra tarkált Mama­­ia, ködbevesző, elegáns ívű partvona­lán megpihen a tekintet... A szélfújta homoksáv, a lomhán megtörő hullá­mok, az üvegfalú nagyszállók, rafinált hotelüzemek, az ország legnagyobb turisztika-ipari vállalata,­­ a tömeg­­vendéglátás minden irigyelt kénye­l­mével és személytelenségének ártal­mával egyetemben. Mamaiától Mon­góliáig ez a hatvankilométeres, Euró­­pa-híres homokpad, térkép szerint végeredményben ez is Konstanca. A tengerpart képzeletbeli menny­boltján az egykori száműzött emléke stacionárius csillagként tündököl, ro­mantikájából pazarló bőséggel telik turistareklámra is. Hanem az ércszobor, a nagyváros robaja mélyén, zarándokhely. A história századok óta és újabban az irodalomtörténet is mindegyre megpróbálja földeríteni a száműze­tés valóságos okát, a császári dön­tést sugalló indulatot. Valamelyes célzást rejtenek a pon­tusi dalok vagy például a Keservek negyedik könyvének egyik elégiája, az „önéletrajz" is. A kortársak föl­jegyzése szerint a költő „bűne" az indiszkréció lett volna, nevezetesen az, hogy túlságosan sokat tudott Au­gustus lányának, Júliának magánéle­téről. Ahogy erről ma vélekedünk, ez több mint bűn, ez már hiba volt. Ismeretes az is, hogy Augustus megvetette az „Amores" és az „Ars amatoria" cinizmusát, gátlástalansá­gát, a szerelem tisztára technikai jel­legű fölfogását, azt a dekadenciát, amely megszabadul a szerelem min­den magasabb, szellemi velejárójá­tól. A művelt császár ján érezte, mi­csoda jövő előhírnöke Ovidius. Az utókor ezt így fogalmazta meg: Ver­gilius és Horatius az augustusi nagy pillanat költője, — Ovidius az egész hosszan hanyatló császárságé. Szerb Antalt idézem: vannak költők, akik gyengéik révén lesznek halhatatla­nok. Ovidius maradandóságának e­­gyik titka, hogy dekadenciájában is­mert magára a hanyatló Róma. Érdemes idemásolni az egyik kiváló osztrák Ovidius-kutató gondolatát. Azt írja, hogy újraolvasva a pontusi száműzött verseit, sok minden, ami korábban a hízelgés elképesztő túl­zásának tűnt, éppen mértéktelensége miatt ma ironikus színezetet kap. A császár előtt a legkörmönfontabb hí­zelgéssel térdet hajtó költő hirdetni merte, hogy műve maradandóbb lesz Augustus alkotásánál, hiszen kétség­telen az, hogy Ovidius kortársai, ami­kor a híres jövendölést olvasták, a jóslatot, hogy ezek a versek túlélik majd a tüzet és Juppiter haragját is, valahányan bizonnyal Augustusra gondoltak. Lehetett vendégszerető a száműze­tés ? Lehetett humánus az önkény? A tenger, akár a természet, örök­ké vendégszerető, bölcs türelemmel fogadja otthonába fiait. A száműzötteket is. VENDÉGSZERETŐ SZÁMŰZETÉS MAROSI BARNA riportja MARX JÓZSEF felvétele ELŐRE 3. oldal LÁTTUK HALLOTTUK MEGTUDTUK MESSZE MEG A TANÉVKEZDÉS? A diákság vígan vakációzik, a tanszergyártóknak azonban éppen most van a csúcsidényük. A te­mesvári Technolemn vállalat tan­szergyárában hatalmas mennyiségű iskolai segédeszköz készül és in­dul útjára ezekben a napokban. A gyárban csupán egyetlen hónap le­forgása alatt 250 000 vonalzó, 100 000 szögmérő, 20 000 tolltartó, rengeteg rajztábla, különféle tí­pusú, nagyságú logarléc és más tanszer készül és indul a raktá­rakba­, üzletekbe, hogy augusztus végén — szeptember elején min­den iskolásnak jusson belőle. IFJÚSÁGI MUNKATELEPEK Máramaros megyében az elmúlt napokban két új ifjúsági munka­telepen indult be a tevékenység. A kapuikbányáin az ifjak a bányász­­város korszerűsítési és csinosítani munkálataiban segédkeznek, a szélszegi munkatelep fiatal brigá­­dosai pedig a Szamos partjainak megerősítésén és új védőgátak építésén dolgoznak. A két új munkatelep megnyitásával 21-re nőtt a megyében létesített ifjúsági munkatelepek száma az itt dolgo­zók önkéntes munkájának pénz­beli értéke mostanáig majdnem 15 millióra rúg. MODERN KENYÉRGYÁR építését kezdték meg a közelmúlt­ban Segesvár municípiumban. A legkorszerűbb berendezésekkel fel­szerelt egység naponta 20 tonna ropogóshéjú cipót és más sütőipari terméket szállít a város lakosai­nak asztalára. FARMEC A farmec magyarul varázst je­lent. Farmec­ ne­k keresztelték el Bukarest egyik egészen újsütetű kereskedelmi egységét. Rendkí­vül találó elnevezés. Hiszen a Far­mec polcain csupa varázsszer ta­lálható. A gyengébb nem hódító tendenciáit kielégíteni­ hivatott szaküzlet valóságos fegyvertára az erre a célra készített „muníció­nak“. Mert az összes hazai kozme­tikai cikkeket gyártó vállalatok ter­méklistája hever itt terítéken. Az érdekelt feleknek készségesen el­áruljuk a fegyverraktár pontos cí­mét is: Calea Víctoriei 61-63. A nők ebből is láthatják, nem fé­lünk. .. a hódító tendenciáiktól. PARLEZ-VOUS FRANCAIS ? Craiova és a franciaországi Nan­­terre testvérvárosok. S jó testvé­rekhez illően ápolják rokoni kap­csolataikat. A napokban nanterre-i ifjak érkeztek az olténiai városba, hogy eleget tegyenek ennek a ne­mes és kellemes küldetésnek. — Parlez-vous franca­is? — hal­lani mostanában gyakran a craio­­vai utcákon, tereken. A francia vendégek ismerkednek a várossal, az olténiai tájak műemlékeivel, természeti szépségeivel. S termé­szetesen elsősorban a hozzájuk hasonló korúakkal. Ugyanakkor egy csoport craiovai fiatal Nan­­terre-ben vendégeskedik és viszo­nozza a testvéri látogatást. FŐISKOLÁK ŐSZI FELVÉTELI VERSENYVIZSGÁIRA készülőknek tudomásukra hozzuk, melyik fakultáson vannak még üres helyek. A brassói műegyetemen , a me­zőgazdasági gépek tanszékén 15 hely , a faipari tanszéken 41 hely , a gépészeti tanszéken (melegmeg­munkáló gépek és berendezések) 7 hely. A kolozsvári műegyetemen : a mezőgazdasági gépek tanszékén 5 hely. A temesvári műegyetemen : Mechanikai fakultás (gördülőanya­gok — 10, hidrotechnikai és pneu­matikus gépek — 11 hely); mező­­gazdasági gépek tanszéke 51 hely; építkezési tanszék (ipari és köz­építkezés — 22, hidrotechnikai építkezések — 29, vasút-, út- és hídépítés — 16, talajjavítási — 29 hely). Kolozsvári Agronómiai Intézet: Állattenyésztési tanszék 25 hely. Temesvári Agronómiai Intézet : Mezőgazdasági tanszék — 48, ál­lattenyésztési tanszék — 33 hely. A lajstrom nem teljes, csupán néhány főiskola betöltésre váró helyeit soroltuk fel. ÖREG EMBER NEM VÉN EMBER Megcáfolhatatlanul igazolja ezt a Hirsefti községben (Arges megye) Raducu Stancu. A 60 éves nyug­díjas 2000 kilométert pedálozott kerékpárján, bejárta Olténia, Bá­nát és Erdély egy részét. Néhány nappal ezelőtt érkezett haza a ke­rékpártúráról, s mint kijelentette, kitűnően érzi magát, 2000 kilomé­ter meg sem kottyant neki. A rovatot szerkeszti: Henkel Tibor

Next