Előre, 1970. október (24. évfolyam, 7122-7148. szám)
1970-10-01 / 7122. szám
ELŐRE 4. oldal dd, hogy Öregkorom nem lenne rút — esdekel kétezer évvel ezelőtt Horatius Apollóhoz Szép öregségért című versében, s ezzel megfogalmazza, kifejezi az emberiség örökérvényű félelmét az öregségtől, az elmúlás előfutárától, ami esettséget, ráncokat, kiszikkadt testet, fáradt elmét jelent. Már a rómaiak keserűen mondogatták : Vita nostra brevis est, azaz életünk rövid, véges. Életünknek eme végessége, amelyre éppen az öregkor figyelmezetet bennünket, azóta is foglalkoztat mindenkit, legyen az egyszerű ember, költő, államférfi vagy tudós, akik az elmúláson tépelődve Horatiusszal egyszerre sóhajtanak fel : ,Jaj, messze tűnnek, Postumus, illanná, /szép éveink, s már jönnek a ráncok és / az aggkor, és feltarthatatlan / jó a halál..." A sóhaj azonban távolról sem jelent belenyugvást az élet határainak kitolhatatlanságába, mert amióta ember él a földön, a hosszú élet titkát mindig keresték. A tudósok összefogásának, a tudományok és a technika fejlődésének köszönhetően ma már nem is minden eredmény nélkül. Századunk sok szép évvel ajándékozta már meg az emberiséget. Nemrégiben egy orvostudós mégis így kiáltott fel : „Vajon mit tettünk mindmáig ezért a felbecsülhetetlen ékszerért, ami az élet, és ennek legértékesebb gyémántjáért, ami az ifjúság ? !" A válasz nem késik. TÁRSADALMUNK AJÁNDÉKA: HÚSZ ESZTENDŐ Szalonta nagy szülöttje, az öregedő Arany János a Honnan és hová című filozofikus kicsengésű versében azon kesereg : Mily rövid az élet! Mint hulló csillag futása, Mely földünk körébe jutva. Lángra gyűl, s tűz barázdát írva elszalad, gyorsabban, Mint egyet pillantanál. Megengedhetetlenül rövid az élet — állapítja meg a tudósok serege is. S azt, amit Arany oly szép költői képekkel fejezett ki, ők a számok konkrét nyelvére fordítják le, összefüggéseket keresve a társadalmi rendszer, az anyagi és szellemi civilizáció foka és az átlagélettartam között. S ezekből a számokból kiderül, hogy „a hulló csillag futásának" időtartama koronként, országokként változik, s az átlag élettartam az életszínvonal, az oktatás és nevelés szervezettségi fokának erőteljes kifejezője, az országok fejlettségi rangsorolásának egyik alapmércéje a világgazdaságban. Balzac könyveiben a „famme a trente ans", a harmincéves asszony már élete alkonyát élte. A magyarázat? Egy érdekes tanulmány szerint 1800-ban az átlagéletkor Franciaországban 34 esztendő volt, s ez megmagyaráz mindent. A civilizáció fokának emelkedésével, a tudományok fejlődésének és azok eredményeinek tömegméretű alkalmazásával ez a fatális szám az elkövetkezőkben így változott : 1900 — 46 év, 1938 — 56 év a férfiak és 61 év a nők esetében, míg 1963 — 67, illetve 74 év. fcs nálunk ? Nálunk meddig tartott és tart ez a pillantás ? Dr. Constantin Ionescu egyetemi tanár, Románia Szocialista Köztársaság Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiája főtitkárának egyik tanulmánya szerint 1932-ben az átlagéletkor 42 év volt, s rendkívül lassú növekvést mutatott (1912-től 1932-ig csupán egy esztendőt). Ez pedig azt jelentette, hogy a két világháború közötti Románia az átlagéletkor tekintetében kontinensünk országai között az utolsó helyek egyikén állt. Ha ennek okát keressük, a kor dokumentumaiban, az idősebb nemzedék elbeszéléseiben könnyen megtalálhatjuk. Virgil Madgearu haladó szellemű közgazdász bátran rámutat arra, hogy az alacsony átlagéletkor az ország gazdasági elmaradottságában, a lakosság civilizációs és kulturális színvonalának alacsony fokában, s nem utolsó sorban a társadalmi igazságtalanságokban keresendő. Nem kell tehát csodálkoznunk akkor ,amikor George Călinescu, a világhírű gondolkodó így kiáltott fel : „Ezek az emberek munkájukkal csak a halált hozzák közelebb magukhoz !" A kapitalista Romániában rövid volt tehát a „hulló csillag futása", az embereknek nemigen volt idejük megöregedni, legalábbis a mai értelemben nem... A horatiusi óhajnak, a szép öregkornak tehát még az alapfeltétele, az évek száma is hiányzott. Gyökeres változás e téren csak a felszabadulás után, a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulással párhuzamosan következett be. A hatalomátvétel pillanatától pártunk legfőbb célkitűzése ugyanis az, — amint azt Nicolae Ceaușescu elvtárs több ízben is hangsúlyozta —, hogy az új társadalmi rend megteremtésével és fejlesztésével, az ország gazdasági potenciáljának szüntelen növelésével, társadalmunk anyagi és szellemi javainak gyarapításával a nép jóléte rendszeresen emelkedjen. Ez a mélységesen humanista célkitűzés biztosítja mindenkinek a lehetőséget arra, hogy egyéniségét sokoldalúan fejleszthesse, hogy minden erejével és képességével tevékenyen előmozdíthassa az új társadalmi rend általános haladását, s hogy — hozzájárulásának mértékében — olyan javadalmazást élvezzen, amely biztosítja számára a méltó, civilizált élet feltételeit, és éppen e méltó és civilizált anyagi és szellemi létfeltételeknek köszönhető, hogy ma már összehasonlíthatatlanul jobban élünk, aminek egyenes következménye az is, hogy többet élünk. Ha pillantást vetünk az idevonatkozó statisztikai adatokra, ez a megállapítás távolról sem üres szólam, magától adódó realitás. Kiderül ugyanis, hogy a szocializmus az átlagéletkort újabb és újabb évekkel toldotta meg, s így rövid negyedévszázad során Románia e tekintetben a fejlett gazdasággal rendelkező országok mellé sorakozott fel. Íme : 1956-ban az átlagéletkor 63, 1961- ben 66, 1964-1967-ben 68, 1970-ben pedig már 69 esztendő. Szocialista rendszerünk negyedévszázad alatt nem kevesebb mint húsz esztendővel ajándékozta meg az ország lakosságát. S ennél szebb, emberibb ajándékot el sem lehet képzelni. Ez tehát a válasz az orvostudós kérdésének első felére. Ezt tettük, ezt tette rendszerünk „a felbecsülhetetlen ékszerért, ami az élet !" TÖBB AZ ÖREG! Az átlagéletkor ilymérvű növekedése érdekes strukturális változásokat idézett elő társadalmunkban. Egyrészt nőtt az aktív lakosság száma (ma 10,4 millió fő) és főleg munkapotenciálja (20 százalékkal nagyobb, mint ugyanannak a lakosságnak 1932-ben lett volna), másrészt jelentősen szaporodott az öregek serege. A tudósok ezt a jelenséget, ellentétben a fiziológiai elöregedéssel, demográfiai elöregedésnek nevezik. Szerte a világon ez a folyamat, tehát az öregek, a már nem aktív lakosság számának növekedése rendkívüli társadalmi problémákat vet fel, s megoldásuk szorosan összefügg az emberi jogok gyakorlásával és általában a társadalombiztosítás kérdésével. „Nehéz megöregedni — írta Paul Valéry. — Az ifjúság még csak megbocsátana valamiféleképpen az öregeknek, de a társadalom, amely számára teher és nyűg — nem ad felmentést...“ S e sokat idézett mondatok mellé felsorakoztathatnánk szemelvényeket a világirodalom csaknem minden nagyságának művéből, s ezekből mindegy és ugyanaz csengene ki : megöregedni bűn ! így volt ez nálunk is a felszabadulás előtt. „Egy emberöltő alatt — emlékezik vissza Eugen Jebeleanu egyik cikkében —, amely nem is túl hosszú, de nem is túl rövid, a szerencsétlen nyugdíjasok egész seregét láttam, amint a „rendfenntartó erők" vízsugárral és puskatussal seperték el; egykoron láttam parkban haldokló nyugdíjasokat, vagy amint menedéket kerestek a Dâmbovita hídjai alatt... A nyugdíjasok akkoriban kicsavart citromok voltak. Kinek volt rájuk szüksége ? A társadalom kihasználta őket, az emberek meggörnyedtek a munkától , és szükségtelenné váltak." Egy társadalom humanizmusát éppen ezért talán az öregjeivel szembeni magatartásán lehet a legjobban lemérni, azokon az intézkedéseken, amelyek egyrészt biztosítják az egyén ilyen természetű jogait, másrészt megtervezik az átlagélettartammal járó problémák megoldását. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy hazánkban ma már nem „bűn" megöregedni, társadalmunk gondoskodik azokról, akik hosszas és eredményes tevékenységükkel felhagynak. Alkotmányunk az állampolgárok alapvető jogai között pontosan meg is fogalmazza : „Románia Szocialista Köztársaság állampolgárainak öregségi, betegségi vagy munkaképtelenségi anyagi biztosításhoz van joguk," és ez az alapvető jog évről évre, társadalmunk anyagi bázisa fejlődésének arányában mind jobban kiteljesedik. Az elmúlt negyedszázad során a nyugdíjak sorozatos emelésével erőteljesen megmutatkozott: „pártunk gondoskodása azok iránt — hangsúlyozta Nicolae Ceausescu , elvtárs —, akiknek hosszas és eredményes termelési tevékenységük után minden joguk megvan ahhoz, hogy öregségükre jó életkörülmények között éljenek, jól megérdemelt jutalmaként munkájuknak, s annak, hogy az évek során hozzájárultak Románia előrehaladásához és felvirágoztatásához“. Pártunk egységes, mindent átfogó, a nép jólétének rendszeres emelését szem előtt tartó politikája a kérdés bonyolultsága ellenére nem mindennapi éleslátással valósult meg. Egyrészt intézkedéseinek köszönhetően rohamosan nőtt az élettartam, ezzel párhuzamosan az öregek, tehát a nyugdíjasok száma, másrészt életbevízetve azt a célkitűzést, hogy „a honpolgárok számára egész életük folyamán, az első évektől a késő öregkorig egyre jobb körülményeket biztosítson“, ezeknek derűs öregkort teremt. Visszatérve a demográfusok adataihoz, ez konkrétan a következőképpen valósult meg. Napjainkban a nyugdíjasok száma négyszerese az 1950-inek. Ez a növekedés két úton valósult meg, az alkalmazottak számának szaporodásával (2,3-szorosa az 1950-nek) és az átlagéletkor emelkedésének (1,7-szeres) útján. A szocializmus éveiben így megvalósult a horatiusi óhaj két alapfeltétele : az öregséghez nélkülözhetetlen évek száma — egyrészt, az anyagi feltételek biztosítása — másrészt. Ez utóbbira csupán egyetlen példát: az állami költségvetésből a nyugdíjakra és a segélyekre szánt összeg 1970-ben 1 293,2 millió lejt tesz ki ! S most lássuk, hogy az alapfeltételeknek köszönhetően, s ezekre támaszkodva hogyan válik valósággá hazánkban a szép öregség. AZ ÜNNEPÉLYES BÚCSÚ... Sokat beszélünk öreg fiatalokról és fiatal öregekről. Tulajdonképpen mikor is nevezhető öregnek az ember ? ! George Enescu szerint a fiatalság nem egy bizonyos biológiai, hanem lelki állapot. Híres zeneszerzőnk megfigyelését az orvosok már a legrégibb időktől fogva tudományosan, vagy kevésbé tudományosan, de igazolták. Aulus Cornelius Celsus a rómaiakat így figyelmeztette közel kétezer évvel ezelőtt: „...A lusta ember korán megöregszik, munkával azonban meghosszabbíthatjuk fiatalságunkat". Két évezredet áthidalva Celsus-szal fog kezet dr. Ana Aslan egyetemi tanár, a fővárosi Geriátriai Intézet vezetője, aki tevékenységével köztudomásúlag minél messzibbre igyekszik kitolni az elöregedés irreverzibilis betegségének határát. Szerinte, amint azt a minap a tévében is kijelentette, „ez elsősorban az egyénen múlik, minden egyes ember akaratán. Ha sokáig meg akarjuk őrizni fiatalságunkat és erőnket, dolgozzunk szenvedéllyel, legyünk mértékletesek, éljünk egészséges, kiegyensúlyozott életet." Hogy mikor van vége ifjúságunknak, s mikor nevezzük magunkat öregnek — hagyjuk tehát, hogy mindenki állapítsa meg saját magáról, s ne feszegessük ezt a kérdést ! Az orvostudomány mindezen optimista kijelentések ellenére megállapítja, hogy előbb vagy utóbb (s mint láttuk az egyéntől éppen ez függ) az öregség óhatatlanul bekövetkezik, az embernek így egy bizonyos pillanatban mindenképpen nyugalomba kell vonulnia, azaz el kell hagynia az aktív lakosság táborát, s át kell adnia a stafétát a fiatalabbaknak... Amint az az eddigiekből is kiderül, hazánkban ez alkotmányos, munkájával kiérdemelt joga mindenkinek. Azt is láthatjuk azonban, hogy ezt a pillanatot nem lehet egyénenként megszabni (bár — s ez még jobban kidomborítja társadalmunk humanizmusát — betegség vagy munkaképtelenség esetén ez is megtörténik), tehát a nyugdíjkorhatár megállapításakor az általánost kell figyelembe venni, azaz azt az átlagéletkort, ameddig a lakosság döntő hányada munkaképes. Alapos tudományos kutatások eredményeinek, nagymennyiségű szociológiai, demográfiai adat feldolgozásával, társadalmi életünk valóságainak figyelembe vételével hazánkban a nyugdíjkorhatárt mindazoknak, aki legalább 25 (férfiak), illetve 20 (nők) évet töltöttek a munka mezején 60, illetve 55 évben állapította meg a legutóbbi törvény. Meg kell jegyeznünk, azonban azt is (s ez a törvény tudományosságát bizonyítja), hogy első ízben igen rugalmasan szem előtt tartották azt is, hogy az átlagéletkor kitolódásával a lakosság egy része ezen a határon túl is megőrizte munkaképességét, tehát annak feltételét, hogy az aktív lakosság körében maradhasson, s ezek — amenynyiben óhajtják — 62, illetve 57 éves korukig dolgozhatnak, sőt egyes kategóriák esetében még ez a korhatár sem tekinthető maximálisnak. A búcsú így akarva-akaratlanul, de óhatatlanul bekövetkezik. Nosztalgiával teli, ünnepélyes pillanata ez az ember életének, amely lezár egy hosszú, eredményes korszakot. A születés, az első becsengetés, az érettségi, az első munkanap rangjára emelkedik, amolyan határállomása életünknek, amikor visszapillantunk az eltelt évekre, mérlegeljük azoknak minden nagyobb eseményét, sőt — amint az alábbiakban láthatjuk — tervezünk az elkövetkezőkre... A búcsúban van mindig valami ünnepélyes, de van valami fájdalmas is. Hisz felhagyni megszokott életrendünkkel, tevékenységünkkel, elhagyni azt a közösséget, amellyel együtt örvendtünk a sikereknek, amellyel együtt bánkódtunk a sikertelenségek felett — rendkívül nehéz. Különösen idősebb korban, amikor már ragaszkodóbb az ember. De ez a búcsú nehéz a közösségnek is, amely a távozót a legtöbb esetben mesterének, tanítójának, sőt apjának tekintette. Jó az öreg a háznál alapon bölcsének, aki élettapasztalatának, alapos szaktudásának köszönhetően a legnehezebb kérdésekben is el tudta igazítani társait, hasznos tanáccsal tudott szolgálni. Szerte az országban e téren, az emberek közötti újtípusú viszonyok- nak megfelelően szép szokás honosodott meg, amely nagyszerűen illusztrálja, hogy társadalmunktól teljesen idegen a „homo homine lupus est" a kapitalista világban az emberi kapcsolatokra sokszor oly jellemző elv. A búcsú ünnepélyes keretek között zajlik le. A munkatársak ajándékkal, mindennél többet érő méltató szép szavakkal válnak meg „öregjeiktől". ,Munkaközösségünkben már hagyománnyá vált — jelentette ki nekünk Szilágyi Nicolae, a szatmári Szeptember 1 gyár főmérnöke —, hogy amolyan marasztaló búcsút rendezünk a nyugdíjba vonulóknak, akiknek nagy részével közvetlen munkatársai, de a gyár vezetősége is tovább tartja a kapcsolatot." Megkapó pillanatok ezek, mert a munkatársak általában kipuhatolják az „öreg" gyengéit, s ajándékaikat ennek megfelelően válogatják meg. A Szeptember 1-ben például, nemrégiben Kis Károly bácsinak, aki világéletében nagy horgász volt, horgászfelszereléssel, Balázs Sándor bácsinak, aki nagyon szereti a zenét, kedvenc lemezeivel kedveskedtek munkatársai. „Úgy érzem — hangsúlyozta Szilágyi főmérnök —, hogy sokat számít a gyár és a távozó további kapcsolata szempontjából a munkaközösségnek ez az emberséges, elvtársi megnyilvánulása. S hogy ez a nálunk meghonosodott szokás milyen következményekkel jár, csak az árvíz idején és közvetlenül utána tapasztalhattuk igazán. Egykori munkatársaink sorra jelentkeztek segíteni, erejüket, egészségüket nem kímélve napokon át dolgoztak azért, hogy minél hamarabb topra álljunk. Magatartásuk nemcsak példás, de felemelő volt. Az emberi önzetlenség ilyen mérvű megnyilatkozásával aligha fogok még találkozni." A búcsú ezek szerint nem végleges elválás, csak a kapcsolatok természetének megváltozása. Ezt különben nemcsak Szatmáron, hanem Kolozsváron is tapasztalhattuk, ahol a szakszervezetek megyei tanácsa nagy figyelmet szentel a nyugdíjasok búcsúztatásának. „Úgy véltük — fejtette ki Bányai György, a végrehajtó büró tagja —, hogy termelő egységeinknek nem szabad véglegesen lemondaniuk a visszavonuló munkatársak élettapasztalatáról, éppen ezért a munkatársak spontán megnyilatkozásának az eseményhez méltó ünnepélyes keret mellett szocialista viszonyainknak megfelelő új tartalmat igyekszünk biztosítani. A búcsú így nem szorítkozik csupán néhány kedves szóra, hanem megteremti a lehetőséget arra, hogy a távozó továbbra is aktív tagja maradjon munkaközösségének." A szakszervezetek különben országszerte és központilag is támogatják ezt a gondolatot, s intézkedéseikkel lehetőséget is teremtenek erre. A nyugdíjas ezek értelmében továbbra is tagja marad egykori szakszervezeti csoportjának, ami távolról sem formális ügy (ott, ahol kellő figyelmet szentelnek ennek), mert az egykori munkatársnak ily módon lehetősége ÖREGEK nyílik továbbra is élvezni azokat a jogokat, amelyeknek azelőtt örvendett, s továbbra is hozzájárulhat a termelés minél jobb megszervezéséhez , tanácsaival, ötleteivel, elgondolásaival. S erre csak egy-egy példátemlítsünk : Kolozs megyében az esztendő első három évnegyedében a gyógyfürdői beutalók csaknem tíz százalékát a nyugdíjasok között osztották ki, Szatmáron, a Szeptember 1-ben, Kolozsváron a bőr- és cipőipari kombinátban pedig csaknem mindennapos vendégek az egykori munkatársak. „.ÉS ANNAK SZÉPSÉGHIBÁI Társadalmunknak és szocialista munkaközösségeinknek köszönhetően az öregkor tehát ünnepéllyel, derűsen kezdődik, s nagy általánosságban így is folytatódik. Idevonatkozó törvényeink tudniillik úgy vannak megszerkesztve, hogy az átmenet az alkalmazotti minőségből a nyugdíjasiba lehetőleg a legsimábban, teljesen zökkenőmentesen történjék. Ennek biztosítására többek között előírják, hogy a nyugdíjazás műveletének végrehajtását a vállalatok és intézmények vezetőjének kötelessége ellenőrizni, és az esetleges nehézségeket személyesen elhárítani. Miről is van szó ? A nyugdíjazásra vonatkozó jogszabályok pontosan előírják, hogy az alkalmazott kérésére az egység köteles összeállítani a nyugdíjazással kapcsolatos iratcsomót, és azt a kérvény benyújtásának időpontjától számított tíz napon belül átadni annak a nyugdíjhivatalnak, amelynek körzetében az alkalmazott lakik, továbbá meghatározzák azt is, hogy a dosszié milyen elengedhetetlenül szükséges okmányokat tartalmazzon. Mindennek elsőrendű célja az, hogy megelőzzön mindennemű megszakítást a létfenntartási javak folyósításában, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nyugdíjas a munkaszerződés felbontásának a pillanatától számítva az első hónapban már megkapja nyugdíját, így történik ez mindenütt, ahol ismerik és betartják a törvényeket, ahol megbecsülik a munkatársakat. Számtalan példát hozhatunk fel erre, de említsük meg csupán azokat,amelyekkel legutóbbi tereputunk során találkoztunk. A Kolozs megyei Munkaügyi Igazgatóság nyugdíjosztályának főnöke Cutcan Silviu szerint számtalan üzemmel, intézménnyel, mint a bőr- és cipőipari, a porcelánipari kombinát, a területi vasútügyi igazgatóság valósággal élvezet dolgozni, soha egyetlen probléma sem merült fel. Hasonló a helyzet Szatmáron az Unióval és a Mondialával, de mindenekelőtt a már említett Szeptember 1-gyel, ahol mi is tapasztaltuk, hogy Cardon Rodica, a személyzeti osztály munkatársa mennyire szívén viseli minden nyugdíjba készülő dolgozó dossziéjának a sorsát. Ezeknek az embereknek köszönhetően valósul meg maradéktalanul államunk nyugdíjpolitikája, ezeknek köszönhetően kopog be a postás már a nyugdíjazás utáni első hónapban a nyugalomba vonult dolgozóhoz. Sajnos, az újonc nyugdíjas az ábécében elfoglalt helye alapján megállapított napon sokszor hiába várja a postást, így történt ez Kún Kálmán és Hodosi Simion nyugdíjasokkal, a kolozsvári Carbochim egykori alkalmazottaival, akiket például a személyzeti osztály nyugdíjra javasolt anélkül, hogy ellenőrizte volna, megfelelnek-e a törvény által előírt feltételeknek. Milyen bonyodalmakat okozott, és okozhat általában az ilyen felelőtlenség ? „Abban az esetben, ha az üzem vagy intézmény nyugdíjazásra javasol valakit, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy az illető nem teljesíti ennek feltételeit — magyarázta el Trifu Petru, a Kolozs megyei Munkaügyi Igazgatóság igazgatója —, az illető a munkaszerződés felbontása után sem a fizetést, sem a nyugdíjat nem kapja. Ebben az esetben az üzemnek vagy az intézménynek ismét alkalmaznia kell a szóbanforgó egyént, ami igen kellemetlen bonyodalmakkal jár, főleg az utóbbira." Előfordul az is, amint azt szatmári tapasztalatunkból, vagy a szerkesztőségbe beérkező levelekből tudjuk, hogy a nyugdíjra jogosultak dossziéját a személyzeti osztály hanyagul, hiányosan vagy egyszerűen későn állítja össze és továbbítja. Ennek levét mindenekelőtt a nyugdíjas issza meg, aki nyugdíjához vagy utólag, hosszas késedelemmel jut hozzá, vagy egyszerűen több hónapra elveszíti azt ! Ilyen helyzetbe került Adam Antoniu szatmári lakos, aki négy hónapra vesztette el nyugdíját, mert a medgyesi földgáz-kombinát kolozsvári részlege hiányosan, s megkésve küldte el iratcsomóját. Vagy Szarvadi Mária, aki azért, mert a szatmári egyesített kórház nem adta le idejében dossziéját, három hónapos késéssel kapta meg nyugdíját. Hasonló esetről panaszkodik levelében Czeglédi Lajos bihardiószegi lakos is,aki a nagyváradi Vinalcool vállalat lassú ügykezelése miatt több hónapra elvesztette törvényes járandóságait. Bár konkrét példákat hoztunk fel, ez nem jelenti azt, hogy egyedi esetekről van szó. A megyei munkaügyi igazgatóságok szerint ugyanis egy jelenséggel állunk szemben, s ennek bizonyítására, anélkül hogy teljességre törekednénk, felsoroljuk néhány vállalat nevét, amelyek elhanyagolják a nyugdíjazással járó törvényes feladataikat. Ezek közé tartozik az említetteken kívül a Krassó-Szörény megyei talajkutató és kitermelő vállalat Sasca Montana-i részlege, a magyarláposi Jibolegus kisipari termelőszövetkezet, a Brassó megyei Mezőgazdasági Igazgatóság, a kolozsvári Terápia gyógyszergyár, az Unirea üzem és a textilipari kombinát, a bánffyhunyadsi faipari vállalat, több Kolozs megyei tanügyi egység, mint a patai általános iskola,az 1-es, 17-es, 23-as óvodák. Ezzel kapcsolatban megll jegyeznünk, hogy — s ez törvényeinkből is kiderül — a nyugdíjdossziék hanyag kezelését sem a személyzeti osztályokon dolgozók, sem a vállalatok és intézmények vezetőinek nincs mivel indokolniuk. Egyszerűen nemtörődömségről, sőt sok esetben a társadalmunktól oly idegen embertelenségről van szó. Ennek végleges felszámolása az 1969 december 31-én kiadott 2494-es számú Minisztertanácsi Határozat szigorú alkalmazására vár, amely előírja : kihágásnak minősítendő, és 100—500 lejig büntetendő a törvényben előírt határidő túllépése a nyugdíjdossziék továbbításában, vagy azok hiányos összeállítása. Tapasztalatunk szerint a munkaügyi igazgatóságok ezt a törvényt mindeddig vagy nem, vagy csak ritka esetben alkalmazták. PETRÓ BÁCSI ÉS A TÖBBIEK Túl vagyunk az ünnepélyes búcsú pillanatán, a postás a nyugdíjat is kézbesíti. Milyen a sorsuk ezután öregjeinknek ? Mivel töltik ki napjaikat? Gondol-e rájuk a társadalom, teremt-e nekik lehetőséget az anyagiak biztosítása mellett a szép öregkorra ? Válaszunk egyértelműen : igen ! De lássuk sorjában. Vannak nyugdíjasok, és számuk nem is lebecsülendő, akik úgy érzik, még hasznára lehetnek a társadalomnak, s Celsus receptjét követve, nem válnak meg mesterségüktől, megtalálják módját, hogy tovább dolgozzanak. Ezek közé tartozik Petró Károly bácsi, a szatmári Szeptember egykori főmérnöke, a zománcégetés kitűnő szakembere. „A vegyészetben, s így a zománc-szakmában nem elég a teória — vallja ő maga. Nem mindegy az, hogy a kaolin egeresi, csehországi vagy westfáliai. Mindegyik más-más kellemetlenséget okozhat. Épp ezért arra kértek, nézzek be még a gyárba, tanítsam utódaimat, mert drága mulatság lenne, ha azok saját kárukon tanulnának..." és Petró bácsi „be-benéz a gyárba", sokszor a négy óra helyett 10—12-t tölt ott, mint a múlt ősszel is, amikor ismeretlen okokból pettyes lett a zománc. Közben tanítja utódait, akikről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy zöldfülűek a mesterségben. Molcsánov János például 28 éve dolgozik a szakmában, s mégis Petró bácsi tanácsára szorul néha. Tasi József, a kutatási osztály vezető mérnöke mondja róla : „Amikor Petró bácsi a gyárban van, nyugodtak lehetünk. Felbecsülhetetlen tapasztalata van, ami hatalmas ambícióval párosul. Most is egy újtáson töri a fejét.“ Petró bácsi csak egy a dolgozó nyugdíjasok táborából, akinek hozzájárulását az anyagi és szellemi javak termeléséhez mindmáig senkinek sem sikerült felmérnie. Pedig biztosak vagyunk abban, hogy fantasztikus számjegy kerekedne ki belőle. Van a nyugdíjasoknak egy másik kategóriája, a „magánosoké", amely rengeteg szabad idejét arra használja fel, hogy az évek során meg nem valósított óhajait, vágyait éli ki. Ezek közé tartozik például Sopa Petru, a kolozsvári Agronómiai Intézet egykori alkalmazottja, Lázár Zsigmond, a kolozsvári Drum Nou kisipari termelőszövetkezet egykori tagja, Módi József, a bőr- és cipőipari kombinát egykori munkása, akik szabad óráikat mindenek előtt olvasással, rádióhallgatással és keresztrejtvények megfejtésével töltik. Rengeteg ezek között a kiránduló, horgász, bélyeggyűjtő... Vannak olyanok is, akik társaság nélkül nem tudnak meglenni, ezek családban vagy a nyugdíjasok klubjában társasjátékokkal szórakoznak, mint Popescu Traian egykori kolozsvári tanár, Blanár Gyula, a kolozsvári Deservirea szövetkezet volt tagja. S találunk olyanokat is, akik otthon, a családban teszik hasznossá magukat. Ezek mind azt vallották nekünk, hogy napjaik érdekesen, tartalmasan telnek, öregkoruk, társadalmunknak köszönhetően derűs... Mindenki vágya : élni sokat és jól ! Ennek megvalósítása, mint láthattuk két úton történhet: egyrészt a demográfiai, másrészt a biológiai elöregedés határának minél távolabbi kitolásával. A tudósok beismerik, hogy eredményeket e téren mindmáig csak az első módszerrel sikerült elérni, az orvostudomány így mindmáig adós maradt. A lakosság átlagéletkorának határait — főleg a társadalomban bekövetkezett változásoknak, a civilizáció foka emelkedésének köszönhetően — sikerült kitolni, az egyén biológiai életkorát azonban nem. De nem szabad csüggednünk. A világ geriátriai intézeteiből olyan hírek keltek szárnyra, hogy a tudósok ezen a téren is a legjobb úton vannak, s a futurológusok, a jövőkutatók már azt rebesgetik : nincs messze az az idő, amikor mindennapi lesz századik születésnapunk megünneplése. Reméljük, így lesz, de abban már biztosak vagyunk, hogy akkor is a pezsgős pohárral a kézben ugyanúgy sóhajtunk fel, mint kétezer évvel ezelőtt a költő: Eheu I fugaces... labuntur anni, azaz jaj, de gyorsan szállnak el az évek ! Antal Miklós Gyarmath János 1970. OKT. 1. CSÜTÖRTÖK" A TUDÓSOKÉ A SZÓ .