Előre, 1970. október (24. évfolyam, 7122-7148. szám)

1970-10-01 / 7122. szám

ELŐRE 4. oldal dd, hogy Öregkorom ne­m lenne rút — esdekel két­ezer évvel ezelőtt Hora­tius Apollóhoz Szép öregségért című versé­ben, s ezzel megfogal­mazza, kifejezi az embe­riség örökérvényű félel­mét az öregségtől, az elmúlás előfu­tárától, ami esettséget, ráncokat, ki­szikkadt testet, fáradt elmét jelent. Már a rómaiak keserűen mondogat­ták : Vita nostra brevis est, azaz éle­tünk rövid, véges. Életünknek eme vé­gessége, amelyre éppen az öregkor figyelmezetet bennünket, azóta is fog­lalkoztat mindenkit, legyen az egy­szerű ember, költő, államférfi vagy tudós, akik az elmúláson tépelődve Horatiusszal egyszerre sóhajtanak fel : ,Jaj, messze tűnnek, Postumus, illan­ná, /szép éveink, s már jönnek a ráncok és / az aggkor, és feltartha­­tatlan / jó a halál..." A sóhaj azon­ban távolról sem jelent belenyugvást az élet határainak kitolhatatlanságá­­ba, mert amióta ember él a földön, a hosszú élet titkát mindig keresték. A tudósok összefogásának, a tudo­mányok és a technika fejlődésének köszönhetően ma már nem is minden eredmény nélkül. Századunk sok szép évvel ajándékozta már meg az embe­riséget. Nemrégiben egy orvostudós mégis így kiáltott fel : „Vajon mit tet­tünk mindmáig ezért a felbecsülhetet­len ékszerért, ami az élet, és ennek legértékesebb gyémántjáért, ami­­ az ifjúság ? !" A válasz nem késik. TÁRSADALMUNK AJÁNDÉKA: HÚSZ ESZTENDŐ Szalonta nagy szülöttje, az örege­dő Arany János a Honnan és hová című filozofikus kicsengésű versében azon kesereg : Mily rövid az élet! Mint hulló csillag futása, Mely földünk körébe jutva. Lángra gyűl, s tűz barázdát írva elszalad, gyorsabban, Mint egyet pillantanál. Megengedhetetlenül rövid az élet — állapítja meg a tudósok serege is. S azt, amit Arany oly szép költői ké­pekkel fejezett ki, ők a számok konk­rét nyelvére fordítják le, összefüg­géseket keresve a társadalmi rend­szer, az anyagi és szellemi civilizáció foka és az átlagélettartam között. S ezekből a számokból kiderül, hogy „a hulló csillag futásának" időtarta­ma koronként, országokként változik, s az átlag élettartam az életszínvo­nal, az oktatás és nevelés szervezett­ségi fokának erőteljes kifejezője, az országok fejlettségi rangsorolásának egyik alapmércéje a világgazdaság­ban. Balzac könyveiben a „famme a trente ans", a harmincéves asszony már élete alkonyát élte. A magyará­zat? Egy érdekes tanulmány szerint 1800-ban az átlagéletkor Francia­­országban 34 esztendő volt, s ez meg­magyaráz mindent. A civilizáció fo­kának emelkedésével, a tudományok fejlődésének és azok eredményeinek tömegméretű alkalmazásával ez a fatális szám az elkövetkezőkben így változott : 1900 — 46 év, 1938 — 56 év a férfiak és 61 év a nők esetében, míg 1963 — 67, illetve 74 év. fcs nálunk ? Nálunk meddig tartott és tart ez a pillantás ? Dr. Constantin Ionescu egyetemi tanár, Románia Szocialista Köztársaság Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiája főtitkárának egyik tanulmánya sze­rint 1932-ben az átlagéletkor 42 év volt, s rendkívül lassú növekvést mu­tatott (1912-től 1932-ig csupán egy esztendőt). Ez pedig azt jelentette, hogy a két világháború közötti Ro­mánia az átlagéletkor tekintetében kontinensünk országai között az utol­só helyek egyikén állt. Ha ennek okát keressük, a kor dokumentumaiban, az idősebb nemzedék elbeszéléseiben könnyen megtalálhatjuk. Virgil Mad­­gearu haladó szellemű közgazdász bátran rámutat arra, hogy az ala­csony átlagéletkor az ország gazda­sági elmaradottságában, a lakosság civilizációs és kulturális színvonalá­nak alacsony fokában, s nem utolsó sorban a társadalmi igazságtalansá­gokban keresendő. Nem kell tehát csodálkoznunk akkor ,amikor George Călinescu, a világhírű gondolkodó így kiáltott fel : „Ezek az emberek mun­kájukkal csak a halált hozzák köze­lebb magukhoz !" A kapitalista Ro­mániában rövid volt tehát a „hulló csillag futása", az embereknek nem­igen volt idejük megöregedni, leg­alábbis a mai értelemben nem... A horatiusi óhajnak, a szép öregkornak tehát még az alapfeltétele, az évek száma is hiányzott. Gyökeres változás e téren csak a felszabadulás után, a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulással párhuzamosan következett be. A ha­talomátvétel pillanatától pártunk leg­főbb célkitűzése ugyanis az, — amint azt Nicolae Ceaușescu elvtárs több ízben is hangsúlyozta —, hogy az új társadalmi rend megteremtésé­vel és fejlesztésével, az ország gaz­dasági potenciáljának szüntelen nö­velésével, társadalmunk anyagi és szellemi javainak gyarapításával a nép jóléte rendszeresen emelkedjen. Ez a mélységesen humanista célkitű­zés biztosítja mindenkinek a lehető­séget arra, hogy egyéniségét sokol­dalúan fejleszthesse, hogy minden erejével és képességével tevékenyen előmozdíthassa az új társadalmi rend általános haladását, s hogy — hozzájárulásának mértékében — olyan javadalmazást élvezzen, amely biztosítja számára a méltó, civilizált élet feltételeit, és éppen e méltó és civilizált anyagi és szellemi létfelté­teleknek köszönhető, hogy ma már összehasonlíthatatlanul jobban élünk, aminek egyenes következménye az is, hogy többet élünk. Ha pillantást ve­tünk az idevonatkozó statisztikai ada­tokra, ez a megállapítás távolról sem üres szólam, magától adódó realitás. Kiderül ugyanis, hogy a szocializmus az átlagéletkort újabb és újabb évek­kel toldotta meg, s így rövid negyed­évszázad során Románia e tekintet­ben a fejlett gazdasággal rendelkező országok mellé sorakozott fel. Íme : 1956-ban az átlagéletkor 63, 1961- ben 66, 1964-1967-ben 68, 1970-ben pedig már 69 esztendő. Szocialista rendszerünk negyedévszázad alatt nem kevesebb mint húsz esztendővel ajándékozta meg az ország lakossá­gát. S ennél szebb, emberibb ajándé­kot el sem lehet képzelni. Ez tehát a válasz az orvostudós kérdésének első felére. Ezt tettük, ezt tette rendsze­rünk „a felbecsülhetetlen ékszerért, ami az élet !" TÖBB AZ ÖREG! Az átlagéletkor ilymérvű növekedé­se érdekes strukturális változásokat idézett elő társadalmunkban. Egyrészt nőtt az aktív lakosság száma (ma 10,4 millió fő) és főleg mun­kapoten­­ciálja (20 százalékkal nagyobb, mint ugyanannak a lakosságnak 1932-ben lett volna), másrészt jelentősen sza­porodott az öregek serege. A tudósok ezt a jelenséget, ellentétben a fizio­lógiai elöregedéssel, demográfiai el­öregedésnek nevezik. Szerte a vilá­gon ez a folyamat, tehát az öregek, a már nem aktív lakosság számának növekedése rendkívüli társadalmi problémákat vet fel, s megoldásuk szorosan összefügg az emberi jogok gyakorlásával és általában a társa­dalombiztosítás kérdésével. „Nehéz megöregedni — írta Paul Valéry. — Az ifjúság még csak megbocsátana valamiféleképpen az öregeknek, de a társadalom, amely számára teher és nyűg — nem ad felmentést...“ S e sokat idézett mondatok mellé felso­rakoztathatnánk szemelvényeket a világirodalom csaknem minden nagy­ságának művéből, s ezekből mind­egy és ugyanaz csengene ki : meg­öregedni bűn ! így volt ez nálunk is a felszabadulás előtt. „Egy emberöltő alatt — emlékezik vissza Eugen Jebe­­leanu egyik cikkében —, amely nem is túl hosszú, de nem is túl rövid, a szerencsétlen nyugdíjasok egész se­regét láttam, amint a „rendfenntartó erők" vízsugárral és puskatussal se­perték el; egykoron láttam parkban haldokló nyugdíjasokat, vagy amint menedéket kerestek a Dâmbovita híd­jai alatt... A nyugdíjasok akkoriban kicsavart citromok voltak. Kinek volt rájuk szüksége ? A társadalom ki­használta őket, az emberek meggör­nyedtek a munkától , és szükségte­lenné váltak." Egy társadalom humanizmusát ép­pen ezért talán az öregjeivel szembe­ni magatartásán lehet a legjobban lemérni, azokon az intézkedéseken, amelyek egyrészt biztosítják az egyén ilyen természetű jogait, másrészt meg­tervezik az átlagélettartammal járó problémák megoldását. Büszkén ál­lapíthatjuk meg, hogy hazánkban ma már nem „bűn" megöregedni, tár­sadalmunk gondoskodik azokról, akik hosszas és eredményes tevékeny­ségükkel felhagynak. Alkotmányunk az állampolgárok alapvető jogai kö­zött pontosan meg is fogalmazza : „Románia Szocialista Köztársaság állampolgárainak öregségi, betegségi vagy munkaképtelenségi anyagi biz­tosításhoz van joguk," és ez az alap­vető jog évről évre, társadalmunk anyagi bázisa fejlődésének arányá­ban mind jobban kiteljesedik. Az el­múlt negyedszázad során a nyugdí­jak sorozatos emelésével erőteljesen megmutatkozott: „pártunk gondosko­dása azok iránt — hangsúlyozta Nicolae Ceausescu , elvtárs —, akik­nek hosszas és eredményes termelési tevékenységük után minden joguk megvan ahhoz, hogy öregségükre jó életkörülmények között éljenek, jól megérdemelt jutalmaként munkájuk­nak, s annak, hogy az évek során hozzájárultak Románia előrehaladá­sához és felvirágoztatásához“. Pártunk egységes, mindent átfogó, a nép jólétének rendszeres emelését szem előtt tartó politikája a kérdés bonyolultsága ellenére nem minden­napi éleslátással valósult meg. Egy­részt intézkedéseinek köszönhetően rohamosan nőtt az élettartam, ezzel párhuzamosan az öregek, tehát a nyugdíjasok száma,­­ másrészt életbe­­vízetve azt a célkitűzést, hogy „a honpolgárok számára egész életük folyamán, az első évektől a késő öregkorig egyre jobb körülményeket biztosítson“, ezeknek derűs öregkort teremt. Visszatérve a demográfusok adataihoz, ez konkrétan a követke­zőképpen valósult meg. Napjainkban a nyugdíjasok száma négyszerese az 1950-inek. Ez a növekedés két úton valósult meg, az alkalmazottak szá­mának szaporodásával (2,3-szorosa az 1950-­nek) és az átlagéletkor emel­kedésének (1,7-szeres) útján. A szo­cializmus éveiben így megvalósult a horatiusi óhaj két alapfeltétele : az öregséghez nélkülözhetetlen évek száma — egyrészt, az anyagi feltéte­lek biztosítása — másrészt. Ez utóbbi­ra csupán egyetlen példát: az állami költségvetésből a nyugdíjakra és a segélyekre szánt összeg 1970-ben 1 293,2 millió lejt tesz ki ! S most lássuk, hogy az alapfeltéte­leknek köszönhetően, s ezekre tá­maszkodva hogyan válik valósággá hazánkban a szép öregség. AZ ÜNNEPÉLYES BÚCSÚ... Sokat beszélünk öreg fiatalokról és fiatal öregekről. Tulajdonképpen mi­kor is nevezhető öregnek az em­ber ? ! George Enescu szerint a fia­talság nem egy bizonyos biológiai, hanem lelki állapot. Híres zeneszer­zőnk megfigyelését az orvosok már a legrégibb időktől fogva tudományo­san, vagy kevésbé tudományosan, de igazolták­. Aulus Cornelius Celsus a rómaiakat így figyelmeztette közel kétezer évvel ezelőtt: „...A lusta em­ber korán megöregszik, munkával azonban meghosszabbíthatjuk fiatal­ságunkat". Két évezredet áthidalva Celsus-szal fog kezet dr. Ana Aslan egyetemi tanár, a fővárosi Geriátriai Intézet vezetője, aki tevékenységével köztudomásúlag minél messzibbre igyekszik kitolni az elöregedés irre­verzibilis betegségének határát. Sze­rinte, amint azt a minap a tévében is kijelentette, „ez elsősorban az egyé­nen múlik, minden egyes ember aka­ratán. Ha sokáig meg akarjuk őrizni fiatalságunkat és erőnket, dolgozzunk szenvedéllyel, legyünk mértékletesek, éljünk egészséges, kiegyensúlyozott életet." Hogy mikor van vége ifjúsá­gunknak, s mikor nevezzük magunkat öregnek — hagyjuk tehát, hogy min­denki állapítsa meg saját magáról, s ne feszegessük ezt a kérdést ! Az orvostudomány mindezen opti­mista kijelentések ellenére megálla­pítja, hogy előbb vagy utóbb (s mint láttuk az egyéntől éppen ez függ) az öregség óhatatlanul bekövetkezik, az embernek így egy bizonyos pillanat­ban mindenképpen nyugalomba kell vonulnia, azaz el kell hagynia az aktív lakosság táborát, s át kell ad­nia a stafétát a fiatalabbaknak... Amint az az eddigiekből is kiderül, hazánkban ez alkotmányos, munká­jával kiérdemelt joga mindenkinek. Azt is láthatjuk azonban, hogy ezt a pillanatot nem lehet egyénenként megszabni (bár — s ez még jobban kidomborítja társadalmunk humaniz­musát — betegség vagy munkakép­telenség esetén ez is megtörténik), tehát a nyugdíjkorhatár megállapítá­sakor az általánost kell figyelembe venni, azaz azt az átlagéletkort, ameddig a lakosság döntő hányada munkaképes. Alapos tudományos ku­tatások eredményeinek, nagymennyi­ségű szociológiai, demográfiai adat feldolgozásával, társadalmi életünk valóságainak figyelembe vételével hazánkban a nyugdíjkorhatárt mind­azoknak, aki legalább 25 (férfiak), il­letve 20 (nők) évet töltöttek a munka mezején 60, illetve 55 évben állapí­totta meg a legutóbbi törvény. Meg kell jegyeznünk, azonban azt is (s ez a törvény tudományosságát bizonyít­ja), hogy első ízben igen rugalmasan szem előtt tartották azt is, hogy az átlagéletkor kitolódásával a lakosság egy része ezen a határon túl is meg­őrizte munkaképességét, tehát annak feltételét, hogy az aktív lakosság kö­rében maradhasson, s ezek — ameny­­nyiben óhajtják — 62, illetve 57 éves korukig dolgozhatnak, sőt egyes ka­tegóriák esetében még ez a korhatár sem tekinthető maximálisnak. A búcsú így akarva-akaratlanul, de óhatatlanul bekövetkezik. Nosztalgiá­val teli, ünnepélyes pillanata ez az ember életének, amely lezár egy hosszú, eredményes korszakot. A szü­letés, az első becsengetés, az érettsé­gi, az első munkanap rangjára emel­kedik, amolyan határállomása éle­tünknek, amikor visszapillantunk az eltelt évekre, mérlegeljük azoknak minden nagyobb eseményét, sőt — amint az alábbiakban láthatjuk — tervezünk az elkövetkezőkre... A búcsúban van mindig valami ün­nepélyes, de van valami fájdalmas is. Hisz felhagyni megszokott életren­dünkkel, tevékenységünkkel, elhagyni azt a közösséget, amellyel együtt ör­­vendtünk a sikereknek, amellyel együtt bánkódtunk a sikertelenségek felett — rendkívül nehéz. Különösen idősebb korban, amikor már ragasz­kodóbb az ember. De ez a búcsú ne­héz a közösségnek is, amely a távo­zót a legtöbb esetben mesterének, tanítójának, sőt apjának tekintette. Jó az öreg a háznál alapon bölcsé­nek, aki élettapasztalatának, alapos szaktudásának köszönhetően a leg­nehezebb kérdésekben is el tudta iga­zítani társait, hasznos tanáccsal tu­dott szolgálni. Szerte az országban e téren, az emberek közötti újtípusú viszonyok-­ nak megfelelően szép szokás hono­sodott meg, amely nagyszerűen il­lusztrálja, hogy társadalmunktól telje­sen idegen a „homo homine lupus est" a kapitalista világban az emberi kapcsolatokra sokszor oly jellemző elv. A búcsú ünnepélyes keretek kö­zött zajlik le. A munkatársak aján­dékkal, mindennél többet érő méltató szép szavakkal válnak meg „öreg­jeiktől". ,Munkaközösségünkben már hagyománnyá vált — jelentette ki ne­künk Szilágyi Nicolae, a szatmári Szeptember 1 gyár főmérnöke —, hogy amolyan marasztaló búcsút rendezünk a nyugdíjba vonulóknak, akiknek nagy részével közvetlen mun­katársai, de a gyár vezetősége is to­vább tartja a kapcsolatot." Megkapó pillanatok ezek, mert a munkatársak általában kipuhatolják az „öreg" gyengéit, s ajándékaikat ennek meg­felelően válogatják meg. A Szeptem­ber 1-ben például, nemrégiben Kis Károly bácsinak, aki világéletében nagy horgász volt, horgászfelszerelés­sel, Balázs Sándor bácsinak, aki na­gyon szereti a zenét, kedvenc leme­zeivel kedveskedtek munkatársai. „Úgy érzem — hangsúlyozta Szilágyi főmérnök —, hogy sokat számít a gyár és a távozó további kapcsolata szempontjából a munkaközösségnek ez az emberséges, elvtársi megnyilvá­nulása. S hogy ez a nálunk megho­nosodott szokás milyen következmé­nyekkel jár, csak az árvíz idején és közvetlenül utána tapasztalhattuk iga­zán. Egykori munkatársaink sorra je­lentkeztek segíteni, erejüket, egészsé­güket nem kímélve napokon át dol­goztak azért, hogy minél hamarabb topra álljunk. Magatartásuk nemcsak példás, de felemelő volt. Az emberi önzetlenség ilyen mérvű megnyilatko­zásával aligha fogok még találkozni." A búcsú ezek szerint nem végleges elválás, csak a kapcsolatok termé­szetének megváltozása. Ezt különben nemcsak Szatmáron, hanem Kolozs­váron is tapasztalhattuk, ahol a szak­­szervezetek megyei tanácsa nagy fi­gyelmet szentel a nyugdíjasok búcsúz­tatásának. „Úgy véltük — fejtette ki Bányai György, a végrehajtó büró tagja —, hogy termelő egységeinknek nem szabad véglegesen lemondaniuk a visszavonuló munkatársak életta­pasztalatáról, éppen ezért a munka­társak spontán megnyilatkozásának az eseményhez méltó ünnepélyes ke­ret mellett szocialista viszonyainknak megfelelő új tartalmat igyekszünk biztosítani. A búcsú így nem szorít­kozik csupán néhány kedves szóra, hanem megteremti a lehetőséget ar­ra, hogy a távozó továbbra is aktív tagja maradjon munkaközösségének." A szakszervezetek különben ország­szerte és központilag is támogatják ezt a gondolatot, s intézkedéseikkel lehetőséget is teremtenek erre. A nyugdíjas ezek értelmében továbbra is tagja marad egykori szakszervezeti csoportjának, ami távolról sem for­mális ügy (ott, ahol kellő figyelmet szentelnek ennek), mert az egykori munkatársnak ily módon lehetősége ÖREGEK nyílik továbbra is élvezni azokat a jogokat, amelyeknek azelőtt örven­dett, s továbbra is hozzájárulhat a termelés minél jobb megszervezéséhez , tanácsaival, ötleteivel, elgondolá­saival. S erre csak egy-egy példát­­említsünk : Kolozs megyében az esz­tendő első három évnegyedében a gyógyfürdői beutalók csaknem tíz százalékát a nyugdíjasok között osz­tották ki, Szatmáron, a Szeptember 1-ben, Kolozsváron a bőr- és cipő­ipari kombinátban pedig csaknem mindennapos vendégek az egykori munkatársak. „.ÉS ANNAK SZÉPSÉGHIBÁI Társadalmunknak és szocialista munkaközösségeinknek köszönhetően az öregkor tehát ünnepéllyel, derű­sen kezdődik, s nagy általánosságban így is folytatódik. Idevonatkozó törvé­nyeink tudniillik úgy vannak meg­szerkesztve, hogy az átmenet az al­kalmazotti minőségből a nyugdíjasiba lehetőleg a legsimábban, teljesen zökkenőmentesen történjék. Ennek biztosítására többek között előírják, hogy a nyugdíjazás műveletének vég­rehajtását a vállalatok és intézmé­nyek vezetőjének kötelessége ellen­őrizni, és az esetleges nehézségeket személyesen elhárítani. Miről is van szó ? A nyugdíjazásra vonatkozó jog­szabályok pontosan előírják, hogy az alkalmazott kérésére az egység köteles összeállítani a nyugdíjazással kapcsolatos iratcsomót, és azt a kér­vény benyújtásának időpontjától szá­mított tíz napon belül átadni annak a nyugdíjhivatalnak, amelynek körze­tében az alkalmazott lakik, továbbá meghatározzák azt is, hogy a dosszié milyen elengedhetetlenül szükséges okmányokat tartalmazzon. Mindennek elsőrendű célja az, hogy megelőzzön mindennemű megszakítást a létfenn­tartási javak folyósításában, ami gya­korlatilag azt jelenti, hogy a nyugdíjas a munkaszerződés felbontásának a pillanatától számítva az első hónap­ban már megkapja nyugdíját, így történik ez mindenütt, ahol is­merik és betartják a törvényeket, ahol megbecsülik a munkatársakat. Számtalan példát hozhatunk fel erre, de említsük meg csupán azokat,­ame­lyekkel legutóbbi tereputunk során találkoztunk. A Kolozs megyei Mun­kaügyi Igazgatóság nyugdíjosztályá­nak főnöke Cutcan Silviu szerint számtalan üzemmel, intézménnyel, mint a bőr- és cipőipari, a porcelán­ipari kombinát, a területi vasútügyi igazgatóság valósággal élvezet dol­gozni, soha egyetlen probléma sem merült fel. Hasonló a helyzet Szat­máron az Unióval és a Mondialával, de mindenek­előtt a már említett Szeptember 1-gyel, ahol mi is tapasz­taltuk, hogy Cardon Rodica, a sze­mélyzeti osztály munkatársa mennyire szívén viseli minden nyugdíjba ké­szülő dolgozó dossziéjának a sorsát. Ezeknek az embereknek köszönhetően valósul meg maradéktalanul államunk nyugdíjpolitikája, ezeknek köszönhe­tően kopog be a postás már a nyug­díjazás utáni első hónapban a nyu­galomba vonult dolgozóhoz. Sajnos, az újonc nyugdíjas az ábé­cében elfoglalt helye alapján megál­lapított napon sokszor hiába várja a postást, így történt ez Kún Kálmán és Hodosi Simion nyugdíjasokkal, a kolozsvári Carbochim egykori alkal­mazottaival, akiket például a sze­mélyzeti osztály nyugdíjra javasolt anélkül, hogy ellenőrizte volna, meg­felelnek-e a törvény által előírt felté­teleknek. Milyen bonyodalmakat oko­zott, és okozhat általában az ilyen felelőtlenség ? „Abban az esetben, ha az üzem vagy intézmény nyugdíjazás­ra javasol valakit, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy az illető nem telje­síti ennek feltételeit — magyarázta el Trifu Petru, a Kolozs megyei Mun­kaügyi Igazgatóság igazgatója —, az illető a munkaszerződés felbontá­sa után sem a fizetést, sem a nyug­díjat nem kapja. Ebben az esetben az üzemnek vagy az intézménynek ismét alkalmaznia kell a szóbanforgó egyént, ami igen kellemetlen bonyo­dalmakkal jár, főleg az utóbbira." Előfordul az is, amint azt szatmári tapasztalatunkból, vagy a szerkesz­tőségbe beérkező levelekből tudjuk, hogy a nyugdíjra jogosultak dosszié­ját a személyzeti osztály hanyagul, hiányosan vagy egyszerűen későn ál­lítja össze és továbbítja. Ennek levét mindenekelőtt a nyugdíjas issza meg, aki nyugdíjához vagy utólag, hosszas késedelemmel jut hozzá, vagy egysze­rűen több hónapra elveszíti azt ! Ilyen helyzetbe került Adam Antoniu szat­mári lakos, aki négy hónapra vesz­tette el nyugdíját, mert a medgyesi­ földgáz-kombinát kolozsvári részlege hiányosan, s megkésve küldte el irat­­csomóját. Vagy Szarvadi Mária, aki azért, mert a szatmári egyesített kór­ház nem adta le idejében dossziéját, három hónapos késéssel kapta meg nyugdíját. Hasonló esetről panaszko­dik levelében Czeglédi Lajos bihar­­diószegi lakos is,­­aki a nagyváradi Vinalcool vállalat lassú ügykezelése miatt több hónapra elvesztette törvé­nyes járandóságait. Bár konkrét pél­dákat hoztunk fel, ez nem jelenti azt, hogy egyedi esetekről van szó. A me­gyei munkaügyi igazgatóságok sze­rint ugyanis egy jelenséggel állunk szemben, s ennek bizonyítására, anél­kül hogy teljességre törekednénk, fel­soroljuk néhány vállalat nevét, ame­lyek elhanyagolják a nyugdíjazással járó törvényes feladataikat. Ezek kö­zé tartozik az említetteken kívül a Krassó-Szörény megyei talajkutató és kitermelő vállalat Sasca Montana-i részlege, a magyarláposi Jibolegus kis­­ipari termelőszövetkezet, a Brassó megyei Mezőgazdasági Igazgatóság, a kolozsvári Terápia gyógyszergyár, az Unirea üzem és a textilipari kom­binát, a bánffyhunyadsi faipari válla­lat, több Kolozs megyei tanügyi egy­ség, mint a patai általános iskola,az 1-es, 17-es, 23-as óvodák. Ezzel kapcsolatban meg­ll je­gyeznünk, hogy — s ez törvényeink­ből is kiderül — a nyugdíjdossziék hanyag kezelését sem a személyzeti osztályokon dolgozók, sem a válla­latok és intézmények vezetőinek nincs mivel indokolniuk. Egyszerűen nem­törődömségről, sőt sok esetben a tár­sadalmunktól oly idegen embertelen­ségről van szó. Ennek végleges fel­számolása az 1969 december 31-én kiadott 2494-es számú Minisztertaná­csi Határozat szigorú alkalmazására vár, amely előírja : kihágásnak minő­sítendő, és 100—500 lejig büntetendő a törvényben előírt határidő túllépése a nyugdíjdossziék továbbításában, vagy azok hiányos összeállítása. Ta­pasztalatunk szerint a munkaügyi igazgatóságok ezt a törvényt mind­eddig vagy nem, vagy csak ritka eset­ben alkalmazták. PETRÓ BÁCSI ÉS A TÖBBIEK Túl vagyunk az ünnepélyes búcsú pillanatán, a postás a nyugdíjat is kézbesíti. Milyen a sorsuk ezután öregjeinknek ? Mivel töltik ki napjai­kat? Gondol-e rájuk a társadalom, teremt-e nekik lehetőséget az anya­giak biztosítása mellett a szép öreg­korra ? Válaszunk egyértelműen : igen ! De lássuk sorjában. Vannak nyugdíjasok, és számuk nem is lebecsülendő, akik úgy érzik, még hasznára lehetnek a társadalomnak, s Celsus receptjét követve, nem vál­nak meg mesterségüktől, megtalálják módját, hogy tovább dolgozzanak. Ezek közé tartozik Petró Károly bá­csi, a szatmári Szeptember­­ egykori főmérnöke, a zománcégetés kitűnő szakembere. „A vegyészetben, s így a zománc-szakmában nem elég a teó­ria — vallja ő maga. Nem mindegy az, hogy a kaolin egeresi, csehországi vagy westfáliai. Mindegyik más-más kellemetlenséget okozhat. Épp ez­ért arra kértek, nézzek be még a gyárba, tanítsam utódaimat, mert drága mulatság lenne, ha azok saját kárukon tanulnának..." és Petró bácsi „be-benéz a gyárba", sokszor a négy óra helyett 10—12-t tölt ott, mint a múlt ősszel is, amikor ismeretlen okokból pettyes lett a zománc. Köz­ben tanítja utódait, akikről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy zöldfülűek a mesterségben. Molcsá­­nov János például 28 éve dolgozik a szakmában, s mégis Petró bácsi taná­csára szorul néha. Tasi József, a ku­tatási osztály vezető mérnöke mond­ja róla : „Amikor Petró bácsi a gyár­ban van, nyugodtak lehetünk. Felbe­csülhetetlen tapasztalata van, ami ha­talmas ambícióval párosul. Most is egy újtáson töri a fejét.“ Petró bácsi csak egy a dolgozó nyugdíjasok táborából, akinek hoz­zájárulását az anyagi és szellemi javak termeléséhez mindmáig senki­nek sem sikerült felmérnie. Pedig biz­tosak vagyunk abban, hogy fantasz­tikus számjegy kerekedne ki belőle. Van a nyugdíjasoknak egy másik kategóriája, a „magánosoké", amely rengeteg szabad idejét arra használ­ja fel, hogy az évek során meg nem valósított óhajait, vágyait éli ki. Ezek közé tartozik például Sopa Petru, a kolozsvári Agronómiai Intézet egyko­ri alkalmazottja, Lázár Zsigmond, a kolozsvári Drum Nou kisipari terme­lőszövetkezet egykori tagja, Módi Jó­zsef, a bőr- és cipőipari kombinát egykori munkása, akik szabad órái­kat mindenek előtt olvasással, rádió­hallgatással és keresztrejtvények meg­fejtésével töltik. Rengeteg ezek között a kiránduló, horgász, bélyeggyűjtő... Vannak olyanok is, akik társaság nélkül nem tudnak meglenni, ezek családban vagy a nyugdíjasok klub­jában társasjátékokkal szórakoznak, mint Popescu Traian egykori kolozs­vári tanár, Blanár Gyula, a kolozs­vári Deservirea szövetkezet volt tag­ja. S találunk olyanokat is, akik ott­hon, a családban teszik hasznossá magukat. Ezek mind azt vallották nekünk, hogy napjaik érdekesen, tar­talmasan telnek, öregkoruk, társadal­munknak köszönhetően derűs... Mindenki vágya : élni sokat és jól ! Ennek megvalósítása, mint láthattuk két úton történhet: egyrészt a de­mográfiai, másrészt a biológiai elöre­gedés határának minél távolabbi ki­tolásával. A tudósok beismerik, hogy eredményeket e téren mindmáig csak az első módszerrel sikerült elérni, az orvostudomány így mindmáig adós maradt. A lakosság átlagéletkorának határait — főleg a társadalomban bekövetkezett változásoknak, a civili­záció foka emelkedésének köszönhe­tően — sikerült kitolni, az egyén bio­lógiai életkorát azonban nem. De nem szabad csüggednünk. A világ geriátriai intézeteiből olyan hírek kel­tek szárnyra, hogy a tudósok ezen a téren is a legjobb úton vannak, s a futurológusok, a jövő­kutatók már azt rebesgetik : nincs messze az az idő, amikor mindennapi lesz századik születésnapunk megünneplése. Remél­jük, így lesz, de abban már biztosak vagyunk, hogy akkor is a pezsgős pohárral a kézben ugyanúgy sóhaj­tunk fel, mint kétezer évvel ezelőtt a költő: Eheu I fugaces... labuntur anni, azaz jaj, de gyorsan szállnak el az évek ! Antal Miklós Gyarmath János 1970. OKT. 1. CSÜTÖRTÖK" A TUDÓSOKÉ A SZÓ .

Next