Előre, 1970. október (24. évfolyam, 7122-7148. szám)

1970-10-18 / 7137. szám

1970. OKT. 18., VASÁRNAP — El van intézve ! — jelentette ki Vilmos barátom, biztató mosollyal. A gombatenyésze­tet én fogom megszervezni. Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dol­gok következnek. Ha ugyanis Vilmos kijelenti, hogy „El van intézve!“ ez azt jelenti, hogy egyáltalán nincs elintézve, sőt, nem is lesz, vagy ha igen, akkor semmiesetre sem úgy, ahogy azt józan ésszel elgondolná az ember, hanem valahogy egészen másként valami meg­lepő bakugrással, olyan fantasztikusan, mint egy repülő csészealj, ami tulajdonképpen nincs is. De persze mindez lehet fordítva is. Mert megesett már az, hogy Vilmos kijelentette : el van intézve, mire mi tudomásul vettük, hogy nincs elintézve, — és másnapra Vilmos elin­tézte, — gyorsan és hibátlanul, aztán csodál­kozott azon, hogy mi csodálkozunk. Azt hiszem már ennyiből is látják, hogy Vilmos barátom a meglepetések embere, s tetteit éppen úgy nem lehet kiszámítani, mint válogatott labdarúgóink eredményeit, hogy költői képpel éljek. (Vilmos barátom már csak azért is hasonlítható focicsapathoz, mert időn­ként ő is orszájába kerül.) Szóval Vilmos ki­számíthatatlan egyéniség. Ez attól van, hogy rendkívül élénk a képzelete, s ha ő elképzelt valamit, akkor azt képzeli, hogy az a valami már meg is valósult. Ő ugyanis a jellegzetes alapkő-lerakók fajtájához tartozik. Vagyis : alapítani szeret. Lelkesen felvázolja a fejlődés perspektíváját, aztán reánk, köznapi emberek­re bízza a megvalósítást, míg ő továbbáll, újabb alapítások felé, így alapította meg azt a bizonyos gombate­nyészetet is a pincémben. Annyi trágyát hor­­datott le a pincébe — az én költségemen, per­sze —, hogy a büdösséget tulajdonképpen máig sem sikerült teljesen kiszellőztetni. Aztán meg­vásárolt másfél tucat gombatermesztési szak­munkát és esténként áhitatos hangon felolva­sott belőlük, úgy, hogy éjszaka légyölő galócá­nak álmodtam magam, és pirospettyes kalpa­gommal köszöngettem a dongóknak meg le­gyeknek. Ez csak az első állomás volt. A trá­gya elteregetése után — persze, megint csak nekem kellett elvégeznem —, Vilmos­ barátom körbetelefonálta összes ismerőseinket és meg- Nem eszem bolond­gombát ! kérdezte tőlük, hogy hetenként mennyi csiper­kegombára tartanak igényt. Aztán táblázatba foglalta az igényeket, a dátumot, a mennyisé­get különböző színű tintákkal jegyezve be táb­lázatába. Szemet gyönyörködtető mérnöki munka volt. Aztán ... aztán bekövetkezett az a bizonyos pillanat, amikor Vilmos barátom úgy érezte, hogy ő m­ost már éppen eleget tett gombate­­nyészetünk ügyéért. Tehát eltűnt, felszívódott, megsemmisült. Azelőtt naponta hatszor beállí­tott villogó szemüvegével és lelkesen felolva­sott egy cikket arról, hogy a gomba a világ leg­táplálóbb eledele. Most egy hete a nyomát sem láttuk. Mint utólag kiderült, visszavonult a padláson lévő, iroda­műhely­ laboratóriumába és hozzálátott egy jelzés­rendszer kidolgozásá­hoz, melynek segítségével érintkezésbe léphe­tünk más csillagvilágok lakóival, feltéve, ha vannak ilyenek és feltéve, ha sikerül megfele­lő erejű rádiókészüléket szerkeszteni, hogy érintkezésbe léphessünk velük. Most ez a probléma kötötte le Vilmos bará­tom gyermeki lelkét. Visszavonult tehát rejtek­helyére, hogy senki se zavarja a feltalálásban. Mi­közben vártunk. Vártuk Vilmost és még­­inkább vártuk, hogy mikor dugják elő selymes, hófehér kalapocskájukat az első csiperkegom­bák a Vilmos barátom által oly költőien tele­­vénynek elkeresztelt trágyadombból. " Nem dugták, csak a büdösség vált egyre el­viselhetetlenebbé. A szomszédok először ne­künk panaszkodtak, aztán a néptanácsnak, vé­gül cikket írtak ellenünk az újságban. (A cikke ,­ben többször is előfordult a „sötét üzelmek" kifejezés.) Másnap a­ szomszédok összeverődtek a kapunk előtt és az újságot rázva, durva sza­vakat kiáltoztak felém. Egy nő azt rikácsolta, hogy biztosan kiirtottam a családomat és a pincében rejtegetem a hullákat. A hangulat egyre fenyegetőbbé sűrűsödött. Ekkor gyorsan kiállítottam az ablakba a fele­ségemet, Krisztinkét és öcsit. Ha azt gondolják, hogy ettől lecsillapodtak a szomszédok, akkor nagyon rosszul ismerik az emberi lelket. Családom megjelenése, ha le­hetséges, még inkább felkorbácsolta utcánk közvéleményét. Nyilván rosszul esett nekik, hogy megfosztottam őket­­ egy ilyen szép kia­dós családirtással járó szenzációtól. Egyesek már tömeggyilosságot emlegettek. Méhes György (Folytatása a 4. oldalon) A ház ablakát, amelyen a fiúcska délelőttönként e­­gyedül bámult ki a vi­lágba, rozsdás vasrács védte kívülről. A fiúcs­kának esze ágában sem volt soha kimászni az ab­lakon, mégis haragudott az egymást keresztező vaspántokra, mert téglalap alakú darabkákra szabdalták fel előtte a kilátást. Az ablak különben egy boltíves, nagy kapura nézett, amely alá előszeretettel szaladtak be, különösen pá­rosával, a kutyák. A kapu egy hatalmas épülethez tartozott, tőle jobbra és balra szürke fal­­ húzódlott fantáziátlanul. A fiúcska tekintete csak ott tudott megál­lapodni rajta, ahol mint térden a hor­zsolás, téglapirosban játszott a fal, hiány­zott róla a festék és a vakolat. A fiúcska rendszerint bánatosan néz­te a kemény fa kaput és a komor falat. Az épület magas volt, eltakarta előle az eget, úgy, hogy számára a legragyogóbb nap­sütéses reggel is borongó alkonyi hangu­latokkal derengett. Az utcában ritkán volt forgalom, néha egy­-egy ember sietett el lehajtott fejjel, vagy előreszegzett te­kintettel a szürke fal és a kapu előtt. A kapun nem látott ki-bejárni senkit, mint­ha nem laktak volna emberek a házban. Az épületnek bizonyára a szomszédos ut­cára nyíló kijáratát használták. Nagy ritkán süvített el egy-egy madár, mint alacsonyan röpített kő, a fiúcska szeme előtt. A vihar után kiviruló kékség is megszürkült a fal menti pocsolyában. A jó idő egyébként unalmat hozott. Csak az esős napok csillogtatták meg itt min­den formában játékukat. Az eső, amely egyébként lehangoló, szinte mindig el­űzte a fiúcska lehangoltságát. Záporban szappanbuborék nagyságú hólyagok pukkantak szét a járdán, ki­tartó eső idején az ablakból nem látható tetőről — a csatorna is régi lehetett már, akár a szürke fal­­ megduzzadt, kövér cseppek hullottak alá méltóságteljesen. A fiúcska képzeletében a párhuzamosan zuhanó cseppek versenyre keltek egy­mással , visszafojtott lélegzettel számol­va, mérte sebességüket. Egyik alkalommal váratlan zivatar tá­madt. Papírzacskót repített fel valahon­nan a szél, másodpercekig csaknem moz­dulatlanul lebegett a kapu tetejével egy­­magasságban, mint lusta, fehér madár. A fiúcskát ez a váratlan élmény különös izgalomba hozta. Úgy képzelte, hogy a vihar a legcsof­álatosabb dolog a világon, hisz mindennek, még a legkezdetlegesebb és legközönyösebb anyagnak is képes szár­nyat adni. Saját magára, szomorú helyze­tére nem mert gondolni, de átvillant rajta, hogy, ha most ő is kint lehetne a viharban, rövid időre legalább épp úgy szárnyalhatna, mint az irigyelt papírzacs­kó. Egy régen hallott mesén kezdett tű­nődni éppen, amely arról szólt, hogy a földhöz láncolt fák is elhagyták örökös helyüket s ölelő ágaik közé szorították a napot,­­ amikor andalgó fiú és lány tűnt fel a fal jobboldalán. Hajadon kött jöttek, egy szál fehér ingben és blúzban, látszólag nem is vették észre a zuhogó esőt. A fiúcska, aki hideg ujjakkal ült a szobában, előbb csodálkozott rajta, hogy azok ott kint nem fáznak, de ahogy nézte, nézte őket, érezte, mint melegszik át las­san a válla, a karja, a tenyere. A lány hosszú haja teljesen elborította a fiú jobb vállát, a kezek úgy szorították össze egy­más ujjait, mintha imádkoznának. Te­kintetük oly közelről kapaszkodott egy­másba, mint a rövidlátóké. Megálltak a kapu előtt, nézték a bolt­íves bemélyedést, aztán csendesen, sze­relmes áhítattal behúzódtak alája. Nem annyira az eső elől, mint inkább a fiú képzelet­szárnyú szavaitól mámorosan: „Mit szólsz hozzá ! Most érkeztünk el a paradicsom kapujához. Ádám és Éva! Megtisztulva az elődök bűneitől, de a megalkuvást és a felsőbb parancsot ma sem tűrve...“ A fiúcska persze nem hallotta beszéd­jüket, tekintetük izzását sem tudta kö­vetni, mégis valami különös, érzés töltötte el őt is a lány minden mozdulatának, arca minden porcikájának látásától. Uj­jai a lepattogzott festékű ablakfát szorí­tották, de mintha csak ő fogta volna a lány forró, finom erezetű kezét, érezte, hogy izzadni kezd a­ tenyere. Leheletkönnyű, szemérmes csókban ta­lálkozott a két ajak a kapumélyedésben. Aztán ijedten szétrebbentek. Mielőtt to­vább indultak volna, a lány az ablak felé pillantott, s a megbabonázott fiúcska, mintha valami korai és tiltott bűn elkö­vetője, vagy legalább is részese lett vol­na, szégyellősen kapta el tekintetét. Mire újra ki mert nézni az ablakon, már csak két távolodó alakot látott, amint földre szegzett pillantással mennek, szótlanul. E perctől fogva a fiúcska bármit is vett szemügyre, a vasrács mindenik kockájá­ban a lány arcát, alakját látta maga előtt. Egyéb gondolata nem volt, csak az, hogy miképpen tudná viszontlátni a lányt. Másnap le-lehúnyta szemét az ablaknál ülve, hogy jobban láthassa azt és csak azt lássa, akit elképzel s akit látni szeretne. Az eső nyomait a hőség tökéletesen fel­szárította, s ettől egy kicsit elszontyolo­dott. Annál váratlanabbul érte a lány megjelenése. Nem tudta leplezni ujjongá­­sát. Ezúttal is ketten jöttek, de öt cseppet sem zavarta­ a fiú jelenléte. A dús haj most szalaggal volt hátra kötve, s látha­tóvá vált a holdsarló-halovány pici fül­­kagyló. Végiggombolós, sötét ruha volt a lányon, mint egészséges, telt napocska, világított ki alóla térde. A fiúcska egysze­riből megtalálta benne azt a fényességet, amelyet a kietlen utca, a szürke fal mind­eddig elzárt előle. A lány és a fiú ezúttal is belépett a boltíves kapualjba csókolózni. A fiúcska azért izgult, hogy meg ne zavarja valaki őket, szépnek, ellenállhatatlan­ öröműnek akarta látni, tudni a lányt, és valójában: a lány csak ebben a nyugtalan és nyug­talanító szerelmes boldogságban vált egyértelműen széppé és ellenállhatatlan­­öröművé. A fiúcska úgy érezte, a fényt hasítják ki a szeméből, a­mikor a kíméletlen ab­lakkeret elnyelte a lány alakját. De más­nap megint megvigasztalódott, mert dél­előtt, szinte ugyanabban az órában, újra feltűnt a szerelmespár a szürke fal előtt. És azután is, a hét minden délelőttjén. Ugyanúgy jöttek, egymásba kulcsolt kéz­zel és tekintettel, lebegő léptekkel, mint­ha felhőkön jártak volna. Arcukon a szenvedély pírja és a megszállottak mo­solya. És minden alkalommal a kapualj­ban csókolóztak. A következő hét esővel kezdődött. A fiúcska már nem talált élvezetet a lyukas csatornából aláhulló, duzzadt esőcseppek képzelt versengésében, de azért szelíd ro­­konszenvvel figyelte a kifogyhatatlannak tetsző szemerkélést, mely azt a napot jut­tatta eszébe, amikor először pillantotta meg a lányt. Ezen a délelőttön azonban órák hosszat hiába várakozott. Már erőt vett rajta az idegesség, amikor végre a szürke fal ismét megelevenedett. A lány és a fiú jött végig a szemközti járdán, de ahogyan közeledtek és amit (Folytatása a 4. oldalon) LÁSZLÓFFY CSABA NÉGYSZEMKÖZT A SZÜRKE FALLAL IRODALOM-MŰ­VÉSZET BENCZÉDI SZOBRAI OKTÓBER 10-ÉN NYÍLT MEG A KÉP­ZŐMŰVÉSZETI ALAP KOLOZSVÁRI TERMÉ­BEN BENCZÉDI SÁNDOR SZOBRÁSZMŰ­VÉSZ KIÁLLÍTÁSA A kiállított szobrok, egy kivételével, mind az utóbbi évek alkotásai. Nem retrospektív, hanem előre mutató tár­latra tévedtünk be. Fontos azonban azt is tudni­, hogy honnan tekint előre Benczédi Sándor, akinek már majd­nem félszázados múltja van a fúrás-faragásban. Egy kis székely faluból a Nyikó völgyéből, a­­melyről a gúnyvers azt mondta a Vadrózsákban, s mi­­ért nem idéznék egy ilyen tréfás kedvű mű­vész kiállításán, hogy „rongyos nemes Tarcsafala." A nemességből csak a rátartiság maradt meg, a pénzhiány azonban sokáig kísérte Benczédi Sán­dort is, aki elmondhatta magáról egy másik nyi­­kómenti dallal : „Nincsen hibám, nincsen nagyobb,/ Csak annyi, hogy szegény vagyok." Az pedig an­nak idején hibának elég nagy volt. Ezzel a nyo­morúságon is kifogó vidám kedéllyel indult el a tarcsafalvi tanító ötödik gyermeke a nyolc közül, hogy ő is tanító legyen. Lett is Korondon, talán ma is az volna, ha nyugtalan természete el nem téríti ettől a nemes hivatástól. Húsz éve szobrászkodik kincses városunkban Benczédi Sándor s most már törzsökös kolozsvári­nak számít. Rangot ad egy lakásnak, ha valame­lyik sarkából az ő terakottája ölti felénk a nyelvét. Hogyan fejlődött, miként jutott el a kisplasztiká­hoz, s lett e műfaj országos nevű mestere — szin­tén elmondták róla. Egyetlen adattal tudnám csak kiegészíteni : mikor nem volt műterme, kisplaszti­kára adta a fejét. Az ilyen mini-szobrokat otthon is el lehet készíteni íróasztalon, konyhában. A kisplasztika családias jellegű, meghitt, bizal­mas műfaj. Az élet apró eseményeit, mókás hely­zeteit mutatja be ; ezek monumentális szobrokon nem is ábrázolhatók. A kiállításon látható egy­síkú, arasznyi méretű égetett agyagszobor, példá­ul A szurkolók, így mosolyra késztet, de ijesztő vol­na, ha felnagyítanák. S nézzük a többi apróságot­­, a fényképész kecses mozdulatát, az álmúzsának egy kopasz fej tetején elcsattanó csókját, a lelkes szavazó lendületes és az óvatos szavazó félszeg kézmozdulatát, vagy a dagadó keblet, amelyen kitüntetés díszeleg. Valamennyi bírál és jellemez. Ennek a kisplasztikának Benczédi azóta is mes­tere, hogy már tágas műteremben dolgozik. Mes­tere, nem rabja , mert látja a műfaj buktatóit is. Kerüli a sekélyes anekdotizálást, nem Göre Gábor, hanem Szakállas Ábel akar lenni : a jószemű, met­sző humorú, ötletes és elpusztíthatatlan, aki a né­zőben az emberséget gyarapítja. És nemcsak ennyi. Ez a kiállítás bizonyos mérté­kig fordulópontot jelent Benczédi Sándor pályá­ján, akit már sokan végleg elkönyveltek és beska­­tulyáztak aprószobrásznak. Ezen a kiállításon Ben­czédi visszatér a nemes anyagokhoz: a kőhöz, a fához, s nemcsak szobrainak mérete, hanem mon­danivalója is megnövekszik. Az anyag követelte a súlyosabb tartalmat, vagy a mondanivaló keresett-e magának súlyosabb anyagot — vitassák a beava­totta­bbak. Én csak annyit tudok, hogy Benczédi Sándor ha­zament és a Konyhapatak medréből — azért Konyha, mert a legenda szerint forrásánál volt­ a firtosvári fejedelem konyhája — összeszedett egy csomó kerek követ. Olyanformák, mint a híres fe­leki gömbkövek, de sokkal keményebbek. A véső alig fog rajtuk. Úgy kellett összeválogatni, hogy a megdolgozás minél egyszerűbb legyen. Ezek a tarcsafalvi kövek, amelyeket a Konyhapatak gör­get a Fehér Nyikó felé. Benczédi csapásai alatt ölelkezőkké és viaskodókká, gyermekét keblére szorító anyává és egész testével gondolkozó alak­ká változtak át. Egyszerűek, mint a természet ele­mei és kemények, mint az igazság. Ha körüljár­juk őket — befelé néző, zárt világot mutatnak. A legtöbb hátat fordít nekünk s egy-egy mozdulat­ból sejtjük csak, hogy mi megy végbe a lélek mé­lyén. A kövek közül fák nőnek ki a Nyikó és a Sza­mos partján egyaránt? S Benczédi a fa törzsében, görbe ágaiban felismeri a benne foglalt fájdalmat vagy segélykiáltást. Azt, hogy a folyók kiléptek medrükből, s nemcsak követ és fát, hanem ottho­nokat sodortak el, a kislányt mentő katona mond­ja el közérthetően. De a nagy V betű formájú ve­szedelem s az egy törzsből kifaragott ember a gyermekkel és a kutyával művészileg­ általánosítja ezt a képet és elkísér álmatlan éjszakáinkba. A fatörzsek elágaznak : az egyik fiatal lányt áb­rázol, a másik gyermekét magasra tartó anyát, a harmadik vénséget, az élet egyes lépcsőfokait, nem naturalista hűséggel, hanem az ágak jogait követ­ve úgy, amint a természet az életet alakítja. Szét­­ágazása ez Benczédi teljességében levő életfájá­nak, amely szélességében és magasságában is egy­re terebélyesedik. Mintha nem is egy művész for­málta volna ezeket a nagy fabálványokat s amott azt a kis terakottát, amelynek azt a címet adhat­nák : Ökör iszik magában, és tényleg : két Ben­­czédit ismerünk meg ezen a kiállításon. Az egyik elérte célját a kisplasztikában, a másik nagyobb csúcsokra törekszik. Mikó Imre BENCZÉDI SÁNDOR: Anyaság BENCZÉDI SÁNDOR : Férfi portré BENCZÉDI SÁNDOR : Didergő BARTALIS JÁNOS MINTHA FURCSÁLLNA. Nem tudom , mi ez ? Mintha furcsállna velem az idő : távterveim vannak. Mintha másodszor virágozna a bodza és az akác. Tizenöt-húsz évre előreszámítok. Zavarba kerültem önmagammal. (Két hetesben élek.) Szivemben álmok ébrednek s lobognak felettem újfényű csillagok. Nem tudom , mi ez ? Reggel, dél vagy este közeleg ? A szőke és kora­ édes tavaszlány jön-e vagy a puha, lágyléptű, bársonyos ősz settenkedik felém ? A sejtek önmegújulásában hiszek. Hiszem , az élet örök. HORVÁTH ISTVÁN ŐZBAKKAL AZ ERDŐSZÉLEN Őzbak figyel az erdőszélen. Nézi a sápadt, döbbent őszt. Szoborként áll az erdőszélen. Tartja a csendet szarva közt. Én a meglankadt napsugarat szívemen érzem s felsajog, amíg a pergő lombok alatt, lopva, rá árnyék sompolyog. Árnyék, hatvanegy ősz árnyéka. Hatvankettedik lesz vajon ? Ez az élő­ csend fenn lesz még a büszkén ágazó szarvakon ? Vagy tán nem látjuk egymást újra, lecsukló fővel áll a bak, a csend megfagy és szörnyű súlya cseréppé törve rámszakad. ENDRE KÁROLY FÚGA Igen. Csak valid be. Nehéz, nehéz felkelni reggel, reggel kezdeni újra, újra magad követni, követni mások ellen, ellen ellen és gyéren, gyéren barátok mellett, mellettük menetelni, menetelni a másban, másban magad fellelni, fellelni, elveszítni, elveszítni egyrészed, e­gyrészed mélyhűtéssel, hűtéssel elaltatni, altatni s régi süllyedő süllyedt valódhoz tenni, tenni és ott feledni, feledni egybehangolt, hangolt cél érdekében, érdekében a tettnek, tettnek, mi másokért van, van érted is s a mások, a mások láncszeméül, láncszeméül a soknak, soknak szolgálni híven, híven az éjszakáig, éjszakáig, mert akkor, akkor álmodban ébred, ébred dermesztett éned. ELŐRE 3. oldal

Next