Előre, 1970. október (24. évfolyam, 7122-7148. szám)
1970-10-18 / 7137. szám
1970. OKT. 18., VASÁRNAP — El van intézve ! — jelentette ki Vilmos barátom, biztató mosollyal. A gombatenyészetet én fogom megszervezni. Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dolgok következnek. Ha ugyanis Vilmos kijelenti, hogy „El van intézve!“ ez azt jelenti, hogy egyáltalán nincs elintézve, sőt, nem is lesz, vagy ha igen, akkor semmiesetre sem úgy, ahogy azt józan ésszel elgondolná az ember, hanem valahogy egészen másként valami meglepő bakugrással, olyan fantasztikusan, mint egy repülő csészealj, ami tulajdonképpen nincs is. De persze mindez lehet fordítva is. Mert megesett már az, hogy Vilmos kijelentette : el van intézve, mire mi tudomásul vettük, hogy nincs elintézve, — és másnapra Vilmos elintézte, — gyorsan és hibátlanul, aztán csodálkozott azon, hogy mi csodálkozunk. Azt hiszem már ennyiből is látják, hogy Vilmos barátom a meglepetések embere, s tetteit éppen úgy nem lehet kiszámítani, mint válogatott labdarúgóink eredményeit, hogy költői képpel éljek. (Vilmos barátom már csak azért is hasonlítható focicsapathoz, mert időnként ő is orszájába kerül.) Szóval Vilmos kiszámíthatatlan egyéniség. Ez attól van, hogy rendkívül élénk a képzelete, s ha ő elképzelt valamit, akkor azt képzeli, hogy az a valami már meg is valósult. Ő ugyanis a jellegzetes alapkő-lerakók fajtájához tartozik. Vagyis : alapítani szeret. Lelkesen felvázolja a fejlődés perspektíváját, aztán reánk, köznapi emberekre bízza a megvalósítást, míg ő továbbáll, újabb alapítások felé, így alapította meg azt a bizonyos gombatenyészetet is a pincémben. Annyi trágyát hordatott le a pincébe — az én költségemen, persze —, hogy a büdösséget tulajdonképpen máig sem sikerült teljesen kiszellőztetni. Aztán megvásárolt másfél tucat gombatermesztési szakmunkát és esténként áhitatos hangon felolvasott belőlük, úgy, hogy éjszaka légyölő galócának álmodtam magam, és pirospettyes kalpagommal köszöngettem a dongóknak meg legyeknek. Ez csak az első állomás volt. A trágya elteregetése után — persze, megint csak nekem kellett elvégeznem —, Vilmos barátom körbetelefonálta összes ismerőseinket és meg- Nem eszem bolondgombát ! kérdezte tőlük, hogy hetenként mennyi csiperkegombára tartanak igényt. Aztán táblázatba foglalta az igényeket, a dátumot, a mennyiséget különböző színű tintákkal jegyezve be táblázatába. Szemet gyönyörködtető mérnöki munka volt. Aztán ... aztán bekövetkezett az a bizonyos pillanat, amikor Vilmos barátom úgy érezte, hogy ő most már éppen eleget tett gombatenyészetünk ügyéért. Tehát eltűnt, felszívódott, megsemmisült. Azelőtt naponta hatszor beállított villogó szemüvegével és lelkesen felolvasott egy cikket arról, hogy a gomba a világ legtáplálóbb eledele. Most egy hete a nyomát sem láttuk. Mint utólag kiderült, visszavonult a padláson lévő, irodaműhely laboratóriumába és hozzálátott egy jelzésrendszer kidolgozásához, melynek segítségével érintkezésbe léphetünk más csillagvilágok lakóival, feltéve, ha vannak ilyenek és feltéve, ha sikerül megfelelő erejű rádiókészüléket szerkeszteni, hogy érintkezésbe léphessünk velük. Most ez a probléma kötötte le Vilmos barátom gyermeki lelkét. Visszavonult tehát rejtekhelyére, hogy senki se zavarja a feltalálásban. Miközben vártunk. Vártuk Vilmost és méginkább vártuk, hogy mikor dugják elő selymes, hófehér kalapocskájukat az első csiperkegombák a Vilmos barátom által oly költőien televénynek elkeresztelt trágyadombból. " Nem dugták, csak a büdösség vált egyre elviselhetetlenebbé. A szomszédok először nekünk panaszkodtak, aztán a néptanácsnak, végül cikket írtak ellenünk az újságban. (A cikke ,ben többször is előfordult a „sötét üzelmek" kifejezés.) Másnap a szomszédok összeverődtek a kapunk előtt és az újságot rázva, durva szavakat kiáltoztak felém. Egy nő azt rikácsolta, hogy biztosan kiirtottam a családomat és a pincében rejtegetem a hullákat. A hangulat egyre fenyegetőbbé sűrűsödött. Ekkor gyorsan kiállítottam az ablakba a feleségemet, Krisztinkét és öcsit. Ha azt gondolják, hogy ettől lecsillapodtak a szomszédok, akkor nagyon rosszul ismerik az emberi lelket. Családom megjelenése, ha lehetséges, még inkább felkorbácsolta utcánk közvéleményét. Nyilván rosszul esett nekik, hogy megfosztottam őket egy ilyen szép kiadós családirtással járó szenzációtól. Egyesek már tömeggyilosságot emlegettek. Méhes György (Folytatása a 4. oldalon) A ház ablakát, amelyen a fiúcska délelőttönként egyedül bámult ki a világba, rozsdás vasrács védte kívülről. A fiúcskának esze ágában sem volt soha kimászni az ablakon, mégis haragudott az egymást keresztező vaspántokra, mert téglalap alakú darabkákra szabdalták fel előtte a kilátást. Az ablak különben egy boltíves, nagy kapura nézett, amely alá előszeretettel szaladtak be, különösen párosával, a kutyák. A kapu egy hatalmas épülethez tartozott, tőle jobbra és balra szürke fal húzódlott fantáziátlanul. A fiúcska tekintete csak ott tudott megállapodni rajta, ahol mint térden a horzsolás, téglapirosban játszott a fal, hiányzott róla a festék és a vakolat. A fiúcska rendszerint bánatosan nézte a kemény fa kaput és a komor falat. Az épület magas volt, eltakarta előle az eget, úgy, hogy számára a legragyogóbb napsütéses reggel is borongó alkonyi hangulatokkal derengett. Az utcában ritkán volt forgalom, néha egy-egy ember sietett el lehajtott fejjel, vagy előreszegzett tekintettel a szürke fal és a kapu előtt. A kapun nem látott ki-bejárni senkit, mintha nem laktak volna emberek a házban. Az épületnek bizonyára a szomszédos utcára nyíló kijáratát használták. Nagy ritkán süvített el egy-egy madár, mint alacsonyan röpített kő, a fiúcska szeme előtt. A vihar után kiviruló kékség is megszürkült a fal menti pocsolyában. A jó idő egyébként unalmat hozott. Csak az esős napok csillogtatták meg itt minden formában játékukat. Az eső, amely egyébként lehangoló, szinte mindig elűzte a fiúcska lehangoltságát. Záporban szappanbuborék nagyságú hólyagok pukkantak szét a járdán, kitartó eső idején az ablakból nem látható tetőről — a csatorna is régi lehetett már, akár a szürke fal megduzzadt, kövér cseppek hullottak alá méltóságteljesen. A fiúcska képzeletében a párhuzamosan zuhanó cseppek versenyre keltek egymással , visszafojtott lélegzettel számolva, mérte sebességüket. Egyik alkalommal váratlan zivatar támadt. Papírzacskót repített fel valahonnan a szél, másodpercekig csaknem mozdulatlanul lebegett a kapu tetejével egymagasságban, mint lusta, fehér madár. A fiúcskát ez a váratlan élmény különös izgalomba hozta. Úgy képzelte, hogy a vihar a legcsofálatosabb dolog a világon, hisz mindennek, még a legkezdetlegesebb és legközönyösebb anyagnak is képes szárnyat adni. Saját magára, szomorú helyzetére nem mert gondolni, de átvillant rajta, hogy, ha most ő is kint lehetne a viharban, rövid időre legalább épp úgy szárnyalhatna, mint az irigyelt papírzacskó. Egy régen hallott mesén kezdett tűnődni éppen, amely arról szólt, hogy a földhöz láncolt fák is elhagyták örökös helyüket s ölelő ágaik közé szorították a napot, amikor andalgó fiú és lány tűnt fel a fal jobboldalán. Hajadon kött jöttek, egy szál fehér ingben és blúzban, látszólag nem is vették észre a zuhogó esőt. A fiúcska, aki hideg ujjakkal ült a szobában, előbb csodálkozott rajta, hogy azok ott kint nem fáznak, de ahogy nézte, nézte őket, érezte, mint melegszik át lassan a válla, a karja, a tenyere. A lány hosszú haja teljesen elborította a fiú jobb vállát, a kezek úgy szorították össze egymás ujjait, mintha imádkoznának. Tekintetük oly közelről kapaszkodott egymásba, mint a rövidlátóké. Megálltak a kapu előtt, nézték a boltíves bemélyedést, aztán csendesen, szerelmes áhítattal behúzódtak alája. Nem annyira az eső elől, mint inkább a fiú képzeletszárnyú szavaitól mámorosan: „Mit szólsz hozzá ! Most érkeztünk el a paradicsom kapujához. Ádám és Éva! Megtisztulva az elődök bűneitől, de a megalkuvást és a felsőbb parancsot ma sem tűrve...“ A fiúcska persze nem hallotta beszédjüket, tekintetük izzását sem tudta követni, mégis valami különös, érzés töltötte el őt is a lány minden mozdulatának, arca minden porcikájának látásától. Ujjai a lepattogzott festékű ablakfát szorították, de mintha csak ő fogta volna a lány forró, finom erezetű kezét, érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Leheletkönnyű, szemérmes csókban találkozott a két ajak a kapumélyedésben. Aztán ijedten szétrebbentek. Mielőtt tovább indultak volna, a lány az ablak felé pillantott, s a megbabonázott fiúcska, mintha valami korai és tiltott bűn elkövetője, vagy legalább is részese lett volna, szégyellősen kapta el tekintetét. Mire újra ki mert nézni az ablakon, már csak két távolodó alakot látott, amint földre szegzett pillantással mennek, szótlanul. E perctől fogva a fiúcska bármit is vett szemügyre, a vasrács mindenik kockájában a lány arcát, alakját látta maga előtt. Egyéb gondolata nem volt, csak az, hogy miképpen tudná viszontlátni a lányt. Másnap le-lehúnyta szemét az ablaknál ülve, hogy jobban láthassa azt és csak azt lássa, akit elképzel s akit látni szeretne. Az eső nyomait a hőség tökéletesen felszárította, s ettől egy kicsit elszontyolodott. Annál váratlanabbul érte a lány megjelenése. Nem tudta leplezni ujjongását. Ezúttal is ketten jöttek, de öt cseppet sem zavarta a fiú jelenléte. A dús haj most szalaggal volt hátra kötve, s láthatóvá vált a holdsarló-halovány pici fülkagyló. Végiggombolós, sötét ruha volt a lányon, mint egészséges, telt napocska, világított ki alóla térde. A fiúcska egyszeriből megtalálta benne azt a fényességet, amelyet a kietlen utca, a szürke fal mindeddig elzárt előle. A lány és a fiú ezúttal is belépett a boltíves kapualjba csókolózni. A fiúcska azért izgult, hogy meg ne zavarja valaki őket, szépnek, ellenállhatatlan öröműnek akarta látni, tudni a lányt, és valójában: a lány csak ebben a nyugtalan és nyugtalanító szerelmes boldogságban vált egyértelműen széppé és ellenállhatatlanöröművé. A fiúcska úgy érezte, a fényt hasítják ki a szeméből, amikor a kíméletlen ablakkeret elnyelte a lány alakját. De másnap megint megvigasztalódott, mert délelőtt, szinte ugyanabban az órában, újra feltűnt a szerelmespár a szürke fal előtt. És azután is, a hét minden délelőttjén. Ugyanúgy jöttek, egymásba kulcsolt kézzel és tekintettel, lebegő léptekkel, mintha felhőkön jártak volna. Arcukon a szenvedély pírja és a megszállottak mosolya. És minden alkalommal a kapualjban csókolóztak. A következő hét esővel kezdődött. A fiúcska már nem talált élvezetet a lyukas csatornából aláhulló, duzzadt esőcseppek képzelt versengésében, de azért szelíd rokonszenvvel figyelte a kifogyhatatlannak tetsző szemerkélést, mely azt a napot juttatta eszébe, amikor először pillantotta meg a lányt. Ezen a délelőttön azonban órák hosszat hiába várakozott. Már erőt vett rajta az idegesség, amikor végre a szürke fal ismét megelevenedett. A lány és a fiú jött végig a szemközti járdán, de ahogyan közeledtek és amit (Folytatása a 4. oldalon) LÁSZLÓFFY CSABA NÉGYSZEMKÖZT A SZÜRKE FALLAL IRODALOM-MŰVÉSZET BENCZÉDI SZOBRAI OKTÓBER 10-ÉN NYÍLT MEG A KÉPZŐMŰVÉSZETI ALAP KOLOZSVÁRI TERMÉBEN BENCZÉDI SÁNDOR SZOBRÁSZMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA A kiállított szobrok, egy kivételével, mind az utóbbi évek alkotásai. Nem retrospektív, hanem előre mutató tárlatra tévedtünk be. Fontos azonban azt is tudni, hogy honnan tekint előre Benczédi Sándor, akinek már majdnem félszázados múltja van a fúrás-faragásban. Egy kis székely faluból a Nyikó völgyéből, amelyről a gúnyvers azt mondta a Vadrózsákban, s miért nem idéznék egy ilyen tréfás kedvű művész kiállításán, hogy „rongyos nemes Tarcsafala." A nemességből csak a rátartiság maradt meg, a pénzhiány azonban sokáig kísérte Benczédi Sándort is, aki elmondhatta magáról egy másik nyikómenti dallal : „Nincsen hibám, nincsen nagyobb,/ Csak annyi, hogy szegény vagyok." Az pedig annak idején hibának elég nagy volt. Ezzel a nyomorúságon is kifogó vidám kedéllyel indult el a tarcsafalvi tanító ötödik gyermeke a nyolc közül, hogy ő is tanító legyen. Lett is Korondon, talán ma is az volna, ha nyugtalan természete el nem téríti ettől a nemes hivatástól. Húsz éve szobrászkodik kincses városunkban Benczédi Sándor s most már törzsökös kolozsvárinak számít. Rangot ad egy lakásnak, ha valamelyik sarkából az ő terakottája ölti felénk a nyelvét. Hogyan fejlődött, miként jutott el a kisplasztikához, s lett e műfaj országos nevű mestere — szintén elmondták róla. Egyetlen adattal tudnám csak kiegészíteni : mikor nem volt műterme, kisplasztikára adta a fejét. Az ilyen mini-szobrokat otthon is el lehet készíteni íróasztalon, konyhában. A kisplasztika családias jellegű, meghitt, bizalmas műfaj. Az élet apró eseményeit, mókás helyzeteit mutatja be ; ezek monumentális szobrokon nem is ábrázolhatók. A kiállításon látható egysíkú, arasznyi méretű égetett agyagszobor, például A szurkolók, így mosolyra késztet, de ijesztő volna, ha felnagyítanák. S nézzük a többi apróságot, a fényképész kecses mozdulatát, az álmúzsának egy kopasz fej tetején elcsattanó csókját, a lelkes szavazó lendületes és az óvatos szavazó félszeg kézmozdulatát, vagy a dagadó keblet, amelyen kitüntetés díszeleg. Valamennyi bírál és jellemez. Ennek a kisplasztikának Benczédi azóta is mestere, hogy már tágas műteremben dolgozik. Mestere, nem rabja , mert látja a műfaj buktatóit is. Kerüli a sekélyes anekdotizálást, nem Göre Gábor, hanem Szakállas Ábel akar lenni : a jószemű, metsző humorú, ötletes és elpusztíthatatlan, aki a nézőben az emberséget gyarapítja. És nemcsak ennyi. Ez a kiállítás bizonyos mértékig fordulópontot jelent Benczédi Sándor pályáján, akit már sokan végleg elkönyveltek és beskatulyáztak aprószobrásznak. Ezen a kiállításon Benczédi visszatér a nemes anyagokhoz: a kőhöz, a fához, s nemcsak szobrainak mérete, hanem mondanivalója is megnövekszik. Az anyag követelte a súlyosabb tartalmat, vagy a mondanivaló keresett-e magának súlyosabb anyagot — vitassák a beavatottabbak. Én csak annyit tudok, hogy Benczédi Sándor hazament és a Konyhapatak medréből — azért Konyha, mert a legenda szerint forrásánál volt a firtosvári fejedelem konyhája — összeszedett egy csomó kerek követ. Olyanformák, mint a híres feleki gömbkövek, de sokkal keményebbek. A véső alig fog rajtuk. Úgy kellett összeválogatni, hogy a megdolgozás minél egyszerűbb legyen. Ezek a tarcsafalvi kövek, amelyeket a Konyhapatak görget a Fehér Nyikó felé. Benczédi csapásai alatt ölelkezőkké és viaskodókká, gyermekét keblére szorító anyává és egész testével gondolkozó alakká változtak át. Egyszerűek, mint a természet elemei és kemények, mint az igazság. Ha körüljárjuk őket — befelé néző, zárt világot mutatnak. A legtöbb hátat fordít nekünk s egy-egy mozdulatból sejtjük csak, hogy mi megy végbe a lélek mélyén. A kövek közül fák nőnek ki a Nyikó és a Szamos partján egyaránt? S Benczédi a fa törzsében, görbe ágaiban felismeri a benne foglalt fájdalmat vagy segélykiáltást. Azt, hogy a folyók kiléptek medrükből, s nemcsak követ és fát, hanem otthonokat sodortak el, a kislányt mentő katona mondja el közérthetően. De a nagy V betű formájú veszedelem s az egy törzsből kifaragott ember a gyermekkel és a kutyával művészileg általánosítja ezt a képet és elkísér álmatlan éjszakáinkba. A fatörzsek elágaznak : az egyik fiatal lányt ábrázol, a másik gyermekét magasra tartó anyát, a harmadik vénséget, az élet egyes lépcsőfokait, nem naturalista hűséggel, hanem az ágak jogait követve úgy, amint a természet az életet alakítja. Szétágazása ez Benczédi teljességében levő életfájának, amely szélességében és magasságában is egyre terebélyesedik. Mintha nem is egy művész formálta volna ezeket a nagy fabálványokat s amott azt a kis terakottát, amelynek azt a címet adhatnák : Ökör iszik magában, és tényleg : két Benczédit ismerünk meg ezen a kiállításon. Az egyik elérte célját a kisplasztikában, a másik nagyobb csúcsokra törekszik. Mikó Imre BENCZÉDI SÁNDOR: Anyaság BENCZÉDI SÁNDOR : Férfi portré BENCZÉDI SÁNDOR : Didergő BARTALIS JÁNOS MINTHA FURCSÁLLNA. Nem tudom , mi ez ? Mintha furcsállna velem az idő : távterveim vannak. Mintha másodszor virágozna a bodza és az akác. Tizenöt-húsz évre előreszámítok. Zavarba kerültem önmagammal. (Két hetesben élek.) Szivemben álmok ébrednek s lobognak felettem újfényű csillagok. Nem tudom , mi ez ? Reggel, dél vagy este közeleg ? A szőke és kora édes tavaszlány jön-e vagy a puha, lágyléptű, bársonyos ősz settenkedik felém ? A sejtek önmegújulásában hiszek. Hiszem , az élet örök. HORVÁTH ISTVÁN ŐZBAKKAL AZ ERDŐSZÉLEN Őzbak figyel az erdőszélen. Nézi a sápadt, döbbent őszt. Szoborként áll az erdőszélen. Tartja a csendet szarva közt. Én a meglankadt napsugarat szívemen érzem s felsajog, amíg a pergő lombok alatt, lopva, rá árnyék sompolyog. Árnyék, hatvanegy ősz árnyéka. Hatvankettedik lesz vajon ? Ez az élő csend fenn lesz még a büszkén ágazó szarvakon ? Vagy tán nem látjuk egymást újra, lecsukló fővel áll a bak, a csend megfagy és szörnyű súlya cseréppé törve rámszakad. ENDRE KÁROLY FÚGA Igen. Csak valid be. Nehéz, nehéz felkelni reggel, reggel kezdeni újra, újra magad követni, követni mások ellen, ellen ellen és gyéren, gyéren barátok mellett, mellettük menetelni, menetelni a másban, másban magad fellelni, fellelni, elveszítni, elveszítni egyrészed, egyrészed mélyhűtéssel, hűtéssel elaltatni, altatni s régi süllyedő süllyedt valódhoz tenni, tenni és ott feledni, feledni egybehangolt, hangolt cél érdekében, érdekében a tettnek, tettnek, mi másokért van, van érted is s a mások, a mások láncszeméül, láncszeméül a soknak, soknak szolgálni híven, híven az éjszakáig, éjszakáig, mert akkor, akkor álmodban ébred, ébred dermesztett éned. ELŐRE 3. oldal