Előre, 1970. november (24. évfolyam, 7149-7173. szám)

1970-11-22 / 7167. szám

1970. NOVEMBER 22. •VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP• Öregek emlékén... z idő nálunk is befordult az emlékírás csillagképébe. Régóta európai divat a két világháborús memoár, ami természetes is, mert ideje jött elgondolkodni egy előzményeivel és utóhatásaival egyetemben érdekes évszázad eddig lepergett eseményein, középpontjukban a megtörténtek minden iszonyával, s ráadásull az ilyen irodalom olvasmányosságában nem egyszer túllépi mindazt, amit az írói képzelet megalkothat. Tények beszélnek itt, melyekkel akarva-akaratlan és közvetlenül vagy át felelősen mindenki saját érzékszervein által is találkozott. Emberek szólalnak meg, akikkel bajunk volt, vagy akik örömünkre szolgáltak. Olyasmi elevenedik elénk, amiben mi is vergődtünk, mindenesetre fiatalabban, mint amilyenekké váltunk, ha ugyan nem felcseperedett utódainkra gondolunk, akik gyermekkorának szivárványhártyáján rebbentek át a régi fények és árnyak. S mint a filmben, egyszerre óriásivá ugranak elő a részletek, egyre közelebb súrlódik hozzánk a saját múltunk, míg bent nem találjuk magunkat az emlékezés kellős közepén: immár rólunk van szó... Az irodalmi emlékezés saját végvoltunkra zuhogtatja sugárnyalábjait. Jelzésekkel már szolgált sajtónk, a népszerű Magazinul istoric például meg is indította a román történelmi emlékírások gazdag és tanulságos sorozatát. Egy-egy önéletrajz hazai magyar irodalmunkban is figyelmeztetett a várható özönre. Nagy Istvánnál irodalmi megújhodásként hatott a trilógiává szélesülő múltidézés, Méliusz József temesvári gyermekkorának regénye is kort villantott fel, mely sokunké volt, egy munkásvallomás, a kolozsvári Kovács Istváné, szerénységében is a társadalmi forrás és alakulás traélységeiből lövellt fel, s kár, hogy oly hamar megfeledkeztünk a nagyszalontai Gábor Ferenc kiskatona-naplójáról, melynek a Korunkban közzétett franciaországi lapjai után sietnünk kellett volna az egész anyag feldobásával. Inkább regényszerűségében volt sikere Lám Béla könyvének is, holott a most második kiadásban megjelent A körön kívül egy ember életén és gondjain, viszontagságain át — szerelmi és háborús sodrásokban Csúcsától a tajgáig — szintén korrajz, valóságbizonylat, nemzedéktörténet. S ahogy e külön-külön érzékelt jelenségek összeadódnak és személyi esetlegességeiken túl egységes korképpé szövődnek egybe, új ranghoz jut minden olyan írás is, mely megelőzte sorukat. Azon frissiben számolt be hadiélményeiről Asztalos István a háború után, s ha csak szétszórtan feltűnt tükördarabjaiból ismerjük is, egészében sejlik fel mára Szentimrei Jenő emlékezéseinek szépsége. Az emlékirat mint tudatos műfaj mindenesetre most érik ki irodalmunk berkeiben. Valamivel kevesebb regényesség és költői átszűrés, valamivel több körültekintés az általános társadalmi összefüggésekre, egy bizonyos távlat kivárása és betartása az arányos megvilágítás kedvéért, az egyén szorosabb bekapcsolása a közös történelmi áramlásokba, egyetemesebb jellegű korjelenítés, mindez nagyobbá,Ha még hiányzik ahhoz, hogy már emlékirataink virágkoránról beszélhessünk. Talán az illetékesség kérdése is felvetődik, hiszen rendben van, a kisemberség sorsképe jellegzetes és tanulságos, érdekesebb azonban az államférfiak, felfedezők, Nobel-díjas kutatók, feltalálók emlékezése önmagukra s közéleti szerepükre, mert segítségükkel pillanthatunk be mindazokba a titkokba, melyek mindennapjainkat „fentről" irányították. Más kérdés, hogy a mi vidéki tenyészetünkben ilyen élenjárók termettek-e? Ha nem, meg kell elégednünk a mi szűkebb méreteinkhez szabott „nagyok" emlékeivel és emlékeztetéseivel. Ha helyzetünk törvényszerűségeiből kiindulva a demokráciában és humánumban való mindenkori érdekeltségünk mértékét vesszük elő, gondolati jelentőségben a mi nagyjaink sem maradnak alul: lássuk hát sajátos nemzetiségi emlékirataink történelmi emberségét! Az ígérkezés felvillanyoz. Kiadói tervekből ismerjük, baráti berleolvasásokkal megízleltük, egy-egy megjelent részlett bűvöletében már meg is szerettük a jövő év három írói emlékezését: Bartalis János, Kacséri Sándor és Kemény János önéletrajzi munkáját. Úgy tudjuk, itt nem elszigetelt sorsok tükröződnek, hanem a romániai magyarság szélesebb atmoszféráját visszaadó memoárokkal van dolgunk. Folyhat a vita arról, vajon honnan és meddig jó számunkra, az „irodalomcentrizmus", visszatekintőleg azonban mégis tudomásul kell vennünk, hogy hazai magyar közéletünk erkölcsi normáit, hangulatát, valló és vállaló hősiességét, a román néppel együtt átélt mindennapok politikai józanságát, hagyományos antifasfermisát, alkotó népiségét s legjobbjainkban tudatos történelmi pártosságát is szépirodalmunk juttatta kifejezésre. Emlékező szépíróink színskálája új egyezésben örvendeztet meg bennünket mindazzal, amit irodalomtörténeti elemzéseinkben eddig is mint a Korunk és Erdélyi Helikon, a szocialista fővonal és demokratikus haladás vagy az osztálytartalmiság) és általános esztétikai érték szintézisét hirdettünk és helyeseltünk. Nem hinném mégsem, hogy éppen az emlékírás megmaradhatna az írói hivatás keretében. Ha államférfiaink nem is voltak, s a Nobel-díjat sem vívtuk ki magunknak tudományos tereken, éppen a csöndes és szívós népszolgálat, a kiskörös- BALOGH EDGÁR (Folytatása a 4. oldalon) . PAULOVICS LÁSZLÓ IKARUSZ 222 (kombinált technika) PLETYKA-LÉLEKTAN A pletykásak, de különösen a rágalmazók — sehol sem népszerűek. Aligha van kellemetlenebb vád, mint ha valakiről azt mondjuk, hogy pletykás. Nem súlyos vád, dehogy. Csak kellemetlen. A tolvaj — sokkal súlyosabb, bár rendkívül sok enyhítőkörülménye lehet : lopott, mert éhes volt, lopott, mert. . . vagy csak egyszerűen virágot és csókot lopott. A pletykást nem lehet mentegetni. A pletykást utáljuk. Társaságban utáljuk, négyszemközt nem. Jól esik néha ezt-azt hallani felebarátainkról. És miközben lesújtó ítéletet mondunk a pletykás felett — tulajdonképpen nem vesszük észre, hogy csupán egy bőbeszédűbb ember- és polgártársunk fölött törtünk pálcát. Mert pletykásnak — mindnyájan pletykásak vagyunk. Vagy legalábbis majdnem. Hisz mindnyájan törekvő, tisztességes, jószándékú emberek vagyunk, ugye? Nos, a legtöbb pletykát a segíteni akaró jószándék indítja el útjára a „ki tudja, hol áll meg" fel nem mért kockázatával, például: Kettesben vagyunk (vagy hármasban, négyesben, nem lényeges), X-szel. X derék ember, majdnem olyan derék, mint mi, némelyek szerint derekabb. Szóba kerül barátunk, Y. Y szintén remek fickó, jó barát, talpraesett, okos ember. Úgy hírnek és ha ez se megy, akkor németül és ez nagyszerű megoldás lesz, mert így a lékvágók se tudnak, ő se tud, remekül elmutogatnak majd. Na ugye. .. nem is olyan döntő az a nyelvtudás. Lényeg az, hogy Y remek ember, érti a lékvágást — igaz, kissé zajosan csinálja még, de azért küldjük olyan messzire, hogy higgadjon le egy kicsit és végezze csendben munkáját a sziki tavon, amikor itt lesz az ideje. És nem is az a fajta, aki aztán eltitkolja amit tanult__ Dehogy ! Nemcsak nekünk, öreg barátainak adja majd át az egész művelt Nyugaton honos, zajtalan lékvágás mesterfogásait, hanem új kádereket is nevel majd, akik meg se tanulják zajosan döngölni a jeget, mindjárt zajtalanul kezdik és a csukák mind odagyűlnek. Ilyen ember. Ilyen szépen elmerengünk a közös barátunkon, mire egyikünk gondterhelten felüti a fejét : ■— Még mindig iszik? ! Fene tudja. Az utóbbi időben csak egyszer láttam részegen, úgy értve, hogy én voltam berúgva, de attól. . . És Norvégiában nem megy olyan könnyen a piával. Valami minimálisat bevihet az ember napi szükséglet címen, aztán kész... aj, de kínos dolga lesz neki a vámnál! Legalább öt liter konyakot visz, ha van esze, mert ott méregdrága. Az a jobbik eset, ha a vámnál elveszik tőle, mert lehet hogy beviszi és ott leissza magát a sárga földig... és mindenféléket öszszevissza beszél, ajaj! Mert ha egyszer részeg, akkor nagyon felelőtlen tud lenni... verekedés is lesz belőle. Mert krakéler. Ha berúg, az élőfába is beleköt... na ez aztán jól leéget bennünket a norvég horgászparadicsomban... leshetjük ,amíg még egy horgászt meghívnak a jóhiszemű északiak jégvágó-tanfolyamra ! Pedig az ivás még nem is a legnagyobb baj. Lehet, hogy Y huszonegyezni szeret, pókerezik, vagy esetleg ugye a nők... egyik nagyobb veszélyt rejteget a másiknál. Csak ne lenne Y úgy egyébként olyan belevaló gyerek, csak ne szeretnék annyira, akkor talán nem is törődnénk vele, de így...? Nem mondjuk ki, érezzük: felelősséggel tartozunk érte, mert szeretjük, mert a javát akarjuk... És ne próbálja ötét bántani senki, mert akkor velünk gyűlik meg a baja ! Viszont a pletykás embert nem szeretjük. Legszívesebben valamennyit nyelvénél fogva akasztanák fel. Y pedig jobb, ha nem utazik sehova, őseink is zajosan lékelték a jeget, mégis itt vagyunk. FODOR SÁNDOR sik, Norvégiába küldi egy hónapra a Horgásztársulat, hogy megtanuljon zajtalanul léket vágni a jégen. Y persze kiváló gyerek, bizonyisten nem is választhattak volna jobbat, bár nem tud norvégül. Istenem, ha nem tud, nem tud. Ki tud itt norvégül? Majd angolul próbálnak vele boldogulni a lékvágó-szakembe- SURÁNYI ERZSÉBET rajza Méliusz József írja Franciaországból 12. Fél nap alatt... Istenem tizenhat nap rohant el. Mivel telt, hogyan? Számot se tudok adni magamnak, itt ülök a Zazpiak Bat, a Baszk Ország középen, Bianitzban a Royality teázóban, valóban angol szalon, valóban angol tea, jól esik a fűtőtest mellett megbújni, holott délben odakint mégfürdőzőket is láttam, fürdőzőket, az Atlanti-óceánban, és szőke, hosszú hajú, karcsú és magas termetű fiatal nőket. Voltam én is fiatal, Nyugat-Európában fiatal, és szegény és gátlásos, majdnem negyven évvel ezelőtt, még gyerek... Azt hiszem, most már nem vagyok gátlásos, de most már másról van szó.. Elhagytam hát a Hotel Cayrét Annával és a kiürült szobában, a Toulouse-Lautrec-os virágmintás tapétákkal borított falak között elszorult a szívünk , elmegyünk. Egyszer mindenünnen tovább kell menni mindenkinek. Biarritz? Micsoda ötlet volt ez?... Két kézi csomaggal indultunk el és provinciálisan, úgy, hogy egy órával indulás előtt érjünk a Gare Austerlitzra , ki tudja mi történik ? De semmi sem történt a mesebelien hosszú, délnek irányított vonat már ott állt a kilencedik vágányon, a fél szerelvény Dax-ig, a másik fele Hendayes-ig és odaát Irénig, s tovább Madridig. Párizst mindenesetre mintha el se hagytuk volna. Nem faluk, városok épültek itt össze Chartres-be s a másik autósztrádán onnan visszautazva szemmagasságban láttam e városokat, és a vonaton a városfolyamba ágyazott síneken, gondolom, száz kilométeres sebességgel száguldva hagytam, gyötörjön a lelkiismeret, amiért legyűrt szerelmem, az öreglány, Párizs, elragadott, s maradok az adóssággal, iránta , a meg nem írt cikkekkel, s legalább az elutazás előtt,utolsó éjszaka elrendezett jegyzeteimmel, lapkivágásokkal — tegnap beszélt Sartre egy üzem kapuja előtt, egy üres olajoshordó tetejéről a Geismar ügyben, s az este a Hotel Cayré előtt a túloldalon, a boulevardon rohamsisakos rendőrök tömege, gyors- és roham-rendőrautók, hatalmas acéllemez dobozok, sötétzöldre festve — és felírtam kopottas otthoni noteszembe, mi maradt el, mit nem írtam meg. Legalább két cikket a Hair fantasztikus előadásáról, kettőt Brassóiról — graffiti kiállításáról és műterméről —, a két egyfelvonásos lonescóról, és a Jeu de massacre-ról, Rebrov jiddis folklór mjuzikeljéről — Rebrov persze nem zsidó, hanem bolgár — az Ubu királyról pinceszínházban, párizsi emberekről, s a találkozásról André Chamsonnal és Roger Caillois-szal, ott volt Jules Romains is, és nem tudtam miről beszélgetni a nagy akadémikusokkal, hiszen halhatatlanok, tehát megkukultam, de annál inkább Pierre Doix-vel, aki cikket kért a romániai magyar irodalomról, mit írhatnék az obligát Versailles-, Fontainebleau-látogatásról, Chartres-ról, ahova vittek, mint akinek megmutatják a medvét... Mindenesetre legalább ide is lejegyzem, miről nem jutottam el írni. De az utca túlsó oldalán a Cook utazási vállalat hirdetése itt Biarritzban : az utolsó bikaviadalok Bilbaóban, ide vagy 150 kilométerre. S hogy Chartres-ban Hemingwayt éltetve calvadost ittam és azonnal kisütött a nap, holott addig szemerkélt az eső, ez erről a hirdetésről jut eszembe... Igen , délnek tartva, nem láttam falut csak várost, várost, város után, a kis települések is városok. Hol itt a parasztság? Gyárak, gyárak telepek. Csak Tours után, a Loire táján jelent meg olyasmi, mint a falu, de mindenképp polgárosult civilizációként, s csak Bordeaux után tűntek fel afféle maradványai egy létformának a tájban. De aztán az Atlanti-óceánnal párhuzamos vasútvonalon egyre mélyebben a baszk tájba hatolva egyfajta véget nem érő pímaerdők között, itt ott paraszti momentumok, villanatok, tisztások tehenekkel, fekete-fehér tarka tehenekkel, baszk Abel környezetben, és a zaj a vagonban egyre hangosabbá vált: spanyolok. Spanyol munkások igyekeztek haza, Dax után Bayonne-ig, s tovább : egy filmkulissza-világ. Nyaraló nyaraló mellett, piros, kék, zöld zsalugáterekkel de már minden zárva. Tegnap volt 22-ike. De ez nem jelent semmi különöset, csak a szezonvéget... (Folytatása a 4. oldalon) LENDVAY ÉVA Halom széna szeptemberben Semmit sem sajnálok itthagyni. Csak azt hogy ennek a szénahalomnak egyetlen szálát, kóróját, virágját sem láttam elevenen. Ezen a nyáron ezerkilencszázhetven nyarán egyetlen egyszer sem temettem arcom a fűbe a térdig éró margaréták között hogy szájam a naptól hevült földre tapasztva oxigént szippantsak felső határig szennyeződött életembe. APATHY GÉZA Csúcsforgalom Mégis — mégha oly meglepő is — el kell mondanom, hogy a csúcsforgalom idején annyira zsúfolt járművek levegője egészséges. Minden jármű ilyenkor egy-egy köztér, amelyen a legkülönfélébb illatok megismerkedhetnek, újra felfedezhetik egymást — esetleg. A kölni illat például szükségszerűen megismerkedik a gépolaj illatával, ahogy a pálinka illata is újra felfedezi az anyatejét — együtt utazhassanak tovább ! Minden emberszabású illat összetalálkozik, egymással kiteljesedve-gazdagodva utazik csúcsforgalom idején — nem szippantja fel az ég sem — és, íme : ezért oly egészséges, szívet-gondolatot üdítő a zsúfolt járművek levegője. Sőt, kétszeresen az, ha sértetlen orrcimpáink emlékezőtehetsége. EUGEN GÓCÁN MENYASSZONY Az öregember a fülke sár- fakába húzódott, s mogormusn.-gyűlölettel hallgatta a MM táját egekig magasztaló, gondtalan utasokat. Az öregember haragban volt az egész világgal, de legfőképpen önmagával. Egy vénember, akinek hátralévő évei meg vannak számlálva, mondjon le a sértődés fényűzéséről. Egy hetvenegy éves vén trotty ne a szívére, hanem az eszére hallgasson. Egy vénember örüljön, ha él, s ne csapja be maga mögött az ajtót. Becsapta az ajtót, hogy végül is visszatérjen megalázkodva és siránkozva. Visszatér, sutba dobva önérzetét és jogos keserűségét, s maradék esztendei alatt úgy érzi majd magát, mint a pőrére vetkőztetett vándor, akit már nem lehet jobban kifosztani. Viszszatér mint megmosott disznó a sárnak fertőjébe... A civódást megelőző héten külföldi vendégük volt. Az öregember szó nélkül kiköltözött a szobájából. Még azt sem mondhatta, hogy rossz alvás esett a konyhában. Három napot ült a vendég. Késő este kísérték ki, s nem volt már idő, hogy az öregembert visszaköltöztessék. A következő napon estébe nyúló műsor volt a televízióban. A következő napon nem volt műsor. Megvacsoráztak, s az öregember menye kedveskedve rámosolygott az öregemberre, s azt tanácsolta, hogy tegyék el magukat másnapra. Az öregember viszonozta a mosolyt a jobb jövő reményében, s a visszaköltözésről egy szót sem szólt. Végül, vasárnap délelőtt, megszólalt az öregember fia, s azt mondta tapogatózónak szánt komolytalansággal : — Látom, apuka, nem is érzi rosszul magát a konyhában. — Miért ? — szólalt meg az öregember menye. — Gyermekkorában talán az asztal körül kergették, , ha nem aludt a tiszta szobában. — Rendreutasítóan mondta, akárha az öregembert akarta volna megvédeni a fiával szemben. — Apuka nem most szállt le a mucsai gyorsról, tisztában van azzal, hogy máshol egész család szorong egyetlen helyiségben. Hát nem igaz, apuka ? Az öregember bólintott, mert a menye nem állított valótlanságot. AJTÓ ELŐTT SIRÁNKOZVA Gyermekkorában tényleg nem kergették az asztal körül, hanem aludt a tiszta szobában. Igaz, nem is volt tisztának nevezett szobájuk. Egy szoba-konyha volt, s abban éltek hegyén-hátán. Három éves inaskodása alatt is a konyhában aludt, s később még nagyon sokszor... A mucsai gyorsról sem most szállt le, valóban. Hanem három esztendővel ezelőtt, amikor eladta a falusi házat, s a pénzt bepótolta erre a két szoba összkomfortos öröklakásra... — Ha kantinban kosztoznánk — folytatta az öregember menye —, akkor megszűnne a főzőcskézés, s igazán olyan jellege volna... Az öregember arra gondolt: a menye a világért sem tudná megenni az idegenek föztjét. A menye mintha olvasott volna az öregember gondolataiban. — Legfennebb elválasztjuk a konyha sarkát egy ízléses karton anyaggal — színezte tovább a jövendőt az öregember menye. — Ahogy Wandánál láttuk. Tessék ? — Igen, ahogy Wandánál láttuk — bólogatott gyámoltalanul az öregember fia, s nem mert se a feleségére, se az apjára nézni. — Fő a békesség — mondta a menye okádni való pátosszal. — Ezen nem fogunk összeveszni. Az öregember kora délután szállt le a vonatról. Idegenül, elhagyatottan ödöngött a zsivajgó tömegben. Iszonyú magányossága még csak fokozta elkeseredését. Úgy érezte, hogy mindenki őt nézi sajnálkozó együttérzéssel, akárha homlokára lenne írva önkéntes száműzetésének a története. Az egyik pillanatban. A másikban pedig úgy érezte, hogy tüntető közönnyel elnéznek feje fölött, s ha váratlanul elzuhanna a váróterem mocskos kövezetén, meg se néznék, él-e vagy valóban beadta a kulcsot. Legfennebb ráterítenének holmi gyűrött csomagoló papírt vagy újságot, talán még azt sem... Elképzelte a saját temetését, kisírt szemű, egész életében lelkiismeretfurdalásra ítélt fiát, a pap megrázó gyászbeszédét: „Oh, bocsásd meg a te fiadnak vétkét és bűnét, mert bánja a porban és hamuban..." Az öregember beállt a söntés előtti sorba. Először csak egy felet szándékozott felhajtani, de mire rákerült a sor meggondolta magát. Egy vénember még nem fél ember — virtuskodott meggondolatlan és alaptalan léhasággal. Kikért egy deci rumot. Legalább egy árnyalatnyi tétovázást elvárt volna a csapostól, valami ösztönös aggodalomfélét, valami olyasmit: nem árt ez meg magának, öreg ? Ám a csapos csak löttyintette az italt, s nyúlt a pénz után, tőle akár egy hordóval is rendelhetett volna. Belekóstolt az italba és kirázta a hideg. Régóta nem járt szájában szeszes ital, az orvos a sörivók táborába irányította. Rágyújtott egy cigarettára. Az első alaposabb korty után gyorsan szippantott egyet, a következőnél már nem kellett úgy sietnie a cigaretta füsttel. Az utolsó korty után kellemes szédülést érzett, s eszébe jutott, hogy legénykorában soha nem vágott neki a szülőfalujába vezető, három mérföldes útnak egy kis tartalék szíverősítő nélkül. Vissza- SZABÓ ZOLTÁN (Folytatása a 4. oldalon)