Előre, 1973. február (27. évfolyam, 7848-7871. szám)
1973-02-01 / 7848. szám
• TERMÉSZET • EMBER • TUDOMÁNY • TERMÉSZET • EMBER • TUDOMÁNY • MUNKATÁRSUNK MEGKÉRDEZTE: MIT TEKINT MA A GÉPGYÁRTÓIPARBAN A MŰSZAKI KUTATÁS LEGFONTOSABB TERÜLETÉNEK ? Válaszol ALBU ANDREI, a műszaki tudományok doktora, a kolozsvári Politechnikai Intézet gépészeti fakultásának prodékánja, egyetemi tanár Gépgyártásunk jelenleg hat nap alatt termel annyit, mint amennyi az 1938-as év egész termelése volt. A gépgyártóipar elsődleges fejlesztése az iparosítási politika központjában áll. A jelenlegi és a következő ötéves tervben itol kell érnünk ebben a vonatkozásban is a fejlett országokat, amelyekben az összipari termelésen belül 35—48 százalék a gépgyártóipar részaránya. Erről beszélgettünk Albu Andrei professzorral a gépgyártóipari kutatásra háruló feladatok fényében. Albu professzor több egyetemi tankönyv és kurzus szerzője, írt a szerszámgéptervezésről, az automata gépek, esztergák tervezéséről, a szerszámgépek hidrosztatikus működtetéséről. 83 tudományos dolgozattal alapozta meg hírnevét. Első kérdésünk : — Milyen sajátos problémákat erel fel az ön szakterülete ? — A szerszámgépek működésének dinamikájával foglalkozom mechanikai és hidraulikai szempontból. Hogy kissé közelebb hozzam a nem szakemberhez a problémát, megjegyzem, hogy minden mozgásnak és meghajtásnak megvan a maga dinamikája. A gép vagy mozog vagy mozgat, akár szerszámot, akár megmunkálandó darabot. A műszaki feladat az, hogy a működés optimális módon menjen végbe, hogy a gép dinamikus merevsége biztosítsa a nagy pontosságot és a nagy teljesítőképességet. — Mitől függ mindezeknek a megvalósítása ? — Technikai szempontból már a tervezési fázisban döntő a gép tudományos méretezése mind kinematikai, mind szilárdságtani szempontból. Személy szerint a meghajtás dinamikájával kapcsolatban a rezgéssel kísérletezem, csillapításával és kiküszöbölésével. Ez azért fontos, mert a rezgés befolyásolja a megmunkált darabok felületének minőségét. A rezgés tanulmányozása alapján, a felvetődő problémák megoldása révén tudományos alapon méretezhetjük a szerszámgépeket a mai technika igényeinek megfelelően. A másik probléma, amivel foglalkozom, a szerszámgépek automatizálása, ami korunk egyik fő technikai fejlődési iránya. Ezen belül a hidrosztatikus vezérlés és annak dinamikája foglalkoztat. Foglalkoztat az elektrohidrosztatikus vezérlés is. Ma az automatizálás nemcsak hidrosztatikus úton valósítható meg, hanem kapcsolódik az elektromos és elektronikus vezérlés problémájához, így született meg az elektrohidro-vezérlés és az elektronikahidro-vezérlés, amelyek jelenleg az automatizálás legmagasabb fokát jelentik a szerszámgépeknél a programvezérlés területén. E Ioan Avram miniszter azt mondotta az országos pártkonferencián, hogy a jelenlegi ötéves terv bizonyos értelemben a programvezérlésű szerszámgépek terve. Ezért érdekelne, hol és hogyan alkalmazzák a gyakorlatban az ön kutatásainak eredményét . — Általában olyan problémákkal foglalkozom, amelyeket a gyakorlat, vagyis amit nemzetgazdasági érdek igényel, vagy amelyekről a kutatás során derül ki, hogy hasznosak volnának az ipar számára. Akudzsiri gépgyárral, a váradi Infrafireával, az aradi Strungullal megkötött szerződések alapján elemezzük a szerszámgépek prototípusait az előbb említett szempontok szerint. Meghatározzuk például ezeknél a gépeknél a rezgést, azzal a céllal, hogy javítsuk megszerkesztésüket. Elemezzük a Kudzsiron gyártott köszörűgép hidraulikus berendezését. Meg kell jegyeznem, hogy a kudzsiri gyárral való együttműködésünk már húsz éves múltra tekint vissza. Munkaközösségünk belső köszörűgépet tervezett részükre, amely annak idején, 1962- ben, az első hazai tervezésű gép volt ebből a fajtából. 1965-ben a Cimpia Turzii-i Sodronyipari Művek részére terveztünk egy gravitacionális dróthúzó gépet, amelyet a szebeni Independenta üzem gyártott le. Ugyanezt a gépet használják a buzáui sodronyipari gyárban, a gép hazai előállítása lehetővé tette az addigi behozatal megszüntetését. Ezek volnának munkaközösségünk leglényegesebb eredményei. — Úgy tudjuk, hogy ön, több találmány szerzője, s találmányainak bevezetése már folyamatban van. Kérjük, ismertesse néhány szóban ezek jelentőségét. Valóban van öt találmányom, amelyeket évek során dolgoztam ki. Valamennyi a szerszámgépek tervezéséhez kapcsolódik, a meghajtásra és az elektrohidraulikus vezérlésre vonatkoznak. Találmányaim közül háromnak a megvalósítása most folyik a kudzsiri mechanikai üzemekben. Egyik közülük egy olyan készülék, amely a szerszámgépek irányváltoztatási, gyorsulási értéke limitálásának az automatikus meghatározásához használható. Ez tulajdonképpen egy ultramodern adaptív rendszer. — Kérem, magyarázza meg néhány szóban a nem szakember számára is. — Igen röviden és lehetőleg közérthetően. A munkás beszabályozza a gép sebességét, az általam tervezett rendszer alkalmazásával automatikusan változik a gyorsulási érték, és a gép ezt ellenőrizni képes. Mire lehet használni ? Például alkalmazni lehet a nagy pontosságú köszörűgépeknél. Általában minden olyan szerszámgépnél alkalmazható. A jelenlegi ötéves tervben előirányzott ipari építkezési program megvalósítása, a munkák kivitelezési idejének lerövidítése feltételezi az építkezések fokozottabb iparosítását, az előregyártott elemeknek és a kivitelezés ipari módszereinek a széleskörű alkalmazását. Ez a követelmény, — hazai építkezésünk világszínvonalra való emelése — csak a típustervezés biztosításával, a típustervek kiterjedt felhasználásával valósítható meg. A fővárosi Építkezéstervezési Intézet (IPC) munkatársai tevékenységükben arra törekednek, hogy a beruházások egészében állandóan csökkenjen az építkezési költségek részaránya. Felvételünk az intézet egyik laboratóriumában készült, amely hidraulikus vezérlésű és amelynek a mozgása változó irányú. A másik találmány egy elektrohidraulikus készülék finom előtolás és beállítás megvalósítására, ez a készülék plusz-mínusz egy mikron pontosságot biztosít. Numerikus vezérlésű berendezéseknél és koordináta fúrógépeknél alkalmazható. — Csak az új, már ennek a szempontnak a figyelembevételével tervezetteknél alkalmazható ? — Az új gépeknél és a géppark felújításánál egyaránt alkalmazható. Része a technikai forradalom vívmányai bevezetésének. — S a többi találmánya . — Még terveztem egy hidromagnetosztriktív készüléket. A nagypontosságú előtoláshoz felhasználjuk azt a jelenséget, amelyet a fémeknél tapasztalunk, nevezetesen, hogy mágneses mező hatására a fémek általában zsugorodnak, egyesek viszont kitágulnak. Amikor viszont megszüntetjük a mágneses mezőt, visszakapják eredeti méretüket. Az új készülékben rögzítem a fém egyik felét, míg a másik fele a mágneses mező hatására elmozdul. Ha a rögzítést alternatíve végzem, akkor a fém „előre lép“. A 100 milliméteres nikkel rúd például három mikronnyit zsugorodik. Nos ezt a jelenséget használjuk fel. A már klasszikussá vált módszerek mellett egyre inkább felhasználjuk az anyag eddig számításba nem vett fizikai tulajdonságait. Ezt a találmányt is a kudzsiri üzem vezeti be, majd a szerszámgépiparban fogják alkalmazni nagy precizitású gépeknél. — Jövendő tervei ? Hogyan látják önök a kutatás-oktatás-gyakorlat hármas egységének megteremtését ? — Továbbra is az iparfejlesztés, ezen belül elsősorban a szerszámgépgyártás szükségletei után igazodom. A kutatómunka előtt egyre nagyobb lehetőségek nyílnak. Kolozsváron nemsokára megkezdi működését az Unirea gépgyárhoz tartozó köszörűgép üzem. Katedránk együttműködik az üzemmel. Változatlanul a köszörűgépek hidrosztatikai problémáival és a hidraulikus és az elektrohidraulikus vezérlés problémáival akarnék foglalkozni. Ami oktató munkámat illeti, új kurzust írok a szerszámgépekről és az elektrohidraulikus automata berendezésekről. Karunkat erősen foglalkoztatja az egyetemi oktatás, a tudományos munka és a termelési gyakorlat integrálásának problémája, amire pártunk főtitkárától, Nicolae Ceaușescu elvtárstól személyesen kaptunk értékes útmutatást legutóbbi kolozsvári látogatása alkalmából. Első lépésként kutatóoktató központot alakítunk ki az előbb említett gyár mellett. A következőkben itt épül fel majd korunk új épülete, így diákjaink tanulmányaikat az ipari zónában végezhetik. Kovács Erzsébet Befejeződött az Apollo-program és az ember anélkül, hogy a Hold további megismeréséről lemondott volna, távolabbi és még titokzatosabb égitestek felé tekint sőt már arra készül, hogy saját maga is leszálljon ezekre a bolygókra. Elsősorban is a Marsról van szó. A Time című amerikai folyóirat „1986 — űrodiszszea a Mars felé“ című cikkében már most felvázolja ennek az utazásnak a várható menetrendjét. A NASA szakemberei — írja a lap — kidolgoztak egy merész 1986 LESZ A MARSRA LÉPÉS ÉVE ? tervet, amelynek alapján a 80-as évek közepén az amerikaiak leszállhatnak a vörös bolygóra. Amennyiben 1985-ig be lehetne fejezni az összes előkészületeket, április 5-én, amikor a Föld, a Vénusz és a Mars egymáshoz viszonyított állása kedvező lesz, az asztronauták elhagyhatják a Földet. Űrhajójuk 1985 szeptember 10-én haladna el a Vénusz mellett, ahol felgyorsulna s 1986 április 10-én elérhetné a Marsot. Többhetes ott-tartózkodás után az expedíció május 20-án távozna a Marsról és 1986 november 15- én, tehát 590 napi utazás után érne ismét földkörüli pályára. Ez a rendkívül igényes terv két űrhajó összeszerelését teszi szükségessé. Ha az egyik parancsnoki kabin megsérülne, a másik biztosíthatja az űrutasok visszatérését a Földre. A Holdutazásoktól eltérően, a Mars-küldetésnél az ember nem közvetlenül a Földről indul el a bolygó felé, mert ez esetben túl nagy erejű hajtóművekre volna szükség. A két hengeralakú űrhajó egyes részeit külön-külön helyeznék Szaturnusz rakétákkal földkörüli pályára s az űrben szerelik majd össze. Végül egy kisebb „komp űrhajó“ szállítja majd a Marsra az űrutasokat, a fűtőanyagot és az élelmiszert. Az űrhajósok külön oxigén palackokat vinnének magukkal, _______________ hogy egy meteoriddal való esetleges összeütközés nyomán ennek az oxigénnek a segítségével helyezzék ismét nyomás alá az űrkabint. Az utasok számára szükséges oxigén legnagyobb részét a víz elektrolízise útján állítanák elő. Ami az ivóvizet illeti, legnagyobb részét majd vegyi úton állítják elő, a kilélegzett levegőnek egy reaktoron való átvezetésével. A mosásra használt vizet is megtisztítanák. Lemondtak viszont arról a tervről, hogy az űrhajón az élelmiszer tartalékok kiegészítésére algákat tenyésszenek, mert, amint ezt a NASA egyik szakembere kijelentette, az algából készült ételek egyelőre igen rossz ízűek. Az élelmiszert fagyasztott és szárított formában tárolják majd. A hosszú ideig tartó súlytalansági állapot esetleges negatív következményeinek a kiküszöbölése érdekében az űrhajókat — ha erre szükség lesz — forgásba hozzák. Ezenkívül minden űrhajó rendelkezik majd egy különlegesen szigetelt fülkével, amely megvédi az űrhajósokat a napkitörések idején keletkező veszélyes sugárzásoktól. Az űrhajó fedélzetén különböző szórakozási lehetőségek is állnak majd a legénység rendelkezésére. Amikor a két egyesített űrhajó a Mars közelébe jut, szétválnak egymástól, begyújtják a hajtóműveket, bolygó körüli pályán helyezkednek el, majd ismét egyesülnek. Mielőtt az emberek kiszállnának a hajókból, automata szondákat bocsátanak a Mars felszínére, hogy meghatározzák a legmegfelelőbb leszállási helyet és ott talajmintát vegyenek. Feladatuk teljesítése után ezek a szondák visszatérnek az űrhajóra. A Marsra szálló űrhajósok felszerelése egy terepjáró kocsiból, a tudományos kutatáshoz szükséges felszerelésekből és egy hónapra elegendő élelmiszerből áll. Az űrhajósok a Marson ugyanolyan tevékenységet fejtenek ki majd, mint a Holdon, tevékenységük televízión az anyaűrhajó közvetítésével a földről nyomonkövethető lesz. Számolni kell természetesen a Marson fellépő orkánszerű porviharokkal is az űrhajósok megvédése érdekében. Miután az űrhajósok befejezik küldetésüket, megkezdik a hoszszú visszatérést. Miután ismét földkörüli pályára térnek, átszállnak egy másik kisebb űrhajóba és leszállnak a Földön. Az üres űrhajók újabb bolygóközi utasokra várva földkörüli pályán maradnak. A víztisztítás, iparilag, „KILENC KÖVÖN ÁT“ kívül álló, aki nem járt még eddig szennyvíztisztító állomáson, bizonyára el sem képzelné, hogy a modern szennyvíztelep tulajdonképpen nagyüzem, amely semmiben sem különbözik más iparvállalatoktól. Az épületekben szivattyúk és villanymotorok, kapcsolótáblák és automaták fogadnak, a „termelést“ mérnökök, vegyészek, biológusok irányítják, a gépek mellett pedig felkészült mestereket és szakmunkásokat találunk, mint bármely más üzemben. De hogyan zajlik le a szennyvíztisztítás folyamata? A szennyvíztelepen nem teszünk mást, mint utánozzuk a természetben, a folyóban lejátszódó öntisztulási folyamatot. A folyók öntisztulása A folyóba bejutott nagymenynyiségű háztartási szennyvíz, jellegzetes elváltozásokat okoz, anynyira, hogy a gyakorlott megfigyelő, kémcső és mikroszkóp nélkül is felismeri a túlszennyezést. A vízben kisebb-nagyobb, szabad szemmel is jól látható, laza, kocsonyás-nyálkás állományú, fehér, szürke vagy fekete pelyhek lebegnek nagy tömegben s ugyanilyen bevonat borítja vastagon a vízijén lévő köveket, ágakat is. A pelyhek, nagyszámú baktériumból álló telepek, amik a szennyvízzel bejutott, könnyen bomló szerves anyaggal táplálkoznak. Hiányoznak a vízből a zöld növények, nem látjuk őket sem a sekély parti vízben, sem a kövek bevonatán. A csendes folyamszarvaszokon vastag üledék rakódik le s ez a fenékiszap levegőtől elzárva (anaerob körülmények között) bomlik, a rothadást a vízrétegen át felemelkedő gázbuborékok (metán, kénhidrogén, széndioxid) jelzik. A fenéküledék mindig fekete színű. A könnyen bomló szerves anyagok elfogyasztják a vízben oldott oxigént, ezért, akármennyit lesnénk a vizet, nem fogunk benne halat felfedezni. Azt tartja a népi mondás, hogy ha a víz kilenc kövön átfolyik , megtisztul. Valóban, ha nem is kilenc kő után, de kilométerekre a szennyvízbeömlés helyétől, a baktériumok nagymérvű elszaporodása végülis elfogyasztja a vízben lévő, oldott, szerves anyagot. Ahogy a szennyvízbeömlés helyétől távolodunk a vízmozgás következtében lassan növekedni kezd az oxigén mennyisége, mindjobban elszaporodnak a baktériumfaló mikroszkopikus szervezetek,amelyek felszámolják a vízben lebegő, vagy bevonatot képező baktérium-telepeket. A vízben megjelennek újból a zöld növények, a fenékiszap már nem fekete többé, halakat is felfedezünk a vízben. De még sok időnek kell eltelnie, amíg a folyó viszszanyeri szennyezés előtti jellegét, kémiai összetételét, biocenózisát. Ez tehát az öntisztulás folyamata. A szennyvíztisztítás célja lecsökkenteni a folyóba jutó szennyező anyagok mennyiségét, amit az öntisztulás folyamatának mesterséges körülmények közötti reprodukálásával ér el. A szennyvíztisztítás első fázisa a mechanikai tisztítás. A telepre érkező szennyvíz először durva és finom rácson halad át. A rácsok által visszatartott rácsszemetet gépi tisztító gyűjti össze és adagolja az őrlőbe. A rácsokon átfolyt víz ezután a homokfogón és a zsírfogón át jut a mechanikai tisztítás legfontosabb egységébe, az ülepítő medencébe, ahol a szennyvíz folyása lelassul, s ez a lebegőanyag több mint 60 százalékának leülepedését eredményezi. A leülepedett iszapot gépi kotró gyűjti össze, majd az iszapszivattyú zárt, fűtött tartályokba juttatja, ahol levegőtől elzártan, tehát anaerob körülmények között, mintegy 30 nap alatt, metángáz fejlődés közben, lezajlik az iszap kirothadása. A kirothadt iszap szagtalan, kórokozó baktériumoktól mentes, iszapágyban történő szárítás után értékes trágyaként hasznosítható. Az ülepített szennyvíz még jelentős mennyiségű oldott szerves anyagot tartalmaz. Ennek eltávolítására szolgál a szennyvízkezelés második fázisa, a biológiai tisztítás. Leggyakoribb formája az eleveniszapos eljárás, amikor is az ülepített szennyvizet 2—8 órán át erőteljesen levegőztetik. A levegőztető medencékben megindul az oldott szerves anyagot fogyasztó baktériumok intenzív növekedése és szaporodása, kifejlődnek a szennyezett folyókból már ismert, baktériumok tömegéből álló pelyhek: az eleveniszap. Az eleven iszap feleslegét másodlagos ülepítőkben távolítjuk el a vízből, az iszapot pedig a már ismert, fűtött iszaprothasztókban neutralizáljuk. A biológiai tisztítás során tehát az oldott szerves anyagokat vonjuk ki a vízből, azok beépülnek az eleveniszapot alkotó mikroorganizmusok szervezetébe s így ülepítéssel eltávolíthatók. A mechanikai és biológiai tisztítás együttes alkalmazásával eltávolítható a vízben eredetileg a jelenlévő szerves anyagnak több mint 90 százaléka s ez a hatásfok kielégítette a legkényesebb igényeket is. A nagyfokú urbanizáció és az iparosodás következményeként létrejött, egyre fokozódó vízszennyeződés azonban szükségessé tette a szennyvíztisztítás harmadik fokozatának a kidolgozását. A tercier tisztítás A biológiailag tisztított szennyvíz jelentős mennyiségű, a lebomlott szerves anyagokból származó ammóniát és foszfátokat tartalmaz. Ezek közvetlenül nem szennyezik a vizet, de felhalmozódásuk kedvező feltételeket teremt a növényi mikroszervezetek tömeges elszaporodásához, ami — e szervezetek pusztulása miatt — újabb vízszennyeződéshez vezet (eutrofizáció). Az utóbbi években emellett széleskörű felhasználásra kerültek olyan szintetikus szerves vegyületek, amelyeknek kémiai szerkezete eltér az élő szervezetekből származó szerves anyagokétól (detergensek, növényvédő- és gyomirtószerek stb.). E vegyületek nagy részét a mikroorganizmusok nem bontják, ezért nem távolíthatók el a szennyvízből biológiai tisztítás útján és nem bontódnak le az öntisztulás folyamatában sem. A tercier szennyvíztisztítás célja a növényi tápanyagul szolgáló nitrogén és foszfor, valamint a nem biodegradábilis vegyületek eltávolítása. A használt eljárások nagyon komplexek, részben biológiai, részben fiziko-kémiai módszereken alapulnak. Közvetlenül a felszabadulás után az országban mindössze nyolc városnak volt szennyvíztisztító telepe. Ez a szám 1967-ben már 56-ra növekedett, jelenleg pedig városaink nagy többségének van tisztító állomása. Új szennyvíztelepek épültek Aradon, Nagybányán, Temesváron, Szatmáron, Marosvásárhelyen, Máramarosszigeten, Pitesti en, Cimpinán, a tengerparti üdülőhelyeken, Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen és másutt. A telepek többsége csak mechanikai tisztítást végez, de sok olyan városunk van, ahol már működik a második, biológiai lépcső is. A tercier fokozatra a jelenlegi szakaszban, nálunk még nincs szükség. A szennyvizek tisztítására államunk évente jelentős összegeket fordít. Minden állampolgárnak kötelessége támogatni a vízminőségvédelmi tevékenységet, védeni és óvni folyóvizeinket a szennyeződéstől! Rott Lajos vegyész EGY SZERÉNY MUNKAHIPOTÉZIS, AMELY ÚJ GENETIKAI FELISMERÉSEKHEZ VEZET Oknyomozó paleontológia és genetika — látszólag az egzakt tudományok egymástól nagyon távol eső ágai, hiszen az első letűnt korok élővilágának ásatag maradványait tanulmányozza, míg a második a jelen, sőt nem ritkán már a jövő bioszférájának öröklődési összefüggéseit igyekszik kifürkészni, a szaporodási életműködéseket a molekuláris szinten zajló törvényszerűségekig követve nyomon, a feltárt ismereteket pedig — ha lehet — megpróbálja antropocentrikus szempontok szerint hasznosítani is. Lazányi Endre nemrég megjelent tanulmányának (Kromoszóma-evolúció és a fajok tömeges kihalása, Korunk Évkönyv 1973) figyelmes olvasása viszont arról győz meg, hogy a két tudományág interferenciája nagyon is kézenfekvő lehet, különösen azon az átfedési területen, melynek, tanulmányozásához a sugárbiológia eredményeit is csatasorba kell állítani. Nem könnyű olvasmány az, amit kínál, de olyan izgalmas kérdéseket feszeget, mely az igényes olvasót akkor is magával ragadja, ha történetesen nem szakembere egyik témának sem. Annyit hallunk manapság az ionizáló sugarakról. Tudjuk, hogy részben a Napból, részben a világűrből érkeznek bolygónkra (együttes nevük kozmikus sugárzás), másrészt földi eredetűek, ui. Terránk önmagát is bombázza a természetes radioaktív anyagaiból áradó ionizáló sugarakkal. A századforduló tájától pedig ehhez még egyre fokozódó mértékben adódnak hozzá az ember által keltett, „belső használatra“ felszabadított különböző eredetű sugárzások is : a szelídebb röntgensugarak egyrészt, másfelől a sokkal több veszélyt is rejtő, mesterséges atomhasadásból származó sugárzások. Kinek jutna azonban eszébe a kozmikus sugárzásoknak földtörténeti léptékben, az élővilág mai arculata viszonylatában is szerepet tulajdonítani? Pedig az összefüggés kimutatható. Erre vállalkozik — ha egyelőre óvatos munkahipotézis alakjában fogalmazva is — Lazányi Endre tanulmánya. Darwin korszakindító művében, A fajok eredetében számbaveszi mindazokat a szelekciós tényezőket, melyek meghatározzák egy-egy faj, esetleg nagyobb rendszertani egység fennmaradását vagy kihalását. Elgondolásának helyességét a tények legtöbbször igazolják is. Vannak azonban olyan rendhagyó esetek — és éppen ekkor történtek a legtömegesebb kipusztulások! —, melyeket sehogy sem lehet a darwini elmélet koordinátái közé illeszteni. Miért haltak ki virágzásuk teljében, egycsapásra a Perm-korszak végén olyan fajgazdag rendszertani kategóriák, mint például az őskori hüllőcsaládok jelentős része? „Világkatasztrófáról“ nem lehet szó, hiszen a velük együtt uralkodott más rendszertani csoportok továbbra is változatlan életerővel szaporodtak s maradtak fenn akár napjainkig is. „Kellett tehát egy olyan szelekciós tényezőnek lennie, mely az ökológiai viszonyoktól függetlenül és — evolúciós mértékben — olyan hirtelenül lépett fel, hogy az iránta érzékeny fajok alkalmazkodási képességének sebessége elégtelennek bizonyult a fennmaradáshoz“ — szögezi le Larányi professzor. Schindewolf német paleontológus elméletével összhangban úgy véli, hogy a virágzó növény- és állatpopulációk tömeges kipusztulásának egyetlen elfogadható magyarázatát a genetikai halálról szóló ismeretek alkalmazása nyújthatja. Szerényen munkahipotézisnek nevezett felfogásában nagy horderejűnek látszik az a felismerés, mely a sugárérzékenység és a kromoszómaméret között állapít meg összefüggést: a számszerű együtthatók növekedésével egyenes arányban nő a genetikai aberrációk száma is, következésképpen a sugárártalom sújtotta fajok fokozatosan haladnak a részleges vagy a teljes sterilizálódás felé. Ez a leegyszerűsítve és lerövidítve ismertetett hipotézis (melynek részletes kifejtésére a recenzens nem vállalkozhat, az idézett tanulmány azonban világosan kifejti, érveinek alátámasztására pedig az elvi bizonyítékokon kívül konkrét vizsgálati anyagon is demonstrálja feltételezésének valószínű helyességét), magyarázatot szolgáltat arra a tényre, hogy az időszakonként (500.300 millió évenként!) megnövekedő kozmikus sugárzások miért okozzák egyik-másik fejlődési ágazat villámcsapásszerű kihalását, míg mások látszólag háborítatlanul tovább fejlődhetnek. Választ kapunk-e Lazányi Endre tanulmányából a címben felvetett kérdésre? Úgy véljük, hogy — részben legalábbis — igen. De talán még fontosabb ennél az, hogy a kutató tudós hétköznapi munkájának öröméből-gondjaiból is ízelítőt nyújt az érdeklődő kívülállóknak, akárcsak a kiadvány többi, más szaktudományok körébe vágó dolgozata. Gábor Dénes TUDÓS A HÁTTÉRBEN Mikor a múlt év őszén megjelent a remek kis gombahatározó a Dacia Könyvkiadónál, szakmai körökben sokan kérdezték, hogy ki a szerzője. Nem mintha hiányzott volna a neve a könyvről : a neve — Málnássy László — ott volt, éppen csak nem mondott senkinek semmit. Legfennebb néhány terepre is járó szakember (botanikus) ismerte a lelkes amatőr mikológust, s tudta, hogy könyvelő a foglalkozása ; ám hogy halála után egy halom kézirata marad az utókorra, számtalan megfigyelést rögzítő jegyzetanyag a hazai gombaflóráról, melyből végül is könyv lesz, azt ez a néhány szakember sem sejtette. S ha mégis igen, hát akkor azt nem várta, hogy az elkészülő könyv ennyire szakszerűen adja majd a „gombaisme" főbb szempontjait, együtt a gombaszedők, sőt gombaétel-főzők számára fölöttébb hasznos gyakorlati tudnivalókkal. Egy kiváló népszerűsítő író tehetségével is megáldott tudós veszett el a szerzőben ? Nem, a szerzőben csak egy lelkes természetjáró, egy szorgos adatgyűjtő veszett el élete napjainak elfogyásával; a könyv szakmai erényei egy szakembertől származnak, aki háttérben maradt, akinek a neve nincs feltüntetve sehol a könyvben — s ez az, amiről voltaképpen beszélni szándékozunk. Málnássy, az amatőr mikológus emléke előtt itt most csak tejet hajtunk, s nem méltatjuk életműnek is nevezhető természet-megfigyelő tevékenységét; több mondanivalónk van a tudós botanikusról (rangjáról csupán annyit, hogy egyik szerzője a hazánk egész flóráját felölelő, tizenhárom kötetes monográfiának), aki nem átallt „leereszkedni“ a szakmailag (növénytanilag) képzetlen könyvelőhöz, s nem sajnálta az időt, nem nézte a tetemes fáradságot, nagyszerű kézikönyvet állított össze a fennmaradt jegyzethalomból. Mindezt — bevalljuk — szerkesztőségi, kiadói pletykákból tudjuk ; a tudós botanikus közreműködésének, mint említettük, látható nyoma nincsen. Lehet, hogy valamilyen, előttünk rejtve maradt meggondolásból ehhez ő maga ragaszkodott, s ezért mi sem áruljuk el hogy ki ő — de így, névtelenül is, példaképül állítjuk azok elé, akik eddig sokkal kevesebb hajlandóságot mutattak a leszállásra tudományuk elefántcsonttornyából, s kevesebb készséget tanúsítottak az ismeretterjesztő népnevelésre. Különösen az a vonatkozása figyelemreméltó tudósunk gesztusának, hogy egy amatőr munkáját támogatta ; sajnálatos tapasztalatunk ugyanis az, hogy ma a szakemberek többsége mereven elzárkózik a műkedvelők elől, főleg ha azok együttműködésre kérik fel őket. E sorok írójának például nemrégen alkalma nyílt elbeszélgetni egyik egyetemi városunk csillagászaival, külön a hivatásosokkal és külön a műkedvelőkkel, s azt látta, hogy mindkét fél egy kanál vízben fojtaná meg a másikat, ha tehetné , a „profik“ dilettantizmussal, tudatlansággal vádolják a műkedvelőket (ez persze, részben igaz, de hát hogyan lehetne másképp, főleg hogyha nem kapnak éppen tőlük megfelelő szakmai útmutatást), az amatőrök pedig fölényességet, lekezelést, megvetést hánynak a „profik“ szemére. S a helyzet nem sokkal jobb más városokban, illetve más tudományágak területén sem ; az akvaristák és a horgászok a halbiológusokkal állanak hadilábon, a feltalálók a mérnökökkel s a műegyetemi professzorokkal, az amatőr barlangkutatók a epeológusokkal, az ásványgyűjtők a mineralógusokkal — és így tovább, ameddig tetszik. Hogy pedig ez a helyzet milyen áldatlan, azt fölösleges bővebben fejtegetnünk ; a műkedvelők vesztesége az ügyből — az irányítás nélkülözése — egészen nyilvánvaló, s itt most csak anynyit óhajtunk szóba hozni, hogy a szaktudósok vesztesége sem csekély ; ők a népes amatőr sereg kezébe jutó hatalmas tény- és tapasztalatanyagtól fosztják meg önmagukat. Tisztelet a kivételeknek — mert ne csüggedjünk, azért még ilyenek is vannak szép számmal Tisztelet a szaktldásokhoz nem feltűnési viszketegségből, hanem őszinte tudásvágyból forduló amatőröknek, s tisztelet az amatőröket nem lemosolygó, hanem nevelő, szerény sikereikre nem féltékeny szaktudósoknak. Tisztelet még akkor is, ha — mint Málnássy „névtelen munkatársa“ — a háttérben maradnak , ha egyelőre nem vállalják is segítő gesztusuk nyilvánosságát. Bár ezt is megtehetnék, a remek kis gombahatározó a bizonyosság ra, hogy nincsen mit restellniük. Ónodi Sándor