Előre, 1973. február (27. évfolyam, 7848-7871. szám)

1973-02-01 / 7848. szám

• TERMÉSZET • EMBER • TUDOMÁNY • TERMÉSZET • EMBER • TUDOMÁNY • MUNKATÁRSUNK MEGKÉRDEZTE: MIT TEKINT MA A GÉPGYÁRTÓIPARBAN A MŰSZAKI KUTATÁS LEGFONTOSABB TERÜLETÉNEK ? Válaszol ALBU ANDREI, a műszaki tudományok doktora, a kolozsvári Politechnikai Intézet gépészeti fakultásának prodékánja, egyetemi tanár Gépgyártásunk jelenleg hat nap alatt termel annyit, mint amennyi az 1938-as év egész termelése volt. A gépgyártó­ipar elsődleges fejlesztése az iparosítási politika központ­jában áll. A jelenlegi és a következő ötéves tervben itol kell érnünk ebben a vonatkozásban is a fejlett országokat, amelyekben az összipari termelésen belül 35—48 százalék a gépgyártóipar részaránya. Erről beszélgettünk Albu An­drei professzorral a gépgyártóipari kutatásra háruló fel­adatok fényében. Albu professzor több egyetemi tankönyv és kurzus szerzője, írt a szerszámgéptervezésről, az auto­mata gépek, esztergák tervezéséről, a szerszámgépek hidrosz­tatikus működtetéséről. 83 tudományos dolgozattal alapozta meg hírnevét. Első kérdésünk : — Milyen sajátos problémákat erel fel az ön szakterülete ? — A szerszámgépek működésének dinamikájával foglalkozom mecha­nikai és hidraulikai szempontból. Hogy kissé közelebb hozzam a nem szakemberhez a problémát, meg­jegyzem, hogy minden mozgásnak és meghajtásnak megvan a maga dinamikája. A gép vagy mozog vagy mozgat, akár szerszámot, akár megmunkálandó darabot. A mű­szaki feladat az, hogy a működés optimális módon menjen végbe, hogy a gép dinamikus merevsége biztosítsa a nagy pontosságot és a nagy teljesítőképességet. — Mitől függ mindezeknek a megvalósítása ? — Technikai szempontból már a tervezési fázisban döntő a gép tu­dományos méretezése mind kine­matikai, mind szilárdságtani szem­pontból. Személy szerint a meghaj­tás dinamikájával kapcsolatban a rezgéssel kísérletezem, csillapításá­val és kiküszöbölésével. Ez azért fontos, mert a rezgés befolyásolja a megmunkált darabok felületének minőségét. A rezgés tanulmányo­zása alapján, a felvetődő problé­mák megoldása révén tudományos alapon méretezhetjük a szerszám­gépeket a mai technika igényeinek megfelelően. A másik probléma, amivel fog­lalkozom, a szerszámgépek automa­tizálása, ami korunk egyik fő tech­nikai fejlődési iránya. Ezen belül a hidrosztatikus vezérlés és annak dinamikája foglalkoztat. Foglalkoz­tat az elektrohidrosztatikus vezér­lés is. Ma az automatizálás nem­csak hidrosztatikus úton valósít­ható meg, hanem kapcsolódik az elektromos és elektronikus vezérlés problémájához, így született meg az elektrohidro-vezérlés és az elektronikahidro-vezérlés, amelyek jelenleg az automatizálás legmaga­sabb fokát jelentik a szerszámgé­peknél a programvezérlés terüle­tén. E Ioan Avram miniszter azt mondotta az országos pártkonfe­rencián, hogy a jelenlegi ötéves terv bizonyos értelemben a prog­ramvezérlésű szerszámgépek ter­ve. Ezért érdekelne, hol és ho­gyan alkalmazzák a gyakorlatban az ön kutatásainak eredményét . — Általában olyan problémákkal foglalkozom, amelyeket a gyakorlat, vagyis amit nemzetgazdasági érdek igényel, vagy amelyekről a kutatás során derül ki, hogy hasznosak volnának az ipar számára. Akud­­zsiri gépgyárral, a váradi Infrafi­­reával, az aradi Strungullal meg­kötött szerződések alapján elemez­zük a szerszámgépek prototípusait az előbb említett szempontok sze­rint. Meghatározzuk például ezek­nél a gépeknél a rezgést, azzal a céllal, hogy javítsuk megszerkesz­tésüket. Elemezzük a Kudzsiron gyártott köszörűgép hidraulikus be­rendezését. Meg kell jegyeznem, hogy a kudzsiri gyárral való együtt­működésünk már húsz éves múltra tekint vissza. Munkaközösségünk belső köszörűgépet tervezett ré­szükre, amely annak idején, 1962- ben, az első hazai tervezésű gép volt ebből a fajtából. 1965-ben a Cimpia Turzii-i Sodronyipari Mű­vek részére terveztünk egy gravita­­cionális dróthúzó gépet, amelyet a szebeni Independenta üzem gyár­tott le. Ugyanezt a gépet használ­ják a buzáui sodronyipari gyárban, a gép hazai előállítása lehetővé tette az addigi behozatal megszün­tetését. Ezek volnának munkaközös­ségünk leglényegesebb eredményei. — Úgy tudjuk, hogy ön, több találmány szerzője, s találmányai­nak bevezetése már folyamatban van. Kérjük, ismertesse néhány szóban ezek jelentőségét.­­ Valóban van öt találmányom, amelyeket évek során dolgoztam ki. Valamennyi a szerszámgépek ter­vezéséhez kapcsolódik, a meghaj­tásra és az elektrohidraulikus ve­zérlésre vonatkoznak. Találmá­nyaim közül háromnak a megva­lósítása most folyik a kudzsiri mechanikai üzemekben. Egyik kö­zülük egy olyan készülék, amely a szerszámgépek irányváltoztatási, gyorsulási értéke limitálásának az automatikus meghatározásához hasz­nálható. Ez tulajdonképpen egy ult­ramodern adaptív rendszer. — Kérem, magyarázza meg né­hány szóban a nem szakember számára is. — Igen röviden és lehetőleg köz­érthetően. A munkás beszabályozza a gép sebességét, az általam terve­zett rendszer alkalmazásával auto­matikusan változik a gyorsulási érték, és a gép ezt ellenőrizni ké­pes. Mire lehet használni ? Például alkalmazni lehet a nagy pontosságú köszörűgépeknél. Általában minden olyan szerszámgépnél alkalmazható. A jelenlegi ötéves tervben előirány­zott ipari építkezési program meg­valósítása, a munkák kivitelezési idejének lerövidítése feltételezi az építkezések fokozottabb ipa­rosítását, az előregyártott elemek­nek és a kivitelezés ipari mód­szereinek a széleskörű alkalmazá­sát. Ez a követelmény, — hazai építkezésünk világszínvonalra va­ló emelése — csak a típustervezés biztosításával, a típustervek ki­terjedt felhasználásával valósít­ható meg. A fővárosi Építkezés­­tervezési Intézet (IPC) munka­társai tevékenységükben arra tö­rekednek, hogy a beruházások egészében állandóan csökkenjen az építkezési költségek részará­nya. Felvételünk az intézet egyik laboratóriumában készült, amely hidraulikus vezérlésű és amelynek a mozgása változó irányú. A másik találmány egy elektro­hidraulikus készülék finom elő­tolás és beállítás megvalósítására, ez a készülék plusz-mínusz egy mikron pontosságot biztosít. Nume­rikus vezérlésű berendezéseknél és koordináta fúrógépeknél alkal­mazható. — Csak az új, már ennek a szempontnak a figyelembevételé­vel tervezetteknél alkalmazható ? — Az új gépeknél és a géppark felújításánál egyaránt alkalmazha­tó. Része a technikai forradalom vívmányai bevezetésének. — S a többi találmánya . — Még terveztem egy hidromag­­netosztriktív készüléket. A nagy­­pontosságú előtoláshoz felhasznál­juk azt a jelenséget, amelyet a fé­meknél tapasztalunk, nevezetesen, hogy mágneses mező hatására a fé­mek általában zsugorodnak, egye­sek viszont kitágulnak. Amikor vi­szont megszüntetjük a mágneses mezőt, visszakapják eredeti mére­tüket. Az új készülékben rögzítem a fém egyik felét, míg a másik fele a mágneses mező hatására elmoz­dul. Ha a rögzítést alternatíve vég­zem, akkor a fém „előre lép“. A 100 milliméteres nikkel rúd pél­dául három mikronnyit zsugorodik. Nos ezt a jelenséget használjuk fel. A már klasszikussá vált módszerek mellett egyre inkább felhasználjuk az anyag eddig számításba nem vett fizikai tulajdonságait. Ezt a talál­mányt is a kudzsiri üzem vezeti be, majd a szerszámgépiparban fogják alkalmazni nagy precizitású gépek­nél. — Jövendő tervei ? Hogyan lát­ják önök a kutatás-oktatás-gya­­korlat hármas egységének meg­teremtését ? — Továbbra is az iparfejlesztés, ezen belül elsősorban a szerszám­­gépgyártás szükségletei után igazo­dom. A kutatómunka előtt egyre nagyobb lehetőségek nyílnak. Ko­lozsváron nemsokára megkezdi mű­ködését az Unirea gépgyárhoz tar­tozó köszörűgép üzem. Katedránk együttműködik az üzemmel. Válto­zatlanul a köszörűgépek hidroszta­tikai problémáival és a hidrauli­kus és az elektrohidraulikus vezér­lés problémáival akarnék foglal­kozni. Ami oktató munkámat illeti, új kurzust írok a szerszámgépekről és az elektrohidraulikus automata berendezésekről. Karunkat erősen foglalkoztatja az egyetemi oktatás, a tudományos munka és a termelé­si gyakorlat integrálásának problé­mája, amire pártunk főtitkárától, Nicolae Ceaușescu elvtárstól szemé­lyesen kaptunk értékes útmutatást legutóbbi kolozsvári látogatása al­kalmából. Első lépésként kutató­oktató központot alakítunk ki az előbb említett gyár mellett. A kö­vetkezőkben itt épül fel majd ko­runk új épülete, így diákjaink ta­nulmányaikat az ipari zónában vé­gezhetik. Kovács Erzsébet Befejeződött az Apollo-program és az ember anélkül, hogy a Hold további megismeréséről le­mondott volna, távolabbi és még titokzatosabb égitestek felé te­kint sőt már arra készül, hogy saját maga is leszálljon ezekre a bolygókra. Elsősorban is a Mars­ról van szó. A Time című ame­rikai folyóirat „1986 — űrodisz­­szea a Mars felé“ című cikkében már most felvázolja ennek az utazásnak a várható menetrend­jét. A NASA szakemberei — írja a lap — kidolgoztak egy merész 1986 LESZ A MARSRA LÉPÉS ÉVE ? tervet, amelynek alapján a 80-as évek közepén az amerikaiak le­szállhatnak a vörös bolygóra. A­­mennyiben 1985-ig be lehetne fe­jezni az összes előkészületeket, április 5-én, amikor a Föld, a Vénusz és a Mars egymáshoz viszonyított állása kedvező lesz, az asztronauták elhagyhatják a Földet. Űrhajójuk 1985 szeptem­ber 10-én haladna el a Vénusz mellett, ahol felgyorsulna s 1986 április 10-én elérhetné a Marsot. Többhetes ott-tartózkodás után az expedíció május 20-án távozna a Marsról és 1986 november 15- én, tehát 590 napi utazás után érne ismét földkörüli pályára. Ez a rendkívül igényes terv két űrhajó összeszerelését teszi szükségessé. Ha az egyik pa­rancsnoki kabin megsérülne, a másik biztosíthatja az űrutasok visszatérését a Földre. A Hold­utazásoktól eltérően, a Mars-kül­detésnél az ember nem közvetle­nül a Földről indul el a bolygó felé, mert ez esetben túl nagy erejű hajtóművekre volna szük­ség. A két hengeralakú űrhajó egyes részeit külön-külön he­lyeznék Szaturnusz rakétákkal földkörüli pályára s az űrben szerelik majd össze. Végül egy kisebb „komp űrhajó“ szállítja majd a Marsra az űrutasokat, a fűtőanyagot és az élelmiszert. Az űrhajósok külön oxigén palackokat vinnének magukkal, _______________ hogy egy meteoriddal való eset­leges összeütközés nyomán en­nek az oxigénnek a segítségével helyezzék ismét nyomás alá az űr­kabint. Az utasok számára szük­séges oxigén legnagyobb részét a víz elektrolízise útján állítanák elő. Ami az ivóvizet illeti, leg­nagyobb részét majd vegyi úton állítják elő, a kilélegzett levegő­nek egy reaktoron való átvezeté­sével. A mosásra használt vizet is megtisztítanák. Lemondtak vi­szont arról a tervről, hogy az űrhajón az élelmiszer tartalékok kiegészítésére algákat tenyéssze­nek, mert, amint ezt a NASA egyik szakembere kijelentette, az algából készült ételek egyelő­re igen rossz ízűek. Az élelmi­szert fagyasztott és szárított for­mában tárolják majd. A hosszú ideig tartó súlytalan­sági állapot esetleges negatív következményeinek a kiküszöbö­lése érdekében az űrhajókat — ha erre szükség lesz — forgásba hozzák. Ezenkívül minden űrhajó rendelkezik majd egy különle­gesen szigetelt fülkével, amely megvédi az űrhajósokat a napki­törések idején keletkező veszé­lyes sugárzásoktól. Az űrhajó fedélzetén különböző szórakozási lehetőségek is állnak majd a legénység rendelkezésére. Amikor a két egyesített űrhajó a Mars közelébe jut, szétválnak egymástól, begyújtják a hajtó­műveket, bolygó körüli pályán helyezkednek el, majd ismét egyesülnek. Mielőtt az emberek kiszállnának a hajókból, automa­ta szondákat bocsátanak a Mars felszínére, hogy meghatározzák a legmegfelelőbb leszállási helyet és ott talajmintát vegyenek. Feladatuk teljesítése után ezek a szondák visszatérnek az űrha­jóra. A Marsra szálló űrhajósok fel­szerelése egy terepjáró kocsiból, a tudományos kutatáshoz szüksé­ges felszerelésekből és egy hó­napra elegendő élelmiszerből áll. Az űrhajósok a Marson ugyan­olyan tevékenységet fejtenek ki majd, mint a Holdon, tevé­kenységük televízión az anya­­űrhajó közvetítésével a földről nyomonkövethető lesz. Számolni kell természetesen a Marson fel­lépő orkánszerű porviharokkal is az űrhajósok megvédése ér­dekében. Miután az űrhajósok befejezik küldetésüket, megkezdik a hosz­­szú visszatérést. Miután ismét földkörüli pályára térnek, át­szállnak egy másik kisebb űrha­jóba és leszállnak a Földön. Az üres űrhajók újabb bolygóközi utasokra várva földkörüli pályán maradnak. A víztisztítás, iparilag, „KILENC KÖVÖN ÁT“ kívül álló, aki nem járt még eddig szennyvíztisztító állomá­son, bizonyára el sem képzel­né, hogy a modern szennyvíztelep tula­j­donképpen nagyüzem, amely semmiben sem különbözik más ipar­­vállalatoktól. Az épületekben szi­vattyúk és villanymotorok, kapcso­lótáblák és automaták fogadnak, a „termelést“ mérnökök, vegyészek, biológusok irányítják, a gépek mel­lett pedig felkészült mestereket és szakmunkásokat találunk, mint bár­mely más üzemben. De hogyan zajlik le a szennyvíztisztítás folya­mata? A szennyvíztelepen nem te­szünk mást, mint utánozzuk a ter­mészetben, a folyóban lejátszódó öntisztulási folyamatot. A folyók öntisztulása A folyóba bejutott nagymeny­­nyiségű háztartási szennyvíz, jel­legzetes elváltozásokat okoz, any­­nyira, hogy a gyakorlott megfigye­lő, kémcső és mikroszkóp nél­kül is felismeri a túlszennyezést. A vízben kisebb-nagyobb, szabad szemmel is jól látható, laza, kocso­nyás-nyálkás állományú, fehér, szürke vagy fekete pelyhek lebeg­nek nagy tömegben s ugyanilyen bevonat borítja vastagon a vízijén lévő köveket, ágakat is. A pelyhek, nagyszámú baktériumból álló te­lepek, amik a szennyvízzel beju­tott, könnyen bomló szerves a­­nyaggal táplálkoznak. Hiányoz­nak a vízből a zöld növények, nem látjuk őket sem a sekély parti víz­ben, sem a kövek bevonatán. A csendes folyamszarvaszokon vas­tag üledék rakódik le s ez a fenék­iszap levegőtől elzárva (anaerob körülmények között) bomlik, a rot­hadást a vízrétegen át felemelkedő gázbuborékok (metán, kénhidrogén, széndioxid) jelzik. A fenéküledék mindig fekete színű. A könnyen bomló szerves anyagok elfogyaszt­ják a vízben oldott oxigént, ezért, akármennyit lesnénk a vizet, nem fogunk benne halat felfedezni. Azt tartja a népi mondás, hogy ha a víz kilenc kövön átfolyik , megtisztul. Valóban, ha nem is ki­lenc kő után, de kilométerekre a szennyvízbeömlés helyétől, a bakté­riumok nagymérvű elszaporodása végülis elfogyasztja a vízben lévő, oldott, szerves anyagot. Ahogy a szennyvízbeömlés helyétől távolo­dunk a vízmozgás következtében lassan növekedni kezd az oxigén mennyisége, mindjobban elszapo­rodnak a baktériumfaló mikrosz­kopikus szervezetek,­­amelyek fel­számolják a vízben lebegő, vagy be­vonatot képező baktérium-telepe­ket. A vízben megjelennek újból a zöld növények, a fenékiszap már nem fekete többé, halakat is felfe­dezünk a vízben. De még sok idő­nek kell eltelnie, amíg a folyó visz­­szanyeri szennyezés előtti jellegét, kémiai összetételét, biocenózisát. Ez tehát az öntisztulás folyamata. A szennyvíztisztítás célja lecsökkenteni a folyóba jutó szennyező anyagok mennyiségét, a­­mit az öntisztulás folyamatának mesterséges körülmények közötti reprodukálásával ér el. A szennyvíztisztítás első fázisa a mechanikai tisztítás. A telepre ér­kező szennyvíz először durva és finom rácson halad át. A rácsok ál­tal visszatartott rácsszemetet gépi tisztító gyűjti össze és adagolja az őrlőbe. A rácsokon átfolyt víz ez­után a homokfogón és a zsírfogón át jut a mechanikai tisztítás legfonto­sabb egységébe, az ülepítő meden­cébe, ahol a szennyvíz folyása le­lassul, s ez a lebegőanyag több mint 60 százalékának leülepedését ered­ményezi. A leülepedett iszapot gépi kotró gyűjti össze, majd az iszap­­szivattyú zárt, fűtött tartályokba juttatja, ahol levegőtől elzártan, te­hát anaerob körülmények között, mintegy 30 nap alatt, metángáz fej­lődés közben, lezajlik az iszap ki­rothadása. A kirothadt iszap szag­talan, kórokozó baktériumoktól mentes, iszapágyban történő szárí­tás után értékes trágyaként haszno­sítható. Az ülepített szennyvíz még je­lentős mennyiségű oldott szerves anyagot tartalmaz. Ennek eltávolí­tására szolgál a szennyvízkezelés második fázisa, a biológiai tisztítás. Leggyakoribb formája az eleven­­iszapos eljárás, amikor is az ülepí­tett szennyvizet 2—8 órán át erőtel­jesen levegőztetik. A levegőztető medencékben megindul az oldott szerves anyagot fogyasztó bakté­riumok intenzív növekedése és sza­porodása, kifejlődnek a szennyezett folyókból már ismert, baktériumok tömegéből álló pelyhek: az eleven­­iszap. Az eleven iszap­ feleslegét másodlagos ülepítőkben távolítjuk el a vízből, az iszapot pedig a már ismert, fűtött iszaprothasztókban­ neutralizáljuk. A biológiai tisztítás során tehát az oldott szerves anya­gokat vonjuk ki a vízből, azok be­épülnek az eleveniszapot alkotó mikroorganizmusok szervezetébe s így ülepítéssel eltávolíthatók. A mechanikai és biológiai tisztí­tás együttes alkalmazásával eltá­volítható a vízben eredetileg a jelen­lévő szerves anyagnak több mint 90 százaléka s ez a hatásfok kielé­gítette a legkényesebb igényeket is. A nagyfokú urbanizáció és az ipa­rosodás következményeként létre­jött, egyre fokozódó vízszennyező­dés azonban szükségessé tette a szennyvíztisztítás harmadik foko­zatának a kidolgozását. A tercier tisztítás A biológiailag tisztított szennyvíz jelentős mennyiségű, a lebomlott szerves anyagokból származó am­móniát és foszfátokat tartalmaz. Ezek közvetlenül nem szennyezik a vizet, de felhalmozódásuk kedvező feltételeket teremt a növényi mik­roszervezetek tömeges elszaporodá­sához, ami —­ e szervezetek pusztu­lása miatt — újabb vízszennyező­déshez vezet (eutrofizáció). Az utóbbi években emellett szé­leskörű felhasználásra kerültek o­­lyan szintetikus szerves vegyületek, amelyeknek kémiai szerkezete el­tér az élő szervezetekből származó szerves anyagokétól (detergensek, növényvédő- és gyomirtószerek stb.). E vegyületek nagy részét a mikroorganizmusok nem bontják, ezért nem távolíthatók el a szenny­vízből biológiai tisztítás útján és nem bontódnak le az öntisztulás folyamatában sem. A tercier szennyvíztisztítás cél­ja a növényi tápanyagul szolgáló nitrogén és foszfor, valamint a nem biodegradábilis vegyületek eltávolí­tása. A használt eljárások nagyon komplexek, részben biológiai, rész­ben fiziko-kémiai módszereken ala­pulnak. Közvetlenül a felszabadulás után az országban mindössze nyolc vá­rosnak volt szennyvíztisztító tele­pe. Ez a szám 1967-ben már 56-ra növekedett, jelenleg pedig városa­ink nagy többségének van tisztító állomása. Új szennyvíztelepek épül­tek Aradon, Nagybányán, Temesvá­ron, Szatmáron, Marosvásárhelyen, Máramarosszigeten, Pitesti­ en, Cimpinán, a tengerparti üdülőhe­lyeken, Csíkszeredán, Székelyud­­varhelyen és másutt. A telepek többsége csak mechanikai tisztítást végez, de sok olyan városunk van, ahol már működik a második, bio­lógiai lépcső is. A tercier fokozatra a jelenlegi szakaszban, nálunk még nincs szükség. A szennyvizek tisz­títására államunk évente jelentős összegeket fordít. Minden állampol­gárnak kötelessége támogatni a vízminőségvédelmi tevékenységet, védeni és óvni folyóvizeinket a szennyeződéstől! Rott Lajos vegyész EGY SZERÉNY MUNKAHIPOTÉZIS, AMELY ÚJ GENETIKAI FELISMERÉSEKHEZ VEZET Oknyomozó paleontológia és ge­netika — látszólag az egzakt tudo­mányok egymástól nagyon távol eső ágai, hiszen az első letűnt korok élővilágának ásatag maradványait tanulmányozza, míg a második a je­len, sőt nem ritkán már a jövő bioszférájának öröklődési összefüg­géseit igyekszik kifürkészni, a szapo­rodási életműködéseket a molekulá­ris szinten zajló törvényszerűségekig követve nyomon, a feltárt ismerete­ket pedig — ha lehet — megpró­bálja antropocentrikus szempon­tok szerint hasznosítani is. Lazányi Endre nemrég megjelent tanulmá­nyának (Kromoszóma-evolúció és a fajok tömeges kihalása, Korunk Év­könyv 1973) figyelmes olvasása viszont arról győz meg, hogy a két tudományág interferenciája nagyon is kézenfekvő lehet, különösen azon az átfedési területen, melynek, ta­nulmányozásához a sugárbiológia eredményeit is csatasorba kell állí­tani. Nem könnyű olvasmány az, amit kínál, de olyan izgalmas kér­déseket feszeget, mely az igényes olvasót akkor is magával ragadja, ha történetesen nem szakembere egyik témának sem. Annyit hallunk manapság az ioni­záló sugarakról. Tudjuk, hogy rész­ben a Napból, részben a világűrből érkeznek bolygónkra (együttes ne­vük kozmikus sugárzás), másrészt földi eredetűek, ui. Terránk önma­gát is bombázza a természetes ra­dioaktív anyagaiból áradó ionizáló sugarakkal. A századforduló tájától pedig ehhez még egyre fokozódó mértékben adódnak hozzá az em­ber által keltett, „belső használat­ra“ felszabadított különböző erede­tű sugárzások is : a szelídebb rönt­gen­sugarak egyrészt, másfelől a sokkal több veszélyt is rejtő, mes­terséges atomhasadásból származó sugárzások. Kinek jutna azonban eszébe a kozmikus sugárzásoknak földtörténeti léptékben, az élővilág mai arculata viszonylatában is sze­repet tulajdonítani? Pedig az össze­függés kimutatható. Erre vállalko­zik — ha egyelőre óvatos munkahi­potézis alakjában fogalmazva is — Lazányi Endre tanulmánya. Darwin korszakindító művében, A fajok eredeté­ben számbaveszi mindazokat a szelekciós tényezőket, melyek meghatározzák egy-egy faj, esetleg nagyobb rendszertani egység fennmaradását vagy kihalását. El­gondolásának helyességét a tények legtöbbször igazolják is. Vannak azonban olyan rendhagyó esetek — és éppen ekkor történtek a legtöme­gesebb kipusztulások! —, melyeket sehogy sem lehet a darwini elmélet koordinátái közé illeszteni. Miért haltak ki virágzásuk teljében, egy­­csapásra a Perm-korszak végén olyan fajgazdag rendszertani kate­góriák, mint például az őskori hül­lőcsaládok jelentős része? „Világka­tasztrófáról“ nem lehet szó, hiszen a velük együtt uralkodott más rendszertani csoportok továbbra is változatlan életerővel szaporod­­tak s maradtak fenn akár napjain­kig is. „Kellett tehát egy olyan szelekciós tényezőnek lennie, mely az ökológiai viszonyoktól füg­getlenül és — evolúciós mérték­ben — olyan hirtelenül lépett fel, hogy az iránta érzékeny fajok alkalmazkodási képességének sebes­sége elégtelennek bizonyult a fenn­maradáshoz“ — szögezi le Larányi professzor. Schindewolf német pa­leontológus elméletével összhangban úgy véli, hogy a virágzó növény- és állatpopulációk tömeges kipusztulá­sának egyetlen elfogadható magya­rázatát a genetikai halálról szóló is­meretek alkalmazása nyújthatja. Szerényen munkahipotézisnek neve­zett felfogásában nagy horderejűnek látszik az a felismerés, mely a su­gárérzékenység és a kromoszómamé­ret között állapít meg összefüggést: a számszerű együtthatók növekedé­sével egyenes arányban nő a gene­tikai aberrációk száma is, követke­zésképpen a sugárártalom sújtotta fajok fokozatosan haladnak a rész­leges vagy a teljes sterilizálódás fe­lé. Ez a leegyszerűsítve és lerövi­dítve ismertetett hipotézis (melynek részletes kifejtésére a recenzens nem vállalkozhat, az idézett tanulmány azonban világosan kifejti, érveinek alátámasztására pedig az elvi bizo­nyítékokon kívül konkrét vizsgálati anyagon is demonstrálja feltételezé­sének valószínű helyességét), ma­gyarázatot szolgáltat arra a tényre, hogy az időszakonként (500.300 mil­lió évenként!) megnövekedő kozmi­kus sugárzások miért okozzák egyik-másik fejlődési ágazat villám­csapásszerű kihalását, míg mások látszólag háborítatlanul tovább fej­lődhetnek. Választ kapunk-e Lazányi Endre tanulmányából a címben felvetett kérdésre? Úgy véljük, hogy — rész­ben legalábbis — igen. De talán még fontosabb ennél az, hogy a ku­tató tudós hétköznapi munkájának öröméből-gondjaiból is ízelítőt nyújt az érdeklődő kívülállóknak, akár­csak a kiadvány többi, más szaktu­dományok körébe vágó dolgozata. Gábor Dénes TUDÓS A HÁTTÉRBEN Mikor a múlt év őszén megje­lent a remek kis gombahatáro­­zó a Dacia Könyvkiadónál, szak­mai körökben sokan kérdezték, hogy ki a szerzője. Nem mintha hiányzott volna a neve a könyv­ről : a neve — Málnássy László — ott volt, éppen csak nem mondott senkinek semmit. Leg­­fennebb néhány terepre is járó szakember (botanikus) ismerte a lelkes amatőr mikológust, s tud­ta, hogy könyvelő a foglalkozá­sa ; ám hogy halála után egy halom kézirata marad az utó­korra, számtalan megfigyelést rögzítő jegyzetanyag a hazai gombaflóráról, melyből végül is könyv lesz, azt ez a néhány szakember sem sejtette. S ha mégis igen, hát akkor azt nem várta, hogy az elkészülő könyv ennyire szakszerűen adja majd a „gombaisme" főbb szempont­jait, együtt a gombaszedők, sőt gombaétel-főzők számára fölöt­tébb hasznos gyakorlati tudni­valókkal. Egy kiváló népszerűsítő író te­hetségével is megáldott tudós veszett el a szerzőben ? Nem, a szerzőben csak egy lelkes ter­mészetjáró, egy szorgos adat­gyűjtő veszett el élete napjai­nak elfogyásával; a könyv szakmai erényei egy szakember­től származnak, aki háttérben maradt, akinek a neve nincs feltüntetve sehol a könyvben — s ez az, amiről voltaképpen be­szélni szándékozunk. Málnássy, az amatőr mikológus emléke előtt itt most csak tejet hajtunk, s nem méltatjuk életműnek is nevezhető természet-megfigyelő tevékenységét; több mondani­valónk van a tudós botanikus­ról (rangjáról csupán annyit, hogy egyik szerzője a hazánk egész flóráját felölelő, tizenhá­rom kötetes monográfiának), aki nem átallt „leereszkedni“ a szakmailag (növénytanilag) kép­zetlen könyvelőhöz, s nem saj­nálta az időt, nem nézte a te­temes fáradságot, nagyszerű ké­zikönyvet állított össze a fenn­maradt jegyzethalomból. Mind­ezt — bevalljuk — szerkesztősé­gi, kiadói pletykákból tudjuk ; a tudós botanikus közreműködé­sének, mint említettük, látható nyoma nincsen. Lehet, hogy va­lamilyen, előttünk rejtve maradt meggondolásból ehhez ő maga ragaszkodott, s ezért mi sem áruljuk el hogy ki ő — de így, névtelenül is, példaképül állít­juk azok elé, akik eddig sokkal kevesebb hajlandóságot mutat­tak a leszállásra tudományuk elefántcsonttornyából, s keve­sebb készséget tanúsítottak az ismeretterjesztő népnevelésre. Különösen az a vonatkozása figyelemreméltó tudósunk gesz­tusának, hogy egy amatőr mun­káját támogatta ; sajnálatos ta­pasztalatunk ugyanis az, hogy ma a szakemberek többsége mereven elzárkózik a műkedve­lők elől, főleg ha azok együtt­működésre kérik fel őket. E so­rok írójának például nemrégen alkalma nyílt elbeszélgetni egyik egyetemi városu­nk csillagászai­val, külön a hivatásosokkal és külön a műkedvelőkkel, s azt látta, hogy mindkét fél egy ka­nál vízben fojtaná meg a mási­kat, ha tehetné , a „profik“ di­lettantizmussal, tudatlansággal vádolják a műkedvelőket (ez persze, részben igaz, de hát ho­gyan lehetne másképp, főleg hogyha nem kapnak éppen tő­lük megfelelő szakmai útmuta­tást), az amatőrök pedig fölé­nyességet, lekezelést, megvetést hánynak a „profik“ szemére. S a helyzet nem sokkal jobb más városokban, illetve más tudo­mányágak területén sem ; az ak­varisták és a horgászok a hal­biológusokkal állanak hadilá­bon, a feltalálók a mérnökökkel s a műegyetemi professzorok­kal, az amatőr barlangkutatók a epeológusokkal, az ásvány­gyűjtők a mineralógusokkal — és így tovább, ameddig tetszik. Hogy pedig ez a helyzet milyen áldatlan, azt fölösleges bőveb­ben fejtegetnünk ; a műkedve­lők vesztesége az ügyből — az irányítás nélkülözése — egészen nyilvánvaló, s itt most csak any­­nyit óhajtunk szóba hozni, hogy a szaktudósok vesztesége sem csekély ; ők a népes amatőr­ se­reg kezébe jutó hatalmas tény- és tapasztalatanyagtól fosztják meg önmagukat. Tisztelet a kivételeknek — mert ne csüggedjünk, azért még ilyenek is vannak szép számmal Tisztelet a szaktldásokhoz nem feltűnési viszketegségből, hanem őszinte tudásvágyból forduló amatőröknek, s tisztelet az ama­tőröket nem lemosolygó, hanem nevelő, szerény sikereikre nem féltékeny szaktudósoknak. Tisz­telet még akkor is, ha — mint Málnássy „névtelen munkatársa“ — a háttérben maradnak , ha egyelőre nem vállalják is segítő gesztusuk nyilvánosságát. Bár ezt is megtehetnék, a remek kis gombahatározó a bizonyosság ra, hogy nincsen mit restellniük. Ónodi Sándor

Next