Előre, 1976. szeptember (30. évfolyam, 8955-8980. szám)
1976-09-01 / 8955. szám
4 . — Hazai szerszámgépgyártásunk büszkesége, az aradi Esztergagépgyár hat aprócska műhely egyesüléséből jött létre. KUN JÁNOS ezeknek egyikében szerezte meg 1945-ben a motorszerelő szakmunkás oklevelet. Három év múlva már az üzemalapítók brigádjában dolgozik. A falak építésétől a gépcsarnokok berendezéséig valamennyi soron következő munkálatból kiveszi részét. Majd az üzem első termékének, az SN 1-es számú esztergapadnak kivitelezői között találjuk. Mi történt ezután ? — Nem idézhetem fel ezeket az éveket anélkül, hogy ne emlékeznék szeretettel Lengyel Istvánra, első igazgatónkra és Müller Károlyra, első főmérnökünkre. Az új üzemnek technikai szakkáderekre volt szüksége. Nekik köszönhetem, hogy én is helyet kaptam azoknak a névsorában, akik rövid időtartamú tanfolyam elvégzése után tervező-rajzolói képesítést szereztek. Egy évig dolgoztam ebben a munkakörben, majd hosszabb intermezzo következett : a katonaság, ahol a tartalékos tisztiiskola keretében térképészként tevékenykedtem. 1957-ben tértem viszsza az üzembe. Szerszámgépszerelőként szerettem volna folytatni munkámat. Tudniillik az eltelt évek alatt újból és újból rádöbbentem arra, hogy életemnek teljesebb tartalmat csak a zümmögő-zakatoló gépek adhatnak. Különös ragaszkodással szerettem mindig a gépeket. Annak idején én voltam az a ritka gyermek, aki nem játszott. Ócska motorok és szerkezetek bütykölésével, szétszedésével és összeállításával voltam folyton elfoglalva. S e rajongásom életre szólónak bizonyult. — Hozzá kivételes érdeklődés és képesség társult. S ezek nélkül aligha képzelhető el jó szakember. De térjünk vissza az elhatározáshoz, melyet végül is nem sikerült valóra váltani. — Nem, mert hamarosan újból „felfedeztek“. Egészségi állapotom is arra kényszerített, hogy visszatérjek a műszaki rajzoláshoz. Szakmaismeretemet és rajzkészségemet elméleti felkészüléssel igyekeztem elmélyíteni. Értékes ösztönzést kaptam ehhez üzemünk „nagy öregétől“, Simonsits Sándortól, aki annyira megbízott bennem, hogy néhány hónapon belül már a művelettervek önálló elkészítésére vállalkozhattam. Újabb, ezúttal magasabb fokú szakrajzolói kurzus következett, s mivel igen-igen szerettem mindig festegetni, beiratkoztam a Népi művészeti iskola képzőművészeti tagozatára. A tájkép- és portréfestés ma is a legkedvesebb hobbym. Művészetszeretetem elmélyülését is ennek az intézménynek köszönhetem. Mondanom sem kell, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű útravaló ez a világotjáró ember számára. Közben a legkeményebbnek látszó fába is belevágtam a fejszémet. Elhatároztam, hogy 33 éves fejjel hozzálátok tanulmányaim folytatásához. 1967-ben az aradi 3-as számú líceum esti tagozatán érettségi diplomát szereztem. Sok mindent köszönhetek ennek az iskolának, többek között a szisztematikusabb önművelés készségének elsajátítását és német-angol nyelvtudásom alapját. — Közben első osztályú technikussá léptették elő. Szakmai műveltségét általános elismerés övezi. — Életelvem mindig az volt, hogy az úton sosem szabad megállni. Az alapot tulajdonképpen már tanoncéveim alatt megszereztem. Abban az aprócska műhelyben, ahol a szakmát tanultam, a gépkocsimotortól a varrógépekig minden fajta gép javításával foglalkoznunk kellett. S engem kivétel nélkül minden gép érdekelt. Később, amikor módszeres szakmaelméleti önművelésbe kezdtem, valamiképp arra is futotta erőmből, hogy az üzemünk életéhez fűződő technológiai ismeretek mellett az egész hazai gépgyártó ipar eredményeit, a világszínvonal elérésére irányuló törekvéseit figyelemmel kísérjem. Szorgalomból tettem, nem gondoltam arra, hogy egykor mint gépipari külkereskedelmünk árucikkeinek technikuskísérője veszem majd mindennek hasznát. — Tehát nemcsak az aradi Esztergagépgyár termékeit kíséri külföldi útjaikra ? — Elsősorban — de nem kizárólag — őket. Gyakran előfordul, hogy például nemzetközi kiállítások alkalmával a bukaresti, nagyváradi, kudzsiri gyárak árucikkeit, az esztergapadok mellett a gyalu-, maró- vagy varrógépeket is be kellett mutatnom az érdeklődőknek. Ez történt a nigériai Lagosban és a líbiai Tripoliban szervezett árubemutatóinkon. Egészen sajátos helyzetek elé is kerültem már. Az 1970-ben rendezett NSZK-beli román árubemutató kiállításra egyik gépünk szállítási hiba miatt elég súlyos külső sérülésekkel érkezett meg. Újra kellett festeni, s mivel én voltam az egyetlen technikai kísérő, fel sem merülhetett a kérdés, hogy rá végezze el a munkát. Persze a tipikus esetek nem ilyenek. Sokkal komolyabb helytállásról is tanúbizonyságot kellett már tennem. Hogy ,a feladataimmal általában sikerül megbirkóznom, annak is köszönhetem, hogy az elméletet sosem választottam el a gyakorlattól. Technikusi pályafutásom alatt is hűséges maradtam a gépcsarnok világához. Amikor időm megengedi, leszököm kedvenc gépeimhez, tanulmányozom az új típusokat. A rokonüzemeket is gyakran felkeresem. — Gondolom, hogy külföldi kiszállásait mindig alapos és céltudatos felkészülés előzi meg ? ! — Erre nélkülözhetetlenül szükség van. Persze mindenre felkészülni nem lehet. Erre már az első utam során rájöttem. 1968-ban Izraelben jártam. A vásárló cégek vezetői nemcsak a gépek működési elveivel kapcsolatos ismertetéseimet hallgatták meg és gyakorlati bemutatóimat tekintették meg, hanem tanácsot kértek arra vonatkozólag is, hogyan rendezzék be ipari egységeik gépcsarnokait az új gépekkel. Helyszíni rajzot kellett nekik készítenem. Ekkor értettem meg, hogy ebben a munkakörben az előzetes felkészülés nem lehet más, mint része, egyszerű kiegészítője az általános tudásnak és tapasztalatnak. — Az utóbbi években Kanadában, az Egyesült Államokban, Hollandiában, idén pedig — immár harmadszor — az NSZK-ban járt. Milyen jellegű kiszállások voltak ezek? — Minden kiküldetésemnek kettős célja van. Szakmai ügyelet biztosítása, vagy kiállítás, nemzeti szakág-bemutató rendezése, tehát legújabb termékeink felvonultatása. A szakmai ügyelet eladott gépeink beállítását s jövendő kezelőik kiképzését jelenti. E kétirányú ténykedésre mindenhol, de különösképpen a fejlődő, most iparosodó országokban igen nagy szükség van. Speciális szerviz-problémák is csatlakoznak e feladatkörhöz. Ami nemzetközi kiállításainkat illeti : igen nagy élményt jelentett számomra az, hogy én, aki üzemünkben pályafutásomat az SN 1-es számú esztergapad-típusok kivitelezői között kezdtem meg, legutóbb e hatalmas családfa legújabb termékét, az SN 500-as típusú esztergapadot mutathattam be a külföldi érdeklődőknek. — Milyen a fogadtatásuk és a tekintélyük a világban az aradi Esztergagépgyár termékeinek ? — A kérdésre számadatokkal is felelhetnék: négy földrész közel hatvan országába exportáljuk gépeinket. Válaszolhatnék azzal is, hogy milyen hatalmas utat tettünk meg termékeink világszínvonalra emelésének útján. Megkezdtük az elektronikus és hidraulikus programvezérlésű esztergapadok gyártását is. Ezek pontosság mércéje két mikron, hozzávetőlegesen a hajszálvastagság huszadrészének megfelelő nagyság. Külföldi útjaimról a szakemberek elismerő véleményével gazdagodva szoktam hazatérni. De a szakemberek véleményénél is jobban lelkesítenek azok a félig csodálkozó, félig büszkeségtől áradó kérdések és megjegyzések, melyeket egy-egy nemzetközi kiállítás alkalmával az évtizedekkel ezelőtt kivándorolt, külföldön élő románoktól hazánk iparának fejlődéséről hallok. — Egy-egy kiküldetés zsúfolt szakmai programja közben milyen kulturális élményeket sikerül csipegetni a világból ? — A múzeumokat, emlékházakat és a képtárakat mindenhol megtekintem. A képzőművészet jelenti számomra a legtöbbet. A montreali Szépművészeti Múzeum s a Realbrandt-múzeum megtekintését életem legnagyszerűbb élményei közé sorolom. Tulajdonképpen naplót kellett volna vezetnem élményeimről, anynyi van belőlük. Sajnos erre már nem futja időmből. Ehelyett képeslapokat és diapozitíveket vásárolok. Albumokban, filmkockákon őrzöm emlékeimet. Ezeknek alapján tartom meg az üzem közművelődési életének keretében szervezett úti beszámolóimat. Persze nemcsak politikai és kulturális élményeimről szoktam beszámolni munkatársaimnak. Minden hazatérésem egy-egy alkalom a nagyon komoly, nagyon elmélyült szakmai megbeszélésekre, melyeknek során — gépeink külföldi „vizsgái“ alapján — a gyártmányok minőségi továbbtökéletesítésének időszerű feladatait vitatjuk meg. Juhász Zoltán NÉGY FÖLDRÉSZEN HAZAI ESZTERGAPADDAL NAGYVILÁG FIATAL FÜGGETLEN ORSZÁGOK ELSŐ LÉPÉSEI A FÖLDOSZTÁS NAPJA LANERÁBAN Azt tartják, Madagaszkár számára kétszeresen számít az a Hat esztendő, amely 1971—1976 között telt el. Ez az ország, noha függetlenségét már 1960-ban kikiáltották, egészen az utóbbi évekig a neokolonializmus gátlástalan vadászterülete maradt. Emiatt, 1971 március 29-én, — a gyarmati uralom ellen 1947-ben kirobbant nagy nemzeti felkelés évfordulóján — megmozdultak a Dél parasztharcosai és ez az esemény olyan megnyitó folyamat kezdetét jelentette, amely 1973-ban a francia-malgas egyezmények felmondásával, a francia csapatok elvonulásával és az országnak a frank övezetből való kilépésével végződött. 1974- től kezdődőleg pedig a független fejlődés merőben új irányát jelzi a főkondonákt reformja — ezzel a hagyományos elnevezéssel illetik a falvakat vezető közösségeket — a nemzetgazdaság megerősítésére hozott intézkedések, nyitás a világ és a szocialista országok felé, majd az államosítások sorozata. Ennek a folyamatnak szerves része az agrárreform beindítása is, amelyről az alábbiakban az AFRIQUE-ACIE című folyóirat nyomán számolunk be olvasóinknak. „Kezdetben volt a nagy síkság, Antananarivo közelében , 7000 hektáros földterület, amelyet időközönként ellenőrizhetetlen áradások öntöttek el. A nagyralátó malgas uralkodó, Andrianaponimerina, aki a XIV. században az ország első egyesítését végrehajtotta, már akkor ki akarta terjeszteni itt a rizsültetvényeket, egészen a tengerig. Alattvalóit biztatta, hogy művelés alá vegyék ezt a nagy területet, de csakhamar le kellett mondania : a természet erősebbnek bizonyult... Ez a terület Laniera. Azóta persze változtak az idők. A tájat hosszú, nyílegyenesen meghúzott gátak szelik át, mindenféle nagyságú csatornák mentén. Szigorú rend szerint kimért, hosszúkás, egyhektáros parcellák várják jövendő tulajdonosaikat, akik majd megművelik őket. Laniera az első terület Madagaszkár Demokratikus Köztársaságban, amelyet visszahódítottak a természettől, feljavítottak, rendeztek és most, az agrárreform során kiosztanak. Az egyik, mintegy 233 hektáros rész hivatalos kiosztása már néhány héttel ezelőtt megtörtént. A tulajdonosokat, a jelöltek tömegéből, állami bizottság válogatta ki. Szempontok : a családi terhek, a jövedelem színvonala, a föld megművelésének lehetőségei. Feltételek : a paraszt vállalja, hogy tíz éven át bizonyos öszszegű adót fizet — a telek ára és a talajjavítási munkák fejében — mielőtt végleges tulajdonos lesz , vállalja, hogy a földet ő maga, betegség, vagy elhalálozás esetén pedig valamelyik hozzátartozója megműveli ; betartja az agronómusok által adott utasításokat, ami a mezőgazdasági munkálatok idejét, a műtrágya használatát, a kártevők elleni védekezést, a gátak karbantartását, a rizsföldek vízzel való elöntését illeti ; vállalja, hogy csatlakozik azokhoz a parasztszövetkezetekhez, amelyeket az övezetben az áruellátás javítására, a rizs értékesítésére stb. létesítenek és részt vesz azokban a közös munkálatokban, amelyeket tárolósilók, rizshántoló építésére, mezőgazdasági gépek használatára stb. terveznek“. „A most beindított földreform végrehajtása nem könynyű feladat Madagaszkárban, ahol az emberek — legalábbis egyes vidékeken — ragaszkodnak a földhöz, a magántulajdonhoz — vélekedik az Afrique-Asie cikkírója. A madagaszkári vezetők szerint azonban semmiképpen sincs ellentétben az országban kibontakozó demokratikus, forradalmi átalakulások jelenlegi szakaszával. Szerintük pillanatnyilag az a lényeges, hogy a termelőerőket felszabadítsák, a parasztságnak visszaadják önbizalmát, munkakedvét, olyan jövedelemhez juttassák, amely nem a városiak, még kevésbé a külföldiek zsebébe jut. Mindeddig ugyanis a külső gazdasági körülmények, főképp az imperialista domináció általános kerete, de a belső közigazgatás is, — amely a neokolonializmust szolgálta ki s brutalitáshoz is folyamodott, hogy a parasztokból több pénzt kicsikarjon, elszigetelte, — tétlenné és bizalmatlanná tette, esetenként pedig ellenállásra késztette a parasztokat.“ A jelenlegi földreform célkitűzéseit a továbbiakban így jellemzi a lap : „Az új agrárreform végrehajtásával megbízott szervek, hogy elkerüljék a földek anarchikus elfoglalását és a nagyvárosihoz hasonlatos falusi proletariátus kialakulását, a földek látványos felszabdalását, amely hátrányára van mind a termelésnek, mind a termékek értékesítésének, azt az utat választották, hogy az újabb földeket, azokat, amelyek főleg az idegen koncessziók felmondása révén szabadultak fel s amelyeket ma kevéssé vagy egyáltalán nem művelnek, a kiosztás előtt feljavítják, aztán szövetkezetesítik“. A szövetkezetesítés kibontakozására előremutató példa a déli övezetben már 1974-ben létrehozott Avotse — Felszabadulás — nevű szövetkezet. Alapelve, hogy a termelők, ügyeik intézését saját kezükbe véve, olyan hálózatot teremtsenek, amely lehetővé teszi a falusiaknak, hogy kikerüljenek a felvásárlók-kereskedők uralma alól, megfelelő áron jussanak ipari árukhoz, termékeiket maguk szállítsák a piacra. A termékek begyűjtése az Avotse keretében mintegy húsz felvásárlóközpontban történik s a szövetkezetnek a környékén harminc elárusító helye van, az elsőrendű fontosságú termékek forgalomba hozására. Saját gépkocsiparkkal és üzletekkel rendelkezik, van rizshántolója és egy sóbányát is kitermel. Az Avotse azt tervezi, hogy kollektív megművelés alá vesz jelenleg még szűz területeket , ez azonban hosszúlejáratú vállalkozás, amely jelentős anyagi eszközöket, állami támogatást igényel. „Az agrárreform végrehajtásának egyik fő nehézsége a képzett káderek hiánya, főképp a vezetés, irányítás terén — folytatja az Afrique-Asie cikke —. A közeljövőben országos jellegű szakoktatási intézet létesítését tervezik a főkondonák számára, ahol a faluközösségek által ajánlott és továbbtanulásra küldött többezer fiatalt fognak felkészíteni.“ Összegezésként a lap így ír : „Egészében még csak a kezdeteknél tartanak és a kormánynak az agrárreformot illetően határozott szándéka : lassan sietni... Mintegy 500 000 hektárt kitevő földterületet írtak eddig össze, amelyeket a «föld azé, aki megműveli» jelszó alapján fognak kiosztani. De nem úgy, hogy elő ne készítenék, fel ne javítanák ezeket a földeket és hasznosításukra előtanulmányokat ne végeznének." A talajjavítási munkálatokban részt vesz az úgynevezett „fejlesztési hadsereg" is. E VASÁRNAP MAGDEBURGBAN lőző este, érkezéskor, Magdeburg, a Német Demokratikus Köztársaság nagy iparvárosa, úgy tárult elénk, mint fények drágakő-fűzére az Elba hosszán. Másnap vasárnap volt, cirógató napsütés és elindultunk, hogy fölfedezzük magunknak az előző esti látomás nappali mását... Milyen egy nagy iparváros vasárnap ? Minden pórusával pihen. Dolgos hét után, lakói is élvezik a megérdemelt pihenőt, csak a kikötőnek nincs vasárnapja, bár ott is amolyan „félárbocra eresztett" a forgalom. A belvárosban szinte megszűnik ilyenkor a hétköznap zajló közlekedés, valódi dimenziókban tárulnak fel utcák-terek, mintha elnyújtóznának a friss virágágyások mentén. A város előbb új arcát mutatja a látogatónak : a modern központot, a sajátos hangulatú Karl-Marx-Strasséval, amely olyan tágas, hogy tulajdonképpen elnyújtott köztérnek is beillik — s funkciója szerint is az : dekoratív szökőkutak sora követi egymást — a neves berlini professzor, Fritz Kühn fémmunkái —, mellettük padok. Minden gépjárműforgalmat kitiltottak innen, egyetlen kivétel a villamos, de vasárnap az sem közlekedik. És e köztér két oldalán emelkedő változatos, modern épületek rendeltetése is ennek megfelelő : áruházak, szaküzletek,tejbár, önkiszolgáló étterem, szálló és filmszínház. Most csak a Centrum Áruház vasárnap délelőtt is nyitva tartó élelmiszerboltja körül van forgalom, a Karl-Marx-Strasse a sétáló, kirakat-nézegető magdeburgiaké ; a tejbár teraszára most állítják ki a tarkaterítős asztalokat... Innen, ha a villamossínen átvágunk, valósággal más világba cseppenünk. A XX. század modern urbanisztikai együtteséből egyenesen a XVII. századba... Parányi, arányos tér, keskenyhomlokzatú házakkal, amelyet kecsesen zár le a Régi Városháza barokk épülete. Közeledünk s mintegy varázslat alatt, harangjáték szólal meg. Hallgatjuk a tisztacsengésü, finom muzsikát, amely egy más kort idéz s az a néhány járókelő, aki épp most szeli át a teret, ugyancsak megáll és úgy élvezi. Utána a Városháza toronyórája elüti a tízet, s mi körüljárjuk az épület előtt a híres Magdeburgi Lovas szobrát — eredetije a város Művészeti Múzeumában van s úgy tartják, az első különálló lovas ércszobor egész Észak-Európában. A téren, a csodálatos hűséggel helyreállított régi házak egykori, élénk színeikben pompáznak : fáradt rózsaszín, pisztáciazöld, hófehér stukkódíszítések... Ami egyenesen meglep, hogy a Régi Városháza — ma is Városháza ! Hogyan ? Ez a mégoly nagyszerűen helyreállított, de mégis XVII. századi épület megfelelhet a közel 300 000 lakosú, modern iparváros igényeinek? Csak addig marad ez rejtély, amíg meg nem kerüljük az épületet, akkor látjuk, hogy újjáépítői merész ötlettel ultramodern „hátsó traktust" bújtattak mögé. Arányaiban, formájában illő, pedig egészen modern, nem „archaizál" és szemből, az Alte Mark felől nem is látszik... A hátsó bejáratokon aranybetűs fekete táblák jelzik, hogy itt vannak a leginkább látogatott ügyosztályok. Ma azonban vasárnap van, a „hátsó traktus" csupa csempe, neon és fehér függöny, funkcionális irodái — ahol a város és polgárai ügyesbajos dolgait intézik — csendesek. A Városházától balra, patinás épület előtt, Otto von Guericke szobra áll kis, nyugalmas tér közepén. Hát persze — bukkannak fel emlékezetemből az iskoláskori élmények — a „magdeburgi féltekék" azért voltak magdeburgiak, mert a híres fizikus, légnyomás-elméletének igazolására, itt a város határában végezte azt a híres kísérletet, amikor lovakkal húzták szét azt a két féltekét, amelyek közül kiszivattyúzták a levegőt s csak a külső légnyomás tartotta össze őket... Nem különös, hogy a XVII. században a nagy Elba-parti város polgármestere egy fizikus és építész lehetett ? — elmélkedem s a magyarázatot előbb a város korai ipari-kereskedelmi elrendeltetésében keresem, amelyet IX. századi alapításától kezdve az Elba partján elsősorban földrajzi fekvése határozott meg. Magdeburg már a XIII. század végétől vezető tagja a Hanza-városok Szövetségének ! És azok a büszke paloták, amelyek közül néhány ma is áll, az ezt követő nagy gazdasági fellendülés, hirtelen meggazdagodás idejéből származnak... Ezt az időszakot azonban a harmincéves háború pusztításai követték, amikor — történelme során először — Magdeburgot lerombolták. És Otto von Guericke, a fizikus-építész-polgármester volt első újjáépítője ... Ilyen szükségszerűség hívta hát a város élére hírneves fiát ! Nézem a szobrot, a kor ízlésének megfelelően könnyed eleganciával leültetett alakot s arra gondolok : vajon mit szólna Otto von Guericke, ha valamilyen csoda folytán, ezen a vasárnapon életre kelne és végigsétálhatna az Elba-parton ? Vajon elégedett lenne a város második újjáépítését elvégző nemzedék munkájának eredménye láttán . .. Mert a tudós nagyvonalú, korát jóval megelőző urbanisztikai elképzeléseit akkor, a kor tulajdonviszonyai között nem válthatta valóra. S ha ő személyesen szenvedett is emiatt, Magdeburg mégis falak közé visszavonult, megerősített városként épült újjá, szinte hátat fordítva az Elbának. Falai között élt, lakói visszahúzódtak a keskeny utcákba, sötét udvarokba ... Csak a második világháborút követő gyökeres gazdasági-társadalmi átalakulások nyomán, az újjáépítés során változott meg a nagy Elba-parti város urbanisztikai koncepciója is. Mert, a két világháború között kifejlődő kapitalista ipar, amely — ugyancsak az Elbának köszönhetően — már a XIX. században megjelenik itt, a folyó partján gombaként felnövő kis gyárakkal, majd a nagy Krupp- Gruson cég betelepedésével, csak a kapitalista profit és a proletár nyomornegyedek növekedésével járt együtt... ...Az Alte Marktól rövid az út az Elba-partig, csupán a központba vivő nyolcsávos közlekedési útvonalat kell átszelnünk. Virággruppok, pázsitos teraszok között ezüst csík a folyó. A part mentén közpark, modern szoborcsoportok, a háttérben néhány új épület lépcsősora közelíti meg a partmenti teraszokat. Pihenésre, sétára, elmélkedésre csábító hely . .. Merőben új urbanisztikai elképzelés adta vissza a városnak az Elba-partot Ma, noha Magdeburg régi ipari hagyományait számos nagy nehézmechanikai üzem viszi tovább — szimbolikusan, nagy forradalmárok nevét viselik : Ernst Thällmann-, Karl Liebknecht-, Georgi Dimitrov üzemek — s a legkülönfélébb ipari felszereléseket gyártják, daruktól, exkavátoroktól hengerdes gépekig, távol fekszenek a városközponttól. És a nagyforgalmú, új átrakódó kikötő, a Német Demokratikus Köztársaság e legnagyobb folyami szállítási gócpontja közelében felépült új acélmű füstje sem jut el a városba. Dél felé jár az idő, mamák napoztatják kicsinyeiket, a szobrok körül gyermekek fogócskáznak. Turisták csoportja érkezik a gótikus katedrális felől, amely dupla tornyával, jellegzetes tömbjével uralja a várost és az Elba-partot. Egyik csoporttal mi is bemegyünk a Dómba. A XIII. század elején megkezdett és egészen a XVI. századig épülő katedrális a gótika igazi iskolája, minden korszak jegyeit fellelni rajta. A bombázások alatt megrongálódott remekművet nagy állami költséggel, teljesen helyreállították... A hideget őrző vastag falak közül jólesik kijönni újra az Elba-parti sétányra. Egészen a folyó fölött vagyunk itt, a vaskorlát hosszán vasárnapi sétálók gyönyörködnek a látványban. Mögöttünk, árnyas fák között blokkházak világos tömbjei bontakoznak. Magdeburg, az Iparváros, miközben őrzi múltjának értékeit, építi a mát. A Reform nevű új városrészben 15 000 lakás épült fel, az Északi negyed, amely most épül, összesen 32 000 magdeburgi dolgozó családnak fog kényelmes, komfortos lakást adni. Az Elba-hídon ebben a koradélutáni órában megnövekedett a gépkocsiforgalom. Sokan tartanak gyalogosan is a keleti part nagy kiterjedésű Kultúrparkja felé, ahol a sportpályákon ilyenkor kezdődnek a mérkőzések, a kultúrcsarnok délutáni előadásai. Csatlakozunk a vasárnapi emberáradathoz, de az első útkereszteződésnél, a járda szélén stoplámpa állít meg. Utolsó pillanatban lépek vissza egy nagy biztonsággal felém hajtó kerékpáros elől ... s akkor veszem észre, hogy a járda peremén, éppen a kerékpárosoknak fönntartott sávon álltam . . . Később, mint magdeburgi sajátosságot jegyeztem meg, hogy az egész városban a legforgalmasabb útvonalak mentén külön jelzett sáv áll a kerékpárosok rendelkezésére. . . Bizonyára nagyon szeretik városukat a magdeburgiak. Emberi arculatú, szocialista város ez az új Magdeburg, amelynek építői összességében és apró részleteiben egyaránt azt tartották szem előtt, hogy a lakosok jól érezzék magukat. Szeretik, építik és ápolják. Búcsúzóul eszembe jutott az a tucatnyi fiatal fiú, akikkel még reggel, a városközpontban, a Wilhelm Pieck allén találkoztunk : farmernadrágosan, hoszszúnyelű gyökérkefékkel felfegyverkezve érkeztek, gyorsan nekigyürkőztek s tisztára sikálták a járdát , porszem nem maradt mögöttük. Az Otto von Guericke nevét viselő műegyetem hallgatói lehettek, nagyobb középiskolások, talán fiatal üzemiek ? Nem kérdeztük. Jelenlétük azonban hozzátartozott a magdeburgi vasárnaphoz és számunkra ismét azt szimbolizálta : ezt a várost magukénak érzik lakói. D. Mátray Erzsébet Szökőkutak és új épületek a Karl Marx Alléén A tízéves Virginia magányossága Milyen lehet, amikor egy községben, vagy faluban csupán egyetlen gyermek él ? Hiába kiált át a szomszédba társai után, csak a visszhang válaszol ; ha végigszalad a főúton, csak saját cipőinek koppanását hallja ... Nem hiszszük, hogy bármelyik fiatalabb, vagy idősebb olvasó ne csodálkozna már csak a feltételezésen is. Pedig létezik ilyen, napjainkban, például Olaszországban. Az olasz Giorni című hetilap nemrég képes riportban számolt be róla, hogyan tölti napjait az Appenninekben, az Abruzzók lábánál fekvő szülőfalujában, Capricchiában, a helység egyetlen gyermeke, a tíz éves Virginio ... Esetét figyelmeztetésnek szánta, esetleg csupán érdekességként tálalta fel a lap ? Az mindenesetre világosan kiderül, hogy Virginio magányossága nem különcködés, hanem társadalmi jelenség velejárója , története az olasz hegyi falvak lassú, de biztos elnéptelenedéséről beszél. „Az évek óta tartó elvándorlás következtében, az Abruzzók lábánál fekvő kis helység lakossága állandóan csökken s ma a településen már csak huszonöt lakos él: két család, főképp öregek, akik semmiképpen sem akartak megválni szülőföldjüktől — írja a Giorni. — És ez már tulajdonképpen feljegyzésre sem lenne érdemes abban az övezetben, ahol a krónikus munkahiány már régen arra késztette az embereket, hogy tömegesen otthagyják szülőföldjüket. A szomszédos Castel Troniban például már csak egyetlen család él. Ami a lap figyelmét magára vonta, az Capricchia legfiatalabb lakosa, a tíz éves Virginio Santarelli. Hogyan élhet egy gyermek ilyen magányosan ? A kisfiú mindennapjainak leírásával a valamikor életteli települések rohamos leromlásának képét festi meg a Giorni: „Virginio apjával és két nővérével — a 17 éves Vittoriával és a 23 éves Maria Graziéval — a helység központjában lakik, egy öt évvel ezelőtt épített házban ... Minden reggel a községi busz viszi iskolába, a hét kilométerre fekvő Amatricébe. Ez a község is nevezetes hely volt valamikor : itt készült, innen kapta elnevezését az egész országba szállított, finom „amatriciana“ gyúrt tészta, makaróni ... Virginia ötödik osztályos és iskolai előmenetele teljesen normális. A megszokottól eltérő problémái akkor kezdődnek, amikor hazaér , társak hiányában, akikkel játszhatna, beszélgethetne, mindennap magányosan barangol a helység üres utcáin, hogy az időt agyonüsse. Ugyanis Capricchia kevésszámú aktív lakosa — köztük Virginia apja és nővérei is — késő estig a helységen kívül dolgoznak : a mezőkön, vagy Amatricében. A gyermeknek pedig nincs más választása, mint az, hogy magányát az állatokkal, vagy az öregekkel ossza meg ... „Különösen leszűkített, szomorú világban él Virginios élénk szelleme, amely korántsem marad el a korabeli gyermekekétől, ezt meg is sínyli. Fekete szemei annyi szomorúságot, méltóságteljes komolyságot tükröznek, hogy nem lehet észre nem venni bennük az öreges kifejezést...“ Az apa, az 50 éves Giuseppe, mit tehetne ? Keményen dolgozik, hogy megkeresse, ami a családnak szükséges, nincs ideje azzal törődni, mit csinál a gyermek. S ami a jövőt illeti, arra vonatkozóan Virginiának magának is határozottak ez elképzelései : tovább akar tanulni, hogy amikor nagy lesz, elmehessen Capricchiából... „És végeredményben más választása nincs is, Capricchia jövője csak remetei életmódot tartogatna számára, olyant, ami a szomszédos Castel Troniban már valóság...“ — végzi cikkét a Giorni. Virginio, akinek egyedüli pajtásai az állatok ELŐRE - 1976. szeptember 1." stb. Bár a múlt évszázad is joggal tarthatott igényt a találmányok századának titulusára, hiszen megannyi alapvető s mindennapivá vált közhasználati cikkünk, közlekedő eszközünk akkor vált valóra, s erről pontos és szinte kimerítő lajstrommal szolgálhat bármely valamire való lexikon vagy kézikönyv — de melyik, illetve mekkora lexikonba, kézikönyvbe férnének bele a huszadik század műszaki újításai, vívmányai? Ez még akkor sem lenne megvalósítható, ha az apróbb találmányoktól eltekintünk, továbbá kiiktatjuk ennek a műfajnak a vadhajtásait: a képtelen, az értelmetlen vagy a csak igen kevés, esetleg kétes értelmű szerkentyűket. Az alábbiakban említsünk meg — nem először, és aligha utoljára — néhányat ezek közül. Itt van mindjárt egy Los Angeles-i hamutartó. Első látásra semmiben sem különbözik közönségesebb társaitól. Ám ha tulajdonosa — vagy a vendég — rágyújt, s elhelyezi a perem megszokott hornyában az égő cigarettát, a hamutartó váratlanul köhécselni kezd. Szárazon, bosszantóan, idegesítően köhög harminc másodpercig. És így figyelmezteti a dohányost, mi vár rá, amikor már nem is lesz automatizált hamutartóra szüksége egy kis jóízű köhögéshez. Ezzel a találmánnyal rokon az a svájci cigarettatárca, amely óraszerkezettel van ellátva, s amely csak bizonyos időközökben nyílik ki, hogy egyetlen szál cigarettával szolgálhasson tulajdonosának. Remek eszköze a túlzott cigarettafogyasztás mérsékelésének, csak sajna kiolvasható a róla szóló kurta hírecskéből egy kis szépséghiba is. Azok a bizonyos időközök ugyanis tetszés szerint beállíthatók, módosíthatók. S ettől kezdve már szkeptikussá lesz a maga is bodor füstöt eregető szerkesztő. Térjünk most át egy másik amerikai találmányra, amelyből ugyancsak élethű hangot varázsol elő mérnök-feltalálója. Egy ugató magnóról van szó, amely önműködően bekapcsolja magát, és negyedóra hosszat csahol, valahányszor megáll valaki a kapu előtt. Ezzel rokon biztonsági berendezést ötölt ki Jessie Sawell egyszerű háziasszony. Ajtajának zára csak akkor nyílik fel, ha a kísérletező egy ötdollárost vesz ehhez igénybe. És csak első látásra tetszik ez a különös ötlet értelmetlennek, nevezetesen addig, amíg arra a kérdésre keresünk választ, hogy miért ne lenne a betörőnél egy ötdolláros. Igenám, csakhogy a biztonsági berendezés nem a betörők orra előtt teszi kinyithatatlanná az ajtót, hanem Jessie Sawell tulajdon férje előtt, az alábbi lakonikus megindokolással: — Ha az utolsó garasát is elissza az a részeges disznó, akkor nincs mit keresnie a házamban ! Végül pedig egy olyan találmány, amely semmilyen gyakorlati célt nem szolgál, csupán a feltaláló hangulatát villanyozza fel. S lévén a szóban forgó nyugatnémet feltaláló javíthatatlan futballszurkoló, mi sem természetesebb, mint hogy az általa módosított kakukkos óra minden negyedórában lelkesülten kiált fel. Gól! Pótolandó azokat a kihagyásokat, amelyekkel a lelátón eltöltött kilencven percek szomorítják a mi emberünket. Ezt a kakukkos órát minősítette aztán egy helybeli sportlap a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak. Szerinte sokkal élethűbb lett volna, ha ugyancsak negyedóránként a megsérült játékosok jajgatását reprodukálja. Ám épp ezekkel a sérült vagy csak látszólag sérült játékosokkal kapcsolatban állapította meg egészen komolyan ugyancsak az NSZK-ban egy pszichológus, hogy például az a jelenség, amikor mozdulatlanul feküsznek a földön, lelki és sokkos alapon azonosítható a megtámadott állatok védekezésével, amelyek halottnak tettetik magukat. Ezen persze el lehet gondolkozni. De csak abban az esetben, ha nem olvassuk el hozzá azt a hírt, amelyet egyébként mi is közöltünk már, s amely a Buenos Aires-i Manuel Tempraro tanfolyamáról szól. Ezen a tanfolyamon alapvető színészi fogásokat tanulhatnak meg a labdarúgók, például azt, hogy miként kell minél élethűbben vonaglani a pályán. Ennek a tanfolyamnak a végzettjeit szerény véleményünk szerint Mexikóban kellene felléptetni, ahol a futball egyik új változatában 20 percig hagyományosan játszanak, aztán egy feldühített bika ront be a pályára, s attól fogva minden gól duplán számít. Hát majd ott tessék élethűen vonaglani! Majtényi Erik