Előre, 1977. január (31. évfolyam, 9060-9083. szám)
1977-01-16 / 9071. szám
ELŐRE. 1977. JANUÁR 16. VASÁRNAP•VASÁRNAP•VASÁRNAP SZOCIALISTA MÉLTÁNYOSSÁG ÉS SZAKMAI ETIKA „Mindenkinek meg kell értenie: erkölcsi és hazafias kötelessége, hogy egész energiáját, hozzáértését és munkaerejét a szocialista tulajdon fejlesztésének szolgálatába állítsa, ami a legfőbb forrása az ország gazdasági-társadalmi felvirágzásának, az egész nemzet jólétének és boldogságának (. . .) Az egész nevelő munkát a szocialista etika és méltányosság elveire kell építeni, amelyek szerint mindenki attól függően kap a társadalomtól, hogy milyen konkrét hozzájárulást nyújt a haza haladásához. Fel kell lépnünk az olyan tendenciák ellen, hogy alárendeljék a társadalom általános érdekeit a szűk, egyéni érdekeknek, minél kevesebbet adjanak a társadalomnak és minél többet várjanak el tőle.” NICOLAE CEAUSESCU : Azt hangsúlyoztuk legutóbb a munka etikájával foglalkozó írásunkban (Előre, 1976. december 2.), hogy a szocialista erkölcs általános követelményei egyformán érvényesek minden munkatevékenységre, bármely területen fejtik is ki azt, bármely fokú képesítéstigényeljen, bármilyen legyen minősítésének és társadalmi fontosságának foka. Ezúttal általános és sajátos egységére kívánom röviden felhívni a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a munka szocialista etikájának általános követelményei sajátos módon érvényesülnek minden munkaterületen, minden szakmában. Minden szakmának megvan a maga etikája (tudományos nevén: deontológiája), amely a sajátos gyakorlatából kiszűrt és az arra érvényes követelményeket foglalja magába. Régóta léteznek szakmai etikák; egyesek részletesebben kimunkáltak, mások kevésbé; egyesek elméletileg is kidolgozottak, rendszerbe is foglaltak, mások kevésbé rendszerezettek és csupán a köztudat szintjén mozognak, mégis hatnak, ismertek és elismertek. Az ókor óta ismeretes a sajátos orvosi etika, amelyet Hippokratész foglalt először rendszerbe; ma külön tantárgy az orvosi fakultásokon. Sajátos etikája van a tanári foglalkozásnak, amelyet nálunka tantestület statútuma rögzít. Sokat írtak a jogászok, különösképpen az igazságszolgáltatást végző bírák etikájáról; nem kevesen foglalkoztak a hivatalnokok, az adminisztrációt végzők etikájának követelményeivel; a hivatásos katonák, tisztek szintén mindig rendelkeztek viszonylag kidolgozott etikai kódexszel. E felsorolás olvastán nyilván feltűnik: viszonylag ismertebbek, kidolgozottabbak, elméletileg rendszerezettebbek az értelmiségi foglalkozások deontológiái. Az antagonista társadalmak évezredeiben az anyagi javakat közvetlenül előállító, fizikai munka volt a legnagyobb mértékben alávetve a nyílt vagy burkolt, jogi-politikai vagy gazdasági kényszernek; a kényszerűségből, a puszta létfenntartásért, alacsony minősítési szinten végzett munka nem is igen igényelte a rendszeres etikai tudatosítást. Kialakult, mégis, a kézművesek, iparosok sajátos erkölcsi követelményeinek tudata, amit a céhek, szakmák rendszerbe is foglaltak, végső soron minden társadalmilag számottevő foglalkozás kialakította, a tudatosság alacsonyabb vagy magasabb fokán, a maga szakmai erkölcsét. A szakmai etikák terén is érvényesül az általános fejlődési törvény, a kontinuitás és diszkontinuitás egysége. A szocialista etika minőségileg újat hoz, megszakítja az eddigi fejlődés folytonosságát, ám éppen e fejlődés eredményeivel szemben hoz újat, miközben ezekből nő ki és ezekre támaszkodik. A szocialista orvosi deontológia nem az általános orvosi etika mellett, hanem annak pozitívumait, általános érvényű követelményeit értékesítve és egyszersmind a szocialista erkölcsiség sajátos tartalmaival felújítva jön létre; ugyanez vonatkozik minden szakmai etikára a szocializmus feltételei között. Amit azonban kiemelni kívánunk:szocialista társadalmunk számára egyformán fontos valamennyi szakma deontológiája, a hagyományosan kidolgozottabbak mellett az összes társadalmilag jelentős szakmáké, a fizikai munkáké éppúgy, mint a szellemi foglalkozásoké. S nyilván nem túlzás azt állítanunk, hogy az anyagi javakat közvetlenül termelő fizikai tevékenységek etikája különös figyelmet érdemel, egyrészt viszonylagos kidolgozatlanságánál, másrészt elsőrendű társadalmi fontosságánál fogva. Ezek kidolgozása, úgy hiszem, az elmélet embereinek és az illető szakmák képviselőinek közös feladata. Csak a szakmabeliek ismerhetik belülről munkájuk emberi, etikai követelményeit, csak az ő hozzájárulásukkal lehet rendszerbe foglalni, elméletileg megragadni ezeket a követelményeket. Úgy hisszük, egy ilyen közös vállalkozás komoly hozzájárulást jelentene a munka szocialista etikájának, a dolgozók etikai tudatának fejlesztéséhez. A továbbiakban a szakmai etikák néhány közös kérdését kívánjuk megemlíteni, amelyek az általános munkaerkölccsel szoros kapcsolatban állnak. A minőségi munka kérdése a munka szocialista etikájának egyik igen fontos vonatkozása. A szocialista társadalom érdekei és a dolgozó ember szocialista öntudata egyaránt megkövetelik, hogy munkáját mindenki a lehető legmagasabb minőségi szinten végezze, hogy termékei, munkájának eredményei — bármilyen természetűek is legyenek azok — a lehető legjobbak legyenek. A minőségileg nem megfelelő munka a társadalmat anyagilag is, erkölcsileg is megkárosítja és a dolgozó erkölcsi önmegvalósítását is megkérdőjelezi. Nos, a minőségi munka specifikus követelményei mások az építőiparban, mint az oktatásban, a kohászatban, mint a mezőgazdaságban és csupán a szakmán belül állapíthatók meg bizonyossággal. Sőt, minden szakmának sajátos kritériumai vannak a látszati és a lényegi minőségi munka megkülönböztetésére, márpedig ez a megkülönböztetés döntő módon befolyásolja mind a munka reális társadalmi hatékonyságát, mind erkölcsi értékét. Nem a minőségi munka látszatát kelteni, hanem tényleg minőségi munkát nyújtani; az alapos szakmai ismereteket, a szakma „fogásait", „trükkjeit" nem a minőségben mutatkozó hiányok elkenésére, nem látszat-eredmények, hanem valóságos minőségi teljesítmény elérésére használni, ez minden szakmai etika egyik elsőrendű követelménye. Ehhez kapcsolódik a látszati és a valóságos erőfeszítés, az összpontosításnak és az odaadásnak mímelése vagy valódi megvalósítása közötti különbségtevés. Mint ismeretes, a munka szocialista etikájához tartozik a munka javadalmazásának etikája. A javadalmazás szocialista elve a munkára épül, a munka mennyisége, minősége és társadalmi fontossága szerint juttat kinek-kinek. Mint az szintén ismeretes, pártunk a kis- és nagyjövedelmek közötti különbség fokozatos csökkentését szorgalmazza a kisebb jövedelmek gyorsabb növekedése által, ügyelve ugyanakkor a méltányosság elvének szigorú tiszteletben tartására. Nos, éppen a méltányos javadalmaztatás biztosításában van nagy szerepe a szakmai etikának, a különböző munkák mennyisége és minősége, társadalmi fontossága közötti különbségek konkrét és pontos megjelölésének. A szakmai etikák másik fontos kérdésköre a dolgozót a szakmabeliekhez fűző viszonyok etikája. A kollegialitás, a szakmai összetartás kérdései mindig nagy súllyal szerepeltek minden deontológiában, a szocialista deontológiákban is nagy szerepük van. A konkrét helyzetekben konkrét módon megoldandó kérdések itt az általános és partikuláris, az össztársadalmi érdek és a csoportérdek közötti viszony dialektikájából származnak. A szakmai összetartás, kollegialitás, amennyiben segítőkészségben, kölcsönös megbecsülésben nyilvánul meg, kétségtelen pozitív etikai töltetű; alapvetően fontos azonban, hogy elvszerűen, azaz az össztársadalmi érdek és a szocialista etika általános követelményei elsődlegességének tiszteletben tartásával érvényesüljenek, semmi esetre sem ez utóbbiak hátterébe szorítása által. A szakmabeliekhez fűződő viszonyok után magától kínálkozik a „külsőkkel", a szakmán kívüliekkel való érintkezés etikai kérdésköre, amely különleges fontossággal bír azokon a munkaterületeken, amelyeken az ilyen érintkezés a szakma gyakorlatához tartozik. Az oktatót növedékeihez, az orvost pácienseihez, a közhivatalnokot a közhöz, az elárusítót a vevőkhöz, a művészt közönségéhez fűző viszonyok az említett munkakörök lényegéből fakadnak: e viszonyok etikája minden szakmában más és más konkrét követelményeket támaszt, mindegyikben meg kell . .nyilvánulniuk egyben a szocialista etika általános, elvszerű, szocialista követelményeinek. Minden ilyen szakma közös etikai lényege a szolgálat, a „közönség", a „köz", végső soron a szocialista társadalom közösségének szolgálata. E téren az alapvető etikai vétség a viszony megfordítása, a „külsők" alárendelése a szakmabeliek érdekeinek. Megemlítenénk még, minden deontológia követelményeként, a megfelelő képesítés megszerzését és fejlesztését.Csak az lehet jó szakember, aki szakmája fejlődésével lépést tart — ez a kijelentés már közhely napjainkban. E lépéstartásnak, önképzésnek is sajátos etikája van a különböző munkaterületeken, más-másfajta erőfeszítést igényel, a munkatársakkal szembeni viszonyok sajátos alakulását involválja stb. Végül említjük — bár fontossági sorrendben nem utolsó kérdés — a pályaválasztás etikáját. A munkaterület megválasztása természetesen egyéni, de nem csupán egyéni kérdés. A munka, amint azt kifejtettük, az egyén önmegvalósításának legfontosabb hatékony és egyben etikus módja. A szakmát, foglalkozást úgy kell megválasztani, hogy az a legjobban megfeleljen az egyén képességeinek és hajlamainak, ám ugyanakkor a társadalmi igényeknek is; e kettő egyensúlya biztosítja a helyes és célravezető pályaválasztást. A külső, konjunkturális, előnyszempontú vagy divatszerű okokra épülő pályaválasztás gyakorlatilag téves és etikailag helytelen, alkalmatlan rajthelyzetet teremt az etikais és hatékony önmegvalósítás számára. Az általános és a szakmai etika szempontjainak a maguk egységében már a pályaválasztásnál jelen kell lenniük, hatniuk kell. ★ A teljességre törekvés nem lehetett ez írás célja. Nem kívántunk mást, mint a szakmai etikákkal való részletesebb és elmélyültebb foglalkozás szükségességére felhívni a figyelmet. Roth Endre Viktóriaváros modern, urbánus főtere BARTALISRA EMLÉKEZVE PETRE PASCU BARTALIS, A KÖLTŐ BESZÉLT Derű havazott a teremben. Betöltötte az ifjúság. • A költő beszélt, remegés volt, Dübörgés, ének a szava. Amint hallgattam, eltöltött a Nagy ünnepek áhitata. Áttetsző ritmusok keringtek közöttünk, mint a víz gyűrűi. Kivallgó barázdákban sarjadt Illatozó nyarakká lettünk. Mezők kurjantása, pecséted Megmarad halántékomon! Szitakötők felhője rajzott A csontszín kocsányok felett, És mályvás kelyhében a versnek Harmat gyémántja csillogott. Hát Dózsa? Másutt hol lehetne Tüze, máglyája, mint a könyvben? Láttam, hallottam, mint világlik Lángra gyújtván az öröklétet... Mondom, Dózsa hangját hallottam... Különben csend volt — ahogyan A refrén mondja. A terem Tökéletes mély csöndbe süllyedt. Szép szülőföld, arany Kosály! Más nyelven, ám testvéri szóval Köszöntöm most küldöttedet, Kiválasztottadat köszöntöm. 1970. április 8. Fordította Majtényi Erik Az irodalomnak, bármely nép irodalmának gazdag dokumentációs forrása egy-egy író jegyzetfüzete. Vagy a levelezése. Ez annyira nyilvánvaló, hogy fölösleges is lenne tovább taglalni. Mégis, ha például a román irodalmat vesszük, köztudott, hogy az Eminescu-korszakot tárgyaló kritika milyen értékének tekinti Titu Maiorescu naplójegyzeteit. Néhány évvel ezelőtt pedig Kemény Zsigmond Naplóját olvasgattam. Milyen értékes tükre ez Kemény Zsigmond korának, milyen felbecsülhetetlen utalásai vannak Petőfire — az emberre, a költőre — vonatkozóan! A román irodalom múzeumának folyóiratában, a Manuscriptumban megjelenő levelek folyvást új fényt vetnek egyes alkotók életére és életművére. A közelmúltban eredeti Petőfi-dokumentumokat közölt a folyóirat. Jómagam is nagyszámú olyan levél boldog tulajdonosának tekinthetem magam, amelyeket Bartalis János küldött nekem. Több mint negyven ilyen levelem van, s ezek törhetetlen életkedvet sugároznak, minden megpróbáltatás legköltőibb ellenszerét. Ha csupán ezek az 1957—76-ból származó relikviák lennének birtokomban, s nem egész polcnyi dedikált kötete, belőlük is kiviláglana a költő személyisége. S mennyi bennük az irodalmi adat, esemény! Ehhez járul az életmű s az ember is, akit jól ismertem. Az ember, aki magas érzelmi fokon nyilvánította ki barátságát, s akit barátomnak tekinthettem az első perctől fogva, amely azzal tüntetett ki, hogy találkozzam s beszéljek vele. Még levélváltásaink előtt ismertem meg Bartalis Jánost a kolozsvári egyetemi könyvtárban, ahol állásban volt. Lapok és folyóiratok roppant halmaza közt választékos külsejű férfi fogadott a sajtótermékek évfolyamainak súlyos kötege közt. Még nem tudtam, kihez van szerencsém, őt pedig teljességgel lefoglalták olvasmányai, tudományos munkássága. Észre sem vehette fürkésző pillantásomat. Egy kolléginája világosított fel, hogy neves író, tanulmányaiba elmélyült ember, aki azért az irodalmi kávéházat sem kerüli el. Mindezt egy cigarettaszünetben mesélte el a szőke hölgy egy kis szobájában , a nagy könyvtárnak, amelynek jómagam is szerény munkatársa voltam egy ideig, s ahol ' Bartalist nem is láttam" soha másként, csak a kollekciói közé elbarikádozottan. Hogyan került sor később a már említett levélváltásokra? Hadd szögezzem le, hogy abban az időben, amikor én hivatali szorgosságának bámulója voltam, s még mintegy 5—6 évig Bartalis semmit sem közölt, én legalább nem találkoztam a nevével. Megtorpanás volt-e ez — vagy az íróasztalfióknak dolgozott? Tény, hogy 1950-től kezdve, mikor Bukarestbe költöztem, egyre sűrűbben találkoztam folyóiratokban annak a szerzőnek a nevével, akit addig nem ismertem. Újraolvasván leveleit, kiderült, hogy 1959-ben vonult nyugalomba, tehát még hosszú ideig szentelhette magát ismét teljes egészében az irodalomnak. Akkoriban próbálkoztam meg vele, hogy románba ültessem át egy teljesen új hangú, mély és mégis roppant egyszerű, kötetlen formában írt gyönyörű versét. Először egy rövid lapot küldött, ezt hosszú levelek követték. Íme a lap: Kolozsvár 1957. II. 8. Kedves Pascu Elvtárs! Kányádi útján küldött szíves üdvözletét köszönettel vettem, valamint azt a hírt is, hogy lefordította egyik versemet és szándéka további versek fordítása is. Ha valamelyik lapban közölné a fordítást, legyen szíves írja meg nekem. Válogatott verseim kötetét a mai napon elküldtem az ön címére. Szívélyes üdvözlettel vagyok tisztelő híve Bartalis János Amilyen mértékben az újabb levelek jöttek, úgy engedett a hivatalos hangvétel, úgy fordult közvetlenre. Mindkettőnk levelei arról a szándékomról szólnak, hogy kihozzam egy kötetét, miután egyes fordításokat és egész ciklusokat is közöttem tőle a Viața Románeascában (itt jelent meg „Bartalis, a föld költője“ című cikkem is), a Gazeta Literarában, a Tribunában, az Orizontban stb. Levélváltásunkban a fordításaimról szól, gyöngéd tanácsokat ad, biobibliográfiai adatokat közöl velem, jelzi a folyóiratokat, amelyekben szó esik verseiről. Egyikről tökéletesen megfeledkezett, meg is örvendett, amikor felhívtam figyelmét Hatvany Lajosnak a húszas években írt egyik hosszú cikkére. Miről is szólhatnék még e szűkre szabott hasábokon, hogy meg ne sértsem az összkép harmóniáját? Számos hír jön arról, hogy gőzerővel dolgozik, bőséges utalásokkal kosályi gazdálkodásának esztendeire, arra a tizenhárom esztendős földművesmunkára, amelyet annyi írása tükröz. Vagy ez a szomorú közlés: „Kakassy Bandi halála mindnyájunkat levert. Még sokat írhatott és dolgozhatott volna, alkothatott volna Eminescuéhez hasonló műveket. A temetésen Jancsó Elemér és Enea beszélt.“ (1963. nov. 10.) Másutt arról értesít, noha tudtam ezt, hogy Méliusz a Viata Románeascában (1956 decemberében) kimerítő tanulmányt írt életművéről. Ezt azzal kapcsolatban, hogy szüntelenül újabb adatokat kértem tőle. Egy levlapról 1964. október 3-án : „Kedves Barátom ! Régóta nem írt, mi az oka ? Most is Szemlértől tudom meg, hogy a Bibi. pt. toll 250. számában az ön fordításában megjelent a „Csillagok“ c. vers.. Kötetének megjelentetését nem tudtuk megvalósítani. Ilyen irányú erőfeszítéseimről, hogy is tehetné másképp — roppant hízelgően ír: „ ... én a magam részéről nagy örömmel egyezem bele, hogy válogatott gyűjteményt ön fordítson, annál is inkább, mert a kezdeményezés valóban az Öné...“ (1960. december hó 17.) Mindazonáltal örvendtünk neki, amikor végül más fordítók munkájaként két kötete is megjelent románul. Csak amikor 1963-ban Kolozsvárra utaztam, csak akkor örvendhettem a szerencsének, hogy találkozhatom Bartalissal és beszélhetek vele. Előbb felhívtam, s amint kaptattam fel a dombon, már messziről láttam, hogy a költő és felesége a nyitott ablakban várja jöttömet. Nyilván kíváncsiak voltak, hogyan festhet az addig csak levelekből, fordításokból ismert vendég. Bőségesen megterített asztallal vártak, amelyről a bor sem hiányzott, „a hosszú nyakú üveg“, ahogy a fehér leánykát becéztük. Véget nem érően beszélgettünk egész délután. Ott volt a két kisiskolás unokája is, Ildikó és Beácska, akik jól beszéltek románul, aztán nagyapa unszolására Beácska elszavalta a „De különben csend van“ című versét. Persze viharos tapsot aratott vele. Petre Pascu (Folytatása a 4. oldalon) A KÉTARCÚ VÁROS (2.) ÚJ KORSZAK Tudomásom szerint Vlahica sohasem volt szegény saját termésű művelődési eseményekben. Színjátszói, énekkara, tánccsoportja rendre minden évadban betanulta, bemutatta új műsorát. Beneveztek, megjelentek és sikeresen szerepeltek a megyei versenyeken. Színdarabjaikkal, táncaikkal vendégszerepelni is eljártak a környék irigylésre méltóan módos-tágas, korszerű művelődési otthonaiba. Művészi széphez, önműveléshez való ragaszkodásuk nagyszerű példáját adta éveken át 1948-ban alakított kórusuk. Helyben sokáig nem volt karvezetéshez értő zeneszakos. Mégis évről évre szervezték, rendezték a kórust, dalosaik a próbákra, szereplésekre minden alkalommal összegyűltek. Székelyudvarhelyi zeneszakost kértek meg, a képző tanára, Lakatos Imre vállalta az áldozatot, ingázott ki ide, vezette őket éveken át. Régtől működő tudományosművelődési egyetemüknek évről évre több köre, tanfolyama van, s évente tízzel-százzal számosodó művelődni, tanulni vágyó hallgatója akad. ősztől indult 17 tanfolyamára 714-en iratkoztak be, s ez a település lélekszámához arányítva nem is kevés. Ám az eredmények, számok sorolásánál bizonnyal többet mond az a tény, hogy az idei tanévtől helyi születésű zenetanár, Herczeg Mihály vette kézbe az énekkar irányítását. De az ugyancsak vlahicai Bodó Levente szobrász sem kapkodott nyüzsgőbb, „színvonalasabb" városok után, itthon telepedett meg. Itt akar élni, alkotni, itt tanít-nevel, innen küldi szobrait a megyei tárlatra, és rendezi fafaragó gyermekeinek, műkedvelő képzőművész tanítványainak gyűjteményes tárlatait. . . Ha arra alkalmas teremre bukkannak valahol... Falu és telep lakói együtt vesznek részt a különböző formációk tevékenységében. Ilyen „vegyes" csoportot képez a tucatnál is több műkedvelő színjátszó, világosít föl Bagoly István, a művelődési otthon igazgatója. A színjátszók egy egyfelvonásos és egy háromfelvonásos színmű bemutatására készülnek. — És hol próbálnak? — kérdem Bagoly Istvánt székhelyén, a néptanács földszinti szobácskájában. — Nem kell messzire mennünk — s fanyar mosoly tűnik föl arcán — itt, ebben a szobában... Az igaz, ha mind begyűlnek, mozdulni nem marad hely. — S a fenti kultúrotthon?... A falué?. . . — Próbákra nem alkalmas. Az egész kultúrotthon egyetlen hodály. Nem fűzhető ki minden csip-csup próbára. Az egyetlen nagyterem máskülönben sem nyújthat hajlékot minden együttesünknek, minden tanfolyamunknak, körünknek. . . — Ha színház jön Vlahicára, hol lépnek föl? — okvetetlenkedem. — Ott a fentiben fölléphetnek. Színpada elég nagy, nézőterén 300 szék van, de olykor ötszázan is bent szorongnak. . . — elhallgat, majd meggondolja magát s folytatja. — Tudja, annak az emeletén, a nagyterem fölötti szobákban rendezkedett be a pionírház, s ugyanott van a városi könyvtár. — A tervbe vett kiállításokat hol rendezik be? — Itt próbálunk szerencsét a néptanácsnál. Ha ideadják, a gyűléstermet kérnénk el. Nem kérdezősködöm tovább. A környék valóban irigylésre méltó, általam is jól ismert művelődési otthonaira gondolok, az almásira, a kápolnásira, a máréfalvira, a zetelakira meg a többiekre, melyeket jórészt az illető faluközösség önkéntes hozzájárulással, hazafias munkával izzadott ki magából — saját magának. Éppen a vlahicaiak igyekezetéből ne tellett volna? ! 2 "Ha már minden beszélgetés az üzemhez lyukad ki, ha minden út a vasgyárhoz vezet — biztatott Ráduly Sándor — látogassak el oda is, feltétlen keressem meg Rusz Sándor igazgatót. . . Mert igaz az, hogy a város nagy ügye az üzem, de az is, hogy az üzemé pedig a város. S ez utóbbinak fáradhatatlan mozgatója Rusz elvtárs. Az igazgató Bukarestbe utazott, az üzemben helyettese, Schönberger Francisc fogad. Kérésemre röviden vázolja a vasgyár történetét. Hogyan jutottak el a vasasok a Kishomoród vizével hajtott kezdetleges ércfeldolgozó masináktól a mai korszerű berendezésekig, gépekig. Az utóbbi évtizedekben nem csupán az üzem, de a város életében is nagy esemény volt pártunk főtitkárának, Nicolae Ceaușescu elvtársnak 1971. augusztusában Vlahicán tett látogatása, új korszakot jelző beszéde az üzem munkásaival tartott találkozón. E forró augusztusi napon hangzottak el a gyár nagyarányú fejlesztését bejelentő szavak: „Nagy öröm számomra, hogy újból megtekinthetem üzemüket, s találkozhatom a munkások és mérnökök kollektívájával, az üzemvezetőséggel, a pártszervezettel, önökkel. S meg kell mondanom, hogy jó benyomást szereztem az utóbbi két évben elért haladásról, noha úgy vélem, hogy amit itt valóra váltottak, az még csak a kezdet. Az üzemnek gyorsabban kell folytatnia a korszerűsítési folyamatot, hogy biztosítsa mind a termelés gyarapítását és a minőség javítását, mind pedig a munkások jobb munkakörülményeit. Biztosítani kell új beruházások mielőbbi megvalósítását, úgyhogy ebben az ötéves tervben maradéktalanul teljesíthessük a termelés gyarapításának a feladatát, s mintegy 2500-ra növeljük a munkások számát, noha azt hiszem, hogy meg kell vizsgálnunk milyen újabb lehetőségek vannak a létszám további növelésére a termékek magasabb fokú feldolgozását biztosító új üzemosztályok megszervezésével". A látogatástól eltelt időszak roppant gazdag volt megvalósításokban, a vállalat munkaközösségének egész tevékenysége minőségi változáson ment át. A könyvecske egyik sokatmondó passzusát idézem: „A nyersanyagbázis kiterjesztése és az övezetben található vasércek magasfokú hasznosítása érdekében 1972-től megkezdi működését — a Hargita Bányaipari Vállalat keretében felállított dúsító állomással párhuzamosan — a lövétel dúsított sziderített zsugorító berendezés. Ugyancsak ebben az évben került sor az új hőközpont megindítására. 1973-ban a sűrített levegő központ, valamint a vízellátó berendezés üzemeltetése kezdődött meg, továbbá megvalósult a vállalat csatornázása, az elhasznált víz tisztítása és újrafelhasználása. Az utóbbi munkálatok során részben megoldódott a város ivóvíz ellátása is. Az első korszerű szerszámgépekkel ellátott megmunkáló csarnokot 1973. folyamán adták át, 1974-ben elkészült a második is, az első kapacitási szintjén, így alakult ki számos korszerű, magas technicitású és nagy teljesítőképességű szerszámgéppel felszerelt, évi több ezer tonnát kitevő termelőképességű fémmegmunkáló részleg." Milyen bővítés folyik napjainkban? — Pillanatnyilag — válaszol Schönberger elvtárs — az üzem történetében példa nélkül állóan nagyszabású beruházás van folyamatban. A többszázmillió lejes építkezés első részét jövőre fejezzük be. Az új öntöde részlegenként történő átadásával dolgozóink létszámát fokonként a pártfőtitkár elvtárs által kért szintre emeljük. A hirtelen megnövekedett szakmunkaerő-szükségletet, szintén fokonként, a helybéli líceumból fogjuk fedezni. — Hát valóban nagyokat lépegettünk az utóbbi 38 évben — mosolyog Svella Dezső mester. — Azért mondok ilyen konkrét számot, mert ami ezalatt történt itt az üzemben, annak szemtanúja, részese voltam. Képzelje el, gyermekkoromban idelenn a telepen mindössze 96 házszám volt. Ha apáink felébrednének, nem ismernének sem a gyárra, sem a telepre. Svella Dezső mester csoportjában 22 nemrég felszabadult vasesztergályos dolgozik. A keze alatt tanulták ki a mesterséget, s ahogy ő mondja, legtöbbje megállta a helyét, Tolváló szakmunkássá vált. Vitus András nevét említi, kinek a szakmai vetélkedő országos szintű szakaszán, Temesváron nyert első díjával okkal-joggal dicsekedhet akárki előtt. — A Vitus-fiú talán még a 18 életévét sem töltötte be. A vizsgán ,elméletben, gyakorlatban egyaránt bizonyított. Sok mindent tud, annyit, hogy mi annak idején álmunkban sem érhettük volna utol. . . Más volt akkor a világ, a gondolkodás, mások az emberek Nekünk, emlékszem, úgy kellett összelopkodnunk a tudást, a mesterséget. Szívesen emlékszem vissza egykori mestereimre, Pivár Ervinre, Buti Károlyra. De akkor az volt a szokás, hogy a tudásukból tőkét kovácsoltak, amit féltve őriztek, amiből csak cseppenként juttattak. Nekünk, iásoknak úgy kellett ellesnünk tőlük... Ma másként van minden. Én személy szerint annak örülök, ha minél könnyebben, minél hamarabb meg tudok értetni tanítványaimmal egy-egy fogást. . . Végül az üzem lesz több azzal is. • Mihály Ottó mester szavai is a fiatalok körül fordulnak meg: — Nem is lehet másként, hiszen nagyapám, apám meg jómagam után — én,már lassan a nyugdíjhoz közeledem — két fiam dolgozik a gyárban. Mit mondjak, azt, hogy könnyebb nekik?. . . Ez így van jól. .. Csupán egy dolgot hiányolok, mégha Vlahica kicsi hely is, nem nagy a mozgás, azt, hogy a fiataloknak nem nagyon van ha szórakozniuk. . . Értelmesen szórakozni. Mert a cukrászdán, bodegákon, vendéglőkön kívül valami más is kellene. Szabó Barna GYÖRGY DÉNES ÉVTIZEDEI A köszöntés a jókívánságok, melyek 90. születésnapján György Dénes bátyánk felé szállnak, köszöntik azt az egykori tanárt, aki nemzedékek sorát kísérte a tudás hegyvonulatai felé és legöregebb tanítványai, ha élnek, maguk is a hetven körül tipegő nagyapák már, — és köszöntik azt az előadóművészt, a példás népnevelőt, aki mögött alkotó életpályája naplójában ilyen tények sorakoznak : elsőéves tanárjelölt korában, 1906-ban kezdte a rendszeres versmondást, ez hetven versmondó esztendőt tesz ki és 1700 versmondó estet, versmondó órát jelent, iskolákban, kultúrházak pódiumán és színpadon, az élő irodalom megszerettetésének szolgálatában. Szemlér Ferenc „a versmondás nagymesterének“ nevezte. „A kitartás György Dénes több mint félévszázados versszeretetét szolgálattá nemesítette, a romániai magyar vers szolgálatává“ . — írta róla egy évtizeddel ezelőtt Kántor Lajos, és ott van az értékelések sorában Tamási Áron, Szentimrei Jenő, Gy. Szabó Béla, Balogh Edgár, Sütő András, Vita Zsigmond, Beke György, Apáthy Géza neve, számos irodalmi orgánumban és diáklapban megjelent méltatás mellett. Ezeknek az évtizedeknek a nevében szálljon most feléje a virágzó hazai, kultúra és irodadalom köszöntése. Lászlóffy Aladár KÖSZÖNET KÉT KÖLTŐÉRT MEG A TÖBBIÉRT Előszóban,,személyesen szándékoztam volna elmondani amit most itt közhírré teszek. De az ünnepelt, a romániai magyar versmondás úttörőveteránja, a 90. évét a múlt vasárnap betöltött György Dénes bácsi — nem volt otthon. Igaz, a négytagú küldöttség, melynek önkéntes szószólója lettem volna, a megígértnél egy nappal későbben tudott elindulni a Sétatérbe torkolló Eminescu utca felé. Az idő csalogatóan tavaszias volt, Dénes bácsit is elcsalogatta hazulról, így aztán nélküle koccintottuk el a kedves lánya kínálta poharat. Ekképpen a szónak is nyomdafestékhez kellett dörgölőznie, már csak azért is, hogy ne csupán Dénes bácsi tudjon ottjártunkról, hanem tudja meg mindenki, akit illet, aki ebben a hazában szeret magyarul verset hallgatni, hogy György Dénes bácsi — hála legyen, szép hosszú élete folyamán — legalább nyolcszázszor mondott, az egymásután és egymásba nőtt emberöltők, már több tízezerre, talán százezerre menő serege előtt verset. Legfőképpen romániai magyar verset. Hogy a két háború közt a szépemlékezetű Teszitori Nóra és Szentimreiné Ferenczy Zsizsi mellett Dénes bácsi művelte a legmagasabb szinten s a legintenzívebben élőszóban a magyar költészetet. De a háború után is még egy ideig. Tavaly a tévében is láthattuk és hallhattuk. Ezt szándékoztam volna és szándékszom ezúttal megköszönni mindannyiunk nevében. A magam nevében meg külön is köszönetet mondanék az először tőle hallott két költőért: a múlt esztendő végén hirtelen távozott Bartalis Jánosért és József Attiláért. A nevüket is tőle hallottam először. Valamikor, jó harminc évvel ezelőtt, még udvarhelyi diák koromban. A költőkről is szólt, nemcsak a versüket mondta. Tanított is, nemcsak gyönyörködtetett. Az a két vers pedig a „De különben csend van“ és a „Mama“, azóta is úgy él bennem, ahogyan tőle hallottam. Ha magamban olvasom is, velük hallom György Dénes bácsi felejthetetlen hangját, hanghordozását. Jelent ez talán anynyit, mint egy vékonyka reményű halhatatlanság. Jó egészséget Dénes bácsi. A 100.on azért otthon találjuk ! Kányádi Sándor