Előre, 1981. február (35. évfolyam, 10324-10347. szám)

1981-02-01 / 10324. szám

4. GY. SZABÓ BÉLA -KOLUMBIAI ÚTJÁRÓL M­ilyen szétszakíthatatlan a folyamatossága, az ön­magával való azonossága Gy. Szabó Béla életútjának és életművének, az idő hosszában, és a láthatár irányainak kiterje­dése mentén. Mielőtt valame­lyik reggel felmentem a műter­mébe, előzőleg néhány pillan­tást vetettem 45 évvel ezelőtt megjelent fametszet-albumának, a Liber Miserorumnak,—a Nyo­morultak könyvének — a képeire. A hajdani kolozsvári Fellegvári­­negyed, a Sáncalja sikátorai, lépcsőközei, rongyos darócba öl­tözött szegényei néztek vissza belőle. Bent a műtermében pe­dig „egy sok-sok ezernyi kilomé­terre lévő város, Cali „fellegvári­­oldaláról" készített vázlatok! Egy óriási Kőmálalja, csak da­rác helyett lenge tarkabarkasá­­gok, hiszen csak néhány széles­ségi fokkal van északra az Egyenlítőtől. Mezítlábas négerek, félvér kislányok, Winnetou vá­gású indiánok és Don Quijote arcélű spanyolok; — a várost 1526-ban alapították Columbus munkatársai és követői. Most is ők is elvegyülnek a Nyárád men­ti arcokkal, a kolozsvári vásártér nyüzsgésével, a Jangcekiang menti sárkánytalajú hegyvonula­tokkal, a görög szigetek és a Badacsony villódzó fényjátékai­val... Az egyik falon trópusi dzsungel, a másikon a Hója er­dő árnyas tisztása, flandriai ker­tek, mexikói révület és torockó­­szentgyörgyi zord idők. És az egész együtt, így, egy­mással szemben, és egymás mel­lett, hihetetlenül, mondhatnám úgyis: képtelenül valóságos. — Hogy kerültem most éppen Kolumbiába? Egy régi olasz ba­rátom hívott meg, illetve az 5 révén a Cali Egyetem, ahol ő professzor, valaha élt nálunk is. Tehát az egyetem vendége vol­tam, a Kereskedelmi Kamara bo­nyolította le a kiállítás megren­dezését, a Modern Művészetek Tertulia nevű múzeumában. A három vendéglátóm között szét is osztottam kiállításom nyolcvan fametszetét; állandó kiállítást nyitnak belőle. — Mi ez a nyolc­van metszet? — 1942 és 1979 közötti anyag­ból válogattam, a Napraforgó­­verőtől az Egyeskőig. Mondha­tom, ugyanolyan egzotikus ha­tást tett rájuk, mint tenne ránk az ő világuk. Amint ezekből az újságcikkekből láthatod, leg­jobban a Dante sorozat tetszett nekik; aztán a Hónapok; a Pásztor a Bukura tónál; az Ön­arckép tibeti sapkában; Görög emlék; és még kinek mi. Belepillantok a spanyol újsá­gokba, s a katalógusba: Bufalos en el agua — a Fürdő bivalyok; bufalos en el agua, ismételge­tem magamban, milyen zengze­­tesen spanyol; és ez a Nina con sombrero, ez bizony, az a ked­ves Nyárád menti kislányka, a nagy szalmakalappal mindnyá­junk unokahuga. Az egyik újság­cikk címe: El rei del xilografia Europea en Cali: Az európai fa­metszés királya Caliban. Mekko­ra városka ez a Cali? kérdem. — Úgy másfél millió a lakos­sága. Körülbelül ezer méter ma­gasan fekszik, de rajta túl már négyezer méter fölé magaslanak a hegyek; azokon túl következik az óceán. Hogy nem kísértett-e meg a magasság? Dehogynem. Dzsippel fölmentünk 4100 mé­ter magasig; az onnan még hátralévő 300 méter szintkülönb­séget gyalog tettem meg, kísé­rőm, egy műtörténésznő társasá­gában. Hogy ott fenn mi volt az első gondolatom? Hát az, hogy mutassanak nekem meg egy elcsapott gyulafehérvári gé­pészmérnökből lett fametszőt, aki hetvenöt éves és négy­hónapos korában, saját fá­,­bán, légzőkészülék nélkül, hóna alatt egy mappával, nem messze az Egyenlítőtől, 4400 méter ten­gerszint fölötti magasságba ka­paszkodik, vázlatokat készíteni... És hogy odafenn mit találtam? Tíz katonát és egy őrmestert. Egy televízió-adó tornyát őrizték. Vad, sötétkék, lilás tájak, egy­­egy sistergő tűzsárga, vagy ve­res folt lobog bennük, meg a­­gyagvörös, lekopott óriás hegyol­dalak. Eldorado kék tavai; pál­maligetek, — egy parkban egy meglepő szobor, valaki kutyájá­nak a szobra, valakit megmen­tett, de döbbenetesen emlékez­tet valahogy, egészében, úgy mint jelenség, a régi inkákra­­kutyaszobraikra. Pálmaligetek, egy költő kertje, — Paraiso —: a vázlatok közt dúskálunk; baná­nok, egyszerre virág és gyümölcs rajtuk; bambuszligetek; pók­majmok... ottani Lépcső utca és Mosónő; Cölöpházak; különle­ges növények... — Mit ábrázol az első, ott ké­szült rajzom? Ezt a bokrot, ládd; utána tudtam meg, hogy ennek a nedvéből készítik a hírhedt nyílmérget, a kurátét, éppen ezt választottam ki elsőnek.. Külön­ben a kolumbiaiak abban is kü­lönböznek a mexikóiaktól — jaj, hogy még miben? mondtam, az itteni szegénynegyedek nem olyan pokolian nyomorúságosak, mint-.a mexikói bidonvillek, azok a pléhdobozokból összetarkolt nyomortelepek; az itteniek vala­hogy emberibbek , hogy szíve­sen ülnek modellt; Mexikóban nem nagyon lehet nyugodtan raj­zolni, itt igen. . . Mondták, hogy ne menjek az ottani Fellegvári­­negyedbe; házigazdám bejáró­nője, aki ott lakik, az se vállalta, hogy elkísér; megvernek, azt mondta, de elmentem egyedül, leültem a kocsmákban, rajzol­tam az ajtó, az ablakok előtti látványt, odajöttek, belepillan­tottak a vázlatokba, rámnevettek, továbbmentek, vagy nyugodtan ültek. Milyenek a modellek? Szépek! Szépek, sok szép típus van ott, mindenféle faj típusai, és a keverékek között is. A nége­rek nagyon szeretik, ha rajzol­ják őket, nyugodtan ülnek, rád koncentrálnak. — Faji kérdés? — Faji kérdés ott nincs. Leg­­fennebb annyi a különbség, hogy a négerek szívesebben te­lepednek le a mély, forró völ­gyekben, a fehérek meg a mér­sékeltebb éghajlatú hegyvidé­kekre; az indiánok a legzordabb vidéken is otthon vannak. — A modellek a művésszel sohasem kötekedtek? — De igen, a madarak! Lá­tod ezeket a nagy madarakat? Az állatkertben rajzoltam őket, odajöttek hozzám és mind csip­kedtek! Egyébként a kolibrik gyö­nyörűek: este és reggel ellepték a ház környékét, a veranda kor­látját, a bokrokat, mint nálunk a verebek vagy a seregélyek. .. Igen, és éjjel egészen mások a neszek, a hangok.. . a kabócák, az egy bogár, nagyon erősen és furcsán énekelnek. . . — így a madarak, és a ka­bócák — és a művészek? — Barátságosak voltak. Kolle­giálisak. Egyetlen példát: egy festőnőnek lett volna ugyanott ki­állítása, ugyanakkor, de a ked­vemért lemondott. És eljött a megnyitómra, gratulált és nem volt köztünk semmi feszültség. A megnyitón négyszázan voltak, építészek sokan, aztán orvosok, mérnökök és egyszerű emberek. „Nem tudok spanyolul, de be­szélek", mondottam nekik spa­nyolul, és már fel is oldódott a hangulat. A kiállításomat hivata­losan úgy üdvözölték, mind a Románia és Kolumbia közötti jó­kapcsolatok eredményét.. . Kü­lönben meghívtak ottani új ba­rátaim közül többen is, hogy jö­vőre menjek el velük, terepjá­rón, Dél-Amerika legfelső csücs­kétől, ahol Közép-Amerika csat­lakozik, onnét levinnének egé­szen a Tűzföldig. .. Hát tudod, még gondolkozom. . . egyébként, akármilyen jól éreztem magam, a hőség, az erős fény, a nagy változatosság, a nyüzsgés miatt? —, de az utolsó két hétben — két hónapig ültem ott — nagyon erős honvágy fogott el. — Valamilyen veszélyes úti­kaland? — A legvégén, már itthon Bukarest fölött. Nyugatnémet re­pülőgépen jöttünk ,előzőleg már baj volt a csomagjainkkal is, Majna-Frankfurtban éppen sztrájkoltak a repülőtéri rakodók, — a csomagokat később küldték utánunk, — szóval Bukarestben erős köd volt, nem tudtunk le­száll­ni. Csak keringtünk, kering­tünk, a lehetőségig lecsökkented sebességgel, hogy ne fogyjon az üzemanyag; a légikisassonyok eltakarták az arcukat és sírtak, mondtam a pilótának, nem vi­hetne akkor egyenesen Kolozs­várra? Nem, ott nem tud ezzel a géppel leszállani felette, . . . Hogy mi jutott elsőnek akkor az eszembe, mikor ráébredtem, hogy baj van? Ne haragudj meg, de egy szójáték: Peches ember ne menjen az égre... De aztán egy óra késéssel baj nélkül leszállőt­tünk. És most itthon van megint, itt a Bánffy palota hátsó udvará­nak épületében, a Bolyai utcá­ban, és ugyanazzal a nyugalom­mal, folyamatossággal dolgozik, egy régebb megkezdett fadú­con, egy göttingai házat, két­emeletes göttingai sarokházat ábrázol; ebben lakott annak ide­jén Körösi Csom­a Sándor, a fa­lon emléktábla. Lapozgatok még a vázlatai között, színesek is vannak, pasz­­tellek, próbálom beleélni ma­gam az ottani életbe, tájba, le­vegőbe, s közben arra gondo­lok, hogy ott kinn Kolumbiában valaki ugyanezt teszi most a Bethlen bástyát ábrázoló famet­szet előtt. . . Szőcs István .. az a kedves Nyárád menti kislányka, a nagy szalmakalappal" KRIMIS ESTE Ki a megmondhatója, miért oldottabbak az emberek a szín­házban, miért színesebb a be­széd szövete az előadás kez­detére várakozók körében? Nem kell mélylélektani, vagy művészetszociológiai vizsgála­tot­ végezni ezért, de nem is kell mindent megmagyaráz­ni, elég csak átélni egyes je­lenségeket. Elég, hogy meg lehet be­szélni mindazt, amit az alig ismert szerzőről közösen tu­dunk, erről a darabról aztán pláne csak annyit, hogy nem játszták nálunk felé, csak e­­gyetlen színházban, krimi ez a javából, azt mondják, akik ismerik, van benne két-három gyilkosság, tízszerannyi rej­tély, csomó fordulat, s kibo­gozhatatlan, előadás végéig alig megfejthető rejtélysorozat — jaj, valaki el ne árulja most, hogy mi a kulcs! még szünetben is azért fohászko­dunk, nehogy elszólja magát valamelyikünk, hát zsibong a színház. És aztán jönnek a hátbor­zongások, derűs meg rémes fordulatok, annak rendje sze­rint, pisztoly, halott, árulás, sok minden, ami kell egy vér­beli krimibe... Háromnegyed tíz este, jó menni a gyönyörű, friss ha­von, gyermekkorunkra emlé­keztető hatalmas, ragyogó tél van, nagy hóval, minden kellékkel, baktatok haza ma­gamban, nem megy ki a fe­jemből az előadás. Hogy az a felügyelő... meg az a gyilkos, na és az író, hát ez a francia érti a mesterségét, ez nem kis kezdő a színpadon, az úton e­­lig jár elvétve valaki, csöndes a lakónegyed, még egy szarka sem hallatszik, nem hogy pisz­tolylövés. Fölférek a hirtelen emelke­dő kis utcába, eddig soha át nem élt rémület tör hétrét, a krimiből zuhantam a való ré­mületbe, a gyermekek ked­venc sisonkázó, szánkózó he­lyén, az út szélén, hanyatt fek­szik egy fiú, rossz sorsom ve­tette zaklatott képzeletem elé a valóságos testet, két lába szétvetve, két karja szintén. Abszolút halál. Autó lehetett, elütlek, úristen, hol kereshe­tik a szülei?! Hát csak így itt hagyni? Hát ennyit ér egy darabka élet, egy gyermek?! Az az állat elütte, s meglépett a néptelen estében. Kié lehet, s mit tegyek velem, állok négy méterre tőle, patakzik a ve­rejték rólam, arcomon folyik, hátamon, s meg vagyok gör­nyedve, egyszer még ért ilyen apokaliptikus rémület, de az álom volt, álom, álmomban él­tem, hogy kitört a háború, de most nem tudok felébredni! hát mi lehet egy agykéreg tit­ka, hogy néhány másodperc alatt a képek százai rohannak át a tudaton, a képzelet meze­in, át tudod élni a magad, a fiad, a lányod életét, látván a gyermektestet odavetve a hó­ra! Felvenni, felvenni, felven­ni, a kórház kétszáz méter, o­­davinni, nem görnyedni, ezt neked kell megtenni, átadni a szolgálatnak a testet, fölvenni, elbírni, tíz-tizenkét éveske VOLT, elbírni, nem sírni, nem vinnyogni, rázni, hátha él, nem meghalni vele, nem rogy­­gyanni, nem sírni és sajnálni, az a legkönnyebb, de vinni, szaladni vele, mert a miénk, a saját halottunk, hátha... nincs hátha, csak rohanni már, nem görnyedni, csak hajolni, hajol­ni már, az ég szerelmére, hi­szen csupán egyedül vagy a környéken, így, így, hajolni, egyből fölkapni... Mint egy éjszakai madár, röppen oda egy fiú korcsolyá­val, poroz a hó, ahogy fékez, megáll, s ez a piros k­anorákos fiú, akit sorsa, sorsom ezen a kriminális estén nekem osztott ki, csak fölugrik, kacag, hogy olvad a hó a talpa alatt, mert csak játszott, mert csak elbújt, s én azt hittem, kibújt egy kisgyerek a világból, ki az élet hóna alól, s elbújt annak háta mögé... — Mit hülyéskedsz te hit­vány, mi? azt hittem, elütött egy autó, hát ez miféle játék?! — így rázom helyre fennhan­gon az idegeimet, de a két kö­lyök csak kacag, s fut fel a dombra. Esti korcsolyázás. Én pedig vénülök. ■ Hülyülök el, lazulnak bennem a fékezések, vagy hajlamos vagyok... mi a csudára vagyok hajlamos? A­­mire más: rettegni, nehogy el­veszítsünk egyetlen gyermeket is! Egyetlen életet is! Czegő Zoltán (Folytatás a 3. oldalról) volt. Közben azonban azt is jól tudják, hogy a többé-kevésbé azonnali hatású, vagy legalábbis közvetlen didaktikus értelmű be­mutatók, előadások s viták mel­lett nagy szükség van azokra is, amelyek hatása csak hosszú tá­von mutatható ki — vagyis ame­lyek tanulságai lassan szívódnak föl tízezrek észjárásába, érdek­lődésük tágulásában testesül meg, abban, hogy beletanulnak a dolgok tudományos megközelí­tésének örömébe, megtanulnak tovább­ kérdezni, hozzá-olvasni, s magukba illesztik, mint „állan­dóan működő tanulságot", a fej­lődés tudatát, a tudományos-mű­szaki forradalom belső törvényeit, s egyúttal a természet s a tudo­mány szépségének fölismerését... Tavaly augusztusban az arany állt időszaki kiállításuk központ­jában, majd utána — múzeumi tárak és magángyűjtők segítsé­gével — a fényképezőgépek és a fényképezés történetéből te­remtettek valóságos műszaki spektákulumot, eredeti, technika­­történetileg lebilincselően érde­kes szemléltető­ anyag segítségé­vel; majd, hogy a szemnek más­képp is nyújtsanak örömet, a nagybányai múzeummal karölt­ve „bánya-virág" kiállítást ren­deztek. Külön tárlat mutatta be a hazai hidroenergetikai építke­zések legutóbbi három évtizedé­nek történetét. 1980 decemberében zajlott le a múzeum szervezte, s országos visszhangú tudományos ülésszak. Élvonalbeli tudósok, akadémiku­sok is részt vettek , s a 18 el­hangzott dolgozat és előadás kö­zül most éppenséggel nem az alapvető tudományos közlemé­nyeket, avagy a hazai hidroener­­getika körébe vágó szakanyago­kat sorolnám fel(bár Emil Prager előadása Salignyről, vagy a Ste­fánia Maracineanuról, Stefan C. Hepittesről, Victor Anestinről, a távközlés és közlekedés legkülön­félébb ágainak történetéről szó­ló előadások épp úgy megérde­melnék a méltatást, mint az ö­­kológiai, energia-elméleti és más dolgozatok —­ most mégis csak a „kuriózumokat" emelném ki. — A nemzetközi távirdász ver­senyek története — A hazai ejtőernyős sport története — Az Olt-hajózás története — Az első, 1910—16-os ro­mán pilóta-iskolák — A rák elektronográfiás vizs­gálata —­ Fából készült órák — a XVI—XIX században — A hazai közvilágítás kezde­tei Hadd említsem meg, hogy Márton László és Kémenes Lajos (a közelben tragikus hirtelenség­gel elhunyt Tarisznyás Mártonnal készített) előadása a vízierő fel­­használásáról az elmúlt száz év alatt Gyergyószentmiklóson is szerepelt az ülésszak repertoár­­­ján. " Végignéztem az 1981-es elképzeléseket, terveket, javaslatokat. Az első román sza­badalom 75. évfordulója tiszte­letére külön rendezvényre kerül sor; ezt követi az első, Serpolet­­féle gőzgépes autó százéves év­fordulójáról megemlékező gép­kocsi-történeti rendezvény, majd az idei tudománytörténeti kong­resszus tiszteletére ismertetik az eddigi, nemzetközi jelentőségű román találmányokat, végül óra­történeti, nagyarányú bemutatót terveznek; a számtalan tudomá­nyos szimpozion közül megemlí­tem a román távközléssel, repü-­­­léstechnikával, gépkocsigyártás­sal és a hazai villamos történe­tével foglalkozót. A szokásos évi tudományos ülésszak középpont­jában a hazai múzeumok bir­tokában lévő, maradandó tudo­mánytörténeti, illetve technika­­történeti tárgyak állanak. . . Ha ehhez hozzáteszem, hogy 1981-ben negyven tudományos, általában filmvetítéssel egybe­kötött előadást tartanak (ab­ban a teremben, amelyet a „há­zi gépgyártás" mintájára házilag alakítottak ki és szereltek fel) és számos tudományos brigád munkáját segítik, támogatják — akkor az összkép gazdagsága im­már a lehető legmeggyőzőbben nyilvánvaló. (A tudományos ínyencségek iránt érdeklődők fi­gyelmébe ajánlom, hogy szó lesz az extraszenzoriális információ­­közvetítésről, a folyékony kris­tályokkal működő hazai displey­­berendezésekről, a „telemagne­tikus" kísérletekről és ezek kap­csán a sokat vitatott pszichotro­­nikus gépekről, a föld mágneses terének hatásáról az időszakos migrációs jelenségekre, a növé­nyek „titkos életéről" — és így tovább...) . Magas, bajuszos, higgadt modorú fiatalember lép be az igazgató szobájába. Neve Tobácaru Adrián, negyedéves hallgatója annak a műegyetemi karnak, amelyen építőipari gé­pek és felszerelések szakembereit képezik ki. A fiatalembert hosszú időn át igen komolyan foglalkoztatták az úgynevezett Karpen-elemek. Kar­pen: neves román tudós, évti­zedeken át a bukaresti Műegye­tem rektora volt. Szellemes ta­lálmánya, ezek a bizonyos Kar­pen-elemek (egészen sommás megfogalmazásban) a környezet hőenergiáját alakították át köz­vetlenül villamosenergiává. Régi történet ez már, műszaki kurió­zumként álltak évtizedek óta a Karpen-elemek a Technikai Mú­zeumban. Tobácaru — tekintettel a mai energia-gondokra — föl­ismerte, hogy mint annyi más, a régebbi energiahordozó-árak megszabta körülmények között elvetett és elfelejtett találmány — a Karpen mérnökdoktor el­képzelésében is most nagy lehe­tőségek rejlenek. . . A múzeum engedélyével alaposan tanul­mányozni kezdte a néhai profesz­­szor találmányát, a találmány el­veit és kivitelét , és hosszú időn át tartó kutató munkájának ered­ménye: a közel negyvenlapos dolgozat rövidesen napvilágot lát a szaksajtóban. Úgy tűnik, a negyedéves egyetemi hallgató­nak sikerült kidolgozni egyfelől a Karpen-elemek olcsóbb előállí­tásának eljárását (ugyanis an­nak idején a találmány hasznosí­tásának a magas előállítási ár volt az egyik akadálya) — más­részt följavította hatásfokát.. . Lehet, hogy Adrian Tabacanu nevét meg kell tanulnunk majd — együtt a hajdani rektor ne­vével. . . íme: mennyire nem „múzeális" értékek születhetnek meg abból, ha egy jószemű, a mában gon­dolkodó szakember néz körül a műszaki teljesítmények tárházá­ban. . . Ha esetleg a Karpen-ele­mek netalántán szerepet játsza­nak ezután a világ energia-ter­melésében ,a társszerzők között nem lesz ugyan feltüntetve a bukaresti Technikai Múzeum — és mégis, tagadhatatlanul, eb­ben is szerepe volt. Ebben az e­­setben a hozzájárulása kimutat­ható — de a műszaki gondolko­dás serkentésében csak elvben tudjuk felmérni, milyen méltatás illetné meg. ~J Elnézegetem a hajdani bukaresti lóvasút rövid kis vagonját, amelyhez képzeletem­ben némafilmek verklije és rezes­banda térzenéje társul, illemtu­­dóan megállok az őskori, hatal­mas vaskerekű, köményes Lanz-Bulldog traktor előtt, amely (a technika csodája?)­­ valahol Galac környékén még 1970-ben szorgalmasan röfögött, mosolygó ámulattal élvezem a csudálato­san cirkalmos, gyönyörű, ócska telefonokat, varrógépeket, ódon rádiókat, „kőkorszaki" National­­kasszákat (egyik-másik valóságos barokk műemlék, köréjük képzel­hető a szentély hangulatú, fara­gott barna bútorú, tekintélyes patika, avagy a mazsola- és ká­véillatú, századfordulós, fahéjas, cukorsüveges csemegebolt), le­veszem a süvegem a sárgára pingált, „történelem előtti" akkumulátoros villanyautó, a múzeumalapító Leonida fölépí­tette hőerőmű-rekonstitúció, a korai nyomdagépek, az első ro­mán rádióadó berendezése, a régi AR repülőgépmotor, az első román terepjáró gépkocsi, a fá­ból s fémből készült velociped s a meghökkentően avitt motorke­rékpárok előtt, a Coanda, Vuia, Saligny és más tudósok emlékét őrző standok, a bánya­bemutató makettek előtt — ide vissza kell jönnöm egyszer. Hátul, a szabadtéri részleg legértékesebb darabját mutatja be végül az igazgató, Diaco­­nescu Nicolae mérnök. A paraj­­­di sóbányából került ide ez a hatalmas, cirkusz-sátornyi, bűvö­­letes alkalmatosság: az óriási tengely, amelyet körbe­baktató bányalovak forgattak, s amelyre föltekeredett a mélyből a csil­léket kiemelő kábel; az óriás csörlő fából készült, a népi gépszerkesztés remeke, s műkö­dött egészen az ötvenes évek elejéig, amikor leszerelték és fel­hozták ide, végre, kiállítási tárgy­nak. Hogy mennyi ideig emelte ki a mélyből a sót? Az igazgató azt mondja, a rengeteg, bicská­val bevésett „emlékszöveg" kö­zött akad tizennyolcadik századi is. Az én szemem azon akad meg, amelyet Márton nevezetű szerzője metszett be a gerendá­ba 1843-ban; az is kitűnik a vésetből tisztán, hogy nevezett Márton alsósófalvi ember volt. S van még Fülöp nevezetű, meg sokféle nevű, legtöbbje odaírta a dátumot is, a faluja nevét is, az egész Sóvidék itt seregült fel másfél évszázadra, kettőre visz­­szamenőleg ezeken az öreg, ke­mény, megfaragott fatörzseken. Nem tudom, nevezettek ükunokái jártak-e már a Technikai Múze­umban, s ha igen, végigmentek-e egészen hátra, a szabadtéri tár­lat legvégére, hogy elképzelhes­sék a szomjasan baktató négy ló szüntelen járását a nyikorgó csörlő-tengely körül, és elgon­dolkozzanak azon, vajon olykor­olykor dúdoltak-e itt a fáradt hajtók, ezek a helyben forgó ko­csisok, ha egyáltalán kellett hajtó a bányalovaknak, s milyen lehetett ebben a malomszerű életben az a dúdolás, emlékez­tet-e vajon ama másik, elnyúj­tott, fájdalmas dallamra, ame­lyet Gellért püspök hallott vala — avagy talán így szólt: Siralomtól süppedek, Bútól aszok, epedek — amihez hasonlót mindenképpen énekelhettek itt valakik, különö­sen, ha a sóbányában fegyer­­cek, rabok is dolgoztak. . . Kissé arrébb máramarosi fa-al­­kalmatosság: patakhajtotta ma­lomkerék — amely a bányamély­ből (ezúttal: arany- s ezüstbánya mélyéből) emelte ki a vizet; köz­vetlenül mellette pedig ugyan­csak fából épített, kalapácsos érc-zúzó ugyancsak Máramaros­­ból várja, hogy a látogatók kép­zelete beindítsa... Ki tudta, hogy a fehérnemű az időszámításunk szerinti második évezred találmánya — még Ró­ma sem ismerte, még a patríciu­sok, még a császárok sem? Ki tudta, hogy Galilei fogal­mazta meg először: a természet a matematika nyelvén szól hoz­zánk? Ki gondolta volna, hogy még Descartes is azt hitte: a dörgés egy odafent kialakuló robbanó vegyület detonációja? Ki tudta, hogy a szélmalom Perzsiából került Európába, Spa­nyolországon keresztül — akár­csak a tulipán? Hogy a mérleg — arab talál­mány? Ki hiszi azt, hogy eleget tud mai és holnapi munkájához? UTÓIRAT: a bukaresti Tech­nikai Múzeum hétfő kivételé­vel naponta reggel fél kilenc­től délután fél ötig várja önö­ket. FIÁKER ÉS HOLDKOMP ELŐRE - 1981. február 1. MŰVEK A FUNDAMENTUMBÓL E­z aztán már igazi tél, nagy havakkal, zúzmarás fákkal, ropogós hideg­gel. A behavazott Turcea szikrá­zó fehér. A Dunáról nézve olyan szimmetrikus a geometriája, mintha rajzasztalon tervezték volna ezt az egész hullámos, lépcsőzetes dombsort. Mintha egy antik amfiteátrum­ban lennék. A szabályos, lezárt körív végig követi a Duna vonalát, a neve­zetes öblös kanyart, nyugaton a Dealul Taberei magasodik, rög­tön mellette a Comorovca, a vá­rosközpont fölött a szőlősdom­bok emeletei, a keleti szárnyon a Halom, a Colnicul Horei. A reggeli világosságban éle­sen elkülönülnek a színek, a hát­tér fehér, a kisházak lapos te­teje csupa tündöklő bádog, a tömbházak cementszürkék, sár­gák, halványzöldek, a csupasz fák barnásfeketék, a kertek most mindenütt fehérek, jóformán minden fehér, hogy van ez, hogy nincs, hiába a sok színes rész­let, összhatásában egyetlen fe­hér paletta a világ.........Lenn a Dunában a nap képe"... A tá­volból a Szent György-ág párá­ján keresztül ide látszik a Bertepe öt csúcsa, a név is any­­nyit tesz, hogy öt-hegy.. . Azon túl már a semmibe vesznek a deltas nádasok, a zsombékos szi­getek, lápok, az erdők, a kis csa­tornák, a végnapjait élő ősva­don. . . Este, mikor fölgyúlnak a lámpák, a lakótelepek vöröses­­sárgán fénylenek a domboldala­kon, a magasban a rengeteg ab­lak összefüggő vöröses-sárga fa­lat sejtet... Ilyenkor azt is elhi­szem, hogy a város nem falak­ból és tetőkből áll, hanem sok­kal inkább a térből, amelyben él. Meghökkentő a hajóról elém táruló csudálatos kép: a város a folyamból emelkedik ki. Igen, itt a legöregebb utca, a főutca tulajdonképpen maga a Duna. Naphosszat járom a várost ebben a barátságtalan hóviha­ros időben, a szomszédos sziget­közből jeges szél fúj, hóval hord be mindent, a porhó ráfagy a kirakatok táblaüvegére, megüli a portálokat, a centrumban az elegáns üzletsort alig lehet meg­közelíteni a torlaszok között. . . Másnap ártatlan tiszta kék az ég, nincs szél, téli fényben ra­gyog a város. . . Ássák ki a hó­ból az utcákat, hótakarító gépek dolgoznak, legelői egy sárga bulldózer dübörög-csikorog, to­lópofája gorombán tépi föl, da­rabolja a jégbordákat. . . Ahogy az emberek kedélyesen, ráérő­sen lapátolják a járdáról a ha­vat, ahogy bámészkodva figyelik az olajfüstös masinákat, ahogy köszönnek egymásnak a járóke­lők, annyi minden apró mozza­nat jelzi, hogy Tulcea kisváros még. Nem tudom, ki hogy kalku­lál, hol az a határ amíg egy te­lepülés kisváros, mikor számítják nagyvárosnak, persze a lélekszá­­mon, a beépített terület nagysá­gán, az urbanizáció fokán, a vá­rosépítészeti jellegen, az ipari koncentráció méretén, meg sok minden máson múlik ez, de ne­kem az utcakép, a város hangu­lata, légköre a döntő élmény. Ezért mondom, hogy Tulcea hiá­ba lett megyeszékhely, municí­­pium, egyelőre azért csak kisvá­ros maradt. Az utcakép a leghitelesebb dokumentum.. . Elnézem az em­bereket, feltűnően sok a fiatal, sokan közülük csak a minap let­tek városlakók, öt, tíz, tizenöt esztendeje költöztek be faluról, a deltas telepekről, tanyákról, előbb a különféle bentlakásokba, legényszállásokra, aztán garzon­házakba, lakótelepekre. Jelleg­zetes arcok, jellegzetes az öltöz­ködés, a mozgás, egy-egy gesz­tus, mimika, más automatizmu­sok, más reflexek, az első nem­zedék életformaváltása hosszú és küzdelmes, ellentmondásos folyamat... Fiatal az utca, visz­­szafiatalodott a város, ezek az emberek már „kezdettől fogva" ilyennek, csak ilyennek ismerik, mindenütt aszfalt, üvegfelületek, magasházak, a mában élnek, csak a jelenre emlékezhetnek. Én még emlékszem a régi Tul­­ceára. Az ötvenes évek elején voltam itt először, a sáros főutcán, az Isacceán drágafőzdék, kocsmák, lacikonyhák zsúfolódtak össze, lépcsőkön kellett fölmenni a bű­zös, piszkos italmérésekbe. A ki­kötőben kerékagyig süllyedtek a szekerek, a földön szalma, a szalmán gabonás zsákok. . . A gyertyaöntődék szagát szerettem, akkor láttam, hogy mártogatják a kanócokat a forró viasz- és paraffinkeverékbe, tízszer, száz­szor egymás után ugyanaz a mozdulat, aztán a félig kész gyertyákat viasszal öntözték, amíg egyenletesen meg nem vastagodtak, kellően kövérre nem híztak... A régi utcákban könnyen lehetett tájékozódni, az Isaccea vezetett Isacceára, a Babadag utca Babadag felé, a kanyargós Mahmudia utca Mah­­mudiára, hány beszédes utca­névre emlékszem, rögtön lehe­tett tudni, merre laktak valaha a halászok, ezek voltak a leg­szegényebb emberek, merre a bolgár kertészek, merre volt a major, a mészégető, a kőbá­nya. Fent a Comorovcán a Baba Dochia utca, ma se változott a név, a Télanyó nevét is megőriz­te Tulcea. 1900-ban szállt partra itt Vla­­hutő, a Dealul Taberei vállán, az uradalom fölött kilenc szél­malom vitorláját számolja meg, leírja az Állami Halászati Fel­ügyelőség székházát, akkor is zöldre festették az épületet, le­­írja a Szent György-templomot és az Azzazie dzsámit, átmegy a túlsó partra, ahol a vesztegzár van, a karantén, a falut később Tudor Vladimirescuról nevezték el és a városhoz csatolták a há­ború után, 1944 után. Az évszá­mot azért tettem hozzá, hogy az olvasó eligazodjon az időben. Mert a dombok, a dombnevek is a háborúra emlékeztetnek, nem az elsőre, nem a második­ra, hanem arra a régire. A Tá­borhegyen állomásoztak a törö­kök, ellenőrizni lehetett onnan­­az egész környéket. Az ütegek helyét ma is mutatják a sáncok. A Zaghen-tó fölött a Colnicul Horel platóján az 1877-es Em­lékmű, a dorobánccal és a sas­madárral. A török idejében mocsaras, ingoványos volt az öböl, ahol most a vasútállomás és a nagy­szálló épült, ott nem lehetett semmi, csak víz. A török kormány­zót csónak hozta egészen a Pa­lota kőlépcsőjéig. . . Kimértem lépéssel, legalább kétszázötven­háromszáz métert töltöttek fel azóta. Ezen a feltöltött sávon épült például a Duna-hotel is. A Palotát ma éppen renoválják, konszolidálják, 1860 után Izmail pasa idejében fejezték be, eme­letes sárga épület. (Ez a Duna­­delta központi igazgatósága je­lenben.) Tulceáról kormányoz­ták a szandzsákot. A török alatt katonai-közigaztási középegység a szandzsák, a vilajet része, élén a szandzsákbég, majd később a beglerbég áll, vagy pasa. A szandzsákot tíz kataszra, kerü­letre osztották. Észak-Dobrudzsa központja Tulcea, konzulátusok működnek itt, a kereskedelmi forgalom élénk. A Duna-bejárat erődített pontja. Evlia Celebi többször megfordul Tulceán és részletesen beszámol a város életéről. . . A parkban a fehér kőkapu még a bazárból maradt itt, errefelé volt a régi török für­dő is. A feltárt római erőd méretei valóban impozánsak! Aegissus nevét Ovidius Pontusi leveleiben olvastam legelőször még kisisko­lás koromban. . . Az ásatások során lent a parton földvár nyo­mára bukkantak, Hérodotosz a jobbparton várakat említ, föld­várak védik az átkelőhelyeket. . . Ez mind a régmúlt, az írott em­lékezés mezsgyéje. De az utca örökké a jelenben él. A mai városszerkezetet az iparfejlesztés határozza meg: 1985-ig teljesen újjáépül Tul­cea. A nehézipar, a kohászati kombinát, a timföldgyár, a köny­nyű-,és élelmiszeripari egységek, az új hajóépítő és -javítótelep, az óceáni halászflotta bázisa, nem is beszélve a kisiparról, szolgáltató egységekről, szervi­zekről, az egész együtt jelentős ipari koncentráció. A fejlődő ipar nyílt városszerkezetet igé­nyel, funkcionálisan tagolt tele­pítést, hogy a bekövetkező kor­szerű változásokhoz igazodni tudjon­­nobilisan, könnyen. Tul­ceán a domborzati viszo­nyok, a terepadottságok szin­te megszabták az új negyedek, lakótelepek helyét: a dombokat és a dombhajlatokat építették be. A három lakótelep éppen háromszorosa a régi városnak. Modern és egészséges lakásál­lomány teremtődött meg. A régi centrumban kevés a városépíté­szeti érték, ezért minden jelentő­sebb épületegyüttest megőriznek és felújítanak. Az új központban elkészült a politikai­­ és közigaz­gatási palota, két hotel, egész sor középület, reprezentatív ke­reskedelmi egység, városszerte épültek iskolák, iskolaközpontok, új kórház, megfelelő kereske­delmi és szolgáltatási egységek. Az öreg főutcákat is kiegészítik, így épült föl az Isacceán a Peli­kán-házsor és az üzletközpont. A Duna-part most formálódik, az új vasútállomás és hajókikötő meg a Duna-szálló és a tervező­­intézet közötti partszakaszon új házsor épül. A nagyszabású sé­tány kialakítása figyelemre mél­tó építészeti munka. Végül néhány számadat: 1900- ban 18 880 lakosa van Tulceá­­nak, 1930-ban 20 402, 1948-ban 21 642, 1970-ben 42 000. Most tavaly, 1980-ban megközelítette a hatvanezret, de még nagyon sokan bejárnak, vonatoznak, in­gáznak busszal. 1985-ben Tulcea lakóinak szám­a eléri a hetvenez­ret. Akárki utánaszámolhat, me­lyik időszakban hogy nőtt, gya­rapodott a város. A hetvenezres nagyságrend egyensúlyban lesz az ipari kapacitással. Nem tudom persze, mennyit változik a városkép öt esztendő alatt, nem tudom azt se, hogy mennyire változik a világ a nyolcvanas években, de Tulcea számomra a régi marad. Mindig valamennyivel na­gyobb város lesz, mint amekkora , mert a képzelet megőrzi a teg­napot, a múltat, beleépíti az el­jövendőbe. Ez valahány régi vá­ros negyedik dimenziója. És enélkül talán nincs is szi­lárd fundamentum, nincs tartós alapzat. Marosi Barna Immp „Az utcakép a leghitelesebb dokumentum" (Marx József felvétele) VASÁRNAP• VASÁRNAP •VASÁRNAP

Next