Előre, 1981. február (35. évfolyam, 10324-10347. szám)
1981-02-01 / 10324. szám
4. GY. SZABÓ BÉLA -KOLUMBIAI ÚTJÁRÓL Milyen szétszakíthatatlan a folyamatossága, az önmagával való azonossága Gy. Szabó Béla életútjának és életművének, az idő hosszában, és a láthatár irányainak kiterjedése mentén. Mielőtt valamelyik reggel felmentem a műtermébe, előzőleg néhány pillantást vetettem 45 évvel ezelőtt megjelent fametszet-albumának, a Liber Miserorumnak,—a Nyomorultak könyvének — a képeire. A hajdani kolozsvári Fellegvárinegyed, a Sáncalja sikátorai, lépcsőközei, rongyos darócba öltözött szegényei néztek vissza belőle. Bent a műtermében pedig „egy sok-sok ezernyi kilométerre lévő város, Cali „fellegvárioldaláról" készített vázlatok! Egy óriási Kőmálalja, csak darác helyett lenge tarkabarkaságok, hiszen csak néhány szélességi fokkal van északra az Egyenlítőtől. Mezítlábas négerek, félvér kislányok, Winnetou vágású indiánok és Don Quijote arcélű spanyolok; — a várost 1526-ban alapították Columbus munkatársai és követői. Most is ők is elvegyülnek a Nyárád menti arcokkal, a kolozsvári vásártér nyüzsgésével, a Jangcekiang menti sárkánytalajú hegyvonulatokkal, a görög szigetek és a Badacsony villódzó fényjátékaival... Az egyik falon trópusi dzsungel, a másikon a Hója erdő árnyas tisztása, flandriai kertek, mexikói révület és torockószentgyörgyi zord idők. És az egész együtt, így, egymással szemben, és egymás mellett, hihetetlenül, mondhatnám úgyis: képtelenül valóságos. — Hogy kerültem most éppen Kolumbiába? Egy régi olasz barátom hívott meg, illetve az 5 révén a Cali Egyetem, ahol ő professzor, valaha élt nálunk is. Tehát az egyetem vendége voltam, a Kereskedelmi Kamara bonyolította le a kiállítás megrendezését, a Modern Művészetek Tertulia nevű múzeumában. A három vendéglátóm között szét is osztottam kiállításom nyolcvan fametszetét; állandó kiállítást nyitnak belőle. — Mi ez a nyolcvan metszet? — 1942 és 1979 közötti anyagból válogattam, a Napraforgóverőtől az Egyeskőig. Mondhatom, ugyanolyan egzotikus hatást tett rájuk, mint tenne ránk az ő világuk. Amint ezekből az újságcikkekből láthatod, legjobban a Dante sorozat tetszett nekik; aztán a Hónapok; a Pásztor a Bukura tónál; az Önarckép tibeti sapkában; Görög emlék; és még kinek mi. Belepillantok a spanyol újságokba, s a katalógusba: Bufalos en el agua — a Fürdő bivalyok; bufalos en el agua, ismételgetem magamban, milyen zengzetesen spanyol; és ez a Nina con sombrero, ez bizony, az a kedves Nyárád menti kislányka, a nagy szalmakalappal mindnyájunk unokahuga. Az egyik újságcikk címe: El rei del xilografia Europea en Cali: Az európai fametszés királya Caliban. Mekkora városka ez a Cali? kérdem. — Úgy másfél millió a lakossága. Körülbelül ezer méter magasan fekszik, de rajta túl már négyezer méter fölé magaslanak a hegyek; azokon túl következik az óceán. Hogy nem kísértett-e meg a magasság? Dehogynem. Dzsippel fölmentünk 4100 méter magasig; az onnan még hátralévő 300 méter szintkülönbséget gyalog tettem meg, kísérőm, egy műtörténésznő társaságában. Hogy ott fenn mi volt az első gondolatom? Hát az, hogy mutassanak nekem meg egy elcsapott gyulafehérvári gépészmérnökből lett fametszőt, aki hetvenöt éves és négyhónapos korában, saját fá,bán, légzőkészülék nélkül, hóna alatt egy mappával, nem messze az Egyenlítőtől, 4400 méter tengerszint fölötti magasságba kapaszkodik, vázlatokat készíteni... És hogy odafenn mit találtam? Tíz katonát és egy őrmestert. Egy televízió-adó tornyát őrizték. Vad, sötétkék, lilás tájak, egyegy sistergő tűzsárga, vagy veres folt lobog bennük, meg agyagvörös, lekopott óriás hegyoldalak. Eldorado kék tavai; pálmaligetek, — egy parkban egy meglepő szobor, valaki kutyájának a szobra, valakit megmentett, de döbbenetesen emlékeztet valahogy, egészében, úgy mint jelenség, a régi inkákrakutyaszobraikra. Pálmaligetek, egy költő kertje, — Paraiso —: a vázlatok közt dúskálunk; banánok, egyszerre virág és gyümölcs rajtuk; bambuszligetek; pókmajmok... ottani Lépcső utca és Mosónő; Cölöpházak; különleges növények... — Mit ábrázol az első, ott készült rajzom? Ezt a bokrot, ládd; utána tudtam meg, hogy ennek a nedvéből készítik a hírhedt nyílmérget, a kurátét, éppen ezt választottam ki elsőnek.. Különben a kolumbiaiak abban is különböznek a mexikóiaktól — jaj, hogy még miben? mondtam, az itteni szegénynegyedek nem olyan pokolian nyomorúságosak, mint-.a mexikói bidonvillek, azok a pléhdobozokból összetarkolt nyomortelepek; az itteniek valahogy emberibbek , hogy szívesen ülnek modellt; Mexikóban nem nagyon lehet nyugodtan rajzolni, itt igen. . . Mondták, hogy ne menjek az ottani Fellegvárinegyedbe; házigazdám bejárónője, aki ott lakik, az se vállalta, hogy elkísér; megvernek, azt mondta, de elmentem egyedül, leültem a kocsmákban, rajzoltam az ajtó, az ablakok előtti látványt, odajöttek, belepillantottak a vázlatokba, rámnevettek, továbbmentek, vagy nyugodtan ültek. Milyenek a modellek? Szépek! Szépek, sok szép típus van ott, mindenféle faj típusai, és a keverékek között is. A négerek nagyon szeretik, ha rajzolják őket, nyugodtan ülnek, rád koncentrálnak. — Faji kérdés? — Faji kérdés ott nincs. Legfennebb annyi a különbség, hogy a négerek szívesebben telepednek le a mély, forró völgyekben, a fehérek meg a mérsékeltebb éghajlatú hegyvidékekre; az indiánok a legzordabb vidéken is otthon vannak. — A modellek a művésszel sohasem kötekedtek? — De igen, a madarak! Látod ezeket a nagy madarakat? Az állatkertben rajzoltam őket, odajöttek hozzám és mind csipkedtek! Egyébként a kolibrik gyönyörűek: este és reggel ellepték a ház környékét, a veranda korlátját, a bokrokat, mint nálunk a verebek vagy a seregélyek. .. Igen, és éjjel egészen mások a neszek, a hangok.. . a kabócák, az egy bogár, nagyon erősen és furcsán énekelnek. . . — így a madarak, és a kabócák — és a művészek? — Barátságosak voltak. Kollegiálisak. Egyetlen példát: egy festőnőnek lett volna ugyanott kiállítása, ugyanakkor, de a kedvemért lemondott. És eljött a megnyitómra, gratulált és nem volt köztünk semmi feszültség. A megnyitón négyszázan voltak, építészek sokan, aztán orvosok, mérnökök és egyszerű emberek. „Nem tudok spanyolul, de beszélek", mondottam nekik spanyolul, és már fel is oldódott a hangulat. A kiállításomat hivatalosan úgy üdvözölték, mind a Románia és Kolumbia közötti jókapcsolatok eredményét.. . Különben meghívtak ottani új barátaim közül többen is, hogy jövőre menjek el velük, terepjárón, Dél-Amerika legfelső csücskétől, ahol Közép-Amerika csatlakozik, onnét levinnének egészen a Tűzföldig. .. Hát tudod, még gondolkozom. . . egyébként, akármilyen jól éreztem magam, a hőség, az erős fény, a nagy változatosság, a nyüzsgés miatt? —, de az utolsó két hétben — két hónapig ültem ott — nagyon erős honvágy fogott el. — Valamilyen veszélyes útikaland? — A legvégén, már itthon Bukarest fölött. Nyugatnémet repülőgépen jöttünk ,előzőleg már baj volt a csomagjainkkal is, Majna-Frankfurtban éppen sztrájkoltak a repülőtéri rakodók, — a csomagokat később küldték utánunk, — szóval Bukarestben erős köd volt, nem tudtunk leszállni. Csak keringtünk, keringtünk, a lehetőségig lecsökkented sebességgel, hogy ne fogyjon az üzemanyag; a légikisassonyok eltakarták az arcukat és sírtak, mondtam a pilótának, nem vihetne akkor egyenesen Kolozsvárra? Nem, ott nem tud ezzel a géppel leszállani felette, . . . Hogy mi jutott elsőnek akkor az eszembe, mikor ráébredtem, hogy baj van? Ne haragudj meg, de egy szójáték: Peches ember ne menjen az égre... De aztán egy óra késéssel baj nélkül leszállőttünk. És most itthon van megint, itt a Bánffy palota hátsó udvarának épületében, a Bolyai utcában, és ugyanazzal a nyugalommal, folyamatossággal dolgozik, egy régebb megkezdett fadúcon, egy göttingai házat, kétemeletes göttingai sarokházat ábrázol; ebben lakott annak idején Körösi Csoma Sándor, a falon emléktábla. Lapozgatok még a vázlatai között, színesek is vannak, pasztellek, próbálom beleélni magam az ottani életbe, tájba, levegőbe, s közben arra gondolok, hogy ott kinn Kolumbiában valaki ugyanezt teszi most a Bethlen bástyát ábrázoló fametszet előtt. . . Szőcs István .. az a kedves Nyárád menti kislányka, a nagy szalmakalappal" KRIMIS ESTE Ki a megmondhatója, miért oldottabbak az emberek a színházban, miért színesebb a beszéd szövete az előadás kezdetére várakozók körében? Nem kell mélylélektani, vagy művészetszociológiai vizsgálatot végezni ezért, de nem is kell mindent megmagyarázni, elég csak átélni egyes jelenségeket. Elég, hogy meg lehet beszélni mindazt, amit az alig ismert szerzőről közösen tudunk, erről a darabról aztán pláne csak annyit, hogy nem játszták nálunk felé, csak egyetlen színházban, krimi ez a javából, azt mondják, akik ismerik, van benne két-három gyilkosság, tízszerannyi rejtély, csomó fordulat, s kibogozhatatlan, előadás végéig alig megfejthető rejtélysorozat — jaj, valaki el ne árulja most, hogy mi a kulcs! még szünetben is azért fohászkodunk, nehogy elszólja magát valamelyikünk, hát zsibong a színház. És aztán jönnek a hátborzongások, derűs meg rémes fordulatok, annak rendje szerint, pisztoly, halott, árulás, sok minden, ami kell egy vérbeli krimibe... Háromnegyed tíz este, jó menni a gyönyörű, friss havon, gyermekkorunkra emlékeztető hatalmas, ragyogó tél van, nagy hóval, minden kellékkel, baktatok haza magamban, nem megy ki a fejemből az előadás. Hogy az a felügyelő... meg az a gyilkos, na és az író, hát ez a francia érti a mesterségét, ez nem kis kezdő a színpadon, az úton elig jár elvétve valaki, csöndes a lakónegyed, még egy szarka sem hallatszik, nem hogy pisztolylövés. Fölférek a hirtelen emelkedő kis utcába, eddig soha át nem élt rémület tör hétrét, a krimiből zuhantam a való rémületbe, a gyermekek kedvenc sisonkázó, szánkózó helyén, az út szélén, hanyatt fekszik egy fiú, rossz sorsom vetette zaklatott képzeletem elé a valóságos testet, két lába szétvetve, két karja szintén. Abszolút halál. Autó lehetett, elütlek, úristen, hol kereshetik a szülei?! Hát csak így itt hagyni? Hát ennyit ér egy darabka élet, egy gyermek?! Az az állat elütte, s meglépett a néptelen estében. Kié lehet, s mit tegyek velem, állok négy méterre tőle, patakzik a verejték rólam, arcomon folyik, hátamon, s meg vagyok görnyedve, egyszer még ért ilyen apokaliptikus rémület, de az álom volt, álom, álmomban éltem, hogy kitört a háború, de most nem tudok felébredni! hát mi lehet egy agykéreg titka, hogy néhány másodperc alatt a képek százai rohannak át a tudaton, a képzelet mezein, át tudod élni a magad, a fiad, a lányod életét, látván a gyermektestet odavetve a hóra! Felvenni, felvenni, felvenni, a kórház kétszáz méter, odavinni, nem görnyedni, ezt neked kell megtenni, átadni a szolgálatnak a testet, fölvenni, elbírni, tíz-tizenkét éveske VOLT, elbírni, nem sírni, nem vinnyogni, rázni, hátha él, nem meghalni vele, nem rogygyanni, nem sírni és sajnálni, az a legkönnyebb, de vinni, szaladni vele, mert a miénk, a saját halottunk, hátha... nincs hátha, csak rohanni már, nem görnyedni, csak hajolni, hajolni már, az ég szerelmére, hiszen csupán egyedül vagy a környéken, így, így, hajolni, egyből fölkapni... Mint egy éjszakai madár, röppen oda egy fiú korcsolyával, poroz a hó, ahogy fékez, megáll, s ez a piros kanorákos fiú, akit sorsa, sorsom ezen a kriminális estén nekem osztott ki, csak fölugrik, kacag, hogy olvad a hó a talpa alatt, mert csak játszott, mert csak elbújt, s én azt hittem, kibújt egy kisgyerek a világból, ki az élet hóna alól, s elbújt annak háta mögé... — Mit hülyéskedsz te hitvány, mi? azt hittem, elütött egy autó, hát ez miféle játék?! — így rázom helyre fennhangon az idegeimet, de a két kölyök csak kacag, s fut fel a dombra. Esti korcsolyázás. Én pedig vénülök. ■ Hülyülök el, lazulnak bennem a fékezések, vagy hajlamos vagyok... mi a csudára vagyok hajlamos? Amire más: rettegni, nehogy elveszítsünk egyetlen gyermeket is! Egyetlen életet is! Czegő Zoltán (Folytatás a 3. oldalról) volt. Közben azonban azt is jól tudják, hogy a többé-kevésbé azonnali hatású, vagy legalábbis közvetlen didaktikus értelmű bemutatók, előadások s viták mellett nagy szükség van azokra is, amelyek hatása csak hosszú távon mutatható ki — vagyis amelyek tanulságai lassan szívódnak föl tízezrek észjárásába, érdeklődésük tágulásában testesül meg, abban, hogy beletanulnak a dolgok tudományos megközelítésének örömébe, megtanulnak tovább kérdezni, hozzá-olvasni, s magukba illesztik, mint „állandóan működő tanulságot", a fejlődés tudatát, a tudományos-műszaki forradalom belső törvényeit, s egyúttal a természet s a tudomány szépségének fölismerését... Tavaly augusztusban az arany állt időszaki kiállításuk központjában, majd utána — múzeumi tárak és magángyűjtők segítségével — a fényképezőgépek és a fényképezés történetéből teremtettek valóságos műszaki spektákulumot, eredeti, technikatörténetileg lebilincselően érdekes szemléltető anyag segítségével; majd, hogy a szemnek másképp is nyújtsanak örömet, a nagybányai múzeummal karöltve „bánya-virág" kiállítást rendeztek. Külön tárlat mutatta be a hazai hidroenergetikai építkezések legutóbbi három évtizedének történetét. 1980 decemberében zajlott le a múzeum szervezte, s országos visszhangú tudományos ülésszak. Élvonalbeli tudósok, akadémikusok is részt vettek , s a 18 elhangzott dolgozat és előadás közül most éppenséggel nem az alapvető tudományos közleményeket, avagy a hazai hidroenergetika körébe vágó szakanyagokat sorolnám fel(bár Emil Prager előadása Salignyről, vagy a Stefánia Maracineanuról, Stefan C. Hepittesről, Victor Anestinről, a távközlés és közlekedés legkülönfélébb ágainak történetéről szóló előadások épp úgy megérdemelnék a méltatást, mint az ökológiai, energia-elméleti és más dolgozatok — most mégis csak a „kuriózumokat" emelném ki. — A nemzetközi távirdász versenyek története — A hazai ejtőernyős sport története — Az Olt-hajózás története — Az első, 1910—16-os román pilóta-iskolák — A rák elektronográfiás vizsgálata — Fából készült órák — a XVI—XIX században — A hazai közvilágítás kezdetei Hadd említsem meg, hogy Márton László és Kémenes Lajos (a közelben tragikus hirtelenséggel elhunyt Tarisznyás Mártonnal készített) előadása a vízierő felhasználásáról az elmúlt száz év alatt Gyergyószentmiklóson is szerepelt az ülésszak repertoárján. " Végignéztem az 1981-es elképzeléseket, terveket, javaslatokat. Az első román szabadalom 75. évfordulója tiszteletére külön rendezvényre kerül sor; ezt követi az első, Serpoletféle gőzgépes autó százéves évfordulójáról megemlékező gépkocsi-történeti rendezvény, majd az idei tudománytörténeti kongresszus tiszteletére ismertetik az eddigi, nemzetközi jelentőségű román találmányokat, végül óratörténeti, nagyarányú bemutatót terveznek; a számtalan tudományos szimpozion közül megemlítem a román távközléssel, repü-léstechnikával, gépkocsigyártással és a hazai villamos történetével foglalkozót. A szokásos évi tudományos ülésszak középpontjában a hazai múzeumok birtokában lévő, maradandó tudománytörténeti, illetve technikatörténeti tárgyak állanak. . . Ha ehhez hozzáteszem, hogy 1981-ben negyven tudományos, általában filmvetítéssel egybekötött előadást tartanak (abban a teremben, amelyet a „házi gépgyártás" mintájára házilag alakítottak ki és szereltek fel) és számos tudományos brigád munkáját segítik, támogatják — akkor az összkép gazdagsága immár a lehető legmeggyőzőbben nyilvánvaló. (A tudományos ínyencségek iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom, hogy szó lesz az extraszenzoriális információközvetítésről, a folyékony kristályokkal működő hazai displeyberendezésekről, a „telemagnetikus" kísérletekről és ezek kapcsán a sokat vitatott pszichotronikus gépekről, a föld mágneses terének hatásáról az időszakos migrációs jelenségekre, a növények „titkos életéről" — és így tovább...) . Magas, bajuszos, higgadt modorú fiatalember lép be az igazgató szobájába. Neve Tobácaru Adrián, negyedéves hallgatója annak a műegyetemi karnak, amelyen építőipari gépek és felszerelések szakembereit képezik ki. A fiatalembert hosszú időn át igen komolyan foglalkoztatták az úgynevezett Karpen-elemek. Karpen: neves román tudós, évtizedeken át a bukaresti Műegyetem rektora volt. Szellemes találmánya, ezek a bizonyos Karpen-elemek (egészen sommás megfogalmazásban) a környezet hőenergiáját alakították át közvetlenül villamosenergiává. Régi történet ez már, műszaki kuriózumként álltak évtizedek óta a Karpen-elemek a Technikai Múzeumban. Tobácaru — tekintettel a mai energia-gondokra — fölismerte, hogy mint annyi más, a régebbi energiahordozó-árak megszabta körülmények között elvetett és elfelejtett találmány — a Karpen mérnökdoktor elképzelésében is most nagy lehetőségek rejlenek. . . A múzeum engedélyével alaposan tanulmányozni kezdte a néhai profeszszor találmányát, a találmány elveit és kivitelét , és hosszú időn át tartó kutató munkájának eredménye: a közel negyvenlapos dolgozat rövidesen napvilágot lát a szaksajtóban. Úgy tűnik, a negyedéves egyetemi hallgatónak sikerült kidolgozni egyfelől a Karpen-elemek olcsóbb előállításának eljárását (ugyanis annak idején a találmány hasznosításának a magas előállítási ár volt az egyik akadálya) — másrészt följavította hatásfokát.. . Lehet, hogy Adrian Tabacanu nevét meg kell tanulnunk majd — együtt a hajdani rektor nevével. . . íme: mennyire nem „múzeális" értékek születhetnek meg abból, ha egy jószemű, a mában gondolkodó szakember néz körül a műszaki teljesítmények tárházában. . . Ha esetleg a Karpen-elemek netalántán szerepet játszanak ezután a világ energia-termelésében ,a társszerzők között nem lesz ugyan feltüntetve a bukaresti Technikai Múzeum — és mégis, tagadhatatlanul, ebben is szerepe volt. Ebben az esetben a hozzájárulása kimutatható — de a műszaki gondolkodás serkentésében csak elvben tudjuk felmérni, milyen méltatás illetné meg. ~J Elnézegetem a hajdani bukaresti lóvasút rövid kis vagonját, amelyhez képzeletemben némafilmek verklije és rezesbanda térzenéje társul, illemtudóan megállok az őskori, hatalmas vaskerekű, köményes Lanz-Bulldog traktor előtt, amely (a technika csodája?) valahol Galac környékén még 1970-ben szorgalmasan röfögött, mosolygó ámulattal élvezem a csudálatosan cirkalmos, gyönyörű, ócska telefonokat, varrógépeket, ódon rádiókat, „kőkorszaki" Nationalkasszákat (egyik-másik valóságos barokk műemlék, köréjük képzelhető a szentély hangulatú, faragott barna bútorú, tekintélyes patika, avagy a mazsola- és kávéillatú, századfordulós, fahéjas, cukorsüveges csemegebolt), leveszem a süvegem a sárgára pingált, „történelem előtti" akkumulátoros villanyautó, a múzeumalapító Leonida fölépítette hőerőmű-rekonstitúció, a korai nyomdagépek, az első román rádióadó berendezése, a régi AR repülőgépmotor, az első román terepjáró gépkocsi, a fából s fémből készült velociped s a meghökkentően avitt motorkerékpárok előtt, a Coanda, Vuia, Saligny és más tudósok emlékét őrző standok, a bányabemutató makettek előtt — ide vissza kell jönnöm egyszer. Hátul, a szabadtéri részleg legértékesebb darabját mutatja be végül az igazgató, Diaconescu Nicolae mérnök. A parajdi sóbányából került ide ez a hatalmas, cirkusz-sátornyi, bűvöletes alkalmatosság: az óriási tengely, amelyet körbebaktató bányalovak forgattak, s amelyre föltekeredett a mélyből a csilléket kiemelő kábel; az óriás csörlő fából készült, a népi gépszerkesztés remeke, s működött egészen az ötvenes évek elejéig, amikor leszerelték és felhozták ide, végre, kiállítási tárgynak. Hogy mennyi ideig emelte ki a mélyből a sót? Az igazgató azt mondja, a rengeteg, bicskával bevésett „emlékszöveg" között akad tizennyolcadik századi is. Az én szemem azon akad meg, amelyet Márton nevezetű szerzője metszett be a gerendába 1843-ban; az is kitűnik a vésetből tisztán, hogy nevezett Márton alsósófalvi ember volt. S van még Fülöp nevezetű, meg sokféle nevű, legtöbbje odaírta a dátumot is, a faluja nevét is, az egész Sóvidék itt seregült fel másfél évszázadra, kettőre viszszamenőleg ezeken az öreg, kemény, megfaragott fatörzseken. Nem tudom, nevezettek ükunokái jártak-e már a Technikai Múzeumban, s ha igen, végigmentek-e egészen hátra, a szabadtéri tárlat legvégére, hogy elképzelhessék a szomjasan baktató négy ló szüntelen járását a nyikorgó csörlő-tengely körül, és elgondolkozzanak azon, vajon olykorolykor dúdoltak-e itt a fáradt hajtók, ezek a helyben forgó kocsisok, ha egyáltalán kellett hajtó a bányalovaknak, s milyen lehetett ebben a malomszerű életben az a dúdolás, emlékeztet-e vajon ama másik, elnyújtott, fájdalmas dallamra, amelyet Gellért püspök hallott vala — avagy talán így szólt: Siralomtól süppedek, Bútól aszok, epedek — amihez hasonlót mindenképpen énekelhettek itt valakik, különösen, ha a sóbányában fegyercek, rabok is dolgoztak. . . Kissé arrébb máramarosi fa-alkalmatosság: patakhajtotta malomkerék — amely a bányamélyből (ezúttal: arany- s ezüstbánya mélyéből) emelte ki a vizet; közvetlenül mellette pedig ugyancsak fából épített, kalapácsos érc-zúzó ugyancsak Máramarosból várja, hogy a látogatók képzelete beindítsa... Ki tudta, hogy a fehérnemű az időszámításunk szerinti második évezred találmánya — még Róma sem ismerte, még a patríciusok, még a császárok sem? Ki tudta, hogy Galilei fogalmazta meg először: a természet a matematika nyelvén szól hozzánk? Ki gondolta volna, hogy még Descartes is azt hitte: a dörgés egy odafent kialakuló robbanó vegyület detonációja? Ki tudta, hogy a szélmalom Perzsiából került Európába, Spanyolországon keresztül — akárcsak a tulipán? Hogy a mérleg — arab találmány? Ki hiszi azt, hogy eleget tud mai és holnapi munkájához? UTÓIRAT: a bukaresti Technikai Múzeum hétfő kivételével naponta reggel fél kilenctől délután fél ötig várja önöket. FIÁKER ÉS HOLDKOMP ELŐRE - 1981. február 1. MŰVEK A FUNDAMENTUMBÓL Ez aztán már igazi tél, nagy havakkal, zúzmarás fákkal, ropogós hideggel. A behavazott Turcea szikrázó fehér. A Dunáról nézve olyan szimmetrikus a geometriája, mintha rajzasztalon tervezték volna ezt az egész hullámos, lépcsőzetes dombsort. Mintha egy antik amfiteátrumban lennék. A szabályos, lezárt körív végig követi a Duna vonalát, a nevezetes öblös kanyart, nyugaton a Dealul Taberei magasodik, rögtön mellette a Comorovca, a városközpont fölött a szőlősdombok emeletei, a keleti szárnyon a Halom, a Colnicul Horei. A reggeli világosságban élesen elkülönülnek a színek, a háttér fehér, a kisházak lapos teteje csupa tündöklő bádog, a tömbházak cementszürkék, sárgák, halványzöldek, a csupasz fák barnásfeketék, a kertek most mindenütt fehérek, jóformán minden fehér, hogy van ez, hogy nincs, hiába a sok színes részlet, összhatásában egyetlen fehér paletta a világ.........Lenn a Dunában a nap képe"... A távolból a Szent György-ág páráján keresztül ide látszik a Bertepe öt csúcsa, a név is anynyit tesz, hogy öt-hegy.. . Azon túl már a semmibe vesznek a deltas nádasok, a zsombékos szigetek, lápok, az erdők, a kis csatornák, a végnapjait élő ősvadon. . . Este, mikor fölgyúlnak a lámpák, a lakótelepek vörösessárgán fénylenek a domboldalakon, a magasban a rengeteg ablak összefüggő vöröses-sárga falat sejtet... Ilyenkor azt is elhiszem, hogy a város nem falakból és tetőkből áll, hanem sokkal inkább a térből, amelyben él. Meghökkentő a hajóról elém táruló csudálatos kép: a város a folyamból emelkedik ki. Igen, itt a legöregebb utca, a főutca tulajdonképpen maga a Duna. Naphosszat járom a várost ebben a barátságtalan hóviharos időben, a szomszédos szigetközből jeges szél fúj, hóval hord be mindent, a porhó ráfagy a kirakatok táblaüvegére, megüli a portálokat, a centrumban az elegáns üzletsort alig lehet megközelíteni a torlaszok között. . . Másnap ártatlan tiszta kék az ég, nincs szél, téli fényben ragyog a város. . . Ássák ki a hóból az utcákat, hótakarító gépek dolgoznak, legelői egy sárga bulldózer dübörög-csikorog, tolópofája gorombán tépi föl, darabolja a jégbordákat. . . Ahogy az emberek kedélyesen, ráérősen lapátolják a járdáról a havat, ahogy bámészkodva figyelik az olajfüstös masinákat, ahogy köszönnek egymásnak a járókelők, annyi minden apró mozzanat jelzi, hogy Tulcea kisváros még. Nem tudom, ki hogy kalkulál, hol az a határ amíg egy település kisváros, mikor számítják nagyvárosnak, persze a lélekszámon, a beépített terület nagyságán, az urbanizáció fokán, a városépítészeti jellegen, az ipari koncentráció méretén, meg sok minden máson múlik ez, de nekem az utcakép, a város hangulata, légköre a döntő élmény. Ezért mondom, hogy Tulcea hiába lett megyeszékhely, municípium, egyelőre azért csak kisváros maradt. Az utcakép a leghitelesebb dokumentum.. . Elnézem az embereket, feltűnően sok a fiatal, sokan közülük csak a minap lettek városlakók, öt, tíz, tizenöt esztendeje költöztek be faluról, a deltas telepekről, tanyákról, előbb a különféle bentlakásokba, legényszállásokra, aztán garzonházakba, lakótelepekre. Jellegzetes arcok, jellegzetes az öltözködés, a mozgás, egy-egy gesztus, mimika, más automatizmusok, más reflexek, az első nemzedék életformaváltása hosszú és küzdelmes, ellentmondásos folyamat... Fiatal az utca, viszszafiatalodott a város, ezek az emberek már „kezdettől fogva" ilyennek, csak ilyennek ismerik, mindenütt aszfalt, üvegfelületek, magasházak, a mában élnek, csak a jelenre emlékezhetnek. Én még emlékszem a régi Tulceára. Az ötvenes évek elején voltam itt először, a sáros főutcán, az Isacceán drágafőzdék, kocsmák, lacikonyhák zsúfolódtak össze, lépcsőkön kellett fölmenni a bűzös, piszkos italmérésekbe. A kikötőben kerékagyig süllyedtek a szekerek, a földön szalma, a szalmán gabonás zsákok. . . A gyertyaöntődék szagát szerettem, akkor láttam, hogy mártogatják a kanócokat a forró viasz- és paraffinkeverékbe, tízszer, százszor egymás után ugyanaz a mozdulat, aztán a félig kész gyertyákat viasszal öntözték, amíg egyenletesen meg nem vastagodtak, kellően kövérre nem híztak... A régi utcákban könnyen lehetett tájékozódni, az Isaccea vezetett Isacceára, a Babadag utca Babadag felé, a kanyargós Mahmudia utca Mahmudiára, hány beszédes utcanévre emlékszem, rögtön lehetett tudni, merre laktak valaha a halászok, ezek voltak a legszegényebb emberek, merre a bolgár kertészek, merre volt a major, a mészégető, a kőbánya. Fent a Comorovcán a Baba Dochia utca, ma se változott a név, a Télanyó nevét is megőrizte Tulcea. 1900-ban szállt partra itt Vlahutő, a Dealul Taberei vállán, az uradalom fölött kilenc szélmalom vitorláját számolja meg, leírja az Állami Halászati Felügyelőség székházát, akkor is zöldre festették az épületet, leírja a Szent György-templomot és az Azzazie dzsámit, átmegy a túlsó partra, ahol a vesztegzár van, a karantén, a falut később Tudor Vladimirescuról nevezték el és a városhoz csatolták a háború után, 1944 után. Az évszámot azért tettem hozzá, hogy az olvasó eligazodjon az időben. Mert a dombok, a dombnevek is a háborúra emlékeztetnek, nem az elsőre, nem a másodikra, hanem arra a régire. A Táborhegyen állomásoztak a törökök, ellenőrizni lehetett onnanaz egész környéket. Az ütegek helyét ma is mutatják a sáncok. A Zaghen-tó fölött a Colnicul Horel platóján az 1877-es Emlékmű, a dorobánccal és a sasmadárral. A török idejében mocsaras, ingoványos volt az öböl, ahol most a vasútállomás és a nagyszálló épült, ott nem lehetett semmi, csak víz. A török kormányzót csónak hozta egészen a Palota kőlépcsőjéig. . . Kimértem lépéssel, legalább kétszázötvenháromszáz métert töltöttek fel azóta. Ezen a feltöltött sávon épült például a Duna-hotel is. A Palotát ma éppen renoválják, konszolidálják, 1860 után Izmail pasa idejében fejezték be, emeletes sárga épület. (Ez a Dunadelta központi igazgatósága jelenben.) Tulceáról kormányozták a szandzsákot. A török alatt katonai-közigaztási középegység a szandzsák, a vilajet része, élén a szandzsákbég, majd később a beglerbég áll, vagy pasa. A szandzsákot tíz kataszra, kerületre osztották. Észak-Dobrudzsa központja Tulcea, konzulátusok működnek itt, a kereskedelmi forgalom élénk. A Duna-bejárat erődített pontja. Evlia Celebi többször megfordul Tulceán és részletesen beszámol a város életéről. . . A parkban a fehér kőkapu még a bazárból maradt itt, errefelé volt a régi török fürdő is. A feltárt római erőd méretei valóban impozánsak! Aegissus nevét Ovidius Pontusi leveleiben olvastam legelőször még kisiskolás koromban. . . Az ásatások során lent a parton földvár nyomára bukkantak, Hérodotosz a jobbparton várakat említ, földvárak védik az átkelőhelyeket. . . Ez mind a régmúlt, az írott emlékezés mezsgyéje. De az utca örökké a jelenben él. A mai városszerkezetet az iparfejlesztés határozza meg: 1985-ig teljesen újjáépül Tulcea. A nehézipar, a kohászati kombinát, a timföldgyár, a könynyű-,és élelmiszeripari egységek, az új hajóépítő és -javítótelep, az óceáni halászflotta bázisa, nem is beszélve a kisiparról, szolgáltató egységekről, szervizekről, az egész együtt jelentős ipari koncentráció. A fejlődő ipar nyílt városszerkezetet igényel, funkcionálisan tagolt telepítést, hogy a bekövetkező korszerű változásokhoz igazodni tudjonnobilisan, könnyen. Tulceán a domborzati viszonyok, a terepadottságok szinte megszabták az új negyedek, lakótelepek helyét: a dombokat és a dombhajlatokat építették be. A három lakótelep éppen háromszorosa a régi városnak. Modern és egészséges lakásállomány teremtődött meg. A régi centrumban kevés a városépítészeti érték, ezért minden jelentősebb épületegyüttest megőriznek és felújítanak. Az új központban elkészült a politikai és közigazgatási palota, két hotel, egész sor középület, reprezentatív kereskedelmi egység, városszerte épültek iskolák, iskolaközpontok, új kórház, megfelelő kereskedelmi és szolgáltatási egységek. Az öreg főutcákat is kiegészítik, így épült föl az Isacceán a Pelikán-házsor és az üzletközpont. A Duna-part most formálódik, az új vasútállomás és hajókikötő meg a Duna-szálló és a tervezőintézet közötti partszakaszon új házsor épül. A nagyszabású sétány kialakítása figyelemre méltó építészeti munka. Végül néhány számadat: 1900- ban 18 880 lakosa van Tulceának, 1930-ban 20 402, 1948-ban 21 642, 1970-ben 42 000. Most tavaly, 1980-ban megközelítette a hatvanezret, de még nagyon sokan bejárnak, vonatoznak, ingáznak busszal. 1985-ben Tulcea lakóinak száma eléri a hetvenezret. Akárki utánaszámolhat, melyik időszakban hogy nőtt, gyarapodott a város. A hetvenezres nagyságrend egyensúlyban lesz az ipari kapacitással. Nem tudom persze, mennyit változik a városkép öt esztendő alatt, nem tudom azt se, hogy mennyire változik a világ a nyolcvanas években, de Tulcea számomra a régi marad. Mindig valamennyivel nagyobb város lesz, mint amekkora , mert a képzelet megőrzi a tegnapot, a múltat, beleépíti az eljövendőbe. Ez valahány régi város negyedik dimenziója. És enélkül talán nincs is szilárd fundamentum, nincs tartós alapzat. Marosi Barna Immp „Az utcakép a leghitelesebb dokumentum" (Marx József felvétele) VASÁRNAP• VASÁRNAP •VASÁRNAP