Romániai Magyar Szó, 1990. június (2. évfolyam, 133-158. szám)
1990-06-01 / 133. szám
1990. június 1. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK Romániai Magyar Szóks A 22-ben olvastuk NETÁN ÁRTATLAN KÍSÉRTETEK ÉS JÓZAN REMÉNYEK .. A Szövetség szeretné — amennyire csak lehet — megvédeni a régi szekusok létét, olyan értelemben, hogy a fent említettek érdekében... kompetens, egy jól meghatározott célhoz való feltétlen hűség szellemében nevelt emberekre van szükség... A Szövetség ugyanakkor őrködik az európai kapcsolatok túlzott liberalizálására irányuló indulatok megfékezésén, szükség esetén akár azok aláaknázása fölött is, hiszen e kapcsolatok az olyannyira nemes is erős nemzeti érzés elvesztése felé sodorhatnák a sajátosan és hagyományosan román szellemet ...A Szövetség, propagandatevékenysége révén, ebben a szellemben fogja nevelni tagjait, minél konkrétabb jelszavakat terjesztve, magához vonva mindazokat, akik ugyanígy gondolkoznak; a románok lelkében igen mélyen gyökerező magyarellenes. Igen, Vasile Avram uram — a szebeni Dimineata idei május 11-i számában közölt nekem szóló nyílt levél aláírója —, ön ráérzett ,hogy a Vatra Romaneasca bélyegzőjét viselő „dokumentum", mely tudomásom szerint az utóbbi időben bejárta az országot, hozzám is eljutott, és a fenti kivonódásra késztetett Téved azonban, amikor azt hiszi, hitelességét fenntartás nélkül szavatolnám. Foglalkozásom kötelez arra, hogy megállapítsam: az utolsó lap alján lévő bélyegzős aláírás a kérdés egészét a büntető törvénykönyv hatáskörébe helyezi, azaz kellene hogy helyezze, következésképpen vannak olyan elemei, amelyek a misztifikációt és a provokációt teszik felismerhetővé benne. Sajnos, vannak ilyesmire képes emberek, jól tudom mindenütt és minden időkben léteztek felelőtlen, egzaltált személyek, csupán az a kérdés, hányan vannak, mekkora hitelre számíthatnak, milyen irányt szabnak a jelenségnek. De szintén „szakmabeliként“, kötelességemnek érzem lehetségesnek tartani azt is, cigányellenes és németellenes érzelmeket a kezdet kezdetétől táplálni fogjuk, hogy minden román előtt nyilvánvalóvá váljon végső célunk... Elérkezett a pillanat, amikor bármilyen módszerrel, örökre és visszavonhatatlanul és biztosan megoldjuk a kisebbségek kérdését... Most vagy soha!... Most érkezett el a legmegfelelőbb történelmi pillanat, hogy megszabaduljunk tőlük és mindenkitől, akinek ereiben nem román vér csorog! A németeket részben már elüldöztük, de maradtak még elegen, és vannak még sokan mások, akikre nincs szükségünk. Tegyetek meg mindent, hogy valamennyiüktől megszabaduljunk. Ceausescu keveset élt, nem pusztította ki őket, de nemzetünknek ilyen értelemben nem szabad letennie a fegyvert! Nincs szükségünk itt Svájcra! Semmiféle Európa nem kell nekünk! Minthogy az avatatlan kezekbe került „dokumentumot" csakugyan olyan beteg elme szerkesztette, melyre a ,,gyilkos" jelző túlságosan visszafogott, enyhe lenne, mint ahogy az sem kizárt, hogy a bélyegző ellopásáról szóló mesét a szöveg idegen kézbe kerülése után költötték. Tulajdonképpen nem is a feltételezések mérlegelésében rejlik a probléma lényege, s nem is ez késztetett írásra. Rendkívülien nyugtalanít, és mindannyiunknak így kellene éreznünk, hogy ilyen szövegek, akár hitelesek, akár nem, közkézen forognak az országban. Próbálják elképzelni, hogy egy ilyen szöveg — „főhősként" „népünk legszeretetebb fiával“ — hat hónappal ezelőtt terjedt volna. „Ott fenn" már rég kiderítették volna, ki, mikor és hol írta, s méghozzá azt is pontosan tudták volna, mit kell tenni az ilyen kezdeményezések derékbetöréséért, ugyanis Romániának az utóbbi 45 esztendőben e tekintetben létező szaktudása és műszaki eszközei a kudarcot kizárták volna. Mindamellett, hogy a szakmának vagyunk , ne hagyjátok magatokat félrevezetni a Pro Európa-szerű jelszavaktól!... A közös európai ház csakis a nemzeti egység megosztását jelentheti ... Tudatosítani kell a nem-románokban, hogy többé nincs mit keresniük Romániában... Románia kissé távolabbi jövőben történő megtisztítása szempontjából rendkívül fontos hangoztatni a Vatra Romaneasca Szövetség politikai semlegességét — kezdetben — azért, hogy a jelenlegi politikai pártok tagjai, akárcsak a nem politizálók csatlakozzanak hozzánk, vagy feltétel és fenntartás nélkül rokonszenvvel viseltessenek irántunk... Úgyszintén szükségesnek véljük tudatosítani a román köz véleményben ezen elemek veszélyes voltát mind a román kultúrára, mind pedig általában Romániára nézve...Sértők, akárcsak eszközeik tökéletes formában vannak ma is, teljes a hivatalos hallgatás, hagyják, hadd „főjünk saját levünkben", hogy aztán a megfelelő pillanatban annál puhábbak legyünk. A két hónappal ezelőtti marosvásárhelyi tragikus eseményekről sincs még hivatalos és felelősségteljesen megfogalmazott változatunk, pedig kormánybizottság volt ott és a valós adatokat tartalmazó Iratcsomók megléte is kétségtelen. Mondja, önt, aki hozzám hasonlóan, az utóbbi 45 esztendőben ebben az országban élt — melyet több mint valószínű, egyformán szeretünk —, önt egyáltalán nem nyugtalanítja mindez? A legsúlyosabb dolog viszont az, hogy az idézett szöveg, még ha misztifikáció is, azonos az olyan teremtmények legbensőbb gondolataival, amelyek a biológiai fejlődés útján megrekedtek a peterakás lépcsőfokán. Ismertem és ismerem, mióta „román földet morzsolgatok ujjaim között“ — az ön szavaival élve —, többször hallottam őket, s felismertem a képernyőn is a Gyulafehérváron szervezett március eleji gyűlésen, érzem, még mindig köztünk vannak, jobb életet remélő ügyködéseinkre nehezedő átokként. És jelen vannak ők az utóbbi két évszázad erdélyi történelme során emelt lélektani sorompón innen és túl egyaránt, ilyen összefüggésben pedig csekély jelentőségűnek tűnik számomra a megszállottak két tábora közötti számarány. A mennyiségi hátrányt esetleg kiegyenlítheti a felhozott érvek „szent mivolta". Mindkét táborban ismerek ilyen teremtményeket, és ellent kell mondanom az ön kijelentésének, miszerint idegen lenne tőlem mindaz, ami ma Kolozsváron, Szebenben, Marosvásárhelyen vagy Temesváron történik. — Jártam e helyeken az utóbbi hetekben, ezekkel is, amazokkal is szóba álltam, ismerem jó és rossz oldalaikat több évtizede, mesterségem révén pedig tulajdonképpen évszázadok óta. A fentebb említett szöveg hitelességén túl a leginkább az a bizonyos korlátoltság aggaszt, amely az ön gondolkodás- és írásmódjából kitetszik. Mintha nem is Erdélyben töltötte volna az utóbbi negyedszázadnyi időt, mintha az időközben ott végbementek úgy haladtak volna el ön mellett, mint karaván a kutya mellett! Rávitte-e a kíváncsiság, hogy kezébe vegye a magyar iskolások rendelkezésére álló történelemkönyvek valamelyikét, hogy abból állapítsa meg, mit is mondanak nekik őseikről? Tudja-e vajon, hogy egy fejedelmi családból származó máramarosi asszonytól, rég elhunyt magyar orvos özvegyétől az előléptetéshez neve — gyermekeinek neve! — megváltoztatását kérték? Tudja-e vajon, hogy néhány vörösacéli gyermektől megvonták a pionírtevékenységükért járó prémiumot, mert nevük nem hangzott románosan, és ezt szégyentelenül, kegyetlenül szemükbe mondták? Tudja-e, hogy a legjobbak közül való munkatársaimat és diákjaimat nem támogathattam a szakmai kiteljesedésben, mert nem román nevük volt? Tudja-e, hogy a ’70-es évek végén, amikor a „szervek” remélték, hogy céljaik szolgálatába állíthatnak engem, Marosvásárhelyre kérettek, hogy „rendet teremtsek" ott saját tevékenységi területemen? Gondolja, hogy statisztikákat kellene készíteni az ilyenszerű intézkedésekről — minden téren, de legfőképpen az utóbbi negyedszázad megszorításairól — a vegyes lakosságú vagy románok nélküli erdélyi települések mindegyikében? Kéziratlapok tucatjain folytathatnám a leltárt, melyet felháborodottan jegyeztem az évek során. De most nem ez a fontos, hanem az, hogy ön vagy nem ismeri, vagy nem akarja megérteni a kérdés lényegét. Én nagyon is jól tudom — és mindenkinek tudnia kellene —, hogy a tavaly év végén érvényes status quo, amelyből a márciusi tragédiához vezető elítélendő cselekedetek erednek, az etnikumközi viszonyokban érvényesített bűnös politika negyedszázados műve. És cáfolom az utóbbi időben gyakran ismételt állítást, miszerint a Ceausescu-féle elnyomásban mindannyian egyenlő mértékben részesültünk. Nem igaz. Egy bizonyos fajta „hazafiság" táplálása, művelése haszon forrása volt még nem sok idővel ezelőtt is. Másrészt: valóban, semmit sem mondott önnek, hogy az utóbbi időben a tősgyökeres románok ezrei menekültek Magyarországra? Persze, felhozhat valós eseteket az ’50-es évekből, hogy a hegyen túli román népet megtizedelő szekusok otthon nem románul beszéltek, de ezen az úton haladva, a történelem legmélyebb, végtelenbe nyúló rétegeibe ereszkedhetünk, el egészen az évezredekkel ezelőtti kiváló ősök „hazafias" szólamaiig, belesüppedvén a nemzeti hitvallás rangjára emelt idegengyűlölet feneketlen mocsarába. Nagyon bánatos és mélységesen nyugtalan vagyok tehát megállapítván, hogy ön a kérdésnek csupán a sorompó egyik oldaláról való megközelítésére képes. A magam részéről pedig eddig is, és ezután is kétségbevonhatatlan realitásnak, a jövőnk elleni bűncselekménynek tekintem az országnak a „nem-románoktól" való megtisztítását, függetlenül attól milyen úton, mi módon indították be és folytatták következetesen. Talán nem lenne hasztalan dolog, ha két térképet vázolna fel magának, s egybevetné az 1989. decemberi események forró pontjait a több nemzetiségű zónákkal. Megállapíthatná ily módon, hogy a bukaresti kolosszus kivételével, az etnikumközi együttélés kihatásaival kapcsolatos elmélkedés nem indokolatlan. Azok közé tartozom tehát, akik az ország etnikai sokszínűségét jövendőnk értékei és lehetőségei egyikének tartom. Jól tudom, hogy álláspontom jelen pillanatban nem jár előnyökkel, de nekem elég tudni azt, mások is gondolkoznak így, és az én gondolkodásmódom esetleg lehetővé teszi a párbeszédet a történelmileg megmagyarázható, de a most kirajzolódó távlatok által nem igazolt sorompó mindkét oldalán. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a jövő engem és a dolgokat hozzám hasonlóan értékelőket igazolja. És úgyszintén óhajtom a Vatra Romaneascával való együttműködést, mihelyt érezni fogom, hogy a párbeszéd lehetségessé válik azok kiküszöbölése révén, akik régóta tudják, hogy a sötét foltok leplezésének legegyszerűbb és legolcsóbb módszere a meggondolatlanul és jövő érdekeink semmibevételével táplált bizonyos fajta „patriotizmus“. RADU POPA „FOGADOM, HOGY BEMEGYEK A VÁRBA!“ — mondtam annak idején barátaimnak. És bementem. Könnyen. De aztán jött a haddelhaddi Négy napba került, amíg kihoztak onnan. Pedig fürdőnadrágra vetkőzött, girhes alakomról nehéz volt feltételezni, hogy imperialista ügynök, terrorista-, idegenlégips, jt&ErUjlyellenség, Ti#hi W iitiHmtawjW Awg I mii. vagyqk. Azóta nem cartpn). oz. «za#. y^ban.ij Akkor sem, amikor néha lehetett. Mert rág' eszmémmé vált, hogy „onnan kijönni művészet". És sajnos nem él már sem apám, sem dr. Parecz Béla ügyvéd úr, sem osztályfőnököm, sem iskolaigazgatóm, akik akkor közös erővel nagy nehezen kimentettek. Mivel nem jártam a várban, rögeszmémtől is lassan megszabadultam. S tessék, most ismét szörnyű skrupulusok gyötörnek, hogy „bejutni könnyű, de kijönni onnan!" ... Ha a szobrok látni, gondolkozni, érezni tudnának, az aradi 13 vértanú emlékművének alakjai is valószínűleg hasonló aggályokban, kétségekben gyötrődnének. Lebontásuk után sokat hányódtak. Évekkel ezelőtt a régi lovarda egyik helyiségéből titokban szállították őket ide valahova a sáncfalak alá. Azóta kevesen tudnak róluk, még kevesebben látták őket. Ha értesülésem igaz — mint legilletékesebb, ezt ő tudná pontosan megmondani —, Fazekas János, a volt kb-titkár, egyszer Aradon jártában meg akarta nézni a szoborcsoportot, de neki sem engedélyezték. A múlt emlékei iránt érzéketlen katonák — tisztelet a kivételnek — persze, valószínűleg bemehetnek e kegytárgyak értékével bíró szobrok közé. Esetleg játszadozhatnak is velük. Nem tudom, így van-e, nincs így, de a szobor köztéri visszaállításának ügyével foglalkozó bizottság tagjait mindenesetre foglalkoztatja a kérdés: vajon milyen állapotban kerülnek majd elő az emlékmű elemei? Pedig pillanatnyilag önmagában az lenne a nagy szó, ha végre előkerülnének, pontosabban szólva, ha kikerülnének a várból, ahonnan — manapság egyre többen átveszik rögeszmémet — „kijönni művészet”. Meggyőzően bizonyíthatja ezt Szabó Kálmán, a volt politikai foglyok szövetsége aradi szervezetének titkára, aki a bürokratikus ügyintézések kálváriáját járta meg az elmúlt hetekben e szoborcsoportnak a várból való kihozása engedélyezésének megszerzése céljából. Személye nem ismeretlen olvasóink előtt. A történtek előzményeit — amiknek lényege, hogy e szervezet a segítségnyújtás szándékával védnökséget vállalt az aradi 13 vértanú emlékművének köztéri újrafelállításáért — Szabó Kálmánnal készített korábbi interjúmban (RMSZ — május 19.) vázoltam fel. Beszélgető partnerem azóta hazaérkezett a fővárosból, kínálkozik tehát a kérdés, mit intézett: — Minden nehézség nélkül megnyertem törekvésünk támogatása érdekében a volt politikai foglyok román szövetsége erkölcsi támogatását. Állásfoglalásuk jelezte, hogy mindenben helyeslik azt a törekvést, amiben járok. Ez kifejezésre jutott többek között abban is, hogy a szövetség tagsága sorából Nitoiu Mariant, a Legfelsőbb Bíróság tagját jelölte ki kísérőmként. Segítségével jutottam be a különböző minisztériumok illetékeseinek Irodájába. Hiszen Nifoiu bíró neve, tekintélye közsmert. A bukarest katonai törvényszéken ő vezette a Ceausescu-klikkhez tartozó négy főbűnös, Menescu Manea, Bobu Emil, Dinca Ion és Postelnicu Tudor perét, s a kommunista diktatúra idején ő maga is a súlyosan meghurcolt személyek közé tartozott — Gondolom, útjuk első állomása a Nemzetvédelmi Minisztérium volt, hiszen ez illetékes engedélyezni a szoborcsoportnak a katonai területről való kiadatását. — Sajnos, Victor Stanculescu nemzetvédelmi minisztert nem találtuk irodájában, bár az is lehet, hogy ott volt, de letagadtatta magát. Helyettese, aki a katonai építkezések parancsnoka, a Művelődésügyi Minisztériumba irányított bennünket annak az átiratnak láttomoztatása végett, mely szerint az emlékmű nem katonai, hanem polgári tulajdon, mint ilyen az aradi polgármesteri hivatal jog szerinti birtokát képezi. Miután a láttamozást viszonylag simán megkaptuk, azt hittük, nyert ügyünk van, hiszen a nemzetvédelmi miniszter helyettese korábban ettől tette függővé az engedélyt. — Gyanítom, hogy csalatkoztak reményeikben ... — Igen, mert közben amott felkészültek, arra, hogy ez az ügy is hosszadalmas eljárássá terebélyesedjék. A Nemzetvédelmi Minisztériumban két magas rangú katonatiszt fogadott bennünket, akik a hadügy kulturális problémáiért felelősek. Jó a szimatom, amikor megláttam őket, azonnal felmerült bennem a gyanú, hogy ezek a régi gárda emberei. Ezt igazolta az is, hogy túlságosan fel voltak készülve „szoborügyben", és kifejezték azt as aggályukat hogy ez az emlék- mű esetleg sértené a román nemzetiségűek önérzetét. Szavaikat hallva, úgy éreztem, hogy az a cél, melyért közbenjárok, ismét ugyanabban a mély árokban van, ahol elindításakor volt. — Megfeneklett a hajó, vagy akadt még kapu, ahol kopogtatni lehetett? — Cindescu ezredes, a nemzetvédelmi miniszter titkára kimondta a szentenciát: az engedélyt egyes-egyedül Victor Stanculescu vezérezredes adhatja meg, de az ő visszatérésének dátuma bizonytalan. Megjegyzem azonban, hogy a titkár magatartása arról tanúskodott, hogy nem akar velünk kollaborálni. Sőt, amikor másod- és harmadnap telefonon felhívtuk — finoman szólva —, türelmetlen, elvtelen válaszokat adott Nitoiu bírónak. Ekkor kijártam, hogy telefonon beszéljek Petre Roman miniszterelnökkel, aki megígérte, hogy rövidesen megoldódik az ügy. Most tehát ebben a nem tudom, milyen komolyan vehető s mekkora segítő szándékkal társult ígéretnek reményeit tápláljuk. Közben másjártfogókat is próbáltam megnyerni. Elmentem a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsához, felvettem a kapcsolatot Horváth Andor művelődésügyi miniszterhelyettessel, illetve Sergiu Celac külügyminiszterrel. Még annyit sikerült megtudnom, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumban Ionel Vasile miniszterhelyettes hatáskörébe utalták át a kérelem kivizsgálását. S mindebben a szomorú az, hogy a kézenfekvő ügy megoldódás helyett nagyobb üggyé dagadt. Mit tehetünk most már? Hiszünk az ígéretekben, s amíg van esélyünk hinni, addig nem lehetünk csüggedtek. JUHÁSZ ZOLTÁN 7. Most már biztosan tudtam, hogy nagy kátyúba kerültem. íme, itt a tanú, aki általam ismeretlen okból vállalja közreműködését megsemmisítésemben. Tehát a pályáról akarnak leseperni. Talán több is forog kockán, a szabadságom. Tenni kell valamit, sürgősen szakemberhez kell fordulni. Kész tervvel léptem be otthonunkba. — Nézd, ez és ez történt. Valószínűleg, megfigyelés alatt állok — mondtam feleségemnek. — Egy tapasztalt jogásszal kellene beszélni, tanácsot kérni. Itt most már jogesetről van szó. Eddig bíztam érzéseimben, de amikor nyíltan vádolnak, végzetes lehet jogot és érzést összekeverni .. . — Megyek B.V.-hez — döntött azonnal feleségem. — A törvényszék elnöke is volt, tapasztalt jogász, két gyerekét tanítom évek óta. Ment és jött is percek múlva. — Képzeld, ötölt-hatolt, nagy elfoglaltságára hivatkozott. Nem is állt szóba velem. Tanácstalanok voltunk. Ez az udvarias ember így levizsgázzék?! Milyen részvéttel voltunk iránta, amikor az anyja oly tragikusan meghalt. Évtizedek óta legjobb barátja sógoromnak. Közösen kirándulnak, most is együtt járták be Skodáján Jugoszláviát, a dalmát-partokig. Milyen kedves volt tőle pár évvel ezelőtt a vinci ház előtt, elcsalt egy orsóval nagy kirándulásra, Curtea de Arge?, Sarmisegetuza ... Talán sose jutottam volna el ezekre a helyekre. — Nem! Én fogom fölkeresni! Biztosan még hivatalában találom — határoztam hirtelen. A törvényszék előtt ácsorgó kocsiján dolgos HORVÁTH ÁGOSTON LESULYOK zott valamit, hozzáléptem. Közöltem vele, hogy fontos ügyben akarok vele beszélni. Ideges pillantásokat vetett az utca mindkét sarka felé. — Nincs időm, sietek — hárított el mindent. ★ Délután öttől nyolcig tartott a kihallgatás. Ismerősöm vádaskodásait szedte ízekre bő. Kérdés, keresztkérdés, rövid, semmit sem tisztázó válaszaim. Mi rosszat tettem? Kinek ártottam? Miféle ismeretlen törvényben ütköztem? S ha mindez igaz is volna, alapjában véve megtörtént tényeket tartalmaznak. Mégis kezdtem belátni, hogy a törvény a mindenkori , vezető párt tetszése szerint formálható. Nem úgy van ez, amint addig hittem és tudtam, hogy az igazság örök és szent, hogy megváltoztathatatlan, érvényes és igaz, amióta csak bíráskodás van a világon... Vacsora után szédülten dőltem ágyba, reggel alig tudtam a valóságra ébredni. ★ Kedd reggel kilenc óra. Azonnal kezdődik az ankét. A tegnapi kérdések újra és újra ismétlődnek, de aztán hirtelen (egy rövid telefonmegszakítás után) a Kállay-, a Hrus- MÖGÖTT csov-témák jönnek ismét elő. Amikor minden eredmény nélkül topogunk egy helyben, Kő ismét lesújt: — Hát lesz, aki fölfrissíti a memóriáját ezekben a kérdésekben is — csengetett, és a legnagyobb ámulatomra B.V. lépett a szobába, ■de őt is velem szemben ültették le. Rosszallólag, hosszan végigmért, mintha nehezményezte volna, hogy én juttattam őt a tartományi pártkollégium vizsgálószobájába. — Kérem, B. elvtárs, nyilatkozzék a beszélgetésről, amelyet annak idején Horváth elvtárs lakásán lefolytattak. Elvárjuk, hogy őszintén mindent elmondjon. Románul is beszélhet, hogy értse a jelen levő elvtárs is — mutatott a nyurga fiatalemberre. Behúzott nyakkal kivörösödve köszörülte a torkát, aztán jó ,székelyes kiejtéssel, román, nyelven nekiveselkedett. — 1964 január elején az esti órákban látogatást tettünk feleségemmel doktor Horváth Ágostonéknál abból az alkalomból, hogy anyósa halála után kondoleáljunk. A két család baráti kapcsolatot tartott fenn. Horváthné két gyermekünket tanította zongorázni. Az asszonyok a belső szobában beszélgettek, én Horváth-tal a külső szobában maradtam. Sok mindenről esett szó, közben politikáról is. Horváth újságot vett elő, mely közölte a Hruscsov szilveszteri üzenetét követő választ a román kormány részéről a határkérdésekre vonatkozólag. Megállapította, hogy a válasz nagy körültekintéssel készült, mely lehetőséget ad arra, hogy Beszarábiáról nem kell lemondani. Azt is említette a következőkben, hogy a határok ügye roppant nehéz kérdés, ezt az is igazolja, hogy az államférfiak csak kormányszinten tárgyalnak erről a kérdésről. A határkérdésekkel kapcsolatban hozzáfűzte, ha Erdély Magyarországhoz tartozna, hatalmas természeti kincsei talpraállítanák Magyarországot, mely gazdasági szempontból szegény, és hogy a magyarságnak történelmi jogai vannak Erdélyre. — Ismerve Horváth tájékozottságát, föltettem a kérdést, hallott-e Horthy levelezéséről, mely akkoriban jelent meg kötetben, melyről nemrég értesültem. Nem hallott e könyvről, de említést tett egy dokumentumkötetről, mely Kállay leveleit is tartalmazta, Kállay levelezését, aki 1944-ig Magyarország miniszterelnöke volt. Ez a kötet gazdag dokumentumanyagot közöl, megvilágítva az akkori titkos események hátterét. Ugyanis Kállay állt az akkori események hátterében, és pozíciója folytán nyilván birtokában lehetett sok érdekes apró részletnek is. Kállayról úgy nyilatkozott, hogy kiváló politikus volt, és azt is mondta, ha az ő szándékai győzedelmeskednek, a történelem szekere más irányt vett volna, Magyarország számára sokkal kedvezőbbet, és akkor nem veszti újra el a visszacsatolt területeket, tehát Bácskát, a Felvidéket és Erdélyt. Ezek a politikai vonatkozású kérdések jöttek elő látogatásunk kapcsán. Ez teljes megelégedéssel fogadta a vallomást, a precíz tájékoztatást. — Na, mit szól hozzá?! Most sem emlékszik a határkérdések rendezésére? A Kállaypolitika vonalára?! B. mondanivalói annyira objektív hangon és olyan egyszerűséggel szóltak, hogy részéről semmi támadást nem éreztem. Szinte kérve szóltam hozzá. . — Gondolj vissza jól az Erdély hovatartozása kérdésére. Éppen én fejtettem ki neked a már 1940-es bécsi döntés után véglegesen kialakult véleményemet, amelyet ma is vallok: nem hiszek a történelmi jogokban. A Varga Katalin című történelmi drámámban nyomtatásban is, a színészek ajkán is leszögeztem: „azé a föld, ki lakja azt!“. Emlékezned kell a véleményemre, melyet te akkor nagyon megcsodáltál... — Fenntartom mindazt, amit mondtam, írásba is adhatom, — felelte szenvtelenül. — Te bíró voltál, nem érzed, hogy ez a terhelő vallomás valósággal ítélet súlyával bír? — Ezt már állva mondtam. — Nem változtathatok a vallomásomon — mondta egészen halkan. — De te is tévedhetsz ! Mintha Kő tartott volna attól, hogy fölülkerekedem, közbeszólt: -----— őrizze meg a nyugalmát, látom, ez a téma nagyon kényelmetlen az ön számára. Köszönjük, B. elvtárs, biztosan várják már a hivatalában ... Délután újabb szembesítés. Vajon ki vállalkozik még arra, hogy tovább taszítson a mélybe?! B. felesége jelenik meg az ajtóban. Igyekszik szavait jól megválogatni, minden mondata tükrözi, hogy jogászcsaládban készült a leckefelmondásra. — Amíg Horváthné kint tartózkodott, hogy a feketét elkészítse, Horváth elvtárssal beszélgettem, közben a férjem a külső szobában valamit olvasott. Gyermekeink iskoláztatásáról beszéltünk. Ezzel kapcsolatban Horváth fájlalta, hogy a magyar szülők is román tannyelvű osztályba íratják gyermekeiket, ezzel oda fogunk jutni, hogy anyanyelvünk kerül veszélybe, és hogy a magyartanárok katedra nélkül maradnak. Elégedetlen volt a fizetésekkel. Méltánytalannak találta, hogy egy kezdő munkás többet keres, mint egy öreg, tapasztalt tanár. Kő most is megkérdezett, van-e kérdésem az elvtársnőhöz. Alapjában véve igaz lehetett, amit mondott, ezért semmit sem feleltem. Az agyamban most is csak az kavargott, honnan kerítették elő ezeket a tanúkat?! Hisz önként nem jelentkezhettek! Hogyan emlékeznek ezek ilyen meglepő pontossággal a nagyon régen elhangzott szavakra? És minden beszélgetés az én otthonomban zajlott le, és mindig csak négyszemközt!. .. (Folytatjuk) Az itthonmaradás (Folytatás az 1. oldalról) hogy gyerekei felfogása idegen lesz számára. A többség azonban nem is tud és nem is akar „nem visszanézni”. Sőt, mindent megtesz azért, hogy százféle kapcsolatot teremtsen, szervezett társaságokba, egyletekbe, ünnepélyekre, találkozókra, bálokra jár, könyveket, újságokat rendel (főleg azért, hogy rendeljen, mert olvasni nincs ideje), hogy így fenntartsa, érezze kapcsolatát a szülőfölddel, a kultúrájával. Ez a társadalmi-társasági kapcsolat ugyanakkor elleksúlyozza azt a számkivetettségi közérzetet, amelyet a nyugati általános elidegenedési folyamat kivált mindenkiből, s amelynek a Romániából származó ember még hangsúlyozottabban ki van téve, de ugyanakkor sokkal nehezebben tudja elviselni, mert nem ezt szokta meg otthon. Hála Istennek, az elmaradottságnak is vannak előnyei! Az emberi kapcsolatok még bensőségesek nálunk és gondunk kell legyen arra, hogy azok is maradjanak. Az elszármazottak többsége tehát társadalmi kettősségben él, se bent, se kint, aminek aztán az az eredménye, hogy soha meg nem nyugszik. A felzárkózást, a beilleszkedést nehezíti a kötődés, az állandó visszanézés gyakorlatilag is, hisz sokan a pénzüket és szabad idejüket arra töltik, hogy gyermekeiket eredeti kultúrájukban neveljék vagy, hogy ők megmaradjanak ebben a kultúrában. Állandóan visszatérő érv az, hogy „a gyermekeimért megyek el". Nagyon sok esetben láttam, hogy ez az érv sem helytálló s főleg nem időtálló. Az NSZK-ba kiszármazott ismerős családok fele pont a gyermeknevelésben volt sikertelen. Három olyan családot ismerek, amelyben az egyik gyermek kábítószereket fogyaszt, kettőt, amelyben az egyik gyermek elzüllött, kettőt, amelyben értelmiségiek gyermeke még szakmunkásnak is nehezen tanul, és több olyat, amelyben a gyermekek bár ügyesek, de elidegenedtek szüleiktől. Nem egy ismerős családban, az egyik gyermek körül kialakult bonyodalmak, szomorúság és hosszas stresszes állapot biztosan hozzájárult az apa korai, szívszélhűdéseshalálához. Az NSZK-ban amúgy is a fiatalság negyede „problémás eset". Ez az arány nagyobb az odaszármazottak körében és ez logikus következménye nevelési kettősségüknek. Mindig és mindenütt nehezebb annak a fiatalnak megállnia a helyét, aki nem tartozik egyértelműen egy közösséghez, aki gyökértelen vagy egyszerűen csak lenézik-kinézik. Azok a magyarok, akik most Magyarországra mennek, természetesen azt fogják mondani, hogy ezek a példák nem érvényesek az ők esetükben. Részint igaz, de a beilleszkedés ott is nehéz, semmivel sem könynyebb, mint például a romániai németeké Németországban, nem is beszélve a gazdasági szintkülönbségről, amely a szakmai, anyagi beilleszkedést még nehezebbé teszi. NÉZŐPONT Ami a társadalmi beilleszkedést illeti, nem véletlen, hogy az erdélyi magyarok Magyarországon is mindenféle társaságokba, egyletekbe tömörülnek, ezzel mintegy ellensúlyozva azt az űrt, amelyet magukban hordoznak itt hagyva szülőföldjüket. Sokan panaszkodnak, hogy nem tudják megszokni azt a társadalmat, amely bár előrehaladottabb, de ugyanakkor anyagias, sok esetben közömbös. Ez az űr részben abból is adódik, hogy érzik: hűtlenek voltak népükhöz. Ebben igazuk van. Egyértelműen hűtlen volt, főleg az értelmiség, amely a forradalom után ment el, mert neki tudnia kellett volna, hogy itt szükség van rá, ott meg fölöslegben van, meg azt is, hogy a nehézségek ellenére, az itteni változások végül csak biztosítani fogják megmaradásuk feltételeit. Az ember boldogságérzete mindig a valóság koordinátarendszeréhez viszonyul. De mitől, hogyan lesz boldogabb, hogyan lesz értékesebb az innen kimenekített fiatal nemzedék Magyarországon, vagy nyugaton, mint az, amely itthon marad? Erre már nehezebb felelni. Tavalyelőtt nyáron úgynevezett „birodalmi” német barátaink látogattak meg. Tartva az elszállásolási problémáktól, gondoltuk, valahová jó f el kellene „dugni” őket. így mentünk el a Csíki Havasokba Adorján-fürdőre, az egyetlen épületből álló, villany nélküli nyaralóba. Féltünk, hogy a szerény körülmények láttán vendégeink esetleg megszöknek. Ennek pont az ellenkezője történt. Ott találtunk egy vidám diákcsoportot, amelyet egy ügyes elektronikus oktató vezetett és néhány nyaralót a fehéregyházi fúvós zenekarból. Jó hangulat, ragyogó tisztaság, esténként tábortűz énekszó és kölcsönös jóindulat, szeretet. Következő vasárnap Csíksomlyóra mentünk egy olyan kis búcsúra, amelyet csak a helybeliek ismernek, s amelyet nem a kegytemplomfenn, hanemi a Kissomlyó tetején levő kápolnában tartanak!. " A Kípőlád körüli fét«bhetétleri környezetben,nagyon sok fiatal volt, akik nem csak a szertartás előtt, hanem azután is énekeltek, zenéltek. Sem az adorjáni, sem a Somlyói fiatalok nem voltak boldogtalanok. Vendégeink is észrevették, mondván, rég nem láttak ilyen kiegyensúlyozott, jó benyomást keltő, vidám fiatalokat. Pedig milyen szegénységben s főleg reménytelenségben éltünk akkor! A szülők és a fiatalok, akik menni készülnek, sokszor hivatkoznak arra is, hogy itt nem biztosítottak a megfelelő tanulási lehetőségek. Az igaz, hogy az önálló anyanyelvű iskolai hálózat kiépüléséig még sok kell. Nekünk azzal kell törődnünk, hogy itthon szélesítsük oktatási hálózatunkat, és a meglévőt használjuk ki, természetesen beleértve a román nyelvű felsőfokú technikai szakoktatást is. Ne felejtsük, hogy egy olyan szabad gazdasági társadalom felé haladunk, amelyben — akárcsak nyugaton — nem az lesz a döntő, hogy kinek mi a szakmája vagy formailag milyen szintű a szakmai, iskolai képesítése, hanem hogy mennyire ért a mesterségéhez. Fiataljaink tényleges szakmai képesítését a közösségi és magánkezdeményezés következtében létrejövő vállalatok is elő fogják segíteni. Ami pedig az általános oktatást illeti, a már létező helyzet javulni fog felekezeti és magánjellegű iskolák újraindításával is. A decemberben elkezdődött történelmi váltás hosszú folyamatot indított el, ebben részt venni életünk legnagyobb, maradandó élménye. Viharos tavasz van mögöttünk és lesznek nehézségek ezután is, de mindnyájan egy széles és erős történelmi sodrásban élünk Kelet-Európában, amely megváltoztatja egyéni sorsunkat és gyermekeink jövőjét is, értelme KUTYATEJ Kimi-BOZOROS ÖTLETEIM [II. I Demény Dezső tanár úr ravatalánál Akitől most végbúcsút veszünk Berlinben, a Humboldt Egyetemen tanult, Sprangert, a kiváló német filozófus és pedagógus előadásait hallgatta, majd a bécsi egyetemen folytatta pszichológiai tantulmányait, ahol egykor világhírű lélekbúvárok alapítottak iskolát: Freud, Jung, Ferenczy, Körner. Ez a tehetséges ember azonban pedagógusi pályafutását félkegyelmű gyermekek falusi iskolájában fejezte be, így sáfárkodunk mi abban a rendszerben, amelynek főideológusa szerint a legértékesebb tőke az ember — a kiművelt emberfőkkel. Hazatérte után (még a háború idején) a kolozsvári egyetemre nevezték ki s ő alig húszegynéhány évesen kis könyvet írt (a neves Szondi) tanítványaként a tesztekről. Ez lett az első bűne. Mert nemsokára a szovjet Tyeplov a tesztelést „polgári áltudománynak“ nevezte. Ismerős a fogalom ugye? Így nevezte később a genetikát Liszenko és Lepesinszkaja, a kibernetikát pedig más okos szovjet „tudósok". Demény Dezsőnek ott kellett hát hagynia az egyetemet, középiskolában tanított, majd a lélektan rehabilitációja után őt is rehabilitálták, újra magasabb szinten taníthatott. De akkor ismét „hibát“ követett el: 1956-ban — a magyar forradalom idején — nem jelentette föl tanítványait és kollégáit, akik állítólag „hőbörögtek“. Megint csak kitették az egyetemről, s ezután rossz lábával más megyébe (Torockóra) ingázott, falusi iskolába. És eltiltották az írástól, közléstől. Nem zúgolódott, ő, a hajdani illegalista, aki diákkorában a MADOSZ-ban dolgozott, látta, mi lett a „szép“ eszmékből, nem várt sokat a kommunizmustól. Már annak is örvendett, hogy idő múltán a Kolozsvárhoz közeli Gyaluba kerülhetett és a Korunkban tanulmányokat közölhetett. Vérbeli pedagógusként Németh László elvét vallotta, igyekezett a gályapadból is kísérleti műhelyt kialakítani, s a gyagyás gyerekek nevelési lehetőségeiről írt egyet-mást. Nem tudta szegény feje, amit mások (keserves történelmi tapasztalatok árán) immár megtanultak: a gályavadat is minden más kínpadot nem átalakítani kell, hanem felgyújtani. Az egész gályával együtt. HERÉDI GUSZTÁV