Romániai Magyar Szó, 1990. augusztus (2. évfolyam, 185-211. szám)
1990-08-01 / 185. szám
Romániai Magyar Szó • 2 • A NAGYVILÁG HÍREI • A NAGYVILÁG HÍREI • A NAGYVILÁG HÍREI • 1990. augusztus 1. MADRID — HAVANNA TOVÁBBI!.! IS TISZTÁZATLAN A MENEKÜLTKÉRDÉS Nem számít gyors megoldásra a havannai menekültkérdésben a spanyol külügyminiszter. Egy nyilatkozatában a spanyol—kubai nézeteltérésekről elmondta: bár továbbra is van kapcsolattartás a két ország között, nem látni változást a kubai magatartásban. A külügyminiszter kifejtette, hogy változatlanul türelemmel és nyugodtan igyekszik a spanyol kormány megoldani a havannai nagykövetségen tartózkodó 18 menekült ügyét. Fidel Castro szerint a Havanna és Madrid közötti feszültség „rendezése jó úton halad", remény van „a párbeszédre és a kapcsolatteremtésre e téren“. Az El Mundo madridi napilapnak tett szűkszavú nyilatkozatában Castro közölte, ha „alkalma nyílik rá", megbeszéléseket folytat majd Felipe Gonzales spanyol kormányfővel a menekültek kérdéséről. KÖVETVÁLSÁG Adrian Nastase külügyminiszter sajtóértekezlete (Folytatás az 1. oldalról) képviselteti magát. Ezt az intézetet azonban csak nemzetközi segítséggel lehet létrehozni. Figyelmeztetett arra, hogy a nemzeti kisebbségek kérdéskörében is nagy elvi váltás ment végbe nemzetközi síkon. Hátrányban vagyunk tehát s ezt a hátrányt fel kell számolnunk. Országunknak ugyanis rövid időn belül minden szálon meg kell teremteni a kontaktust az európai, általában a nemzetközi organizmusokkal, ami csak akkor történhet meg, ha alkalmazkodunk azokhoz, azok felépítéséhez, szelleméhez. Végül sok szó esett arról, hogy a Külügyminisztériumnak nem csak felépítésében, szerkezetében kell megújulnia, hanem személyi állományában is. S ez talán mindennél nehezebb feladat. Kevés a jól képzett hozzáértő, lehetőleg fiatal szakember. Mi több, nincs olyan oktatási intézet sem, amely diplomatákat képezne ki. Mindezen rövid időn belül segíteni kell. A sürgős gondok közül a nagyköveti kinevezéseket említette. Hetek óta folynak a tárgyalások különböző személyiségekkel, de döntés még nem született a párizsi, londoni, római és madridi nagykövet személyét illetően. Akikre gondoltak, azok egészségi vagy más okokból, nem vállalták a felelősségteljes tisztet, mások ilyen vagy olyan szempontból, de alkalmatlanok. A nagykövet ugyanis nemcsak reprezentál, annak a diplomáciai képviseletet irányítania kell — szögezte le —, márpedig nem mindenki rendelkezik ilyenszerű képességekkel is. Tehát várunk.. . Persze, nem önjelölteket. A fiatal és derűs külügyminisztertől azzal váltunk el, hogy az ilyenszerű, őszinte, nyílt találkozók csak hasznosak lehetnek. Elvégre jobb, ha első kézből tudjuk meg, milyen külpolitikai lépéseket tesz, tervez a kormány, mint másodkézből, ahogy az gyakran előfordult az utóbbi időben. Adrian Nastase úr egyetértett ezzel, mi több megígérte: hetente, minden csütörtökön 11 órakor találkozni fogunk. Így legyen. Annál is inkább, mert kemény hetek, hónapok következnek. Az ősz eseményekben gazdagnak ígérkezik. Éppen ezért a külügyminisztérium még vakációját sem veszi ki... Augusztust a belső építkezésre, tisztázásra, a szeptemberrel kezdődő diplomáciai évad előkészítésére szánja. EGY UTAZÁS TÖRTÉNETE Gépkocsiban - húsz órán át Miután szerencsésen — még egy gumidefektünk sem volt!— megtettük ezt az utat, talán arra is vállalkozhatunk, hogy benevezünk a hagyományosan két év találkozásakor startoló Párizs—Dakar gépkocsiversenyre. Július 18-án, szerdán, déli kettőkor felbúg a szerkesztőségi főtitkár telefonja és gyors bemutatkozás után Királyszéki Gábor Győrről megkérdezi, hogy a Romániai Magyar Szót ki fogja képviselni rendezvényükön. Kiss Zsuzsa szabadkozik: sajnáljuk, de fogalmunk sincs, hogy milyen rendezvényről van szó, és hogy lapunknak azon képviseltetnie kellene magát. „Hát nem kapták meg a meghívónkat, még július 5-én elküldtük?“ — méltatlankodik a vonal másik végén a hang, aztán fittyet hányva arra, hogy a meghívó nem jutott el hozzánk, kérlel, érvel, hangsúlyozva, roppant fontos akcióról van szó, ifjúsági táborról, ahova meginvitálták Magyarország több vezető személyiségét, sráadásul a Csehszlovákiában és Jugoszláviában élő magyarság néhány neves képviselőjét is. Nem használ, hogy szerkesztőségi főtitkárunk sorolja a nagyon is nyomós észérveket: a következő nap estéjén kezdődő rendezvénysorozatra még a legnagyobb jóakarat mellett sem érhet el senki Magyarország túlsó felébe, Győrre, vonat- vagy repülőjegy egyik óráról a másikra ugyanis nem szerezhető be, a szolgálati útlevélhez ebben az órában már lehetetlenség hozzájutni, egyébként is ki lenne az, aki csak úgy, hagyva csapot-papot, nekivágna egy ilyen útnak anélkül, hogy a kezében lenne valamilyen meghívó papír. Ám, kemény dióból faraghatták a telefonáló győri szervezőt, nem hagyja magát leteperni a fölötte súlyos érvek terhe alatt, kutatja ke,resi a megoldást: valaki vagy valakik üljenek be egy gépkocsiba és valahogy jussanak el Szegedig, ott majd a tábor szervezői átveszik őket és tovább viszik Győrbe. Hátha, akad a szerkesztőségben két olyan fiatal, akinek van merészége vállalkozni ilyen útra — próbálkozik még egyszer és utoljára a győri telefonáló. Szerkesztőségi főtitkárunk óvatoskodik, nem ígér semmit, legfeljebb azt, hogy a javaslatot továbbítja a szerkesztőbizottság többi tagjának. Tudomást szerezve a dologról, Gyarmati János pillanatok alatt felméri a helyzetet, a lehetőségeket: eleve olyan ember, vállalkozhat erre, akinek van turistaútlevele, tehát mellőzheti a szolgálatit, van gépkocsija és... kapható ilyen kalandos vállalkozásra. Ő maga szívesen menne, de gépkocsija már hónapok óta használhatatlan állapotban porosodik. Szükség lenne hát egy autós útitársra. Turista útlevéllel rendelkező kolléga akad néhány, autós is, vállalkozó kedvű már kevésbé. Aztán, mint aki megtalálta a megoldást, tárcsázik. Székely László nincs otthon, aKülügyminisztériumban tárgyal, valami cikkügyben — válaszolja a felesége, ám amikor megtudja, miről van szó, rögtön rávágja: a férjét már csak ismeri, holtbiztos nem lesz ellenvetése. Nem is volt. Július 19-én, csütörtökön, éjjel négy 6- főkor egy meglehetősen viharvert állapotban lévő Dacia 1300-as két utasával elindult az ország nyugati határa felé. Előző nap délután csupán tankolásra és olajcserére futotta az időből. Az útipogygyászban ott lapul két golyóscsapágy, hátha cserélni kell útközben. . Más baj esetén? Erre jobb nem gondolni! A kocsi csaknem százezer kilométert futott, tízéves, így hát bármi történhet... Bizakodóak, optimisták vagyunk. Egyikünk sem gondol arra, hogy problémáink is lehetnek az úton. Hátul nem égnek a lámpák, úgy kell hajtani a sötétben, hogy hátulról senki ne érjen utol, nehogy belénk fusson valaki. Jóformán azt sem tudjuk, milyen rendezvényre megyünk. Csak hazatértünk után értesültünk róla, hogy elutazásunk napján a szerkesztőségbe megérkezett az Ifjúsági Demokrata Fórum Győri Területi Irodájának meghívólevele, amely a következő szavakkal zárult: „Részvételükre minden körülmények között feltétlenül számítunk.” Szerkesztőségi főtitkárunk tanácsára, akinek figyelme mindenre, a legapróbb részletekre is kiterjed, előző nap mindketten megnyilatkoztunk, egészen rövidre vágattuk hajunkat, eltűnt bozontos üstökünk, s vele együtt az ősz szálak nagy része, hátha így fiatalabbnak tűnhetünk, utóvégre ifjúsági táborba hívtak meg. Déván ottani kollégánk, Deák Levente segítségével beszerezzük az autós határátlépéshez szükséges kék kártyát, majd lehalálában száguldunk tovább. Aradon a másik kollégánk, Juhász Zoltán ellát jó tanácsokkal, de még riaszt is egyben, mert úgy tudja: hat órákat kell várakozni a nagylaki határállomáson. Nekünk viszont sietnünk kell. Tíz percbe sem kerül és máris túl vagyunk a határon. Aradi tudósítónknak annyiból mégis igaza volt, hogy korábban valóban hosszú órákat kellett várakozni, messze kígyózott a gépkocsisor, de a néhány napja életbe lépett új vámrendelkezés, valamint a nálunk és Magyar Országon is felemelt benzinárak együttesen megtették a hatásukat. Délután négy órakor berobogunk Szegedre és egyenesen a helyi lap, a Délmagyarország szerkesztőségébe hajtunk. A portán megtudjuk, hogy Pataki Sándor Erdélyből kitelepült újságíró adhat útbaigazítást, csakhogy ő most éppen házon kívül van, devissza kell jönnie. Téblábolunk a városban egy órát, kedvünk semmihez sincsen, aztán visszabaktatunk a szerkesztőségbe, de még mindig nem jött meg, akit várunk, így címét megtudva, lakásán keressük fel. Kiderül, Pataiki Sándor „mandátuma” csupán a közvetítésre szorítkozik. Felhívja telefonon a győri szervezőket, akik a maguk szempontjából a legegyszerűbb megoldást választják: javasolják, üljünk be a kocsiba és ha már Szegedig oly ügyesen eljutottunk, folytassuk utunkat Győrig. Mit számít az, hogy az ország másik felében van, utóvégre nem nagy a magyar hon, nekünk pedig — állítják ők — újabb néhány száz kilométer meg sem kottyan! — De egyben a lelkünkre kötik, siessünk, hogy este nyolcig ott legyünk, mert akkor lesz a tábornyitó Lezsák Sándor, a Magyar Demokrata Fórum alelnöke részvételével. Hát igen, kár, hogy egy ócska Dáciával és nem egy többajtósos repülőgépen érkeztünk. Ez utóbbi esetben ugyanis talán időben ott lehetnénk a megnyitón. Nem lanyhuló derűs hangulatban folytatjuk az utat. Jókedvünk akkor éri el tetőfokát, amikor ütött-kopogott Daciánk Szekszárd és Siófok között, Hőgyész helységben vadonatúj gépkocsivá vedlik át. Akkor futotta le ugyanis a százezredik kilométert és kapcsolt át nullára a kilométeróra. Pezsgővel kellett volna ünnepelnünk, de még kólánk sem volt. Éjjel fél tizenkettőre értünk szálláshelyünkre, a Damjanich utcában lévő kollégiumba. Csaknem húsz óráig voltunk úton és egyvégtében 1100 kilométert tettünk meg. A legnehezebb az utolsó két óra volt, s nemcsak a sötétség miatt: már olyan fáradtak voltunk, hogy az előttünk haladó kocsik kerekeit ide-oda ugráló, szaladgáló embereknek hittük. Arról nem is szólunk, hogy reggel óta nem ettünk... SZÉKELY LÁSZLÓ PORT OF SPAIN ZŰRZAVAROS HELYZET A karib-tengeri szigetország, Trinidad és Tobago fővárosában végül is megegyezés született a miniszterelnököt túszul ejtő muzulmán lázadók és a kormány között. Legalább is erről tudósított az a szűkszavú hír, mely szerint a megegyezés tényét hétfő este maga Ray Robinson kormányfő jelentette be. Olyan zűrzavaros helyzetben következett be ez a fordulat, melyben a fővárosban üzleteket fosztogattak és gyújtottak fel, Herbert Atholl energiaügyi miniszter pedig tévébeszédében kétségét fejezte ki a helyzet gyors és békés megoldásával kapcsolatban. Valószínűleg az új fejleménnyel magyarázható az USA külügyi szóvivőjének, Richard Boucher-nak a legújabb nyilatkozata, melynek értelmében az USA-nak nincs szándékában a fegyveres beavatkozás Trinidad és Tobagóban. Ezt megelőzően ugyanis a Fehér Ház nem zárta ki ezt a lehetőséget abban az esetben, ha a kormány segítséget igényelne. Említett nyilatkozatában Richard Boucher szóvivő megerősítette, hogy a Jaszin Abu Bakr imám vezette Jamaat al Muslimee lázadó csoportnak líbiai kapcsolatai vannak. LIBÉRIA Doe még szabadlábon van Továbbra sincsenek megbízható hírek Samuel Doe libériai elnök sorsáról, s bizonytalan a két puccsista lázadócsoport egymás elleni harcainak kimenetele is. Charles Taylor, a Nemzeti Hazafias Front elnöke nem volt hajlandó nyilatkozni arról, készülnek-e a monroviai elnöki palota megtámadására. Annyit közölt: „Nem engedjük, hogy bárkit is kimenekítsenek onnan. Ítélkezni akarunk fölötte, ha pedig nem hagyja magát, meggyilkoljuk" — így Taylor, a felkelők elnöke, aki szerint Doe valahol a fővárosban rejtőzködik, talán éppen a kormány épületében. RÖVIDEN • RÖVIDEN • RÖVIDEN • RÖVIDEN • Terrorista bombamerénylet áldozata lett Ian Gow konzervatív képviselő, a brit kormánypárti képviselőcsoport észak-ír bizottságának elnöke. A befolyásos politikus házának kocsifeljárójában robbant egy autóban elhelyezett pokolgép. A gyilkos bombamerényletet eddig még senki sem vállalta magára, bizonyosra veszik azonban, hogy a robbanószerkezetet az IRA helyezte el. A gyilkosság mély megrendülést és általános felháborodást keltett londoni kormánypárti és ellenzéki politikai körökben egyaránt. • Kölnben NDK- és NSZK-beli baloldali erők választási szövetséget alakítottak Baloldali Lista néven. A kétnapos tanácskozáson Németország mindkét részéről szociáldemokraták, szakszervezeti aktivisták, zöldek, kommunisták és más baloldaliak vettek részt. • A július 29—30-án Szófiában illetve július 30-án Tiranában lezajlott szovjetalbán hivatalos megbeszéléseken megállapodtak a Szovjetunió és Albánia kétoldalú kapcsolatainak normalizálásában. • A Sunday Times című brit napilap közvélemény-kutatása arra engedkövetkeztetni, hogy a laburisták népszerűsége a kormánypárti konzervatívok javára csökken. A megkérdezettek 46 százaléka a laburisták mellett, 38 százaléka pedig a konzervatívok mellett szavaz. A laburisták népszerűsége márciusban, a hírhedt „poll tax“, a fejadó bevezetésekor volt a csúcsponton. • Segítsük az NDK-ban állomásozó szovjet katonákat! — ezt a felhívást intézte olvasóihoz a Bild című nyugatnémet képeslap, utalva arra, hogy a pénzügyi uniót követően egyre több szovjet katonát lehet látni a vendéglők előtt, a keletnémet autópályákon kéregetni. A szovjet katonák napi zsoldja 80 pfennig és 1,30 márka között mozog, s ez aligha elegendő nekik a mindennapi betevő falatra. • Tizenöt esztendővel ezelőtt, 1975. augusztus 1-jén az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 35 részt vevő állama Helsinkiben aláírta az európai biztonság és béke, a kölcsönösen előnyös együttműködés elveit szentesítő Záróokmányt. Az EBEÉ idei soron következő összejövetelét novemberben tartják, Párizsban. • Szőrén-szálán eltűnt a százdollárosok nyomómatricája az amerikai pénzügyminisztérium pénznyomdájából. Az illetékesek reménykednek benne, hogy a mintegy négy kilogrammos fémtömböt még nem sikerült kicsempészni az épület falain kívülre. RMSZ-FOLYTATÁSOS # RMSZ-FOLYTATÁSOS • RMSZ-FOLYTATÁSOS • RMSZ-FOLYTATÁSOS # RMSZ-FOLYTATÁSOS 9 •• // A REPÜLŐ HOLLANDI Furcsa, de a Repülő Hollandi egyáltalán nem látszik rémültnek. A felügyelő erre csak később kap magyarázatot. A Scotland Yard emberei a repülőtéri rendőrség egyik helyiségében kérdezik ki a fiatalembert, aki idegesen gyújt egyik cigarettáról a másikra, és gyanakvó tekintettel néz körül. — Ki elől menekültél? A rendőrség vagy Morricone elől? — Morricone elől. A gyilkosság után nyugodtan lement a liften. A lábával egy pillanatra visszatartotta a becsukódó liftajtót, és azt mondta nekem: „Jobban teszed, ha eltűnsz. Ha itt talál a rendőrség, téged fognak a tettesnek tartani. És ha beszélni mersz, én nyírlak ki, akárhol leszel is." — Ismered Emilio Anuetát? — kérdezi meg a Scotland Yard egyik embere. — Igen. Maria Arieta édesapja. A római tranzitban dolgozik, az Aerolinas Mexicanasnál. Megtudta, hogy ezen a járaton utazom. Elhatározta, hogy velem jön: meg akart győzni róla, hogy tanúvallomást kel tennem a lány gyilkosa ellen. — És teszel? — Igen, tennem kell. Egyszer már vége kell hogy legyen ennek a dolognak. Persze háromszáz évi börtönt fogok összeszedni. Csak szeretnék választani. — Milyen értelemben? — Hogy melyik országban csukassam le magam. — Melyik országot választanád ? — Holland állampolgár vagyok. Hollandiában semmilyen bűncselekményt nem követtem el. És Hollandia nem adja ki az állampolgárait. Hollandiában szeretném bcsukatni magam. Bűnös engedékenység? Vagy inkább egy bonyolult szabályzat aggályos alkalmazása ? A Repülő Hollandi nem hagyja el a londoni repülőteret. Az angol hatóságok lemondanak róla. Négyórai várakozás után útnak indítják egy KLM-járattal, amely még aznap este leteszi az amszterdami repülőtéren. Tanúvallomását írásban juttatják majd el a mexikói bírósághoz. Ő maga a pokoli utazásért csak néhány hónapot pihen majd a hűvösön. De meg kell adni: Morricone olyan fogás, hogy bízvást kárpótolja, a világ valamennyi rendőrségét. A SEHONNAI Viaud felügyelő marseille-i irodájában egy férfi áll, akit huszonöt éve hajszol az INTERPOL. Negyvenöt éves, vékony, mint a karó, a ruhája tiszta, de szedett-vedett. Az inge nyaka kihajtva, őszes haja rövidre nyírva. Este hét óra. A férfi a sűrűsödő félhomályban hunyorogva igyekszik a belépő rendőrtiszt arcvonásait kivenni. Szemüveget kellene viselnie. A rendőrtiszt felelős beosztású munkatársa az INTERPOL párizsi Központi Titkárságának, és csak azért utazott Marseille-be, hogy ezt a férfit — név szerint Jean Primet — kihallgassa. Viaud felügyelő először azt hitte, hogy egyszerű rutinügyről van szó (a férfit korábban kiutasították Franciaországból). Története azonban olyan bonyolultnak bizonyult, hogy értesítenie kellett az INTERPOL-t. Az INTERPOL főfelügyelője elnézi az elcsigázott embert, akinek szemlátomást semmi kedve újból elmesélni a történetét. — Nem szívesen beszél az életéről? — Úgyis hiába, sose mentem vele semmire. — Pedig ha azt akarja, hogy segítsek magán, beszélnie kell. — Rajtam maga nem segíthet. — Honnan tudja? — Magánál nagyobb urak is megpróbáltak már rajtam segíteni. Elnökök, királyok, diktátorok. — Amit egy nagyfőnök nem tud megtenni, az néha egy jelentéktelen rendőrnek sikerül. Rajta, hallgatom. Nem fogom félbeszakítani, csak ha feltétlenül szükséges. Jean Primo hát hozzákezd, a hangja komor, kicsit kántáló, a beszédén a legkülönbözőbb akcentusok érezhetők. És a története szinte hihetetlen. 1907. október 7-én az isztambuli Páli Szent Vince-kolostor nővéreinek egy ismeretlen szülőktől származó újszülöttet visznek. Jean Primónak keresztelik el, mert alighanem francia , olasz vagy spanyol származású, elsőszülött gyermek. Jean egészen 1922-ig a katolikus vallásban nevelkedik, és franciás oktatásban részesül. Akkor egy szép napon csatangolás közben a kikötőbe vetődik, és olyan erővel támad fel benne a kalandvágy, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek. Elszegődik hajósinasnak egy szép vitorlás hajóra. Tizenöt éves. Elkezdődik hányódása a Földközitenger keleti részének különböző kikötőiben. Aztán próbaidőre leszerződik matróznak, ezúttal egy teherhajóra. Nemsokára már kiképzett matrózként dolgozik egy nagy személyszállító hajón. A hajó 1925- ben Marseille-ben köt ki — Jean itt a török konzulátushoz fordul papírokért, és török személyazonossági igazolványt adnak neki. — Miért törököt? — kérdi a főfelügyelő. — Kénytelen voltam ezt az állampolgárságot elfogadni. Az árvaház, amely befogadott és felnevelt, nem volt hajlandó papírokkal ellátni, arra hivatkozva, hogy még nagykorúságom elérése előtt elhagytam az intézetet. Nem maradt más hátra, mint az a tény, hogy Törökországban születtem. Az egyetlen ország, amely elláthatott papírokkal, Törökország volt. A férfi az emlék hatására nagyot sóhajt. Jobban szeretett volna francia állampolgárságot szerezni, mivel az isztambuli kedves nővérek francia szellemben nevelték. Folyamodványára azt a választ kapta a külügyminisztériumtól, hogy a francia állampolgárság megszerzésének az a legegyszerűbb módja, ha öt évre belép az idegenlégióba. Jean felcsap hat idegenlégiósnak. Pedig gyűlöli a katonáskodást. Egyébként is inkább nézné az ember valami tanítócskának, mint légionáriusnak. Nem is marad egy évnél tovább. 1928. október 10- én a Casablanca Sorozó Bizottság alkalmatlannak minősíti, és visszaengedi a civil életbe. Jean Primo maláriás betegségétől soha többé nem szabadul. A fiatalember az első hajóval visszatér Marseille-be, és megint megpróbálja megszerezni a francia állampolgárságot. Csak az idejét vesztegeti, több mint egy éven át küldözgetik irodáról irodára. Ez alatt az idő alatt dokkmunkásként dolgozik. A francia hatóságok pedig végül is kijelentik: „Semmit sem tehetünk az állampolgársága ügyében, a kötelező időnek még a felét sem szolgálta le a régióban.“ (Folytatjuk) • * In ickPCk 77 BÖNGÉSZŐ A Spectator Ridley-interjúja által kavart botrány a brit ipari miniszteri tárcában személycserét vont maga után. De „Ridley úr érveit nem lehet ugyanilyen könnyen a feledés homályába vetni“ — írja az ominózus interjút követő szám (július 21.) szerkesztőségi vezércikke. Ugyanis a felvetett kérdések, problémák valóban léteznek. Ridley keményen próbálta védeni a demokratikus elveket. De a védelem nem sikerült teljesre. Bírálói szerint túlságosan elvetette a sulykot. Érveléseiben egyetlen kivetnivaló volt — írja a vezércikk —, hogy nem ment elég messzire. Nos, hogy miben és mennyire merészkedett távlatokba Ridley úr, azt a nemzetközi sajtóvisszhang sokszínűsége is tükrözte. Az angolok Ridley-premonícióról, jóslatról beszélnek, a franciák a „pulikutyás“ jelzőt kifogásolják, a németek pedig természetesen a Hitler-hasonlatra reagáltak allergiásan. Az interjú második részéhez mottóul Paul Johnsonnak a 21-i számban közölt „tanulságai“ bevezetőjét idézzük: „A nyilvános szónoklás egyik aranyszabálya: soha senkit és semmit ne hasonlítsunk Hitlerhez. Mert azzal a legnagyobb ellenszolgálatot saját magunknak tesszük, nem pedig a célba vett személynek vagy intézménynek. Ridley úr megszegte a szabályt, most ennek issza a levét.“ FORRÓ ESZTER Az az igazság, hogy Ridley úr biztonsága a német veszélyről vallott nézetei kifejtésében egy kicsit annak is tulajdonítható, hogy lényegébenazonosak a miniszterelnökeivel, aki eredetileg ellenezte a német újraegyesítést, bár a lady a nyilvánosság előtt nem engedett meg magának olyan tapintatlanságot, hogy párhuzamot vonjon Kohl és Hitler urak között. A miniszterelnök és Ridley úr közös vonása továbbá, hogy mindketten hatvanon felüliek — ami kormánykollégáik nagy részéről nem mondható el. Ezt kérdeztem hát Ridley úrtól: „Vajon nem befolyásolják nézeteit a második világháborús emlékei?“ Esküszöm, hogy Ridley úr arcán felindultság rándulását láttam átsuhanni. Dorgáló hangon válaszolt, közben az ablak felé fordult, s mereven nézett kifelé. „Jó kis ügy, mondhatom. Az időről mondta ezt valaki. Elég kellemetlen volt. Nincs két hónapja, hogy Auschwitzban jártam, Lengyelországban. Következő héten Csehszlovákiában, őket kérdezze, milyenek a második világháborús emlékeik. De ez most nem érdekes“. És az sem érdekes, hogy Ridley úrnak a néhány jeles, brit üzletember kíséretében tett kiruccanásai Lengyelországba és Csehszlovákiába azon erőfeszítések közé tartoztak, melyek célja meggyőzni a kelet-európaiakat a Nagy- Britanniával való üzletkötés előnyeiről. Bosszantó látvány lehet Kohl úr hatalmas lepedője, amint üzletemberei befedik azokat a bizonyos keleti partokat. Álljunk meg egy pillanatra. Lényeges-e számunkra most, hogy mit tett Kelet-Európával Németország? Ridley úr azokhoz az érvekhez folyamodott, melyeket valószínűleg még akkor magába szippantott a szivarfüstter, amikor külügyi államminiszter volt. ..Európában nekünk mindig a mérleg szerepe jutott. Nagy-Britannia volt az, akinek a változó erőegyensúlyt szinten kellett tartania, ami most szükségesebbnek látszik, mint bármikor. Mert soha sem lehet tudni ezekkel a fölényeskedő németekkel.“ „Tegyük fel, hogy nem tartjuk az erőegyensúlyt. A német gazdaság elárasztja az egész Európát?" „Nem ismerem a német gazdaságot. A német népről beszélek, ők máris elárasztották a közösség nagy részét. Vagyis ők pénzelik az országok 50 százalékát, így jut hozzá Írország a bruttó nemzeti termék 6 százalékához. Mikor fog Írország szembeszállni a németekkel?“ Ridley úrnak a Bundesbank és minden ügyletei iránti ellenérzéseiben ez a furcsa, hogy ha valaha is pénzügyminiszter lett volna — bevallotta, egyetlen egyszer áhítozott e tisztségre —, akkor könyörtelen infláció iszonyatában minden bizonnyal felülmúlta volna a németeket. De, mint mondta: „Azt hiszem, ez lényegtelen. A kérdés az, mikor kerül sor a kérdés felvetésére: Szorítsunk-e avagy engedjünk egy keveset a gazdaság nadrágszíján? És ez lényegében a politikai felelősségre is vonatkozik. Én így teszem fel a kérdést: el tudja-e képzelni, hogy 1930-ban Jarrowba utazom és azt mondom: Nézzétek, fiúk, közelednek az általános választások. Tudom, hogy nagyrészt munkanélküliek vagytok, koplaltok és a népkonyhára jártok enni. De nem erről van most szó, mert ez Herr Pöhlre és a Bundesbankra tartozik. Az ő hibája: az ő kezében van minden; ha tiltakozni akartok, menjetek Herr Pöhlhöz“. Ridley úr egyetértett azzal, hogy Pöhlhöz hasonló emberek hatására a brit gazdaság pénzügyi fegyelme is nagyobb lenne. Hirtelen rám pillantott bifokális szemüvegén át és hozzáfűzte: „Ám számíthatunk egy átkozott forradalomra is. A briteket nem lehet puszta szóval jóra bírni, mondván, hogy Herr Pöhl nem helyesli ezt. Menjen maga a Pöhl urával! — jönne máris a válasz. Vagyis, a brit népet nem ismerheti meg, aki ezt nem érti. Ki lehet hívni, meg lehet mozdítani. De egy németnek a főnökösködése — az egyszerűen öncsonkítással érne fel ebben az országban. Méghozzá jogosan, azt hiszem,“ Ridley úr dörgedelmes kijelentései, valamint az, hogy beszélgetésünkre ebéd után került sor, azt az álhatást kelthetné, hogy a politikus lazít és nem hajlandó megválogatni szavait. Távolról sem ez a helyzet, Ridley úr a legkisebb borospohárból ivott az ebédnél, aztán pedig ádáz rosszallással, nagyon összpontosítva válaszolt kérdéseimre, egyik kezével a homlokát támasztotta, a másikkal pedig gyötrő nikotinéhségét próbálta kielégíteni. Jóllehet ebéd előtt nem beszélte ki magát az európai kérdésről, az sem titok, hogy Ridley úr már régóta Enoch Powell híve, akkorból, amikor Thatcher asszony fel sem bukkant még a politikai színtéren. Felidéztem, hogy az 1965-ös versengésben Enoch Powellre, a Konzervatív Pártra szavazott, és megkérdeztem tőle: „Ha akkor megválasztják Powell urat és 1970-ben ő lesz a miniszterelnök, szükség lett volna akkor valaha is Margaret Thatcherre?“ Figyelő álláspontja ebben a pillanatban dühös haraggá változott, és hogy további latolgatásait alátámassza, levette a szemüvegét, majd megdörzsölte a szemét a fülhallgatóval „Gondolom, elképzelhető... igen. Ez esetben azonban egy rendkívül korrekt, de teljes mértékben alaptalan elmélettel kell szembenéznie, miszerint Enoch tovább halad, ami annyit jelentett volna, hogy kormányzása csődbejut“. Meg kell mondanom, hogy ekkor eluralkodott rajtam a Ridley úr iránti csodálat érzése. Bármely más politikus ebben az esetben — hogy bebiztosítsa magát — ezt válaszolta volna: Igen, akkor is szükség lett volna Margaret Thatcherre, vagy körmönfontabban. Nem látom értelmét a válasznak az ilyen elvont kérdésekre. Ugyanez történt, amikor megkérdeztem, milyen érzés volt számára — aki maga állította önmagáról, hogy „már Thatcher asszony előtt thatcherista volt“ — észlelni, hogy az olyan személyeket, mint Kenneth Baker, Douglas Hurd és Christopher Patten, a lady inkább kedveli, mint őt. Akkor sem volt hajlandó diplomatikusan nyilatkozni Ehelyett valahol félúton, egy mosoly és egy fintor között azt mondta: „Nem akarok nekimenni a kollégáknak. Ez majdnem megfelel annak, amit ön a jegyzetfüzetébe bevehet. Nem szólok a kormányon belüli nézeteltérésekről, mert egészében véve jónak tartom a kabinetet. És persze ezen belül mindenkinek megvannak a maga némileg különböző véleményei.“ „Némileg?" „Nos, nem éppen, de ez titok, nem fedem fel, és nem is beszélek erről.“ „Miért nem?“ „Mert ez gyengítené a kormányt“. „Vagy hozzásegítene megerősítéséhez.“ „Igen, de én a magam útján járok, nem a magáén.“ „Gondolja, hogy az öné a siker útja?“ „Ó, igen. Meglehetősen elégedett vagyok.“ „Ez azt jelenti, hogy ön még mindig győzelmet arat a kabinet fontosabb csatáiban?“ .Ez arra engedne következtetni, hogy ott csatározások folynak. Eléggé jól haladunk, a megfelelő irányban. Ha nem kedvelném az egészet, lemondanék. Nem olcsó fenyegetésnek szánom.“ Ezt elhihetjük Ridley úrnak. A jobboldal most is mindegyre megpendíti, hogy ő az egyetlen miniszter, aki Heath úr 1972- es nevezetes U-fordulója után nem mondott még le. Heath úr pedig ma is kitart amellett, hogy ő kirúgta volt Ridley-t. Ahogy ilyen ügyekben az lenni szokott, az igazságot valahol középütt kell keresni. Akárhogy is, úgy tűnik, Thatcher asszony az egyetlen, bármennyire is hihetetlen, aki rávehetiRidley urat, hogy másodszor is elhagyja az ipari minisztériumot, mégpedig ilyen zsenáns körülmények között. Mint Nicholas Ridley a tőle megszokott, ám mindig meglepő és egyáltalán nem angolos közvetlenséggel közölte: „Kilencszer választottak be a Parlamentbe, 14 éve vagyok a tisztségben, még a politikai ranglétra tetején állok, és nem is vagyok fáradt. “ WASHINGTON POLGÁRMESTERÉRŐL, Marion Barryről már írtunk, hírül adván olvasóinknak, hogy január 18-án egy helybeli szállodában az FBI rajtakapta, amint éppen crack-ot (kokainderivátumot) fogyasztott. „A Barry-pert Kolumbia nagy érdeklődéssel figyeli, várja eredményét — mondotta Cesar Gaviria kolumbiai államfő és reméli, a vádlott szigorú büntetést kap esküje megszegéséért, kábítószerfogyasztásért, hiszen nálunk élethalál-harc folyik a narkóbárók ellen, akik az Amerikában törvénytelenül forgalmazott kokain 80 százalékát szolgáltatják. A kereskedelem motorja — legyen az akár törvénytelen — az igénylés... Ha pedig az Egyesült Államok és a többi fejtett ország nem képes csökkenteni a fogyasztást, mi sem tudjuk megoldani a problémánkat“ — mondotta Gaviria a Washington Postnak adott interjúban, a Barry-per ítélethirdetését megelőzően. KINCSKERESŐ jugoszlávok, magyarok és lengyelek „varázsvesszővel“ felszerelkezve indultak Pannónia tájaira a hunok királya, Attila „kincsének“ felfedezésére. A Belgrádtól 80 kilométerre északra fekvő Titel helység közelében található Attila sírja. A legenda szerint — írja a belgrádi Borba — az i. sz. 453-ban elhunyt Attila sírjában aranyból, ezüstből és ámbrából készült tárgyak találhatók, ezeket reméli megtalálni, 30 „varázsvesszős“ (speciális detektorok) kincskereső. NEM FIATALÍTÓ, DE AZ ÖREGEDÉST MINDENKÉPPEN KÉSLELTETŐ szert készített egy ukrán orvoscsoport. A kefirtől, a joghurttól vagy más hasonló tejterméktől abban különbözik a „gerolakt“ hogy sokkal magasabb a tápértéke, több a fehérje, a cukor, ásványi só, C- és E-vitamin benne. Előállításához új erjesztő hatású baktériumot használnak, a sztreptoszant, melyet a kaukázusi tejtermékekben lévő mikróbák termelnek. JOSHIMASA WADA japán dublőr három kontinensen, az egyenlítő övezetében sítalppal akar leereszkedni három magas hegycsúcsról, ezzel akarja felhívni a világ közvéleményének figyelmét a környezetvédelem szükségességére. A három vállalkozást az idei év augusztusa és a jövő év júliusa között akarja megvalósítani. Sítalppal már felmászott a 4477 méter magas Matterhornra. DUCORNET (1806—1856) francia festőművész kéz nélkül jött a világra és hihetetlen kitartással megtanult a lábával rajzolni és festeni. Kora megbecsült portréfestője volt.