Romániai Magyar Szó, 1990. augusztus (2. évfolyam, 185-211. szám)

1990-08-01 / 185. szám

Romániai Magyar Szó • 2 • A NAGYVILÁG HÍREI • A NAGYVILÁG HÍREI • A NAGYVILÁG HÍREI • 1990. augusztus 1. MADRID — HAVANNA TOVÁBBI!.! IS TISZTÁZATLAN A MENEKÜLTKÉRDÉS Nem számít gyors megoldásra a havan­nai menekültkérdésben a spanyol külügy­miniszter. Egy nyilatkozatában a spa­nyol—kubai nézeteltérésekről elmondta: bár továbbra is van kapcsolattartás a két ország között, nem látni változást a kubai magatartásban. A külügyminiszter kifej­tette, hogy változatlanul türelemmel és nyugodtan igyekszik a spanyol kormány megoldani a havannai nagykövetségen tartózkodó 18 menekült ügyét. Fidel Castro szerint a Havanna és Mad­rid közötti feszültség „rendezése jó úton halad", remény van „a párbeszédre és a kapcsolatteremtésre e téren“. Az El Mundo madridi napilapnak tett szűkszavú nyilat­kozatában Castro közölte, ha „alkalma nyílik rá", megbeszéléseket folytat majd Felipe Gonzales spanyol kormányfővel a menekültek kérdéséről. KÖVETVÁLSÁG Adrian Nastase külügyminiszter sajtóértekezlete (Folytatás az 1. oldalról) képviselteti magát. Ezt az intézetet azon­ban csak nemzetközi segítséggel lehet lét­rehozni. Figyelmeztetett arra, hogy a nemzeti kisebbségek kérdéskörében is nagy elvi váltás ment végbe nemzetközi síkon. Hátrányban vagyunk tehát s ezt a hátrányt fel kell számolnunk. Országunk­nak ugyanis rövid időn belül minden szá­lon meg kell teremteni a kontaktust az európai, általában a nemzetközi organiz­musokkal, ami csak akkor történhet meg, ha alkalmazkodunk azokhoz, azok felépí­téséhez, szelleméhez. Végül sok szó esett arról, hogy a Kül­ügyminisztériumnak nem csak felépítésé­ben, szerkezetében kell megújulnia, ha­nem személyi állományában is. S ez talán mindennél nehezebb feladat. Kevés a jól képzett hozzáértő, lehetőleg fiatal szak­ember. Mi több,­ nincs olyan oktatási in­tézet sem, amely diplomatákat képezne ki. Mindezen rövid időn belül segíteni kell. A sürgős gondok közül a nagyköveti kinevezéseket említette. Hetek óta foly­nak a tárgyalások különböző személyisé­gekkel, de döntés még nem született a pá­rizsi, londoni, római és madridi nagykö­vet személyét illetően. Akikre gondoltak, azok egészségi vagy más okokból, nem vállalták a felelősségteljes tisztet, mások ilyen vagy olyan szempontból, de alkal­matlanok. A nagykövet ugyanis nemcsak reprezentál, annak a diplomáciai képvise­letet irányítania kell — szögezte le —, márpedig nem mindenki rendelkezik ilyenszerű képességekkel is. Tehát vá­runk.. . Persze, nem önjelölteket. A fiatal és derűs külügyminisztertől azzal váltunk el, hogy az ilyenszerű, őszin­te, nyílt találkozók csak hasznosak lehet­nek. Elvégre jobb, ha első kézből tudjuk meg, milyen külpolitikai­ lépéseket tesz, tervez a kormány, mint másodkézből, a­­hogy az gyakran előfordult az utóbbi idő­ben. Adrian Nastase úr egyetértett ezzel, mi több megígérte: hetente, minden csü­törtökön 11 órakor találkozni fogunk. Így legyen. Annál is inkább, mert kemény hetek, hónapok következnek. Az ősz ese­ményekben gazdagnak ígérkezik. Éppen ezért a külügyminisztérium még vakáció­ját sem veszi ki... Augusztust a belső épí­t­kezésre, tisztázásra, a szeptemberrel kez­dődő diplomáciai évad előkészítésére szánja. EGY UTAZÁS TÖRTÉNETE Gépkocsiban - húsz órán át M­iután szerencsésen — még egy gumidefektünk­ sem volt!­­— meg­tettük ezt az utat, talán arra is vállalkozhatunk, hogy benevezünk a ha­gyományosan két év találkozásakor star­toló Párizs—Dakar gépkocsiversenyre. Július 18-án, szerdán, déli kettőkor fel­búg a szerkesztőségi főtitkár telefonja és gyors bemutatkozás után Királyszéki Gábor Győrről megkérdezi, hogy a Romá­­niai Magyar Szót ki fogja képviselni ren­dezvényükön. Kiss Zsuzsa szabadkozik: sajnáljuk, de fogalmunk sincs, hogy mi­lyen rendezvényről van szó, és hogy la­punknak azon képviseltetnie kellene ma­gát. „Hát nem kapták meg a meghívón­kat, még július 5-én elküldtük?“ — mél­tatlankodik a vonal másik végén a hang, aztán fittyet hányva arra, hogy a meghívó nem jutott el hozzánk, kérlel, érvel, hang­súlyozva, roppant fontos akcióról van szó, ifjúsági táborról, ahova meginvitálták Magyarország több vezető személyiségét, s­­ráadásul a Csehszlovákiában és Ju­goszláviában élő magyarság néhány ne­ves képviselőjét is. Nem használ, hogy szerkesztőségi főtitkárunk sorolja a na­gyon is nyomós észérveket: a következő nap estéjén kezdődő rendezvénysorozatra még a legnagyobb jóakarat mellett sem érhet el senki Magyarország túlsó felé­be, Győrre, vonat- vagy repülőjegy e­­gyik óráról a másikra ugyanis nem sze­rezhető be, a szolgálati útlevélhez ebben az órában már lehetetlenség hozzájutni, egyébként is ki lenne az, aki csak úgy, hagyva csapot-papot, nekivágna egy ilyen útnak anélkül, hogy a kezében lenne va­lamilyen meghívó papír. Ám, kemény dió­ból faraghatták a telefonáló győri szer­vezőt, nem hagyja magát leteperni a fö­lötte súlyos érvek terhe alatt,­ kutatja­ ke­,­resi a megoldást: valaki vagy valakik üljenek be egy gépkocsiba és valahogy jussanak el Szegedig, ott majd a tábor szervezői átveszik őket és tovább viszik Győrbe. Hátha, akad a szerkesztőségben két olyan fiatal, akinek van merészége vállalkozni ilyen útra — próbálkozik még egyszer és utoljára a győri telefonáló. Szerkesztőségi főtitkárunk óvatoskodik, nem ígér semmit, legfeljebb azt, hogy a javaslatot továbbítja a szerkesztőbizott­ság többi tagjának. Tudomást szerezve a dologról, Gyar­mati­ János pillanatok alatt felméri a helyzetet, a lehetőségeket: eleve olyan ember, vállalkozhat erre, akinek van tu­ristaútlevele, tehát mellőzheti a szolgála­tit, van gépkocsija és... kapható ilyen kalandos vállalkozásra. Ő maga szívesen menne, de gépkocsija már hónapok óta használhatatlan állapotban porosodik. Szükség lenne hát egy autós útitársra. Turista útlevéllel rendelkező kolléga a­­kad néhány, autós is, vállalkozó kedvű már kevésbé. Aztán, mint aki megtalálta a megoldást, tárcsázik. Székely László nincs otthon, a­­Külügyminisztériumban tárgyal, valami cikkügyben — válaszolja a felesége, ám amikor megtudja, miről van szó, rögtön rávágja: a férjét már csak ismeri, holtbiztos nem lesz ellenveté­se. Nem is volt. Július 19-én, csütörtökön, éjjel négy 6- főkor egy meglehetősen viharvert állapot­ban lévő­ Dacia 1300-as két utasával el­indult az ország nyugati határa felé. E­­lőző nap délután csupán tankolásra és olajcserére futotta az időből. Az útipogy­­gyászban ott lapul két golyóscsapágy, hátha cserélni kell útközben. . Más baj esetén? Erre jobb nem gondolni! A kocsi csaknem százezer kilométert futott, tízéves, így hát bármi történhet... Bizakodóak, optimisták vagyunk. Egyi­künk sem gondol arra, hogy problémáink is lehetnek az úton. Hátul nem égnek a lámpák, úgy kell hajtani a sötétben, hogy hátulról senki ne érjen utol, nehogy be­lénk fusson valaki. Jóformán azt sem tudjuk, milyen ren­dezvényre megyünk. Csak hazatértünk u­­tán értesültünk róla, hogy elutazásunk napján a szerkesztőségbe megérkezett az Ifjúsági Demokrata Fórum Győri Területi Irodájának meghívólevele, amely a kö­vetkező szavakkal zárult: „Részvételükre minden körülmények között feltétlenül szá­mítunk.” Szerkesztőségi főtitkárunk tanácsára, a­­kinek figyelme mindenre, a legapróbb részletekre is kiterjed, előző nap mind­ketten megnyilatkoztunk, egészen rövid­re vágattuk hajunkat, eltűnt bozontos üs­tökünk, s vele együtt az ősz szálak nagy része, hátha így fiatalabbnak tűnhetünk, utóvégre ifjúsági táborba hívtak meg. Déván ottani kollégánk, Deák Levente segítségével beszerezzük az autós határát­lépéshez szükséges kék kártyát, majd le­halálában száguldunk tovább. Aradon a másik kollégánk, Juhász Zoltán ellát jó tanácsokkal, de még riaszt is egyben, mert úgy tudja: hat órákat kell várakoz­ni a nagylaki határállomáson. Nekünk viszont sietnünk kell. Tíz percbe sem kerül és máris túl va­gyunk a határon. Aradi tudósítónknak annyiból mégis igaza volt, hogy koráb­ban valóban hosszú órákat kellett vára­kozni, messze kígyózott a gépkocsisor, de a néhány napja életbe lépett új vámren­delkezés, valamint a nálunk és Magyar­ Országon is felemelt benzinárak együtte­sen megtették a hatásukat. Délután négy órakor berobogunk Sze­gedre és egyenesen a helyi­ lap, a Dél­­magyarország szerkesztőségébe hajtunk. A portán megtudjuk, hogy Pataki Sándor Erdélyből kitelepült újságíró adhat útba­igazítást, csakhogy ő most éppen házon kívül van, de­­vissza kell jönnie. Téblábolunk a városban egy órát, kedvünk semmihez sincsen, aztán vissza­­baktatunk a szerkesztőségbe, de még min­dig nem jött meg, akit várunk, így cí­mét megtudva, lakásán keressük fel. Ki­derül, Pataiki Sándor „mandátuma” csu­pán a közvetítésre szorítkozik. Felhívja telefonon a győri szervezőket, akik a ma­guk szempontjából a legegyszerűbb meg­oldást választják: javasolják, üljünk be a kocsiba és ha már Szegedig oly ügyesen eljutottunk, folytassuk utunkat Győrig. Mit számít az, hogy az ország másik fe­lében van, utóvégre nem nagy a magyar hon, nekünk pedig — állítják ők — ú­­jabb néhány száz kilométer meg sem kottyan! — De egyben a lelkünkre kötik, siessünk, hogy este nyolcig ott legyünk, mert akkor lesz a tábornyitó Lezsák Sán­dor, a­ Magyar Demokrata Fórum alel­­nöke részvételével. Hát igen, kár, hogy egy ócska Dáciá­val és nem egy töb­bajtósos repülőgépen érkeztünk. Ez utóbbi esetben ugyanis ta­lán időben ott lehetnénk a megnyitón. Nem lanyhuló derűs hangulatban foly­tatjuk az utat. Jókedvünk akkor éri el te­tőfokát, amikor ütött-kopogott Daciánk Szekszárd és Siófok között, Hőgyész hely­ségben vadonatúj gépkocsivá vedlik át. Akkor futotta­­ le ugyanis a százezredik kilométert és kapcsolt át nullára a kilo­méteróra. Pezsgővel kellett volna ünne­pelnünk, de még kólánk sem volt. Éjjel fél tizenkettőre értünk szálláshe­lyünkre, a Damjanich utcában lévő kollé­giumba. Csaknem húsz óráig voltunk úton és egyvégtében 1100 kilométert tettünk meg. A legnehezebb az utolsó két óra volt, s nemcsak a sötétség miatt: már olyan fáradtak voltunk, hogy az előttünk haladó kocsik kerekeit ide-oda ugráló, szaladgáló embereknek hittük. Arról nem is szólunk, hogy reggel óta nem ettünk... SZÉKELY LÁSZLÓ PORT OF SPAIN ZŰRZAVAROS HELYZET A karib-tengeri szigetország, Trinidad és Tobago fővárosában végül is megegye­zés született a miniszterelnököt túszul ejtő muzulmán lázadók és a kormány között. Legalább is erről tudósított az a szűk­szavú hír, mely szerint a megegyezés té­nyét hétfő este maga Ray Robinson kor­mányfő jelentette be. Olyan zűrzavaros helyzetben következett be ez a fordulat, melyben a fővárosban üzleteket fosztogat­tak és gyújtottak fel, Herbert Atholl ener­giaügyi miniszter pedig tévébeszédében kétségét fejezte ki a helyzet gyors és bé­kés megoldásával kapcsolatban. Valószínűleg az új fejleménnyel magya­rázható az USA külügyi szóvivőjének, Ri­chard Boucher-nak a legújabb nyilatko­zata, melynek értelmében az USA-nak nincs szándékában a fegyveres beavatko­zás Trinidad és Tobagóban. Ezt megelőző­en ugyanis a Fehér Ház nem zárta ki ezt a lehetőséget abban az esetben, ha a kor­mány segítséget igényelne. Említett nyilatkozatában Richard Bou­cher szóvivő megerősítette, hogy a Jaszin Abu Bakr imám­ vezette Jamaat al Musli­­mee lázadó csoportnak líbiai kapcsolatai vannak. LIBÉRIA Doe még szabadlábon van Továbbra sincsenek megbízható hírek Samuel Doe libériai elnök sorsáról, s bi­zonytalan a két puccsista lázadócsoport egymás elleni harcainak kimenetele is. Charles Taylor, a Nemzeti Hazafias Front elnöke nem volt hajlandó nyilatkozni arról, készülnek-e a monroviai elnöki pa­lota megtámadására. Annyit közölt: „Nem engedjük, hogy bárkit is kimenekítsenek onnan. Ítélkezni akarunk fölötte, ha pe­dig nem hagyja magát, meggyilkoljuk" — így Taylor, a felkelők elnöke, aki szerint Doe valahol a fővárosban rejtőzködik, ta­lán éppen a kormány épületében. RÖVIDEN • RÖVIDEN • RÖVIDEN • RÖVIDEN • Terrorista bombamerénylet áldozata lett Ian Gow konzervatív képviselő, a brit kormánypárti képviselőcsoport észak-ír bizottságának elnöke. A befolyásos politi­kus házának kocsifeljárójában robbant egy autóban elhelyezett pokolgép. A gyilkos bombamerényletet eddig még senki sem vállalta magára, bizonyosra veszik azon­ban, hogy a robbanószerkezetet az IRA he­lyezte el. A gyilkosság mély megrendülést és általános felháborodást keltett londoni kormánypárti és ellenzéki politikai körök­ben egyaránt. • Kölnben NDK- és NSZK-beli balol­dali erők választási szövetséget alakítottak Baloldali Lista néven. A kétnapos tanács­kozáson Németország mindkét részéről szociáldemokraták, szakszervezeti aktivis­ták, zöldek, kommunisták és más baloldali­ak vettek részt. • A július 29—30-án Szófiában illetve július 30-án Tiranában lezajlott szovjet­­albán hivatalos megbeszéléseken megálla­podtak a Szovjetunió és Albánia kétoldalú kapcsolatainak normalizálásában. • A Sunday Times című brit napilap közvélemény-kutatása arra enged­­követ­keztetni, hogy a laburisták népszerűsége a kormánypárti konzervatívok javára csök­ken. A megkérdezettek 46 százaléka a la­buristák mellett, 38 százaléka pedig a kon­zervatívok mellett szavaz. A laburisták népszerűsége márciusban, a hírhedt „poll tax“, a fejadó bevezetésekor volt a csúcs­ponton. • Segítsük az NDK-ban állomásozó szovjet katonákat! — ezt a felhívást in­tézte olvasóihoz a Bild című nyugatnémet képeslap, utalva arra, hogy a pénzügyi uniót követően egyre több szovjet kato­nát lehet látni a vendéglők előtt, a kelet­német autópályákon kéregetni. A szovjet katonák napi zsoldja 80 pfennig és 1,30 márka között mozog, s ez aligha elegendő nekik a mindennapi betevő falatra. • Tizenöt esztendővel ezelőtt, 1975. augusztus 1-jén az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 35 részt vevő állama Helsinkiben aláírta az európai biz­tonság és béke, a kölcsönösen előnyös együttműködés elveit szentesítő Záróok­mányt. Az EBEÉ idei soron következő összejövetelét novemberben tartják, Pá­rizsban. • Szőrén-szálán eltűnt a százdollárosok nyomómatricája az amerikai pénzügymi­nisztérium pénznyomdájából. Az illetéke­sek reménykednek benne, hogy a mintegy négy kilogrammos fémtömböt még nem si­került kicsempészni az épület falain kí­vülre. RMSZ-FOLYT­ATÁSOS # RMSZ-FOLYTATÁSOS • RMSZ-FOLYT­ATÁSOS • RMSZ-FOLYT­AT­ÁSOS # RMSZ-FOLYT­AT­ÁSOS 9 •• // A REPÜLŐ HOLLANDI Furcsa, de a Repülő Hollandi egyáltalán nem látszik rémültnek. A felügyelő erre csak később kap magyarázatot. A Scotland Yard emberei a repülőtéri rendőrség egyik helyiségében kérdezik ki a fiatalembert, aki idegesen gyújt egyik cigarettáról a másikra, és gyanakvó tekintettel néz kö­rül. — Ki elől menekültél? A rendőrség vagy Morricone elől? — Morricone elől. A gyilkosság után nyugodtan lement a liften. A lábával egy pillanatra visszatartotta a becsukódó lift­­ajtót, és azt mondta nekem: „Jobban teszed, ha eltűnsz. Ha itt talál a rendőrség, téged fognak a tettesnek tar­tani. És ha beszélni mersz, én nyírlak ki, akárhol leszel is." — Ismered Emilio Anuetát? — kérdezi meg a Scotland Yard egyik embere. — Igen.­­ Maria Arieta édesapja. A ró­mai tranzitban dolgozik, az Aerolinas Mexicanasnál. Megtudta, hogy ezen a já­raton utazom. Elhatározta, hogy velem jön: meg akart győzni róla, hogy tanúvallomást kel tennem a lány gyilkosa ellen. — És teszel? — Igen, tennem kell. Egyszer már vége kell hogy legyen ennek a dolognak. Persze háromszáz évi börtönt fogok összeszedni. Csak­ szeretnék választani. — Milyen értelemben? — Hogy melyik országban csukassam le magam. — Melyik országot választanád ? — Holland állampolgár vagyok. Hollan­diában semmilyen bűncselekményt nem kö­vettem el. És Hollandia nem adja ki az állampolgárait. Hollandiában szeretném b­­­csukatni magam. Bűnös engedékenység? Vagy inkább egy bonyolult szabályzat aggályos alkalmazása ? A Repülő Hollandi nem hagyja el a londoni repülőteret. Az angol hatóságok lemonda­nak róla. Négyórai várakozás után útnak indítják egy KLM-járattal, amely még az­nap este leteszi az amszterdami repülőté­ren. Tanúvallomását írásban juttatják majd el a mexikói bírósághoz. Ő maga a pokoli utazásért csak néhány hónapot pihen majd a hűvösön. De meg kell adni: Morricone olyan fogás, hogy bízvást kárpótolja, a vi­lág valamennyi rendőrségét. A SEHONNAI Viaud felügyelő marseille-i irodájában egy férfi áll, akit huszonöt éve hajszol az INTERPOL. Negyvenöt éves, vékony, mint a karó, a ruhája tiszta, de szedett-vedett. Az inge nyaka kihajtva, őszes haja rö­vidre nyírva. Este hét óra. A férfi a sűrű­södő félhomályban hunyorogva igyekszik a belépő rendőrtiszt arcvonásait kivenni. Szemüveget kellene viselnie. A rendőrtiszt felelős beosztású munkatársa az INTER­POL párizsi Központi Titkárságának, és csak azért utazott Marseille-be, hogy ezt a férfit — név szerint Jean Primet — ki­hallgassa. Viaud felügyelő először azt hit­te, hogy egyszerű rutinügyről van szó (a férfit korábban kiutasították Franciaor­szágból). Története azonban olyan bonyo­lultnak bizonyult, hogy értesítenie kellett az INTERPOL-t. Az INTERPOL főfelügyelője elnézi az el­csigázott embert, akinek szemlátomást sem­mi kedve újból elmesélni a történetét. — Nem szívesen beszél az életéről? — Úgyis hiába, sose mentem vele sem­mire. — Pedig ha azt akarja, hogy segítsek magán, beszélnie kell. — Rajtam maga nem segíthet. — Honnan tudja? — Magánál nagyobb urak is megpróbál­tak már rajtam segíteni. Elnökök, kirá­lyok, diktátorok. — Amit egy nagyfőnök nem tud meg­tenni, az néha egy jelentéktelen rendőrnek sikerül. Rajta, hallgatom. Nem fogom fél­beszakítani, csak ha feltétlenül szükséges. Jean Primo hát hozzákezd, a hangja ko­mor, kicsit kántáló, a beszédén a legkülön­bözőbb akcentusok érezhetők. És a törté­nete szinte hihetetlen. 1907. október 7-én az isztambuli Páli Szent Vince-kolostor nővéreinek egy is­meretlen szülőktől származó újszülöttet visznek. Jean Primónak keresztelik el, mert alighanem francia , olasz vagy spa­nyol származású, elsőszülött gyermek. Jean egészen 1922-ig a katolikus vallásban ne­velkedik, és franciás oktatásban részesül. Akkor egy szép napon csatangolás közben a kikötőbe vetődik, és olyan erővel támad fel benne a kalandvágy, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek. Elszegődik hajós­­inasnak egy szép vitorlás hajóra. Tizenöt éves. Elkezdődik hányódása a Földközi­tenger keleti részének különböző kikötői­ben. Aztán próbaidőre leszerződik matróz­nak, ezúttal egy teherhajóra. Nemsokára már kiképzett matrózként dolgozik egy nagy személyszállító hajón. A hajó 1925- ben Marseille-ben köt ki­ — Jean itt a török konzulátushoz fordul papírokért, és török személyazonossági igazolványt adnak neki. — Miért törököt? — kérdi a főfelügyelő. — Kénytelen voltam ezt az állampolgár­ságot elfogadni. Az árvaház, amely befoga­dott és felnevelt, nem volt hajlandó papí­rokkal ellátni, arra hivatkozva, hogy még nagykorúságom elérése előtt elhagytam az intézetet. Nem maradt más hátra, mint az a tény, hogy Törökországban születtem. Az egyetlen ország, amely elláthatott papírok­kal, Törökország volt. A férfi az emlék hatására nagyot só­hajt. Jobban szeretett volna francia állam­­polgárságot szerezni, mivel az isztambuli kedves nővérek francia szellemben nevel­ték. Folyamodványára azt a választ kapta a külügyminisztériumtól, hogy a francia állampolgárság megszerzésének az a leg­egyszerűbb módja, ha öt évre belép az idegenlégióba. Jean felcsap hat idegen­légiósnak. Pedig gyűlöli a katonáskodást. Egyébként is inkább nézné az ember valami tanítócskának, mint légionáriusnak. Nem is marad egy évnél tovább. 1928. október 10- én a Casablanca­ Sorozó Bizottság alkalmat­lannak minősíti, és visszaengedi a civil életbe. Jean Primo maláriás­ betegségétől soha többé nem szabadul. A fiatalember az első hajóval visszatér Marseille-be, és me­gint megpróbálja megszerezni a francia állampolgárságot. Csak az idejét veszte­geti­, több mint egy éven át küldözgetik iro­dáról irodára. Ez alatt az idő alatt dokk­munkásként dolgozik. A francia hatóságok pedig végül is kijelentik: „Semmit sem te­hetünk az állampolgársága ügyében, a kö­telező időnek még a felét sem szolgálta le a régióban.“ (Folytatjuk) • *­ In ickPCk 77 BÖNGÉSZŐ A Spectator Ridley-interjúja által kavart botrány a brit ipari miniszteri tár­cában személycserét vont maga után. De „Ridley úr érveit nem lehet ugyanilyen könnyen a feledés homályába vetni“ — írja az ominózus interjút követő szám (július 21.) szerkesztőségi vezércikke. Ugyanis a felvetett kérdések, problémák valóban léteznek. Ridley keményen próbálta védeni a demokratikus elveket. De a védelem nem sikerült teljesre. Bírálói szerint túlságosan elvetette a­ sulykot. Érveléseiben egyetlen kivetnivaló volt — írja a vezércikk —, hogy nem ment elég messzire. Nos, hogy miben és mennyire merészkedett távlatokba Ridley úr, azt a nemzetközi sajtóvisszhang sokszínűsége is tükrözte. Az angolok Ridley-premoní­­cióról,­ jóslatról beszélnek, a franciák a „pulikutyás“ jelzőt kifogásolják, a néme­tek pedig természetesen a Hitler-hasonlatra reagáltak allergiásan. Az interjú má­sodik részéhez mottóul Paul Johnsonnak a 21-i számban közölt „tanulságai“ beve­zetőjét idézzük: „A nyilvános szónoklás egyik aranyszabálya: soha senkit és sem­mit ne hasonlítsunk Hitlerhez. Mert azzal a legnagyobb ellenszolgálatot saját ma­gunknak tesszük, nem pedig a célba vett személynek vagy intézménynek. Ridley úr megszegte a szabályt, most ennek issza a levét.“ FORRÓ ESZTER Az az igazság, hogy Ridley úr biztonsága a német veszélyről vallott nézetei kifejté­sében egy kicsit annak is tulajdonítható, hogy lényegében­­azonosak a miniszterelnö­keivel, aki eredetileg ellenezte a német új­raegyesítést, bár a lady a nyilvánosság e­­lőtt nem engedett meg magának olyan ta­pintatlanságot, hogy párhuzamot vonjon Kohl és Hitler urak között. A miniszterelnök és Ridley úr közös vo­nása továbbá, hogy mindketten hatvanon felüliek — ami kormánykollégáik nagy ré­széről nem mondható el. Ezt kérdeztem hát Ridley úrtól: „Vajon nem befolyásolják nézeteit a második világháborús emlékei?“ Esküszöm, hogy Ridley úr arcán felindult­­ság rándulását láttam átsuhanni. Dorgáló hangon válaszolt, közben az ablak felé for­dult, s mereven nézett kifelé. „Jó kis ügy, mondhatom. Az időről mondta ezt valaki. Elég kellemetlen volt. Nincs két hónapja, hogy Auschwitzban jár­tam, Lengyelországban. Következő héten Csehszlovákiában, őket kérdezze, milyenek a második világháborús emlékeik. De ez most nem érdekes“. És az sem érdekes, hogy Ridley úrnak a néhány jeles, brit üzletember kíséretében tett kiruccanásai Lengyelországba és Csehszlovákiába azon erőfeszítések közé tartoztak, melyek cél­ja meggyőzni a kelet-európaiakat a Nagy- Britanniával való üzletkötés előnyeiről. Bosszantó látvány lehet Kohl úr hatalmas lepedője, amint üzletemberei befedik azo­kat a bizonyos keleti partokat. Álljunk meg egy pillanatra. Lényeges-e számunkra most, hogy mit tett Kelet-Eu­­rópával Németország? Ridley úr azokhoz az érvekhez folyamodott, melyeket való­színűleg még akkor magába szippantott a szivarfüstter, amikor külügyi államminisz­ter volt. ..Európában nekünk mindig a mérleg szerepe jutott. Nagy-Britannia volt az, a­­kinek a változó erőegyensúlyt szinten kel­lett tartania, ami most szükségesebbnek látszik, mint bármikor. Mert soha sem le­het tudni ezekkel a fölényeskedő németek­kel.“ „Tegyük fel, hogy nem tartjuk az erő­­egyensúlyt. A német gazdaság elárasztja az egész Európát?" „Nem ismerem a német gazdaságot. A német népről beszélek, ők máris elárasz­tották a közösség nagy részét. Vagyis ők pénzelik az országok 50 százalékát, így jut hozzá Írország a bruttó nemzeti termék 6 százalékához. Mikor fog Írország szembe­szállni a németekkel?“ Ridley úrnak a Bundesbank és minden ügyletei iránti ellenérzéseiben ez a furcsa, hogy ha valaha is pénzügyminiszter lett volna — bevallotta, egyetlen egyszer áhí­tozott e tisztségre —, akkor könyörtelen­­ infláció­ iszonyatában minden bizonnyal felülmúlta volna a németeket. De, mint mondta: „Azt hiszem, ez lényegtelen. A kérdés az, mikor kerül sor a kérdés felve­tésére: Szorítsunk-e avagy engedjünk egy keveset a gazdaság nadrágszíján? És ez lé­nyegében a politikai felelősségre is vonat­kozik. Én így teszem fel a kérdést: el tud­ja-e képzelni, hogy 1930-ban Jarrowba u­­tazom és azt mondom: Nézzétek, fiúk, kö­zelednek az általános választások. Tudom, hogy nagyrészt munkanélküliek vagytok, koplaltok és a népkonyhára jártok enni. De nem erről van most szó, mert ez Herr Pöhlre és a Bundesbankra tartozik. Az ő hibája: az ő kezében van minden; ha til­takozni akartok, menjetek Herr Pöhlhöz“. Ridley úr egyetértett azzal, hogy Pöhlhöz hasonló emberek hatására a brit gazdaság pénzügyi fegyelme is nagyobb lenne. Hir­telen rám pillantott bifokális szemüve­gén át és hozzáfűzte: „Ám számíthatunk egy átkozott forradalomra is. A briteket nem lehet puszta szóval jóra bírni, mond­ván, hogy Herr Pöhl nem helyesli ezt. Menjen maga a Pöhl­ urával! — jönne máris a válasz. Vagyis, a brit népet nem ismerheti meg, aki ezt nem érti. Ki lehet hívni, meg lehet mozdítani. De egy német­nek a főnökösködése — az egyszerűen ön­csonkítással érne fel ebben az országban. Méghozzá jogosan, azt hiszem,“ Ridley úr dörgedelmes kijelentései, vala­mint az, hogy beszélgetésünkre ebéd után került sor, azt­ az álhatást kelthetné, hogy a politikus lazít és nem hajlandó megválo­gatni szavait. Távolról sem ez a helyzet, Ridley úr a legkisebb borospohárból ivott az ebédnél, aztán pedig ádáz rosszallással, nagyon összpontosítva válaszolt kérdéseim­re, egyik kezével a homlokát támasztotta, a másikkal pedig gyötrő nikotinéhségét pró­bálta kielégíteni.­­ Jóllehet ebéd előtt nem beszélte ki ma­gát az európai kérdésről, az sem titok, hogy Ridley úr már régóta Enoch Powell híve, akkorból, amikor Thatcher asszony fel sem bukkant még a politikai színtéren. Felidéz­tem, hogy az 1965-ös versengésben Enoch Powellre, a Konzervatív Pártra szavazott, és megkérdeztem tőle: „Ha akkor megvá­lasztják Powell urat és 1970-ben ő lesz a miniszterelnök, szükség lett volna akkor valaha is Margaret Thatcherre?“ Figyelő álláspontja ebben a pillanatban dühös haraggá változott, és hogy további latolgatásait alátámassza, levette a szemü­vegét, majd megdörzsölte a szemét a fül­hallgatóval „Gondolom, elképzelhető... igen. Ez esetben azonban egy rendkívül korrekt, de teljes mértékben alaptalan elmélettel kell szembenéznie, miszerint Enoch tovább halad, ami annyit jelentett volna, hogy kormányzása csődbejut“. Meg kell mondanom, hogy ekkor elural­kodott rajtam a Ridley úr iránti csodá­lat érzése. Bármely más politikus ebben az esetben — hogy bebiztosítsa magát — ezt válaszolta volna: Igen, akkor is szük­ség lett volna Margaret Thatcherre, vagy körmönfontabban. Nem látom értelmét a válasznak az ilyen elvont kérdésekre. Ugyanez történt, amikor megkérdeztem, milyen érzés volt számára — aki maga ál­lította önmagáról, hogy „már Thatcher asszony előtt thatcherista volt“ — észlel­ni, hogy az olyan személyeket, mint Ken­neth Baker, Douglas Hurd és Christopher Patten, a lady inkább kedveli, mint őt. Akkor sem volt hajlandó diplomatikusan nyilatkozni Ehelyett valahol félúton, egy mosoly és egy fintor között azt mondta: „Nem akarok nekimenni a kollégáknak. Ez majdnem megfelel annak, amit ön a jegyzetfüzetébe bevehet. Nem szólok a kor­mányon belüli nézeteltérésekről, mert egé­szében véve jónak tartom a kabinetet. És persze ezen belül mindenkinek megvannak a maga némileg különböző véleményei.“ „Némileg?" „Nos, nem éppen, de ez titok, nem fe­dem fel, és nem is beszélek erről.“ „Miért nem?“ „Mert ez gyengítené a kormányt“. „Vagy hozzásegítene megerősítéséhez.“ „Igen, de én a magam útján járok, nem a magáén.“ „Gondolja, hogy az öné a siker útja?“ „Ó, igen. Meglehetősen elégedett va­gyok.“ „Ez azt jelenti, hogy ön még mindig győ­zelmet arat a kabinet fontosabb csatái­ban?“ .­Ez arra engedne következtetni, hogy ott csatározások folynak. Eléggé jól haladunk, a megfelelő irányban. Ha nem kedvelném az egészet, lemondanék. Nem olcsó fenye­getésnek szánom.“ Ezt elhihetjük Ridley úrnak. A jobbol­dal most is mindegyre megpendíti, hogy ő az egyetlen miniszter, aki Heath úr 1972- es nevezetes U-fordulója után nem mon­dott még le. Heath úr pedig ma is kitart amellett, hogy ő kirúgta volt Ridley-t. A­­hogy ilyen ügyekben az lenni szokott, az igazságot valahol középütt kell keresni. Akárhogy is, úgy tűnik,­ Thatcher asszony az egyetlen, bármennyire is hihetetlen, aki ráveheti­­Ridley urat, hogy másodszor is elhagyja az ipari minisztériumot, mégpedig ilyen zsenáns körülmények között. Mint Nicholas Ridley a tőle megszokott, ám mindig meglepő és egyáltalán nem an­golos közvetlenséggel közölte: „Kilencszer választottak be a Parlamentbe, 14 éve va­gyok a tisztségben, még a politikai rang­létra tetején állok, és nem is vagyok fá­radt. “ WASHINGTON POLGÁRMESTERÉRŐL, Marion Barryről már írtunk, hírül adván olvasóinknak, hogy január 18-án egy hely­beli szállodában az FBI rajtakapta, amint éppen crack-ot (kokainderivátumot) fo­gyasztott. „A Barry-pert Kolumbia nagy érdeklődéssel figyeli, várja eredményét — mondotta Cesar Gaviria kolumbiai állam­fő és reméli, a vádlott szigorú bünte­tést kap esküje megszegéséért, kábítószer­­fogyasztásért, hiszen nálunk élethalál-harc folyik a narkóbárók ellen, akik az Ameri­kában törvénytelenül forgalmazott kokain 80 százalékát szolgáltatják. A kereskedelem motorja — legyen az akár törvénytelen — az igénylés... Ha pedig az Egyesült Álla­mok és a többi fejtett ország nem képes csökkenteni a fogyasztást, mi sem tudjuk megoldani a problémánkat“ — mondot­ta Gaviria a Washington Postnak adott in­terjúban, a Barry-per ítélethirdetését megelőzően. KINCSKERESŐ jugoszlávok, magyarok és lengyelek „varázsvesszővel“ felszerel­kezve indultak Pannónia tájaira a hunok királya, Attila „kincsének“ felfedezésére. A Belgrádtól 80 kilométerre északra fek­vő Titel helység közelében található Attila sírja. A legenda szerint — írja a belgrádi Borba — az i. sz. 453-ban elhunyt Attila sírjában aranyból, ezüstből és ámbrából készült tárgyak találhatók, ezeket reméli megtalálni­­, 30 „varázsvesszős“ (speciális detektorok) kincskereső. NEM FIATALÍTÓ, DE AZ ÖREGEDÉST MINDENKÉPPEN KÉSLELTETŐ szert ké­szített egy ukrán orvoscsoport. A kefirtől, a joghurttól vagy más hasonló tejterméktől abban különbözik a „gerolakt“ hogy sokkal magasabb a tápértéke, több a fehérje, a cukor, ásványi só, C- és E-vitamin benne. Előállításához új erjesztő hatású baktériu­mot használnak, a sztreptoszant, melyet a kaukázusi tejtermékekben lévő mikróbák termelnek. JOSHIMASA WADA japán dublőr há­rom kontinensen, az egyenlítő övezetében sítalppal akar leereszkedni három magas hegycsúcsról, ezzel akarja felhívni a vi­lág közvéleményének figyelmét a környe­zetvédelem szükségességére. A három vál­lalkozást az idei év augusztusa és a jövő év júliusa között akarja megvalósítani. Sí­talppal már­ felmászott a 4477 méter magas Matterhornra. DUCORNET (1806—1856) francia festő­művész kéz nélkül jött a világra és hihe­tetlen kitartással megtanult a lábával raj­zolni és festeni. Kora megbecsült portré­festője volt.

Next