Romániai Magyar Szó, 1990. november (2. évfolyam, 264-289. szám)

1990-11-01 / 264. szám

­ 1990. november 1. • belföldi hírek • közlemények •riportok • Romániai Magyar Szó • 3 „KIK ÉRTED HALTAK, SZENT VILÁGSZABADSÁG!“ (A SZENT MIHÁLYI VÉRTANÚK) Néhány évvel ezelőtt egy nagyon „ko­moly“ összetételű központi és megyei mű­emlékvédő bizottság járta végig a Nyikó mentét, hogy feltérképezze (vagy leellen­őrizze?) vidékünk műemlékeit és emlék­műveit. Az eredményről nem szereztünk (szerezhettünk) tudomást, de annyit meg­tudtunk, hogy néhány emlékművünket az eltüntetés listájára soroltak. Hála a sors­­fordulatnak, ezek is megmenekültek az­ el­­feledtetésre ítéltségtől. Úgy hiszem, községünk legjelentősebb és legfigyelmeztetőbb emlékműve a szent­­mihályi vértanúk emlékoszlopa, amely egy szomorú történelmi aktus, a megnem­­értés gyászos eredményének a felkiáltó­jele .Az emlékmű a szabadságs­zerető és szabadságra vágyó Nyikó menti ember titkolt zarándokhelyévé vált, ahol az utób­bi években csak a halottaknapi csonka gyertyaszál és gondosan elhelyezett őszi virágcsokor jelezte a kegyeletlerovás em­lékét. A történelmi eseményről és az emlékmű felállításának körülményeiről egy kis könyvecskéből szerezhetünk tudomást. A szentmihál­yi vértanúk írta: Tarcsafalvi Pálffy Aladár Székelyudvarhelyi Betegh Pál és társa könyv-nyomtató- és könyvkötő-intézete 1907. „Bocskay, Bethlen, Thököly, Rákóczi zászlói, s legújabban az 1848—49-iki sza­badságharcban is, nem új jogokért, hanem az elkobzottak visszaszerzéséért dörgött az ágyú s csattogott a kard.“ „ ... az agyagf­alvi réten 1848. október 16-án 60 000-en jelentek meg.“ ......a vajdaszentiváni ütközet után (a­hol Gedeon császári serege szétverte a székelyeket) e táborból menekültek Cse­­gez­y László martonost unitárius paphoz Bedő Ferenc unitárius papnövendék, Se­bestyén József kolozsvári gimnáziumi se­nior és Csegely Ferenc, akik iskolatársai és barátai voltak a papnak.“ „Gálffy Mihálynál (a későbbi székely vértanú — Sz. A.) kapott helyet Barabás János gimnáziumi senior. Kovács Imre újszékelyi birtokos — Gálffy sógora — és Bántó Sándor fiatfalvi gazdatiszt.“ „Az árulók közé székelyek is kerültek, mert zúgolódtak, hogy Gálffyék hogy merték megtámadni a „császár“ katonáit. Mindenkit elfogatnak. Gálffyt is csak a köröndi örmény szabadíthatta ki. A töb­bivel a horda az ijesztő bükkön át Cse­­hétfalván és Bencéden kérészül érkezett meg Szentmihályra, ahol a főhóhér (Heydte) tanyázott Ugrón János kúriájá­ban, november 6-án Molli kapitány veze­tésével. Itt egyeseket a foglyok közül sza­badon bocsátottak, többek között Csege­­lyt, a papot is. A kúria udvarán folyt a mészárlás a császári kapitány vezetésével... ,a töb­bi foglyokat és vagdalni kezdték őket. De nem ölték meg egyszerre. Szalmatüzeket raktak 2—3 lépésre egymástól és azon ugratták át őket fogyatékos ruhájukban. Ha nem bírták, szúrták-vágták őket s nem egyről már cafatokban lógott a hús, de azért ugrálni kellett. Gyakran megtör­tént, különösen a kövér Bántó Sándorral, hogy a tűz közepébe ugrott... Barabás azon kéréssel fordult a közelálló tribün­höz, ha már meg akarják őket ölni, ne kínozzák annyit, hanem Végezzenek ha­marabb. Erre elővonva pisztolyát, hasba lőtte Barabást.“ „Négy halott volt: Sebestyén, Bedő, Ba­rabás és Bántó, míg Kovács Imre egy vi­zes árokba esett ájultan. (Két nap múlva Deák Mózes vette gondja alá.)“ „A négy halottat másnap Deák Mózes temettette el a kúria udvara mellett levő ribizlibokrok alá.“ „A temetésen (november 19-én) Sebes­tyén édesapja: «az Isten még harmatot se adjon azoknak földjére, kik meggyil­kolták fiamat!»“ „A november 19-i rendes temetés a kú­riához tartozó kert nagy cserefája alá tör­tént, ahol most is van.“ ,,Az emlékoszlop 3 méter magas hófe­hér oszlop, tetejében égő lánggal.“ A vértanúk: Sebestyén József — almás!—kolozsvári deák és senior sz. 1821 Bedő Ferenc — sepsiköröspataki sz. 1824 Barabás János — sepsirákosi sz. 1818 Bántó Sándor — fiat­alui gazdatiszt Ár Pihenésük legyen csendes, emlékük ál­dott e drága anyaföldben! , Béke poraikra! SZABÓ ÁRPÁD tanító 3.­­ Déry Tibor, aki nyakkendő nélkül, kihaj­tott ingben állt az emelvényen, azt mondta: — „Nálunk 1948-ban indult meg és a legu­tóbbi hetekig tartott a nagy elhomályosítási folyamat. Tart részben még ma is, remélem, közeli vége előtt állunk. Nem szívesen élek politikai szakkifejezésekkel, a közérthetőség kedvéért mondom: irodalmunknak sztálini korszaka volt ez... Bízom abban, hogy a mostani vezetőktől meg fogunk szabadulni, csak attól tartok, hogy a sánta versenypari­pák után sánta szamarak következnek... Ha a párt megváltoztatja álláspontját és akár többször is egymásután, akkor a központi vezetőségi tagoknak, a többit,párthivatalno­­koknak és egyszerű párttagoknak sokkal fo­kozottabb mértékben kötelességük, hogy képviseljék és megvédjék a párt mindenkori álláspontját. Még akkor is, ha történetesen nem értenek vele egyet. Mi következik eb­ből? Elvtársak! T. Barátaim! Nem veszik ész­re, hogy itt valami személyen kívüli, valami­lyen szervezetbeli hiba akadt, a kezeim kö­zé?... Meg kell keresni szocialista rendsze­rünkben azokat a hibákat, amelyeknek követ­kezményeképp nemcsak a vezetés és rosszul hatalmával, hanem mi magunk sem tudunk egymással bánni azzal az emberiséggel, a­­melyet egymástól megérdemlünk. Szerkezet­beli hibákról van Itt szó, amelyek szükségte­lenül megnyirbálják az egyén jogait és fe­leslegesen növelik terheit... Nem szeretem a szónoki fordulatokat és nem ilyesféle hatásra pályázom, amikor azt mondom, hogy bízom az ifjúságban. Arra kérem a fiatalokat, a magyar ifjúságot ,ne feledkezzék meg e­­lődjéről, a márciusi ifjúságról. 48-as ifjúság­nak szoktuk nevezni azt. Szeretném elvtársak, ha volna egy 56-os ifjúságunk is, amely a nemzetnek segítségére lenne a jövő meg­hódításában.* A vitában részt vett a párt központi veze­tőségének három tagja: Nógrádi Sándor, aki akkoriban az agit-prop. osztályt vezette, Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesz­tője, és Vas Zoltán, aki tizenhat évet töltött Rákosival együtt börtönben,, s ekkortájt a külkereskedelmi miniszter helyettese volt. Mind a hárman hosszasan beszéltek, de nem volt sikerük. Ezek az emberek, noha a szívük mélyén gyűlölték Rákosit, most — a párt­egység és a pártfegyelem nevében — még­is védőjéül szegődtek. Bizonyos önkritikai hangok közepette, mégiscsak mentegették a csődöt mondott mechanizmust és a kopasz diktátort. De a tömeg türelmetlen volt, köz­beszólások özöne vonta felelősségre a fel­szólalókat s a pártvezetést ,amelyet védel­meztek. Amikor Vas Zoltán arról beszélt, hogy Rákosi leváltása alapjában véve egy régi munkásmozgalmi harcos tragédiáját je­lentené, azonnal kész volt a válasz: — Inkább egy ember, mint egy nemzet tragédiája! Hajnali fél háromra járt az idő, amikor egy szemüveges, hegyes orrú, negyven év körüli férfi emelkedett szólásra, — a vita zárószónoka. Ezt a férfit Losonczy Gézának hívták, s egyike volt a rendszer legtehetsé­gesebb, legkülönösebb és legtragikusab sor­sú alakjainak. Magyar—francia szakos tanárnak készült, s a párizsi Sorbonne-on tanult a harmincas évek derekát­. Ez a református papfiú, ez az akkor alig húszéves siheder, már tagja volt az illegális magyar kommunista pártnak és véghezvitte a legvakmerőbb pártfeledatek egyikét: ő csempészte haza Párizsból Révai Józsefnek Prágában és Moszkvában írt köny­vét, a Marxizmus, népiesség, magyarság c. munkát. 1945-ben, amikor a könyv legálisan is megjelenhetett, Révai József nem mulasz­totta el, hogy háláját és köszönetét fejezze ki ennek a bátor, párthű egykori diáknak. Losonczy Géza szédületes gyorsasággal e­melkedett az ország legismertebb vezetői közé. A párt és személy szerint Révai egyik kedvence volt. A pártvezetésnek kapóra jött ez a debreceni kálvinista, ez az okos, művelt, jó megjelenésű, tehetséges publicista, kitűnő szónok, aki a tetejében egyik alapítója volt a Márciusi Frontnak. Beválasztották a köz­ponti vezetőségbe, helyettes főszerkesztője lett a Szabad Népnek, főszerkesztője a párt hetilapjának, a Tovább!-nak, tagja a ma­gyar békeküldöttségnek a párizsi béketárgya­lásokon, vezérszónok a wroczlavi értelmiségi békevilágkongresszuson és legfiatalabb részt­vevője annak a magyar kormányküldöttség­nek, amely 1948-ban látogatást tett Sztálin­nál, aztán miniszterelnökségi államtitkár lett, majd később Révai oldalán, a népművelési miniszter első helyettese. Ekkortájt már nehéz volt ráismerni az egy­kori szerény és félszeg párizsi diákra. Mo­dora fölényessé vált, cikkei üresen kongók­ká, beszédeiben sűrűsödött a frázis és rit­kult az igazság. Tekintélyes volt, túlságosan is tekintélyes. Sohasem foglalkozott azelőtt zenével és valójában nem is értett hozzá, mégis egyszeresek a Szabad Nép hasábjain lepedőnagyságú cikk jelent meg az ő aláírá­sával Bartók Béláról. A cikk, amely a Zsda­­nov-féle Sosztakovics és Prokofjev elleni pártkritika magyar változata volt­, azt igye­kezett bebizonyítani, hogy Bartók nagy te­hetség volt ugyan, de nem „a mi példaké­pünk, a mi utunk", zenéjében túlsúlyban vannak a dekadens és formalista elemek, s a budapesti Operaház nagyon rosszul teszi, ha nem ritkítja meg műsorában a Bartók­­előadásokat. A budapesti Operaház megritkította mű­sorában a Bartók-előadásokat. Az előkelő budai villa lakója ekkor már birtokában volt minden titoknak, legalábbis ezt hitte magá­ról. Aztán hirtelen sűrűsödni kezdett körülötte a levegő: egyik napról a másikra letartóztat­ták apósát, Haraszti Sándort, az egyik legré­gibb és legismertebb kommunista szerkesztőt, a Magyar—Jugoszláv Társaság főtitkárát. Re­besgetni kezdték, hogy Losonczy nem „egé­szen tiszta". Nincs ugyan ellene konkrét vád, de túlságosan jó barátságban volt Rajk Lászlóval és még néhány más lebukottal. Először csak miniszterhelyettesi tisztségéről váltották le, aztán Kádár Jánossal, Kállai Gyulával, Donáth Ferenccel, Újhelyi Szilárd­dal és más nem moszkavita kommunista ve­zetővel együtt 1951 elején letartóztatták. Ez volt a Rajk-ügy második felvonása, már sokkal kevésbé látványos, mint az első, a vádlottak egyszerre csak eltűntek, a sajtó egyetlen szót sem szólt róluk, nem volt vád­irat és nyilvános tárgyalás, és ha bármelyiket közülük egy kevéssé értesült vidéki kolléga fél évvel utóbb még telefonon felhívta a hi­vatalában, akkor a titkárnő szürkén és szín­telenül csak annyit mondott: „Az elvtárs betegszabadságon van, visszatérése bizonyta­lan." Losonczy Géza négy év múlva jött vissza. De akkor már senki sem ismert rá, sem a régi­ diáktársak, sem a „dicsőséggel teli" évek elvtársai. A kínzások, a magánzárkák, a végnélküli vallatások senkit nem viseltek meg annyira, mint őt. Pedig az utolsó bör­tönéveket már nem is cellájában, hanem rabkórházban töltötte, tüdeje szétroncsoló­­dott, elméje elborult. Aztán mégis meggyógyult, hosszú hóna­pokig tartó szanatóriumi kezelés után. Az a Losonczy Géza, aki 1955 nyarától megint kezdett részt venni a közéletben, új ember volt. Szerény és csendes, megértő és nyu­godt, felszabadult és vidám. Nem fogadott el semmiféle magasabb pozíciót a hatalmon levőktől, megvetette azokat, akikhez tarto­zott, s egyik előkészítője volt a memoran­dumnak. Mikor a Petőfi-kör történelmi éjszakáján felállt, az emberek halottfáradtak voltak már, az idegek elmondhatatlanul kimerültek, és ő olyan halkan kezdett beszélni, hogy az első sorokban ülők is alig értették. Megvi­selt volt és zaklatott, hat év után első nyil­vános fellépésére készült. Eleinte türelmetlen kis mozgolódás fogadta, amit mondott, nem volt túlságosan érdekes, összehasonlítható statisztikai adatokat sorolt fel a Horthy­­rendszer és a Rákosi-rendszer sajtóviszonyai­­ról, úgy leplezve le az utóbbit, hogy közben az előbbit se dicsérje. Voltak, akik arra gondoltak, ideje lenne már végre hazamenni, mások azt kiáltották feléje „Hangosabban! Gyorsabban!“ — és ő mind jobban felmele­gedett, lámpalázát és elfogultságát legyűr­ve. Megkövette a magyar művészi életet és elsősorban a magyar zenészeket a Bartók emléke ellen vétő cikkért. Aztán az ország helyzetéről szólt. Nem a részletekről, mert azt elmondották előtte mások, hanem arról az erkölcsi képtelenségről, ami a berendez­kedést jellemzi; arról, hogy azok rehabilitál­nak, akik börtönbe vetettek, azok beszélnek szocialista törvényességről, akik ártatlan em­bereket gyilkoltak meg. Lehetetlen, jelentette ki, hogy Nagy Imre ellen nap mint nap hangozzanak el a dur­­vábbnál­ durvább vádak, s ennek a jó ma­gyarnak és régi kommunistának ne adassák meg a védekezés lehetősége. Abban a pillanatban, amikor Nagy Imre neve elhangzott, ezrek és ezrek emelkedtek fel a helyükről: — Éljen Nagy! Éljen Nagy! És aztán megint hosszú percekig: — Vissza a pártba! Vissza a pártba! Mert különös módon ez a tömeg, a Pető­fi-kör tömege nem azt követelte, hogy a párt szűnjék meg, tűnjön el a magyar közéletből, hanem azt, hogy Nagy Imre kerüljön a ve­zetés élére, s egy megújult párt hozza hely­re azt, amit a régi elrontott. Volt-e ebben reális lehetőség, megújulhat-e egyáltalán a kommunista párt? — ez más kérdés: akik itt voltak és akiket három nappal később a központi vezetőség határozata „pártll­enes, reakciós, ellenforradalmi" gyülekezetnek bé­lyegezett, igen nagy számmal még hittek eb­ben. Odakint már világosodott. Június 28-a, haj­nali fél négy volt. Alig néhány órával később, ugyanezen a napon több száz kilométernyire innen, a len­gyelországi Poznanban megkezdődött a len­gyel munkások felkelése. (Folytatjuk) ACZÉL TAMÁS — MÉRAY TIBOR TISZTÍTÓ VIHAR IDECSPATAKI ÁLDOZATOK 1944 őszén történt. A Keleti-Kárpá­toktól Csobánostól Szászrégenig tartott a „szervezett" visszavonulás. Embertö­meg hömpölygött mindenütt az úton, a­­hol elhaladtunk. Német és magyar harc­kocsik nehéz ágyúkat vontatva dübörög­ve, egymást követték a katonakocsik, az aknavetősök és a gyalogosok, helyet adva a gyorsabb járműveknek, az út jobb szélén mendegéltek. Voltak civil lo­vasszekerek is, amelyeken kisrrt szemű asszonyok, gyermekek és öregebb embe­rek ültek. Menekültek az oroszok elöl. Valamilyen népvándorlásra emlékezte­tett ez a látvány. Régenben a katonákat az útbaigazítók egy nagyobb épület ud­varába — gimnázium lehetett —­ terel­ték be, ahol katonatisztek fogadták. Két­­három nap múlva minket, 18—19 évese­ket, székely határőröket, ahogy akkor nevezték, levente katonákat kiválogattak és külön sorakoztattak. 1400—1500-an lehettünk. — Mi akar ebből lenni? — fordultunk kíváncsian egymás felé, de magyaráza­tot egyikünk sem tudott adni a történ­tekre. Kis idő múlva egy középkorú, ko­paszodó alezredes jelent meg előttünk, aki ismertette, hogy egységünk a 68-as csoporthoz tartozik, s hogy reggel kü­lönleges feladat teljesítésére indulunk. Századokba­ és szakaszokba osztott, s ki­jelölte a parancsnokokat, s még egyszer felhívta a figyelmet a feladat teljesítésé­re... Nemsokára szakaszparancsnokunk korszerűbb puskákat, golyószórókat és géppisztolyokat osztott ki minden raj­nak, s négy-négy kézigránátot minden honvédnek. Másnap reggel korábban keltünk, mint máskor. A felkelő nap sugara még alig látszott a sűrű ködön át, de mi már a görgényi úton meneteltünk. Félelmes és ijesztő volt minden, különösen az, amikor az orosz repülők támadtak meg, s egészen alacsonyan szállva géppuskáz­ni kezdtek. Ilyenkor szétszaladtunk, a kukoricásban földrehasaltunk s úgy vár­tuk meg az égi madarak távozását Ke­let felé. (RÉSZLET NAPLÓMBÓL. — Nagy támadásra készülünk, gyere­kek! — jegyezte meg Szabó őrmester, miután ismét együtt voltunk és az úton haladtunk tovább. — Feladatunk a Maros menti vasút­vonal védelme és a német egységek visz­­szavonulásának biztosítása — magya­rázta meg részletesebben a teendőket később pihenő közben. Idecspatak felé tartottunk. A nap már nyugovóra készült, amikor megér­keztünk a faluba. Mindenhol katonát lehetett látni. Minden egység elfoglalta helyét, s várta a felsőbb katonai veze­tés további parancsát. A 68-as csoport a falutól nyugatra levő erdőbe vonult. Szabó őrmester vezetésével egy öreg cserefa alatt telepedtünk le. — Úgy hiszem, éjjeli támadásra ké­szülünk, gyerekek! — magyarázta. Roham is lehet belőle ... — Roham?! — lepődtem meg e szó hallattára, édesapám háborús élményei­re gondolva, aki téli estéken sokat me­sélt az első világháborúról, a harcokról, megemlítve többször a rohamot is, amit borzasztónak nevezett... Este az ágyúzással is alábbhagytak, csak egy-egy akna robbanását lehetett hallani. Honvédek ezrei várták itt a tá­madási parancsot. Nem messze tőlünk Üvegcsűr irányából akkordeon hangja hallatszott. — Az oroszok jól vigadnak — állapí­totta meg parancsnokunk. — Jobb ked­vük van, mint nekünk... — Közben egy-egy deci rumot adott minden kato­nának, amit szakácsaink küldtek a vo­nalba. Éjjel 11—12 óra lehetett, amikor félkörben ülve hallgattuk parancsno­kunk halk, útbaigazító magyarázatát. A hírvivőket vártuk ... — Reggel korán rohamra indulunk! adta tudtunkra a kapott parancsot őr­mesterünk, miközben nagy süvöltéssel egy akna pont a félkör közepébe csapó­dott. Vizenyős volt a talaj, földbefulladt, nem robbant, de mi mégis úgy felugrot­tunk, mint a nyulak. — Szerencse, hogy az akna nem rob­bant — mondta Szabó őrmester kissé elégedetten. Egész éjjel egymás hátának dőlve szundikáltunk. Kora reggel felé megérkeztek a hírvivők. Vettük harci eszközeinket és Üveg­csűr irányába csatárláncot alkottunk. — Szurongj fel! — jött a következő parancs. — A közeli magaslatot kell megrohamoznunk, ott van az ellenség. — Gyula! Ne hagyjuk el egymást! — szólalt meg Dénes barátom, aki lépege­tett előre a megjelölt irányba. — Istenem! Mi lesz velünk?­ — kez­dett dobogni a szívem. — Én sohasem verekedtem! — Rohamra indulj! -—adta ki a pa­ rancsot Szabó őrmester, s már ropogni keztek a fegyverek, a géppuskák, rob­bantak az eldobott kézigránátok. Az ak­navetősök is segítettek. Több órai csa­tározás után az oroszok kénytelenek vol­tak feladni a magaslatot. Az egészség­­ügyiek gyorsan bekötözték a sebesülte­ket — meglepően sokan voltak magya­rok és oroszok egyaránt — hordágyra tették a halottakat és visszavonultak velük. Rövid pihenőt tartottunk. Sajnos, nem sokáig. A felkelő nappal együtt erős tüzérségi tűz zúdult egységünkre. Hírek szerint tévedésből saját tüzérsé­günk lőtt közénk, arra gondolva, hogy a magaslaton még oroszok vannak. A há­borúban néha történik ilyesmi... Fájó és felejthetetlen volt az a pillanat, ami­kor minden becsapódásra 2—3 halott vagy sebesült hullott a földre. — Segítsetek! — hallatszott minden irányból a kiáltás, amit észrevettek a velünk szembeni oldalban levő oroszok, s tizenhetes aknavetőkkel sorozatokat zúdítottak ránk. Százával estek­ el a 18—19 éves „levente-katonák", akik a háborúnak nem hősei, inkább áldozatai voltak. Szörnyű és borzasztó volt ez a csata. Itt halt meg sok erdővidéki bará­tom és ismerősöm. Itt sebesült meg ha­lálosan gyermekkori barátom is, a kis­bacon­ Lakatos Dénes, akit sajnos, el kellett hagynom. Valahol ott pihen a háború többi áldozata között, közös sír­ban ... BALÓ GYULA nyugalmazott tanár Sepsiszentgyörgy (Folytatás az 1. oldalról) fut körülvevő kordonon, és értesítette a szovjet hadsereget, amely sietett is Szá­razajtóra. A „vérbírák" így kénytelenek voltak szétoszolni és elbujdosni, főleg ro­mán lakosok házaiba vagy a temetőbe. Mindezek ellenére sikerült három-négyet kézrekeríteni közülük, majd a szovjetek három női katonát hagytak ott, teljes fel­szereléssel érnek. Az elmenekült manilis­­ták Mikóújfaluban, Galambfalván folytat­ták gyilkos hadjáratukat, míg Szánataj­­tán beállt az aránylagos csend. Amikor azonban a szovjet őrök bementek Barótra, a „fekete egerek“ kezdtek előbújni rejtek­helyeikről, s kiadták az ellenvetést nem tűrő parancsot, hogy reggelre mindenki temesse el halottait. II. A TEMETÉS Folytatjuk beszélgetésünket Szép Vik­torral, aki 1945. szeptember 26-ról 27-re virradólag egyedül volt kénytelen elhan­­tolni édesanyját, született Málnási Regi­nát, és ötvenéves édesapját, Szép Alber­­tet, akik életét, állati kegyetlenséggel, teljesen ártatlanul a Maniu-féle bérgyil­kosok oltották ki.­­ A pap, akinek sikerült időben elbúj­nia, ígérte, hogy ad valamicske deszkát, amiből csinálhatok egyetlen, dupla ko­porsót szüleimnek, mert nyilván az egész falu és én is, hallani sem akartunk arról, hogy a csupasz földbe temessük kedve­seinket. Dél felé jött a parancs, hogy menjek a hullákért. Kénytelen voltam egyedül befogni a lovakat. Két, velem egykorú iker rokonommal indultunk az iskola udvarára. A lovak a véres látvány miatt nem akartak bemenni az udvarba. Végül bátyám feleségének az öccse segít­ségével a szekér a hullák mellé állt, s a­­hogy megemeltem édesanyámat, a gyomra kifordult (később tudtam meg, hogy a dum-dum golyók miatt). Nehezen a sze­kérre raktam mindkettőjüket, s haza haj­tottam: otthon a csűr földjére helyeztem őket egy kis szénára. Délután jött két mam­uis­a, hogy el vannak-e már temet­ve a holtak, de a kutyától nem tudott be­jönni az udvarra. Ekkor egyikük lelőtte a szerencsétlen párát is,­­ kiadták az ukázt nekem, hogy reggelre nyoma se maradjon a holttesteknek. A már emlí­tett rokonommal összeeszkábáltuk, de in­kább ő, mint én, a koporsót, majd a jó­indulatú szomszédok ökrösszekerén vittem ki a tetemeket, s majdnem egész éjjel ástam a gödröt, miközben a komiszok a temetőt is lőtték. Sem kíséret, sem pap, sem harangszó nem volt azon a szomorú temetésen, csak néhány gyerek, s a te­mető környékében odalopod­zkodott pár öreg. Másnap reggelre jött az újabb pa­rancs: a kivégzettek hozzátartozói egy rend ruhával, egy pár csizmával és élel­miszerekkel jelenjenek meg a községhá­zán, pakoljál­ a holmit három szekérre, s ezek után eliszkolt a bandita-csapat... Azt is megtudjuk beszélgetőtársunktól, hogy egy hét múlva érkezett egy sz­ovjet tiszt, aki komolyabb őrséget szervezett a faluban. Ez a tiszt aztán hivatta ,a 15 éves kisfiút a községházára, kivizsgálás végett. Az új bíró, Szabó Lajos bátorította a kis Viktort, mondjon el mindent. A szovjet tiszt a golyók természete felől érdeklő­dött, mivel a jelentésben nem volt szó dum-dum lövedékről. A fiú persze min­dent elmondott, amit 15 éves fejjel fel­foghatott. Lehet, hogy emiatt következett be tán életének egy olyan kálváriája, a­­mit nem sokáig bírt. Öt-hat napra rá, hogy a szovjet tiszt kihallgatta, jött Bir­­san Victor, a kocsmáros és azt parancsol­ta a gyermeknek, menjen a szekérrel a községházára. Ott megtudta, hogy három román embert (cukorgyári munkástobor­zók) kell elvinnie a közeli falvakba addig, amíg ezek visszaküldik őt. El is indultak Nagybaconba, Kisbaconba, Magyarher­­mányba, Bibarcfalvára, Orosztelekre, az urak ettek-ittak, ő,meg a lovai jóformán semmit. Pedig már Bardócra is eljutottak, ahol az édesanyja bátyja lakott, de „gaz­dái“ nem engedték el a szekértől, ott aludt, ott evett egy keveset, amit a nagy­bátyja vitt ki neki. Majd Fülébe érkez­tek, ahol anyai nagyanyja lakott Az is ri­­mánkodott a toborzóknak, engedjék el a gyereket hozzá, de nem ért el eredményt. Végül a helyi bírót (rendes román ember) megszán­a az asszonyt és a kisfiút, kerített újabb szekerest és szekeret a cukorgyá­riaknak. Így aztán azok egy „prindeti cai­ sí du-te-n sárácie“-vel el is engedték. Alighogy hazaért, Birsan megint hivatta a kötelező „voluntar“ munkára. 20 méter fát kellett lehordania a hegytetőről két­­három nap alatt. Ahogy ment jelenteni, hogy készen van, újabb húsz köbmétert osztottak ki rá (másoknak nem). Erre úgy megijedt, hogy otthagyott csapot-pa­­pot, elment molnárinasna­k, Zalánpataká­­ra, majd mivel oda is elért Birsan keze, 1945 őszén Nagybányára költözött, s azóta itt él. Ő már Zalánpatakán volt, amikor levél érkezett a Szép házba, sajnos a címzett már halott volt, senki házbeli nem vehet­te át a levelet, pedig a feladója igen-igen várta a választ. Egy kis idő múltán, saját maga érkezett a faluba, ahol nem is olyan régen, sebesülten, elhagyatva talált rá egy magyar asszony, s önzetlenül gondoz­ta, etette-itatta, ő pedig a szívét hagyta itt, egy gyűrű képében. Most pedig eljött kezet csókolni, ő, a román tiszt, egy öreg székelyasszony ráncos kezét szerette vol­na arcához szorítani. De későn érkezett, mert „testvérei“ úgymond igazságot szol­gáltattak, megbosszulták a „román tiszt levágott ujját és ellopott gyűrűjét“. Mikor a bíró, Szabó Lajos elmondta neki, hogy a nő, akinek gyűrűjét adta, ártatlanul, ko­holt vádak alapján meghalt, egy szót sem szólva hátat fordított, s örökre eltűnt, csak gyűrűs ujját mutatta meg, hogy min­denki lássa, Regina nem vágta azt le... E cikk célja nem a régi, behegedt sebek felszakítása, csupán annyi: valóban lé­teztek Észak-Erdélyben horthysz.a vadál­latok, akik ártatlan embereket kínoztak, gyilkoltak, ugyanakkor sajnos, Dél-Er­­délyben is garázdálkodtak, önkényesked­­tek kegyetlen bérgyilkosok. S akárcsak e kis székely falucskában, Észak-Erdélyben is éltek ugyanakkor Kicsikaró vagy a név­telen kapitányhoz hasonló jó érzésű em­berek, akik elítélték „véreik“ tetteit. 4 SZÁR474JT41 MM1ÍR0KÍKT KUTYATEJ Agya­lvű üzenete Öröm volt látni az agyagfalvi réten a be­szédeket áhítattal hallgató, a himnuszu­kat meghatottan éneklő székelyeket. Föl­szabadult emberek gyűltek itt egybe, hogy megfogalmazzák a jövőt illető elvárásaikat, a román haladó erőkhöz fűződő viszonyu­kat, de találkoztak azért, is, hogy egyszerű emberi módon örvendezzenek egymásnak, a kézfogásoknak, a sokaságnak, érezzék, hogy nincsenek egyedül, s hogy a hívó szóra ezer meg ezer ember jön el ma is, mint több ízben már a századok során. Bebizonyosodott hát, hogy Agyagfalva tör­ténelmi üzenete él, a jelenünket is meg­határozza. Ezt a meghatározást azonban — véleményem szerint — határozottabban kellett volna érvényesíteni. Agyagfalvára ugyanis nem akármikor gyűltek össze a múltban a székelyek, ha­nem történelmi fordulópontok idején. És nem csupán beszédeket hallgattak, énekel­tek, imádkoztak vagy tapsoltak, hanem tanácskoztak, majd határozatokat fogad­tak el, amelyekhez a későbbiek során tar­tották magukat. A nemzetgyűléseknek ál­talában épp ez a jelentőségük: életbevágó kérdésekben dönteni és megszabni a cse­lekvés, magatartás irányát. Erre most nem került sor. Holott — nem kétséges — a székelység állásfoglalására és egységes fellépésére (egész Erdély magyarsága szempontjából) ma nagyobb szükség van, mint bármikor. Egyfelől ugyanis a székelyeket némely so­ron román erők, orgánumok (Vatra, Romá­nia Mare) részéről aljas támadások, rágal­mazások érik, másfelől viszont — mint egységes magyar tömbre — a szétszórtan élő magyarok reménységgel tekintenek, s ha úgy hozza a sors, cselekvést is várnak majd. Evégett szükséges volna (én legalább­is így látom) egy megyeközi székely nagy­tanácsot­ létrehozni, amely a hétfalusi csán­góföldtől Aranyosszékig és Gyimestől Ma­rosvásárhelyig felölelné a székelyek lakta tájakat, s különféle, helyzetekben egységes álláspontot alakítana ki, közös föllépés módját szabná meg. Nem csupán forduló­pontok vagy válságok idején, de a hétköz­napok során, aprómunkában is, mindig, amikor az egész székelység sorsát érintő közös kérdések megoldásáról van szó. Az október 14-i agyagfalvi ünnepi összejöve­telnek ez volna a méltó folytatása. HERÉDI GUSZTÁV

Next