Romániai Magyar Szó, 1990. november (2. évfolyam, 264-289. szám)
1990-11-01 / 264. szám
1990. november 1. • belföldi hírek • közlemények •riportok • Romániai Magyar Szó • 3 „KIK ÉRTED HALTAK, SZENT VILÁGSZABADSÁG!“ (A SZENT MIHÁLYI VÉRTANÚK) Néhány évvel ezelőtt egy nagyon „komoly“ összetételű központi és megyei műemlékvédő bizottság járta végig a Nyikó mentét, hogy feltérképezze (vagy leellenőrizze?) vidékünk műemlékeit és emlékműveit. Az eredményről nem szereztünk (szerezhettünk) tudomást, de annyit megtudtunk, hogy néhány emlékművünket az eltüntetés listájára soroltak. Hála a sorsfordulatnak, ezek is megmenekültek az elfeledtetésre ítéltségtől. Úgy hiszem, községünk legjelentősebb és legfigyelmeztetőbb emlékműve a szentmihályi vértanúk emlékoszlopa, amely egy szomorú történelmi aktus, a megnemértés gyászos eredményének a felkiáltójele .Az emlékmű a szabadságszerető és szabadságra vágyó Nyikó menti ember titkolt zarándokhelyévé vált, ahol az utóbbi években csak a halottaknapi csonka gyertyaszál és gondosan elhelyezett őszi virágcsokor jelezte a kegyeletlerovás emlékét. A történelmi eseményről és az emlékmű felállításának körülményeiről egy kis könyvecskéből szerezhetünk tudomást. A szentmihályi vértanúk írta: Tarcsafalvi Pálffy Aladár Székelyudvarhelyi Betegh Pál és társa könyv-nyomtató- és könyvkötő-intézete 1907. „Bocskay, Bethlen, Thököly, Rákóczi zászlói, s legújabban az 1848—49-iki szabadságharcban is, nem új jogokért, hanem az elkobzottak visszaszerzéséért dörgött az ágyú s csattogott a kard.“ „ ... az agyagfalvi réten 1848. október 16-án 60 000-en jelentek meg.“ ......a vajdaszentiváni ütközet után (ahol Gedeon császári serege szétverte a székelyeket) e táborból menekültek Csegezy László martonost unitárius paphoz Bedő Ferenc unitárius papnövendék, Sebestyén József kolozsvári gimnáziumi senior és Csegely Ferenc, akik iskolatársai és barátai voltak a papnak.“ „Gálffy Mihálynál (a későbbi székely vértanú — Sz. A.) kapott helyet Barabás János gimnáziumi senior. Kovács Imre újszékelyi birtokos — Gálffy sógora — és Bántó Sándor fiatfalvi gazdatiszt.“ „Az árulók közé székelyek is kerültek, mert zúgolódtak, hogy Gálffyék hogy merték megtámadni a „császár“ katonáit. Mindenkit elfogatnak. Gálffyt is csak a köröndi örmény szabadíthatta ki. A többivel a horda az ijesztő bükkön át Csehétfalván és Bencéden kérészül érkezett meg Szentmihályra, ahol a főhóhér (Heydte) tanyázott Ugrón János kúriájában, november 6-án Molli kapitány vezetésével. Itt egyeseket a foglyok közül szabadon bocsátottak, többek között Csegelyt, a papot is. A kúria udvarán folyt a mészárlás a császári kapitány vezetésével... ,a többi foglyokat és vagdalni kezdték őket. De nem ölték meg egyszerre. Szalmatüzeket raktak 2—3 lépésre egymástól és azon ugratták át őket fogyatékos ruhájukban. Ha nem bírták, szúrták-vágták őket s nem egyről már cafatokban lógott a hús, de azért ugrálni kellett. Gyakran megtörtént, különösen a kövér Bántó Sándorral, hogy a tűz közepébe ugrott... Barabás azon kéréssel fordult a közelálló tribünhöz, ha már meg akarják őket ölni, ne kínozzák annyit, hanem Végezzenek hamarabb. Erre elővonva pisztolyát, hasba lőtte Barabást.“ „Négy halott volt: Sebestyén, Bedő, Barabás és Bántó, míg Kovács Imre egy vizes árokba esett ájultan. (Két nap múlva Deák Mózes vette gondja alá.)“ „A négy halottat másnap Deák Mózes temettette el a kúria udvara mellett levő ribizlibokrok alá.“ „A temetésen (november 19-én) Sebestyén édesapja: «az Isten még harmatot se adjon azoknak földjére, kik meggyilkolták fiamat!»“ „A november 19-i rendes temetés a kúriához tartozó kert nagy cserefája alá történt, ahol most is van.“ ,,Az emlékoszlop 3 méter magas hófehér oszlop, tetejében égő lánggal.“ A vértanúk: Sebestyén József — almás!—kolozsvári deák és senior sz. 1821 Bedő Ferenc — sepsiköröspataki sz. 1824 Barabás János — sepsirákosi sz. 1818 Bántó Sándor — fiatalui gazdatiszt Ár Pihenésük legyen csendes, emlékük áldott e drága anyaföldben! , Béke poraikra! SZABÓ ÁRPÁD tanító 3. Déry Tibor, aki nyakkendő nélkül, kihajtott ingben állt az emelvényen, azt mondta: — „Nálunk 1948-ban indult meg és a legutóbbi hetekig tartott a nagy elhomályosítási folyamat. Tart részben még ma is, remélem, közeli vége előtt állunk. Nem szívesen élek politikai szakkifejezésekkel, a közérthetőség kedvéért mondom: irodalmunknak sztálini korszaka volt ez... Bízom abban, hogy a mostani vezetőktől meg fogunk szabadulni, csak attól tartok, hogy a sánta versenyparipák után sánta szamarak következnek... Ha a párt megváltoztatja álláspontját és akár többször is egymásután, akkor a központi vezetőségi tagoknak, a többit,párthivatalnokoknak és egyszerű párttagoknak sokkal fokozottabb mértékben kötelességük, hogy képviseljék és megvédjék a párt mindenkori álláspontját. Még akkor is, ha történetesen nem értenek vele egyet. Mi következik ebből? Elvtársak! T. Barátaim! Nem veszik észre, hogy itt valami személyen kívüli, valamilyen szervezetbeli hiba akadt, a kezeim közé?... Meg kell keresni szocialista rendszerünkben azokat a hibákat, amelyeknek következményeképp nemcsak a vezetés és rosszul hatalmával, hanem mi magunk sem tudunk egymással bánni azzal az emberiséggel, amelyet egymástól megérdemlünk. Szerkezetbeli hibákról van Itt szó, amelyek szükségtelenül megnyirbálják az egyén jogait és feleslegesen növelik terheit... Nem szeretem a szónoki fordulatokat és nem ilyesféle hatásra pályázom, amikor azt mondom, hogy bízom az ifjúságban. Arra kérem a fiatalokat, a magyar ifjúságot ,ne feledkezzék meg elődjéről, a márciusi ifjúságról. 48-as ifjúságnak szoktuk nevezni azt. Szeretném elvtársak, ha volna egy 56-os ifjúságunk is, amely a nemzetnek segítségére lenne a jövő meghódításában.* A vitában részt vett a párt központi vezetőségének három tagja: Nógrádi Sándor, aki akkoriban az agit-prop. osztályt vezette, Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője, és Vas Zoltán, aki tizenhat évet töltött Rákosival együtt börtönben,, s ekkortájt a külkereskedelmi miniszter helyettese volt. Mind a hárman hosszasan beszéltek, de nem volt sikerük. Ezek az emberek, noha a szívük mélyén gyűlölték Rákosit, most — a pártegység és a pártfegyelem nevében — mégis védőjéül szegődtek. Bizonyos önkritikai hangok közepette, mégiscsak mentegették a csődöt mondott mechanizmust és a kopasz diktátort. De a tömeg türelmetlen volt, közbeszólások özöne vonta felelősségre a felszólalókat s a pártvezetést ,amelyet védelmeztek. Amikor Vas Zoltán arról beszélt, hogy Rákosi leváltása alapjában véve egy régi munkásmozgalmi harcos tragédiáját jelentené, azonnal kész volt a válasz: — Inkább egy ember, mint egy nemzet tragédiája! Hajnali fél háromra járt az idő, amikor egy szemüveges, hegyes orrú, negyven év körüli férfi emelkedett szólásra, — a vita zárószónoka. Ezt a férfit Losonczy Gézának hívták, s egyike volt a rendszer legtehetségesebb, legkülönösebb és legtragikusab sorsú alakjainak. Magyar—francia szakos tanárnak készült, s a párizsi Sorbonne-on tanult a harmincas évek derekát. Ez a református papfiú, ez az akkor alig húszéves siheder, már tagja volt az illegális magyar kommunista pártnak és véghezvitte a legvakmerőbb pártfeledatek egyikét: ő csempészte haza Párizsból Révai Józsefnek Prágában és Moszkvában írt könyvét, a Marxizmus, népiesség, magyarság c. munkát. 1945-ben, amikor a könyv legálisan is megjelenhetett, Révai József nem mulasztotta el, hogy háláját és köszönetét fejezze ki ennek a bátor, párthű egykori diáknak. Losonczy Géza szédületes gyorsasággal emelkedett az ország legismertebb vezetői közé. A párt és személy szerint Révai egyik kedvence volt. A pártvezetésnek kapóra jött ez a debreceni kálvinista, ez az okos, művelt, jó megjelenésű, tehetséges publicista, kitűnő szónok, aki a tetejében egyik alapítója volt a Márciusi Frontnak. Beválasztották a központi vezetőségbe, helyettes főszerkesztője lett a Szabad Népnek, főszerkesztője a párt hetilapjának, a Tovább!-nak, tagja a magyar békeküldöttségnek a párizsi béketárgyalásokon, vezérszónok a wroczlavi értelmiségi békevilágkongresszuson és legfiatalabb résztvevője annak a magyar kormányküldöttségnek, amely 1948-ban látogatást tett Sztálinnál, aztán miniszterelnökségi államtitkár lett, majd később Révai oldalán, a népművelési miniszter első helyettese. Ekkortájt már nehéz volt ráismerni az egykori szerény és félszeg párizsi diákra. Modora fölényessé vált, cikkei üresen kongókká, beszédeiben sűrűsödött a frázis és ritkult az igazság. Tekintélyes volt, túlságosan is tekintélyes. Sohasem foglalkozott azelőtt zenével és valójában nem is értett hozzá, mégis egyszeresek a Szabad Nép hasábjain lepedőnagyságú cikk jelent meg az ő aláírásával Bartók Béláról. A cikk, amely a Zsdanov-féle Sosztakovics és Prokofjev elleni pártkritika magyar változata volt, azt igyekezett bebizonyítani, hogy Bartók nagy tehetség volt ugyan, de nem „a mi példaképünk, a mi utunk", zenéjében túlsúlyban vannak a dekadens és formalista elemek, s a budapesti Operaház nagyon rosszul teszi, ha nem ritkítja meg műsorában a Bartókelőadásokat. A budapesti Operaház megritkította műsorában a Bartók-előadásokat. Az előkelő budai villa lakója ekkor már birtokában volt minden titoknak, legalábbis ezt hitte magáról. Aztán hirtelen sűrűsödni kezdett körülötte a levegő: egyik napról a másikra letartóztatták apósát, Haraszti Sándort, az egyik legrégibb és legismertebb kommunista szerkesztőt, a Magyar—Jugoszláv Társaság főtitkárát. Rebesgetni kezdték, hogy Losonczy nem „egészen tiszta". Nincs ugyan ellene konkrét vád, de túlságosan jó barátságban volt Rajk Lászlóval és még néhány más lebukottal. Először csak miniszterhelyettesi tisztségéről váltották le, aztán Kádár Jánossal, Kállai Gyulával, Donáth Ferenccel, Újhelyi Szilárddal és más nem moszkavita kommunista vezetővel együtt 1951 elején letartóztatták. Ez volt a Rajk-ügy második felvonása, már sokkal kevésbé látványos, mint az első, a vádlottak egyszerre csak eltűntek, a sajtó egyetlen szót sem szólt róluk, nem volt vádirat és nyilvános tárgyalás, és ha bármelyiket közülük egy kevéssé értesült vidéki kolléga fél évvel utóbb még telefonon felhívta a hivatalában, akkor a titkárnő szürkén és színtelenül csak annyit mondott: „Az elvtárs betegszabadságon van, visszatérése bizonytalan." Losonczy Géza négy év múlva jött vissza. De akkor már senki sem ismert rá, sem a régi diáktársak, sem a „dicsőséggel teli" évek elvtársai. A kínzások, a magánzárkák, a végnélküli vallatások senkit nem viseltek meg annyira, mint őt. Pedig az utolsó börtönéveket már nem is cellájában, hanem rabkórházban töltötte, tüdeje szétroncsolódott, elméje elborult. Aztán mégis meggyógyult, hosszú hónapokig tartó szanatóriumi kezelés után. Az a Losonczy Géza, aki 1955 nyarától megint kezdett részt venni a közéletben, új ember volt. Szerény és csendes, megértő és nyugodt, felszabadult és vidám. Nem fogadott el semmiféle magasabb pozíciót a hatalmon levőktől, megvetette azokat, akikhez tartozott, s egyik előkészítője volt a memorandumnak. Mikor a Petőfi-kör történelmi éjszakáján felállt, az emberek halottfáradtak voltak már, az idegek elmondhatatlanul kimerültek, és ő olyan halkan kezdett beszélni, hogy az első sorokban ülők is alig értették. Megviselt volt és zaklatott, hat év után első nyilvános fellépésére készült. Eleinte türelmetlen kis mozgolódás fogadta, amit mondott, nem volt túlságosan érdekes, összehasonlítható statisztikai adatokat sorolt fel a Horthyrendszer és a Rákosi-rendszer sajtóviszonyairól, úgy leplezve le az utóbbit, hogy közben az előbbit se dicsérje. Voltak, akik arra gondoltak, ideje lenne már végre hazamenni, mások azt kiáltották feléje „Hangosabban! Gyorsabban!“ — és ő mind jobban felmelegedett, lámpalázát és elfogultságát legyűrve. Megkövette a magyar művészi életet és elsősorban a magyar zenészeket a Bartók emléke ellen vétő cikkért. Aztán az ország helyzetéről szólt. Nem a részletekről, mert azt elmondották előtte mások, hanem arról az erkölcsi képtelenségről, ami a berendezkedést jellemzi; arról, hogy azok rehabilitálnak, akik börtönbe vetettek, azok beszélnek szocialista törvényességről, akik ártatlan embereket gyilkoltak meg. Lehetetlen, jelentette ki, hogy Nagy Imre ellen nap mint nap hangozzanak el a durvábbnál durvább vádak, s ennek a jó magyarnak és régi kommunistának ne adassák meg a védekezés lehetősége. Abban a pillanatban, amikor Nagy Imre neve elhangzott, ezrek és ezrek emelkedtek fel a helyükről: — Éljen Nagy! Éljen Nagy! És aztán megint hosszú percekig: — Vissza a pártba! Vissza a pártba! Mert különös módon ez a tömeg, a Petőfi-kör tömege nem azt követelte, hogy a párt szűnjék meg, tűnjön el a magyar közéletből, hanem azt, hogy Nagy Imre kerüljön a vezetés élére, s egy megújult párt hozza helyre azt, amit a régi elrontott. Volt-e ebben reális lehetőség, megújulhat-e egyáltalán a kommunista párt? — ez más kérdés: akik itt voltak és akiket három nappal később a központi vezetőség határozata „pártllenes, reakciós, ellenforradalmi" gyülekezetnek bélyegezett, igen nagy számmal még hittek ebben. Odakint már világosodott. Június 28-a, hajnali fél négy volt. Alig néhány órával később, ugyanezen a napon több száz kilométernyire innen, a lengyelországi Poznanban megkezdődött a lengyel munkások felkelése. (Folytatjuk) ACZÉL TAMÁS — MÉRAY TIBOR TISZTÍTÓ VIHAR IDECSPATAKI ÁLDOZATOK 1944 őszén történt. A Keleti-Kárpátoktól Csobánostól Szászrégenig tartott a „szervezett" visszavonulás. Embertömeg hömpölygött mindenütt az úton, ahol elhaladtunk. Német és magyar harckocsik nehéz ágyúkat vontatva dübörögve, egymást követték a katonakocsik, az aknavetősök és a gyalogosok, helyet adva a gyorsabb járműveknek, az út jobb szélén mendegéltek. Voltak civil lovasszekerek is, amelyeken kisrrt szemű asszonyok, gyermekek és öregebb emberek ültek. Menekültek az oroszok elöl. Valamilyen népvándorlásra emlékeztetett ez a látvány. Régenben a katonákat az útbaigazítók egy nagyobb épület udvarába — gimnázium lehetett — terelték be, ahol katonatisztek fogadták. Kéthárom nap múlva minket, 18—19 éveseket, székely határőröket, ahogy akkor nevezték, levente katonákat kiválogattak és külön sorakoztattak. 1400—1500-an lehettünk. — Mi akar ebből lenni? — fordultunk kíváncsian egymás felé, de magyarázatot egyikünk sem tudott adni a történtekre. Kis idő múlva egy középkorú, kopaszodó alezredes jelent meg előttünk, aki ismertette, hogy egységünk a 68-as csoporthoz tartozik, s hogy reggel különleges feladat teljesítésére indulunk. Századokba és szakaszokba osztott, s kijelölte a parancsnokokat, s még egyszer felhívta a figyelmet a feladat teljesítésére... Nemsokára szakaszparancsnokunk korszerűbb puskákat, golyószórókat és géppisztolyokat osztott ki minden rajnak, s négy-négy kézigránátot minden honvédnek. Másnap reggel korábban keltünk, mint máskor. A felkelő nap sugara még alig látszott a sűrű ködön át, de mi már a görgényi úton meneteltünk. Félelmes és ijesztő volt minden, különösen az, amikor az orosz repülők támadtak meg, s egészen alacsonyan szállva géppuskázni kezdtek. Ilyenkor szétszaladtunk, a kukoricásban földrehasaltunk s úgy vártuk meg az égi madarak távozását Kelet felé. (RÉSZLET NAPLÓMBÓL. — Nagy támadásra készülünk, gyerekek! — jegyezte meg Szabó őrmester, miután ismét együtt voltunk és az úton haladtunk tovább. — Feladatunk a Maros menti vasútvonal védelme és a német egységek viszszavonulásának biztosítása — magyarázta meg részletesebben a teendőket később pihenő közben. Idecspatak felé tartottunk. A nap már nyugovóra készült, amikor megérkeztünk a faluba. Mindenhol katonát lehetett látni. Minden egység elfoglalta helyét, s várta a felsőbb katonai vezetés további parancsát. A 68-as csoport a falutól nyugatra levő erdőbe vonult. Szabó őrmester vezetésével egy öreg cserefa alatt telepedtünk le. — Úgy hiszem, éjjeli támadásra készülünk, gyerekek! — magyarázta. Roham is lehet belőle ... — Roham?! — lepődtem meg e szó hallattára, édesapám háborús élményeire gondolva, aki téli estéken sokat mesélt az első világháborúról, a harcokról, megemlítve többször a rohamot is, amit borzasztónak nevezett... Este az ágyúzással is alábbhagytak, csak egy-egy akna robbanását lehetett hallani. Honvédek ezrei várták itt a támadási parancsot. Nem messze tőlünk Üvegcsűr irányából akkordeon hangja hallatszott. — Az oroszok jól vigadnak — állapította meg parancsnokunk. — Jobb kedvük van, mint nekünk... — Közben egy-egy deci rumot adott minden katonának, amit szakácsaink küldtek a vonalba. Éjjel 11—12 óra lehetett, amikor félkörben ülve hallgattuk parancsnokunk halk, útbaigazító magyarázatát. A hírvivőket vártuk ... — Reggel korán rohamra indulunk! adta tudtunkra a kapott parancsot őrmesterünk, miközben nagy süvöltéssel egy akna pont a félkör közepébe csapódott. Vizenyős volt a talaj, földbefulladt, nem robbant, de mi mégis úgy felugrottunk, mint a nyulak. — Szerencse, hogy az akna nem robbant — mondta Szabó őrmester kissé elégedetten. Egész éjjel egymás hátának dőlve szundikáltunk. Kora reggel felé megérkeztek a hírvivők. Vettük harci eszközeinket és Üvegcsűr irányába csatárláncot alkottunk. — Szurongj fel! — jött a következő parancs. — A közeli magaslatot kell megrohamoznunk, ott van az ellenség. — Gyula! Ne hagyjuk el egymást! — szólalt meg Dénes barátom, aki lépegetett előre a megjelölt irányba. — Istenem! Mi lesz velünk? — kezdett dobogni a szívem. — Én sohasem verekedtem! — Rohamra indulj! -—adta ki a pa rancsot Szabó őrmester, s már ropogni keztek a fegyverek, a géppuskák, robbantak az eldobott kézigránátok. Az aknavetősök is segítettek. Több órai csatározás után az oroszok kénytelenek voltak feladni a magaslatot. Az egészségügyiek gyorsan bekötözték a sebesülteket — meglepően sokan voltak magyarok és oroszok egyaránt — hordágyra tették a halottakat és visszavonultak velük. Rövid pihenőt tartottunk. Sajnos, nem sokáig. A felkelő nappal együtt erős tüzérségi tűz zúdult egységünkre. Hírek szerint tévedésből saját tüzérségünk lőtt közénk, arra gondolva, hogy a magaslaton még oroszok vannak. A háborúban néha történik ilyesmi... Fájó és felejthetetlen volt az a pillanat, amikor minden becsapódásra 2—3 halott vagy sebesült hullott a földre. — Segítsetek! — hallatszott minden irányból a kiáltás, amit észrevettek a velünk szembeni oldalban levő oroszok, s tizenhetes aknavetőkkel sorozatokat zúdítottak ránk. Százával estek el a 18—19 éves „levente-katonák", akik a háborúnak nem hősei, inkább áldozatai voltak. Szörnyű és borzasztó volt ez a csata. Itt halt meg sok erdővidéki barátom és ismerősöm. Itt sebesült meg halálosan gyermekkori barátom is, a kisbacon Lakatos Dénes, akit sajnos, el kellett hagynom. Valahol ott pihen a háború többi áldozata között, közös sírban ... BALÓ GYULA nyugalmazott tanár Sepsiszentgyörgy (Folytatás az 1. oldalról) fut körülvevő kordonon, és értesítette a szovjet hadsereget, amely sietett is Szárazajtóra. A „vérbírák" így kénytelenek voltak szétoszolni és elbujdosni, főleg román lakosok házaiba vagy a temetőbe. Mindezek ellenére sikerült három-négyet kézrekeríteni közülük, majd a szovjetek három női katonát hagytak ott, teljes felszereléssel érnek. Az elmenekült manilisták Mikóújfaluban, Galambfalván folytatták gyilkos hadjáratukat, míg Szánatajtán beállt az aránylagos csend. Amikor azonban a szovjet őrök bementek Barótra, a „fekete egerek“ kezdtek előbújni rejtekhelyeikről, s kiadták az ellenvetést nem tűrő parancsot, hogy reggelre mindenki temesse el halottait. II. A TEMETÉS Folytatjuk beszélgetésünket Szép Viktorral, aki 1945. szeptember 26-ról 27-re virradólag egyedül volt kénytelen elhantolni édesanyját, született Málnási Reginát, és ötvenéves édesapját, Szép Albertet, akik életét, állati kegyetlenséggel, teljesen ártatlanul a Maniu-féle bérgyilkosok oltották ki. A pap, akinek sikerült időben elbújnia, ígérte, hogy ad valamicske deszkát, amiből csinálhatok egyetlen, dupla koporsót szüleimnek, mert nyilván az egész falu és én is, hallani sem akartunk arról, hogy a csupasz földbe temessük kedveseinket. Dél felé jött a parancs, hogy menjek a hullákért. Kénytelen voltam egyedül befogni a lovakat. Két, velem egykorú iker rokonommal indultunk az iskola udvarára. A lovak a véres látvány miatt nem akartak bemenni az udvarba. Végül bátyám feleségének az öccse segítségével a szekér a hullák mellé állt, s ahogy megemeltem édesanyámat, a gyomra kifordult (később tudtam meg, hogy a dum-dum golyók miatt). Nehezen a szekérre raktam mindkettőjüket, s haza hajtottam: otthon a csűr földjére helyeztem őket egy kis szénára. Délután jött két mamuisa, hogy el vannak-e már temetve a holtak, de a kutyától nem tudott bejönni az udvarra. Ekkor egyikük lelőtte a szerencsétlen párát is, kiadták az ukázt nekem, hogy reggelre nyoma se maradjon a holttesteknek. A már említett rokonommal összeeszkábáltuk, de inkább ő, mint én, a koporsót, majd a jóindulatú szomszédok ökrösszekerén vittem ki a tetemeket, s majdnem egész éjjel ástam a gödröt, miközben a komiszok a temetőt is lőtték. Sem kíséret, sem pap, sem harangszó nem volt azon a szomorú temetésen, csak néhány gyerek, s a temető környékében odalopodzkodott pár öreg. Másnap reggelre jött az újabb parancs: a kivégzettek hozzátartozói egy rend ruhával, egy pár csizmával és élelmiszerekkel jelenjenek meg a községházán, pakoljál a holmit három szekérre, s ezek után eliszkolt a bandita-csapat... Azt is megtudjuk beszélgetőtársunktól, hogy egy hét múlva érkezett egy szovjet tiszt, aki komolyabb őrséget szervezett a faluban. Ez a tiszt aztán hivatta ,a 15 éves kisfiút a községházára, kivizsgálás végett. Az új bíró, Szabó Lajos bátorította a kis Viktort, mondjon el mindent. A szovjet tiszt a golyók természete felől érdeklődött, mivel a jelentésben nem volt szó dum-dum lövedékről. A fiú persze mindent elmondott, amit 15 éves fejjel felfoghatott. Lehet, hogy emiatt következett be tán életének egy olyan kálváriája, amit nem sokáig bírt. Öt-hat napra rá, hogy a szovjet tiszt kihallgatta, jött Birsan Victor, a kocsmáros és azt parancsolta a gyermeknek, menjen a szekérrel a községházára. Ott megtudta, hogy három román embert (cukorgyári munkástoborzók) kell elvinnie a közeli falvakba addig, amíg ezek visszaküldik őt. El is indultak Nagybaconba, Kisbaconba, Magyarhermányba, Bibarcfalvára, Orosztelekre, az urak ettek-ittak, ő,meg a lovai jóformán semmit. Pedig már Bardócra is eljutottak, ahol az édesanyja bátyja lakott, de „gazdái“ nem engedték el a szekértől, ott aludt, ott evett egy keveset, amit a nagybátyja vitt ki neki. Majd Fülébe érkeztek, ahol anyai nagyanyja lakott Az is rimánkodott a toborzóknak, engedjék el a gyereket hozzá, de nem ért el eredményt. Végül a helyi bírót (rendes román ember) megszána az asszonyt és a kisfiút, kerített újabb szekerest és szekeret a cukorgyáriaknak. Így aztán azok egy „prindeti cai sí du-te-n sárácie“-vel el is engedték. Alighogy hazaért, Birsan megint hivatta a kötelező „voluntar“ munkára. 20 méter fát kellett lehordania a hegytetőről kéthárom nap alatt. Ahogy ment jelenteni, hogy készen van, újabb húsz köbmétert osztottak ki rá (másoknak nem). Erre úgy megijedt, hogy otthagyott csapot-papot, elment molnárinasnak, Zalánpatakára, majd mivel oda is elért Birsan keze, 1945 őszén Nagybányára költözött, s azóta itt él. Ő már Zalánpatakán volt, amikor levél érkezett a Szép házba, sajnos a címzett már halott volt, senki házbeli nem vehette át a levelet, pedig a feladója igen-igen várta a választ. Egy kis idő múltán, saját maga érkezett a faluba, ahol nem is olyan régen, sebesülten, elhagyatva talált rá egy magyar asszony, s önzetlenül gondozta, etette-itatta, ő pedig a szívét hagyta itt, egy gyűrű képében. Most pedig eljött kezet csókolni, ő, a román tiszt, egy öreg székelyasszony ráncos kezét szerette volna arcához szorítani. De későn érkezett, mert „testvérei“ úgymond igazságot szolgáltattak, megbosszulták a „román tiszt levágott ujját és ellopott gyűrűjét“. Mikor a bíró, Szabó Lajos elmondta neki, hogy a nő, akinek gyűrűjét adta, ártatlanul, koholt vádak alapján meghalt, egy szót sem szólva hátat fordított, s örökre eltűnt, csak gyűrűs ujját mutatta meg, hogy mindenki lássa, Regina nem vágta azt le... E cikk célja nem a régi, behegedt sebek felszakítása, csupán annyi: valóban léteztek Észak-Erdélyben horthysz.a vadállatok, akik ártatlan embereket kínoztak, gyilkoltak, ugyanakkor sajnos, Dél-Erdélyben is garázdálkodtak, önkényeskedtek kegyetlen bérgyilkosok. S akárcsak e kis székely falucskában, Észak-Erdélyben is éltek ugyanakkor Kicsikaró vagy a névtelen kapitányhoz hasonló jó érzésű emberek, akik elítélték „véreik“ tetteit. 4 SZÁR474JT41 MM1ÍR0KÍKT KUTYATEJ Agyalvű üzenete Öröm volt látni az agyagfalvi réten a beszédeket áhítattal hallgató, a himnuszukat meghatottan éneklő székelyeket. Fölszabadult emberek gyűltek itt egybe, hogy megfogalmazzák a jövőt illető elvárásaikat, a román haladó erőkhöz fűződő viszonyukat, de találkoztak azért, is, hogy egyszerű emberi módon örvendezzenek egymásnak, a kézfogásoknak, a sokaságnak, érezzék, hogy nincsenek egyedül, s hogy a hívó szóra ezer meg ezer ember jön el ma is, mint több ízben már a századok során. Bebizonyosodott hát, hogy Agyagfalva történelmi üzenete él, a jelenünket is meghatározza. Ezt a meghatározást azonban — véleményem szerint — határozottabban kellett volna érvényesíteni. Agyagfalvára ugyanis nem akármikor gyűltek össze a múltban a székelyek, hanem történelmi fordulópontok idején. És nem csupán beszédeket hallgattak, énekeltek, imádkoztak vagy tapsoltak, hanem tanácskoztak, majd határozatokat fogadtak el, amelyekhez a későbbiek során tartották magukat. A nemzetgyűléseknek általában épp ez a jelentőségük: életbevágó kérdésekben dönteni és megszabni a cselekvés, magatartás irányát. Erre most nem került sor. Holott — nem kétséges — a székelység állásfoglalására és egységes fellépésére (egész Erdély magyarsága szempontjából) ma nagyobb szükség van, mint bármikor. Egyfelől ugyanis a székelyeket némely soron román erők, orgánumok (Vatra, Románia Mare) részéről aljas támadások, rágalmazások érik, másfelől viszont — mint egységes magyar tömbre — a szétszórtan élő magyarok reménységgel tekintenek, s ha úgy hozza a sors, cselekvést is várnak majd. Evégett szükséges volna (én legalábbis így látom) egy megyeközi székely nagytanácsot létrehozni, amely a hétfalusi csángóföldtől Aranyosszékig és Gyimestől Marosvásárhelyig felölelné a székelyek lakta tájakat, s különféle, helyzetekben egységes álláspontot alakítana ki, közös föllépés módját szabná meg. Nem csupán fordulópontok vagy válságok idején, de a hétköznapok során, aprómunkában is, mindig, amikor az egész székelység sorsát érintő közös kérdések megoldásáról van szó. Az október 14-i agyagfalvi ünnepi összejövetelnek ez volna a méltó folytatása. HERÉDI GUSZTÁV