Romániai Magyar Szó, 1990. december (2. évfolyam, 290-313. szám)
1990-12-01 / 290-291. szám
jo) ••••••••••••••••••••••• KORSZAKVÁLTÁS AZ UTCÁRÓL NÉZVE Beszélgetés dr. Hoffmann Tamással, a Budapesti Néprajzi Múzeum főigazgatójával — Professzor úr! Hogyan lesz valaki híres-nevezetes néprajzkutató? — Előzetesként megköszönném lapjuknak azt a megtiszteltetést, hogy életem felől érdeklődik. Bár szüleim nem voltak munkások, apám kistisztviselő volt, én Budapest egyik munkáskerületében, Kőbányán születtem. A család az első világháború után Jugoszláviából menekült Magyarországra. Nagyapám még Szabadkán volt patikus. Anyai ágon az ősök tolnai svábok. A másik nagyapám ez első világháborút megelőzően kertészként Losonc mellé került egy nagybirtokra. Aztán, hogy átrajzolták a határokat, nekik is menekülniük kellett, tehát mindkét család elhagyta otthonát, így aztán bár egyetlen gyermek voltam, meglehetősen sovány anyagi körülmények között nőttem fel és éltem. Egy véletlen aztán beleszólt a sorsom alakulásába. Apám egyik tanárember barátja, aki a református diákszövetség vezetője volt, javasolta — habár engem katolikusnak kereszteltek, s az igazság kedvéért el kell mondanom: több mint negyven esztendeje nem vagyok vallásos —, hogy küldjenek a szövetség balatonszárszói üdülőjébe, hiszen a nyaraltatásom így nagyon olcsóba kerülne. Ekképpen a háború alatt végigélhettem a két híres szárszói konferenciát és több olyan emberrel ismerkedhettem meg, akik az elkövetkező években fontos szerepet játszottak az ország történetében. Az ifjúsági táborban olyan volt a légkör, hogy öntudatlanul is — bár városi gyerek voltam — a falu felé irányított, népdalokat tanultunk, sőt ekkor voltam először gyűjtőúton. Eredetileg festő szerettem volna lenni, majd művészettörténetet akartam tanulni, de a háború után lemondtam e terveimről és néprajzos lettem. Elsősorban a falu története és életmódja izgatott, régészetet is hallgattam. Az egyetem elvégzése után aspiráns lettem az Akadémián, majd oktató a pesti egyetem néprajz tanszékén, úgy, hogy jelenleg már harminchat éve tanítok. Hatvankilencben meghívtak a néprajzi múzeumba dolgozni. Akkor még együtt volt a szabadtéri múzeummal, annak egy osztályaként működött. Komoly gondokkal küszködtek, azokat kellett megoldanom. — Melyek voltak ezek a gondok? — Elsősorban,anyagi és szervezési problémák nehezítették a munkát. Nem tisztázták sem a koncepciót, sem a szakmai programot. Néhány tanítványom, fiatal kollégám segítségével rövid idő alatt sikerült megoldanunk a problémáinkat, s megnyitottuk a múzeumot. Hetvenötben váltam el tőlük, megszűnt a perszonálunió, s ettől kezdve csak a néprajzi múzeum, illetve az egyetemi oktatás, kötött le. Szerintem az igazgatás él és butít, szükségét éreztem annak, hogy az ifjúsággal tartsam a kapcsolatot. A fiatalok kritikusak, rászorítják az embert az állandó olvasásra, tájékozódásra, képzésre. Ez be is vált. Tanítványaim is nyertek a dolgon, hiszen a múzeumban tartottam az órákat és az egyetemi oktatás középiskolai jellege — ez sajnos az egész világon eluralkodott — e légkörben feloldódhatott. A személyes sorsom végül is úgy alakult, hogy elsősorban a mezőgazdaságtörténet kötötte le a fantáziámat, ebben a tárgykörben írtam a dolgozataimat. Mintegy huszonnyolc éven át szerkesztettem egy negyven éves kiadványt, az Agrártörténeti Szemlét, Dr. Hoffmann Tamás a bukaresti Falumúzeum novemberben rendezett nemzetközi szimpóziumának (Az európai falu ■ ma) vendégeként járt Romániában. Beszélgetésünk ez alkalommal készült. (RMSZ) valamint a részben magyar, részben idegen nyelven megjelentetett másféltucat kötetnyi sorozatot, az Agrártörténeti Tanulmányokat. Az Agrártörténeti Társaság elnökévé választott, s mintegy három éve a Múzeumi Tanács is elnökévé avanzsált. Ennek jelenleg az a kis pikantériája, hogy alelnöke egy múzeumigazgató, aki a jelenlegi kormányéinak, vagyis Antall József. — A professzor úr világhírnévre tett szert, láthattuk, hallhattuk, hogy véleményére kíváncsiak, kikérik távoli országok kutatói, szakemberei is. Hogyan vált ennyire ismertté? — Tudja, nekem mindig az volt az elvem, hogy a tisztség ma van, holnap nincs, a tudást a fejből azonban senki el nem veheti. Igyekeztem hát bármilyen körülmények között is látni,, tanulni. Az elmúlt huszonöt évben mi, magyarok abban a helyzetben voltunk, hogy ha kevés pénzzel is, de járhattuk a világot, utazhattunk mind keletre, mind nyugatra. És én utaztam is, elsősorban Európát igyekeztem megismerni. Nem csak a kongresszusokra mentem el — ezek voltaképpen csak azért érdekesek, mert a szakma prominens képviselőivel találkozhat az ember, velük a személyes kapcsolatot fenntarthatja, ápolhatja —, hanem igyekeztem a kontinensünket alulról, az utcán át látva megismerni. A dolgok úgy alakultak, hogy Szicíliától egészen a Lappföldig nagyon sok helyen megfordultam Európában, vannak olyan országok, mint Lengyelország, Németország, Bulgária, amelyeket nagyon jól ismerek. Többször eljutottam az Egyesült Államokba, Közép-Amerikába, jártam Afrikában, szóval, van valamelyes képem arról, hogy miként élnek, milyen problémákkal küszködnek manapság az emberek. A társadalmi változásoknak és feszültségeknek a motivációit kötni tudom a kortárs világtörténeti folyamatokhoz. Az általam művelt tudománynak is megvannak a maga eszközei, hogy a kisember, az átlagember szintjén is bemutassa azokat a szükségleteket és ezek kielégítési módjait, amelyek a nagy történelmi korszakváltozások előkészítői. A történetírásnak, rengeteg okból kifolyólag, évtizedeken keresztül az a fogyatékossága volt, hogy csak bizonyos aspektusokból tudta láttatni a történelmi korszakokat. Elsősorban a politika síkján. Arra, hogy az egyszerű ember az utca embere e változásokat hogyan éli meg, miként szeretne e változásokból kikerülni, milyen gondolatai vannak, milyen eszközökkel rendelkeznek a továbbhaladáshoz; a történetíróik nem voltak kiváncsiak. Voltaiképpen nagyon sokféle tudományiak az ötvözetéből, a demográfiától kezdve az ökonómiáig, a szociológiáin át a néprajzig meg a kultúrtörténetig napjainkban olyan új diszciplína születik, amelyik a korszakos folyamatokat igyekszik letapogatni. Mivel alakuló, formálódó valami, jelentős súlyponteltolódásokkal találkozhatunk. Franciaországban például köztudott dolog, hogy a történészek jó néprajzi könyveket írnak, a néprajzosok azonban unalmas nosztalgoszle írásokat közölnek. Szóval, e folyamatok megismerésében próbálok a magam tudása, szerény ismeretei szerint részt venni. Jelenleg a társadalmi tudományokat, akárcsak a természettudományokat a XVII. században, lényegében mintegy háromszáz ember műveli a világon. Ezek fele jól ismeri egymást, ennek egy része szeret, más hányada pedig utál egy-egy kutatót Ebben a fajta közéletben is megvan a szerepem, megvannak a személyes kapcsolataim, s természetesen problémádra is. Legfőbb bánatom azonban, hogy a nap csak huszonnégy órából áll. — Nem is olyan régen a világgal könynyebb volt kapcsolatot tartani, mint Erdéllyel. Az Ön által vezetett múzeum miként foghatta, foghatja át — mivel át kellene fognia — a Magyarország határain túl élő magyarság néprajzát? — A Budapesti Néprajzi Múzeum már a kezdetek óta — 1872-ben alapították, egész Kelet-Európában ez a legrégibb ilyen fajta múzeum — törekedett rá, hogy az egész világ néprajzi bizonyítékait gyűjtse. Jelenleg 180 ezer műtárgygyal rendelkezünk. Olyan jelentős, a kultúrtörténet számára halhatatlan emberek dolgoztak itt, mint Bartók Béla, Győrffy István, korábban Jankó János, vagy Herman Ottó. A tudósok némelyike erdélyi származású volt, s az is állandó követelményként állt, hogy a teljes magyar területről gyűjtsenek anyagot. Ezt a hagyományt mind a mai napig ápoljuk, ezekből a tárgyakból kiállításokat rendezünk. — Ismerik-e Magyarországon az erdélyi kutatók munkáját? — Hogyne. De a kapcsolatteremtés nem volt mindig könnyű. Reménykedem azonban, hogy ez a következő években csak javulni fog. Személy szerint is tervezem, hogy még ebben az évben ellátogatok a Székelyföldre és különböző rendezvényeken veszek részt. Felújítjuk a kapcsolatot több múzeummal is. Az elmúlt években próbáltunk a romániai, s nem csak a magyar, hanem a román kollégák helyzetén valamelyest javítani. Élelmiszertől a szakkönyvekig sok mindent küldtünk a romániai intézmények számára. Mi is éltünk át nehéz időket, megpróbáltatásokat, ezek emléke még nagyon elevenen él bennünk és pontosan tudjuk, hogy egy ilyen krízis bárkinek az életében mit jelent. Ezért természetes dolognak tartottam a segítségadást, amelyet a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül bonyolítottunk le, de mivel személyesen nekem sok német barátom van, rajtuk keresztül is küldtünk különböző adományokat. Úgy vélem, hogy most már látszik az alagút vége, legitimalizálódik a romániai múzeumokkal, szakemberekkel való kapcsolatunk. — Utazni szeret-e? — Utazni nem. Magát az utazást nem szeretem, ha tehetem, akkor bárhová repülővel megyek. De nagyon szeretek idegen helyen, idegen emberek között lenni és valamit, ami számomra új és úgy gondolom, hogy fölhasználható olyan gondolati építménybe, amit kutúrhistóriának neveznek, ellopni az életükből. — Hány tanulmányt írt a hosszú évek során? — Hát ezt éppen számolták. Bár erről nekem nem volna szabad tudnom! mivel jövőre hatvan éves leszek, a munkatársaim készítenek egy emlékkönyvet, közölnek benne egy három oldalas bibliográfiát is, de én bizonyisten nem emlékszem, hogy hány tanulmányból áll. — De az első tanulmányára csak emlékszik? — Hogyne, hogyne. 1950 tavaszán jelent meg a pásztorbot faragásokról. Magyarországon, a Dunántúlon elég gyakori, hogy ezek a faragások betyárokat ábrázolnak. Ez egy általános európai motívum, a rabló az a hős, aki a hatalommal szembeszáll, Ivanhoetól egészen... — ... Rózsa Sándorig. — Igen. A romantika korában ez hős típus. Magyarországon főleg a juhászok ábrázolták őket szívesen. A budapesti Néprajzi Múzeumnak a múlt század derekán készült több száz ilyen faragványa van. A juhászok általában bérlők, s nem jobbágyok voltak, következésképpen egészen más volt a szellemi magatartásuk a fennálló társadalmi renddel szemben. Az első tanulmányomban éppen arról értekeztem, s ezt most is fenntarthatom, hogy a népművészet nemcsak díszíteni tud, hanem társadalmi problémákat is ábrázol. Ugyanakkor úgy vélem, bármely társadalmi rétegből származó és bármely társadalmi csoportot kiszolgáló művész voltaképpen a különböző társadalmi csoportok között helyezkedik el, és éppen ezeknek a társadalmi csoportoknak vagy rétegeknek, osztályoknak ütközése, szellemi feszültségei táplálják művészetét, ezt akarja kifejezni. Ez egyaránt érvényes Leonardo da Vincire, Flaubertre vagy Király Zsigára, aki faragó pásztor volt és életében többet ült börtönben, mint a birkák mellett. — Jelenleg min dolgozik? — Ne várja azt, hogy a falvak életében beállt jelenlegi változásokat említsem. Ahhoz, hogy ezt hitelesen nyomon kövesse valaki, a kortárs történések folyamatait fel tudja dolgozni, egészen más felkészültségre van szüksége, mint az enyém. Természetesen, mint újságolvasó, mint olyan ember, akit szintén „szorít a cipő", kénytelen-kelletlen fel kell figyelnem a körülöttem lévő eseményekre, olykor dühöngök, máskor örvendek, de amin most dolgozom az egy könyv. A címe: Az európai parasztok. Arról szól, hogy Európában mióta vannak parasztok és mi különbözteti meg őket a világ más kontinensein lévő nagy civilizációk parasztjaitól, egyfelől anyagi kultúrájukat, másfelől társadalmi berendezkedésüket, szociális szervezetüket tekintve. Ez munkahipotézis, nem lehet alapos analízis, mert a szakirodalom nagyon hézagos, és annyiféle nyelven íródott, hogy egy embernek szinte lehetetlen ezt áttekintenie. Egy kis életanyag lesz azonban, amely sok mindenféle veszekedés, vita központjába kerül majd, és ízekre szétbontva majd elválik, hogy mi benne az érték. — Mondotta, hogy mekkora hatással volt önre a szárszói tábor. De a szavaiból azt vettem ki, hogy a családi indíttatás is jelentős volt. Vagy tévednék? «- Nem. Családom története mindig is érdekelt, nem beszélve arról, hogy ezek után kutatva érdekes eseményeket tudtam meg. Például azt, hogy apai ágon egyik ősömnek azért kellett e vidékre menekülnie, mert párbajban megölte fivérét. Vashámort nyitott, s úgy volt, hogy a Lánchidat is a rokon készíti el, de végül is az angolokban jobban bíztak. Egyébként a csepeli Weiss Manfréd művek nem egy szakembere a rokonságból került ki. Apám Szabadkán nagyon jó viszonyban volt Kosztolányi Dezső papájával. Együtt kártyáztak, szóval a két família összejárt. A családi krónika szerint az egyik legszebb magyar szerelmes vemet, az Ilonát, a költő nagynénémhez, apám nővéréhez írta, akinél , nagyobb hárpiát én nem is tudok elképzelni, így már gyerekfejjel rájöttem, hogy az érzelem a művészetben autoszuggesztív, a költő bebeszéli magának, hogy szerelmes és akkor biztosan az lesz. Ha az olvasó megismerné a hölgyeket, akikhez sok szép szerelmes vers íródott, foghatná a fejét. — A szárszói találkozóról készíült dokumentumfilm néhány képét is ön készítette. — Egy zsinórlabda meccset rendeztek ott — a zsinórlabda olyan, mint a röplabda, csak nem hálón, hanem mert az olcsóbb, madzagon keresztül játsszák, a szabályai is kissé mások — ezt én is, meg egy másik jelenlevő is filmszalagra vette. Persze, más kameraállásból. Ezt adtam oda a rendezőnek, s be is került a dokumentumfilmbe. Az elmúlt évek több prominens személyiségét lehetett ezen látni. Mondtam a rendező barátnak, hogy íme, minden kiderül, csak negyven évet kell rá várni. "7— Olykor többet — Meglehetne, akár a kínaiak, hozzászoktunk ehhez is. Volt egy öreg barátom, már nem él, meghalt kint Ameliában, amikor nyolcvan éves volt, küldtem neki egy üdvözlőlapot. Azt válaszolta vissza, hogy a kínaiak, ha valakinek jót akarnak kívánni, azt mondják: ezer évig éljen, ő tehát csak azt kéri, ezer mínusz nyolcvan évnyi kor megélését kívánjam neki. Bár szerintem ez sem megvetendő óhaj. S ha már az emlékeimnélnél tartok, elmesélem: úgy tizenkét, tizenöt évvel ezelőtt kaptam egy levelet az Akadémiáról, hogy fogadjak egy amerikai professzort Washingtonból. Konrad Steiningnek hívják az illetőt, jónevű Africakutató, többszöri kormánytanácsadó afrikai ügyekben. Éppen szabad éve volt, mert Amerikában az egyetemeken minden hetedik év szabad, ezt biztosítják a tanároknak, ilyenkor lehet kutatni, dokumentálódni, ezért kapják a fizetést. Az amerikai professzor úgy gondolta, hogy noha Amerikában született, a szülei azonban a magyarországi Tolnából kivándorolt svábok voltak, eljön erre a vidékre, monográfiát írni. El is mentünk együtt Tolnába, ott az ismerős pap, aki éppen a matrikulákkal foglalkozott, az egyik vacsorán kisütötte, hogy az én anyai családom és ennek a professzornak a családja rokonságban volt, meg is mutatta a parókián lévő anyakönyvben, hogy valamilyen őseink 1792-ben összeházasodtak. Kicisi ez a világ. — Az új városok, falvak felépítése a világ minden táján sok vitát vált ki. — Néhány évvel ezelőtt ama kértem egy Bulitz nevezetű duischunfi polgármestert, tegye lehetővé számomra az itt felhúzott lakótelepek tanulmányozását, azt akartam megfigyelni, hogyan élnek ott az emberek, miként néz ki társadalmilag a helyzetük. Az utópista szocialisták óta nagy probléma az, hogy mit lehet azzal a rengeteg emberrel tenni, akik alól a történelem kihúzta a talajt és a városokba rohantak élni, ott aztán elkezdték manipulálni őket. A világ minden táján az emberek elhagyták a falvakat a régi épületeket lebontják, úgyhogy állítom, a szisztémavizálás — amit Romániát illetően , úgy felfújtak ---- nem egyedi eset, bármely európai országban megtalálható, csakhát Ceaușescuék ezen is akartak valamit nyerni a nemzetiségek rovására. Mostanában divat kijelenteni, hogy a volt szocialista országokban csak hibás lépéseket tettek. Az az igazság, hogy a Szovjetunióban például a Lakosság kétharmada a Brezsnyev korszakban költözhetett olyan épületbe, amelyet Lakásnak nevezhetünk. Ezekről el lehet mondani minden rosszat, de ezért azokhoz a patkányfészkekhez képest, amelyekben az emberek eddig laktak, mégis csak más volt. Van némely tapasztalatom arról, hogy a „Szentföld” különböző vidékein hogyan élt a muszka, a tatár, ehhez képest az új Lakás civilizáció. Elmentem hát Duisburgba tényállást nézni. A lakótelepi házakban már nem németek, hanem törökök laktak. Feleségestül, nyolc-tíz gyerekestől. Persze dolgozniuk kellett ezért, nem úgy, mint Alufóliában, ahol egész nap állhattak a piactéren és vakarózhattak, vagy beültek a kávézóba és egész napották a kávét és szidták a kormányt A Lakótelep tehát a vendégmunkásoké. ÉS ezek a lakások ugyanúgy le vannak pusztulva, éppoly koszosak, akárcsak Bukarestben, Moszkvában vagy bárhol. Mondjuk New Yorkban, ahol négerek laknak ezekben. Szóval, félelmetes a hasonlóság. És innen, a tombházakból, máz szögből lehet szemlélni a világot, a világesemények történetét. Ennek a tudományát próbáljuk a munkatársaimmal létrehozni. ROMAN GYŐZŐ fcUSSÓI TEKETE TEMPLOM /OIL&A'M fcAlA'2? UTa'n/ (Folytatás az a. oldalról) A decemberi változás után a szentmártoni pártszékházban bukkantak annak a franciára fordított szövegnek a piszkozatára, mely a községi párttitkárnak ugyancsak féltett kincse lehetett. Valószínű nevében írták a megyénél, itt a faluban fordították le, s amit postázott, azt már sajátkezűség tisztázta, írhatta a községet 1989-ben örökbefogadó Nalines polgármesterének Belgiumba. Az O. Raymond úrnak szóló levélben szó szerint ez áll: „Megkaptam levelét, melyben aggodalmát fejezi ki Homoródszentmárton község iránt, ahol én is lakom, és ahol a nép a községi tanács képviselőjének választott meg. Engedje meg, hogy ezzel kapcsolatban néhány gondolatomat osszam meg önnel. Először is önt és Nalines polgárait tévesen informálták hazánk községrendezési tervének lényegéről és céljáról. Hisz ezzel a helységek korszerűsítésére és fejlesztésére törekszünk. “ Az ehhez fogható balkáni behízelgés, mézes-mázaskodás további hét-nyolc sora után „ellentényeket“ állít Szentmárton első embere a nyugaton terjedő ,,rémhírek" útjába. „Tehát nem falvaink lerombolásáról, megsemmisítéséről van szó — írja. — Csak az utóbbi években 80 új, kétszintes házat építettek községünkben.“ És tovább a következőket: 3, egyenként 12 lakrészes tömbházat, egy iskolát, három művelődési otthont, egy körzeti orvosi rendelőt, egy pékséget stb. A fejlesztés további tervei szerint kisipari és kereskedelmi egységeket, a tanügyieknek 30 lakást, egy 100 ágyas kórházat meg egy mezőipari líceumot fognak Szentmártonban rövidesen felhúzni s mielőbb átadni. Hogy mikor épültek a község utolsó iskolái, művelődési otthonai, azt a gyepesi iskola példázza, a ezúttal hadd ne soroljam. Csupán három valós adat — több nincs! — a múltbeli „nagyarányú községfejlesztésre". Valóban új péksége van Szentmártonnak. Kényszerűségből. Mert, hogy nincs miből, a környező falvakban rég, hogy leszoktak a házikenyéreütésről. Udvarhelyt pedig hat-hét éve legkevesebb jegyre, tehát csak városi lakosnak adnak kenyeret. Házat a községben? Tíz éve ásták meg a községközpontban az első és eddigaz utolsó tömbháznak a gödrét Egy darabig ott tátongott árván, mígnem az építőanyag döccenő érkezéséhez igazodva • többszöri megszakítással s nekifutással néhány év alatt meg is épült a blokk. Hogy hogyan és miként, arról innen a kollektivizálással elűzött, kőművessé kényszerített Biró Pali bácsi sok érdekes dolgot tudna mesélni.. A többi ház?... Azelőtt *• több egy árva tucatnál, de az utóbbi tíz esztendő alatt a 12 faluban öszszesen négy épült, NÉGY!... Szentmártonban kettőt, Szentpálon és Becsenyéden egyet-egyet húztak fel. ★ Akarta-e vagy sem, kénytelen-kelletlen e romló, mélypontra merülő viszonyokat vonta létébe, ki nem menekült hanyatthomlok, aki szülőfalujában maradt Ha máshol is, különösképpen így volt ez a fő- és vasutaktól messze, a megyei egyben világszélre eső Nagy-Homoród mentén. — El vagyunk vetve a világtól, de immár eltelik — fogott élete sorába még februárban a 85 esztendős O. István bácsi, az egyik buldózerek nélkül is romokban heverő kis falu lakója. — Öt osztályt jártam, mert mennem kellett szolgálni. Hétéves koromban árva maradtam. Hogy hogy nem anyám és apám egy félév leforgása alatt meghalt. Egy öreg nagyanyám volt, ahhoz mentünk. Aztán elmentem egy öreg nagybácsimhoz Karácsonyfálvá«. Ott szolgáltam, ott töltöttem be a 12. évemet. Akkor is, azután is csak a munka, a munka. Földem, mim volt, nagyapámtól örököltem és szereztem én il. 1962-ben hivattak a községházára. Három nap, három éjjel ott tartottak, írjunk alája, álljunk be. Ha nem állunk be, a földet úgyis elveszik, s a telekfalvi határban kapunk valami erdőszélet. Na, mikor aláírtunk, idejöttek két üres szekérrel, bejöttek az udvarra, s minden gazdasági felszerelést elvittek. Két állatot is, szarvasmarhát. Na, azért pénzt iladtak. Na, még egy fejő juhot tavasszal, de azt ingyen. Aztán a kollektívben adtak, amit akartak. Kaszáltunk, csináltuk. Alig került annyi, hogy egy illatot tartsak. Százalékot se számoltak, normára kellett dolgozni. Addig mindenki, ahogy tudta rendezte, azon volt, hogy jól gazdálkodjon. Másnak a birtok és hiába volt, ha nem volt szorgos, nem jól csinálta, ügyes szegény maradt. Dolgoztunk, szerettük e földet, az állatot, nem éltünk mi szegénységet. Voltak szuszékjaink, abban gabona, bükköny, zab elég volt. Egyszer tíz mázsán felül vittem la Kacára búzát, ott vették meg. A nem volt olyan sok a birtok. Másnak is munkát jelentett, s azt meg is fizettük. Nem úgy, mint milnket most... munkát se kap, fizetést se... Tíz hektárunk volt összesen. A lokodi határben, a recsenyédiben, itt fennes. A nagyapámé, nyugodjon csendesen, ott volt a recsenyédi határban.. Most már egy szál törökbúzánk nem volt, ahol legyen. Felszámítottak mindent, kertet. Udvart és a múlt években. A mérnök idejött egyszer egy könyvvel, s azt mondja, jöttünk a veteményeseket rendezni. Hogyhogy?... Ez a kert. 60 ám, azt mondja. Mondom, ez nem volt soha annyi, mérnök úr. De anynyi, azt mondja, mert ebben benne van az udvar, a telek, minden.. Azelőtt pénzárendát kértek a háztájiért. Utóbb szénát, öt mázsa szénát Azt még bírtam, fiatalabb és voltam pár évvel. Aztán '88-ra lett az öt mázsából hét. Tavaly már 11 mázsát kértek. Én azt már nem bírtam volna, csak ráfizetéssel. Szerencsére Itt a városban a vejem, karbantartó asztalos az egyik gyárban, ő jött s kaszálta le. Bevitték és még fizettünk es tíz lejt mázsájáért a kollektív fogatosának, hogy bevitte. Úgy jöttünk haza üres szekérrel. Nagy állat nincs, mert nem bírom.Fáj a lábam. Három darabocska juhfélém van, s van egy tyúkunk. Két éve múlt az őszön, hogy az utolsó tehenem borjúzó volt. Valahogy nagy nehezen beadtuk a tinót Udvarhelynek. Tavalyig még vállaltunk részeket, de akkor már nem bírtuk. Tíz ár cukorrépánk volt, de nem ment sehogyse. A szomszédok segítettek. Beteg volt az öregem — szólal meg István bácsi felesége — nem vállaltunk— Most, kérem szépen, ketten az öreggel kapunk 280 lejt. Az enyém 106 lej volt sokáig, most 120 lett. Ha vennénk minden nap egy liter tejet, a kettőnk nyugdíja sem üll, mert 1 liter tíz lejbe járott. De a Jóisten megsegített, kérem, éldegélünk. Mi is, amit tudtunk, abban jártunk, azt a kicsi földet megműveljük. Itt egy házhely, mert elvitték volt a házat, na, annak a helyén van ez a négy-öt ár szántó, ott lett most is kicsi répa, pityóka, ez-az... Ott fent olyan oldalas, nem lehet szántani. A fák és olyanok, gyümölcs se terem már vagy három éve. Rovarok-e, mi-e, de teszik kárrá. Már virágzáskor megeszik a nyüvek. Most nyüves. Mondom, négy éve kapom a 120 lejt. De annyit kaszáltam, dolgoztam kérem szépen, hogy sok. Csak egy szezon alatt es, mert jegyeztem, a végén összeadtam. Itt volt a mérnök úr, a szó húzódott, hogy mennyit kaszáltam. Na, mit gondol, mérnök úr? Mennyit, István bácsi? Mondom, egy szezonban 6 ha és 35 árat, elejétől végig, míg a zabes lefogyott. Az sok, István bácsi, mondta a mérnök. Az akkori brigádos még valamennyi búzát is írt ki nekem. Ilyen prémiumot Egy mázsa volt-e, mennyi, már nem tudom. Akkor gépesítés még nem volt, de most se megy az oldalas földeken. Tavaly?... ötven-ötven kiló búzát kaptunk az asszonnyal. A géptől ahogy kijött, úgy rostálatlan. De jó volt az es, örvendettünk, mert a tyúkok volt mit egyenek, adtuk nekik. Hatvan lejt fizettünk csak a 100 kilóért Csak annyit mert nem volt kifutatva. Kértem a mérnök úrtól az ősszel es. Mondtam neki, tíz ha földet adtunk be, s ha juttatna valami apró pityókát, mert ott volt egy süldőcskénk, annak. Azt mondja, nem lehet Dehát megfizetjük az árát Értse meg, István bácsi, nem lehet. Nem tudunk adni! így mondta... Hogy hova lett az a sok termés?! — mosolyodik el, de arca ráncaiból nem tisztul ki a keserűség — Valahol egy nagy üres tó volt bizonyára, ■ azt kellett tölteni... Azt a kutyafáját!... Hogy el éltünk?!... Nagyon jó beosztásaid. Mindig úgy, hogy maradjon holnapra el. Nem úgy, hogy minden nap a bodegába be, s csak iszom ott, amíg a lépcsőn lekönyörödök... Higgye el, egy kiló húst, egy esztendő el eltelt, hogy nem vettünk. Igaz, nem el vágtak. Most kezdtek vágni a tüntetés után. Azt mondják, hoztak most, , Szép hús, kilója 45 lej, de honnan, annyi pénz?!... A nyugdíjunk es, négy hónapi, most es bent van. Még nem adták... Az utolsót szeptemberben kaptuk. Hogy a többivel ez mi lesz, nem tudom. Ez a Cseleszkó — nevet megint — mindent elpucolt. Ezelőtt tíz évvel kellett volna a nyakát kitekerni... Amit érdemlett megkapta!... Mi ártatlan árva maradt ennek utána! Téli tüzelő . Három éve, hogy nem kaptuk volt az osztalékot az erdőből. Azóta van még ez. Közben a kertben elakadt egy-egy kiszáradt szilvafa... Most nemrég jött ide egy fiatalember, végigjárt minket, hogy kell-e fa, nehogy megfagyjon valaki... Volt például egy nagy almafánk, az es száraz volt na, egy telet kibírtunk vele. Mondtuk a fiúnak, amíg van amivel, kihúzzuk. Ejsze, meg nem fagyunk Most es van száraz szilvafánk nem és egy. Az igazat megmondva, amióta a hidegek beálltak nem megyek ki, a fejem se bírja. Már templomba se tudok ilyen időbe menni... Tizenkét esztendeig voltam megyegondnok a reformátusoknál Most itt a biblia, az Imádságra könyv, vasárnap abból olvasok. Imádkozom. Most mikor betegek voltunk jöttek az unokák es. Még az orvosságot is úgy hordozták hogy jobb se kell. Mert mondom, a vejem ott karbantartó, s ilyen pirulákat, ezt-azt hozott ő el. Hát csak idelent a pincelakásban. Itt maradtunk Nem megyünk fel, mert nem bírom a lépcsőt járni. Étszűkülés van a bal lábamban. Nagyon fáj, így aztán nem megyek Itt ez jó. Nekem meg a szívemmel, a tüdőmmel es baj van — mondja Anna néni, ■ közben a lejből kivett tésztával kínál — Maholnap ott az időnk, mehetünk Lejárt. De addig el tengessük... Hívnak a leányomért, menjünk be, de amíg teszünkveszünk, tudjuk tartamni magunkat, itt jól Itthon vagyunk Mikor felálltam az asztal melói, indultam volna, Anna néni megállt előttem: — Nem lehetne, ha adnának egy kis kukorica fődet, lenne legalább egy szekerecske törökbúza... Ha megmondaná odabé, ha lennének szívesek itt a közelben, mert messze nem tudunk menni. „ ★ Öreg Opra István a maga szelíd számvetésével a Nagy-Homoród menti ember életét summázta. Amint azt Szász Mózes tette a Gyepesével, Nagy Attila a községével. A XX. század emberélete ez? Falusárga? ...Európai mércével mérve semmiképp sem. Hogy mennyivel vetett vissza bennünket a kommunista diktatúra 45 éve, arra Nalines polgárai adtak, egyfajta választ még a télen. Nem az első, talán a második vagy harmadik segélycsomagos látogatásukkor mondták: „Száz évvel vagytok lemaradva hozzánk képest.“ Jómagam Erdélyre emlékezve— és erdélyi honosként udvariaskodnom se kell — megkésettségünket többre teszem. Opra István bácsi mondatai jól megférnek Tiborc panasza mellett, életsorsuk fedi egymást Katona 1815-ben artikulálta általa kelet— közép-európai jobbágy ínségeit. Olvassuk csak! „A csorda számra tartja gyülevész szolgáit, éppenséggel mintha minden / hajaszála egy őrzőt kívánna; sok / merántt, olykor azt hinné az ember, / hogy tán akasztani viszik, úgy körül / van véve a léhűtőktől; s mi egy / rossz csőszt is alig tudunk heten fogadni. / Q táncmulatságokat ad szüntelen, / úgy mintha mindig vagy lakodalma, vagy / keresztelője volna, és nekünk / szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az / utcán élőnkbe bukkanik, mivelhogy a tartozás mindjárt eszünkbe jut. ----— Ok, játszanak, zabálnak szüntelen, / úgy mintha mindenik tagocska bennek / egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk / kéményeinkről elpusztulnak a / gólyák, mivel magunk emésztjük el / a hulladékot is. Szép földjeinkből vadászni berkeket csinálnak, a/hová nekünk belépni sem szabad;/* ha egy beteg feleség, vagy egy szegény/ himlős gyerek megkívánván, lesújtunk/ egy rossz galambfiút, tüstént kikötnek;/ és aki száz meg százezret rabol, / bírája lészen annak, akit a /szükség garast rabolni kényszerített.“ A képzettársítás nem csupán az itt és amott föllelhető felszíni jegyek azonossága révén fogant meg bennem. A mai állapot ,a közel kétszáz évessel szellemében szinoním. Tény: a hűbéri viszonyoknak ezt a „magasan” balkáni, az aranyévek idején végletessé vált változatát ez ideig nem ismerte, nem értette az udvarhelyszéki ember, a székelyföldi falu. Persze nem a hajdanvolt korszakhoz illő hűbéri rendről van szó esetünkben. Roszszabbról talán. A totalitárius pártállam újjobbágyainak földnélküli röghöz kötöttsége elviselhetetlenebb volt és maradt egyelőre, mint amilyen a Tiborcé lehetett Hisz mégiscsak a XX. század utolsó évtizedét mérjük naptárainkon, erdélyiként Európa gyermekei volnánk. Elárvult gyermekei... A Székelyföld és népe Erdély tartóoszlopa volt hosszú időn át Ma romokban heverő végvára.. . Itt húzódik a gótika, a barokk, a reformáció avagy az ülőkés illemhely keleti határvonala... Szülőföldünkön világszélen. ★ Felénk „pártkongresszusok faragták az Idő nyers hasábjait“, parafrazálom egyik költőnk 1965 táján kelt versszövegét Sztálini csodaműszerrel nyilván. Olyan helyileg kétélűre köszörült fejszével, melyiknek ha egyik éle mindannyiunkat sújtott az országot csapkodta szüntelen, a másik — a szerszám nekihuzakodó visszaútjában — csak minket csonkított erdélyi magyarokat felett következményeit láttam Gyepesen, ugyanezt a községen. A hiány hullámgyűrűinek következő köre Udvarhelyszéket karolja körül. Orbán Balázs 1865 táján az Enyessék 126 települését írta le nagy könyvében. Számuk nemhogy apadt , századfordulóra csak szaporodott Az erdőkitermelés kapitalizálódása idején a havasra kirajzott nyári szállások tanyabokrokká, falvakká tömörödtek. (Ilyen új település Zeteváralja, Ivó, Sikaszó, Varság, Fenyőkút és Pálpataka.) A két világháború között — főként a tulajdonformák miatt — a szék még nem csonkulhatott de puhult a „nemzetállam“ kisebbséget irányzó pörölycsapásai alatt A csonkítás ideje voltaképpen 1945 után érkezett el, az első harapások rögtön a párizsi békekötést követően. Az egymást követő területi-adminisztratív átrendezések — megannyi népboldogítás! — előbb a székely Partiumot (a két Küküllő köze a Bözöd völgyén alul) és Bardócz fiúszéket (Erdővidék) hasították le. Ezek során csípték 1« Szentmárton községről Jánosfalvát, Oklánd községről Székelyzsombort Ma mindkettő Brassó megyéhez tartozik. Az 1868-ban kikanyarított és összetákolt Hargita megye nyugati részén, az Udvarhelyi-medencében még mindig 126 települést jegyeztek a hivatalos helységnévtárba. (Judetele Romániei Socialiste, Bucuresti, 1969.). Ám ha a következő (az Aurel Costea tanácselnök és elsőtitkár sk. aláírásával láttamozott) tavalyi jegyzéket ezzel, mármint az 1969-essel vetjük össze, a htáríg 48 falu. Közöttük van Gyepes is. Ki bízta és kire ezt a mintegy félszáz települést?! Akire értéket bíztak, legyen az a földkerekség legkisebb vegyesboltja, annak időnként leltárt kell készítenie, s a végén ez utolsó szögig és krajcárig mindennel elszámolnia ... ARANYÉVEK ÁRNYÉKÁBAN