Romániai Magyar Szó, 1990. december (2. évfolyam, 290-313. szám)

1990-12-01 / 290-291. szám

jo) •••••••••••••••••••••••­ KORSZAKVÁLTÁS AZ UTCÁRÓL NÉZVE Beszélgetés dr. Hoffmann Tamással, a Budapesti Néprajzi Múzeum főigazgatójával — Professzor úr! Hogyan lesz valaki híres-nevezetes néprajzkutató? — Előzetesként megköszönném lapjuk­nak azt a megtiszteltetést, hogy életem felől érdeklődik. Bár szüleim nem voltak munkások, apám kistisztviselő volt, én Budapest egyik munkáskerületében, Kőbá­nyán születtem. A család az első világhá­ború után Jugoszláviából menekült Ma­gyarországra. Nagyapám még Szabadkán volt patikus. Anyai ágon az ősök tolnai svábok. A másik nagyapám ez első világ­háborút megelőzően kertészként Losonc mellé került egy nagybirtokra. Aztán, hogy átrajzolták a határokat, nekik is menekülniük kellett, tehát mindkét csa­lád elhagyta otthonát, így aztán bár e­­gyetlen gyermek voltam, meglehetősen sovány anyagi körülmények között nőt­tem fel és éltem. Egy véletlen aztán be­leszólt a sorsom alakulásába. Apám egyik tanárember barátja, aki a református diákszövetség vezetője volt, javasolta — habár engem katolikusnak kereszteltek, s az igazság kedvéért el kell mondanom: több mint negyven esztendeje nem va­gyok vallásos —, hogy küldjenek a szö­vetség balatonszárszói üdülőjébe, hiszen a nyaraltatásom így nagyon olcsóba ke­rülne. Ekképpen a háború alatt végigél­hettem a két híres szárszói konferenciát és több olyan emberrel ismerkedhettem meg, akik az elkövetkező években fontos szerepet játszottak az ország történeté­ben. Az ifjúsági táborban olyan volt a légkör, hogy öntudatlanul is — bár váro­si gyerek voltam — a falu felé irányított, népdalokat tanultunk, sőt ekkor voltam először gyűjtőúton. Eredetileg festő sze­rettem volna lenni, majd művészettörté­netet akartam tanulni, de a háború után lemondtam e terveimről és néprajzos let­tem. Elsősorban a falu története és élet­módja izgatott, régészetet is hallgattam. Az egyetem elvégzése után aspiráns let­tem az Akadémián, majd oktató a pesti egyetem néprajz tanszékén, úgy, hogy jelenleg már harminchat éve tanítok. Hatvankilencben meghívtak a néprajzi múzeumba dolgozni. Akkor még együtt volt a szabadtéri múzeummal, annak egy osztályaként működött. Komoly gondok­kal küszködtek, azokat kellett megolda­nom. — Melyek voltak ezek a gondok? — Elsősorban,anyagi és szervezési prob­lémák nehezítették a munkát. Nem tisz­tázták sem a koncepciót, sem a szakmai programot. Néhány tanítványom, fiatal kollégám segítségével rövid idő alatt si­került megoldanunk a problémáinkat, s megnyitottuk a múzeumot. Hetvenötben váltam el tőlük, megszűnt a perszonál­­unió, s ettől kezdve csak a néprajzi mú­zeum, illetve az egyetemi oktatás, kötött le. Szerintem az igazgatás él és butít, szükségét éreztem annak, hogy az ifjúság­gal tartsam a kapcsolatot. A fiatalok kri­tikusak, rászorítják az embert az állandó olvasásra, tájékozódásra, képzésre. Ez be is vált. Tanítványaim is nyertek a dolgon, hiszen a múzeumban tartottam az órákat és az egyetemi oktatás középiskolai jel­lege — ez sajnos az egész világon elural­kodott — e légkörben feloldódhatott. A sze­mélyes sorsom végül is úgy alakult, hogy elsősorban a mezőgazdaságtörténet kötöt­te le a fantáziámat, ebben a tárgykörben írtam a dolgozataimat. Mintegy huszon­nyolc éven át szerkesztettem egy negyven éves kiadványt, az Agrártörténeti Szemlét, Dr. Hoffmann Tamás a bukaresti Falu­múzeum novemberben rendezett nemzetközi szimpóziumának (Az európai falu ■­ ma) vendégeként járt Romániában. Beszélgeté­sünk ez alkalommal készült. (RMSZ) valamint a részben magyar, részben ide­gen nyelven megjelentetett másféltucat kötetnyi sorozatot, az Agrártörténeti Ta­nulmányokat. Az Agrártörténeti Társa­ság elnökévé választott, s mintegy három éve a Múzeumi Tanács is elnökévé avan­zsált. Ennek jelenleg az a kis pikantériá­ja, hogy alelnöke egy múzeumigazgató, aki a jelenlegi kormányéinak, vagyis An­tall József. — A professzor úr világhírnévre tett szert, láthattuk, hallhattuk, hogy véle­­­­ményére kíváncsiak, kikérik távoli or­szágok kutatói, szakemberei is. Hogyan vált ennyire ismertté? — Tudja, nekem mindig az volt az el­vem, hogy a tisztség ma van, holnap nincs, a tudást a fejből azonban senki el nem ve­heti. Igyekeztem hát bármilyen körülmé­nyek között is látni,, tanulni. Az elmúlt huszonöt évben mi, magyarok abban a helyzetben voltunk, hogy ha kevés pénz­zel is, de járhattuk a világot, utazhattunk mind keletre, mind nyugatra. És én utaz­tam is, elsősorban Európát igyekeztem megismerni. Nem csak a kongresszusokra mentem el — ezek voltaképpen csak a­­zért érdekesek, mert a szakma prominens képviselőivel találkozhat az ember, velük a személyes kapcsolatot fenntarthatja, ápolhatja —, hanem igyekeztem a konti­nensünket alulról, az utcán át látva meg­ismerni. A dolgok úgy alakultak, hogy Szicíliától egészen a Lappföldig nagyon sok helyen megfordultam Európában, vannak olyan országok, mint Lengyelor­szág, Németország, Bulgária, amelyeket nagyon jól ismerek. Többször eljutottam az Egyesült Államokba, Közép-Ameriká­­ba, jártam Afrikában, szóval, van vala­melyes képem arról, hogy miként élnek, milyen problémákkal küszködnek manap­ság az emberek. A társadalmi változá­soknak és feszültségeknek a motivációit kötni tudom a kortárs világtörténeti fo­lyamatokhoz. Az általam művelt tudo­mánynak is megvannak a maga eszkö­zei, hogy a kisember, az átlagember szintjén is bemutassa azokat a szükség­leteket és ezek kielégítési módjait, ame­lyek a nagy történelmi korszakváltozá­sok előkészítői. A történetírásnak, ren­geteg okból kifolyólag, évtizedeken ke­resztül az a fogyatékossága volt, hogy csak bizonyos aspektusokból tudta lát­tatni a történelmi korszakokat. Elsősorban a politika síkján. Arra, hogy az egysze­rű ember az utca embere e változásokat hogyan éli meg, miként szeretne e válto­zásokból kikerülni, milyen gondolatai vannak, milyen eszközökkel rendelkeznek a továbbhaladáshoz; a történetíróik nem voltak kiváncsiak. Voltaiképpen nagyon sokféle tudományiak az ötvözetéből, a de­mográfiától kezdve az ökonómiáig, a szociológiáin át a néprajzig meg a kultúr­történetig napjainkban olyan új diszcip­lína születik, amelyik a korszakos fo­lyamatokat igyekszik letapogatni. Mivel alakuló, formálódó valami, jelentős súly­ponteltolódásokkal találkozhatunk. Fran­ciaországban például köztudott dolog,­­ hogy­ a történészek jó néprajzi­ könyveket írnak, a néprajzosok azonban unalmas n­os­ztal­goszle ír­áso­kat közölnek. Szóval, e folyamatok megismerésében­­ próbálok a magam tudása, szerény ismeretei sze­rint részt venni. Jelenleg a társadalmi tudományokat, akárcsak a természettu­dományokat a XVII. században, lénye­gében mintegy háromszáz ember műveli a világon. Ezek fele jól ismeri egymást, ennek egy része szeret, más hányada pedig utál egy-egy kutatót Ebben a faj­ta közéletben is megvan a szerepem, megvannak a személyes kapcsolataim, s természetesen problémádra is. Legfőbb bánatom azonban, hogy a nap csak hu­szonnégy órából áll. — Nem is olyan régen a világgal köny­­nyebb volt kapcsolatot tartani, mint Er­déllyel. Az Ön által vezetett múzeum miként foghatta, foghatja át — mivel át kellene fognia — a Magyarország ha­tárain túl élő magyarság néprajzát? — A Budapesti Néprajzi Múzeum már a kezdetek óta — 1872-ben alapították, egész Kelet-Európában ez a legrégibb ilyen fajta múzeum — törekedett rá, hogy az egész világ néprajzi bizonyí­tékait gyűjtse. Jelenleg 180 ezer műtárgy­­gyal rendelkezünk. Olyan jelentős, a kultúrtörténet számára halhatatlan em­berek dolgoztak itt, mint Bartók Béla, Győrffy István, korábban Jankó János, vagy Herman Ottó. A tudósok némelyike erdélyi származású volt, s az is állandó követelményként állt, hogy a teljes ma­gyar területről gyűjtsenek anyagot. Ezt a hagyományt mind a mai napig ápoljuk, ezekből a tárgyakból kiállításokat ren­dezünk. — Ismerik-e Magyarországon az erdé­lyi kutatók munkáját? — Hogyne. De a kapcsolatteremtés nem volt mindig könnyű. Reményke­dem azonban, hogy ez a következő évek­ben csak javulni fog. Személy szerint is tervezem, hogy még ebben az évben el­látogatok a Székelyföldre és különböző rendezvényeken veszek részt. Felújítjuk a kapcsolatot több múzeummal is. Az el­múlt években próbáltunk a romániai, s nem csak a magyar, hanem a román kol­légák helyzetén valamelyest javítani. Élelmiszertől a szakkönyvekig sok min­­dent küldtünk a romániai intézmények számára. Mi is éltünk át nehéz időket, meg­próbáltatásokat, ezek emléke még na­gyon elevenen él bennünk és pontosan tudjuk, hogy egy ilyen­­ krízis bárkinek az életében mit jelent. Ezért természe­tes dolognak tartottam a segítségadást, amelyet a Máltai Sz­eretetszolgála­ton ke­resztül bonyolítottunk le, de mivel sze­mélyesen nekem sok német barátom van, rajtuk keresztül is küldtünk különböző adományokat. Úgy vélem, hogy most már látszik az alagút vége, legitimali­­zálódik a romániai múzeumokkal, szak­emberekkel való kapcsolatunk. — Utazni szeret-e? — Utazni nem. Magát az utazást nem szeretem, ha tehetem, akkor bárhová repülővel megyek. De nagyon szeretek idegen helyen, idegen emberek között lenni és valamit, ami számomra új és úgy gondolom, hogy fölhasználható olyan gondolati építménybe, amit kutúrhistó­­riának neveznek, ellopni az életükből. — Hány tanulmányt írt a hosszú évek során? — Hát ezt éppen számolták. Bár er­ről nekem nem volna szabad tudnom! mivel jövőre hatvan éves leszek, a munkatársaim készítenek egy emlék­könyvet, közölnek benne egy három ol­dalas bibliográfiát is, de én bizonyisten nem emlékszem, hogy hány tanulmány­ból áll. — De az első tanulmányára csak emlékszik? — Hogyne, hogyne. 1950 tavaszán je­lent meg a pásztorbot faragásokról. Ma­gyarországon, a Dunántúlon elég gyakori, hogy ezek a faragások betyárokat áb­rázolnak. Ez egy általános európai mo­tívum, a rabló az a hős, aki a hatalom­mal szembeszáll, Ivanhoetól egészen... —­ ... Rózsa Sándorig. — Igen. A romantika korában ez hős típus. Magyarországon főleg a juhászok ábrázolták őket szívesen. A budapesti Néprajzi Múzeumnak a múlt század de­rekán készült több száz ilyen faragványa van. A juhászok általában bérlők, s nem jobbágyok voltak, következésképpen e­­gészen más volt a szellemi magatartá­suk a fennálló társadalmi renddel szem­ben. Az első tanulmányomban éppen arról értekeztem, s ezt most is fenn­tarthatom, hogy a népművészet nemcsak díszíteni tud, hanem társadalmi problé­mákat is ábrázol. Ugyanakkor úgy vé­lem, bármely társadalmi rétegből szár­mazó és bármely társadalmi csoportot kiszolgáló művész voltaképpen a külön­böző társadalmi csoportok között helyez­kedik el, és éppen ezeknek a társadalmi csoportoknak vagy rétegeknek, osztályok­nak ütközése, szellemi feszültségei táp­lálják művészetét, ezt akarja kifejezni. Ez egyaránt érvényes Leonardo da Vin­cire, Flaubertre vagy Király Zsigára, aki faragó pásztor volt és életében töb­bet ült börtönben, mint a birkák mel­lett. — Jelenleg min dolgozik?­­ — Ne várja azt, hogy a falvak életé­ben beállt jelenlegi változásokat említ­sem. Ahhoz, hogy ezt hitelesen nyomon kövesse valaki, a kortárs történések fo­lyamatait fel tudja dolgozni, egészen más felkészültségre van szüksége, mint az enyém. Természetesen, mint újság­olvasó, mint olyan ember, akit szintén „szorít a cipő", kénytelen-kelletlen fel kell figyelnem a körülöttem lévő ese­ményekre, olykor dühöngök, máskor ör­vendek, de amin most dolgozom az egy könyv. A címe: Az európai parasztok. Arról szól, hogy Európában mióta van­nak parasztok és mi különbözteti meg őket a világ más kontinensein lévő nagy civilizációk parasztjaitól, egyfelől anyagi kultúrájukat, másfelől társadalmi berendezkedésüket, szociális szerveze­tüket tekintve. Ez munkahipotézis, nem lehet alapos analízis, mert a szakiroda­lom nagyon hézagos, és annyiféle nyelven íródott, hogy egy embernek szinte lehetet­len ezt áttekintenie. Egy kis életanyag lesz azonban, amely so­k mindenféle ve­szekedés, vita központjába kerül majd, és ízekre szétbontva majd elválik, hogy mi benne az érték. — Mondotta, hogy mekkora hatás­sal volt önre a szárszói tábor. De a szavaiból azt vettem ki, hogy a csa­ládi indíttatás is jelentős volt. Vagy tévednék? «- Nem. Családom története mindig is érdekelt, nem beszélve arról, hogy ezek után kutatva érdekes eseményeket tud­tam meg. Például azt, hogy apai ágon egyik ősömnek azért kellett e vidékre menekülnie, mert párbajban megölte fivérét. Vashámort nyitott, s úgy volt, hogy a Lánchidat is a rokon készíti el, de végül is az angolokban jobban bíztak. Egyébként a csepeli Weiss Manfréd mű­vek nem egy szakembere a rokonságból került ki. Apám Szabadkán nagyon jó viszonyban volt Kosztolányi Dezső pa­pájával. Együtt kártyáztak, szóval a két família összejárt. A családi krónika sze­rint az egyik legszebb magyar szerelmes vemet, az­ Ilonát, a költő nagynénémhez, apám nővéréhez írta, akinél , nagyobb hárpiát én nem is tudok elképzelni, így már gyerekfejjel rájöttem, hogy az ér­zelem a művészetben autoszuggesztív, a költő bebeszéli magának, hogy szerel­mes és akkor biztosan az lesz. Ha az ol­vasó megismerné a hölgyeket, akikhez sok szép szerelmes vers íródott, foghat­ná a fejét. — A szárszói találkozóról készíült dokumentumfilm néhány képét is ön készítette. — Egy zsinórlabda meccset rendeztek ott — a zsinórlabda olyan, mint a röp­labda, csak nem hálón, hanem mert az olcsóbb, madzagon keresztül játsszák, a szabályai is kissé mások — ezt én is, meg egy másik jelenlevő is filmszalag­ra vette. Persze, más kameraállásból. Ezt adtam oda a rendezőnek, s be is került a dokumentumfilmbe. Az elmúlt évek több prominens személyiségét lehetett ezen látni. Mondtam a rendező barátnak, hogy íme, minden kiderül, csak negyven évet kell rá várni. "7­— Olykor többet — Meglehet­ne, akár a kínaiak, hoz­zászoktunk ehhez is. Volt egy öreg bará­tom, már nem él, meghalt kint Ame­­liában, amikor nyolcvan éves volt, küld­tem neki egy üdvözlőlapot. Azt válaszolta vissza, hogy a kínaiak, ha valakinek jót akarnak kívánni, azt mondják: ezer évig éljen, ő tehát csak azt kéri, ezer mínusz nyolcvan évnyi kor megélését kí­vánjam neki. Bár szerintem ez sem meg­vetendő óhaj. S ha már az emlékeimnél­nél tartok, elmesélem: úgy tizenkét, tizen­öt évvel ezelőtt kaptam egy levelet az Akadémiáról, hogy fogadjak egy amerikai professzort Washingtonból. Konrad Stei­­ningnek hívják az illetőt, jónevű Afri­ca­­kutató, többszöri kormánytanácsadó afri­kai ügyekben. Éppen szabad éve volt, mert Amerikában az egyetemeken minden he­tedik év szabad, ezt biztosítják a tanárok­nak, ilyenkor lehet kutatni, dokumentá­­lódni, ezért kapják a fizetést. Az ameri­kai professzor úgy gondolta, hogy noha Amerikában született, a szülei azonban a magyarországi Tolnából kivándorolt svá­bok voltak, eljön erre a vidékre, monog­ráfiát írni. El is mentünk együtt Tolnába, ott az ismerős pap, aki éppen a matriku­­lákkal foglalkozott,­­ az egyik vacsorán kisütötte, hogy az én anyai családom és ennek a professzornak a családja rokon­ságban volt, meg is mutatta a parókián lévő anyakönyvben, hogy valamilyen ő­­seink 1792-ben összeházasodtak. Kicisi ez a világ. — Az új városok, falvak felépítése a világ minden táján sok vitát vált ki. — Néhány évvel ezelőtt ama kértem egy Bulitz nevezetű duischunfi polgármes­tert, tegye lehetővé számomra az itt fel­húzott lakótelepek tanulmányozását, azt akartam megfigyelni, hogyan élnek ott az emberek, miként néz ki társadalmilag a helyzetük. Az utópista szocialisták óta nagy probléma az, hogy mit lehet azzal a rengeteg emberrel tenni, akik alól a tör­ténelem kihúzta a talajt és a városokba ro­hantak élni, ott aztán elkezdték manipu­lálni őket. A világ minden táján az em­berek elhagyták a falvakat a régi épüle­teket lebontják, úgyhogy állítom, a szisztémavi­zálás — amit Romániát illetően , úgy­­ felfújtak ---- nem egyedi eset, bármely európai országban megtalálható, csakhát Ceaușescuék ezen is akartak valamit nyerni a nemzetiségek rovására. Mostanában divat kijelenteni, hogy a volt szocialista országokban csak hibás lépéseket tettek. Az az igazság, hogy a Szovjetunióban például a Lakosság két­harmada a Brezsnyev korszakban költöz­hetett olyan épületbe, amelyet Lakásnak nevezhetünk. Ezekről el lehet mondani minden rosszat, de ezért azokhoz a pat­kány­fészkekhez képest, amelyekben az emberek eddig laktak, mégis csak más volt. Van némely tapasztalatom arról, hogy a „Szentföld” különböző vidékein hogyan élt a muszka, a tatár, ehhez ké­pest az új Lakás civilizáció. Elmentem hát Duisburgba tényállást nézni. A lakótelepi házakban már nem németek, hanem tö­rökök laktak. Feleségestül, nyolc-tíz gye­rekestől. Persze dolgozniuk kellett ezért, nem úgy, mint Alufóliában, ahol egész nap állhattak a piactéren és vakarózhat­tak, vagy beültek a kávézóba és egész nap­ották a kávét és szidták a kormányt A Lakótelep tehát a vendégmunkásoké. ÉS ezek a lakások ugyanúgy le vannak pusztulva, éppoly koszosak, akárcsak Bu­karestben, Moszkvában vagy bárhol. Mondjuk New Yorkban, ahol négerek laknak ezekben. Szóval, félelmetes a ha­sonlóság. És innen, a tombházakból, máz szögből lehet szemlélni a világot, a világ­események történetét. Ennek a tudomá­nyát próbáljuk a munkatársaimmal lét­rehozni. ROMAN GYŐZŐ fcUSSÓI TEKETE TEMPLOM /OIL&A'M fcAlA'2? UTa'n/ (Folytatás az a. oldalról) A decemberi változás után a szentmár­toni pártszékházban bukkantak annak a franciára fordított szövegnek a piszkoza­­tára, mely a községi párttitkárnak ugyan­csak féltett kincse lehetett. Valószínű­ nevében írták a megyénél, itt a faluban fordították le, s amit postázott, azt már sajátkezűség tisztázta, írhatta a községet 1989-ben örökbefogadó Nalines polgár­­mesterének Belgiumba. Az O. Raymond úrnak szóló levélben szó szerint ez áll: „Megkaptam levelét, melyben aggodal­mát fejezi ki Homoródszentmárton köz­ség iránt, ahol én is lakom, és ahol a nép a községi tanács képviselőjének választott meg. Engedje meg, hogy ezzel kapcsolatban néhány gondolatomat osszam meg önnel. Először is önt és Nalines polgárait tévesen informálták hazánk községrendezési ter­vének lényegéről és céljáról. Hisz ezzel a helységek korszerűsítésére és fejlesztésére törekszünk. “ Az ehhez fogható balkáni behízelgés, mézes-mázaskodás további hét-nyolc sora után „ellentényeket“ állít Szentmárton első embere a nyugaton terjedő ,,rémhí­rek" útjába. „Tehát nem falvaink lerom­bolásáról, megsemmisítéséről van szó — írja. — Csak az utóbbi években 80 új, kétszintes házat építettek községünkben.“ És tovább a következőket: 3, egyenként 12 lakrészes tömbházat, egy iskolát, három művelődési otthont, egy körzeti orvosi rendelőt, egy pékséget stb. A fejlesztés további tervei szerint kisipari és keres­kedelmi egységeket, a tanügyieknek 30 lakást, egy 100 ágyas kórházat meg egy mezőipari líceumot fognak Szentmárton­­ban rövidesen felhúzni s mielőbb átadni. Hogy mikor épültek a község utolsó is­kolái, művelődési otthonai, azt a gyepesi iskola példázza, a ezúttal hadd ne sorol­jam. Csupán három valós adat — több nincs! — a múltbeli „nagyarányú község­­fejlesztésre". Valóban új péksége van Szentmártonnak. Kényszerűségből. Mert, hogy nincs miből, a környező falvakban rég, hogy leszoktak a házikenyéreütés­­ről. Udvarhelyt pedig hat-hét éve legke­vesebb jegyre, tehát csak városi lakosnak adnak kenyeret. Házat a községben? Tíz éve ásták meg a községközpontban az első és eddig­­az utolsó tömbháznak a gödrét Egy da­rabig ott tátongott árván, mígnem az épí­tőanyag döccenő érkezéséhez igazodva • többszöri megszakítással s nekifutással néhány év alatt meg is épült a blokk. Hogy hogyan és miként, arról innen a kol­lektivizálással elűzött, kőművessé kény­­szerített Biró Pali bácsi sok érdekes dol­got tudna mesélni.. A többi ház?... Az­előtt *• több egy árva tucatnál, de az u­­tóbbi tíz esztendő alatt a 12 faluban ösz­­szesen négy épült, NÉGY!... Szentmár­tonban kettőt, Szentpálon és Becsenyéden egyet-egyet húztak fel. ★ Akarta-e vagy sem, kénytelen-kelletlen e romló, mélypontra merülő viszonyokat vonta létébe, ki nem menekült hanyatt­­homlok, aki szülőfalujában maradt Ha máshol is, különösképpen így volt ez a fő- és vasutaktól messze, a megye­i egyben világszélre eső Nagy-Homoród mentén. — El vagyunk vetve a világtól, de im­már eltelik — fogott élete sorába még februárban a 85 esztendős O. István bácsi, az egyik buldózerek nélkül is romokban heverő kis falu lakója. — Öt osztályt jártam, mert mennem kellett szolgálni. Hétéves koromban árva maradtam. Hogy hogy nem anyám és apám egy félév leforgása alatt meghalt. Egy öreg nagyanyám volt, ahhoz mentünk. Aztán elmentem egy öreg nagybácsimhoz Karácsonyfálvá«. Ott szolgáltam, ott töl­töttem be a 12. évemet. Akkor is, azután is csak a munka, a munka. Földem, mim volt, nagyapámtól örököltem és szereztem én il. 1962-ben hivattak a községházára. Há­rom nap, három éjjel ott tartottak, írjunk alája, álljunk be. Ha nem állunk be, a földet úgy­is elveszik, s a telekfalvi ha­tárban kapunk valami erdőszélet. Na, mikor aláírtunk, idejöttek két üres szekérrel, bejöttek az udvarra, s minden gazdasági felszerelést elvittek. Két állatot is, szarvasmarhát. Na, azért pénzt il­ad­tak. Na, még egy fejő juhot tavasszal, de azt ingyen. Aztán a kollektívben adtak, amit akartak. Kaszáltunk, csináltuk. Alig került annyi, hogy egy­­ illatot tartsak. Százalékot se számoltak, normára kellett dolgozni. Addig mindenki, ahogy tudta rendezte, azon volt, hogy jól gazdálkodjon. Másnak a birtok és hiába volt, ha nem volt szor­gos, nem jól csinálta, ügyes szegény ma­radt. Dolgoztunk, szerettük e földet, az álla­tot, nem éltünk mi szegénységet. Voltak szuszékjaink, abban gabona, bükköny, zab elég volt. Egyszer tíz mázsán felül vittem la Kacára búzát, ott vették meg. A nem volt olyan sok a birtok. Más­nak is munkát jelentett, s azt meg is fi­zettük. Nem úgy, mint milnket most... munkát se kap, fizetést se... Tíz hektá­runk volt összesen. A lokodi határben, a recsenyédiben, itt fenn­es. A nagyapámé, nyugodjon csendesen, ott volt a recsenyé­­di határban.. Most már egy szál török­­búzánk nem volt, ahol legyen. Felszámí­tottak mindent, kertet. Udvart és a múlt években. A mérnök idejött egyszer egy könyvvel, s azt mondja, jöttünk a vete­ményeseket rendezni. Hogyhogy?... Ez a kert. 60 ám­, azt mondja. Mondom, ez nem volt soha annyi, mérnök úr. De any­­nyi, azt mondja, mert ebben benne van az udvar, a telek, minden.. Azelőtt pénzárendát kértek a háztáji­ért. Utóbb szénát, öt mázsa szénát Azt még bírtam, fiatalabb és voltam pár év­vel. Aztán '88-ra lett az öt mázsából hét. Tavaly már 11 mázsát kértek. Én azt már nem bírtam volna, csak ráfizetéssel. Szerencsére Itt a városban a vejem, kar­bantartó asztalos az egyik gyárban, ő jött s kaszálta le. Bevitték és még fizettünk es tíz lejt mázsájáért a kollektív fogatosá­­nak, hogy bevitte. Úgy jöttünk haza üres szekérrel. Nagy állat nincs, mert nem bírom.Fáj a lábam. Három darabocska juhfélém van, s van egy tyúkunk. Két éve múlt az őszön, hogy az utolsó tehenem borjúzó volt. Valahogy nagy nehezen beadtuk a tinót Udvarhelynek. Tavalyig még vál­laltunk részeket, de akkor már nem bír­tuk. Tíz ár cukorrépánk volt, de nem ment sehogyse. A szomszédok segítettek. Beteg volt az öregem — szólal meg István bácsi felesége — nem vállaltunk— Most, kérem szépen, ketten az öreggel ka­punk 280 lejt. Az enyém 106 lej volt so­káig, most 120 lett. Ha vennénk minden nap egy liter tejet, a kettőnk nyugdíja sem üll, mert 1 liter tíz lejbe jár­ott. De a Jóisten megsegített, kérem, éldegélünk. Mi is, amit tudtunk, abban jártunk, azt a kicsi földet megműveljük. Itt egy házhely, mert elvitték volt a házat, na, annak a helyén van ez a négy-öt ár szántó, ott lett most is kicsi répa, pityóka, ez-az... Ott fent olyan oldalas, nem lehet szántani. A fák és olyanok, gyümölcs se terem már vagy három éve. Rovarok-e, mi-e, de te­szik kárrá. Már virágzáskor megeszik a nyüvek. Most nyüves. Mondom, négy éve kapom a 120 lejt. De annyit kaszáltam, dolgoztam kérem szé­pen, hogy sok. Csak egy szezon alatt es, mert jegyeztem, a végén összeadtam. Itt volt a mérn­ök úr, a szó húzódott, hogy mennyit kaszáltam. Na, mit gondol, mér­nök úr? Mennyit, István bácsi? Mondom, egy szezonban 6 ha és 35 árat, elejétől végig, míg a zab­es lefogyott. Az sok, Ist­ván bácsi, mondta a mérnök. Az akkori brigádos még valamennyi búzát is írt ki nekem. Ilyen prémiumot Egy mázsa volt-e, mennyi, már nem tudom. Akkor gépesítés még nem volt, de most se megy az olda­las földeken. Tavaly?... ötven-ötven kiló búzát kaptunk az asszonnyal. A géptől ahogy kijött, úgy rostálatlan. De jó volt az es, örvendettünk, mert a tyúkok volt mit e­­gyenek, adtuk nekik. Hatvan lejt fizet­tünk csak a 100 kilóért Csak annyit mert nem volt kifutatva. Kértem a mérnök úrtól az ősszel es. Mondtam neki, tíz ha földet adtunk be, s ha juttatna valami apró pityókát, mert ott volt egy süldőcskénk, annak. Azt mondja, nem lehet Dehát megfizetjük az árát Értse meg, István bácsi, nem lehet. Nem tudunk adni! így mondta... Hogy hova lett az a sok termés?! — mosolyo­­dik el, de arca ráncaiból nem tisztul ki a keserűség — Valahol egy nagy üres tó volt bizonyára, ■ azt kellett tölteni... Azt a kutyafáját!... Hogy el éltünk?!... Nagyon jó beosztásaid. Mindig úgy, hogy maradjon holnapra el. Nem úgy, hogy minden nap a bodegába be, s csak iszom ott, amíg a lépcsőn lekönyörödök... Higgye el, egy kiló húst, egy esztendő el eltelt, hogy nem vettünk. Igaz, nem el vágtak. Most kezdtek vágni a tüntetés után. Azt mondják, hoztak most, , Szép hús, kilója 45 lej, de honnan, annyi pénz?!... A nyugdíjunk es, négy hónapi, most es bent van. Még nem adták... Az utolsót szeptemberben kaptuk. Hogy a többivel ez mi lesz, nem tudom. Ez a Cse­­leszkó — nevet megint — mindent elpu­colt. Ezelőtt tíz évvel kellett volna a nya­kát kitekerni... Amit érdemlett meg­kapta!... Mi ártatlan árva maradt ennek utána! Téli tüzelő . Három éve, hogy nem kaptuk volt az osztalékot az erdőből. Azóta van még ez. Közben a kertben el­akadt egy-egy kiszáradt szilvafa... Most nemrég jött ide egy fiatalember, végig­járt minket, hogy kell-e fa, nehogy meg­fagyjon valaki... Volt például egy nagy almafánk, az es száraz volt na, egy telet kibírtunk vele. Mondtuk a fiúnak, amíg van amivel, kihúzzuk. Ejsze, meg nem fagyunk Most es van száraz szilvafánk nem és egy. Az igazat megmondva, amióta a hide­gek beálltak nem megyek ki, a fejem se bírja. Már templomba se tudok ilyen idő­be menni... Tizenkét esztendeig vol­tam megyegondnok a reformátusoknál Most itt a biblia, az Imádságra könyv, va­sárnap abból olvasok. Imádkozom. Most mikor betegek voltunk jöttek az unokák es. Még az orvosságot is úgy hor­dozták hogy jobb se kell. Mert mondom, a vejem ott karbantartó, s ilyen pirulá­kat, ezt-azt hozott ő el. Hát csak idelent a pincelakásban. Itt maradtunk Nem megyünk fel, mert nem bírom a lépcsőt járni. Étszűkülés van a bal lábamban. Nagyon fáj, így aztán nem megyek Itt ez jó. Nekem meg a szívemmel, a tüdőmmel es baj van — mondja Anna néni, ■ köz­ben a lejből kivett tésztával kínál — Ma­holnap ott az időnk, mehetünk Lejárt. De addig el tengessük... Hívnak a leá­nyomért, menjünk be, de amíg teszünk­­veszünk, tudjuk tartamni magunkat, itt jól Itthon vagyunk Mikor felálltam az asztal melói,­­ in­dultam volna, Anna néni megállt előt­tem: —­ Nem lehetne, ha adnának egy kis kukorica fődet, lenne legalább egy sze­­kerecske törökbúza... Ha megmondaná odabé, ha lennének szívesek itt a közel­ben, mert messze nem tudunk menni. „ ★ Öreg Opra István a maga szelíd számve­tésével a Nagy-Homoród menti ember éle­tét summázta. Amint azt Szász Mózes tet­te a Gyepesével, Nagy Attila a községével. A XX. század emberélete ez? Falusárga? ...Európai mércével mérve semmiképp sem. Hogy mennyivel vetett vissza ben­nünket a kommunista diktatúra 45 éve, ar­ra Nalines polgárai adtak, egyfajta választ még a télen. Nem az első, talán a második vagy harmadik segélycsomagos látogatá­sukkor mondták: „Száz évvel vagytok le­maradva hozzánk képest.“ Jómagam Erdélyre emlékezve— és er­délyi honosként udvariaskodnom se kell — megkésettségünket többre teszem. Opra István bácsi mondatai jól megférnek Tiborc panasza mellett, életsorsuk fedi egymást Katona 1815-ben artikulálta általa­­ kelet— közép-európai jobbágy ínségeit. Olvassuk csak! „A csorda számra tartja gyülevész szolgáit, éppenséggel mintha minden / ha­­jaszála egy őrzőt kívánna; sok / merántt, olykor azt hinné az ember, / hogy tán akasztani viszik, úgy körül / van véve a léhűtőktől; s mi egy / rossz csőszt is alig tudunk heten fogadni. / Q táncmulatságo­kat ad szüntelen, / úgy mintha mindig vagy lakodalma, vagy / keresztelője volna, és nekünk / szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az / utcán élőnkbe buk­­kanik, mivelhogy­­ a tartozás mind­járt eszünkbe jut. ----— Ok, ját­szanak, zabálnak szüntelen, / úgy mintha mindenik tagocska bennek / egy-egy gyo­morral volna áldva: nékünk / kéménye­inkről elpusztulnak a / gólyák, mivel ma­gunk emésztjük el / a hulladékot is. Szép földjeinkből vadászni berkeket csinálnak, a­/hová nekünk belépni sem szabad;/* ha egy beteg feleség, vagy egy szegény/ himlős gyerek megkívánván, lesújtunk/ egy rossz galambfiút, tüstént kikötnek;/ és aki száz meg százezret rabol, / bírája lé­szen annak, akit a /szükség garast rabolni kényszerí­tett.“ A képzettársítás nem csupán az itt és amott föllelhető felszíni jegyek azonossága révén fogant meg bennem. A mai állapot ,a közel kétszáz évessel szellemében szino­ním. Tény: a hűbéri viszonyoknak ezt a „magasan” balkáni, az aranyévek idején végletessé vált változatát ez ideig nem is­merte, nem értette az udvarhelyszéki ember, a székelyföldi falu. Persze nem a hajdanvolt korszakhoz illő hűbéri rendről van szó esetünkben. Rosz­­szabbról talán. A totalitárius pártállam új­jobbágyainak földnélküli röghöz kötöttsége elviselhetetlenebb volt és maradt egyelőre, mint amilyen a Tiborcé lehetett Hisz még­iscsak a XX. század utolsó évtizedét mér­jük naptárainkon, erdélyiként Európa gyer­mekei volnánk. Elárvult gyermekei... A Székelyföld és népe Erdély tartóoszlopa volt hosszú időn át Ma romokban heverő végvára.. . Itt húzódik a gótika, a barokk, a reformáció avagy az ülőkés illemhely keleti határvonala... Szülőföldünkön vi­lágszélen. ★ Felénk „pártkongresszusok faragták az Idő nyers hasábjait“, parafrazálom egyik költőnk 1965 táján kelt versszövegét Sztá­lini csodaműszerrel nyilván. Olyan helyileg kétélűre köszörült fejszével, melyiknek ha egyik éle mindannyiunkat sújtott az orszá­got csapkodta szüntelen, a másik — a szer­szám­ nekihuzakodó visszaút­jában — csak minket csonkított erdélyi magyarokat fe­lett következményeit láttam Gyepesen, ugyanezt a községen. A hiány hullámgyű­­rűinek következő köre Udvarhelyszéket karolja körül. Orbán Balázs 1865 táján az Enyessék 126 települését írta le nagy könyvében. Számuk nemhogy apadt , századfordulóra csak szaporodott Az erdőkitermelés kapitalizá­­lódása idején a havasra kirajzott nyári szállások tanyabokrokká, falvakká tömö­­rödtek. (Ilyen új település Zeteváralja, Ivó, Sikaszó, Varság, Fenyőkút és Pálpataka.) A két világháború között — főként a tu­lajdonformák miatt — a szék még nem csonkulhatott de puhult a „nemzetállam“ kisebbséget irányzó pörölycsapásai alatt A csonkítás ideje voltaképpen 1945 után érke­zett el, az első harapások rögtön a párizsi békekötést követően. Az egymást követő területi-adminisztratív átrendezések — megannyi népboldogítás! — előbb a székely Partiumot (a két Küküllő köze a Bözöd völgyén alul) és Bardócz fiúszéket (Erdővi­dék) hasították le. Ezek során csípték 1« Szentmárton községről Jánosfalvát, Ok­­lánd községről Székelyzsombort Ma mind­kettő Brassó megyéhez tartozik. Az 1868-ban kikanyarított és összetákolt Hargita megye nyugati részén, az Udvar­helyi-medencében még mindig 126 telepü­­lést jegyeztek a hivatalos helységnévtárba. (Judetele Romániei Socialiste, Bucuresti, 1969.). Ám ha a következő (az Aurel Cos­­tea tanácselnök és elsőtitkár sk. aláírásá­val láttamozott) tavalyi jegyzéket ezzel, mármint az 1969-essel vetjük össze, a ht­­áríg 48 falu. Közöttük van Gyepes is. Ki bízta és kire ezt a mintegy félszáz települést?! Akire értéket bíztak, legyen az a föld­kerekség legkisebb vegyesboltja, annak időnként leltárt kell készítenie, s a végén ez utolsó szögig és krajcárig mindennel el­számolnia ... ARANYÉVEK ÁRNYÉKÁBAN

Next