Romániai Magyar Szó, 1991. március (3. évfolyam, 362-388. szám)
1991-03-01 / 362. szám
1991. március 1. HELYZETJELENTÉS EGY ELVESZTETT CSATÁRÓL Csodálkozni csak azon csodálkozom, mindmáig, hogy a televízió alkalmazottai szó nélkül belementek az adásidő kurtításába, a politikai műsor megszüntetésébe, a magyar és német adás szétzilálásába. Japán sztrájkot kellett volna szervezniük, sztrájkszalagot kötve karjukra hirdetniük, hogy nem értenek egyet intézményük leépítésének kezdetével. Nekik kell a legjobban tudniuk, hogy a régi csúf időkben a fokozatos megvonások, a „szalámi-politika“ hová vezettek. Teljességgel elfogadhatatlan, még a harmadik világhoz hasonló helyzetünkben is, hogy erősen kérdéses, vitatható anyagi okokból a modern életforma fő információs, kulturális és szórakoztató forrása veszélybe kerüljön, hogy lényegében és gyakorlatilag egyetlen árva csatornájának üzemeltetésére ne legyen pénz. Ha ma nincs, miért lenne holnap? Már tegnapra biztosítani kellett volna Meggyőződésem, hogy a nyugati televíziós társaságok, vagy mások, készségesen segítségünkre siettek volna. Vajon a televízió alkalmazottai elhitték intézményük elnökének, hogy ezek az intézkedések átmenetiek? Valóban, átmenetiek lehetnek, amennyiben ők maguk, s a még harmatgyenge civil társadalom máris kiharcolja a visszatérést a régi status quo-hoz, sőt, a fejlesztési politika megkezdését is. Országosan terjed újra a mondás: „Csak rosszabb ne legyen.“ Pedig, ha hagyjuk, rosszabb lesz. Rég meg kellett volna alakulnia a televíziónézők érdekvédelmi egyesületének, mert meglehet, a tévé nem függ a kormányzattól, illetve a parlamenttől, de függenie kell a nézőitől. A bérletdíjat fölemelték, a nézők pedig mukk nélkül fizettek. Erre fel, most megvonnák tőlük ezt-azt, holnap ki tudja, mit, vagyis bármikor bármit. Mondom, ha hagyjuk, rosszabb lesz. Az esti híradó negyed órával rövidebb lett. (Továbbra is teletűzdelve hirdetésekkel.) Miközben a sajtóterjesztés változatlanul katasztrofális. Lassan, de biztosan információs űr keletkezik. Kinek a hasznára? A kormányzat, a szóvivő szavaiból és a kormánypárti képviselők hallgatásából ítélve, nem ellenezte a kurtító-ziláló intézkedéseket. Érthető, neki nincs pénze a régi adásidőt fenntartani. És neki jön kapóra, hogy akár saját megkurtítása révén, megszűnjék az ellenzék másodnaponkénti fóruma. Olyan gyenge a kormányzat, hogy fél az ellenzéket a közvélemény elé ereszteni? Avagy annyira nyeregben érzi magát, hogy lemond a televízió hatóerejéről? Inkább arról van szó, hogy a kormányzat számára hivatalból rendelkezésre áll a televízió; a csúsztatás egyszerű: az országvezetés nem pártpropaganda, annak intézkedéseiről, törvénykezéseiről szólni államügy, nemzeti horderejű szükségesség. Az ellenzéki pártok pedig szétszórtan a műsorok tömkelegében, tízpercekre szólón élhetnek a tévé kegyes toleranciájával. Nálunk ama december óta természetszerűen úgy alakulnak minden dolgok, hogy előbb-utóbb politikai kérdés lesz belőlük. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a tévéműsor zanzásítása nem politikai szándékból sarjadt, semmi kétség, politikai kérdéssé súlyosodott. Ha az országos ügy a személy- és teherszállítás szabad, zavartalan vasúti forgalma, mindenki ügye kell hogy legyen a vélemények, nézetek, álláspontok szabad forgalma a leghatékonyabb tömegkommunikációs eszköz révén. Lehet, hogy a televízió vezetősége nem cenzúrázza a műsorokat, a zanzásítással viszont objektíve gazdasági cenzúrával élt. Azért kell szüntelenül és minden békés eszközzel tiltakozni a televízió vezetőségének határozatai ellen, mert csonkító-gabalyító intézkedései magukon viselik a visszarendeződés jegyeit. Ez egyszer csak egyetlen megjegyzést a nemzetiségi adásokról. Sok szó esett róluk, sok, temérdek tiltakozó aláírás gyűlt fel, ám a csatát elvesztettük. De a metaforásan értendő háborút, a román közvéleménnyel együtt, meg fogjuk nyerni. Közvetlenül rólunk szólva, hadd emlékeztessek a televízió elnöke parlamenti beszédének arra a passzusára, amidőn sóhajtozva megvallotta, hogy neki már elege volt a regionalizmusból, külön státusokból, őt mindez az autonómiákra, egyenest a területiekre emlékezteti; mily jó lenne, ha az efféle igények megszűnnének. Ezek a kijelentések a magyar és német adást meredeken átdobják a politika pástjára. A dolog tehát világos: aki nehezményezi a magyar vagy német adással történteket, az szeparatista, különféle autonómiákra törekszik. Ehhez mást nem lehet hozzáfűzni: nekünk is elegünk volt abból, hogy valahányszor nem értünk egyet, mindig ugyanazt vágják a fejünkhöz. SZÁSZ JÁNOS Immár kezünkben a földtörvény végleges és hivatalos szövege, az, amelyik a román nyelvű Hivatalos Közlönyben jelent meg, és 1991. február 20-i keltezésű. Az eddig megszokottól eltérő jogtechnikai gyakorlatot követve, a törvény tele van előre- és hátrautalásokkal, ami nem lenne baj, ha az eligazodást megkönnyítendő, a szövegezők a szakaszok bekezdéseinek számozására is gondolnak, és ezt előre elvégezték volna. Első gyakorlati tanácsunk ezért az ,hogy a bekezdések számozását végezzük el magunk. A törvény végrehajtását siettetik, aminek elsősorban gazdasági oka van, mert a tavaszi mezőgazdasági munkálatok sikerét, nem szeretnék a túl hosszúra kinyúló szervezési és birtokba adási műveletekkel veszélyeztetni. .A szándék nemes, ennek ellenére megkockáztatjuk a kijelentést, hogy március 20-ig, tehát a hatályba lépést követő 30 nap alatt (a kérvények benyújtására megszabott záros határidő) az igénylők nem tudják bizonyítékaikat összegyűjteni, s ennek következtében a földtulajdon megállapítására (vagy mondjuk inkább így: a birtoklevél kiállítására) megszabott 90 napos határidőt sem lehet majd minden esetben betartani. Majd meglátjuk. Tény az, hogy a kérvények benyújtásával — minden esetben a helyi polgármesteri hivatalhoz — igyekezni kell! Eldőlt az is, hogy a földet nemcsak a téesz vagy a volt téesz-tagok és örököseik kérhetik vissza, hanem azok is, akiknek földterülete, jogcím alapján vagy jogcím nélkül került a téesz birtokába (14. szakasz 2. bekezdés). És itt mindjárt mondjuk el azt is, hogy a 35. szakasz 5. bekezdésének értelmében vissza lehet kérni a területrendezési résztervekben nem szereplő, beépítetlen belsőségeket, azokat, amelyek egykor a 712/1966. számú törvényerejű rendelet alapján kerültek állami tulajdonba. Erről a jogszabályról nemrég e hasábokon már szóltunk, kiemelve annak jellegét: ez a valamikori jogtalan ingatlanfoglalásokat, birtokba vételeket törvényesítette. S ha kifejezetten nem is helyezték hatályon kívül, és az épületekre vonatkozóan ebben a törvényben nem rendelkeznek (a földtörvényben), a beépítetlen belsőségekre ezen az úton mégis lehetőség van a kártalanításra, pontosabban a „restitutio in integrum “-ra az eredeti állapot visszaállítására. Ez a jog a tulajdon, nőst és örököseit illeti meg. A végére hagytuk a 12. szakaszt, amelynek megértéséhez és így helyes alkalmazásához kifejezetten polgári jogi ismeretek szükségesek. A szakaszban foglaltak az örökösödési joghoz kapcsolódnak, és sokkal több van ebben a három bekezdésben, amint azt első pillanatban, egyszeri elolvasás után gondolnánk. A lényeg: az örökösi minőséget örökösi bizonyítvánnyal vagy bírósági határozattal kell igazolni. Ezt az utóbbit olyankor hozzák meg, amikor az örökösök a közjegyző előtt nem tudtak megegyezni, s jogvitájukat a bíróság elé viszik eldöntés végett. A földtörvény megalkotói azonban tudatában voltak annak ,hogy — legalábbis a földre vonatkozóan — a téeszek megalakulása után hagyatéki tárgyalásokat nem folytathattak le, mi több, a jegyzőségeknek ezt kifejezetten meg is tiltották, amiért itt jogilag a hagyaték elfogadási határidőbe való viszszahelyezés esete forog fenn, és az elfogadók a hagyatékot megszerezni óhajtó örökösök szándékukat éppen a kérvény benyújtásával fejezik ki. Igaz, erre nekik 6 hónapot kellett volna biztosítani a 30 nap helyett, mivel a jogirodalom ésgyakorlat szerint az erőhatalom vagy kényszerhelyzet az elévülési határidő felfüggesztését váltja ki, és csak ilyen esetben engedélyezett lehetséges a határidőbe való visszahelyezés. Az is igaz viszont, hogy itt egy olyan különleges esettel állunk szemben, amikor nem bírósági úton történik mindez hanem a földtörvény alapján államigazgatási különleges eljárással. Ezzel magyarázható, áfáiért az örökösöknek közös kérvénnyel kell a földhagyatékot kikérniük, s majd a tulajdonosi címet, a már említett birtoklevelet együttesen kapják ki, hogy aztán az egymás közötti osztást, az osztozkodást később, az örökösödési jog általános szabályai szerint végezzék, végeztessék el. Még érthetőbben: az örökösök jogilag osztatlan vagyonközösségben kapják ki a földet, eszmei tulajdonrészük tiszteletben tartásával, de az örökösök közötti egyezkedésbe — mi ezt vettük ki a 12. szakasz utolsó bekezdéséből — a bizottságok nem szólhatnak bele, és ez későbbre, az örökösökre és a jegyzőségekre, egyező akarat hiányában pedig a bíróságokra marad. DEÁK LEVENTE • • A * A FÖLD NÉHÁNY SZAKASZÁRÓL JOGÁSZSZEMMEL NYUGAT-EURÓPA (Folytatás az 1. oldalról) kötti szintkülönbség állandó konfliktusok forrása lenne s az európai házban csak újabb vasfüggönnyel lehetne megoldani — illetve halogatni — az együttélés kérdéseit. A fenti látomás szerint Ny-Európa lelki-erkölcsi elsivatagosodásának lennénk tanúi, egy olyan társadalmi környezetszennyeződésnek, amely azonnal megfosztana a Ny-Európába vetett illúzióinktól. Az Emberi Jogok Nyilatkozata és más nemzetközi jogi okmányok tiltják az ember mozgásjogának korlátozását. Pedig erre — véleményem szerint — szükség lesz. Nem azért ,hogy Nyugat ezzel felrúgja a demokrácia általános elveit. Hanem, mert a várható újabb népvándorlás „engedélyezésével“ nem old meg-Európában alapvető kérdéseket. Viszont veszélyes társadalmi állapotot teremt saját térségében. Mi lenne hát a megoldás? (Számolok azzal, hogy meglátásom sokak számára népszerűtlen, sőt, elfogadhatatlan, mégis leírom.) A Ny-Európa felé történő bevándorlás drasztikus korlátozásával (kivéve a politikai üldözötteket) párhuzamosan a legmesszebbmenő anyagi segítségadással, különböző változatokban (tőkeimport, kölcsönök, vegyes vállalatok, kereskedelmi szerződések, kooperációk stb.), melyek lekötnék a labilis rétegeket a saját országukban. S mivel a segítségadás egy nemzetközösségtől jönne, ennek jogot kellene kapnia ahhoz, hogy ellenőrzést gyakoroljon — a szuverenitás megsértése nélkül —, milyen módon épülnek ki a demokratikus intézmények, s hogyan érvényesülnek a demokrácia elvei a megsegített államokban. Megítélésem szerint egy gazdasági ciklus (5 év) elegendő lenne ahhoz, hogy-Európában a gazdasági stabilizáció helyre álljon, sőt, a nemzeti gazdaságok prosperáljanak, mivel azok számtalan szálon át, dinamikus kapcsolatban állnának az összeurópai közösséggel. Eközben a kelet-európai államok népeinek a tudati szférájában is gyökeres változások következnének be, s remélhetőleg a térség régiója megszabadulna a kb. 200 éves társadalmi rákfenétől, a romboló nacionalizmusoktól. A szerkesztőség megjegyzése: Számos olvasónk aggódó hangon hívott tegnap, tegnapelőtt, hogy az RTV magyar nyelvű adásának további sorsáról, esetleges megszüntetésének esélyeiről érdeklődjék. Kérdésükkel Boros Zoltánhoz fordultunk, aki a következőket nyilatkozta az RMSZ-nek: „A 2-es műsorral kapcsolatosan van egy elképzelés, amit szakértők egy csoportja dolgozott ki. Ezek szerint a második csatornán a műsor csak egyenes közvetítésekből állna — állandó műsorvezetőkkel. A hét egyik napján az egyenes közvetítések tematikája — nemzetiségi jellegű lenne. Köztudomású azonban, hogy feliratozni csak akkorlehet ,ha a szöveget előzetesen lefordítják és legépelik. Tehát egyenes közvetítés esetében a feliratozás lehetetlen. A román nyelven való feliratozás iránt azonban a nézők érdeklődése igen nagy, aminek eleget kell tenni. Ez ilyen körülmények között csak kétféleképpen oldható meg: vagy szinkrontolmácsolással, vagy a mondanivaló utólagos összefoglalásával. Véleményem szerint azonban egy ilyen típusú nemzetiségi műsor «feloldódna» a többségiben. Ami az egyes csatornát illeti: aki odafigyelt az RTV elnökének parlamenti felszólalására, hallhatta, hogy elképzelése szerint akkor fogunk igazán Európához hasonlítani, amikor többé kisebbségi műsorokat nem sugároznak a nemzeti adón. Ezekből a tényekből kiindulva, nem tartom alaptalanoknak az RMSZ olvasóinak félelmét, hogy a nemzetiségi adások beolvadnak, talán meg is szűnnek.“ Szerencsére mindez egyelőre csak elképzelés ... De nem zörög a haraszt, ha... ALKOTMÁNYOZÓ NÉVSOROLVASÁS (Folytatás az 1. oldalról) szó a kisebbség, sokak szerint szóra sem érdemes. Ennek ellenére nemcsak sok szót pazarolnak rá, hanem tesznek is, hogy érezzük: nem vagyunk még Európában.) Ioan Alexandru (Parasztpárt): — Kezdődjék így az Alkotmány: Az Isten kegyelméből Románia nemzeti állam... (Leszavazták) Ioan Gavra (RNEP): — Már az Alkotmány elejére tegyük be, hogy Romániának idegen „magokkal “ való behintése és kolonizálása tilos. (Ejnye, ejnye Gavra úr, az idegen tőkével együtt jön az idegen „mag“ is...) Kozsokár Gábor: — Én is úgy vélem, túl sokat időztünk az első pontok taglalásánál. S hogy bizonyítsam, parlamenti csoportunk hozzá kíván járulni egy demokratikus jogállam Alkotmányának kidolgozásához, néhány javaslatot tennék. Az Alkotmányt — úgy néz ki — népszavazás hagyja jóvá. Ez alkalommal kikérhetnénk a nép véleményét, hogy milyen államformát óhajt. És ha köztársaságot, ennek melyik formáját akarnák. Legyen benne az Alkotmányban az is, hogy az állam biztosítja a tulajdonformák egyenlő jogi elbírálását. Zavaró, hogy a javaslat bizonyos esetekben a katonaságnak a más belső erőkkel való együttműködését mondja ki. Melyek ezek a belső erők? És végezetül hadd jelentsem ki: megértem, a románság akarata, hogy az állam nemzeti létét az alaptörvény mondja ki. De önök is értsék meg a mi kétségeinket, szeretnénk, hogy ez a kitétel ne legyen a jogegyenlőség eltörlésének alapköve. Mert ez az első pont meghatározója a többi passzusnak. Ha az Alkotmány bizonyos tézisei, tételei garantálják jogainkat, nincs kifogásunk az ellen, hogy az első pontnál bennemaradjon a nemzeti szó, hiszen ekképpen nem érezzük veszélyeztetve identitásunkat, létünket. (E napon most történt először, hol ellenzékiek és kormánypártiak egyformán megtapsolták a szónokot ! Joan Les: — A történelem bebizonyította, jó, ha az Alkotmány leszögezi: Románia nemzeti állam. Márcsak azért is, mert Magyarország Alkotmányában olyan megfogalmazás van, hogy ez az ország felelős a határain kívül élő magyarok sorsáért is. Kétségtelen, hogy a problémákat csak úgy oldhatjuk meg, ha mind a nemzet, mind a nemzetiségek részéről megértés és türelem van. A nézeteltérések, úgy vélem, a demokrácia megteremtésével eltűnnek, hiszen ez minden állampolgár jogegyenlőségét teszi lehetővé. Minálunk egyelőre sajnos rögeszmeként tér vissza a nemzeti kisebbségek kérdése. Bíznunk kell egymásban, bíznunk kell a demokráciában. Vita volt ez a javából. Később kiderült: nem mindenkit érdekelt, az, hogy beírják-e az Alkotmányba vagy nem a „Románia nemzeti állam“. Amikor szavazásra került a sor, annyira nagy számban hiányoztak a honatyák, hogy a gyűlést vezető elnök névsort olvasott. De csak miután egy kész kabarét nézhetett végig a hallgatóság. Hol az egyik, hol a másik képviselő vagy szenátor kívánt a mikrofonhoz ugrani, hogy elmondja: mit lát ő igazságtalanságnak. Tusakodások, hangoskodások, rábeszélések, kivonulással való fenyegetőzések, tiltakozások tették már-már nevetségessé a gyűlést. Végül is megszámolták a jelenlévőket: 120 országmagy a T. Házon kívül volt. És mire újra sor került a szavazásra, még 26 honatyának nyoma veszett. Hát ennyit az Alkotmányozó gyűlés komolyságáról. Ennek ellenére a javaslat első két pontját elfogadta a Parlament. Mindezek után szünetben is tartott a vita. Már-már azt hittem, hogy minden mást elfelejtettek a képviselőink, szenátoraink. Tévedtem. Egy régebbi cikkemben azt írtam, hogy országnagyjaink valutát kapnak, többen is szóltak: ez tévedés! Tárgyaltak ugyan erről, de végül nem szavazták meg a javaslatot. Ezennel tehát kijelentem: országnagyjaink nem kapnak valutát! Az egyetlen könnyítés számukra az, hogy hamarabb jutnak a turistaútra kétévenként járó 75 dollárhoz. Igaz, a vasutasok sem kapják egyhavi fizetésüket valutában, sokuknak annak a 75 dollárnak a megszerzése pedig csak álom. Tehát mindannyian lejért dolgoznak. Ám a bukaresti Óbor piacon a szabad ég alatt folyik a pénzváltás. Egy dollár kétszázharminc lej. De ez mellékes dolog, a lényeges, hogy mindez az Alkotmányjavaslat szerint egy szuverén, egységes és oszthatatlan nemzeti államban történik. KEMÉNYKALAPOS CSIKÓTELEP A CA JA VENCU-JELENSÍG Február 25-én, hétfőn, a Catavencu Vatra-témás lapszámának megjelenésekor lélekszakadva kerestem telefonon Mircea Tomát, a lap főszerkesztő-helyettesét. Emlékeztettem egy korábbi ígéretére, hogy elbeszélgetünk a Catavencujelenségről, és kértem, haladéktalanul bonyolítsuk le, mielőtt kettőnk közül az egyiket terrorcselekmény akadályozná meg a találkozóban. Kétszeresen is félreértett. Előbb azt hitte, én érzem valamiért veszélyeztetett helyzetben magam. Amikor konkrétabban céloztam arra, kinek a háta mögött látok egy szellemet fölemelkedni, nevetett, nem gyuladnak be olyan könnyen. Kijött már hozzájuk a tűzoltóság is, intette őket óvatosságra, hogy gondosabban raktározzák az újsághalmokat, mert egy esetleges robbanáskor tűzvésszel is számolni kell, meg zárják jól az ajtókat stb. De Szaddam Husszeinnek is megvannak a maga prioritásai, nem a Cațavencuval kezdi a leszámolást az egy héttel korábban megjelent iraki Scintela-oldal miatt. Hát jó, csillapodjunk le és térjünk a tárgyra. — Eltelt egy esztendő, hogy Cafavencu megvalósította az első hatalomleválasztást, vagyis függetlenítette a szatirikus igazságszolgáltatást... — Kedves. De mintha túl hangzatos lenne. — Magyarul majd jobban hangzik. — Ezt ön jobban tudja. — Tehát hogyan is történt ez a szerencsés lépés? — Dobbantásból nagyobb volt a lap esélye, mint más magánkiadványnak. A tulajdonosnak, Ovidiu Natunak irodalmi is szamizdatos előélete van. Egy barátjával és a feleségével, Irinával, aki szintén egyetemista, filológus, gondoltak egyet, eladtak egy színes tévét, meg valami nyakláncot, annak az árából lapot alapítottak. Az első két számot 3 diák közreműködésével állították össze. A nagy pillanat további hősei Sorin Vulpe — Nae Dovu álnéven —, Liviu Mihaiu és Doru Buicu. A sorrend nem értékrend ... Néhány napja tudtam meg, érthető meglepetéssel, hogy műszaki egyetemisták. De bizonyára közös vonásaink vannak a szellemi beállítottságban. Ebbe nem mélyedek bele, az én szakmám pszichológia, viszont a kollégák elemzésével nem foglalkozom. Tehát ez történt 1990. februárjának végén, és azóta kis megszakításokkal a lap megjelent. A választások előtt a pártlapok prioritása miatt kiszorultunk az Universul nyomdából, nekünk a nagybányai nyomdában szorítottak helyet. Távolabb csak azért nem, mert az már külföld. Akkor bevált módszerekkel nyomdateret találtunk Tirgovistén, szabályos szerződést kötöttünk, az ottani nyomdászok lassanként beletörődtek, hogy meggyőződésükkel ellenkező lappal dolgoznak. — Csodálkozhatok egyet? — Ez van. A nyomdászok akkor akarják látni lapunkat, amikor a hátuk közepét, de azért a munkájukat rendesen elvégzik. Igen, így is lehet, és lám, nézetazonosság nélkül sem dől össze a világ. Egyébként a kapcsolatunk a nyomdával, a nyomdászok, hár a lehető legjobb azóta is. Még volt egy kihagyás júniusban. Állítólag telefonüzenetet kaptak, hogy állítsák le az ellenzéki lapok nyomtatását. Mi ezt nem tudjuk pontosan, nincs bizonyítékunk, abban az időben bárki védekezhetett azzal, hogy jöhetnek a bányászok, betörhetik a nyomda ablakait. Ezután következő számunk fekete fejléccel jelent meg, fehéren virított a három számjegy: 13, 14, 15. — Hogyan és mikor csapódott ehhez a vidám társasághoz? Ezeket a szomorú mozzanatokat együtt élték át? — Teljesen véletlenül megismertem a laptulajdonost, aki különben suceavai, a három diák bráilai meg konstancai, egyik sem bukaresti, én meg Kolozsvárról származtam el... — Jaj Istenem, szinte kiszaladt belőlem, hogy: éppen Kolozsvárról? — Én is élvezem az ilyen rácsodálkozásokat... Szóval a Catavencu első számában megragadott az a politikai intelligencia teszt. Az egyik kérdés így hangzott: Ha Iliescu talál a demokráciával, akkor egy dió talál a ... És következett a lehetséges négy válasz: a fallal, a fallal, a fallal, a fallal. Ezzel teljesen levettek a lábamról, és a harmadik számtól már együtt dolgoztunk. — Tehát belecsöppent a marosvásárhelyi eseményekbe. — Én Bukarestben lakom ... Nem látom az összefüggést. — Akkor már a Cațavencu politikai csapatában játszott. — Igen, persze. De még dolgoztam a régi munkahelyemen is. Ott értem meg az első szakadást. Addig a munkatársakkal úgy éltünk, mint egy jobb családban. Majdnem tíz évig. Hirtelen megfagyott körülöttem a levegő, pusztán azért, mert higgadtan próbáltam mérlegelni az eseményeket. Egyből kineveztek magyarnak. — Mi késztette a mérlegelésre? Abban az időben Bukarestbe csak olyan információk jutottak el, mint a marosvásárhelyi gyógyszertár esete, amely megtagadta románok kiszolgálását. Ezt a hírt például hogyan fogadta? — Nem tartottam kizártnak, hogy a hír igaz. Ilyesmi előfordulhat. Civilizációs színvonal kérdése... De egy ilyen incidens jelentősége minimális, helyi jellegű. Akkor válik veszélyessé, ha felfújják, ha lobogtatják egy egész ország közvéleménye előtt. Akkor hisztériát kelt. Nekem tehát nem voltak információim arról, hogy a gyógyszertár-eset rémhír, de átláttam, hogy normális körülmények között, vagyis, ha arra nincs valami ok, nem csinálnak országos ügyet belőle. És voltak másfajta in-formációim. Az események előtt három nappal elbeszélgettem egy marosvásárhelyi román újságíróval, aki vázolta a Vatra Romaneasca összetételét. Nem sokkal ezután elbeszélgettem a volt szekus ezredessel, aki gyenge pillanatában megsúgta, hogy kollégája három hete Marosvásárhelyen tartózkodik. Ezeket a „kockákat“ összeraktam és így próbáltam egy szerintem kiegyensúlyozott véleményt kialakítani az eseményekről. — A lap ugyanabban az időszakban oldalas politikai reklámparódiákat is közölt. A „szimpla olvasó“ arra gyanakodhatott, hogy az oldalakat nincs mivel megtölteni. Volt ilyen gondjuk kezdetben? — Amikor 12 oldalon jelentünk meg és nyolcan írtuk a lapot... Nem, akkor sem volt ilyen gondunk, inkább grafikai feldobásra gondoltunk. — Ez a „grafikázás“ olyankor, amikor az emberek a sajtótól komor kérdésekre vártak választ, nem okozott visszaesést az üzletben? — Ezt nem tudom. Ez a tulajdonosra tartozik, mi alkalmazottak vagyunk. Az igaz, hogy a tulaj újabban megint bekapcsolódik a publicisztikába, de fordítva nem cserélgetjük a szerepeket. Mi írjuk, ő adminisztrálja az újságot. Különben voltak kudarcaink, de nem a reklámoldalak miatt. A legnagyobb kudarc a Front-témás számunk volt. A rózsa tövében elhalványult az iróniánk. Megszokott olvasóink közül sokan nem adtak ki pénzt a rózsadíszes lanszámra, így nem is tudhatták meg, mi van vele a szándékunk. Azt hitték, hogy átálltunk. Az éle fordítva sült el. — A Scint pia fejléccel viszont senkit sem tévesztettek meg. .. Dehasonom! Azt a döbbenetét felerősítette, hogy azelőtt bukkant fel Vendet pártia. Az olvasói törzsgárdát felvilágosították a rikkancsaink, hogy ezen a héten ez a Catavencu. De sokan azt hitték, hogy valódi Ecinteia. Azt a számot többen vették, mint amennyien olvasták. — Nem valószínű, hogy Caragiale akár egy lapszám erejéig lemondott volna egy korabeli Catavencu fejlécéről. Egyébként mennyire tartják magukat Caragiale követőinek? — A fejléc gyakran formailag is változott. Ezek kezdeti grafikai próbálkozások ... Annak tartalma azonban maradt. Zseniálisnak tartom a lapcímet. Egyébként nem akarunk Caragiale-epigonok lenni. A lapban alig található utalás ,a műveire. A lap programja tömören a következő: örökké szembeszegülni a hatalommal. Ha holnap egy választáson a Parasztpárt kerül ki győztesnek, ránk számíthat, hogy nem marad ellenfél nélkül. Kíméletlenül a Catavencu céltáblájává válik. — És legutóbbi számuk? Annak céltáblája a Vatra, amely nem hatalmon lévő párt. — Sajnos, hatalmon van. Része van az országban zajló nagyon sok eseményben. És nem tudjuk, mit hoz a közeljövő. Ceontea lemondása nyomán sok mindenre fény derült, de még nem világos, mi lesz ebből a fuzionálási törekvésből. A Vatra két hangszeren játszik. Van egy „nemzeti-kulturális“ programja, és van egy másik programja, amivel bármit akar elérni, lényegében lejáratja az országot. Románia kedvezőtlen nemzetközi képét legalább fele részben azzal rajzolják meg. Egyetlen demokratikus országban sem próbálják elhallgattatni a kisebbséget azzal, hogy mások többen vannak. Ami a parlamentben történik, az óvodába illő játék, ahol több nebuló regrumoz néhányt, pilonja a tízóraiját, stb. Kérdezzen valami derűsebbet! — A Caravencyvel kapcsolatban nem nehéz. Egy sajtóértekezleten Bogdan Baltazar kormányszóvivő elismeréssel szólt az önök tevékenységéről, amellyel a homlokredők kisimítását szolgálják. Hogyan fogadták ezt a kitüntetést? — Nem ez volt az egyetlen elismerés. Az Ifjúsági és Sportügyi Minisztérium díjat is adott volna a lapnak. A javaslat elesett, mert diplomáciai utakon eljutott az információ az illetékesekhez, hogy a Catavencu visszautasítaná a díjat. — Egyik kollégája sem büszke arra, hogy az ellenfél sem bírja ki elismerés nélkül? — Nem nyilatkozhatok a kollégáim nevében. A lap sokszor úgy néz ki, mintha sziklaszilárd, egységes vezetése lenne, holott a szerkesztőség egy csikótelep. Mindegyik úgy fickándozik, amilyen az egyénisége. Sokszor vádolnak azzal, hogy bizonyos ügynökségeknek dolgozunk, de szeretném látni azt az ügynököt, aki a Catavencunak legalább három emberét képes lenne meggyőzni, hogy egyformán gondolkozzon. — Elnézést, néha nekem is az az érzésem, hogy egy húron pendülnek. 1990. márciusától a Catavencu számtalan alkalommal egységesen kiállt a magyar kisebbség védelmében. Ebben sincs semmilyen egységes koncepció? — Most is csak a magam nevében válaszolok. Azt hiszem, nincs szó a lapban a kisebbségek védelméről. Mi a demokráciát védjük. Pillanatig sem hittem, hogy antidemokratikus erők rendszeres provokációja nélkül valaha is megtörténhetett volna az a szerencsétlen összecsapás. A kisebbség csak akkor kerül viszályba a többséggel, ha a hatalomnak ehhez érdeke fűződik. Nem tudom pontosan, melyik hatalomról van szó. Nem vagyok meggyőződve, hogy Iliescu fundálta ki ezt a viszályt. A Vatrát nem azonosítom Iliescuval. Viszont, ha elhiszem, hogy a magyar nemzetiség soraiban is voltak provokatőrök, akkor sem hibáztatható az egész magyarság. Tehát nem a magyarokat kell megvédeni, hanem a provokatőröket elítélni. — Azt mivel magyarázza, hogy a magyar kisebbség személyiségeit a lap védelmébe vette olyankor, amikor ellenük éppen rágalomhadjárat folyt? — Például? — Tőkés Lászlót. — Nem álltunk általában a pártjára. De amikor volt az a vita az olasz lapban megjelent interjúval kapcsolatban, kíváncsiságból elolvastam azt az inkriminált interjút. És mit találtam benne? Hogy azért egyetlen vád sem érheti Tőkés Lászlót. Ezt meg is írtam a lapban. Megjegyeztem, nem értem, miért tagadta le Tőkés azt az interjút. Csak a vádaskodást olvasta volna, magát az interjút nem? — Amikor a lap ilyen élesen beleszól a „nagyok“ dolgába, érik kellemetlenségek? — Igen, ha annak lehet nevezni azt, hogy kineveznek amerikai—magyar ügynököknek. Ez, bárhonnan nézzük, előléptetés ahhoz képest, hogy korábban a parasztpárt ügynökei voltunk. — Milyen a szerkesztőség etnikai összetétele? — Mindannyian románok vagyunk. Az álnevek megtévesztést szolgálnak. Egyszer Tamás Mircsának írtam alá egy interjút Cornea asszonnyal. A Vatra be is kapta a csalit, valamelyik képviselője a Parlamentben szóvá tette, hogy na ugye, Cornea asszonnyal már csak a magyarok állnak szóba. Ezután „helyreigazításban“ tisztáztuk, hogy az ellentáborral ellentétben mi inkább magunkat áztatjuk el nevünk magyarosításával, mint Cornea asszonyt. — A szerkesztőség tagjai milyen idegen nyelveket beszélnek? — Egy-két világnyelvet. Magyarul egyikünk sem tud. Én annyit, amennyi Kolozsváron rám ragadt. Amikor magyar szövegrészeket szerkesztünk bele bizonyos cikkekbe, azokat megbeszélem a kislányom nevelőnőjével, aki magyar. — Tehát nem tudnak „nemzetiségiül“ mégis gyakran az az érzésünk, mintha a mi nyelvünkön íródna a lap. — Ez nem nyelvi, hanem felfogásbeli kérdés. Ezt külföldre szakadt románok még nálunknál is jobban érzik. Nekik például idegenül hangzik az, hogy a kisebbségnek adni kell valamit. Hogy hogy adni kell azt, ami természetes? Vagyis, ami jog szerint jár? Szerintem égbekiáltó Rázvan Theodorescu kifakadása, hogy sehol a világon országos televízió nem közvetít más nyelven, csak az állam nyelvén. Hogy lehet ilyent kimondani, amikor ott van az amerikai spanyol tévéadó? És biztosan van még más példa is. Kanadában nem tudom, mi a helyzet, de biztosan van angol és francia nyelvű tévéműsor. Persze, a tévé elnökének igaza lenne, ha már kiépült volna a 2-es műsor. (A beszélgetés kedd délben zajlott le, az újabb tele-diverzió előtt — a szerk.) — Sok romániai magyar szeretné, ha egyszer elszabadulhatna az önirónia. Ilyen hagyományok a magyar zsurnalisztikában is vannak. Egyelőre azonban a heves, ellenséges támadások inkább szentimentális összefogásra késztetnek. Mit gondol, mikor jön el az idő, hogy a Catavencunak magyar testvérlapja lehet? — Őszintén, fogalmam sincs. — Nem mintha nagyon hiányozna, de a Cațavencu nem talál szatirizálni való jelenségeket a magyar kisebbség viselkedésében, vezető személyiségeiben? — Nem hunynánk szemet. Az ellenzéken is elverjük a port, ha rászolgál. — Constantin Ticu Dumitrescu lenne erre a példa? — Nem, az melléfogás volt. Az az anyag meggondolatlanságból került a lapba. Később tudtuk meg, hogy korábban már közölte a Dimineata azt a szöveget, amivel ugyanazok a „szókimondók“ lapunkat is fölkeresték. Gyanút foghattunk volna... A hibát nehezen tudtuk helyre hozni. Ticu Dumitrescu nem volt kapható interjúra utána, azt mondta, ő nem mosakszik, menjünk, tisztázzuk azokkal a dolgot, akik őt rágalmazták. Tisztáztuk. Az illetők levitézlett párttitkárok, besúgók... De térjünk vissza az előző kérdésre. Figyelő szemünk a hatalomra vetjük, azt kell, hogy úgy mondjam, javítani. Nyilván, az ellenzékben is takarítani kell, gyanítjuk, hogy az RMDSZ-ben is. De e téren információ hiányában szenvedünk. Nem bontakoztatunk ki nagyszabású ankétokat. Én amikor elindulok egy témával, összegyűjtöm a tömegtájékoztatásban forgalomban lévő információkat, megfigyelem a tévészerepléseket, meghallgatom vagy elolvasom a nyilatkozatokat, eseményeknél igyekszem jelen lenni. Amint magyar nemzetiségről a televízióban látok, az szerintem elég civilizált megnyilatkozás. Nem vethető össze bizonyos román, úgynevezett politikusok megjelenésével. — De a televízió és a sajtó másfajta információkat is közöl bizonyos személyiségekről ... — Ha az információkat nem tudom ellenőrizni, nem hagyom magam befolyásolni. A hivatalos sajtóban megjelenő dolgokat pedig nem is tartom érdemesnek ellenőrizni. Mint mondtam, sejtem, hogy az RMDSZ-nek is vannak sebezhető, pontjai, de felszínes, általános megfigyelésekre nem alapozhatok. Az a tény, hogy élvonalába küld a régi nómenklatúrából ismert személyiségeket, nem jó. Nem vitatom senkinek az erényeit, de ha valakinek a múltjából előkaparhatnak olyan fotókat, hogy együtt vadászott Ceausescuval, az nem vet jó fényt a pártjára. Ilyen szempontból persze a legsebezhetőbb éppen a Front. Mi azt szeretnénk, hogy az ellenzék legyen tiszta. — Fejezzük be könnyedebb kérdéssel: mit gondol, hát egy kisvállalkozás Catavencu-szerű keménykalavot kezdene gyártani, lenne piaca? A Caragialenosztalgia és a Catavencu népszerűsége formálhatná-e a férfidivatot? — Az ötlet nekünk is eszünkbe jutott. Bukarest központjában szerettünk volna felállíttatni néhány újságosbódét, a tetején Catavencu kalapjával. Egy szélhámos felvett a megrendelésre 200 000 lejt és meglépett. Mire az elkeseredésből magához tért a tulaj, a polgármesteri hivatal megtiltotta ízléstelen bódék felállítását. Egyelőre a terv dugába dőlt, nem tudhatjuk, hogyan fogadná az utca népe a keménykalap látványát. Kérdezett: NITS ÄRPÄD Romániai Magyar Szó • 3