Romániai Magyar Szó, 1991. június (3. évfolyam, 439-464. szám)

1991-06-01 / 439-440. szám

ELVI ELLENZÉKI ÁLLÁSPONTRA KELL HELYEZKEDNÜNK Útban Szabadka felé DURAY MIKLÓS, a szlovákiai Együttélés mozgalom elnöke „megpihent“ Budapesten, hogy találkozhasson a IV. Infrafórum résztve­vőivel, és válaszolhasson a fiatalok kérdéseire. Akkor már levegőben lógott a kormányválság, néhány nappal később Meciar miniszterelnök át kellett, hogy adja a stafétabotot. A szlovákiai magyarság problémái viszont ezzel korántsem oldódtak meg.­ ­ 1989. november 17-től a szlovákiai politikai élet különböző fejlődési sza­kaszokon ment át, és ez kihat a magyar­ság politizálására is. Merre mutat a fejlődés, melyek a legégetőbb­ gondok? — A júniusi parlamenti választások után az őszi helyhatósági választások képez­ték legfontosabb megmérettetésünket, és elmondhatom, hogy az Együttélés politikai mozgalom jól szerepelt. Az 1980-as nép­­számlálás szerint Szlovákiában 11,9 % ma­gyar él, tehát a választópolgárok aránya is hasonló, és választóink 55 százalékának a szavazatát az Együttélés szerezte meg. A 2500 önkormányzati képviselőnk és a 105 polgármesterünk elég jó eredményeknek számít, bár a február végi III. kongresszu­sunkon kifejtettük, hogy azért elégedettek­nek sem szabad lennünk. Bár politikai el­lenfeleink azt tartják rólunk, hogy kisebb­ségi egypárti hatalomra törekedünk, véle­ményünket megfelelően kell értelmezni. Ugyanis mi azt valljuk, hogy a kisebbsé­gek politikai megoszlásuk szerint politi­záljanak, de igazi sikert csak akkor érhet­nek el, ha politikai egységet hoznak létre. Ezt az egységet részben a szlovákiai ma­gyarság háromnegyedére vonatkoztatva si­került megvalósítanunk, amikor a parla­menti választásokon közösen indultunk a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom­mal. A politikai felvilágosító munka terén is előbbre kell lépnünk. Olyanok is jelöltet­ték magukat a helyhatósági választásokon, akik független jelöltként indultak, nem merték vállalni a kisebbségi politikai szí­neket. Mindez a hetven év és elsősorban a II. világháború utáni évek eredménye, hi­szen a meghurcolások, kitelepítések és ül­döztetések emléke a mai napig is él a tu­datokban. A mi mozgalmunk nehezen találja meg a helyét a szlovákiai politikai struktúrá­ban, miv­el a szó szoros értelmében ellen­zéknek tartanak bennünket. A helyható­sági választásokon legsikeresebben sze­replő, kormánykoalícióban részt vevő Szlo­vák Kereszténydemokrata Mozgalom el­nöke (ő lett az új kormányfő — szerk.) nyíltan, kertelés nélkül kimondta egy ke­­rekasztal-beszélgetésen, hogy ő ugyan le­hetségesnek tartja a koalíció megváltozta­tását vagy kibővítését, de ideológiailag el­fogadhatatlannak tartja, hogy két párt be­lépjen ebbe a koalícióba: a kommunisták, azaz a Szlovákiai Demokratikus Baloldal Pártja és az Együttélés politikai mozga­lom. Ennek ellenére mi­­ megpróbálunk konst­ruktív ellenzéki módon politizálni, nem elvi ellenzéki álláspontot képviselünk, ha­nem aktívan — de annál kevesebb siker­rel — szólunk bele a törvényalkotásba. Sőt, múlt év október végén képviselőink megmentették a kormányt a bukástól, mert egy részük inkább a kisebbségek szá­mára hátrányos nyelvtörvényre szavazott, mivel akkor úgy nézett ki, a kormány bu­kása esetén rosszabbra fordul a politikai helyzet. A kormány magatartása mégsem változott irányunkba, tehát jó volna, ha most már végleg okulnánk belőle. A jelenlegi kormányválságot az okozza, hogy a szlovákiai politikának irracionális elképzelései vannak, olyan önállósági po­litikát próbálnak foganatosítani Szlová­kiában, amely a jelenlegi körülmények kö­zött Szlovákia lakosságát csak veszélybe sodorhatja. A szlovákiai politikai pártok túlnyomó többsége azon a nézeten van, hogy a most születő új alkotmányba be kell venni Szlovákia nemzetállamiságát, a szlovák nyelv egyedülállóságát. — Ebben a számunkra is ismerős helyzetben rendkívül nehéz és kilátásta­lan a kisebbségi érdekképviselet. Mit tehet, mit tesz az Együttélés? « — Mi elutasítjuk a nemzetállam koncep­cióját, és az a véleményünk, hogy a civil társadalom alapelveiből kell kiindulnia az­ új alkotmánynak. Amennyiben a többség­ akarata szerint megszavazzák a nemzetál­lamot, és ez nagyon valószínű, nemzetközi ellenőrzést fogunk követelni, ragaszkodni fogunk a kisebbségvédelem alapvető jo­­gához. Lassacskán egyre több, számunkra hát­rányos törvényt tudunk a hátunk mögött. A sok vitát kiváltó nyelvtörvény mellett megszületett egy olyan emberi jogi alkot­­mánylevél, amely a harminc évvel ezelőtti jogi gondolkodás szintjén fogalmazza meg a kisebbségek jogait. Innen világos az a következtetésünk, hogy a kisebbségek helyzetét nem lehet jogi eszközökkel véde­ni, hanem politikai eszközökre van szük­ség. Tehetetlenségünket bizonyítja, hogy a parlamentben mindig leszavaznak bennün­ket, bár az utóbbi időben a prágai Szövet­ségi Gyűlésen egyre többen osztják a véle­ményünket az egy évvel ezelőtti teljes el­utasítással ellentétben. Ez nem változtat eredménytelenségünkön, de feltétlenül biz­tató jel. A tavaly szeptemberi szlovákiai felmérés eredményeire is hivatkozhatok, amikor megkérdezték a szlovák nemzetisé­gűeket, hogyan tartják megoldhatónak a magyar kérdést. Némi optimizmusra szol­gál, hogy míg a tisztán szlováklakta terü­letek lakóinak fele azon a véleményen volt, hogy ezt csak a magyarok kitelepítésével lehet megoldani, addig a magyarokkal együttélő szlovákok közül csak 16% vá­laszolt így. Gondjainkat viszont csak tetőzi a febru­árban megszavazott kártalanítási törvény, amely 1948-tól számítja az elkobzott va­gyonok visszaadását. Márpedig köztu­dott, hogy az 1945-ös kassai kormányprog­ram 8. pontja kimondta a németek és a magyarok bűnösségét, és határozatilag megfosztotta őket vagyonuktól és állam­­polgárságuktól. A földtörvény is hasonló szellemben készül. — Milyen államformává alakul át a mai Cseh és Szlovák Köztársaság? — Különböző elképzelések vannak. Töb­bek között az is, hogy az új alkotmány egy újfajta szövetségi rendszert hozzon lét­re, konföderációsat vagy államszerződé­sest. A szlovák nemzeti pártok, szervező­dések azt szeretnék elérni, hogy Szlovákiá­nak saját helye legyen biztosítva a külön­böző nemzetközi fórumokon, s ez aligha képzelhető el Csehszlovákia fennmaradá­sával. Szerintem az évtized közepéig el­tarthat ez a vita, ez a huzavona, körülbelül addig egyben maradhat Csehszlovákia, ha­csak valamiféle politikai robbanás meg nem gyorsítja ezt a folyamatot. Olyan irányzat is létezik, amely úgy szeretné biztosítani Szlovákia önállóságát, ha ezt a Szovjetunió garantálná. Egyelőre a nem­zeti vonal elképzelése van túlsúlyban, hi­szen — a hasonlóan gondolkodókkal együtt — ők teszik ki a lakosság mintegy 55 százalékát. — Köztudottan rossz a kapcsolat az Együttélés és a Nyilvánosság az erőszak ellen koalíciós mozgalomban szereplő Független Magyar Kezdeményezés kö­zött. Miért? — Az ellentétek elősorban a legfelsőbb szinten léteznek, de kisugároznak helyi szintre is. Mi hibának tartjuk, hogy a szlo­vákiai magyarságnak nem sikerült egyet­len politikai koalícióban indulnia a parla­menti választásokon, ahol az FMK-ra le­adott 40 ezer szavazattal szemben, mi az MKDM-mel együtt összesen 300 ezer sza­vazatot kaptunk. Az ellentétek nem oldódtak, hiszen a parlamenti életben politikai érdekellenté­tek léteznek közöttünk. Ezek elvi lényege az, hogy mi nem tartjuk elválaszthatónak a demokráciától a kisebbségi jogok bizto­sítását, ők pedig igen, és ebben a szellem­ben vállalják a kormányzati szereplést. Egyébként hozzávetőleges felmérések sze­rint a Független Magyar Kezdeményezés tábora a szlovákiai magyarság mintegy 1S százalékát teszi ki. — Milyen a magyar nyelvű oktatás helyzete Szlovákiában? — A mintegy tíz évvel ezelőtti népszám­lálás szerinti hatszázezer magyarnak 240 általános iskolája van, ez 60 százalékkal kevesebb, mint 1950-ben. A magyar isko­laköteleseknek egyharmada nem jár ma­gyar iskolába. A középiskolák szintjén az arányok rosszabbak: a tanulók fele szlo­vákul tanul, és mindössze 18 gimnázium­ban tanítanak magyarul, de ezek zöme ve­gyes tannyelvű. Végül: 3 olyan szakközép­iskolánk van, ahol az ismereteket magya­r nyelven is el lehet sajátítani. Azt hiszem, az adatok maguktól beszélnek. — Ebben a rendkívül kritikus hely­zetben mégis mi a teendő? — A földtörvény megvitatása egyfajta mérföldkő lesz. Úgy néz ki, fel kell adnunk konstruktív ellenzékiségünket, és elvi el­lenzéki álláspontra kell helyezkednünk. Abban sem bízhatunk, hogy egy esetleges kormányátalakítás javítana a helyzetün­kön. "Mindenesetre élni fogunk a helyzet­­nek megfelelő minden politikai eszközzel. Lejegyezte: ÁBRAM ZOLTÁN Mi is az a hetedik színház ? Amikor először láttam a 80-as években Figura-előadást (Tutyi Matyi Móka gyer­mekműsor), a kosár almájával a hóna alatt egy leányka egész közel hajolva ar­comhoz, s merően szemembe nézve rám kérdezett, megdöbbentem. Ha hallottam is hasonló színházi kísérletekről, részem ak­kor volt belőle először. Akkor értettem meg: ez a fajta színház úgy szünteti meg a határvonalat játéktér és nézőtér között, hogy a nézőt, kibillentve a megfigyelő hely­zetének biztonságából, fizikailag is a játék kiszolgáltatottjává teszi. Nemcsak néző már, aki megért és értelmez, hanem részt, aki (bár annak tudatában, hogy mindez játék) egész mivoltával átéli a történése­ket. Alfred Jarry Übü Királyában például azt a rettegést, hogy a süllyesztőbe küldöt­tek között bármikor lehet a következő__ A közönség a színtéren ül, a játék nem­csak előtte, de területileg is körötte és kö­zötte zajlik: amikor Übü hoz egy-egy ret­tenetes határozatot, közben felnyög, jajgat az ország. Hatásában tehát országnyi te­rületet fog át egyetlen színpad, és egyetlen perc parancsot, reakciót és következményt. A pantomimmozgásra épülő kifejező játék nem reprodukálja a történést, hanem an­nak a hatását jeleníti meg. Így képes csa­tajelenetek részesévé tenni a nézőt alig néhány ember, így tud erőviszonyokat, s időben távlatot átfogó folyamatot sugallni egyetlen mozdulat. A hatásaiban egymásra kontrázó groteszk játékot tulajdonképpen mozgalmassá fogja össze: ahogyan fárad­hatatlanul vibrál a színtér, úgy nem lazít­hatnak a néző érzékszervei sem. Összhang­ban áll­hat Bocsárdi László rendező kí­sérletének megvalósítása az Alfred Jarry féle abszurd színház könyörtelen színház­képével: „A néző, aki eljön hozzánk, tud­ja, hogy valóságos műtétnek veti alá ma­gát, s ebben a műtétben korántsem csak a gondolkodás, hanem az érzékei és a teste is a tét. És attól fogva úgy jár majd szín­házba, ahogy fogászhoz vagy sebészhez szokás. Ugyanabban a lelkiállapotban, tud­ván persze, hogy nem fog belehalni, de azt is, hogy nem akármire adja a fejét, s nem úgy fog kilépni, ahogy belépett“. (Antonin Artaud) Übü Király bemutatója 1988-ban bomba­ként robbant Gyergyószentmiklóson. Az újszerűség, másság hatását fokozta az ak­kori politikai konjunktúra: a szellemi és fizikai terror tökéletessé fokozott groteszk képét, szörnyűségeiben is már bizonyos fo­kig nevetséges jelenünket láttuk viszont benne. Sokat töprengtem azon, lehetséges-e, érdemes-e egyáltalán összehasonlítani a két előadást, az egykori b­aliásokból ala­pított Figura Művészegyüttes 88-as bemu­tatóját, s a mai, immár államilag támoga­tott színházi Übü Királyát? Az első nélkül aligha létezne második, ahogyan elődje nélkül, ahigha létesült volna a Figura Stú­dió. Az előzetes tapasztalatok nélkül alig­ha válhatott volna csiszoltabbá a jelen Übü Kir­ály, mint ahogy az eltelt 3—4 év alatt a Bocsárdi rendezői koncepciója is tökéletesedett. Kétségtelenül az is érződött a játékon, hogy a társulat tagjai nem a ledolgozott napi 8 óra után, hanem a napi 1 órában próbálnak. S bár tudtam a szín­házat beindító 90-es szeptemberi felvételi vizsgákról, be kell vallanom, kicsit, kelle­metlenül lepett meg most a szatmári elő­adáson, hogy régi kedves ismerőseimből alig párat fedeztem fel a szereplők között. — A többiek nem áldozták föl a szak­májukat a színházért — világosít fel Árus Zsolt, a Stúdiószínház igazgatója —, hiszen alig alakult színházunk léte meglehetősen bizonytalan. E bizonytalan helyzet egyik furcsasága az is, hogy miközben Csíkszere­dát színházként tartanak számon, vala­mennyien Gyergyószentmiklóson élünk és próbálunk, mert a megyeközpont nem tud tagságunknak lakást és próbakörülménye­ket biztosítani. A tavaly szeptemberben a társulathoz csatlakozni nem kívánó régi tagok helyeit hirdettük meg a felvételin, kizárólagos volt a 33 éves felső korhatár. A jelentkezők száma a helyeknek több mint kétszerese volt: Temesvárról, Kolozs­várról, Sepsiszentgyörgyről, Kovásznáról, Nagykárolyból stb. érkeztek jelentkezők. — Az előadás sikere bizonyítja, hogy a társulat új tagjaival ki tudtátok alakítani az elengedhetetlen alapul szolgáló csoport­­szellemet. Könnyű volt ez, vagy nehéz? — A felvételi egyik fontos mozzanata volt, hogy Bocsárdi László egyenként minden jelentkezővel elbeszélgetett, nem csak rátermettség, de emberi hozzáállás szempontjából is válogatott. Azután hete­ket szántunk arra, hogy a társulat tagjai megismerjék egymást, és magukévá tegyék színházi koncepciónkat. Rengeteg improvi­zációs gyakorlatot és mozgásgyakorlatot végeztünk ebben az időszakban. Bocsárdi László a rendezői szakot végzi Marosvásár­helyen, de péntektől hétfőig itthon van, így hétvégeken folynak a legintenzívebb próbák. Távollétében a próbákat Csák Zsolt vezeti. — Hogyan fogadott benneteket, hivatalossá előléptetett színházat, a szellemi élet? mint hazai — Pozitívumai és negatívumai is van­nak annak, hogy államilag támogatott színházzá lettünk. Amíg nem voltunk azok, nyitottabb volt irányunkban a hivatásos világ, jóakaratúan figyelte megvalósítá­sainkat, biztatóan hátb­aver­eg­etett. Amióta „elismert“ színház vagyunk, riválisokká váltunk, hiszen közönséget, teret igény­lünk, ezért sok régi jóakarónk kezd kriti­kusan viszonyulni hozzánk. Nemrég tartot­ták a rövid színház hetét Nagyváradon. Nem f hívtak meg bennünket, de mi jelent­keztünk, s részt is vettünk rajta. Előadá­sunkon sokkal több néző volt, mint ahány férőhely. Rendezőnk nagyon meg volt elé­gedve az eredménnyel: a zsűri különdíjjal jutalmazta társulatunkat, s értékelésében kiemelte, hogy „még szerencsére érintetle­nek vagyunk.“ A résztvevő magyar társu­latok közül egyedül mi kaptunk díjat, a helyi sajtó mégis bírálta az előadást. De azt is elújságolhatom, hogy Tőkés László­tól nemrégiben saját adományként 10 000 tejes támogatást kapott társulatunk. Előadás után elbeszélgettem a társulat néhány új tagjával. Kíváncsi voltam arra, hányan tudták előre, hogy milyen jellegű színházhoz szegődnek, most hogyan viszo­nyulnak ehhez a színházi világhoz, és hogy érzik magukat Gyergyószentmikló­son? A válaszokból kiderült: volt, aki is­merte a régi Figura-együttest, volt, aki nem is hallott róla ezelőtt. Volt, aki an­­­nyira tudatosan választotta ezt a színházat, hogy a temesvári főiskolát is otthagyta miatta. Mások hagyományos színházra számítottak, s csak a felvételi vizsga rend­hagyó menete döbbentette rá őket arra, hogy itt valami másról lesz szó. Valamen­­­nyien megbarátkoztak a színház szellemé­vel, elfogadják, és vállalják. De van, aki megfogalmazza: — Azért jöttem ide, mert itt pont azt csinálom, amit akarok­, de ezért nagyon sok dologról kellett lemondjak azelőtti életemből. Még tart, még összetart bennünket a lelkesedés, de mi lesz, ha a lelkesedés nem fogja kiegyenlíteni az érte hozott áldozatot? Más a hetedik színház hát, mint hivatá­sos társai. Kísérleti jellege kizárja, hogy önfenntartása érdekében egy „kasszasi­kert“ jelentő vonulatot is kövessen. S le­gyünk őszinték: a társulat egyik-másik tagjából hiányozna is a képesség, hogy könnyűszerrel váltva a műfajok között, egy hagyományos vígjátékban is hiteles le­gyen. Ebben a színházban saját szellemi jövőjének egyik járható útját kell támo­gassa társadalmunk: az „egyetlen“ hetedi­ket. GÁL ÉVA EMESE 41 WmmMmmmm BIRTÓK JÓZSEF felvételei BÓLYAI JÁNOS* Máltán (Töredékek a szabadító erőkről) (1) Reménytelenül keresem a reménykedőket. (2) ó, szabadság — hívőd vagyok, hadd legyek papod. . (3) Hisz gyermekfővel megismertem már, szász s román vásárokba járva, • a kongruenciát, ■ . hogy ember emberséggel osztva ugyanolyan maradék­­osztályokat ad. (4) Mi haszna az extrapolációnak bly halmazra, melynek elemei különbözők? (5) Gy­erekérvelés: — Nem baj, majd hívom a bátyám, aki erős. .— De az én apukám a te bátyádnál is erősebb. — A nagyapámnak viszont vadászpuskája van,­­ 1 sörétes. —­­Az én nagyapám nagyapja viszont tüzér volt, és ágyúval lőtt. (6) (Fabula) Vajon megállítja-e a rókát a tyúkevésben az a tény, hogy a tyúk ősei már sárkánykígyók voltak, mikor az övéi csak silány erszényes pockok? (7) Csak egyenlőségben juthat szóhoz a különböző. (8) Ha elorzod valaki helyét, még nem helyettesítetted. (9) Nem hős apákra ( ) hős anyákra ( ) (10) Próbáljatok megérteni, nálam bölcsebbek, Ne oktassatok a gőgre. (11) Meghalt a Jövővel terhes? Vágjátok fel a hasát­­ ’ • — sectio caesarea-t — hátha élő MÁR a gyermek! Április végén került megrendezésre a budapesti Országos Széchényi Könyvtár szervezésében az a nemzetközi konferen­cia, amelynek témája OLVASÁSI SZO­KÁSOK A VÁLTOZÓ VILÁGBAN volt. A konferencia az IFLA (International Federation of Library Associations) Ol­­­vasáskutatási bizottságának és az IRA (International­­ Reading Association) né­hány kiváló képviselőjének meghívásával egy tágabb horizontú gondolat- és infor­mációáramlás elindítója kívánt lenni. Mi­vel hiányzik egy nemzetközi folyóirat, amely az olvasás szociológiájával, lélek­tanával és pedagógiájával foglalkozna, a kutatási módszereket, hipotéziseket és a vizsgálati eredményeket nyilvánosan meg­vitatni csak ilyen tematikájú konferen­ciákon lehetséges. A Budapesten megrendezett konferen­ciára a szervezőbizottság sokféle érdek­lődésű szakembert hívott meg, s először az ilyen jellegű találkozók történetében részt vehettek a nyugat-európai országok könyvtárosai, tanárai mellett nemcsak a kelet-európai országok képviselői, ha­nem szép számmal a kisebbségben élő magyarok reprezentánsai is. Jó volt ta­lálkozni a jugoszláviai, kárpátaljai, fel­000900 000000000000000000009000000000000 KÖNYVTÁR ÉS PIACGAZDASÁG vidéki könyvtárosokkal, tanárokkal, taní­tókkal, kicserélni velük tapasztalatainkat, megvitatni közös gondjainkat. A konferencia háromnapos program­ja biztosította azt a keretet, amelyben mind elméleti, mind empirikus jellegű, de eredeti, saját kutatáson alapuló, rövid előadásokban ismerkedhettünk a könyv­tár és társadalmi környezete, a társadal­mi folyamatok és olvasási szokások, a szépirodalmi művek befogadásának kér­déseivel. A gyerekek, fiatalok és az olva­sás kérdésköre szinte minden elhangzott dolgozatban jelen volt, éreztetve azt, hogy az ifjúság körében ma már kevésbé népszerű olvasás, azaz inkább a nem ol­vasás, mindenütt foglalkoztatja a nevelő­ket, és a könyvtárosokat egyaránt. Elhangzottak előadások a társadalom könyvtárképéről, könyvtárhasználati szo­kásokról, a könyvtárak túlélési stratégiái­ról, a demokratizálódás és a könyvtár vi­szonyáról, de a résztvevők figyelemmel követhették az olvasási szokások válto­­­zásait, rétegspecifikus szokásokat a könyv- és könyvtárhasználatban, valamint a kü­lönböző társadalmi rétegek életszemléle­te, értékrendje és az olvasás közötti ös­­­szefüggéseket. Érdekesek és tanulságo­sak voltak azok az előadások is, amelyek az ízlés és az olvasmányválasztás ös­­­szefüggéseit, az elvárás horizontját vizs­gálták. Tanulságosak voltak az olvasási és könyvtárhasználati szokások változásai­ról, az olvasás tanításának módszereiről és azok hatásáról, olvasásfejlesztési kí­sérletekről beszámoló munkák is. A változó világban az olvasók új igé­nyekkel keresik fel a könyvtárakat — Keleten és Nyugaton egyaránt — és a könyvtárostól nemcsak azt várják, hogy valamilyen olvasmányt nyomjon a ke­zükbe, hanem azt is, hogy irányítsa őket igényeik kielégítésében. Idősek, fiatalok, gyerekek olvasóvá nevelésében a könyv­táros nem politikai, ideológiai munkával foglalkozik, hanem nevel, ízlést alakít, tudományos kutatást végez. A szociális elkötelezettségű könyvtár olyan straté­giát kell kidolgozzon, hogy valóban ott­hon érezhesse benne magát bárki. A változó világ a piacgazdaság kérdés­körében is új elvárásokat támaszt a köny­­tárral szemben. Érdekes volt látni, hogy Európa egymástól távoli vidékein is, mennyi hasonló vagy azonos probléma merül fel az olvasás területén. A könyv mindenütt drága, a könyvtárfejlesztésre kiutalt állami alapok egyre kisebbek, s a könyvtárak túlélési stratégiája egyre nagyobb gondot jelent. Olyan módszerek és eljárások kerültek megvitatásra, mint a szolgáltatások bevezetése, sikerkönyv­tár működtetése kölcsönzési díjjal, illet­ve a könyvtár jövedelmezővé tétele. Az előadásokat hallgatva egyre-másra tolultak fel a hazai olvasáskultúránkat érintő kérdések. Mennyi mindenen kéne változtatni ahhoz, hogy legalább gyerme­keink úgy nőjenek fel, hogy ne szenved­jenek hiányt sem könyvekben, sem hoz­záértő irányításban. S ha iskolai könyv­táraink siralmas állapotára gondolok, ak­kor már nemcsak a kérdések merülnek fel, hanem a körülményekből adódó hát­rányos helyzetünk is egyre siralmasabb. Gondoljuk csak el: a diktatúra évtizedei­ben hány ezer politikai tartalmú, érték­telen mű kötelező megvásárlása emésztett fel hatalmas összegeket, hogy aztán 1989 decembere után szemétre kerülve űrt hagyjon maga után? És vajon hány olva­sója volt ennek az irodalomnak, ha e­­gyáltalán lehet ezzel a szóval illetni eze­ket a lélekölő könyveket? Csupán a ko­lozsvári Brassai Sámuel Líceumból több mint 1500 cím (!) került szemétbe, s he­lyette alig valamivel gazdagodott az ál­lomány. S ha még azt is figyelembe ven­né valaki, hogy mennyit vesztett ez a könyvtár azzal is, hogy egykori, régi könyvállományát „megőrzésre“ beolvasz­tották az akadémiai könyvtáréba, akkor már egészen reális helyzetkép tárul elénk. S ez csupán egyetlen példa. A változó világ körülményei között, bárhol is a világon — hiszem — csak az alkotó, építő, a kudarcot is vállalni tudó habitus viszi tovább a világot. Vörös­marty Mihály szállóigévé vált szavaival élve: Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. CS. KOVÁCS KATALIN Emlékműavatás Csíkszentmártonban ■ Emlékművet emeltek annak idején Csíkszentmártonban az első világhábo­rúban elesett falubeliek és a csekefal­­viak emlékére. Aztán a második világ­háborúban újra megfizette a község a maga emberadóját, de ezek az újabb áldozatok az új hatalom szemében már nem voltak „emlékműképesek“. Sőt, a régi emlékművet is megcsonkították itt-ott ismeretlen kezek. Aztán a régi emlékmű mellé új kezdett épülni, azzal a szándékkal, hogy a régit eltüntessék. Pünkösd vasárnapján a központba gyűlt Csíkszentmárton népe az eredeti formájában visszaállított, s most már a második világháború áldozatainak ne­vét is megörökítő emlékmű ünnepélyes felavatására, megszentelésére. Az ünnep­ségen részt vett a magyarországi test­vérközség, Isaszeg küldöttsége is. Meg­ható és felemelő ünnepség volt azok emlékére, kik poraira szülőföldtől távol nyugszanak, de akikre emlékezni­­ kötelesség. (Birtok József) Művelődés szponzorokkal Pünkösd első napján kezdődött a Nagyhomoród menti művelődési hét. Úgyhogy a bágyi református templom­ból a vártetőre megy a tömeg. Szabad­téri ünnepélyre. A rendezvény során természettudományi, iskola- és egyház­történeti előadások hangzottak el, a földtörvényt jogászok és mezőgazdasá­gi szakemberek értelmezték. Maszelka János székelyudvarhelyi festőművész, a korábbi esztendőkből (és korábbi al­kalmi táborokból) jól ismert művészeti igazgató idénre is illusztris festőket, szobrászokat hívott meg. Közben be­ígérkezett a zsákbéki néptáncegyüttes. A művelődési hetet a székelyudvarhe­lyi Szőke és Moldován cég szponzori­­zálta. A divatszón innen és túl: néhány héttel ezelőtt egy székelyudvarhelyi iskolarendezvényt támogatott az ATI Kereskedelmi KFT. Ezt csak azért,­ mert nem árt tudni, hogy föl lehet pártolni így is a közjót. (Oláh István) RMDSZ-kórus alakult Szatmárnémetiben. A vegyes­kar — melybe még várnak tagokat — minden csütörtökön este próbál a szer­vezet székházában. Mikor köszöntjük az új kórust egyben kifejezzük remé­nyünket, hogy a tagok az együttének­­lés mellett megtartják saját hangjukat is (s.l.) Nemzetközi béke szimpózium Nagybányán Háromnapos rendezvénysorozatra ke­rült sor a Zazar-parti városban május harmadik hetének végén, a Romániai Béke Szövetség rendezésében. Stefan Milcu akadémikus, a fent említett szö­vetség elnöke és Ioan Grigorescu író, a Szövetség végrehajtó titkára mellett jelen voltak a megye és a város ve­zetői, a máramarosi és a szatmári or­todox egyházmegye püspöke, az Ifjú­sági Alapítvány képviselői, országos és megyei közművelődési és művészeti é­­letünk számos egyénisége, külföldi meg­hívottak, valamint a sajtó megfigyelői. Számos értékes beszámoló hangzott el a kultúrának a jelenlegi demokratizá­lódási folyamatban betöltött szerepé­ről, a kultúra és a tolerancia, az em­beri magatartás összefüggéseiről, a kul­túráról mint az erőszakot befolyásoló tényezőről. (Farkas)

Next