Romániai Magyar Szó, 1991. szeptember (3. évfolyam, 519-542. szám)

1991-09-03 / 519. szám

1991. szeptember 3. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • REPLIKA Találkozásaim az ostobasággal és a gyűlölködéssel... Képzelt és egyoldalú beszélgetés fenti témáról a 20 éve elhunyt Jancsó Elemér­rel, a magyar irodalom egykori egyetemi ta­nárával. Kedves Jancsó Elemér professzor úr, ki már olyan rég elköltöztél egy talán jobb, de mindenesetre nyugodtabb világba... ne haragudj a háborgatásért, hogy Veled sze­retnék egy-két gondolatot közölni az aláb­biakban az ostobaságról, és — mint már jeleztem írásom címében — a gyűlölk*-' ról is, mely érzéseket egyre gyakrabban fedezek fel el- és felszabadult és ezért irá­­nyíthatatlannak tűnő szólásszabadságunk­ban. 20 év... nagy idő, mióta Te nem követ­heted aggódó figyelemmel az erdélyi ma­gyarság sorsának alakulását szép bár szu­verén hazánkban. Engedd hát meg nekem, hogy röviden beszámoljak odaátra Neked az itt történtek egy részéről. Kényszerszülte beszámolóm csupán az el­múlt két évre vonatkozik, annak is csupán néhány eseményére. Lehetséges, újat nem adok mondani Neked, mert állítólag a ha­lottak mindent tudnak. 1989 decemberében, nagy tűzijáték köze­pette, valami történt országunkban. Hogy pontosan mi, az most nem fontos, de egy biztos, a sok durrogásnak és füstnek egy kézzelfogható eredménye van: a sajtósza­badság. Mit jelent ez a sajtószabadság? Pontos . rabban itt hálunk mit jelent ez? Mit mond­­jak, kedves professzor úr? Az első időkben elszabadult a pokol: írt, panaszkodott, di­csekedett a sok nevén cenzúrázott, noreálg társ és polgártársnő: itt akkor boldog, boldog­talan, okos, buta, szép és csúnya — és írt Var­’a László is. „Tollat ragadott“ kétes demokráciánk­ban mindenki, aki úggy érezte: írói és egyéb képességeit nem fejthette ki a kom­munista elnyomásban. Kitárulkoztak és megnyíltak ezek az emberek, mint tehén­szar, ha aszfaltra hull. De az idő, ugye, már eltelt sokak, sokunk felett: kései sirató helyett veszett dühük a megváltozhatatlan múlt felé fordul. A „bű­nösök“ leleplezése következik — élőké és holtaké egyaránt — 30—40 év távlatából ma már leellenőrizhetetlen kijelentéseket tulajdonítanak elsősorban a halott íróknak stb. Mert ők már nem tudnak védekezni és cáfolni — a sírveremből. Ki nem teljesült életmegnyilvánulások ezek a gyűlölködő utólagos odamondások (mi más lenne ennek az oka, mint a feltűnni vágyás? Ha már kitűnni nem sikerült...) Egy ilyen jellegű írás került kezembe (RMSZ, 505—506. sz. — szerk. megj.) ked­ves Jancsó Elemér professzor úr, melynek címe: Találkozásaim a marxizmussal... Irta, sőt aláírta: Varga László. Mint már a cím is sejteti, szerzője ironikus hangon ír a marxizmusról, annak akkori képviselői­ről kincses városunkban, mint például De­meter János, Gaál Gábor, majd később még Balázs Sándor is megkapja a magáét... Hogy aztán a cikk legvégén ... de türe­lem, oda is eljutunk. 35—40 év távlatából Varga László úr le­leplezi ezeket a marxistákat, akik még, minden egyéb bűnök mellett, a régi egye­tem elnevezését is megváltoztatták (Ferencz József Tudományegyetem) Bolyaira. Azok­ra úgy látszik Varga úr nem haragszik, akik aztán Bolyairól Bábelre keresztelték az épületet... Odamond a halottaknak,, bát­ran. (Van egy közírónk, aki a decemberi események után már csak kisbetűvel írja le, hogy Ceaușescu, így: ceausescu. ő már ilyen bátor. Igaz, várt egy kicsit, amíg agyonlövik a diktátort, és aztán durran­­tott oda neki ő is jelzőhalmazaival.) Nem részletezem Varga László írását, melynek olvasásakor én is enyhe undort éreztem ... olyan undort... — de idézem őszerzőségét:.......ez csak a sokunkban élő enyhe undor, amit én nem tudok olyan szépen kifejezni, mint Bözödi György szállóigévé vált epigrammáiban pl. amikor Jancsó Elemér Arany Jánost a feudalizmus szekértolójának, Toldi Miklóst a kizsákmá­nyoló kulák típusának bélyegezte, ezt a sírverset költötte számára. ..Itt nyugszik Jancsó Elemér Be kár ezért a veremért“. Kedves professzor úr, mit szólsz — no, csak esztétikailag — ehhez a „szépen ki­fejezett“ versikéhez? Nevetsz, ugye? Per­sze, hogy mosolyogsz, hiszen te tudod, amit c jámborsága Varga uram nem tud, vagy nem akart tudni. Bözödi György számos ilyen és ilyen jellegű tréfás sírverset fab­rikált — elsősorban barátairól. Nem sejt­hette, hogy „szépen kifejezett“ sorait valaki majd sok év távlatából saját rágalmai alá­támasztására próbálja majd felhasználni. Varga László úr tehát hivatkozik egy „szép kifejezésű“ versikére. No, most én itt nem akarok Varga úr ízlésével szembe­szállni, ha neki ez az ízlése, lelke rajta. Idézek én neki jó szívvel még egy-két Bö­zödi „szépen kifejezett" versikét. Mindezek előtt helyesbíteni szeretném a műélvező Varga Lászlót: a Jancsó-vers eredetije a következőképpen szól: „Itt nyugszik Jancsó Elemér bár ezért a veremért.“ Bár véleményem szerint ez a hülye két­soros nem ér még egy pontosítást sem, de megteszem ezt Varga úr kedvéért, ha majd szabad óráiban ilyen és hasonló költői termékeken emésztődik, legalább a pontos szövegeket használja... Bözödi György fent említett „verse“ olvasható a Limes 1989. október I. évfolyam 1. szám 173. ol­dalán a Kopjafák c. alatt. Hogy örömet szerezzek Varga úrnak, és fejlett szépérzékét továbbra is csiklandoz­zam, idézek még egy-két ilyen „szépen ki­fejezett“ versikét: „Itt nyugszik Kiss Jenő, csakis azért, mert hitt Nagynak is“. Vagy egy újabb marxistaellenes doku­mentum, ami esetleg enyhe undort vált ki újra Varga úrból... „Itt nyugszom én Bözödi Megölt az üldöződi Hogyha én ezt tudtam volna Köpönyeget vettem volna“. A nagyrabecsült (most itt megspórolok egy rakás dicsérő jelzőt) Kós Károlyról emígyen ír Bözödi, szintén sírverset: ✓ „Itt nyugszik Kós, az öreg Többé nem zireg-z öreg. Bár épített, ne írt volna. Vagy ha írt, épített volna. Miért is volt politikus. Most nem volna ittlakás“. Feltételezem joggal, hogy Varga László Kós Károlyt és életművét fenti, „szépen kifejezett“ hatsoros alapján ítéli meg. Ta­lán az irodalomtörténetbe bekerül majd a Varga László-i „életmű-értékelő“ mód­szer (ami nem marxista!): „olvasd el a sírverset, a többi nem is érdekes“. Hát gyönyörű, mit mondjak? Kós Károly persze, értette a viccet... bizonyára. De nem másolom tovább ki Varga úrnak a dicső versikéket. Olvashatja kedvére ő­­ket a Limes (nem marxista) fent jelzett számában. No, de hagyjuk a „gyönyörű" költemé­nyeket, térjün át arra, miket tanítottál te, kedves professzor úr, a magyar irodalom­ról e szerint a Varga László szerint. Nem idézem újra ő rágalmazásait Rólad. E­­helyett, engedd meg professzor úr, bemu­tatlak az olvasónak (az olyan olvasóknak is, akik, lehetséges ez is, csupán Varga László, „jóindulatú és tárgyilagos“ meg­emlékezéséből ismernek Téged). Majd ők vagy az emlékező barátok, volt tanítványok el fogják dönteni, mondhat­­ta-e ezt Jancsó Elemér Arany Jánosról, Toldiról... Lássuk, ki volt Jancsó Elemér (azonkí­vül, hogy „kár ezért a veremért“). Jancsó Elemér született 1905 áprilisá­ban Marosújvárt, elhunyt 1971 novembe­rében Kolozsvárt. Kilenc nyelven beszélt... A budapesti Eötvös Kollégiumban tanult (nem tudom, mond ez valamit Varga úr­nak?). Francia nyelvtudását Párizsban tö­kéletesítette — ott sokáig együtt lakott jó barátjával, Cs. Szabó Lászlóval (aki még leleplezésre vár az utókor lelkes és elfo­gult önjelöltjeitől). Szerkesztette az Er­délyi Ritkaságok sorozatot — 14 kiadat­lan erdélyi munkát jelentetett meg — a saját költségén, vagyis a saját ráfizetésé­ben. Lemásoltatja, majd összegyűjti A­­ranka György ismert és ismeretlen leveleit (kb. 1300 darab — teszi ezt szintén a saját tanári ráfizetéséből). Bejárta szinte az egész világot — de mindig hazatért, jóllehet hívták tanítani Budapestre, Párizsba, sőt, Amerikába. Ma­radt, vállalta az erdélyi sorsot. 1944 után is Erdélyben él... tanár a Bolyai, majd a Babes-Bolyai egyetemen. Nemzedékeket tanít magyar irodalomra. Tanulmányainak, cikkeinek száma több e­­zer. Rengeteg általa felfedezett adattal járult hozzá a felvilágosodás korának is­meretanyagához (Részletesebb életművét I. a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötetében.) Nagyon röviden ez az a Jancsó Elemér, akire Varga László enyhe undorral emlé­kezik ... Nevessünk, professzor úr, a kutya is megugatja a halott oroszlánt, mégiscsak kutya marad ... Főleg, ha messziről ugat... majd 40 év távlatából. De visszatérek Varga úr költői ízlésére, melyet még egy költői kérdéssel is illuszt­rál: „Vajon uszítás-e, ha ezeket megírom?“ — kérdezi áttöprengve a szerző, majd si­etve válaszol is saját magának: „Pontosan annyira, mint a Temesvári Kiáltvány 8. pontja, mely akkor is érvényes, ha cím­zettjei véletlenül magyarnak születtek“ ... Kedves professzor úr, itt, ha értelmezé­sem nem csal, Varga úr az ellen tiltakozik a maga módján, hogy ti, régi marxisták és egyebek, ne vegyetek részt, ne vállaljatok vezetői funkciót az ország irányításában. Kedves professzor úr, teljesítsd egy ké­résem, kérlek, ne támadj még fel ország­irányítást bitorolni. Sok az olyan ember itt fenn a földön, akik miatt nem érde­mes feltámadni. Akik miatt még feltá­madni sem érdemes ... Most ugye nekem is — hogy ne marad­jak alul — valami olyan undorfélét kelle­ne éreznem, mint Varga úrnak, de ne es­sünk, ugye professzor uram, a nyugdíjas lelkipásztor úr hibájába. Dobjuk vissza ő fröcskölődéseit kenyérrel. Nem is ke­nyérrel, hanem versikével búcsúzom Var­ga László úrtól, aki nem tud olyan „szé­pen kifejezni“, mint Bözödi. Ezzel a sze­rény versikével egyrészt saját magamat mulattatom, másrészt talán halhatatlansá­got epigrammáskodom itt össze Varga Lászlónak, mint tette ezt annak idején Bö­zödi a kortársaival. Búcsúzom hát, min­den udvarias tiszteletet mellőzve Varga úrtól, egy kedves — ő ízlésének feltehető­leg megfelelő — halotti versikével: „Van egy kripta, barna Nyugodj benne, Varga. Lengyen rajta zászló, Nem kár érted, László“. Te neked pedig, jó Jancsó profesz­­szor, mit mondjak egy szomorú, halál­évforduló kapcsán? Azt, hogy az erdélyi sorstragédiához a Varga Lászlók is hozzá­tartoznak? Érdemes volt ezt, az Erdélyben­ mara­­dást választani? Te tudod, professzor u­­­­ram, talán odaát tisztázzátok ezt Áprily Lajossal egy csendes „esti párbeszédben“... folytatva egy 1964-ben elkezdett barát- és múltidéző beszélgetést... Vajon Kuncz Aladár is véleményt nyilvánít ebben a kér­désben odaát?... Vagy hallgat, az ő csen­des mosolyával...? Professzor úr, a Varga urak ellenére — pihenj békében. JANCSÓ MIKLÓS Szerk. megj.: Ismét szeretnénk hang­súlyozni, hogy a szerkesztőség nem mindenben osztja a közzétett szerzők írásaiban kifejtett véleményt, mint a­­hogyan azok stílusával, esetleg stílus­­talanságával sem ért(het) mindig egyet. Ugyanakkor nem zárkózhat el a vitás és vitára ingerlő anyagok közlésétől, mint ahogyan az azokra beérkező vá­laszok közreadásától sem, főleg, ha a­­zok jelenségeket, viszonyulásokat is tisztáznak, hozzájárulnak múltunk újraértékeléséhez. Sajnos, ebbeli szán­dékunk nem minden esetben vezet si­kerhez, a szópárbaj néha a személyes­kedés síkjára csúszik. (RMSZ) Föld[1]-gondok a Arad megyében egy nagyobb mezőgaz­dasági társulás Nagylakon próbált az elsők között megalakulni. Azóta sok víz lefolyt a Maroson, de hogy eddig igen kevés tör­tént korai elhatározásuk gyakorlati kivite­lezéséért, arról igazán nem ők tehetnek. A földtörvény életbe ültetésének mos­tani stádiumáról a határmenti városka pol­gármesteri hivatalában BURDEAN IOAN agrártechnikussal beszélgetünk. — Első kérdésem: hány hektáron, hány mezőgazdasági egység ténykedett eddig Nagylak határában? — Városunkhoz 12 000 hektár termőföld tartozik, ebből 6044 ha a néhai Mureșul és Victoria termelőszövetkezeteké, a többin az Állami Mezőgazdasági Vállalat, illetve a Zöldségtermesztő-farm gazdálkodik. A kollektívek földjét 4889 személy között kellett volna kiosztanunk, de úgy, hogy va­lamennyiük jogos tulajdonából lefaragtunk volna 31 százalékot (procent de diminuare), ahogy azt a törvény előírja. Mi viszont egy kis utánajárással kiderítettük, hogy az állami vállalat olyan földeket is bekebe­lezett, amiről papírunk van, hogy nem le­het az övék. Ily módon 2241 hektárral bő­vült a kiosztandó terület. — És ez elég? — A kifüggesztett lista alapján csupán heten fellebbeztek, három esetet helyben megoldottunk, alig négy került a megyei bizottsághoz. Persze jóval több kontesztá­­lás lett volna, ha nem vagyunk előrelá­­tóak. Itt, Nagylakon, ugyanis, divat, hogy a keresztnév is apáról fiúra szálljon. Mi, fiatalabbak három-négy azonos név ese­tén nem tudtunk volna mihez kezdeni, ha nem választunk ki idejében hét szlovák, illetve román, idős embert, akik bizony jócskán megkönnyítették az eligazodást, és időt is nyertünk segítségükkel. A nehe­zebbje persze a földek tulajdonképpeni kiosztásakor következik. Erre csak egy példát említenék: F.S. 3,64 hektárnyi föld- nagy lépés előtt két tíz örökös között kell majd elosztani, s ha közülük csak ketten nem akarják vala­milyen okból egymás mellett a földjüket, már kész a cirkusz. Nekem, személy sze­rint van egy másik nagy félelmem is. Elő­fordulhat, hogy búza nélkül maradunk jövőre... — Miből gondolja? — Nézze, mire kiosztjuk a földeket, már rég túlvagyunk a búza optimális vetési ide­jén. Ráadásul a gabonaféléket mifelénk harmadszorra vetették ugyanabba a föld­be. Aztán meg a kukorica betakarítása kö­rül is nehézségek lesznek. Az emberek még letörik a termést, de a szárat valószí­nűleg nagy részük ott fogja hagyni, hisz jövőre már nem az övé az a darabka föld. Tavaly is ugyanígy történt. Bár ne lenne igazam... Tény, hogy Nagylakon akad már vagy negyven magántraktor is. — A nagylakiak milyen formában fogják megművelni a földjüket? — Lesz itt vagy négy-öt társulás. A legnagyobb, a Bogár István mérnöké, mintegy 800 hektáron fog gazdálkodni, Sándor Aurélék csapatának is összejött vagy 170 hektár. Tudok olyanról is, aki csa­ládi vállalkozás formájában fogja meg­művelni tízhektárnyi örökségét. P­ál­teán Mihairól van szó. Neki már van saját traktora is, de egyelőre még a közöst aratja. — És mit tesz majd ön, a mezőgaz­dasági szakember? — Én Bihar megyéből kerültem ide, ne­kem itt nem jár csak ötven ár. Azt föl­tétlenül meg kell művelnem, hisz öttagú családomat a mostani fizetésemből képte­len vagyok eltartani. Egyébként semmi jó­ra nem tudok gondolni a jövőt illetően. Egyelőre lássuk a földosztást... PÉTERSZABÓ ILONA 20. TVJszet Erarranc. . M»M›M·M·M«M«M·M·M·M·M·M·M·M·M·M« 1­694-ben tatárok ütöttek be Felcsikra.. •Sok falut feldúlván, visszavonultak. Sán­dor János kapitány a vészt elvonul­tnak hívén, a felgyűlt fegyveres népet hazabo­­csájtotta, minden elővigyázati rendsza­bály nélkül, de még a határszéli szorosok­ra való­ felügyelést is mellőzte. A tatárok becsapott előcsapatának­­ visszavonu­lása csak csel­ volt, mert három nappal később az egész tatár had rácsapott Csíkra, s magát az alkapitányt is család­jával­­együtt elfogván, egész Felcsíkot végigdúlták, minden faluját felégették, az ellenállókat levágták és 7000-nél több foglyot hurcoltak el.­­Amikor Felcsíkon már semmit sem talál­tak, a Somlyói kolostor kirablására indul­tak. Nagy volt a rémület. A szerzetesek elmenekültek Háromszékre, csak Nizet Ferenc, a belga származású,­ igénytelen szőrcsuhába öltözött szerzetes maradt ott, négy konfráterrel. A kolostor udvara tele volt menekültekkel, akiket páni félelem fogott el. Nizet annyira fellelke­­­sítette a­’ tömeget, hogy elhatározták: szembeszállnak a veszéllyel. A szerzetes a kolostorban lévő fegyverekkel fölfegy­verezte a férfiakat, azután a Kissomlyó aljában hadállásba vitte őket, hogy na­gyobbnak látsszék a sereg. A toronyba és a­ ■ tábora élére nagy számú dobost és puskásokat helyezett, azon utasítással, hogy a tatárok­­ közeledtére nagy lármát, üssenek. Mirza kh­án mit sem sejtve közeledett a kolostor felé, akkor rémült csak meg igazán, amikor váratlanul­­iszonyú dobper­gés, harangzúgás, lövöldözés fogadta, s egy csatarendbe állított hadsereget látott. A khán volt az első, aki megfordí­totta lovát és futni kezdett, követte, őt az egész dűlő csapat. Nizet serege közéjük vágott és­­ kétfelé szakítot­ta a tatárokat.­ Kis részük Gyimesen­ át, a többi Alcsík felé menekült­. Itt állt az alcsíkiak tábora, s a tatárok két tűz közé kerültek. Otthagyták gazdag zsákmá­nyukat, foglyaikat és eszeveszetten mene­kültek Szentlélek és Hosszúaszó felé. De Xantus Benedek királybíró által veze­tett népfelkelők útjukat állták.. Ott hul­lott f el a vad csordának­ nagy része, de elesett a népet vezető királybíró is. Ott van ma is az akkor elégett Hossúaszók­ alul az ún. Xantus kápolna romja, melyet a győzelem emlékére, szeretett­ királybí­rójuk és vezérük sírboltjául emelt a nép. A Fitód melletti hegyen a Vereskő nevű emlékkő áll, melyet a hagyomány szerint e csaták megörökítésének emeltetett a nép. csíki menyecskék a csatákban viselt fekete kucsmák emlékére, ekkor cserélték fel az addig divatos fehér fakötőjüket­­a feketével. (Csikszék) Csergő Kata M« M<M<M<M<M< M<M<M<M<M< M<M<M<M<M< Igyérádmagyarós mellett emelkedik Kati hegyese.­ A lépen bővizű forrás buzog fel, mely télen sem fagy be soha, ez a Kati kútja. ^Miind a két név Csergő Katá­nak, egy hős székely lánynak az emlékét őrzi. T­atárdúlás idején a tatárok Magyarósra­­ is elvetődtek. Közeledtükre a nép a Vár­bércre húzódott és falakat emelt a véde­kezésre. A gabonát és egyéb értékeket a pincébe vermelték el, fegyvereiket meg előkészítették. Nemsokára megérke­zett a tatár sereg, elözönlötte a völgyet, és egészen körülzárta a várat. Bevenni­­ nem tudták, mivel a székelyek hősiesen védekeztek. De ez ostrom sokáig tartott és segítségre nem volt semmi kilátás. A férfiak kezdtek elcsüggedni, közeledni látták az elkerülhetetlen véget. Ekkor lépett elő Csergő Kata, aki lány létére is olyan erős volt, hogy vetekedhe­tett akármelyik­ férfival. De nem csak a karja volt erős, hanem a szíve is. Élé­re állott a kicsi csapatnak és kiütött­a várból, a már elbizakodott tatárokra. A mindenre elszánt székelyek vágták őket, mint a répát. Csertje Kata olyan vitézül küzdött­ az öldöklő harcban, hogy meg sem­­sérült. A tatárok végül is elmenekül­tek s a várnép felszabadult. Ekkor alapították a vár alatt elterülő lapályon Magyarós falut, az éltető forrás közelében. A forrást a bátor székely lányról nevezték, el. (Marosszék) Veszélymező M›M›M010KM›MCMCM0KM›M›M›MCH›MC /V Bekecs aljén erdőktől körülvett me­ző terül el. .A tatárjárás idején erre az eldugott helyre menekült a környék lakossága. Egy darabig, itt nyugtuk is volt.­­Egy idő után a fegyverforgató férfiak elszéled­tek­ élelem után. Éppen távol vol­tak, sitnikor egy áruló rávezette a tatáro­kat a menhelyre. Rárohantak a hídra, a védtelen nőkre, gyermekekre, öregekre, egy részüket­­ rabszijra ■ főzték,­­ a­’ többit legyilkolták. Mire a férfiak megtértek, csak pusztulást találtak, hullákat és vér­tengert. E gyászos nap óta viseli a tisztás a Veszélymező nevet. ’ Tőlem messze tőle van egy domb, a Palota.’ Ezen barátok laktak, akik borzadva kellett­­­ák a Veszélymezőn foglyul ejtették kétség­­beesett sikoltozásait. Segíteni nem tudtak­­ rajtuk, mert nem volt fegyverük, de időt nyertek arra, hogy harangjukat és kincsei­ket a kolostor kútjába rejtve, maguk elmeneküljenek. A kegyetlen tatár csorda a veszélymezői öldöklés után a Palotára vetette magét,, de 3.. felnért kincseket nem találták meg.’ Mérgükben földig rombol­ták a Palotát. A barátok nem is költöztek vissza a régi helyükre, hanem Mikházán építettek új kolostort. /V tatárok az elrabolt szép nőkkel és gyermekekkel a Szakadét bércein át igye­keztek a Kisküküllő völgye felé. (Foly­ta­tjuk) .— * SZÉKEL­Y VÁRAK LEGENDÁI ÉS MONDÁI összeállította: C S E H GÁBOR Caritas szeretetszolgálat Vajdahunyadon Ebben a nagy vaskohászati központban a római katolikus Plébánia Caritas szolgá­latot tart fenn, amely a gyulafehérvári ér­sekség hasonló nevű jótékonysági, a ke­resztény szeretet nevében cselekvő Caritas­­szervezetének itteni kirendeltsége. Vezető­je, bélyegzőt kezelő elnöke FÓRIS ISTVÁN nyugalmazott mérnök. Vele beszélgettünk.­­ Önöknek sikerült viszonylag rövid idő alatt eredményeket felmutatniuk, tevé­kenységükhöz anyagi hátteret teremteniük. Hogyan? @ Régi tervünket váltottuk Va­lóra ennek a szeretetszolgálatnak a beindí­tásával, működtetésével. Itt, Vajdahuny­ad központjában, a katolikus templom mellet­ti, jogilag mindig is a Fer­enc-rendiekhez tartozó épületegyüttesből számunkra fel­szabadítottak hét termet, s ezzel megoldó­dott a ruhafélék, az egyéb adományok tá­rolásának, osztályozásának nagy gondja Mi több, a leendő magyar nyelvű magánó­vodát, az RMDSZ-nek székházát és a könyvtárat is itt kívánjuk berendezni, pontosabban, utóbbi kettő már itt is tevé­kenykedik. Ebben az évben, június hónap­ban Ausztriából érkezett adományokból 400 személynek osztottunk ki egyenként 5000 lej értékű ruhafélét, rászoruló csalá­doknak felekezetre, nemzetiségre való te­kintet nélkül. Ezt a tevékenységet, az újabb adományok beérkezése után, lehetőségeink függvényében, folytatni kívánjuk.­­ Mire gondoltak ezenkívül?­­ Tíz idős, jobbára mozgásképtelen emberen segítünk, ami ab­ból áll, hogy főzünk rájuk, bevásárolunk részükre, és még lakásuk, otthonuk taka­rítását is mi végezzük. Pénzadományokat is kezelünk és átveszünk részükre, és abból is segítjük őket, hiszen közülük többen is kisnyugdíjasok vagy éppen jövedelem nél­küliek. Úgy tervezzük, hogy még legkeve­sebb tizenöt idős emberen fogunk hama­rosan ilyen módon segíteni. Külföldi Ca­­ritas-szervezeteken keresztül eddig három igen súlyos betegnek szereztünk drága gyógyszereket, és itt sem nézzük azt, hogy a rászoruló, a hozzánk forduló milyen nemzetiségű vagy vallású. Ha az itteni RMDSZ orvostagjai bevonásával a­ havi egyszeri, felnőtteknek és gyermekeknek szánt ingyenes rendelést beindítja, a ked­vezményes, ingyenes gyógyszerellátást, be­szerzést mi fogjuk biztosítani kapcsola­tainkon keresztül.­­ Úgy hallottuk, öt it­teni vallásfelekezet írásban rögzített e­­gyezményben vállalta egy ökumenikus ká­polna megépítését a városi kórház terüle­tén. Ezt is a római katolikus plébánia és Caritas kezdeményezte ... " Valóban, ezt az ötletünket az ortodoxokon, a reformá­tusokon, az újkeresztényeken kívül a helyi polgármesteri hivatal és a kórház­­vezető­sége is támogatja. Csakhogy egyelőre ke­vés hozzá a pénz, úgyhogy minden erre szánt adományt szívesen veszünk, foga­dunk ... Hadd zárjam azzal, hogy Cari­­tas-szervezetünk igazi lelke, legnagyobb segítőm Stelli József páter, vagy ahogy itt jobban ismerik, Benedek atya, ferences , házfőnök, aki minden erejével e nemes célú tevékenységet ténylegesen is vezeti, szervezi, végzi, nap mint nap.­­ A rászo­rulók nevében is köszönet érte. DEÁK LEVENTE HURRÁ, PRIVATIZÁLUNK! Mivel az erre vonatkozó törvényt nemrég az ország elnöke is jóváhagyta, ki hogyan tudja — és teheti —, máris alkalmazza. És mert miniszterelnökünk megnyerte a fo­gadást a mezőgazdasággal, a gépesítés foka olyan magas lett ebben az ágazatban (is), hogy az már szinte láthatatlan. Az egyé­ni kezdeményezés azonban már lépten-nyo­­mon látható, a piros-tarka fűnyíró és trá­gyázó „erőgépeket“ például Brassó köz­ponti parkjában f. hó 7-én délután csodál­hatták meg munka közben az arra tévedő bel- és külföldi érdeklődők. A rendezvény egyetlen hiányossága, hogy nem biztosították a találmány kellő védelmét egy olyan városban, ahol hem­zseg a külföldi konkurens. És akkor mi lesz a „nem adjuk el az országot“ jelszó­val? NÉMETH ZOLTÁN Brassó Nincs szeszes ital Miközben az italkimérések gomba mód­ra szaporodnak, és egyre több olyan közé­lelmezési egység található Zilahon is, ahol korábban nem, most viszont előszeretettel italokat árusítanak, a megyeközpontban nem ritkaság az olyan cukrászda, ahol e­gyáltalán nincs szeszes ital. A városköz­pontban három cukrászda, egy kávéház vívta ki a fogyasztók elismerését azzal, hogy nem a gyors haszon került előtérbe, hanem gondoltak a gyerekekre. Vigyáznak az egészséges környezetre, nem létesítettek füstös kocsmákat. S lám, nem panaszkod­nak, vendéghiányra azért, mert a kávéhoz sem lehet rágyújtani. (fejér) MEGBOLYGATOTT VILÁG Jobb volt tegnap t­ ­ényleg, jobban éltünk volna teg­nap, N. Ceausescu idejében? Hányszor hallok ilyen és ehhez hasonló rezignált, letört szöveget, per­sze kérdőjel nélkül, egyre többször üti meg a fülem ilyen elkeseredett kifaka­­dás utcán, az üzletek előtt sorbaállás közben, hivatalok folyosóján, gyárud­varon, buszmegállóban,, sokfele. Az em­berek egyre nehezebben viselik el a mindennapok alattomos és megalázó terhét, a bőszítő korrupciót, a kiszol­gáltatottságot, a fölgyorsult inflációt, a pénztelenséget, nincstelenséget, az á­­rvshiányt, a közellátás anarchiáját, az é­­let elrendezetlenségét, és ha lehet még fokozni, a mindent eliszapoló balkani­­zálódást... Olyan közeli­ség és olyan tapintható a tegnap, hogy mégis, mikor ilyent hallok, megkérdem magamban én is: csakugyan rosszabbul lennénk, mint tegnap a nyílt diktatúrában? Az is igaz, a rossz közérzet, mi er­délyi magyarok éppen a lehető legrosz­­szabb közérzet világában élünk ... Ezt a rossz hangulatot nem kell terjessze senki hatóság vagy hatalom, kitermeli ezt az élet spontán módon maga is. Néha mégis zavarba hoz, amikor olyan közismert tegnapi figurák, akik a kö­zelmúlt minden lehetőségét meglova­golták és haszonélvezték, manapság bo­rúsan aggodalmaskodnak a jelen gond­jai fölött... Ilyenkor aztán akár biz­tosra fogadhatok, hogy hamar bejön az ismerős fordulat­­. „Ne legyünk fele­dékenyek, hát harminc év alatt nem történt semmi jó? Nem épült ipar? Nem épültek lakótelepek, blokknegyedek?“ — Hallgatok, NO COMMENT, pedig be jó kérdések következhetnének: igen, igen, de mibe került az egész volunta­­rizmus, ez az értelmetlen, eszeveszett építkezés? A világ egyik legkorsze­rűtlenebb és leginkább energiaigényes ipari bázisával rendelkezik Románia. A városok betonfalanszterek, a falvak el­néptelenedtek, ne is folytassam... Rögtön fokozódik ez a különös rossz érzés, mikor arra gondolok, hogyha Moszkvában sikerült volna a puccs, akkor Bukarestben és Szófiában belát­hatóan rövid idő alatt tragikusan meg­keményedett volna a politika... De nem sikerült a puccs. Minket erdélyi magyarokat amúgy sem kényeztetett el a 89-es karácsonyi váltás: számunkra a legfontosabb, a kisebbségi iskolapolitika lényegében nem változott, engedélyeztek magyar osztályokat, de önálló, autonóm iskolá­kat, intézményeket, egyetemet nem. Megmaradt a velünk szembeni örö­­■ kös gyanakvas/.-rcafru-diktatúra aáafcfcu «mindann­yiajj tudjuk.. .a türelmetlen:»: asszimilációt 0kommunista •.pisR. 1 politikája' 'burkolta az„ideológia’ teli­­lébe. Az RKP zseniális vezére, N. Ceausescu a nemzetiségi kérdést egé­szében­ a biztonsági hatóságokra ruház­ta, a szekuritatéra, és „leányvállalatai­ra“. Amikor a milícián az embereket verték, a gumibotot vagy a rúgást kísé­rő mocskos káromkodás és a jelző — „bi­tang horthysta!“ — egyszerűen annyit jelentett, hogy bitang magyar. Most mégis történt valami: a többségi nacio­nalizmus, a sovén szándék, a homogeni­­zálás és a magyarok háttérbe szorítása leplezetlenné és láthatóvá vált. A szél­sőséges sajtóban, a hecclapokban na­ponta olvasható. A kommunista párt­­dicstelen funkcióját egy láthatatlan,,­arc nélküli háttérhatalom érvényesíti, ne csapjuk be magunkat, a ,Vatra Roma­­neasca vagy a Nagy-Románia Párt csak a díszlet. Mindezek után, hogy tagadhatnám a reménytelenséget? Megismételhetem a kérdést: tényleg, nem kerültünk rosz­­szabb, veszedelmesebb körülmények közé, mint ahogy eddig voltunk? A társadalmi hisztériáról kortársaink közül a legfontosabb és a legtárgyilago­sabb diagnózist Bibó István hagyta ö­­rökül ránk ... „A politikai hisztéria ki­indulópontja mindig a közösségnek va­lamiféle megrázkódtató történelmi ta­pasztalata, (...) olyan, amelyről a kö­zösség tagjai úgy érzik, hogy annak el­viselése és a belőlük származó problé­mák megoldása a közösség erejét meg­haladja.“ És ezzel máris kelet-európai méreteket öltött minden problémánk. Csak Hor­vátország, Szerbia, a Balti­kum, Ukrajna, Besszarábia, Észak-Bu­­kovina, az egész térség társadalmi át­változásának traumáival mérhetjük mi saját erdélyi életünk megoldhatat­lannak tűnő gondjait. Hiszen a napra­kész politológia ezt a váratlan jelensé­get, a túlzott várakozások nyomán be­következő elkerülhetetlen és robbanás­sal fenyegető TÖMEGES CSALÓDÁSt „kelet-európai szindrómának“ nevezi. Dehogy vagyunk ma­­ jobban, mint voltunk tegnap, de mindenképpen MÁSKÉNT vagyunk. Tagadhatatlan az, hogy benne vagyunk a fordulatban, a változásban, összebilincselve önma­gunk tegnapjával, a diktatúra romjai között,­­ de legalább megadta nekünk a történelem, hogy valami egészen MÁST akarhatunk és merhetünk! A mi gyarló világunkat hosszú távon már nem lehet a, tegnapi módszerekkel kor­mányozni. A változás mélyreható re­formokat követel. Márpedig a végiggond­dolt és sikeres reform a legbölcsebb forradalom. Ha csak annyi történt, hogy már ő­­szintén és nyíltan beszélhetünk­ egy­mással, magyar a magyarral, sőt, a ro­mán a magyarral is, ez egymagában azt jelenti, hogy elmozdult az élet a holt­pontról. A nyilvánosság, a nemzetközi nyilvánosság mindegyre a kisebbséget pártolja, a nemzetközi garanciák a meg­maradásunkat szolgálják. Ez a jótevő nyilvánosság igazából csak most épül ki, ezután intézményesedik Európa ke­leti mezsgyéjén. És bármennyire nehe­zen hihető, mégis, puccsok, előre ho­zott kierőszakolt­ helyhatósági válasz­tások, kisebbségellenes­ alkotmányter­vezetek ellenére is az elkövetkező idő, a változás iránya, a trend a normális ci­­vilberendezkedésnek, a polgárvilágnak kedvez .majd. MAROSI BARNA : ti& T rr­­ k íí íi. > ■ . i-*-* ■VJ* ..

Next