Romániai Magyar Szó, 1992. július (4. évfolyam, 769-795. szám)

1992-07-01 / 769. szám

1992. július 1. KÁDÁR GYULA: A romániai magyarság rövid története XIV. A székely szabadságjogokért folytatott küzdelmek M­ég a XIV. században is a székelyt nemesnek tekintet­ték, így például 1346-ban Sényei Pálnak elég volt igazolnia a székely származását ahhoz, hogy az ország bármely részén szabad embernek számítson. A székely va­gyonközösség akadályozta a magánbirtok kialakulását, ezért a vállalkozóbbak igyekeztek a Székelyföld szomszédságában birtokadományhoz jutni. Elsősorban a Székelyföld közelé­ben lévő vármegyékben és a Székelyföldbe ékelt Felső-Fehér vármegye területén lettek nagybirtokosok. A XIII. század­ban Apor és Kézdi székely családoknak a birtokába kerül Bálványos vára és környéke. Magyar és szláv jobbágyokat telepítettek ide, megpróbálták kiterjeszteni hatalmukat a szomszédos Kászonra is, de ezt a csíki székelyek 1324-ben megakadályozták. A Barcaság­ és Sepsiszék közti „Székfölde nevű területen 1252-ben a Nemes, a Mikó és a Kálnoki csa­ládok jutnak jelentős birtokhoz. Lassan-lassan kialakulóban van egy vagyonosabb réteg, amely a XIV., de főként a XV. századtól kezdődően már nem egyenrangú a közösség tag­jaival, hisz annak elszegényedő, katonai szolgálatra alkal­matlan elemeit igyekeznek szolgaságba venni. A XV. szá­zadban a jogfosztások egyre sűrűbben csaptak át lázongás­ba. Mivel Székelyföld a keleti határok mentén, a kun, ta­tár, moldovai, török betörések útjában van, ezért a központi hatalom is érdekelt a nagyszámú szabad, önfenntartó kato — 33 —­naréteg fennmaradásában, és saját érdekében nemegyszer avatkozik be a villongásokba, igyekszik megakadályozni a székelység tömeges eljobbágyosodását. A könnyűlovas harc­modor a keleti határokon egészen az újkorig hatékonyan al­kalmazható harcmodor volt, míg a nyugati határszélen már korán rátértek a páncélos lovassági hadtechnikára Mind­ezen feltételek mellett a közszékelység „támadásaival“, küz­delmeivel is magyarázható, hogy a székelység megőrizhette szabadságjogait. A közszékelyek harcait, küzdelmeit nem téveszthetjük össze a parasztfelkelésekkel, mert ők a szé­kely szabadságjogokért, olyan jogokért küzdenek, melyek a köznemesek jogaihoz hasonlíthatók, vagyis a katonai szol­gálatuk fejében mentesítve vannak a ló-, később ököraján­dék kivételével az adófizetés terhe alól, ugyanakkor saját maguk kebléből választják vezetőiket, döntenek a közössé­güket érintő kérdésekben. A székely szabadságjogok védel­mében már 1446-ban és 1453-ban Hunyadi Jánosnak, 1466- ban Mátyás királynak kell beavatkoznia. Az 1466-os zabolai gyűlésen a székelyek kimondták, hogy a közszékelyeket nem lehet szolgaságba venni, munkát is csak önszántukból vál­lalhatnak. A bíráskodásban, a közigazgatásban pedig kéthar­mad részben képviseltetik magukat. A szék kapitányait, hadnagyait és a székbírákat a régi rendszer alapján választ­ják. A központi hatalmat a székely ispán által kiválasztott királybíró képviseli. Az 1466-os szabályozással azonban még nem ért véget a közszékelység forrongása. Jó részük nemhogy már könnyű­lovas szolgálatra is alkalmatlan, hanem alig-alig képes ele­get tenni a gyalogszolgálatnak is. Mátyás király 1473-ban újból szabályozza a székely társadalom katonai szervezetét. Eszerint a szabad székelység három katonai rendet alkot, melynek alapja a katonai alkalmasság. Az első kategóriába kerültek azok a székelyek, akik legalább három fizetett lo­vassal indulnak a csatába, ők alkották a főemberek (primo­­res) osztályát, a lovasszolgálatra alkalmasak a „lófők“ (pri­­mipili) osztályát, míg a többség, a közrendűek a gyalogosok (a pixdarii) rendjét alkották. Azok az elszegényedett, kato­nai szolgálatra alkalmatlan székelyek, akik egyik kategóriá­ba sem illettek bele, e szabályozás után törvényesen is szol­gaságba juthattak. Mátyás halála után II. Ulászló (1490—1516) és II. Lajos (1516—1526) uralkodása idején a főurak hatalmi vetélkedé­sei, az egyre sűrűbb török betörések, valamint a Székely (Dózsa) György vezette parasztháború kiélezte a székely társadalomban feszülő ellentéteket (is). A székely közren­dűek 1505-ben Udvarhelyen és 1506-ban Agyagfalván tar­tottak úgynevezett nemzetgyűléseket, ahol éppúgy fegyve­resen jelentek meg, mint a Rákos mezején össze-összegyűlő köznemesség. Szigorú törvényeket hoztak a közszékelyek ér­dekében, az egyenlőséget mes­sérti előkelői ellen — 41 —­ ­si győzelmét. Ezt megelőzően már 1521-ben elesett Nándorfe­­jérvár, Zimony és Szabács vára. A családi kapcsolatokban bíró II. Lajos (1516—1526) visszautasította I. . Szulejmán 1520—1566) békeajánlatát, bár a török visszaverésére nem volt elég katonai ereje. Ilyen feltételek közt kezdte meg 526-ban Szulejmán serege a Száván való átkelést. A ma­gyar védelem kezdetben a kalocsai érsek, Tömöri Pál alig néhány száz katonájából állt. II. Lajos általános hadfelkelést hirdetett, a jobbágyok fel­­­egy vérzését is elrendelte. A mindössze 25 ezer embert számláló haderő vezetői Tömöri Pál és Szapolyai György volt. Augusztus 29-én a mohácsi síkon azt a hadrendet dol­gozták ki a magyarok, hogy nehézfegyverzetű lovasrohammal megbontsák az ellenség táborát. Ez kezdetben eredményes­­ volt, de a balszárny megfutamodott. Mintegy 15 ezer eaber volt a veszteség, köztük nagyszámú főúr és a király. Ezalatt Szapolyai János mintegy 10 ezer főnyi erdélyi had­serege a Tisza b­al part­ján táborozott. Szulejmán cseltől, tártyán nagyon­ óvatosan haladt előre, megszállta Budát, de nem hitte, hogy a hatalmas területű Magyarországról csak ennyi haderőt állítottak volna­­ ki, ezért még szeptember 12-én elrendelte a visszavonulást, miközben elpusztította a Dunántúlt, a Duna és a Tisza közt­i területeket, csak a szerémségi várakban hagyott őrséget. A mohácsi vész néven ismert csata után fokozódtak a széthúzó erők közti küzdelmek. A nemességet az új király­­választás érdekelte. Az egyik párt az ország leggazdagabb őurát, Szapolyai Jánost (1526. november 10-én), míg a má­­sik párt (december 17-én) Habsburg (I.) Ferdinándot (1526— 1564) választja királlyá. Ferdinánd, II. Lajos sógoraként, dinasztikus szerződés alapján igényelte a magyar trónt. Tá­mogatói a Német-Római Birodalomtól remélték a török el­­eni fellépést. Az úgynevezett magyar párt, János (1526— 1540) király pártja, kezdetben belpolitikai sikereket kö­v­­velhet el, de külpolitikai törekvései csődött mondtak. Ferdi­­nánd német zsoldoscsapatok élén 1527-ben legyőzte Szapo­­yait. János király Erdélybe, egykori tartományába húzódott vissza. Itt azonban Ferdinánd hívei ellene fordítják Perényi Péter vajdát és a szász városokat. A János-pártiak — 1528- ban — ismét vereséget szenvedtek, minekutána kénytele­nek Lengyelországba menekülni. Szapolyai a szultán segít­ségével visszanyerte az ország keleti felét, Buda fővárossal. Az országnak tehát két koronás királya van, két részre tagolódott, amelyek közt tovább folytak a pártharcok. 1538- ban Váradon megegyezett a két király, elismerve a fennál­ló helyzetet, azzal a kikötéssel, hogy János király halála után, az ő országrésze is Ferdinánd uralma alá kerül. Idő­közben János király feleségül vette Jaggelló Izabella len­gyel királylányt, és fia született. Amikor meghalt, 1540-ben, a fia, a kis János Zsigmond, kéthetes volt. A gyámul kine­ — 45 — mely városok és a király (fejedelem, vajda) által meghívott tekintélyesebb birtokosok, az úgynevezett regalisták. 1556-tól már nem a rendek, hanem kizárólagosan az ural­kodók hívhatták össze a diétát (országgyűlést), az előterjesz­tett javaslataikat „általában“ szó nélkül elfogadták. A kül­­ügy, a hadügy az uralkodó kezében, a pénzügy, az adómeg­ajánlás formailag az országgyűlés hatáskörébe tartozott. A rendeknek még volt némi beleszólási szerepük a helyi köz­igazgatásba. Az uralkodó akaratával való dacolásra ritkán került sor. Az államapparátust Szapolyai János Budán, az 1526 előtti mintára szervezte újjá, de az erdélyi vajdák mel­lett még működtet néhány személyből álló irodát. György barát próbálkozik egy kancellária megszervezésével is. Ez 3—4 titkárból és írnokokból áll, feladatuk az ország pénz­ügyi, diplomáciai, hadügyi és jogszolgáltatási kérdéseinek a megoldása volt. Az ún. nagy kancellária első kancellárja Csáky Mihály lesz 1556-ban. A jogszolgáltatás biztosítására szervezték meg 1559-ben az ún. kisebb kancelláriát, élén az ítélőmeseterrel és az ország első főbírájával. Külön kincstartót is kineveztek fő­adószedővel együtt. A hadseregvezetők a jelentékenyebb vá­rak kapitányai közül kerültek ki: Várad, Déva, Kővár és Huszt. A fontosabb tisztségekkel még a megyei főispánokat, a székely székek vezetőit bízták meg. A régi közigazgatásu­kat, önigazgatásukat teljes mértékben csak a szászoknak si­került megőrizniük. A felsorolt hivatalnokok csupán támogatták, kiszolgálták a fejedelmet. A főbb tisztviselők tagjai voltak a királyi­ fejedel­­mi tanácsnak, e tagok egy részét az országgyűlés jelölte ki. Mivel a tanács tagjainak többségét az uralkodó kénye-ked­­vére nevezhette ki, ezért a központi hatalom is korlátlan. Az erdélyi fejedelmek ténylegesen abszolutista uralkodók, a kancellár kivételével más szerv nem szólhatott bele az állam­vezetés kérdéseibe. Minden központosítás mellett e vezetés nem mondható sem korszerűnek, sem szakszerűnek. Az er­délyi fejedelmek abszolutista uralkodását tette lehetővé a rendiség gyengesége. Míg a korábbi magyar királyságban, de a Habsburg-vezetés alá került királyságban is, az erős rendi­ség kifejlődése révén, az uralkodói elithez tartozó személyek kivégzése ritkaságszámba ment, addig Kelet-Magyarországon Izabella királynő­­egyszerűen legyilkoltatja a számára veszé­lyesnek gondolt főurakat, Báthory István vajda pedig nem várta meg a rendek döntését a kerelőszentpáli csatában részt­vevő ellenzék kivégeztetésére. Báthory Zsigmond sem gon­dolkodott sokat, amikor elrendelte a törökpárti politikát óhaj­tó ellenzéki főurak kivégzését. Az erdélyi rendiség gyengeségét magyarázza az is, hogy ezt az államot tulajdonképpen nem a belső erők hozták lét­re. A török birodalom elsősorban a gazdag Nyugat felé akart terjeszkedni, ebben pedig a hatalmas Habsburg-birodalom állta útját. Erdély kívül esett a török terjeszkedés fő irányán, a maguk részéről pedig a Habsburgok sem akartak túl sok 42 é vezett Fráter György (1482—1531) megszervezte a csecse­mőnek II. János néven való királlyá választását. György barátot tekintik az önálló erdélyi állam megte­remtőjének.. 1540-ben sikerrel védte meg Budát, Ferdinánd hadai ellen. 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. év­fordulóján, a „városnézőbe“ indult janicsárok elfoglalták Budát. Fráter Györggyel közlik, hogy II. Jánosnak meghagy­ják a Tiszántúlt és Erdélyt, évi 10 000 aranyforint adófize­tés mellett. A­ hadakozások véget értek, Magyarország pedig három részre bomlott: a Habsburg jogai alatt levő királyi Magyarországra (Felvidék és a nyugati határvidék), a kö­zépső rész a török hódoltság alatti terület Budával, míg az ország keleti része töröktől függő, bizonytalan státusú ál­lammá válik, melynek története az Erdélyi fejedelemség né­ven válik ismertté. I. Az erdélyi fejedelemség születése (1541-1586) a) Új állam születik (1541—1571) A­z erdélyi állam létrejöttének folyamata már 1526 után megkezdődött, de ténylegesen Báthory István 1586- ban bekövetkezett haláláig tartó 60 év alatt formáló­dott ki. A kialakulás szempontjából döntő időszak azonban az 1541 és 1571 közti három évtized. Míg 1541 előtt­­ csak lehetőség az önálló államiság, 1571 és 1586 közt már a Habsburgok által is elismert állammá vált, addig az 1541 és 1571 közti időszak a tényleges formálódás, államépítés kora. 1526—1541 között az északi és a nyugati országrészekből szerveződik a Habsburgok vezette magyar királyság, a kö­zépső országrész török uralom alá került, a keleti részben pedig egy másik királyság alakult ki I. és II. János királyok uralma alatt. 1571-től a koronázás jogán a Habsburgok már csak magukat tekintették magyar királyoknak, később pe­dig ezt erősítették meg a váradi, a gyalui, a nyírbátori meg­egyezések. A keleti magyar királyt, a speyeri egyezmény értelmében csak a fejedelmi cím illeti, s bár II. János (a köztudatban helytelenül használt János Zsigmond fejede­lem), hirtelen közbejött halála miatt még magyar királyként hunyt el, mégis az államjogi szempontból a döntő fordulat ekkor kezdődik. Habár a speyeri egyezmény ratifikálására nem került sor, II. János, mint „Magyarország választott királya“ ekkor egyezik ki a másik magyar királlyal,­­és­nyert el a „János Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek fejedelme“ címet. E bizonytalan státusú államala­— 43 — kutat tehát egészen 1571-ig „királyság“, élén a lengyelek, a franciák és a török Porta által elismert királlyal. II. Jánost (1540—1571) vajdai minőségben Báthory István követi. Báthory csak lengyel királlyá való ...választása , után érvénye­sítheti a speyeri egyezményben előírt fejedelmi címet. Az ő uralkodása alatt fejeződött be, szilárdult meg véglegesen az önálló államiság. A váltakozó kiterjedésű új ország területe, melyet a so­kat emlegetett egyezmény is elismert, magába foglalta az egykori erdélyi vajdaságot, valamint Máramarost, Krasznát, Közép-Szolnok és Bihar megyéket, ezeket később Partium­­nak (Részeknek) nevezték. Bár a szerződés nem­ rendezte Temesköz, a lugosi-karánsebesi bánságok, Arad és Zaránd megyék sorsát, ezek is az új államtesthez tartoznak. A fel­sorolt területek nagysága mintegy 100 ezer km 2 (a mai Ro­mániához tartozó — 1918-tól — nagyságrendű terület), melyből a történeti Erdély (felfelé kerekítve) 59 ezer km­. Miután Fráter (más néven Martinuzzi)György (1482—1551) II. János gyámja 1341 októberében­ sikertelenül kísérletezik, a Habsburgokkal való­ kiegyezés tető alá,hozásával,­­ erős kézzel fog hozzá az erdélyi állam megszervezéséhez. Az „Erdélyi fejedelemség“ megnevezés a nem hivatalos , szó­­használatban már az 1560-as években megjelent, de állam­­jogilag csak 1571 után lesz érvényes. György barát az új állam közigazgatási, politikai meg­szervezésének bázisává az erdélyi püspökség hatalmas bir­tokait, a solymosi-lippai uradalmak jövedelmeit teszi. Az erdélyi uralkodók (akiknek megnevezése 1571-ig királyok, majd vajdák és 1594 után egyértelműen fejedelmek) hatal­ma épp a kiterjedt kincstári uralmakra fog alapozódni. Ez már az állammá szerveződés időszakában az ország birto­­­kainak 15—20 százalékát, azaz több mint 700 falut foglalt magába. A gyulafehérvári, dévai, váradi, kővári uradal­makhoz csatolják később a Báthory-uradalmakat, majd a Bethlenek és a két Rákóczi György birtokait is. Fráter György, a gyám a Tiszától északra fekvő területek és a Bánság kivételével korlátlan úr, bár formailag Izabella ki­rálynő, II. János király anyja vezeti az országot. A baráti kincs­­tárnoki, királyi helytartói, valamint az ország főbírói tisztsé­gében a legfőbb hatalom. A történeti királyság legfőbb méltó­ságainak tisztét — a nádor, az országbíró, a kancellár, a tárnok­­mester — betöltetlen hagyta. Nem neveztek ki új vajdát sem, de a mindennapi kormányzási feladatokat Kemény Jánosra, s köznemesi származású alvajdára bízták.. Miután Fráter György legveszélyesebb ellenfele, az 1534—1540 közt erdélyi vajdai méltóságot betöltő Majlád István török fogságba ke­rült, adva voltak a feltételek arra, hogy az 1542. január 20- án Marosvásárhelyen megtartott országgyűlés elismerje a királyi helytartó uralmát. A tordai országgyűlés — márci­usban — hívta vissza Lengyelországból Izabella királynőt — 46 — energiát rápazarolni, s ezzel fölkínálták neki a lehetőséget, hogy egyfajta ütközőállammá alakuljon. Az egységes és erős rendiség kialakulásának talán legfon­tosabb akadálya épp a három rendi nemzet volt, amely együttműködött ugyan, de a köztük lévő ellentétek soha nem egyenlítődtek ki. Egymással szemben állt a gőgös nemes, a szabad állapotú székely és a polgári beállítottságú szász mentalitása. A törökbarát politika mentette meg egyébként Erdélyt a bekebelezéstől, bár a Porty már 1546-tól követelte Becskerek, tehát a Délvidék egyik jelentős várának átadását. A török mohóság ellen, e bizonytalan helyzetben, Izabella királynő és György barát 1548-ban kénytelenek alkudozásokba lépni a Habsburgokkal, és 1549-ben megkötik a nyírbártori egyezsé­get, melynek célja a két ország egyesítése Ferdinánd,jogara alatt. Ennek ellenében Izabellának és fiának felajánlották a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségeket. Fráter Györgyöt pedig kinevezték Erdély vajdájának. Izabella (1540—1559) azonban sérelmezte a nélküle megkötött egyezményt, sietett feljelenteni saját kormányzóját a Portán. Ugyanakkor Petro­­vics Péter bánsági hadak élén a királyi család támogatására Erdélybe érkezik. A királynő parancsára kizárják György barátot Gyulafehérvárról. A helytartó sem marad tétlen, ösz­­szegyűjti hadait és hatheti ostrom után megnyitja a főváros kapuit. Az október 29-i tordai országgyűlésen a fegyveresen összegyűlt rendek mellette sorakoznak fel. A budai pasát, Kászimot, Török János kényszeríti visszavonulásra, a havas­elvieket Kendi János, míg Ilie moldvai vajdát György barát veri ki. Ilyen körülmények között Izabella november 30-án kénytelen kibékülni helytartójával. 1551-ben azonban ismét kiújulnak a fegyveres összecsapások. A barát, az ország egy­ségesítésének céljából, isarit felajánlja Ferdinánd­nak az or­szágot, aki kinevezi őt Erdély vajdájának, a pápa pedig bí­­borosi méltóságra emeli. A trónról lemondatott királynő­­ fia kénytelen elhagyni Erdélyt. 1551 nyarán Giovanni Bat­tista Castaldo és Nádasdy Tamás országbíró vezetésével 6—7 ezer főnyi sereg érkezik Erdélybe, miközben a rumeliai kep­­lerbég, Szokollú Mehmed is támadási parancsot kap. Habár Fráter György időben elküldte a szokásos adót, a török mé­gis megszállta Becsét, Becskereket, Csanádot és Lippát. Ez utóbbit csak a királyi hadaknak sikerült felmenteniük. A Szüleimén Ahmed másodvezér vezette török főerők tá­madásának a mintegy 80 ezres sebet és 1­6 lövet ostromá­nak kitett Temesvár őrsége Losonczi István vezetésével tíz rohamot vert vissza. A négy hétig sikerrel véd°kező Temes­vár eleste után török birtok lesz Karánsebes és Lugos is. Ugyanebben az időben Ali budai pasa seregei ostromolják a Nógrád és Hont megyei várakat. I. Ferdinánd — Castaldo vádaskodásaira hallgatva — bi­zalmatlan Fráter György iránt, narancsára Sforza Pallavicini zsoldosvezér megszervezi — 1551. december 17-én — a 70 I XV. Dózsa parasztháborúja atyás halálával lezárult egy korszak, az oligarchia megerősödött, az állam jövedelmének nagyobb részé­re a bárók tették kezüket, a király nem volt képes megakadályozni a főurak hatalmi visszaéléseit. A zsold nélkül maradt katonák kódorogtak, éleződött az ellentét a fő- és köznemesség, a nemesség és a jobbágyok, a zsellérek közt. Pestisjárvány, éhínség szedte áldozatait. A felhalmo­zódó gyűlölet 1514-ben robbant ki, amikor Bakócz Tamás (1442—1521) bíboros a pápa felhívására keresztes hadjáratot hirdet a pogányok ellen. A keresztes hadjáratra való fel­hívást április 19-én adták ki. A hadsereg élére — május közepén — az 1470 táján, a Kézdivásárhely közeli Dálnok­­ban született kisnemes Székely Dózsa György került. Mivel a szervező hadsereg élére nem állíthatták egyik bárói párt vezérét sem, így esett Bakócz választása Dózsára, a nándor­fehérvári lovashadnagyra, akinek népszerűségét növelte az egyik török főtiszttel vívott párbajban aratott győzelme. Azonban a királyi kincstár üres volt, a főnemesség nem akarta vállalni a keresztes háborúban való hozzájárulást, annak terheit, így tovább éleződött a török ellen fegyvert f/irrAL- ec­o­nomoccófl Iz­rn f­­­ollontóf Mósik­ szezon#in Rab­irz A b) Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1571-1586) a­ z 1571. május 25-i országgyűlésen az erdélyi rendek „minden további és szó nélkül“ Erdély fejedelmévé Somlyai Báthory Istvánt (1533—1586), Bihar várme­gyei magyar főnemest választják, aki már 1559-ben elnyerte ­­39 — 1506- ban a király, fia születésének tiszteletére, elrendelte a székely ököradó, az úgynevezett ökörsütés behajtását. A katonáskodó, nemesi öntudattal vértezett székelyek az adó­fizetést nemes emberhez méltatlannak tekintették. A szé­kely öntudatot táplálta még a­­XIII. század óta elterjedt hun hagyomán­y, mely szerint ők őrizték meg a legtisztábban a hun—magyar harci erényeket. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a székelység megtagadta a­z adó beszolgáltatását, a forrongások lecsillapítására­ a fogarasi kapitányt, Tömöri Pált, a későbbi mohácsi hadvezért küldték. A rendcsináló kapitány azonban sebesülten menekült vissza Fogaras vá­rába. Újabb királyi seregek bevetésével sikerült megfékezni a székely lázadást. 1507- ben a szebeni szászok ellen támadnak a székelyek, megtorlásként az ő leverésükben­­való, részvételükért. A tá­madások vezetője állítólag Székely (Dózsa) György volt. 1510-től Szapolyai János lett az új vajda­­, tudatosan töre­kedett a székely szabadságjogok felszámolására. Kemény kézzel fékezte meg a közszékelyek 1515-ös és 1519-es láza­dásait. Legfájdalmasabb büntetés a lázadók számára jószá­gaik elkobzása volt. Ez a korabeli székely jogrend elleni legnagyobb jogsértést jelentette,­­mivel „székely­ örökség“ addig még hűtlenség esetén sem szállhatott a királyra, csak­is a rokonokra. — 47 — éves barát meggyilkolását. Az ország vezetése Castaldo és a vajdává kinevezett Báthory András irányítása alá került. Az 1552-es megtorló háború során a keleti országrész, te­rületi veszteségei mellett, ki van téve még az osztrák zsol­dosok fosztogatásainak is. Szulejmán követelte Izabella és fia visszahívását. Tiszántúl nemessége Petrovics Péter veze­tésével fegyveres megmozdulással igyekszik elősegíteni a királynő visszatértét. 1552-ben Erdély vajdái Dobó István (az egri hős) és Kendi Ferenc lesznek. Bár a nemesi lázadást leverték, Szulejmán 1554-ben Karánsebest és Lugost átadja Petrovicsnak. Ilyen körülmények között I. Ferdinánd magyar királyként sem tehet egyebet, minthogy kifizesse az 1555. évre járó tartományi adót. Török utasításra a két román vajdaság is készenlétben áll Erdély megtámadására. Ilyen feltételek között a Marosváshelyen összehívott — 1555. de­cember 23-i — országgyűlés arra kérte a királyt, hogy vagy küld elegendő katonai erőt Erdély védelmére, vagy felodázza őket a hűségeskü alól. Az 1556. januári tordai országgyűlés visszahívta a Lengyel­­országba menekült Izabellát és fiát. Ferdinánd pedig kényte­len lemondani Erdélyről. Izabella hatalma ismét Kassáig ér. Véresen leszámol az ingadozókkal. 1558 augusztusában meg­gyilkoltatja Bebek Ferencet, Kendi Ferencet és Kendi Sán­dort. Izabella 1559. november 15-én bekövetkezett halála után az ország vezetése a 19 éves II. János „választott ma­gyar királyra“ szállt. A Habsburgokkal ismét feszült a viszony. 1561-ben a Tiszántúl nagybirtokosa, Balassa Menyhért átpártolt Ferdi­­nándhoz 1562-ben a székelyek lázadtak fel ellene. Bár a székely felkelést sikerült ugyan elfojtani, de a harcok során elveszett Szatmár, Tokaj, Kassa, Erdély számára csak Mára­­maros és Bihar maradt meg. 1564/1565 fordulóján sikerült visszafoglalni Nagyváradot és Szatmárt. Ferdinánd fia, Mik­sa, a királyi címről való lemondás fejében hajlandó elismer­ni II. Jánost Erdély és a Partium urának, fejedelmének. A tárgyalások a speyeri megegyezéssel értek véget. Romániai Magyar Szó 3 — 40 — már kénytelen betiltani a katonatoborzást. Időközben a Dél­vidék, tehát a török hadszíntér felé haladó keresztes tábor­ban egyre inkább általánossá vált a főnemesség-ellenes hangulat. Az első összecsapásra Apátfalvánál került sor, ahol egy keresztes előőrs vereséget szenvedett. Május 24- én Dózsa 30 ezres serege szétverte Nagylakon a nemeseket, s vezérüket, Csáky Miklós csanádi püspököt karóba húzták. Ezzel tehát nyílt, kenyértörésre került sor. A jól szervezett keresztesek serege elfoglalta Arad, Csáklya, Zádorlak várát. Dózsa György hadvezérei, öccse, Gergely és a pap-kapitány, Lőrinc. Az alföldről indult felkelés átcsapott Erdély egy ré­szébe is. Elsősorban a jobbágyok lakta vármegyékben, egé­szen Besztercéig, lángba borultak a kastélyok. Az erdélyi felkeléshez csatlakoztak Abrudbánya, Zalatna, Torockó, Dés, Torda városok lakói is. A felkelés nem terjedt ki a Székely­földre Szapolyai János vajda, miután leverte az erdélyi mozgal­mat. Június 18-ra Dévára összehívta a három nemzet gyű­lését. Itt értesült arról, hogy a Dózsa vezette fősereg Temes­vár ellen fordult. Időközben Lőrinc pap elfoglalta Váradot és Kolozsvár ellen indult. Azonban a város főbírája, Kalmár János lemészárol­tatja a város falai közé befogadott paraszt­kapitányokat, és Barlabásy Lénárd alvajda serege visszavo­nulásra kényszeríti Lőrinc pap seregét. Ekkor már a Sza­polyai vezette hadsereg Temesvárnál legyőzte a paraszthad főerejét. Dózsa és a vezérkar már az ütközet elején fogságba esett, a vezér nélkül maradt seregben eluralkodott a pánik A két tűz közé került keresztesek jó része letette a fegyvert és elmenekült. Ez idő tájt Biharban legyőzték Lőrinc pap hadát is, őt magát pedig Kolozsvár főterén megégették. Dó­zsát „először is tüzes vassal megkoronázták, azután élve (...) saját katonái (...) fogaikkal széttépték és felfalták“. E pontos — II. Ulászló király által készített — tájékoztató­ban szó sincs az izzó vastrónusról. Az első napok kegyetlen­kedései után a kártérítés kérdése került előtérbe, hogy a „jószág“, a munkaerő kímélődjék. XVI. Az erdélyi fejedelemség kialakulásának előzményei (1526-1541) Dózsa-felkelés leverése, az erős zsoldos sereg hiánya,­­ az oligarchia uralma, a központi hatalom gyengesége. — .44 — és a csecsemő II. Jánost királynak, akik a gyulafehérvári püspöki palotában rendezték be rezidenciájukat. Az erdélyi­ek mellett a Tiszántúli megyék is hűségesküt fogadtak 1542 decemberében. 1543 elején küldik el Sztambulba (Konstan­­tinápolyba) az első 10 ezer forintos adót, mely a vazallusi státus elismerését jelentette. Ez az összeg csekély, csak szimbolikus, jelképes jellegű volt. A XVI. század utolsó harmadában az állam kincstári bevételei így alakultak: 24 ezer erdélyi, 17 ezer partiumi portális adó, melyhez számí­tani kell a szászok cenzusát, a székelyek cicáját, a váro­sok taxáját, a bánya-, a vám­bevételeket, az aranybeváltást, a dézsmabérletet, tehát együttesen mintegy 300 ezer arany­forintos bevételről beszélhetünk. Összehasonlításként hadd említsük meg, hogy 1526 előtt, az osztatlan királyság jövedel­me évi 200 ezer forint volt. A szultán jogot formált arra, hogy a rendek által megvá­lasztott uralkodót jóváhagyja. Ez ceremóniával összekötött díszes oklevél (athname), zászló, szerszámos ló, kard és tol­las süveg átadásával történt. A Porta nem avatkozott be az ország belpolitikai ügyeibe, de a külpolitikát ellenőrzése alatt tartotta. Ennek ellenére a fiatal állam az európai poli­tikában független államként viselkedett. Az önállóság azonban nemcsak az erdélyi diplomácia ha­tásos tevékenységétől függött, hanem a török és Habsburg birodalom egymás közötti viszonyától is. A félhold és az osztrák jogar szorításában is sikerült átmenteni az egykori intézményrendszert, az­ önkormányzatot, sőt olykor alkotó té­nyezőként tudott bekapcsolódni az európai nagypolitikába. Erdélyországban valósul meg Európa-szerte példamutató módon a vallás-, az anyanyelv tolerancia, és az a terület lesz átmentője a magyar kultúrának és öntudatnak. Gondol­junk csak a Báthory István alapította kolozsvári egyetemre (1581), Báthory Zsigmond udvarára, amely az 1590-es évek­ben az „európai zenei élet egyik­ központja. A gyulafehérvá­ri fejedelmi udvar — írja Benda Kálmán — 1613 után, Beth­len Gábor alatt az egész magyar tudományos-kulturális és művészeti élet központja. Kezdetben az országgyűléseken az erdélyi vármegyék né­hány fős delegációval képviseltetik magukat, mellettük kü­lön a szász székek is­ követeikkel. Az első olyan magyar or­szággyűlést, melyen az erdélyiek, így a székelyek is egyenjo­­gúakként jelenhettek meg, 1541. október 18-án Debrecenbe hívták össze Fráter György rendeletére. A magyarországi és az erdélyi megyék 1544-ig külön-külön működtek. 1544-ben a tordai országgyűlésen, a „három nemzet“ mellett jelen van­nak a tiszántúli megyék képviselői is, így a négy rend (a par­­tiumival) ezentúl együttesen vesz részt a keleti állam vezeté­sében. Az erdélyi országgyűlések jelentősége, a Habsburgok uralta magyar országgyűlésektől eltérően, csekélyebb. 1545 után az erdélyi országgyűléseken képviseltették tehát magu­kat: az erdélyi megyék, a szászok, a székelyek, Partium, né­ — 48 —­ Várad kapitányi rangját. Ez azt jelentette, hogy ennek az országrésznek tényleges ura. Apja ugyanilyen néven erdélyi vajda volt, és mégis megválasztását hatalmas birtokainak köszönheti. A 38 éves magyar főnemes — tehát abban a kor­ban — érett politikus, ismereteit a padovai egyetemen és a bécsi királyi udvarban szerzi. Jól ismeri a politikai erőviszo­nyokat. Mindezek dacára, miután a rendek elismerik és hű­séget esküsznek neki, nem veszi fel a fejedelmi címet, mert mint magyar főnemes, a régi magyar királyság jogrendje szerint, nem lehet sem király, sem fejedelem, hanem az er­délyi tartományt kormányzó vajda. E minőségben ismeri el I. Miksát magyar királynak, egyben országának — formailag — a magyar király jogara alá való tartozását. Báthory vi­szont vajdai címe ellenére, a rendek által megválasztott or­szágvezető. E státust a szultán által küldött athnaméban is megerősítik, Báthory tehát a tényleges uralkodó, kinek sike­rült Erdély nyugalmát és önállóságát biztosítania. Szembe kellett azonban szállnia a Felvidékről jelentkező, trónkövete­lő Békés Gáspárral, kinek bár az 1573-as próbálkozása ku­darcot vallott, mégis 1575-ben ismét sereggel érkezik, miköz­ben keletről a fellázított székelyek is támadnak. A döntő csatában 1575. július 8-án, a kerelőszentpáli síkon Báthory fényes győzelmet arat. Báthory győzelmeinek híre emeli tekintélyét, hamar ismert­té válik. Ugyanezen év decemberében a lengyelek királyuk­ká választják. Az ellenjelölt Miksa császár időközben elhunyt (1576), így minden bonyodalom nélkül foglalhatja el a lengyel trónt. Miksa utóda, I. Rudolf (1576—1608) már nem mer be­avatkozni a hatalmas Lengyelország, Erdély és a Partium belügyeibe. Amit Báthory főnemesi minőségében nem tehe­tett meg, most mint lengyel király megteszi, az Erdély feje­delme címet nemcsak felveheti, de nemzetközi szinten is si­kerül azt elfogadtatnia. II. Szelim (1566—1574) szultán elisme­ri a Báthoryak örökösödési jogát az erdélyi trónra. Báthory István lengyel királyként is szívén viseli Erdély sorsát, kormányzását bátyjára, Kristófra bízza, majd annak halála után (1581) unokaöccsét, Zsigmondot nevezi ki vajdá­nak. Az Erdély fejedelme címet és a legfontosabb kérdések­ben való döntés jogát, az ország külpolitikájának irányítását saját maga tartja kézben. A vajdák tevékenységét egy Krak­kóban felállított „erdélyi kancellária“ révén irányítja. Poli­tikai alapkoncepciója: szülőhazáját Erdélyből kiindulva kell egyesítenie. Mint a nagy Lengyelország egyik legkiválóbb uralkodója, nagyvonalú tervei közt szerepelt a török kiveré­sének gondolata is, bár reálpolitikusként megfizeti a III Murád (1574—1595) által 15 ezer aranyra felemelt erdélyi adót és ajándékokat. (Folytatjuk)

Next