Romániai Magyar Szó, 1992. augusztus (4. évfolyam, 796-821. szám)

1992-08-01 / 796-797. szám

Sí •• • I Hőseink, szobraink „Ott essem el én, / A harc mezején... “ Emlékezünk szavaidra Petőfi Sándor, s ma, július havának 31-ik napján megrendülve, de megbékélve idézzük immár 143 éve beteljesült költői kívánságodat. A szabadságharc hőse akartál lenni, s óhajodat meg­hallgatta az ég. Különleges kegyben részesültél, amely nem adatik meg akárkinek. De Te, nem voltál akár­ki! Kegyelettel kutatok nemzetünk hőseinek, mártírjai­nak névsorában. És nem csak ez a mai, szent és véres emlékeket ébresztő, évfordulós nap teszi, hogy mind közül a legfényesebben a „mi Sándorunk“ csillaga ra­gyog nekem, nekünk. Nevétől versek muzsikája zen­­dül meg bennem, utcák, házak, terek elevenednek meg. És szobrai emelkednek a magasba. Nem én találtam ki, ő mondotta, hogy a Világsza­badságért halt hősi halált. Petőfi tehát mindenkié, vagy legalábbis lehetne mindenkié. Csakhogy a törté­nelem — a miénk is és másoké is — évszázadok óta gúnyt űz belőlünk, mindenkor élő nemzedékekből. Európában és szerte a nagyvilágban. Hisz e háborúk­tól szabdalt sárgolyón mindig is győztesek és legyő­zőttek osztozkodtak. Létezhet-e akkor manipulálhatat­­lan, örök érték e f­öldön, s voltak, vannak vagy lesz­nek-e valaha nemzetközi hőseink? Akiket nem kezd­het ki az idő, a bosszú, a harag, a gyűlölködés és sem­milyen más alantas szenvedély, akik emléke ércnél maradandóbb, mert az egyetemes haladást szolgálták — életükkel és halálukkal? Petőfit én ilyennek tartom. Mégsem igazán közös hőse Kelet-Európa lelkeinek. Nemrég hallottam, hogy Kolozsváron már nem a Petőfi utcában van a Házson­­gárdi temető. És a koltói emlékmű is zavarta a tudat­lanok és ostobák szemét, meg különben is, a szobor­­gyalázás, -rombolás korunk nagy divatjává lett. Ideje van most a bronzba faragott istenek ledöntésének, s ideje van az új demiurgok talapzatra állításának... Marosvásárhelyen Antonescu-utcát „avattak“, s ha majd kikerül rá a pénz, tán szobrot is kap a mar­sall __Hasonló kezdeményezésről olvastam egy mol­dáviai lapban, s természetesen egyik sem nyerte el tetszésemet. A zsidóság itt is, ott is joggal tiltakozott. Persze, magyarázatot mindenre lehet adni, s különö­sen közkedveltté vált jogi keretek közé csomagolni a megmagyarázhatatlant. S ez hőseink esetében vala­hogy így hangzik: minden nemzet elidegeníthetetlen joga, hogy maga válassza meg saját nemzeti hőseit. És rá a válasz: senkinek sincs joga nemzeti hőseit más­ra kényszeríteni, ám más nemzet hősét deheroizálni sem szabad... ! Ez, sajnos, nemcsak a jogrend, hanem az ostoba­ság bikkfanyelve is. S így élesre töltve, a kérdés is ál­problémává csorbul. Mert az a tény, hogy Hitlerből nem csinálhatunk sem nemzeti, sem nemzetközi hőst, az nem jogi kérdés, hanem egyszerűen történelmi va­lóság. Marosvásárhelyen Kossuth, Bem és Petőfi 1990 márciusán ellenségnek minősíttetett a románság sze­mében. Nem azért, mert egykoron nem sikerült Bal­­cescuval a fraternizálás, hanem mert a nemzeti tü­relmetlenség ugyancsak divatba jött. Besszarábiá­­ban pedig azért került elő a történelem süllyesztőjé­ből Antonescu, mert a nagy hadfi a zsidókon kívül az oroszokat és ukránokat sem szerette. Szobrával te­hát oda lehet pörkölni egyet a szeparatistáknak. S ennek kapcsán számon lehet kérni Szuvorov táborno­kot is, aki Besszarábiát felszabadította a török ura­lom alól (az oroszoknak tehát hős), ám­ mindjárt azu­tán cári igába hajtotta (a moldávoknak, nyilván, hó­hér). És ez így megy a végtelenségig? A bukaresti Hérástrán parkban gyakran felkere­sem Petőfi szobrát. Kihez fohászkodtam, hogy Kisi­­nyovban se bántsák Puskin aranyba foglalt mellszob­rát? KISS ZSUZSA HIATUS Áprily Lajos kiadatlan svéd balladafordításai A magyarországi Forrás című havi folyóirat idei máju­si számában hét svéd balladát tesz közzé Bisztray György — Áprily Lajos fordításában. Az 1965-ben a Magyar Rá­dió számára készített fordítások B. Gy. feltételezése szerint a rádióban nem hangzottak el, s mindeddig nem láttak nyomdafestéket. Korábbi két Peer Gynt-fordítása kapcsán említi a svéd balladákat Áprily Lajoshoz eljuttató Bisztray György: „Bár Skandináviában sohasem járt, sokoldalú nyelvtudása lehetővé tette,­ hogy ha nyersfordításra, né­met fordításra támaszkodva is, de követhesse az eredeti szöveget. Számomra azonban még fontosabb volt az a meg­lepő lelki ráérzés, amellyel Erdély szülötte magyarra ültet­te egy másik archaikus népi hagyományú, természeti kép­világban gazdag európai régió egyik kiemelkedő kultúrter­­mékét. Tudtam, hogy az általam kiválasztott hét svéd bal­ladát hozzá hasonlóan senki sem volna képes lefordítani.“ Örömmel adunk itt közre két Áprily-fordítást, abban a hiszemben, hogy az összmagyar sajtó viszonylatában e bal­ladák másodjára nálunk jelennek meg. MIKLÓS LÁSZLÓ Szép Anna Szép Anna a tengerpartra lement, hogy közben messzire nézzen. Odajött hozzá egy ifjú király, s így üdvözölte merészen: „Köszöntelek, Anna, te szép hajadon, köszöntelek, Anna, virágom. Jönnél-e távoli földre velem s lennél-e a mátkapárom?“ Nincs erre jogom, te if­jú király, ne hívj, mert nem tehetem meg, sok szem figyel és vigyáz reám, sokan óvnak és szeretnek. Vigyáz az apám, vigyáz az anyám, s aggódik a húgom is értem, de vigyáz a vőlegényem is ám, akinek magamat elígértem. A hárfa hatalma Olof úr díszben ül parádés paripán, zúg, zúg a szél. Szobácskájában ül és sírva sír a lány. Balsors leselkedik rá, ó féltsük, féltsük őt. A mennyegzői lóra felültetik legott, s kíséretéül adnak tíz vendég­lovagot. S hogy a zúgó folyóhoz elérnek odalenn, megcsúszik paripája arany patkószegen. Megcsúszik paripája arany patkószegen, s a kisasszony a vízbe zuhan nagy hirtelen. Kis apródjának így szól Olof úr : Gyermekem, szerezzetek egy hárfát sietősen nekem. S amikor húrt­a hárfáit először pendített, feljött a víz manója, s nevetett, nevetett. S mikor másodszor pendült a hárfa húrja fenn, feljött a víz manója és sírt keservesen. Lehárfázott a hangszer facsúcsot, koronát, s két térdére hárfázta kedves menyasszonyát. ASSZIMILÁCIÓ ÉS KIVÁNDORLÁS ADATOK, GONDOLATOK A FOGYATKOZÓ ERDÉLYI MAGYARSÁGRÓL 1910-ben Erdélyben 1 669 241 magyar (az összlakosság 31,8 %-a), 2 827 753 román (az összlakosság 53,9%-a) élt. 1977-ben 1 701 384 magyar nemzetiségű személyt vettek nyilvántartás­ba a népszámláló biztosok. Az 1992-es népszámlálási ada­tok szerint a romániai magyarság részaránya 1977 óta 7,9- ról 7,10­ %-ra csökkent az ország összlakosságához viszonyít­va, abszolút mértékben pedig 94 000-rel apadt. A hivatalos kommüniké e csökkenést a kivándorlásnak és az alacsony természetes szaporulatnak tulajdonítja. Mennyiben helyt­álló ez az értékelés? Az eddig közölt hivatalos kivándorlási adatok ennek ellentmondanak. Tanulmányunkban kísérle­tet teszünk arra, hogy e demográfiai jelenségeket reálisan, a statisztikai törvényszerűségekkel összhangban mutassuk be az olvasónak. Nem vállalkozunk e kérdéskomplexum min­den oldalú elemzésére, csupán e folyamat néhány kardiná­lis kérdését szeretnénk felvázolni. A­z asszimiláció aktualitását érzékelteti az a tény, hogy Erdély magyar la­kosságának létszáma stagnál, ezzel szem­ben az erdélyi román lakosság az 1910- es 2 824 111 főről 1977-ig 5 321 000 sze­mélyre növekedett, 1992-ben pedig ez a szám kb. 300 000-rel több. A növekedés üteme tehát 1977-ig 87%. Ez, megfelel évi 13%-os növekedésnek, 1992-ben pedig az erdélyi román lakosság kétszerese az 1910- es létszámnak. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy ebben az időszakban (1918— 1992) kb. 1 200 000 Kárpátokon túli sze­mély, azaz: kb. 700 OOO+ezek Erdélyben született utódai honosodtak meg Erdély­ben, akkor is az autochtán­­ román lakos­ság 160%-os növekedést mutatott. Az ab­szolút növekedés mellett felfelé ívelő ten­denciát mutatott a román népesség relatív növekedése is, ezzel párhuzamosan csök­kent a magyar lakosság relatív száma 1910—1992 között. 1910-ben Erdélyben az összlakosság 31,6%-a volt magyar, 1977-ben 22,0 °­­-a, jelenleg 20,8%-a. Úgy tűnik, a románok rohamosan, a magyarok pedig egyáltalán nem szaporod­tak, sőt számuk fokozatosan csökkent, vagy legalábbis természetes szaporulatu­kat felemésztették a világháborús veszte­ségek, az 1918. utáni emigráció, az 1944-es és az 1990-es menekülési hullámok és ezek mellett természetesen az asszimiláció. Az asszimiláció az azonosulás­ (identifi­káció) sajátos esete, az a változata, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatar­tást, értékszempontot, viselkedési kultú­rát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyi­ségébe). E folyamattal párhuzamosa­n eltá­volodik a régebbi személyes struktúrájába beépült, egykori énjét képező nemzeti azo­nosságától. Eltávolodásról beszéltünk, nem pedig teljes szakításról, hiszen az emberi személyiség nem palatábla, amelyről a fel­irat jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal tökéletesen le lehetne törölni és amelyre az új érdekeknek, értékeléseknek, érték­­orientációknak megfelelő nemzeti színe­zetű, tartalmú tudati, érzelmi, akarati sémákat lehet felírni, nem is beszélve­ a sokat vitatott, tudományos fogalmakban nehezen megragadható, de mégis kétség­­telenül létező nemzeti karakter asszimilá­­lásáról. Mindkettő, vagyis az asszimiláció és a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás „levetkőzése”, óriási intellektuá­­­lis, akarati, emocionális teljesítmény, amely felér egy második születéssel. Ha arra gondolunk, hogy a szocializációs és individualizációs folyamat, amely az asszi­miláció és disszimiláció általános kerete, maga is egyfajta társadalmi, születés (a biológiai születéssel szemben), azt kell mondanunk, hogy rengeteg vitalitásra, ér­zelmi, értelmi energiakészletre van szük­sége annak az egyénnek, aki e metamorfó­zisra vállalkozik. Persze, elfuserált, fele­más módon, kevesebb energia-befektetéssel is nyélbe lehet ütni az identitásváltást, de az eredmény, vagyis az „átlényegült"* sze­mélyiség értéke, hitelessége, enyhén szól­va, vitatható. Az effajta embereknél nem ritkák a viselkedési zavarok, „tudathasa­dásos" megnyilvánulások és más negatív karaktervonások. Ennek is tulajdonítható, hogy a köznyelven renegátoknak nevezett személyek, egyes esetektől eltekintve, nem örvendenek túlságosan nagy népszerűség­nek, különösen akkor, ha erre a fordulatra szemmel láthatóan egyéni érdekből és meglett korban vállalkoznak. Sokan , han­goztatják, hogy a különlegesen értékes em­berek esetében az első nyelv (az anya­­nyelv) nem túlságosan jelentős. Ez bizo­nyára igaz is! Ezzel kapcsolatosan azonban idézhető az ismert latin maxima: Quod li­cet levi, non licet bovi. “Hangsúlyozni szeretnénk: a modern sze­mélyiséglélektan és szociálpszichológia adatai szerint az azonosulás, esetünkben a nemzeti azonosulás az ember igen bonyo­lult tanulási, pedagógiai társadalmi-ta­­pasztalási, célirányos tevékenysége révén valósul meg. A filozófiai, az esztétikai szakirodalomban az azonosulás fogalma régi keletű. Lélektani vonatkozásaira Sigmund Freud figyelt fel elsőnek. Bár az újabb kutatások fényében e folyamat jelentősége egyre nagyobbnak tűnik (ez vonatkozik a nemzeti azonosulásra is) pontos természetét, főbb törvényszerűsé­geit és feltételeit csak körvonalaiban is­merjük. Annyi bizonyos, hogy az azonosu­lást nem pillanatnyi történés, hanem hos­­­szan tartó kapcsolatok keretében alakul ki. Intenzitása, hatékonysága főleg a kora gyermekkorban és serdülőkorban erős, fő­ként a szülőkkel való érzelmi kapcsolat keretében épülnek be a gyermekbe a ké­sőbbi identitásának vázát képező viselke­dési minták és bonyolultabb motivációs struktúrák. A vegyes házasságok esetében is, egyes kivételektől eltekintve, zsenge kor­ban kristályosodik ki a nemzeti identitás ke­­rethálózata. Egy anyapótló óvónő, tanító­nő vagy az apa szerepét jól megjelenítő tanár a szülőket megközelítő hatékony­sággal rögzítheti, vésheti be a kívánt nemzeti identitás viselkedési kódexét, ér­tékrendszerét. Ezért, amint erre egy kü­lön alfejezetben kitérünk, a román isko­lapolitika képviselői, természetesen a poli­tikusok vezénylete alatt, mindent elkövet­tek annak érdekében, hogy minél keve­sebb kisebbségi gyermek és minél rövi­­debb ideig tanulhasson anyanyelvén. S ha csak egy mód volt reá, azt a rövid időt is etnikai szempontból vegyes környezetben töltse, hogy az állampolitika által kizárólag értékes elem, a román soha se hiányoz­zon mint modell a kisebbségekhez tartozó gyerekek közvetlen társadalmi környezeté­ből. A serdülőkor után a fiatalok azonosulá­si készsége csökken, azért esetükben az asszimiláció, gyakorta csak részleges. So­raikból kerülnek ki az úgynevezett kultúr­­korcsok, hacsak a szülői­ ház, baráti kör vagy ifjúsági szervezetek nem képesek e hibrid-jellegű kulturális profilt korrigál­ni. Azt mondanunk sem kell, hogy felnőtt korban a legterméketlenebb, a legkárosabb az­ asszimiláció, már amennyiben egyálta­lán végbemegy. A legrosszabb változat az, amikor az egyén mind az anyanyelvét, mind a második adoptált „anyanyelvét“ tökéletlenül, a lehető legszegényesebb szó­készlet s nyelvtani szerkezetek segédleté­vel beszéli, népiesen szólva: töri. A legújabb szakirodalmi adatok sze­­­rint a napjainkban beszélt nyelvek száma 5000—8000 között ingadozik. E pontatlanság legfőbb oka az, hogy a világ jelentős­­ részén még mindig nincs megbízható „leltár ” és leírás a létező nyel­vekről. Emellett másfél ezerre tehető a­­zon nyelvek száma, melyekről még nem sikerült egyértelműen eldönteni: önálló nyelvek-e, avagy valamely nyelv dialek­tusai. A nagy embercsoportok által be­szélt nyelvek száma viszonylag nem nagy. Jelenleg 70 olyan nyelv van, amelyet 5 milliónál több és 16, amelyet 50 milliónál több ember beszél. Általános elméleti szempontból mind a lélektanban, mind a szociológiában elfo­gadott nézet, hogy a nyelvi­ kommunikáció mind az emberi együttélés rendjének, mind pedig a Személyiség kialakulásának­ előfel­tétele. A társadalmi rend kommunikatív folyamatokban hangolódik össze, a sze­mélyiség pedig az emberi környezetével való kommunikáció révén tanulja meg eme együttélési rend szabályait és ilyen kommunikáció nyomán épülnek ki a sze­mélyiség­­ szerkezeti összefüggései. A nyelv­nek óriási jelentősége van a személyiség kifejlődése és működése szempontjából. A személyiség szerkezete, mai ismereteink szerint, érzelmeket megkötő fogalmi struk­túrák sajátos rendszere, nyelvhez kötött az emberi tudat működése, nyelvi kate­góriákban folyik az asszociációk áramlá­sa,­ nyelv nélkül elképzelhetetlen a gon­dolkodás maga, a fantázia szárnyalása stb. Eszményi, a társadalmi és egyéni fo­lyamatok szabad kibontakozása szempont­jából az, ha a nyelv átfogja a valóság egész területét, betölti hivatását a családon be­lüli életben, az ismeretségi, baráti­­ körben, a szomszédokkal való kommunikáció min­den síkján, az irodalom, a tudományok, a technika elsajátításának területein, a köz­élet bármely szférájában. A nyelvi kom­munikáció kiszorulása, kiszorítása az egyéni és társadalmi élet különböző szfé­ráiból elkerülhetetlenül kihat, mégpedig negatívan, a személyiség szerkezetére, más szavakkal a személyiség visszafejlődését eredményezi. Lélektani síkon ez a polig­­lottok esetében is részben fennáll, habár esetükben a gazdag nem anyanyelvi­ kul­túra birtokában a személyiség immanens (benne rejlő természetéből következő) ér­tékei' szabadon ' kibontakozhatnak. Az olyan emberek esetében, akik különböző okok miatt anyanyelvűket vagy­ más­ idegen nyelvet­ csak kezdetleges­ szinten sajátíta­nak el, a személyiség elszegényedése elke­rülhetetlen. Amidőn az anyanyelv­­ csak a­­lacsony szinten, azaz szűkös szókinccsel, szegényes nyelvtani szerkezettel a magán­élet körébe szorul vissza, s megszűnik a technika, az irodalom, a közélet­­ nyelve lenni, mivel a társadalmi környezet, a ha­talmi faktorok erre nem adnak lehetősé­get, illetve erőteljesen korlátozzák érvé­nyesülését, a létrejövő nyelvi helyzetet diglossziának, azaz­ hierarchizált nyelv­­használatnak nevezzük, amikor az anya­nyelv csak a családon belül, esetleg a ro­konság tagjai között működhet mint kom­munikációs eszköz. Ettől már csak egy lé­pés az anyanyelv teljes elfelejtése. Az erőszakos — adminisztratív — jelle­gű asszimiláció és az úgynevezett termé­szetes asszimiláció közötti különbség meg­vonása igen bonyolult kérdés. Az asszimi­láció általános meghatározása nem visz közelebb e kérdés mélyebb megértéséhez. Termékenyebbnek tűnik ha konkrétab­ban közelítjük meg e kérdést­­­ Erőszakos asszimilációról, asszimilációs kísérletről beszélünk­ akkor, amikor egy adott ország hatalmi szervei a jogalanyok beleegyezé­se és akarata ellenére, normatív érékű ha­tározatok révén az általuk értékesnek tar­tott nemzeti identitást kényszerítik rá az emberekre, amelyek alapján, kötelező je­leggel megszabhatják, hogy például a gye­rekek milyen nyelvű iskolába járhatnak, milyen politikai párt hívei, illetve ellen­felei legyenek a felnőtt polgárok, milyen nemzeti érzelmek kötelezőek számukra, általában melyik nemzeti közösség érték­rendszere, érzelmi beállítottsága a norma számukra. Amennyiben eme elvárásoknak nem tesznek eleget, erkölcsi, politikai és nem ritkán jogi szankcióknak teszik ki magukat. Így pl. a Tribuna és a Liberta­­tea című, a század végén és elején megje­lenő román lapok szabályzatszerűen meg­fogalmazott felhívások révén írták elő, hogy mit szabad s mit nem szabad egy román érzelmű embernek tenni. Ez termé­szetszerűleg vonatkozott az asszimilált személyekre is. Ezek között szerepelt pl. a magyarok kötelező gyűlölete és megvetése és mindazoknak a kiközösítése, megbélyeg­zése, akik a magyarokkal szemben ba­ráti­­ érzelmeket tanúsítottak, (lásd a Tri­buna 1885. évi 240. számát, és a Libertatea 1902. január 1-jei számát). A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Az­ ún. természetes asszimiláció természet­rajza egészen más. Ez esetben a hatósági kényszer kimarad. A szórványlét elszige­teltsége, a vegyes házasság házi békéjének fenntartása bármi áron, a környező kul­túra befolyása, a kisebbségi létből fakadó rengeteg kellemetlenség és megaláztatás, az érvényesülési vágy, esetleg hatalmi po­zíció elnyerése állhat a háttérben. Tehát a társadalmi determinizmus törvényei itt is hatnak, csak más formában s talán tar­­tósabban, hatékonyabban az adminisztra­tív típusú asszimilációnál. Az erőszakolt — adminisztratív — as­­­szimiláció fő eszköze, szerintünk, az anya­nyelvi iskolai intézményhálózat szűkítése, felszámolása. Egyik leghatékonyabb for­mája az 1923-ban létesített kultúrzóna és a hozzá kapcsolódó közművelődési-politi­kai intézmények rendszere. E politika lé­nyeges ismertetőjele az adminisztráció összes láncszemeinek összehangolt fel­­használása a cél érdekében, az állam­hatalom legalsó egységeitől a köz­ponti hatalmi szervekig. E sematikus fel­sorolásból ne hagyjuk ki azokat a propa­gandaeszközöket, az iskolai környezettől a sajtóig, rádióig, televízióig, könyvkiadásig, melyek számottevő szerepet játszottak a román nemzeti felsőbbrendűség és a ma­gyar nép alacsonyabb rendűsége propagá­lásában. (Folytatjuk) VÉCSEI KÁROLY ny. akadémiai főkutató Fergeteg Egetett fenyők MB—BBHW •* 1 Sztánai ritmusok ROMÁN JÁNOS Ateista vers Boldog, aki mindezt hiszi, én nem hiszem. Boldog, aki benne bízik, már nincs hitem. Boldog, aki folyton mehet, én maradok. Boldog, aki öreg lehet, én aggódok. Boldog, aki ma is örült, mert húst kapott. Boldog, aki haza­jutott, én itt vagyok. Boldog, aki nem tudja mi a gyűlölet. Boldog, aki itt is boldog lehetett. Maroshévíz, 1984. szeptember 2. Romániai Magyar Szó melléklet 30. szám / 1992. augusztus 1—2. Néma tárlat Veresspál Veresspál gyűjteményes kiállítá­sa nyílt meg a kolozsvári Szentegy­ház utcai kiállítóteremben, mely majdnem negyven év munkássá­gának átfogó vallomása. Az Aka­démián a művésznek Miklóssy Gá­bor volt a mestere, akitől annyira eltanult mindent, hogy később mint tanár adta tovább számtalan növendékének a művészet titkait. Az emberi fegyelem és egyensúly jellemzi munkásságát. Művei ha­zai és külföldi állami, illetve ma­gángyűjteményekben találhatók. A nagyközönség évekig akvarellis­­taként tartotta számon, de jelen­tősek festményei, grafikai lapjai. Kép és szöveg: CSOMAFÁY FERENC

Next