Romániai Magyar Szó, 1992. augusztus (4. évfolyam, 796-821. szám)
1992-08-01 / 796-797. szám
Sí •• • I Hőseink, szobraink „Ott essem el én, / A harc mezején... “ Emlékezünk szavaidra Petőfi Sándor, s ma, július havának 31-ik napján megrendülve, de megbékélve idézzük immár 143 éve beteljesült költői kívánságodat. A szabadságharc hőse akartál lenni, s óhajodat meghallgatta az ég. Különleges kegyben részesültél, amely nem adatik meg akárkinek. De Te, nem voltál akárki! Kegyelettel kutatok nemzetünk hőseinek, mártírjainak névsorában. És nem csak ez a mai, szent és véres emlékeket ébresztő, évfordulós nap teszi, hogy mind közül a legfényesebben a „mi Sándorunk“ csillaga ragyog nekem, nekünk. Nevétől versek muzsikája zendül meg bennem, utcák, házak, terek elevenednek meg. És szobrai emelkednek a magasba. Nem én találtam ki, ő mondotta, hogy a Világszabadságért halt hősi halált. Petőfi tehát mindenkié, vagy legalábbis lehetne mindenkié. Csakhogy a történelem — a miénk is és másoké is — évszázadok óta gúnyt űz belőlünk, mindenkor élő nemzedékekből. Európában és szerte a nagyvilágban. Hisz e háborúktól szabdalt sárgolyón mindig is győztesek és legyőzőttek osztozkodtak. Létezhet-e akkor manipulálhatatlan, örök érték e földön, s voltak, vannak vagy lesznek-e valaha nemzetközi hőseink? Akiket nem kezdhet ki az idő, a bosszú, a harag, a gyűlölködés és semmilyen más alantas szenvedély, akik emléke ércnél maradandóbb, mert az egyetemes haladást szolgálták — életükkel és halálukkal? Petőfit én ilyennek tartom. Mégsem igazán közös hőse Kelet-Európa lelkeinek. Nemrég hallottam, hogy Kolozsváron már nem a Petőfi utcában van a Házsongárdi temető. És a koltói emlékmű is zavarta a tudatlanok és ostobák szemét, meg különben is, a szoborgyalázás, -rombolás korunk nagy divatjává lett. Ideje van most a bronzba faragott istenek ledöntésének, s ideje van az új demiurgok talapzatra állításának... Marosvásárhelyen Antonescu-utcát „avattak“, s ha majd kikerül rá a pénz, tán szobrot is kap a marsall __Hasonló kezdeményezésről olvastam egy moldáviai lapban, s természetesen egyik sem nyerte el tetszésemet. A zsidóság itt is, ott is joggal tiltakozott. Persze, magyarázatot mindenre lehet adni, s különösen közkedveltté vált jogi keretek közé csomagolni a megmagyarázhatatlant. S ez hőseink esetében valahogy így hangzik: minden nemzet elidegeníthetetlen joga, hogy maga válassza meg saját nemzeti hőseit. És rá a válasz: senkinek sincs joga nemzeti hőseit másra kényszeríteni, ám más nemzet hősét deheroizálni sem szabad... ! Ez, sajnos, nemcsak a jogrend, hanem az ostobaság bikkfanyelve is. S így élesre töltve, a kérdés is álproblémává csorbul. Mert az a tény, hogy Hitlerből nem csinálhatunk sem nemzeti, sem nemzetközi hőst, az nem jogi kérdés, hanem egyszerűen történelmi valóság. Marosvásárhelyen Kossuth, Bem és Petőfi 1990 márciusán ellenségnek minősíttetett a románság szemében. Nem azért, mert egykoron nem sikerült Balcescuval a fraternizálás, hanem mert a nemzeti türelmetlenség ugyancsak divatba jött. Besszarábiában pedig azért került elő a történelem süllyesztőjéből Antonescu, mert a nagy hadfi a zsidókon kívül az oroszokat és ukránokat sem szerette. Szobrával tehát oda lehet pörkölni egyet a szeparatistáknak. S ennek kapcsán számon lehet kérni Szuvorov tábornokot is, aki Besszarábiát felszabadította a török uralom alól (az oroszoknak tehát hős), ám mindjárt azután cári igába hajtotta (a moldávoknak, nyilván, hóhér). És ez így megy a végtelenségig? A bukaresti Hérástrán parkban gyakran felkeresem Petőfi szobrát. Kihez fohászkodtam, hogy Kisinyovban se bántsák Puskin aranyba foglalt mellszobrát? KISS ZSUZSA HIATUS Áprily Lajos kiadatlan svéd balladafordításai A magyarországi Forrás című havi folyóirat idei májusi számában hét svéd balladát tesz közzé Bisztray György — Áprily Lajos fordításában. Az 1965-ben a Magyar Rádió számára készített fordítások B. Gy. feltételezése szerint a rádióban nem hangzottak el, s mindeddig nem láttak nyomdafestéket. Korábbi két Peer Gynt-fordítása kapcsán említi a svéd balladákat Áprily Lajoshoz eljuttató Bisztray György: „Bár Skandináviában sohasem járt, sokoldalú nyelvtudása lehetővé tette, hogy ha nyersfordításra, német fordításra támaszkodva is, de követhesse az eredeti szöveget. Számomra azonban még fontosabb volt az a meglepő lelki ráérzés, amellyel Erdély szülötte magyarra ültette egy másik archaikus népi hagyományú, természeti képvilágban gazdag európai régió egyik kiemelkedő kultúrtermékét. Tudtam, hogy az általam kiválasztott hét svéd balladát hozzá hasonlóan senki sem volna képes lefordítani.“ Örömmel adunk itt közre két Áprily-fordítást, abban a hiszemben, hogy az összmagyar sajtó viszonylatában e balladák másodjára nálunk jelennek meg. MIKLÓS LÁSZLÓ Szép Anna Szép Anna a tengerpartra lement, hogy közben messzire nézzen. Odajött hozzá egy ifjú király, s így üdvözölte merészen: „Köszöntelek, Anna, te szép hajadon, köszöntelek, Anna, virágom. Jönnél-e távoli földre velem s lennél-e a mátkapárom?“ Nincs erre jogom, te ifjú király, ne hívj, mert nem tehetem meg, sok szem figyel és vigyáz reám, sokan óvnak és szeretnek. Vigyáz az apám, vigyáz az anyám, s aggódik a húgom is értem, de vigyáz a vőlegényem is ám, akinek magamat elígértem. A hárfa hatalma Olof úr díszben ül parádés paripán, zúg, zúg a szél. Szobácskájában ül és sírva sír a lány. Balsors leselkedik rá, ó féltsük, féltsük őt. A mennyegzői lóra felültetik legott, s kíséretéül adnak tíz vendéglovagot. S hogy a zúgó folyóhoz elérnek odalenn, megcsúszik paripája arany patkószegen. Megcsúszik paripája arany patkószegen, s a kisasszony a vízbe zuhan nagy hirtelen. Kis apródjának így szól Olof úr : Gyermekem, szerezzetek egy hárfát sietősen nekem. S amikor húrta hárfáit először pendített, feljött a víz manója, s nevetett, nevetett. S mikor másodszor pendült a hárfa húrja fenn, feljött a víz manója és sírt keservesen. Lehárfázott a hangszer facsúcsot, koronát, s két térdére hárfázta kedves menyasszonyát. ASSZIMILÁCIÓ ÉS KIVÁNDORLÁS ADATOK, GONDOLATOK A FOGYATKOZÓ ERDÉLYI MAGYARSÁGRÓL 1910-ben Erdélyben 1 669 241 magyar (az összlakosság 31,8 %-a), 2 827 753 román (az összlakosság 53,9%-a) élt. 1977-ben 1 701 384 magyar nemzetiségű személyt vettek nyilvántartásba a népszámláló biztosok. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint a romániai magyarság részaránya 1977 óta 7,9- ról 7,10 %-ra csökkent az ország összlakosságához viszonyítva, abszolút mértékben pedig 94 000-rel apadt. A hivatalos kommüniké e csökkenést a kivándorlásnak és az alacsony természetes szaporulatnak tulajdonítja. Mennyiben helytálló ez az értékelés? Az eddig közölt hivatalos kivándorlási adatok ennek ellentmondanak. Tanulmányunkban kísérletet teszünk arra, hogy e demográfiai jelenségeket reálisan, a statisztikai törvényszerűségekkel összhangban mutassuk be az olvasónak. Nem vállalkozunk e kérdéskomplexum minden oldalú elemzésére, csupán e folyamat néhány kardinális kérdését szeretnénk felvázolni. Az asszimiláció aktualitását érzékelteti az a tény, hogy Erdély magyar lakosságának létszáma stagnál, ezzel szemben az erdélyi román lakosság az 1910- es 2 824 111 főről 1977-ig 5 321 000 személyre növekedett, 1992-ben pedig ez a szám kb. 300 000-rel több. A növekedés üteme tehát 1977-ig 87%. Ez, megfelel évi 13%-os növekedésnek, 1992-ben pedig az erdélyi román lakosság kétszerese az 1910- es létszámnak. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy ebben az időszakban (1918— 1992) kb. 1 200 000 Kárpátokon túli személy, azaz: kb. 700 OOO+ezek Erdélyben született utódai honosodtak meg Erdélyben, akkor is az autochtán román lakosság 160%-os növekedést mutatott. Az abszolút növekedés mellett felfelé ívelő tendenciát mutatott a román népesség relatív növekedése is, ezzel párhuzamosan csökkent a magyar lakosság relatív száma 1910—1992 között. 1910-ben Erdélyben az összlakosság 31,6%-a volt magyar, 1977-ben 22,0 °-a, jelenleg 20,8%-a. Úgy tűnik, a románok rohamosan, a magyarok pedig egyáltalán nem szaporodtak, sőt számuk fokozatosan csökkent, vagy legalábbis természetes szaporulatukat felemésztették a világháborús veszteségek, az 1918. utáni emigráció, az 1944-es és az 1990-es menekülési hullámok és ezek mellett természetesen az asszimiláció. Az asszimiláció az azonosulás (identifikáció) sajátos esete, az a változata, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamattal párhuzamosan eltávolodik a régebbi személyes struktúrájába beépült, egykori énjét képező nemzeti azonosságától. Eltávolodásról beszéltünk, nem pedig teljes szakításról, hiszen az emberi személyiség nem palatábla, amelyről a felirat jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal tökéletesen le lehetne törölni és amelyre az új érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, érzelmi, akarati sémákat lehet felírni, nem is beszélve a sokat vitatott, tudományos fogalmakban nehezen megragadható, de mégis kétségtelenül létező nemzeti karakter asszimilálásáról. Mindkettő, vagyis az asszimiláció és a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás „levetkőzése”, óriási intellektuális, akarati, emocionális teljesítmény, amely felér egy második születéssel. Ha arra gondolunk, hogy a szocializációs és individualizációs folyamat, amely az asszimiláció és disszimiláció általános kerete, maga is egyfajta társadalmi, születés (a biológiai születéssel szemben), azt kell mondanunk, hogy rengeteg vitalitásra, érzelmi, értelmi energiakészletre van szüksége annak az egyénnek, aki e metamorfózisra vállalkozik. Persze, elfuserált, felemás módon, kevesebb energia-befektetéssel is nyélbe lehet ütni az identitásváltást, de az eredmény, vagyis az „átlényegült"* személyiség értéke, hitelessége, enyhén szólva, vitatható. Az effajta embereknél nem ritkák a viselkedési zavarok, „tudathasadásos" megnyilvánulások és más negatív karaktervonások. Ennek is tulajdonítható, hogy a köznyelven renegátoknak nevezett személyek, egyes esetektől eltekintve, nem örvendenek túlságosan nagy népszerűségnek, különösen akkor, ha erre a fordulatra szemmel láthatóan egyéni érdekből és meglett korban vállalkoznak. Sokan , hangoztatják, hogy a különlegesen értékes emberek esetében az első nyelv (az anyanyelv) nem túlságosan jelentős. Ez bizonyára igaz is! Ezzel kapcsolatosan azonban idézhető az ismert latin maxima: Quod licet levi, non licet bovi. “Hangsúlyozni szeretnénk: a modern személyiséglélektan és szociálpszichológia adatai szerint az azonosulás, esetünkben a nemzeti azonosulás az ember igen bonyolult tanulási, pedagógiai társadalmi-tapasztalási, célirányos tevékenysége révén valósul meg. A filozófiai, az esztétikai szakirodalomban az azonosulás fogalma régi keletű. Lélektani vonatkozásaira Sigmund Freud figyelt fel elsőnek. Bár az újabb kutatások fényében e folyamat jelentősége egyre nagyobbnak tűnik (ez vonatkozik a nemzeti azonosulásra is) pontos természetét, főbb törvényszerűségeit és feltételeit csak körvonalaiban ismerjük. Annyi bizonyos, hogy az azonosulást nem pillanatnyi történés, hanem hosszan tartó kapcsolatok keretében alakul ki. Intenzitása, hatékonysága főleg a kora gyermekkorban és serdülőkorban erős, főként a szülőkkel való érzelmi kapcsolat keretében épülnek be a gyermekbe a későbbi identitásának vázát képező viselkedési minták és bonyolultabb motivációs struktúrák. A vegyes házasságok esetében is, egyes kivételektől eltekintve, zsenge korban kristályosodik ki a nemzeti identitás kerethálózata. Egy anyapótló óvónő, tanítónő vagy az apa szerepét jól megjelenítő tanár a szülőket megközelítő hatékonysággal rögzítheti, vésheti be a kívánt nemzeti identitás viselkedési kódexét, értékrendszerét. Ezért, amint erre egy külön alfejezetben kitérünk, a román iskolapolitika képviselői, természetesen a politikusok vezénylete alatt, mindent elkövettek annak érdekében, hogy minél kevesebb kisebbségi gyermek és minél rövidebb ideig tanulhasson anyanyelvén. S ha csak egy mód volt reá, azt a rövid időt is etnikai szempontból vegyes környezetben töltse, hogy az állampolitika által kizárólag értékes elem, a román soha se hiányozzon mint modell a kisebbségekhez tartozó gyerekek közvetlen társadalmi környezetéből. A serdülőkor után a fiatalok azonosulási készsége csökken, azért esetükben az asszimiláció, gyakorta csak részleges. Soraikból kerülnek ki az úgynevezett kultúrkorcsok, hacsak a szülői ház, baráti kör vagy ifjúsági szervezetek nem képesek e hibrid-jellegű kulturális profilt korrigálni. Azt mondanunk sem kell, hogy felnőtt korban a legterméketlenebb, a legkárosabb az asszimiláció, már amennyiben egyáltalán végbemegy. A legrosszabb változat az, amikor az egyén mind az anyanyelvét, mind a második adoptált „anyanyelvét“ tökéletlenül, a lehető legszegényesebb szókészlet s nyelvtani szerkezetek segédletével beszéli, népiesen szólva: töri. A legújabb szakirodalmi adatok szerint a napjainkban beszélt nyelvek száma 5000—8000 között ingadozik. E pontatlanság legfőbb oka az, hogy a világ jelentős részén még mindig nincs megbízható „leltár ” és leírás a létező nyelvekről. Emellett másfél ezerre tehető azon nyelvek száma, melyekről még nem sikerült egyértelműen eldönteni: önálló nyelvek-e, avagy valamely nyelv dialektusai. A nagy embercsoportok által beszélt nyelvek száma viszonylag nem nagy. Jelenleg 70 olyan nyelv van, amelyet 5 milliónál több és 16, amelyet 50 milliónál több ember beszél. Általános elméleti szempontból mind a lélektanban, mind a szociológiában elfogadott nézet, hogy a nyelvi kommunikáció mind az emberi együttélés rendjének, mind pedig a Személyiség kialakulásának előfeltétele. A társadalmi rend kommunikatív folyamatokban hangolódik össze, a személyiség pedig az emberi környezetével való kommunikáció révén tanulja meg eme együttélési rend szabályait és ilyen kommunikáció nyomán épülnek ki a személyiség szerkezeti összefüggései. A nyelvnek óriási jelentősége van a személyiség kifejlődése és működése szempontjából. A személyiség szerkezete, mai ismereteink szerint, érzelmeket megkötő fogalmi struktúrák sajátos rendszere, nyelvhez kötött az emberi tudat működése, nyelvi kategóriákban folyik az asszociációk áramlása, nyelv nélkül elképzelhetetlen a gondolkodás maga, a fantázia szárnyalása stb. Eszményi, a társadalmi és egyéni folyamatok szabad kibontakozása szempontjából az, ha a nyelv átfogja a valóság egész területét, betölti hivatását a családon belüli életben, az ismeretségi, baráti körben, a szomszédokkal való kommunikáció minden síkján, az irodalom, a tudományok, a technika elsajátításának területein, a közélet bármely szférájában. A nyelvi kommunikáció kiszorulása, kiszorítása az egyéni és társadalmi élet különböző szféráiból elkerülhetetlenül kihat, mégpedig negatívan, a személyiség szerkezetére, más szavakkal a személyiség visszafejlődését eredményezi. Lélektani síkon ez a poliglottok esetében is részben fennáll, habár esetükben a gazdag nem anyanyelvi kultúra birtokában a személyiség immanens (benne rejlő természetéből következő) értékei' szabadon ' kibontakozhatnak. Az olyan emberek esetében, akik különböző okok miatt anyanyelvűket vagy más idegen nyelvet csak kezdetleges szinten sajátítanak el, a személyiség elszegényedése elkerülhetetlen. Amidőn az anyanyelv csak alacsony szinten, azaz szűkös szókinccsel, szegényes nyelvtani szerkezettel a magánélet körébe szorul vissza, s megszűnik a technika, az irodalom, a közélet nyelve lenni, mivel a társadalmi környezet, a hatalmi faktorok erre nem adnak lehetőséget, illetve erőteljesen korlátozzák érvényesülését, a létrejövő nyelvi helyzetet diglossziának, azaz hierarchizált nyelvhasználatnak nevezzük, amikor az anyanyelv csak a családon belül, esetleg a rokonság tagjai között működhet mint kommunikációs eszköz. Ettől már csak egy lépés az anyanyelv teljes elfelejtése. Az erőszakos — adminisztratív — jellegű asszimiláció és az úgynevezett természetes asszimiláció közötti különbség megvonása igen bonyolult kérdés. Az asszimiláció általános meghatározása nem visz közelebb e kérdés mélyebb megértéséhez. Termékenyebbnek tűnik ha konkrétabban közelítjük meg e kérdést Erőszakos asszimilációról, asszimilációs kísérletről beszélünk akkor, amikor egy adott ország hatalmi szervei a jogalanyok beleegyezése és akarata ellenére, normatív érékű határozatok révén az általuk értékesnek tartott nemzeti identitást kényszerítik rá az emberekre, amelyek alapján, kötelező jeleggel megszabhatják, hogy például a gyerekek milyen nyelvű iskolába járhatnak, milyen politikai párt hívei, illetve ellenfelei legyenek a felnőtt polgárok, milyen nemzeti érzelmek kötelezőek számukra, általában melyik nemzeti közösség értékrendszere, érzelmi beállítottsága a norma számukra. Amennyiben eme elvárásoknak nem tesznek eleget, erkölcsi, politikai és nem ritkán jogi szankcióknak teszik ki magukat. Így pl. a Tribuna és a Libertatea című, a század végén és elején megjelenő román lapok szabályzatszerűen megfogalmazott felhívások révén írták elő, hogy mit szabad s mit nem szabad egy román érzelmű embernek tenni. Ez természetszerűleg vonatkozott az asszimilált személyekre is. Ezek között szerepelt pl. a magyarok kötelező gyűlölete és megvetése és mindazoknak a kiközösítése, megbélyegzése, akik a magyarokkal szemben baráti érzelmeket tanúsítottak, (lásd a Tribuna 1885. évi 240. számát, és a Libertatea 1902. január 1-jei számát). A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Az ún. természetes asszimiláció természetrajza egészen más. Ez esetben a hatósági kényszer kimarad. A szórványlét elszigeteltsége, a vegyes házasság házi békéjének fenntartása bármi áron, a környező kultúra befolyása, a kisebbségi létből fakadó rengeteg kellemetlenség és megaláztatás, az érvényesülési vágy, esetleg hatalmi pozíció elnyerése állhat a háttérben. Tehát a társadalmi determinizmus törvényei itt is hatnak, csak más formában s talán tartósabban, hatékonyabban az adminisztratív típusú asszimilációnál. Az erőszakolt — adminisztratív — asszimiláció fő eszköze, szerintünk, az anyanyelvi iskolai intézményhálózat szűkítése, felszámolása. Egyik leghatékonyabb formája az 1923-ban létesített kultúrzóna és a hozzá kapcsolódó közművelődési-politikai intézmények rendszere. E politika lényeges ismertetőjele az adminisztráció összes láncszemeinek összehangolt felhasználása a cél érdekében, az államhatalom legalsó egységeitől a központi hatalmi szervekig. E sematikus felsorolásból ne hagyjuk ki azokat a propagandaeszközöket, az iskolai környezettől a sajtóig, rádióig, televízióig, könyvkiadásig, melyek számottevő szerepet játszottak a román nemzeti felsőbbrendűség és a magyar nép alacsonyabb rendűsége propagálásában. (Folytatjuk) VÉCSEI KÁROLY ny. akadémiai főkutató Fergeteg Egetett fenyők MB—BBHW •* 1 Sztánai ritmusok ROMÁN JÁNOS Ateista vers Boldog, aki mindezt hiszi, én nem hiszem. Boldog, aki benne bízik, már nincs hitem. Boldog, aki folyton mehet, én maradok. Boldog, aki öreg lehet, én aggódok. Boldog, aki ma is örült, mert húst kapott. Boldog, aki hazajutott, én itt vagyok. Boldog, aki nem tudja mi a gyűlölet. Boldog, aki itt is boldog lehetett. Maroshévíz, 1984. szeptember 2. Romániai Magyar Szó melléklet 30. szám / 1992. augusztus 1—2. Néma tárlat Veresspál Veresspál gyűjteményes kiállítása nyílt meg a kolozsvári Szentegyház utcai kiállítóteremben, mely majdnem negyven év munkásságának átfogó vallomása. Az Akadémián a művésznek Miklóssy Gábor volt a mestere, akitől annyira eltanult mindent, hogy később mint tanár adta tovább számtalan növendékének a művészet titkait. Az emberi fegyelem és egyensúly jellemzi munkásságát. Művei hazai és külföldi állami, illetve magángyűjteményekben találhatók. A nagyközönség évekig akvarellistaként tartotta számon, de jelentősek festményei, grafikai lapjai. Kép és szöveg: CSOMAFÁY FERENC