Romániai Magyar Szó, 1994. június (6. évfolyam, 1349-1374. szám)
1994-06-01 / 1349. szám
♦ / 1994. június 1. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ 3 ____________________ ________ . \ K ' ' ' .......... ■ 1 CYN&I&CSASSICK Küldjétek 3 rajzot! Mai számunkban a baróti MARCU PAUL (9 éves), TORDAI ZSUZSA (9 éves) és a bukaresti PANTEA KISS KRISZTIÁN (4 éves) munkáit közöljük, következő alkalommal a lugosi Damian Tuby (6), Bujdosó Andrea (6) és Damian Norbert (4) egy-egy rajzát „állítjuk ki“ rovatunkban. Küldjétek továbbra is címünkre a legjobb gyerekrajzokból: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti 33, Piata Presei Libere nr. 1, sector 1, Gyereksarok. Néhány üzenet: Király Zolikának és testvérének, Lúgosra. — A rovathoz rajzot küldők névsorán a 203.—204. helyen álltak, pillanatnyilag pedig a 119., 120. és 12. rajzolók „jutottak szóhoz“. Türelmeteket kérjük. . Borozan Irénkének, Bukarestbe. — Mivel nem volt pontos cím birtokunkban, a megjelent rajzért járó „honorárium“, a húsvéti ajándékkönyv a szerkesztőségben vár rád. Látogass meg nagyszüleiddel! \ \ PANTER KISS monruT pcsmoip KABÓS ÉVA Üldözött Péterkéék most olyan szomorúak, azt sem tudják, miként mondják el ezt a mesét. Péterkéék szeretik a madarakat. De ez a mese egy nagy palotában lakmározó, rossz királyfiúról szól, aki a madarakat nem szerette, nem etette, csak hajkurászta őket. A nagy-nagy gesztenyefa ága is kiszáradt, mert az a fa is segített, hogyelüldözzék azokat a szegény ,kicsi gerléket, amelyek otthontalanul röpködtek az ágak körül, mert ahogy elkezdtek fészket rakosgatni, alig készültek el félig vele, már leszedték kis lakásukat a gonosz emberi kezek. Az ágak is addig-addig márogatták magukat, hogy ahova az ember ujjai már nem értek el, ott a sűrű levelek közé hordozott puha füveket ők maguk borították le a süppedő talajba. Azt mondta egyszer ezért az egyik szorgalmas madárka: — Hiába hordozzuk csőrünkben fészkünknek a füvet, úgysem készülünk el vele soha. Gyere keressünk egy barátságosabb fácskát, amely nemcsak erős ágait adja nekünk, de sűrű lombozatával megvéd minket a gonosz királyfi karmaitól. — Gyere — egyezett bele a másik — mert mindjárt, jönnek a kicsinyeinket burkoló tojásaink, legalább ők ne érezzék a világ rosszaságait és üldözéseit. — De mielőtt elrepülünk innen, én hetvenhét átkot szórok azokra, akik leszedték és elrontották a mi kicsiny kis otthonunkat. Mi nem lakunk nagy kastélyokban, csak olyan pici helyen, hogy alig fér el benne a mi kis testünk is, minden segítség nélkül, milyen sok vesződséget építgetünk, mégis van, aki a mi ázó-fázó, gerlepár fagyoskodó és éhező életünket is megkárosítja. Úgy történt tovább, hogy addig-addig keresgéltek, amíg egy olyan nagy fát nem találtak, amelyik jó szívvel helyet adott nekik, hogy bizalommal és bátran, megújult erővel kezdjenek a már olyan sokszor romokká hajított fészkecskéjük rakásához. Ez a fa nemcsak helyet adott nekik, de úgy elbújtatta őket, hogy hiába keresgélt napokig az a rossz királyfiú, hiába vitte magával gyilkos flobertpuskáját, mert meg sem látta, hogy merre járnak azok az üldözött madárkák. Péterke meséiből történt aztán egyszer, hogy azt mondja a királyasszony: — Szedjetek nekem néhány gesztenyefalevelet, mert annak a füzetjével akarom ma megmosni a hajamat, bizonyára szebb leszek akkor. El is siettek ere a parancsra az emberek, de hiába mentek a nagy gesztenyefához, mert ott nem találtak egyetlenegy levelet sem, csak kiszáradt, elzsugorodott, összecsavarodott, tönkrement, holttá vált valamit, ami a szép lombok helyén aszalódott — jaj-jaj — jajgattak az emberek —, nem lesz jó vége ennek, ha már egy ilyen nagy fa is kipusztul, pedig egyetlen sérülés sem érte. DIÁKLAPOKBÓL FIRKÁSZ — a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Általános Iskola diáklapja • 1994. febr., 2. szám Nyer metró Csodálatos őszi délután. Meleg napsütés, szellő alig mozdult. Egykedvűen kószálok a városközpontban, sóvárogva nézegetem a gazdag kirakatokat. Alapos bámészkodás után úgy döntöttem, hogy elmegyek a piacra is. Éppen átkelni készültem az úton, amikor a közvécé bejáratánál rikoltozó, színes társaságot vettem észre... Beszélgetésükből ítélve oroszok lehettek. Egyszercsak az egyik asszony leszalad a közvécé lépcsőjén, majd kisvártatva látom, hogy nagyokat fújva, orrát legyezgetve menekül onnan, s már messziről kiáltja társainak: — Nyet metró! Phüüü! Nyet metró! Kacagva mentem tovább, mint ahogyan Siók is, akik éppen jelen voltak és hallhatták, láthatták a történteket. Ezennel figyelmeztetek minden városunkban megforduló oroszt, hogy a kérdéses „megkönnyebbülészeti“ létesítmény csupán egyféleképpen szolgálja a közszállítást: azt vezeti el, amitől megkönnyebbülünk! Gyepi FIRKÁSZ — a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Általános Iskola diáklapja • 1994. március, 3. szám Protekció Csöngettem! Az ajtón a névtábla jól látható, de még egyszer megnézem: igen, ez az aligazgató lakása. Kinyitja az ajtót: — Igen? — Bocsánat. Ez nem az ön aktatáskája ! Véletlenül? Az iskola ajtaja előtt találtam, és megnéztem, hogy kié. Tessék megnézni, hiányzik-e belőle valami! — Nem, nem hiányzik semmi, de gyere bennebb, fogadj el legalább 1000 lejt. — Nem, köszönöm, nem kérek pénzt, de... azért nyújthatna egy kis segítséget ... Tetszik tudni, épp bukásra állok fizikából, mely tantárgyat ön is tanítja iskolánkban. Egy 6-os megmentene ebben az évharmadban. — Ááá.... ez semmiség, majd holnap beírok egyet. Szervusz! Repestem a boldogságtól! ... Már két napja követem az iskolánk asszisztensnőjét, mivel régóta el szeretnék menni nagyszüleimhez, de ehhez orvosi igazolásra lenne szükségem. Ilyen vágytól fűtve férkőzöm a közelébe egy zsúfolt buszon, és húzom ki zsebéből a kikandikáló pénztárcát... Klassz! Még egyszer megnézem a névtáblát, megbizonyosodom, hogy ez az asszisztensnő, lakása Becsöngetek. — Igen ? — Bocsánat, de el tetszett veszteni a pénztárcáját, én találtam meg, és... Tanú OLLÓZTUK... VÁNDORTARISZNYA — a marosvásárhelyi 7. számú Általános Iskola VIII. osztályainak diáklapja • 1994. március, 9. szám Horror a bioszkönyvben Tanulnom kellene. A jövő bioszórára általános felelést jósolnak az osztálytársaim. Pár perc gondolkozás után fellapozom a bioszkönyvet, hogy valami okosat tanuljak belőle. A könyv ki is nyílik, pont a 37. oldalra. Megakad a szemem egy kísérleten (ha valakit érdekel, a reflextörvények igazolására alkalmas ez a kísérlet). Idézem: „Fejezzetek le egy békát és az állkapocs ivébe akasztott horoggal függesszétek állványra. Hagyjátok megnyugodni a békát.“ Ez már igen! Jó kis muri lenne bioszórán, ha békákat kezdenénk lefejezni. De ez még hagyján, mert a nyakazás után szegény békát „megnyugodni“ kell hagyjuk. Igazán sajnálom azt a békát, amelyik ilyen sokknak kellene kitegye magát. Lehet, hogy közben feldobná a talpait, ha nem lenne állványra akasztva. Egy másik oldalon arra ösztönöznek a kedves tankönyvszerzők, hogy irtsuk ki egy kutyának a kisagyát. „Az ilyen állat nem tud tájékozódni, elveszti egyensúlyát. Igazán szép! Ez már az állatkínzás magasiskolája. Egyéb ötletes dolgok a bioszkönyvből (52. old.): „Hányjátok be a szemeteket és szaglásszatok. Próbáljatok a szagáról felismerni néhány szagos anyagot.“ Ajánlok egy jobbat: próbáljatok a szagáról felismerni néhány szagtalan anyagot! Ha valaki ehhez hasonló kísérletekre kíváncsi, ajánlom a nyolcadikos anatómiakönyv 11., 13., 56. stb. oldalait megtekintés végett (Nyuszika, aki nem kísérleti nyúl) KÉPZŐDMÉNY — a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző hébe-hóba megjelenő diáklapja • 1993. nov. HL évf., 6. szám FAT BOTTOMED GIRL Mottó: „Mint a pince, húgom, eszméd oly alacsony! Már nem tudsz vágyni sem szebbre, sem magasabbra . Annál, amit kínál a konyha meg a kamra?“ (Moliére) „Mikor idejött kis sovány gosztáti csirke volt és általában az a vélemény keringett róla, hogy kitűnő a sziluettje“ — kezdte eszmefuttatását lovagias érdeklődésemre. (Miért hízik el az pedás csaj?) egy nem éppen arányos testalkatú „lovagina“. Okos!! De valahogy sehogyan akarózott megférni ezzel a gondolattal az én kis buta fejemben egy kérdés: Mégis hogyan lehetséges, hogy egy idő után az pedás tsajnak „nagyobb tükörre van szüksége, mint rég“? Hát persze, van egy olyan, miszerint a disznót ha hizlalni akarják, a lehető legkisebb helyre zárják be s etetik. Sértődés ne essék, de valóban fogyasztasz-e sok energiát azzal, kedves pedás tsaj, hogy két lépcsősoron lebillegsz az ebédlőbe, s kiraksz az asztal közepére egy lapot: „Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra“ jelmondattal? Természetesen enni kell. De nem mindegy, hogy mikor, mennyit, miből mennyit, mit mivel (esetleg kivel), stb. .Azt pedig ne mondd, hogy ha a kaját kifizetted, hát el kell pusztítani! S ha el is pusztítod, zsírosabbak az evőeszközök, mint sokszor a kaja!! Inkább kérd meg anyukát, hogy fél malac helyett inkább egy negyedet küldjön, úgyis ha valaki a Pedába jön, már eleve hajlamos a hízásra. Szükség is van erre, mivel manapság csak a kiváló fékpofákkal dotált tanítónőknek van tekintélyük, nemde? Minek nektek kaja? Már attól is híztok, ha valaki úgy mutat rátok, hogy „Ni, ezek is pedások!“ S aztán a genetikai probléma hozza magával az unalomtúltengést. Emiatt pedig ugyebár muszáj a fölös energiát evésben levezetni! Csak az a baj, hogy ezáltal az pedás tsaj újabb energiát gyűjt, hogy aztán a felgyűlt energiát ismét evésben vezesse le. Nos, ha mindezek után meggondoltad magad, kedves pedás tsaj s fogyni szeretnél, íme néhány javaslat: 1. ) Igyekezz életképessé válni! 2. ) Követeld az intrimudvarra való költöztetését, ha pedig ez nem lehetséges, vetesd ki a szilentiumközti szüneteket, megakadályozva a zabálási lehetőségeket, a kimenőt pedig rövidíttesd kiszaladóra! 3. ) Soha ne érd el a jóllakás érzését. Végy mély lélegzetet és határozd el magadat: „Ma jól sikerült a matekem, csak 3 szelet kenyeret eszek“. Pótlást pedig ne kérj! 4. ) Követeld a gyógybiciklin való tanulás feltételeinek megteremtését. Ha pedig mindenáron bele akarsz hízni a szobatárs csíkos gatyájába, mert a szombati terved srácfogás (Már vagy öten fognak srácot az illető csíkos gatyában!), akkor sok szerencsét! Laczkó Róbert KÉPZŐDMÉNY — a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző hébe-hóba megjelenő diáklapja * 1994. március, III. évf, 7. szám Beszédkultúránk Vadász és áldozat: a szerkesztők, riporterek, újságírók e kettős szerepben őrlődnek. Hajtókkal, ebekkel, kamerával, tollal, s minden egyéb szükséges tartozékkal felszerelve lelövik, kilövik, átlövik, eltrafálják a lelkes alanyt. A lelkes alany viszont kilő a vadászokkal. 1. Kiröhögi adásaikat, újságaikat. 2. Figyelemre sem méltatja erőlködéseiket 3. Értékeli (kritizálja) erőlködéseiket. 4. Nem válaszol. Az első három menekülési mód nem kapcsolódik szorosan a témához, úgyhogy elhanyagolható. Annyit viszont érdemes megjegyezni, hogy aránylag alacsony az igényszintünk, ill., hogy helylyel-közzel éljek, nehéz olyan anyagot öszszehozni, amely általános tetszést tudna aratni. (Peda TV bemutatkozó adás.) Igaz, túlzásba vittük a bemutatkozás protokolláris jellegét. „Nostra“ culpa! Az utolsó kilövési mód („Juszt sem válaszolok!“) egy hosszú és szomorú végkifejletű történelmi folyamat eredménye. Kialakult egy objektív/szubjektív okláncolat, melynek végeredménye: nem tudunk nyilvánosság előtt beszélni. Érdemes felsorakoztatni az okokat és az okokat kiváltó tényezőket-Nem beszéltetnek az órákon — sok az anyag, kevés az óraszám, nincsenek tankönyveink (pedagógiából, pszichológiából, módszertanokból stb.). Nem tanítanak szépen, kifejezően beszélni — a retorika, mint tantárgy, kikopott már a tanügyi programból. Órákon nincs idő rá, s mint külön fakultatív kurzus is nehezen lehetne megoldható. Úgy adminisztratív, mint egyéni tényezők is problémákat jelentenek. Honnan előadó, illetve miből fizetnénk, mikor lenne lehetséges? Ez utolsó talán a legfontosabb: van-e bennünk annyi igény, annyi szükséglet, hogy egy ilyen témájú előadássorozatot rendszeresen látogassunk, feláldozva pár órát az amúgy is kevés szabadidőnkből? Szükségünk volna rá. Mert: 1. Nem merünk beszélni („Ha hülyeséget mondok...“). 2. Ha beszélünk, akkor a lámpaláztól szertefutnak a gondolataink, dadogunk, a lényegét kifelejtjük, keressük a megfelelő kifejezéseket. (Kitérőként: egy érdekes jelenséget is meg lehet figyelni. Írásban sokkal jobban ki tudjuk fejezni magunkat, tehát szakadás van írásbeli és beszédbeli kifejezési szintünk között.) "Abban, hogy nem merünk beszélni, közrejátszik az is, hogy a hirtelen jött szemléletváltással beáramlott sok nyugati zenefranchoz (diktafon, videokamera, diákújság, sőt, diáktévé) is hozzá kell szokni. „Tanítók leszünk“ és nem tudunk nyilvánosság előtt beszélni. Hundisz ÉK — a szentkeresztbányai «Gábor Áron Líceum diáklapja * 1994. március, II. évféd szám Mid van? Az óra cserget. Fél nyolc van. Nagy álmosan, felkelsz, hullafáradt vagy. Tükörbe nézel... nem hiszed, hogy te vagy. Végül megmosdol, esztelenül, lázadó mozdulatokkal locsolod a jéghideg vizet az arcodra. Felöltözöl, az órádra nézel, öt perc múlva nyolc óra. Reggeliznél, de már nincs időd arra is. Éppen a tanár előtt lépsz be az osztályba. A padba lapulsz, abban a reményben, hogy a tanár nem veszi észre, hogy semmit sem tudsz. Fortuna még veled van, a tanár egy másikat hív ki, te tudod, hogy óra végéig azt fogja vallatni. Lelki szemeid előtt megjelenik a tegnapi est: cigarettafüst, villogó fények, őrjöngő rockkerek, összebújt párocskák ... Már rég vártad, hogy discoba menj, azt emelted, hogy ott találkozol a fehérruhás herceggel. Egy kicsit kábult voltál, nem szoktad még meg ezt a nagy összevisszaságot. Kicsit kiábrándulsz az egészből. Később a srác is megjelent, látszott rajta, hogy nehezen vette rá magát, hogy felkérjen táncolni. Te „igent“ mondtál. Táncoltatok, a srác felhevülten szorított magához, neked egy kicsit furcsa volt, de nem ellenkeztél... hát mások is úgy csinálták. Valahol egy éles csengetés, visszacsöppensz a jelenbe, vége az órának. Amíg a folyosón hömpölygő diáktömegen keresztülgázolsz, megtelsz kék foltokkal és közben azon gondolkozol, hogy a melletted gyúródó tanár miért néz olyan szúrós szemekkel rád? Lehet, hogy az ő lábára léptél? Mármár bocsánatot kérsz, de leinted magad, nem érdekes, így is, úgy is műveletlen paraszt, csak egy diák vagy a szemükben. Már alig várod, hogy... de mit is vársz? Hogy leteljen a tanítás? Holnap úgyis újra kezdődik. Nem tudod eldönteni, hogy mit vársz. Lehet, hogy a következő discot? Eldöntöd, hogy többet nem mész oda, de már érzed, hogy hétvégén úgyis ott leszel, mert, nincs más választásid. Kiábrándulsz mindenből; idáig hittél abban, hogy te különleges vagy, hittél mindenben, ami szép; rádöbbensz, hogy ilyen „szép“ csak a fantáziádban létezik. Megkérded magadtól: — Hát semmi sincs? — De van: cigarettafüst, fülsiketítő zene, összebújt, szerelmet hazudó párocskák, villogó fények, aztán sötétség. Ennyi van. Danid Ibolya GYÜZÜ — a dévai Traian Elméleti Líceum magyar osztályainak diáklapja • 2. szám, 1994. DUMA-PARTI Ez év júniusában meglátogatta városunkat a magyarországi Széchenyi Emlékmúzeum baráti körének pár tagja. Beszámoltak Társaságuk működéséről, és arról a szándékukról, hogy bevonják a fiatalokat is. Bizonyítékul első lépésként meghívtak három, a magyar tagozaton tanuló líceumi diákot a Budapesten tartandó találkozóra. A három szerencsés: Both Lóránt, Fodor Lajos, valamint Illés József. Pár kérdésre Jocó válaszolt: — Hogyan kerültél a három szerencsés közé? — Egyszerűen. Tudtam, hiszen kihirdették, hogy itt vannak a Széchenyi Emlékmúzeum baráti körétől, és szeretnének a dévai fiatalsággal is találkozni. Ezért elmentem, és mikor kihirdették, hogy jelentkezőt várnak a budapesti találkozóra, én is beneveztem. — Mivel foglalkoztatok a tábor ideje alatt? — A tábor egy rendkívül gazdag programmal rendelkezett. Voltak Csoportos beszélgetések előadásokon vehettünk részt Az első napokban tartottunk egy közgyűlést ahol megalapítottuk a Széchenyi-körnek ifjúsági szárnyát. Ezenkívül voltak napi túrák, „Ismerkedés Budapesttel“ név alatt amikor a főváros nevezetesebb helyeire látogattunk el. Egy este érdekes meglepetésben volt részünk: a Lánchídtól az Árpád hídig hajóztunk. Sopronba is kirándultunk, innen Kis- ég Nagycenkre. A Széchenyi Emlékmauzóleumnál olvashattuk a híres feliratot: „voltunk akik vagytok, lesztek akik vagyunk: por és hamu.“ — Milyen volt számodra ez a tábor? — Csak annyit mondhatok, hogy felejthetetlen. A szervezőknek sikerült egy változatos, tanulságos, és egyben szórakoztató programot összehozni. Ennek a találkozónak a keretén belül nagyon sokat megtudtunk Széchenyi Istvánról, „a legnagyobb magyarról“. Az egy hét alatt rengeteg barátságot kialakítottam. — Vannak-e Romániában Széchenyi körök? — Vannak: Szatmáron, Gyergyóban és Sepsiszentgyörgyön. — Egy utolsó gondolatot! — Reméljük, hogy az idén is részt vehetünk ezen a találkozón! Kérdezett: Csilla VISSZHANG — a brassói Áprily Lajos Líceum Nebulónia Diákszervezetének lapja • 1994. április, IV. évf., 6. szám Grimaszkodás Nemrég (vagyis április 7—9 között) tartották meg Kolozsváron a IV. Diákszínjátszó Találkozót, amelyen iskolánk társulata, a GRIMASZ is részt vett. Az ifjú színészeink közül megkértem egy párat, mondanák el, milyen is volt ez a rendezvény. Gál Andrea: „Ebbe a pár napba rengeteg előadás volt bezsúfolva, jók és gyengébbek egyaránt. Mivel zsűri volt, de díjazás nem, a megmérettetés elmaradt. Az úgynevezett kiértékelőn ki kellett követelnünk a konkrét megállapításokat, mert különben éppen csak kritikának nem nevezhető dolgokat hallottunk volna. („Hát mit is mondjak, jók voltatok“ stílusban.) Az egyetlen díjat, egy kéthetes táborozást, a sepsiszentgyörgyi „Csonó“ nyerte el, ők messzemenően jobbak voltak mindenkinél, a Magyar Elektrájuk szerintem elérte a profi darabok szintjét“ Dudi Jutka: „Elég fárasztó volt azt a sok előadást végignézni, hisz csak tízperc szünet volt köztük. De megérte. A Grimasz is viszonylag jól szerepelt, több dicséretet is kaptunk a zsűritől. Habár fáradtak voltunk, nagyon, jólesett az esti buli, ahol aztán kedvünkre kitombolhattuk magunkat.“ A csoport irányítója, Bálint Ferenc tanár úr kihangsúlyozta, hogy milyen fontos is volt ez az Örkény István egyperceseiből álló előadás azon diákok számára, akik életükben először léptek színpadra. Nekünk pedig nem marad más hátra, mint minél több sikeres színrelépést kívánni a Grimasz minden tagjának! Mikó András VISSZHANG a brassói Áprily Lajos Líceum Nebulónia Diákszervezetének lapja • 1994. márc., IV. évf., 5. szám Néhány IX.-es gondolat Most, hogy eltelt majdnem két évharmad, hadd mondjam el, hogyan érzem magam, mint kilencedikes az új suliban, az új osztálytársak közt. Mint minden kezdet, eleinte nagyon nehéz volt. Nem mentem soha jókedvvel suliba, mert tudtam, hogy semmi mást nem fogok csinálni, mint azt, hogy 6 órát ülök a padban, és csak néha-néha szólok egykét szót a padtársamhoz. Az osztályban külön csoportok alakultak ki, én sajnos nem tartoztam egyik ilyen „klikkhez“ sem. Mindig szomorú voltam, mert nem akadt egy jó barátnőm, akinek elmondtam bánatomat, és aki vigasztaljon. Minden este a szobám egyik sarkában elsírtam a múltat, a régi osztálytársakat, barátokat, barátnőket, és kívántam, bárcsak most is úgy lenne, mint régen. Végül, egy évharmad elteltével kívánságom teljesült. Most már tudom, hova tartozom, most már nekem is megvan a baráti köröm, akikkel jól érzem magam. Hiszen az ember nem tud barátik nélkül élni, szükséges az állandó kapcsolat a téged körülvevő emberekkel, mert különben nincs igazi boldogság. Ami pedig az iskolát illeti, szeretem! Eleinte nagyon furcsának tűnt, hisz megszoktam a régi tanárokat, úgy, ahogyan megszoktam régi osztálytársaimat is. De végül megértettem, hogy annak a régi életnek vége. Most más világban élek, ahhoz kell alkalmazkodnom. És ez sikerült is, álmom valóra vált: „Mert minden álom valósággá válik, azok szemében, akik eléggé erősek ahhoz, hogy hinni tudjanak benne.“ Kovács Tímea IFJÚSÁG — a zilahi Református Kollégium Diáklapja • 1994. márc., 2. szám INTERJÚK Megkérdeztünk néhány diákot és tanárt: Mi jelenti neked a szabadságot? VÁLASZOK DIÁKOK Azt hiszem akkor vagyok igazán szabad, ha jól kiszórakozhatom magam. A szabadságot? — JÉZUS KRISZTUS. Ha, megnézhetem szombaton a focimecscset-Tudja a bokám. Sportolás közben érzem magam szabadnak. Bűneim bocsánata. Ha kirándulhatok a természetben. Ha olvasok, mert akkor csak a könyvemnek élek és csak arra figyelek. Az, ha félbehagyod. TANÁROK A szabadságot az jelentené, ha úgy taníthatnék, ahogy akarok, vagyis érdeklődési köröknek megfelelően. A személyi szabadság jelenti a szabadságot, mert ha ez megvan, akkor mindenki és minden szabad. Számomra az igazi szabadságot Jézus Krisztus jelenti. Sajnos, voltak tanárok, akik csak hímeztek-hámoztak, kitérve a válasz elől ezt mondván: Hát a szabadságot számomra. .., jaj fiam, csengettek, indulnom kell órára. Így jár az, aki a tanárt szünetben kérdezi. Köszönjük a feleleteket. SOMO és BASIC TENTAMENT a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum diákfolyóirata • 1994. márc. 7. szám Hölgy a „Dunából» A hazai televíziózás még gyerekcipőben jár, de biztosan sokan vannak azok, akiket ez a terület érdekel. Ennek ellenére a DUNA TV által rendezett közönségtalálkozót, amely híres városunk még híreséül a Kultúrpalotájában zajlott le február elején, nem a fiatalok, diákok nagyszámú jelenléte jellemezte. A legtöbb lánynak már bizonyára eszébe jutott, hogy bemondónő lesz. Ezért beszélgettünk el a DUNA TV bemondónőjével, Lukács Beával. Bea tavaly végzett Kolozsváron, kémia-fizika szakon. Kolozsváron él, és van egy kisfia. TENTAMEN: Hogy került a DUNA TV-hez? BEA: Megtudtuk véletlenül az RMDSZ- en kérésztől, hogy bemondónőket keres a DUNA TV. Csak úgy kíváncsiságból elmentem, és ez lett belőle. Nagyon szeretem. T.: Mennyire volt nehéz belerázódni a bemondóságba? B.: Nagyon nehéz volt Kéthetes tanfolyamunk volt, azalatt csináltak belőlünk tulajdonképpen bemondót. Utána meg bedobtak a mélyvízbe. T.: Milyen egy bemondónő programja? B.: Havonta 10—12 napig dolgozunk. Ha én aznap adásban vagyóit, akkor ti is láttok a képernyőn. Teljesen élő az egész. T.: A súgógépet milyen gyakran kell igénybevenni? B.: A súgógépet egy hónappal ezelőtt vezettük be. Csak a Híradóban használjuk. T.: A bemondóknak nem szabad? B.: Nem is akarjuk. Mi írjuk a saját szövegeinket. Persze, nem a híreket, hanem a műsorvezetést. A „Jó estét!“ meg a „Jó napot!* nincs rajta azért a cetlin. Viszont, sokszor nem azt mondjuk, ami le van írva, hanem ami úgy jön. T.: És folyamatosan vannak beszédgyakorlatok nálatok? B.: Igen, minden héten. Két tanárunk van. Az egyik beszédtanár, a másik meg a viselkedést tanítja a kamera előtt. T.: Az öltözködésben, a sminkben segít valaki? B.: Van egy ruháslányunk és egy sminkesfodrászünk. Ők tanítottak meg egy csomó fogásra. T.: A ruhák a ti ruháitok, vagy kapjátok őket? B.: Általában kapjuk őket, most meg varrattak is nekünk ruhákat. De hogyha alkalmasak a mi ruháink, természetesen azokat is viselhetjük adás közben. Ezt az operatőr mondja meg, a világosító, az adásrendező... T.: Van valami különleges fogásod, taktikád a kamera előtt? B.: Kezdetben nagyon furcsa volt. Megpróbáltam valakit beleképzelni a kamerába, de rájöttem, hogy nekem koncentrálnom kell a szövegemre, így belenéztem a kamerába, és megpróbáltam egy érzelmet fölvenni: azt az érzelmet, amivel én el szerettem volna mondani a mondókámat. Utána már jöhetett a szövegre való koncentráció, az érzelem az megmaradt. T: Most, ennyi idő után, jelent-e stresszt egy műsor bemondása? B.: Természetesen, lámpalázam van minden alkalommal. S azt hiszem, hogy kell legyen. Mert enélkül unalmassá válunk. Ha az ember nem izgul egy kicsit, olyan lenézővé válik. T.: Lehetséges, hogy valaki bemondóból szerkesztővé lép elő? B.: Igen. Akit érdekel, az riporterkedni és szerkeszteni is megpróbálhat. Ezt bátorítják is nálunk, hogy ne csak bemondók legyünk, hanem valami mással is foglalkozzunk. T.: Nálad tényleg nem volt semmi előzményee aszereplésnek“? B.: Nem játszottam semmilyen színitársulatban, ha erre gondoltok. Ezt valóban tanárnak készültem, az is leszek előbbutóbb. T.: Soha nem is gondoltad, hogy tévés leszel? B.: Nem. Soha, soha, soha... kíváncsiskodtak. Iringó és Andrew KÓPÉK az aradi 12-es iskola diáklapja • 1994. márc., III. évf., 5. szám DIÁKCSÍNYEK A gumiegér Enikő hozott egy gumiszörnyet, az egérhez hasonlót, és beraktuk az asztalterítő alá, hogy csak a farka látsszon ki.Ha bejön a biosz, majd jól megijed, hogy ott van egy egér. Fordítva sült el a dolog. Az őszi lép be a biosz helyett az órarendet beíratni. Az egész osztály elvörösödik, nagyokat sóhajt és imádkozik, hogy az őszi észre ne vegye a szörnyet a terítő alatt. Leül, észreveszi a gyűrődést a térítőn, (ő hitte, hogy gyűrődés) el akarja simítani, és akkor észreveszi, hogy ott van valami. Azt hiszi, hogy egér, ijedten felugrik, elvörösödik, tolltartójával csapkod. A szörny leesik, és visszapattan, mintha felé akarna ugrani. Várjuk a következményeket... Betea Drusela Zimándújfalusi Általános Iskola VII. osztály De ha nem is érte, az emberek mégis megijedtek, mert akkor feküdt ágyba a királyfiú is és annak sem volt egyetlen sérülés sem a kezelején, mégis bénán csüngött le, nem tudta többé felemelni. Tudjátok mit? Lehet hogy egyszer egy másik mesében megint felkeressük azt a kedves, megszomorodott szívű kicsi gerlét és megkérjük őt, hogy amikor már jó nagyra nevelte a két fiókáját, amikor azok már olyan jól megtanultak repülni, hogy már nem lehet őket orvul kitépászni szűkre szabott, csöpp fészkecskéjükből, akkor majd keresse fel gerle-mama és gerlepapa azokat, akik valaha bántották őket és kutassák ki, hogy most mi is lehet a szívükben? Hátha a sok bánat, betegség és pusztulás őket istalán jobbá tette már. Majd megkérjük a gerlepárt, hogy mondjanak madárnyelvükön valami olyan szépet és jóságosat, hogy az a hetvenhét átok pusztuljon el azokról, akik egyszer rosszat cselekedtek velük. Nem tudom, hogy megtaláljuk-e őket, de akár hiszitek akár nem, úgy van az, hogy ha az ember valamit nagyon akar, akkor az rendszerint sikerül. Majd addig megyünk, mendegélünk, kutatva, keresve, fáradtságunkat elfelejtve, égre nézve, lombok közé leskelődve, amíg egy szép napon majd elénk repül valamelyik, hogy megkérdezze: — Ugyan bizony kit kerestek éppen olyan régóta kedves Gyermekeim? — De hiszen mi már jó helyen járunk! — fogjuk felelni akkor, abban a másik mesében, ahol majd kérlelni kezdjük a gerlepárt. De addig találjatok ki szép szavakat, meleget, okosat, hogy meghallgasson minket, akihez szólni akarunk, és röptében se röpüljön el füle mellett a mi fohászkodásunk-931. jul. 7.