Romániai Magyar Szó, 1994. október (6. évfolyam, 1454-1479. szám)
1994-10-01 / 1454-1455. szám
tb* • • Juliska néni mégis a mennybe megy... (Folytatás az a. oldalról) kája, de a három kölyke is átjár - maga szerint - kifejezetten az ő ajtajába duveliérolni. Több ízben is le akart önteni bennünket András bácsi lábvizével, egy idő után a bilit is a ház elé, a fűbe ürítette, hogy ne nagyon legyen kedvünk odajárni. Ki is égett a gyepÉs akkor még nem is beszéltem Janiról, aki Juliska néni fogadott unokájaként került az udvarba, de tulajdonképpen a varroda portásának a neveletlen unokája volt. A bácsi még akkor is el-eljárt az öregasszonyhoz, mikor már András bácsi is nézegette a háztüzet. Emez nem is házasság céljából mászkált ide, de én ezt nem tudhatom. Jani volt az, aki először mutatta meg nekem a micsodáját, és azt is bebizonyította, hogy tud rajta gitározni. De nem szívesen vegyítettem vele, mert ezt nagyanyám így látta jobbnak, meg Jani nem is nagyon ért rá velem foglalkozni, mert egész nap az utcát mérte. Ő csak Duccosnak szólította nagyanyját meg Gofli mamának, nem tudom, miért, de, azt hiszem, szerette. Szerethette is, mert, ha késett, Juliska néni a „dikó"-ba is elment érte, és ha huzamosabb ideig nem randalírozott, egy-egy új „ajdás"-szal is meglepte őt a szupernagyi, aki csak tőle nem sajnálta a pénzt, András bácsi zokniba kötött vagyonkáját. Az öregúr néha fejszével is megkergette Janit a fáskamráknál, olyankor Juliska népi, nagyon tudott sivalkodni. Amint erre, első alkalommal lehetőség mutatkozott, Jani ellátta nagyanyját dédunokákkal: Nenával és Maradójával, akiket valami nemzetiségi fehérnéppel hozott össze. András bácsi meg is halt. Nem a forradalom vitte el, utána történt, már a szabad világban. Úgyis ez volt minden vágya. A betétszámla akkor is tovább gyarapodott az innen-onnan elővarázsolt összegekkel, majd Juliska néni pótolta a szalmát a szalmazsákokban. Akkoriban palotát adtak volna azért a pénzért, de Juliska néni kitartott a büdös sufni mellett, sőt még a parkba is eljárt üres üvegeket szedni. Hamarosan konkurensek is akadtak, akik lehetetlenné tették a megélhetést, így át kellett állni valami újra. Mindemellett Juliska néni már tagja volt minden egyházközösségnek és segélyszervezetnek, melyek révén németországi csomagokat intézett magának meg mindenféle anyagi juttatást. A leveleket én írtam, mert tudtam németül, meg mert megbízott bennem, mióta Janinak szánt leveleit is én szerkesztettem volt, mikor emez a javítóban, majd a börtönben tartózkodott továbbképzésen. Bosszankodott is eleget, hogy a csomagokban nem pénz jött, hanem élelem és halkonzerv. A halkonzerveket rendszerint nagyanyámnak adta, nekem meg valami külhoni nyalánkság volt a tolmácsi bérem. Minden csomagnak szigorúan elkészítettük a leltárját a mellékelt ív alapján, és ha valami hibádzott, Juliska néni feljelentette a postát a rendőrségen. Megtehette, mert mindenkit ismert, nagyanyám szerint besúgó volt. Egyszer tőlem is elkobozta a szektorista a magnót, meg az a heti slágerlistát, csak nagy közbenjárásokkal sikerült visszaszereznünk a magnót bár, de nagyanyám legalább jól kitombolta magát a zsaruval, még le is köpte valami felcifrázott hajdúsági káromkodás társaságában. Onnan tudtuk, hogy Juliska néni keze van a dologban, mert ő volt a legjobban az ellen, hogy egy augusztusban Neoton-show-t rendezzünk az udvarban az összes szomszéd bevonásával. Pedig én nekik is adtam meghívót, de András bácsit ez nem vette le a lábáról. Neki csak a Sandokan muzsikája tetszett, mint Levente bácsinak, aki meg arra a nótára esküdött, hogy vénasszony a boglya mögött. A segélyszervezetekkel együtt bukkant fel Juliska néni életében egy hölgy, a Damna, aki elhozta ugyan a pénzt, de önzetlenül el is vállalta annak őrzését és kezelését, amibe Juliska néni bele is ment. Még azt a pénzt is a Damnának adta, amit a napraforgómag forgalmazásából hozott össze. Ez lett ugyanis az új üzletág, amibe belevetette magát az üvegezés után. A dolog menőnek is bizonyult, mert többet keresett, mint én a légitársaságnál. Igaz, Juliska néni maga volt a tiszta lelkiismeret, mert ha ótvaros cigánygyermekek is potyogtak alá az égből, ő kint volt a placcon, nehogy elpártoljanak tőle törzsvásárlói. Drágább volt ugyan, mint a konkurencia - mely ezúttal is felütötte a fejét -, de sokat adott a minőségre. A megkérdezettek szerint egyedi módon tudta a magot megpergetni. És ezt még nagyanyám is elismerte. Elképesztően nagy forgalmat bonyolított le, ezért reklámcélokra is felhasználtuk, és a nagy légitársaságok által kiadott tarifás könyvekkel láttuk el rendszeresen, úgyhogy a Kazinczy utcától a kórházig mindenhol ott virítottak a citromsárga vagy ciklámenszínű selyemlapokból tekert tölcsérek. Gyakran betegeskedett, de lehet, hogy csak hipochonder volt, nagyanyám el is küldte olyankor a nyavalyába, mert szerinte nem beteg az, aki hajnaltól estig odavan strabancálni. Ettől függetlenül szívesen segített elvágni a tyúk nyakát, és mindig odaadta neki a véres hurkát, mert Juliska néni azt nagyon szerette. Különben is: ő is adott sok mindent nagyanyámnak. Még a mérleget is. Igaz, hogy 25 lejért, de az már mindegy, mert ebbe a súlyok is bennefoglaltattak. Jani egyszer részegen meg akarta erőszakolni, de ő nem haragudott meg érte, hozzászokott, hogy részeg. Akkor is részeg volt, mikor egy téli délutánon Juliska néni hazajött a „műszakból" az üres tállal a hóna alatt, és miután nálunk bejelentkezett, elment lepihenni. Utoljára. De ezt nagyanyám tudta meg, mikor ment szólni, hogy ideje a tyúkot bezárni. Jani csak másnap józanodott ki, de ezt Juliska néni már nem várhatta meg, és valamelyik kórház hullaházában húzódott meg. Napokig várták a Damnát és Zoltán tiszteletest, akivel Juliska néni idejében mindent elrendezett, és még ma is várnák, ha az egyik szomszéd udvarból való cigányasszony - valami pereputty - saját pénzén el nem temeti. Még mostanában is visszajár. Lehet, hogy mégis boszorkány volt. Talán csak a Damnát keresi és Zoltán tiszteletest. De nem azért, hogy bosszút álljon. Ez nem az ő formája. Csak a pénzét szeretné. De lehet, hogy már azt sem. BALOGH LÁSZLÓ Azt hittük, Sztálin halálával megmenekülünk... (Folytatás múltkori mellékletünkből befejező rész) 3. Tyúkpajtában és istállóban helyeztek el Brassóban le kellett üljünk, nem volt szabad járkáljunk. Amíg mi ott ültünk és vártunk, elmentek, és hoztak mindenkinek egy darab kenyeret és valami parizerfélét, és csak azután raktak be a vagonokba. Arról egy szót sem szóltak, hogy hova visznek. A fegyveres katona, aki kísért bennünket, az is ott maradt vagy két napig Dobrudzsában, és vigyázott ránk, nehogy megszökjünk. Cérna és Traian között voltak a barakkok, a Duna mellett. Ott raktak le bennünket. Azt sem tudtuk, hol vagyunk, mert az első napokban senki sem mondta meg, hol vagyunk. Hiába kérdeztük az orosz szakácsot, Kozmenkót, ő sem mondhatta meg. Mérnökök, almérnökök?, már nem tudom pontosan, azok vettek át bennünket. Az egyik Dragomirescu, talán így hívták, az nagyon rendes volt velünk. Bement Brailaba, és mindenkinek vett tányért, szappant, evőeszközt, mert nekünk semmink sem volt. Semmi, de semmi... Pontosan úgy hoztak el most is, mint annak idején, negyvenkilencben. Bejöttek, s fel az autóra! Mindenünk ott maradt... Csak azzal jöttünk el, ami rajtunk volt, meg amit hirtelen kézbe kapott az ember... A többi minden ott maradt másodszor is. Az a gazdaság, ahova letettek, talán akkor épült; előttünk cigányok laktak a barakkokban. Amikor megtudtuk, hogy az ő helyükbe kerülünk, nagyon megijedtünk, féltünk, hogy meg fogunk tetvesedni. Szerencsére a tetű elkerült, de annál több részünk volt egérből és patkányból! Annyian voltak és úgy mászkáltak, mint a csirkék a baromfiudvaron. Hát nem volt nagy fényűzés, az biztos! Amikor megérkeztünk, csak az üres barakkokat kaptuk meg, nem volt sem egy pokróc, semmi! Csak a rogojina, a gyékény... Első este nagyon megörvendtünk... Mi nem is számítottunk arra, hogy a brassói állomáson kapott kenyéren és parizeren kívül egyebet is adnak ennünk, és akkor ott Kozmenkó, az orosz szakács, árpakásával fogadott. A kantin egy nagyobb kuckószerűség volt. Kozmenkó és egy Ioana nevezetű dolgoztak ott. Érkezésünkkor csak a mérnökkel találkoztunk, és amint már mondtam, fogalmunk sem volt róla, hol vagyunk. Később bevásárlás közben eljutottunk a szomszédos falvakba is, és nagy megdöbbenésünkre akkor tudtuk meg azt is, hogy a falusiak úgy tudják rólunk, mi semmit sem dolgoztunk soha az életben. Megkérdezték, hogy kinek milyen végzettsége van, mihez ért. Az uram így került gépésznek, majd dolgozott a nagykultúrában is, de amikor összeszólalkozott a mérnökkel, kitették a disznókhoz. A leányka, Éva is a disznóknál dolgozott, én pedig egy darabig a rizsben... Hát az rettenetes volt! Úgy másztak a piócák a lábunkon, hogy sokszor a lábszárunk csupa vér volt. De nem mindenki kellett kiállja ezt a megpróbáltatást, voltak köztünk szerencsésebbek is, főleg a fiatalok közül, akiket betettek az irodára, mint Bajkó Gyuszit, Hadnagy Lilit, Nagy Évát... Télen aztán átköltöztettek az állattenyésztési farmra, az nyolc kilométerre volt Traiantól, Cérnához közel, Mircea Voda és Cérna között. Ott tyúkpajtában és ököristállóban helyeztek el. Engem elfogott az asztma, nem tudtam dolgozni. Annyira köhögtem, hogy megfeketedtem az erőlködéstől. Szerencsém volt egy Válcu nevű ügyvéddel... Az nagyon rendes ember volt! Bement Bráilaba és hozott nekem gyógyszert. De nemcsak ő volt ilyen, hanem nyugodt lélekkel kalapot emelhetünk a bráilai orvosok előtt is. Mind egytől egyig nagyon rendesek voltak velünk szemben. Az uram egy alkalommal olyan nagy beteg volt, hogy amikor vittem az orvoshoz, Turcoaiaban a népek körülállták a hajónál, mert azt hitték, hogy meg van halva. Elvittem a kórházba, s ott betették a ragályosokhoz... Elmentem egy Radoveanu nevezetű főorvoshoz, akinek a felesége Moldvában birtokkal rendelkezett... Olyan rendes, tisztességes ember volt velünk szemben, hogy az itteni orvosok sem lettek volna jobbak hozzánk. De nemcsak az orvosok voltak rendesek, hanem az ottani népek is. A traktoristáné húsvétkor pirostojást hozott nekünk. Vagy ott volt a kolindálás karácsonykor... A párttitkár kicsi fia azt mondta a többi gyereknek: - Ne menjünk el Beczássyékhoz, mert ők szegények, azt a kicsit is, amilyük van, ne kérjük el. Hagyjuk őket... De maga a párttitkár is ilyen volt... Hozott egy üveg bort! - Domnu Becczássy, puneji o páturá, ceva pe geam, sa nu vada lumea cásaid (Tegyen egy pokrócot, valamit az ablakra, ne lássák, hogy itt vagyok - B. L.) Amikor kezdtek megismerni, akkor mondták el csodálkozva, hogy meglepi őket, hogy mi mindenhez értünk, mert nekik azt mondták, hogy mi nem értünk semmihez, mert soha az életben nem dolgoztunk, és most a szemükkel látják az ellenkezőjét; ha gépész kell, ha az állattenyésztésben kell dolgozni, ha kutat kell fúrni, ha vécét kell ásni, mi mindenhez értünk... Hogy lehet ez?, csodálkoztak. Még kút sem volt ott. Októberben is a Dunára jártunk le mosdani. A Dunából ittunk! Kicsi Sántha Zsófi meg is mondta az anyjának: - Mi issük ezt a vizset, hát ott fent, ne, az ökrök belepisilnek, belekakálnak... S mi issük ezt! Nem volt mit csinálni... Abból ittunk, abból főztünk. Eleinte hetvenhét személyt zsúfoltak be egy üres barakkba. Ott nem számított, hogy öreg, csecsemő, férfi, nő, mindenkit összezsúfoltak. Bányaiéknak a lánya akkor még csecsemő volt. Szegény gyermek valósággal éhezett. Kozmenkó, a szakács megsajnálta és egy alkalommal jóllakatta velőskenyérrel! Szegény leányka szinte belehalt... Később, ahogy az embereket szétosztották a tyúkászatban, leapadt a létszám és így két család került egy tyúkpajtába. De laktunk mi ököristállóban is... Ott halt meg szegény Benke Laci... Meg Sólyom Miklós. Benke Laci eresztevényi volt... Sólyom Miklós tárjai... Egy másik halottunk, Jakabos Anti, nyujtódi volt, ő ennek a világjáró Jakabos Ödönnek volt a nagybátyja. Nagyon rendes ember volt. De ott halt meg Szombati Gyula is... Őket mind ott temették el, Szombati Gyulát és Jakabos Antit hazahozták a hozzátartozóik. Benke Lacinak senkije sem volt, ő ott maradt a traiani temetőben. A temetés az úgy volt, hogy a Hadnagyok asztalosnak álltak, ők csinálták Benke Lacinak a koporsót, amit egy stráfszekérre tettünk fel. Sántha Jóska hajtotta a szekeret s mi mentünk utána. A gyászszertartást a román pap végezte, mert nem akartuk csak úgy elkaparni, mint egy kutyát. Benke Laci után ott maradt a nagy kúria a Eresztevényben... Amíg ő orosz fogságban volt, meghalt a felesége, az anyja meghalt Pesten meneküléskor, ő pedig eljött meghalni Dobrudzsába... Ott nyugszik az idegen földben. Szomorú az, hogy ennyi idő után az ember már nem tud mindenre emlékezni. Úgy elfakulnak, kihullnak a dolgok az ember emlékezetéből... Pedig tizenöt év nagyon sok idő, rengeteg minden történik az emberrel ennyi idő alatt, jó is..., rossz is... 4. Amikor Sztálin meghalt, azt reméltük, elengednek Ahogy megérkeztünk, másnap már munkába kellett álljunk... A fegyveres őr ott sétált a gáton. Jancsó Kati, Koréh Ferinek, aki Amerikából mindig beszélt a rádióban, a felesége mind azon tanakodott, hogy ő onnan hogy tudna megszökni. Onnan nem lehetett megszökni! Nem volt ahogy. Szóval ott volt az üres barakk, a priccseket is később készítették a férfiak, akik a tyúkászatban dolgoztak. Engem a rizsbe osztottak be munkára. Sántha Jóska raktáros volt, Temesváryék kantinosok... Ki hova került... Négy hét telt el, amíg megtudtuk, hogy hol vagyunk, addig hiába is kérdezősködtünk, senki sem mondta meg. Aztán lassan rájöttünk, hogy mehetünk vásárolni Traianba, Cérnába. Muszáj volt vennünk egyet s mást. Ahogy lassan ismerkedtünk a világgal, úgy lazult lassan a szorítás is, már írhattunk haza, kaphattunk leveleket, csomagot otthonról. Jártak az újságok is. Olvastuk az Előrében, hogy azok, akik azelőtt ott ettek az asztalunknál, most azt írják az újságban, hogy népnyúzók módjára éheztettük az embereket. Eleinte, amíg semmink sem volt, a kantinban étkeztünk, később már vettünk ezt is, azt is magunknak. Hivatalosan csak Cérnába, Traianba és Mircea Vodara mehettünk. De mi azért elmentünk még Bráilaba is, noha a személyazonossági igazolványunkat elvették. Amikor Bráilaba mentünk, egy odatelepedett nyujtódi családnál szálltunk meg. Csüdöréknek hívták és a férfi a Herder-malom főmolnárja volt. A tizenötből az első öt év volt a legkeservesebb, utána már beleszoktunk, belevergődtünk. Olyan ez is, mint a nehéz munka, eleinte úgy érzi az ember, hogy menten kettéroppan a dereka, de aztán egy idő múlva olyanná válik, mint a gép. A fiatalokat, vagy mondjam inkább azt, hogy közülük sokat, elengedtek hamarább, de az én Évámat nem engedték el, mert egy alkalommal azt találta mondani: ha tudnám, hogy ki az illető, aki miatt itt kell szenvednem ártatlanul a disznók mellett, lelőném, mint egy kutyát! Ezt valaki besúgta a Szekunak. Biztos, hogy ezért marasztották őt vissza, mert, amikor elengedték, akkor megkérdezték tőle, hogy igaz-e, hogy ezt mondta. Tulajdonképpen velünk csak a nagyobbik gyermek, Éva jött el, a másik kettő ott maradt Kökösön és Zágonban, és amikor eljöttek bennünket meglátogatni, ott tartották őket is. Judit Cérnán járt iskolába, ahol az adminisztrátor elnevezte Nemeszemkének (Népapá)... Az adminisztrátor is olyan rendes volt... Marekszám adta a cukrot Juditnak. Egy másik román ember pedig elvitte az Ő gyermekével, olyan jók voltak hozzánk. De nemcsak román volt ott, hanem macedón... török... lipován... minden. A fiatalok egy része eljött ötvenháromban?... ötvenötben?... Már nem tudom pontosan. Eljött a két Temesváry is, mert ők írtak Grozának. (Groza valamikor udvarolt Temesváry Gerőnének, akinek az apja Déván kúriai bíró, vagy valami ilyesmi volt.) Amikor Sztálin meghalt, mi is reménykedtünk, hátha kiszabadulunk, elengednek minket. De hiába reménykedtünk. Még Gheorghiu Dej halálát is meg kellett várjuk! Hatvanháromban eljöhettünk volna, de nem volt ahová menjünk... Nem kaptunk lakást! Hatvanöt őszén jöttünk haza. Borosnyóra... Ott is azzal volt szerencsénk, hogy volt egy Sbârcea nevezetű mérnök, aki az urammal együtt járt Stuttgartban és aki a borosnyói gazdaságban gépészként dolgozott, ő adott egy szobát, ahová hazajöhettünk. Borosnyóról aztán Uzonba költöztünk, Szennyes Jancsiéknál vettünk ki egy szobát, és ott laktunk, amíg meghalt a férjem. Dálnokban akkor jártunk újra, amikor Németországból hazalátogatott az a szász fiú, akinek apósom egy lovat adott ajándékba. Ő jött utánunk Uzonba, és vitt ki Dálnokba. Megrendített az a nagy pusztulás, amit ott láttunk... Egészen tönkretettek mindent... A házba nem lehetett bemenni, óvoda volt benne. Az ablakok... a zsalu... minden lelopva. Még a padlásról is lelopták a nagy víztartályt... Azelőtt vízvezeték... angolvécé volt a lakásban... Mindent tönkretettek... Mindent... Mesélték, ott egy román orvos... Amíg ott volt, rendben tartotta a parkot, a kriptát... De aztán ahogy ő elkerült, szabad lett a lopás. Még a csontokat is kihányták a kriptából... Ez az orvos szedte össze, és temette el újra. Eltűntek a festmények... édesanyámnak volt egy portréja, Barabás Márton készítette. Eltűnt... Csak falióra három volt, mind eltűnt... Egyetlen egy képet láttam csak viszont a múzeumban. A „három királyt” ábrázolta; apósomat, a „lencsekirályt”, Szemlér Ferencet és Szele Bélát. A kép Kolár műve volt. Már nem emlékszem a pontos feliratára, de hármukat ábrázolta, ahogy nagy bundásan megérkeznek Dálnokba. Egyetlen egy kristálytálacskát kaptam vissza... Hamutartónak használták a megyeházán. Rendes volt a tisztviselő és visszaadta. Mit mondjak?... A legszegényebb cselédünk, amikor minket elhoztak Szentgyörgyre, a legnagyobb Nemerében begyalogolt Szentgyörgyre, s hozott teret a gyermekeknek. Tizenöt kilométert gyalogolt a rossz időben azért, hogy kicsi élelemhez juttassa a gyerekeket... Állítólag volt egy szabó... Meghalt. Hallottam, hogy nagyon sok gyönyörű képet láttak nála, s amikor megkérdezték, hol vette, azt válaszolta, Beczássyéktól hozta el a kollektivizáláskor. Sem apósom, sem férjem soha egy hold földet sem vásároltak... De nem is herdáltak el semmit. Gazdálkodtak okosan, úgy, ahogy tanulták. Ebből volt és maradt egyben a vagyon. Aztán azok az író urak, akik az asztalunknál ettek... írták a gyalázkodó cikkeket rólunk, hogy amíg más éhezett, nálunk hányódott a narancs. Arról hallgattak viszont, pedig jól tudták, hogy a háború után apósom ötven gyermeknek bakancsot és posztóruhát csináltatott... „ Olyanokat írtak, hogy ott volt nálunk a nagy könyvtár, de csak ők olvasták a könyveket. Na hát kérdem én azt, mikor olvasott a gazdaember dologidőben? Megtörtént, hogy nyáron vendégek voltak, a férjem és sógorom meghallotta a hírt, hazalovagoltak a tanyáról, de apósom, ahogy meglátta, nyomban meg is térítette őket. - Irány a mező, úrfik! Furcsa egy világ volt az. Tótágast állt egészen! Volt egy kocsisunk, aki azelőtt Brassóban volt kocsis Herskovitsnál, nevezzük Sebők Gézának. Még négy osztálya sem volt. Kézdin megtették főszolgabírónak! Az akkori vezetők között akadt olyan is, aki miután bennünket elvittek, már másnap az uram bekecsében ágált. Valakik, amíg mi Dobrudzsában voltunk, házat építettek a birtokra, s most azt állítják, az uram adta nekik a helyet. Nem tudom, miért néznek bolondnak? Az uram nem jött vissza Dobrudzsából csak azért, hogy nekik házhelyet adjon... Hát ilyen dolgok vannak. Ami volt, az már nem érhető utol, de ami még van, abban legalább ne akarjanak megkurtítani! Nem tudom... Talán nem is kellene emlékezni, mert nagyon felzaklatják az embert ezek a dolgok. Szinte félek is emlékezni, pedig nem érzem magam bűnösnek... De félek, mert a félelmet úgy belém sujkolták. Kétszer vittek el egy szál ruhában... A társadalom legalján éltem évekig. Mit mondhatnék még? Szerencsénk volt, velünk volt az Isten... Talán egyedül csak ő... (Vége)