Romániai Magyar Szó, 1995. március (7. évfolyam, 1589-1619. szám)

1995-03-01 / 1589. szám

........................ ... 1995. március 1. RIPORTOK* VITÁK* KÖZLEM­ÉNYEK-1p Romániai Magyar Szó 3 (Folytatás az 1. oldalról) Véleményem szerint ez az össze­hangoltság gyakran hiányzik az RMDSZ-ből, amikor belső problémák merülnek föl, még mindig nem alakul­tak ki a konfliktuskezelés megfelelő mechanizmusai, és ahogy azt az Ope­ratív Tanács közleménye is leszögezi, nincsen igazán rendszeres konzultáció a különböző országos testületek és tisztségviselők között. Lehet, hogy sar­kítok most, hiszen rengeteg tanács­kozás és dokumentum bizonyítja ennek az ellenkezőjét, de a meg­feszített szakmai munka nem mindig jelent politikai együttmunkálkodást is. Nem beszélve egyfajta bizalmatlan­ságról a különböző platformok és cso­portosulások között, ami oda vezet, hogy egy olyan esetben, mint a Nagy Benedek röpiratának kérdése - amire ennél a napirendi pontnál egyébként nem kívánok kitérni­­- nagyon rossz eszközökkel kerestük a megoldást, egyfajta pánikot keltve tagszerveze­teinkben és egész közvéleményünk­ben. Ez nagyon sok energiát lekötött, miközben körülöttünk nagyon is fontos események zajlottak, és nagyon sok olyan politikai és etikai problémát is felszínre hozott, amiket a későbbiek­ben kell feldolgoznunk és kezelnünk. Ha belpolitikai helyzetelemzést vég­zünk, ennek a summája feltétlenül az, hogy ebben az időszakban hirtelen meglódult a román politikai élet, és olyan alapvető változások mentek végbe benne, amelyeknek súlyát és súlyosságát csak fokozatosan lehet felmérni. Szándékosan nem azzal kezdtem, hogy ezekben a hónapokban eleddig páratlan erejű támadások érték az RMDSZ-t, mert szeretném hangsúlyozni, mint már annyiszor egyébként, hogy ez a feszültségkeltő és konfliktusprovokáló kampány csak következménye ennek a változásnak. Ami velünk történt, annak nem mi vagyunk az okai, hanem csak elszen­vedői. Hiszen sem programján, sem koncepcióján nem változtatott ebben az időszakban az RMDSZ, és én magam is, akár Kolozsváron, akár Londonban szólaltam meg, ennek a programnak a nevében beszéltem. És ennek a programnak a jegyében jött létre Sepsiszentgyörgyön az az önkor­mányzati tanács, amely az alkotmány és a 69-es törvény, valamint az Ön­­kormányzati Charta szellemében kívánja a kormány által szándékosan háttérbe szorított helyi közigazgatás munkáját segíteni. Az RMDSZ elleni támadás következ­mény. Az ok: a négypárti kormányzási paktum megkötése. Az ok: a fokozott nemzetközi odafigyelés a kisebbségi kérdésre. Az ok: a most kialakult román belpolitikai képlet hosszú távú tarthatatlansága és rendkívüli veszé­lyessége, hiszen egyre szélsőségesebb irányba haladhat az ország kormány­zása, miközben az ellenzék önma­gával van elfoglalva. És egyesek azt kívánják, hogy az RMDSZ is önma­gával legyen elfoglalva. Mi viszont nem engedhetjük meg ezt a fényűzést magunknak. Hogyan próbáltuk kezelni ezt a sok szempontból válságos helyzetet? A Demokratikus Konvenció velünk közö­sen kiadott közleménye egy hosszú vita fontos eredménye. De nem oldot­tuk meg mégsem a problémát. Éppen ezért azt javasolom az SZKT-nak, hogy vizsgálja felül eddigi viszonyun­kat a Demokratikus Konvencióval, mivel az ellenzéki pártok közti konfliktus oka nem az RMDSZ, de ennek tisztázását akadályozhatja az, hogy az igazi nézeteltérések feltárása helyett a nacionalista, RMDSZ-ellenes retorika túllicitálásában konfrontálód­nak ezek a pártok. Éppen a román demokrácia érdeke, tehát a mi érde­künk is, hogy a konvencióval való viszonyunkat megváltoztassuk, és kinyilvánítva eddigi ellenzékiségünket, demokratikus programunk melletti elkötelezettségünket, a román demok­ratikus pártokkal való szövetség foly­tonos igényét, mint kölcsönös érdeket, próbáljunk egyelőre ne a Konvenció tagjaként, hanem egyenrangú partner­ként működni, ha ez lehetséges. Egy ezzel kapcsolatos határozattervezet elkészült, kérem a Szövetségi Kép­viselők Tanácsát, döntsön erről a kér­désről. Minket a Demokratikus Kon­venció részéről gyakorlatilag kész helyzet elé állítottak, a legutóbbi két ülésre meghívást sem kaptunk, a velünk kapcsolatos többszöri feltétel­­támasztás elfogadhatatlan, de mivel én mindezt egyelőre csak rossz taktikázásként és ürügykeresésként ítélem meg, és mivel a választási koalíciónak eddig sem voltunk tagjai, véleményem szerint a konvenciót továbbra is szoros szövetségesünknek kell tekintenünk. Mint ahogy szük­ségünk van a dialógusra az ellenzék egészével és magával a kormány­párttal is, amelytől a párbeszédre meghívást kaptunk. Az RMDSZ nem szigetelődhet el, mert van jól körvo­nalazott programja, van következe­tesen képviselt álláspontja, és van jól meghatározott helye az ellenzékben. Ugyanakkor, amikor dialógusról beszélünk, arról sem feledkezhetünk meg, hogy vannak olyan politikai erők, amelyekkel párbeszéd is csak akkor képzelhető el, ha eddigi álláspont­jukban lényegi változás következik be. És itt már el is érkeztünk az elmúlt időszak egyik legvisszhangosabb eseményéhez: Atlantához. Az atlantai kerekasztalhoz. Az atlantai tárgya­lásokhoz. Ahhoz az eseményhez, amely rivaldafényben volt napokig, és a színházi hasonlat nem is biztos, hogy erőltetett. Hiszen Atlanta nem következik abból, ami történt: az RMDSZ-ellenes durva támadásokból, a betiltással való fenyegetőzésekből, a magyarellenes hangulatkeltésből. Logikusan a párbeszéd lehetetlensége következik mindebből. És amikor például a Budapestre való utazást visszamondtuk az utolsó pillanatban, ezt a logikát követtük, és utólag is bebizonyosodott, hogy igazunk volt. De Atlanta mégsincs ellenmondás­ban ezzel. Nincs, mert éppen ilyen körülmények között, éppen nemzet­közi jelenléttel, éppen Carter elnök jelenlétében kívántuk a probléma súlyosságát fölmutatni, és egyúttal bebizonyítani, hogy ellenzőink, ellen­feleink, támadóink számára sincs más kiút, mint a tárgyalás, a párbeszéd, de az olyan párbeszéd, amely megoldás­hoz is vezet. Lehet persze más út is, de az egyre mélyebbre visz mind­annyiunkat. Atlantában eddig előz­­ménytelen, mindenki által elfogadott, súlyos és átfogó probléma­lista szüle­tett, erről kellene tárgyalni a továbbiak­ban. De Atlanta mégis kirakat maradhat a résztvevők számára, nekünk úgy, hogy föl tudjuk mutatni mint prece­denst a dialóguskészségre, tárgya­lásra és a nemzetközi mediálásra, román partnereinknek elsősorban úgy, hogy a kormány jószándékát és dialó­guskészségét próbálják bizonyítani. A valóság ugyanis ebben a pillanatban ennek ellentmond. A négypárti koalíció léte nem sok jót ígér, éppen ellen­kezőleg. De a párbeszéd intézményes formáinak kialakítását, a tárgyalás eszközeinek megkeresését nekünk szorgalmazni kell, mert nem mond­hatunk le már a priori arról, hogy ennek nem lesz eredménye. Annál is inkább, mert a brassói kongresszus a román-magyar kerekasztalról hatá­rozatot hozott. Javasolom, hogy az SZKT a dialó­gus kérdésében is hozzon határozatot, erről is készült szövegtervezet. A ro­mán társadalom legkülönbözőbb réte­geit kell bevonni ebbe a párbeszédbe, hátha megállítható és visszafordítható az a nacionalista tendencia, amely az egész romániai társadalmat veszélybe sodorhatja. Persze, mindez nem han­gulati kérdés, ez elsősorban politikai akarat kérdése, konkrét, mélyreható megoldások kérdése. Ha lesznek ilyenek, csak akkor vonhatunk le po­zitív konklúziót az atlantai találkozóból. Addig semmiféle illúzióba ne ringas­suk magunkat, mert ebben az öt esztendőben ezt már néhányszor megtettük fölöslegesen. És ne hagy­juk, hogy bármiféle illúzió elfedje előlünk azt a valóságot, amelyet eb­ben a pillanatban még a kolozsvári polgármester nyilatkozatai manipulál­nak rendkívül veszedelmesen. Egyelőre a mérleg nagyon is negatív. Még akkor is, ha az ország összes megyei tanácselnökeinek testülete a tegnapelőtt Szebenben velünk közös nyilatkozatot adott ki, és együttműködést ajánlott önkormány­zati testületünkkel, amelyet nemrég még alkotmányellenesnek nyilvánítot­tak. Ez a nyilatkozat egy hosszú vita és egy jól végigvitt tárgyalás ered­ménye. De az ilyen eredményeket hamar el tudja söpörni a nacio­nalizmus szele. Az igazi eredmény nem a mesterségesen kreált problé­mák megoldása és az azelőtti helyzet visszaállítása, az igazi eredmény: a törvény, az új jogszabály, az új intéz­mény lehet csupán. A valóság pedig egyelőre: növekvő feszültség, félelemérzet, frusztráltság, nemzeti jogfosztottság, súlyos gazda­sági és szociális gondok. A szimbolikus cselekvés nem helyet­tesítheti a valóságot. De ünnepeink megülését például én nem tekintem szimbolikusnak. Éppen ezért­ közele­dik március 15-e, és ennek az ünnep­nek hagyománya van. Az idén is a tavalyihoz, tavalyelőttihez hasonló méltó keretben kell ezt megünnepel­nünk, nemzeti szimbólumaink hasz­nálatával, a népek és nemzetek közti testvériség és egyenlőség, a minden­kire egyenlő módon vonatkozó sza­badság igényével. Befejezésül: hosszasan beszélhet­nénk a külpolitikai tevékenységről, amely véleményem szerint feltétlenül eredményesnek mondható. Cselek­vően voltunk jelen az EDU-ban, az UNPO-ban, nagyon fontos, hogy rólunk szóló, pozitív határozatot foga­dott el az Európa Tanács néppárti, konzervatív frakciója. Éppen annak tudatában, hogy a kisebbségi kérdés csak nemzetközi garanciákkal rendez­hető mélyrehatóan, és ebbe a kétol­dalú garanciákat is beleszámítom, javasolom, hogy az SZKT erősítse meg egy új határozattal tavalyi, a román-magyar alapszerződéssel kap­csolatos állásfoglalásunkat. Marosvásárhely, 1995. február 25. em a sértődöttség hangján szó­lok. Nem is teheti olyan valaki, aki az érdekképviselet nem mindig hálás szerepét vállalta fel. A nyomorúságos sorsáért kesergő ember, pláne ha még nem is kellőképpen tájé­kozott, ingerültté válik, szemrehányást tesz olyanoknak is, akik nem sok sikerrel, de megpróbáltak tenni érte valamit. Ilyen esetben is az alaptalan vádakra higgad­tan, fogékonyan kell reagálnunk. A korkedvezményes nyugdíjaztatásra vonatkozó 1995. évi 2-es számú törvény, mint ahogy azt mi jeleztük, nem az elvá­rásoknak megfelelően alakult. Bizonyítja ezt, nem csak a sok visszajelzés a vá­lasztók részéről, amely a képviselőirodá­kon keresztül jut el hozzánk, hanem a parlament és a kormány címére küldött levelek sokasága is. A minap Kovászna megyéből egy baróti értelmiségitől kaptam levelet, aki 58 éves, és 1992. július 1-jétől munkanélküli. Nem az elkeseredett hangvételű, alaptalanul vádoló levél lepett meg, hanem írójának tájékozatlansága. A levélből idézek: „Az Önök (ellenzéki pártok) által kidolgozott törvényjavaslat és a T. Parlament által megszavazott 2. számú törvény, amely a korkedvezményes nyugdíjazásra vonat­kozik, a legdiszkriminatívabb, igazságta­lanabb mindazok számára, akik a leg­jobban érintve vannak.” Ezen bevezető sorok után a levélíró saját, konkrét esetét hozza fel példának az igazságtalanság érzékeltetésére. Vagyis azt, hogy mivel a 9 hónapos munkanélküli segélyt köve­tően, nem részesült a 18 hónapig terjedő szociális segélyben, a törvény szerint nem jogosult korkedvezményes nyug­díjazásra sem. A levélből félreérthetetlenül kicseng az a vád, hogy mi vagyunk a hibásak a kia­lakult helyzetért, mert egy olyan törvény­­tervezetet terjesztettünk elő, aminél, idézem: „...a PMNR (Gavra) által javasolt törvénytervezet emberségesebbnek, reménykeltőbbnek tűnt, mert nem volt ennyire megkülönböztető, egyszerűen a szükséges munkaévekre plusz a munka­­nélküli státuszra volt alapozva". Létezik-e, hogy a levélíró nem tudott az RMDSZ törvényjavaslatáról? Ha jól em­lékszem, a hazai magyar sajtó (írott és sugárzott) részletesen beszámolt róla. Sőt, a Román Televízió a törvényjavaslat benyújtásának napján az Actualitási műsorában, tehát fő műsoridőben - meglepő módon - rendkívüli operativi­tással és ugyanakkor elég kimerítően tájékoztatott az ügyről. A törvényjavaslat mindössze három hónapos várakozási időt írt elő, ami azt jelentette volna, hogy három hónapos munkanélküli státust követően kérvényezni lehetett volna a korkedvezményes nyugdíjazást. A lakosság körében általában kedvező visszhangot kiváltó törvényjavaslatunkat még így is érték bírálatok. Egyesek azt kifogásolták, hogy miért nem gondoltunk az 50 éven aluliakra is, mert hát ezek sem kapnak munkát, mindenhol csak fiatalokra van szükség. Mások, mint pél­dául a Maros megyei Népújság, nagylel­kűnek, populistának, gazdaságilag meg­alapozatlannak minősítette törvényjavas­latunkat. Nem kommentálom a vádakat, csak annyit jegyeznék meg, hogy nem román találmány az ilyenszerű intéz­kedés, Európa-szerte már rég széles körű alkalmazást nyert. Végül a képviselőház munkaügyi és szociális problémákkal foglalkozó bizott­sága, az időközben benyújtott más ha­sonló tárgyú törvényjavaslatokat is figyelembe véve, egy olyan végleges változatot fogadott el, amely szerint a várakozási idő 9 hónap lett volna, vagyis az a maximális idő, ami alatt a munkanél­küli személy munkanélküli-segélyben részesül. Tehát hangsúlyozom, hogy a szakbizottság tagjai politikai színektől függetlenül egyhangúlag elfogadták ezt a változatot, és ezt terjesztették a plénum elé megvitatás végett. De a plénumbeli viták során a kormány nyomására a kor­mánypárti képviselők egy olyan javas­latot tettek, amely szerint csak azok kérhetik a korkedvezményes nyugdíjaz­tatást, akik az említett 9 hónapot köve­tően még 18 hónapig terjedően szociális segélyben részesültek. Az ellenzék nem értett egyet ezzel, mert felismerte, hogy a kormánypárt ezen javaslata mögött az a szándék rejlik, hogy csak egy szűkkörű­­réteg részesüljön korkedvezményes nyugdíjaztatásban. Persze, a kormány­nak is megvoltak az indokai, a szükséges pénzalapok hiányára hivatkozott. Végül is a kormánypárt és szövetségesei eldön­tötték az ügyet, többségi szavazatuk eredményeként a módosító javaslat bekerült a törvény szövegébe. Ezek után azt állítani, hogy az ellenzék terjesztette elő „a diszkriminatív,igazságtalan” tör­vényjavaslatot, úgy vélem, enyhén túlzás. Esetleg azt lehetne a szemünkre vetni, hogy ilyen körülmények között mégis megszavaztuk a törvényt. De emlékez­tetek arra, hogy tavaly áprilisban azért bukott meg egy hasonló tárgyú törvény, mert az ellenzék kitartott elképzelései mellett, és nem volt hajlandó kompro­misszumot kötni a törvény alkalmazási idejére vonatkozóan. Most engedtünk, csakhogy végre megszülessen a nagyon várt törvény, abból a meggondolásból­­szavaztuk meg azt, hogy később köny­­nyebb módosítani egy már elfogadott törvényt, mint egy új jogszabály kálvá­riáját végigjárni. Egyetértek a levélíró azon megálla­pításával, hogy elenyészően kevesen részesülnek a korkedvezményes nyug­díjaztatásban, de úgy vélem, még mindig jobb így, mint ha „besegítettünk" volna a kormánynak a törvény megbuktatásába. Hiszen a viták során a kormány mindent elkövetett, hogy ez a törvény ne szüles­sen meg, így legalább a rászorulók egy részének sikerült megoldani a helyzetét. Szeretném megnyugtatni a levélírót és hasonló helyzetben lévő sorstársait, hogy az ellenzék nem hagyja ennyiben a dolgot, megteszi a megfelelő törvény­­módosító javaslatot. Vállaljuk ezt még akkor is, ha ismét elhangzik a képviselő­ház plénumán az a kormánypárti súlyos fenyegetés, hogy akik ezt a törvényt kez­deményezték, felelni fognak erkölcsileg és jogilag. KEREKES KÁROLY, parlamenti képviselő Illegális koldusok avagy dobbal verebhet... Marosvásárhely főtere is lassan­­lassan * koldusok „placca” less - mondogatják a helybéli járóke­lők- A tudósító személyes tapasz­talata némileg ellentmond en­nek, ámbár az sem tagadható, hogy mostanában ott is megsűrű­södtek az ép vagy nyomorult kéregetők. Van köztük gyermek, akit tán bábaasszony mosdatott meg utoljára, székesegyház lép­­csőkövén üldögélő öreg, akire a felkelő nap csak délután mo­solyog, aztán mozgássérült asszony a főtér kellős közepén, a királyságbeli zsolozsmázó, pén­zérme villanására éberen figyelő, tökéletes improvizációval „meg­áldott” utcakölykök, akik attól sem riadnak vissza immár, hogy akár az ember zsebébe is be­lenyúljanak vagy kabátszélbe kapaszkodjanak néhány garasért. Az éhség nagy úr és kellemetlen. De van közöttük „jól menő” kol­dus is. Akik, amíg tizenkettőt üt a városi toronyóra, máris csekély húszassal zörögnek el ismeretlen alagsorok felé. A Megyei Rendőrség a közren­­dészekkel közösen az utóbbi nap­­okban­ ellenőrzést tartott Maros­­vásárhely főterén, ahol állítólag a legtöbb holdas ténfereg. Tegyük hozzá: a legtöbb illegális kére­­gető. A tudósító szerint a városi peremvidék éppolyan látogatott, mint a „fényűző” központ. Gon­doljunk csak az állomásokra, kli­nikák környékére vagy újabban temetők beton- és márvány­­kövein naphosszat elüldögé­­lőkre... Mondom, ezúttal a ma­rosvásárhelyi Rózsik tere, a Luxor nagyáráruház környéke, a Bolyai utca volt a gyűjtőközpont. Ahonnan közel húsz kéregetőt kísértek be a rendőrségre. Innen több kolduló, nincstelen gyerme­ket „utalnak" át a Gyermekvédő Központba. A legtöbb koldus írástudatlan, tudományukból csupán pénzszámlálásra futja. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a mozgássérült­­koldusok között volna olyan, aki állami támoga­tásban részesü­l(ne), de „gyakor­latilag” csak papíron. Immár két hónapja egy garast sem folyó­sítottak számukra... ha van hová. A rendőrség is teszi a magáét. A kolduló gyermekek szüleit bün­tetéssel sújtja, illetve figyelmez­tetőül büntetést helyez kilátásba, amennyiben nem fújnak taka­ródót az utcákon szétszórt cse­metéiknek, mert a rendőrség az ellenőrzést tovább folytatja, mind­addig, amíg koldustalanítja a vá­ros tereit... Csak még annyit: 1. Kik és miből fognak büntetést fizetni. 2. Beteg társadalmat így koldustalanítani, dobbal verebet ♦ • LOKODI IMRE | „Csereföldek”, szóban és írásban Vége-hossza nincs a diktatúra virágkorába visszanyúló kártevéseknek, melyek követ­kezményeit immár magángazdák sínylik. A tekerőpataki gazdák panasza előzményeként tudni kell: a marosfői kaszálók egy része benyúlt a tekerőpataki kaszálók közé, és fordítva. Tekerőpatakon a 60-as években kollektív gazdaság működött, Marosfőn magángazdálkodás folyt, s mert a területek egymásba nyúltak, a magángazdák gyakran másztak bele a kollektív területeibe, s onnan is vittek fát. Hogy e visszásságot megszüntessék, a 60-as években összeült a két faluvezetőség, összeadta a benyúló tekerői, illetve marosfői területeket, s a kettőt egymással kiegyenlítve, meghúzott a két falu kaszálói között egy viszonylag egyenes határt. A marosfői gazdák megkapták a benyúló tekerői területeket, míg a benyúló marosfői kaszálók átmentek a gazdaság tulajdonába. Ám ez a határhúzás csak szóbeli megállapodás volt az akkori faluvezetőségek között, írásos dokumentum róla nincs. A változások, s a földtörvény életbe lépése után természetes és törvényes lett volna, hogy mindenki a saját, régi kaszálóit visszakapja. Igen ám, de a téesz­hez tartozó területek tönk­rementek, míg a magángazdák gondozta terület kitűnő gyepterület maradt, s most a marosfői gazdák azt mondják: „Ezt a területet én gondoztam, ebből ki nem állok". Mesélik Tekeren, hogy amikor a gazdák ki akartak menni telekkönyvileg jogos kaszálóikra, a marosfőiek vas­villával várták őket. 30 tekerőpataki gazdát érint ez az eset, s soknak közülük ez az egyetlen kaszálója. A 30-ból eddig egy gazda fordult törvényhez, Gál Jenő bácsi: - Közvetlenül a változások után elmentem Imréhez (Albert Imre, az illető kaszáló „csere­földes” marosfői gazdája), s mondtam: Eddig volt, ami volt, az a terület a sajátunk volt (apám még életében a nevünkre íratta), s most újra az enyém. - Jól van, Jenő bácsi, de ha eladná, másnak ne adja! - mondta akkor, hogy rá egy hétre üzenjen: „Ne próbáljak a kaszálóra menni, mert eltöri a bokámat”. Törvényre mentem, mos­taniig húzódott a per, mert különböző alátámasztásokkal fékezték a haladást. Most jutottunk odáig, hogy belátták: a területhez nincs joguk. Az ő ügyvédje azzal érvelt, hogy sok éve használják a területet, mire az én ügyvédem mondta: - Ha 150 éve használnák is, nincs róla dokumentumuk, a föld a Gál Jenőé, akinek van. - Közben volt kiszállás (helyszíni szemle), azért is 80 ezer lejt kellett fizetni, aztán külön ki kellett hogy szánjanak az erdészettől a fák (kártérítés­ végett. A következő tárgyalás a kártérítés ügyében zajlik: a négy évre 800 ezer lejt kell hogy fizessenek a szénáért, és kell fizetniük a fáért: egy hektár, 30 ár a terület, amelyből körülbelül másfél ár az erdő. Ha a per elején meg tudtunk volna egyezni, a kártérítéstől elálltam volna, csak legyen vége. 30 tekerőpataki gazda várja izgatottan az első per eredményeit, hogy ők is lépjenek, pedig ,az adott esetben a törvények értelmében perre nem is lenne szükség. Íme, Molnár János tanácsos véleménye: - A földtörvény kimondja, hogy az 1990. január 1-jei határok alapján lehet eldönteni a vitás területeket. A tanácsok, polgármesteri hivatalok hatásköre lenne megállapítani: a 60-as években meghúzott határok törvényesek-e vagy sem? Amennyiben nem törvényesek, mert csak szóbeli megállapodás volt, és írásos dokumentum róla nincs, arról tájékoztassák a saját falujukat, a saját embereiket: ne ragaszkodjanak olyan földterületekhez, amelyekhez tör­vényesen nincs joguk. Ezáltal elkerülhető lenne a pereskedés. • Valóban, miért perköltségekbe verni a gazdákat olyan földterületekért, melyekről a törvény kimondja, hogy az övék? Sajnos, Tekerőpatak már vesztett a hazai törvénykezés előtt olyan területet, melynek dokumentumai a falu tulajdonjogát igazolták: Zsedánt. De ebben az ügy­ben még folyamatban tartja a lehetőséget egy nemzetközi törvényszék elbírálása felé. A 30 földtulajdonjoggal rendelkező gazda esetében, reméljük, erre nem fog sor kerülni. GAL ÉVA EMESE lósági illandó hollandusok Fel kell figyelni a publicitást kerülő jótékony hollandusok háromszéki diszkrét csodatételeire! Mindjárt ’90 elején teherautószámra szállítottak ide használt ruhát, gyógyszert, állandóan érkeznek azóta is az egyházaknak, a rászorulóknak szánt különadományok, s ami ennél is több: nemegyszer értel­miségiekből, mesteremberekből álló szerelőcsoportjaik járultak hozzá kór­ház vagy ifjúsági tábor építéséhez (Kovászna és Illyefalva), vagy festet­ték ki és látták el korszerű felszerelés­sel a sepsiszentgyörgyi árvaházat. Rokonszenves maga a célok meg­választása is, ahogy szemlátomást ügyelnek arra, ne menjen prédába az adomány, annyira, hogy magát az otthoni gyűjtést eleve a korábban itt felmért szükséglethez szabják. Jóságos hollandusaink példaadása ed­dig is szinte megszégyenítő volt - nyilvánvalóan egy olyan világból érkezett erkölcsi üzenet az övék, melyben az okos szolidaritás alapjait nem aknázza alá a nyomorból és eltompultságból sarjadt önzés vagy az elvakultságból származó nemzeti előítélet.­­ Épp ez utóbbi kapcsán, hadd tudó­sítunk egy már-már kalandnak beillő céltámogatásukról, amit a szinte teljes egészében cigányok lakta háromszéki Hete falunak nyújtanak a maguk csendesen kitartó és következetes módján. Az Élőpatakhoz tartozó fél­reeső cigányfalu kirívó példája tár­sadalmunk s benne főleg a romák magatehetetlenségének, amit csak megtetéz és felfokoz a peremlétre kár­­hoztatottak halmozottan hátrányos helyzete és kisemmizettsége. A De Hoop és az East European Mission egyházi segélyszervezetek élelmiszer­­csomag-osztó első útjaik után másod­szor már építési tervekkel tértek vissza Hetébe, nyaranta holland fiatalok a hetesek szegényes házait bádogtetővel igyekeztek ellátni, kály­hát raktak és vécét szereltek be, következő évben pedig a községköz-1 pontba vezető utat javítgatták, hidat­ építettek az összefogni képtelen­ heteieknek, mi több, gondoskodtak arról, hogy tiszta ivóvizük legyen. A teljesen elesett népesség társadalmi beillesztése érdekében két varró- és kötőműhelyt állítottak és szereltek fel, megtanítván a jelentkező asszonyokat a gépek kezelésére. Jakob Hogeweg, a De Hoop elnöke szerint a hetes kísér­let új állomásához érkezett. A falut elárasztó jótétemények nem­ voltak elegek ahhoz, hogy a közösség ma­gára találjon, hogy az önálló talp­­raállásra késztesse a falut, a morális - életmódbeli - fordulat még várat­ magára. Az elnök kijelentette, számí­tottak rá, hogy a hasonló helyzetben lévőkön - gyakorlatilag a harmadik világ legsötétebb bugyraiban ural­kodnak ilyen állapotok - csak a kitartó támogatás segíthet. Napirendre került egy szerződésféleség meg­kötése a faluval, melyben a további támogatást a jótékony egyesületek attól teszik függővé, hogy a gyerme­keket a szülők járatják-e rendszeresen óvodába-iskolába, és betartják-e a testi tisztálkodás és a lakókörnyezeti rendtartás elemi szabályait. A De Hoop és a hazai Alfa és Omega alapítvány négyéves tervében a lakások további­ feljavításán kívül szerepel például egy orvosi rendelő építése is, melyre sok egyéb mellett mind-mind égetően szüksége van a létminimum alatt vegetáló heteseknek. A jóságos hollandusok remélhetőleg nem legendák aranyködébe bur­kolózva lebegnek majd el tájainkról, hanem példájuk támpontot jelent nem csupán a szerencsétlen romák, hanem a hazai szociálpolitika magára találása számára is. B. KOVÁCS ANDRÁS Küldjétek 3 rajzot! Mai számunkban a csíkcsicsói LAKATOS RÉKA (4 éves), a karánsebesi FLORESCU ÁRPÁD (6 éves), a gyergyóalfalui SZILÁGYI FRUZSINA (10 éves) munkáit közöljük, következő alkalommal a gyergyóalfalui Szilágyi Boglárka (7), a sarmasági Bándy Immánuel (6) és a kolozsvári Gyenge Zoltán Balázs (óvodás) egy-egy rajzát „állítjuk ki” rovatunkban. Küldjétek továbbra is címünkre a legjobb gyerekrajzokból: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti 33, Piața Prései Libere nr. 1, sector 1, Gyereksarok. ■ ! Tn . IyHzsína sí.r-vv

Next