Romániai Magyar Szó, 1995. március (7. évfolyam, 1589-1619. szám)
1995-03-01 / 1589. szám
........................ ... 1995. március 1. RIPORTOK* VITÁK* KÖZLEMÉNYEK-1p Romániai Magyar Szó 3 (Folytatás az 1. oldalról) Véleményem szerint ez az összehangoltság gyakran hiányzik az RMDSZ-ből, amikor belső problémák merülnek föl, még mindig nem alakultak ki a konfliktuskezelés megfelelő mechanizmusai, és ahogy azt az Operatív Tanács közleménye is leszögezi, nincsen igazán rendszeres konzultáció a különböző országos testületek és tisztségviselők között. Lehet, hogy sarkítok most, hiszen rengeteg tanácskozás és dokumentum bizonyítja ennek az ellenkezőjét, de a megfeszített szakmai munka nem mindig jelent politikai együttmunkálkodást is. Nem beszélve egyfajta bizalmatlanságról a különböző platformok és csoportosulások között, ami oda vezet, hogy egy olyan esetben, mint a Nagy Benedek röpiratának kérdése - amire ennél a napirendi pontnál egyébként nem kívánok kitérni- nagyon rossz eszközökkel kerestük a megoldást, egyfajta pánikot keltve tagszervezeteinkben és egész közvéleményünkben. Ez nagyon sok energiát lekötött, miközben körülöttünk nagyon is fontos események zajlottak, és nagyon sok olyan politikai és etikai problémát is felszínre hozott, amiket a későbbiekben kell feldolgoznunk és kezelnünk. Ha belpolitikai helyzetelemzést végzünk, ennek a summája feltétlenül az, hogy ebben az időszakban hirtelen meglódult a román politikai élet, és olyan alapvető változások mentek végbe benne, amelyeknek súlyát és súlyosságát csak fokozatosan lehet felmérni. Szándékosan nem azzal kezdtem, hogy ezekben a hónapokban eleddig páratlan erejű támadások érték az RMDSZ-t, mert szeretném hangsúlyozni, mint már annyiszor egyébként, hogy ez a feszültségkeltő és konfliktusprovokáló kampány csak következménye ennek a változásnak. Ami velünk történt, annak nem mi vagyunk az okai, hanem csak elszenvedői. Hiszen sem programján, sem koncepcióján nem változtatott ebben az időszakban az RMDSZ, és én magam is, akár Kolozsváron, akár Londonban szólaltam meg, ennek a programnak a nevében beszéltem. És ennek a programnak a jegyében jött létre Sepsiszentgyörgyön az az önkormányzati tanács, amely az alkotmány és a 69-es törvény, valamint az Önkormányzati Charta szellemében kívánja a kormány által szándékosan háttérbe szorított helyi közigazgatás munkáját segíteni. Az RMDSZ elleni támadás következmény. Az ok: a négypárti kormányzási paktum megkötése. Az ok: a fokozott nemzetközi odafigyelés a kisebbségi kérdésre. Az ok: a most kialakult román belpolitikai képlet hosszú távú tarthatatlansága és rendkívüli veszélyessége, hiszen egyre szélsőségesebb irányba haladhat az ország kormányzása, miközben az ellenzék önmagával van elfoglalva. És egyesek azt kívánják, hogy az RMDSZ is önmagával legyen elfoglalva. Mi viszont nem engedhetjük meg ezt a fényűzést magunknak. Hogyan próbáltuk kezelni ezt a sok szempontból válságos helyzetet? A Demokratikus Konvenció velünk közösen kiadott közleménye egy hosszú vita fontos eredménye. De nem oldottuk meg mégsem a problémát. Éppen ezért azt javasolom az SZKT-nak, hogy vizsgálja felül eddigi viszonyunkat a Demokratikus Konvencióval, mivel az ellenzéki pártok közti konfliktus oka nem az RMDSZ, de ennek tisztázását akadályozhatja az, hogy az igazi nézeteltérések feltárása helyett a nacionalista, RMDSZ-ellenes retorika túllicitálásában konfrontálódnak ezek a pártok. Éppen a román demokrácia érdeke, tehát a mi érdekünk is, hogy a konvencióval való viszonyunkat megváltoztassuk, és kinyilvánítva eddigi ellenzékiségünket, demokratikus programunk melletti elkötelezettségünket, a román demokratikus pártokkal való szövetség folytonos igényét, mint kölcsönös érdeket, próbáljunk egyelőre ne a Konvenció tagjaként, hanem egyenrangú partnerként működni, ha ez lehetséges. Egy ezzel kapcsolatos határozattervezet elkészült, kérem a Szövetségi Képviselők Tanácsát, döntsön erről a kérdésről. Minket a Demokratikus Konvenció részéről gyakorlatilag kész helyzet elé állítottak, a legutóbbi két ülésre meghívást sem kaptunk, a velünk kapcsolatos többszöri feltételtámasztás elfogadhatatlan, de mivel én mindezt egyelőre csak rossz taktikázásként és ürügykeresésként ítélem meg, és mivel a választási koalíciónak eddig sem voltunk tagjai, véleményem szerint a konvenciót továbbra is szoros szövetségesünknek kell tekintenünk. Mint ahogy szükségünk van a dialógusra az ellenzék egészével és magával a kormánypárttal is, amelytől a párbeszédre meghívást kaptunk. Az RMDSZ nem szigetelődhet el, mert van jól körvonalazott programja, van következetesen képviselt álláspontja, és van jól meghatározott helye az ellenzékben. Ugyanakkor, amikor dialógusról beszélünk, arról sem feledkezhetünk meg, hogy vannak olyan politikai erők, amelyekkel párbeszéd is csak akkor képzelhető el, ha eddigi álláspontjukban lényegi változás következik be. És itt már el is érkeztünk az elmúlt időszak egyik legvisszhangosabb eseményéhez: Atlantához. Az atlantai kerekasztalhoz. Az atlantai tárgyalásokhoz. Ahhoz az eseményhez, amely rivaldafényben volt napokig, és a színházi hasonlat nem is biztos, hogy erőltetett. Hiszen Atlanta nem következik abból, ami történt: az RMDSZ-ellenes durva támadásokból, a betiltással való fenyegetőzésekből, a magyarellenes hangulatkeltésből. Logikusan a párbeszéd lehetetlensége következik mindebből. És amikor például a Budapestre való utazást visszamondtuk az utolsó pillanatban, ezt a logikát követtük, és utólag is bebizonyosodott, hogy igazunk volt. De Atlanta mégsincs ellenmondásban ezzel. Nincs, mert éppen ilyen körülmények között, éppen nemzetközi jelenléttel, éppen Carter elnök jelenlétében kívántuk a probléma súlyosságát fölmutatni, és egyúttal bebizonyítani, hogy ellenzőink, ellenfeleink, támadóink számára sincs más kiút, mint a tárgyalás, a párbeszéd, de az olyan párbeszéd, amely megoldáshoz is vezet. Lehet persze más út is, de az egyre mélyebbre visz mindannyiunkat. Atlantában eddig előzménytelen, mindenki által elfogadott, súlyos és átfogó problémalista született, erről kellene tárgyalni a továbbiakban. De Atlanta mégis kirakat maradhat a résztvevők számára, nekünk úgy, hogy föl tudjuk mutatni mint precedenst a dialóguskészségre, tárgyalásra és a nemzetközi mediálásra, román partnereinknek elsősorban úgy, hogy a kormány jószándékát és dialóguskészségét próbálják bizonyítani. A valóság ugyanis ebben a pillanatban ennek ellentmond. A négypárti koalíció léte nem sok jót ígér, éppen ellenkezőleg. De a párbeszéd intézményes formáinak kialakítását, a tárgyalás eszközeinek megkeresését nekünk szorgalmazni kell, mert nem mondhatunk le már a priori arról, hogy ennek nem lesz eredménye. Annál is inkább, mert a brassói kongresszus a román-magyar kerekasztalról határozatot hozott. Javasolom, hogy az SZKT a dialógus kérdésében is hozzon határozatot, erről is készült szövegtervezet. A román társadalom legkülönbözőbb rétegeit kell bevonni ebbe a párbeszédbe, hátha megállítható és visszafordítható az a nacionalista tendencia, amely az egész romániai társadalmat veszélybe sodorhatja. Persze, mindez nem hangulati kérdés, ez elsősorban politikai akarat kérdése, konkrét, mélyreható megoldások kérdése. Ha lesznek ilyenek, csak akkor vonhatunk le pozitív konklúziót az atlantai találkozóból. Addig semmiféle illúzióba ne ringassuk magunkat, mert ebben az öt esztendőben ezt már néhányszor megtettük fölöslegesen. És ne hagyjuk, hogy bármiféle illúzió elfedje előlünk azt a valóságot, amelyet ebben a pillanatban még a kolozsvári polgármester nyilatkozatai manipulálnak rendkívül veszedelmesen. Egyelőre a mérleg nagyon is negatív. Még akkor is, ha az ország összes megyei tanácselnökeinek testülete a tegnapelőtt Szebenben velünk közös nyilatkozatot adott ki, és együttműködést ajánlott önkormányzati testületünkkel, amelyet nemrég még alkotmányellenesnek nyilvánítottak. Ez a nyilatkozat egy hosszú vita és egy jól végigvitt tárgyalás eredménye. De az ilyen eredményeket hamar el tudja söpörni a nacionalizmus szele. Az igazi eredmény nem a mesterségesen kreált problémák megoldása és az azelőtti helyzet visszaállítása, az igazi eredmény: a törvény, az új jogszabály, az új intézmény lehet csupán. A valóság pedig egyelőre: növekvő feszültség, félelemérzet, frusztráltság, nemzeti jogfosztottság, súlyos gazdasági és szociális gondok. A szimbolikus cselekvés nem helyettesítheti a valóságot. De ünnepeink megülését például én nem tekintem szimbolikusnak. Éppen ezért közeledik március 15-e, és ennek az ünnepnek hagyománya van. Az idén is a tavalyihoz, tavalyelőttihez hasonló méltó keretben kell ezt megünnepelnünk, nemzeti szimbólumaink használatával, a népek és nemzetek közti testvériség és egyenlőség, a mindenkire egyenlő módon vonatkozó szabadság igényével. Befejezésül: hosszasan beszélhetnénk a külpolitikai tevékenységről, amely véleményem szerint feltétlenül eredményesnek mondható. Cselekvően voltunk jelen az EDU-ban, az UNPO-ban, nagyon fontos, hogy rólunk szóló, pozitív határozatot fogadott el az Európa Tanács néppárti, konzervatív frakciója. Éppen annak tudatában, hogy a kisebbségi kérdés csak nemzetközi garanciákkal rendezhető mélyrehatóan, és ebbe a kétoldalú garanciákat is beleszámítom, javasolom, hogy az SZKT erősítse meg egy új határozattal tavalyi, a román-magyar alapszerződéssel kapcsolatos állásfoglalásunkat. Marosvásárhely, 1995. február 25. em a sértődöttség hangján szólok. Nem is teheti olyan valaki, aki az érdekképviselet nem mindig hálás szerepét vállalta fel. A nyomorúságos sorsáért kesergő ember, pláne ha még nem is kellőképpen tájékozott, ingerültté válik, szemrehányást tesz olyanoknak is, akik nem sok sikerrel, de megpróbáltak tenni érte valamit. Ilyen esetben is az alaptalan vádakra higgadtan, fogékonyan kell reagálnunk. A korkedvezményes nyugdíjaztatásra vonatkozó 1995. évi 2-es számú törvény, mint ahogy azt mi jeleztük, nem az elvárásoknak megfelelően alakult. Bizonyítja ezt, nem csak a sok visszajelzés a választók részéről, amely a képviselőirodákon keresztül jut el hozzánk, hanem a parlament és a kormány címére küldött levelek sokasága is. A minap Kovászna megyéből egy baróti értelmiségitől kaptam levelet, aki 58 éves, és 1992. július 1-jétől munkanélküli. Nem az elkeseredett hangvételű, alaptalanul vádoló levél lepett meg, hanem írójának tájékozatlansága. A levélből idézek: „Az Önök (ellenzéki pártok) által kidolgozott törvényjavaslat és a T. Parlament által megszavazott 2. számú törvény, amely a korkedvezményes nyugdíjazásra vonatkozik, a legdiszkriminatívabb, igazságtalanabb mindazok számára, akik a legjobban érintve vannak.” Ezen bevezető sorok után a levélíró saját, konkrét esetét hozza fel példának az igazságtalanság érzékeltetésére. Vagyis azt, hogy mivel a 9 hónapos munkanélküli segélyt követően, nem részesült a 18 hónapig terjedő szociális segélyben, a törvény szerint nem jogosult korkedvezményes nyugdíjazásra sem. A levélből félreérthetetlenül kicseng az a vád, hogy mi vagyunk a hibásak a kialakult helyzetért, mert egy olyan törvénytervezetet terjesztettünk elő, aminél, idézem: „...a PMNR (Gavra) által javasolt törvénytervezet emberségesebbnek, reménykeltőbbnek tűnt, mert nem volt ennyire megkülönböztető, egyszerűen a szükséges munkaévekre plusz a munkanélküli státuszra volt alapozva". Létezik-e, hogy a levélíró nem tudott az RMDSZ törvényjavaslatáról? Ha jól emlékszem, a hazai magyar sajtó (írott és sugárzott) részletesen beszámolt róla. Sőt, a Román Televízió a törvényjavaslat benyújtásának napján az Actualitási műsorában, tehát fő műsoridőben - meglepő módon - rendkívüli operativitással és ugyanakkor elég kimerítően tájékoztatott az ügyről. A törvényjavaslat mindössze három hónapos várakozási időt írt elő, ami azt jelentette volna, hogy három hónapos munkanélküli státust követően kérvényezni lehetett volna a korkedvezményes nyugdíjazást. A lakosság körében általában kedvező visszhangot kiváltó törvényjavaslatunkat még így is érték bírálatok. Egyesek azt kifogásolták, hogy miért nem gondoltunk az 50 éven aluliakra is, mert hát ezek sem kapnak munkát, mindenhol csak fiatalokra van szükség. Mások, mint például a Maros megyei Népújság, nagylelkűnek, populistának, gazdaságilag megalapozatlannak minősítette törvényjavaslatunkat. Nem kommentálom a vádakat, csak annyit jegyeznék meg, hogy nem román találmány az ilyenszerű intézkedés, Európa-szerte már rég széles körű alkalmazást nyert. Végül a képviselőház munkaügyi és szociális problémákkal foglalkozó bizottsága, az időközben benyújtott más hasonló tárgyú törvényjavaslatokat is figyelembe véve, egy olyan végleges változatot fogadott el, amely szerint a várakozási idő 9 hónap lett volna, vagyis az a maximális idő, ami alatt a munkanélküli személy munkanélküli-segélyben részesül. Tehát hangsúlyozom, hogy a szakbizottság tagjai politikai színektől függetlenül egyhangúlag elfogadták ezt a változatot, és ezt terjesztették a plénum elé megvitatás végett. De a plénumbeli viták során a kormány nyomására a kormánypárti képviselők egy olyan javaslatot tettek, amely szerint csak azok kérhetik a korkedvezményes nyugdíjaztatást, akik az említett 9 hónapot követően még 18 hónapig terjedően szociális segélyben részesültek. Az ellenzék nem értett egyet ezzel, mert felismerte, hogy a kormánypárt ezen javaslata mögött az a szándék rejlik, hogy csak egy szűkkörűréteg részesüljön korkedvezményes nyugdíjaztatásban. Persze, a kormánynak is megvoltak az indokai, a szükséges pénzalapok hiányára hivatkozott. Végül is a kormánypárt és szövetségesei eldöntötték az ügyet, többségi szavazatuk eredményeként a módosító javaslat bekerült a törvény szövegébe. Ezek után azt állítani, hogy az ellenzék terjesztette elő „a diszkriminatív,igazságtalan” törvényjavaslatot, úgy vélem, enyhén túlzás. Esetleg azt lehetne a szemünkre vetni, hogy ilyen körülmények között mégis megszavaztuk a törvényt. De emlékeztetek arra, hogy tavaly áprilisban azért bukott meg egy hasonló tárgyú törvény, mert az ellenzék kitartott elképzelései mellett, és nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a törvény alkalmazási idejére vonatkozóan. Most engedtünk, csakhogy végre megszülessen a nagyon várt törvény, abból a meggondolásbólszavaztuk meg azt, hogy később könynyebb módosítani egy már elfogadott törvényt, mint egy új jogszabály kálváriáját végigjárni. Egyetértek a levélíró azon megállapításával, hogy elenyészően kevesen részesülnek a korkedvezményes nyugdíjaztatásban, de úgy vélem, még mindig jobb így, mint ha „besegítettünk" volna a kormánynak a törvény megbuktatásába. Hiszen a viták során a kormány mindent elkövetett, hogy ez a törvény ne szülessen meg, így legalább a rászorulók egy részének sikerült megoldani a helyzetét. Szeretném megnyugtatni a levélírót és hasonló helyzetben lévő sorstársait, hogy az ellenzék nem hagyja ennyiben a dolgot, megteszi a megfelelő törvénymódosító javaslatot. Vállaljuk ezt még akkor is, ha ismét elhangzik a képviselőház plénumán az a kormánypárti súlyos fenyegetés, hogy akik ezt a törvényt kezdeményezték, felelni fognak erkölcsileg és jogilag. KEREKES KÁROLY, parlamenti képviselő Illegális koldusok avagy dobbal verebhet... Marosvásárhely főtere is lassanlassan * koldusok „placca” less - mondogatják a helybéli járókelők- A tudósító személyes tapasztalata némileg ellentmond ennek, ámbár az sem tagadható, hogy mostanában ott is megsűrűsödtek az ép vagy nyomorult kéregetők. Van köztük gyermek, akit tán bábaasszony mosdatott meg utoljára, székesegyház lépcsőkövén üldögélő öreg, akire a felkelő nap csak délután mosolyog, aztán mozgássérült asszony a főtér kellős közepén, a királyságbeli zsolozsmázó, pénzérme villanására éberen figyelő, tökéletes improvizációval „megáldott” utcakölykök, akik attól sem riadnak vissza immár, hogy akár az ember zsebébe is belenyúljanak vagy kabátszélbe kapaszkodjanak néhány garasért. Az éhség nagy úr és kellemetlen. De van közöttük „jól menő” koldus is. Akik, amíg tizenkettőt üt a városi toronyóra, máris csekély húszassal zörögnek el ismeretlen alagsorok felé. A Megyei Rendőrség a közrendészekkel közösen az utóbbi napokban ellenőrzést tartott Marosvásárhely főterén, ahol állítólag a legtöbb holdas ténfereg. Tegyük hozzá: a legtöbb illegális kéregető. A tudósító szerint a városi peremvidék éppolyan látogatott, mint a „fényűző” központ. Gondoljunk csak az állomásokra, klinikák környékére vagy újabban temetők beton- és márványkövein naphosszat elüldögélőkre... Mondom, ezúttal a marosvásárhelyi Rózsik tere, a Luxor nagyáráruház környéke, a Bolyai utca volt a gyűjtőközpont. Ahonnan közel húsz kéregetőt kísértek be a rendőrségre. Innen több kolduló, nincstelen gyermeket „utalnak" át a Gyermekvédő Központba. A legtöbb koldus írástudatlan, tudományukból csupán pénzszámlálásra futja. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a mozgássérültkoldusok között volna olyan, aki állami támogatásban részesül(ne), de „gyakorlatilag” csak papíron. Immár két hónapja egy garast sem folyósítottak számukra... ha van hová. A rendőrség is teszi a magáét. A kolduló gyermekek szüleit büntetéssel sújtja, illetve figyelmeztetőül büntetést helyez kilátásba, amennyiben nem fújnak takaródót az utcákon szétszórt csemetéiknek, mert a rendőrség az ellenőrzést tovább folytatja, mindaddig, amíg koldustalanítja a város tereit... Csak még annyit: 1. Kik és miből fognak büntetést fizetni. 2. Beteg társadalmat így koldustalanítani, dobbal verebet ♦ • LOKODI IMRE | „Csereföldek”, szóban és írásban Vége-hossza nincs a diktatúra virágkorába visszanyúló kártevéseknek, melyek következményeit immár magángazdák sínylik. A tekerőpataki gazdák panasza előzményeként tudni kell: a marosfői kaszálók egy része benyúlt a tekerőpataki kaszálók közé, és fordítva. Tekerőpatakon a 60-as években kollektív gazdaság működött, Marosfőn magángazdálkodás folyt, s mert a területek egymásba nyúltak, a magángazdák gyakran másztak bele a kollektív területeibe, s onnan is vittek fát. Hogy e visszásságot megszüntessék, a 60-as években összeült a két faluvezetőség, összeadta a benyúló tekerői, illetve marosfői területeket, s a kettőt egymással kiegyenlítve, meghúzott a két falu kaszálói között egy viszonylag egyenes határt. A marosfői gazdák megkapták a benyúló tekerői területeket, míg a benyúló marosfői kaszálók átmentek a gazdaság tulajdonába. Ám ez a határhúzás csak szóbeli megállapodás volt az akkori faluvezetőségek között, írásos dokumentum róla nincs. A változások, s a földtörvény életbe lépése után természetes és törvényes lett volna, hogy mindenki a saját, régi kaszálóit visszakapja. Igen ám, de a téeszhez tartozó területek tönkrementek, míg a magángazdák gondozta terület kitűnő gyepterület maradt, s most a marosfői gazdák azt mondják: „Ezt a területet én gondoztam, ebből ki nem állok". Mesélik Tekeren, hogy amikor a gazdák ki akartak menni telekkönyvileg jogos kaszálóikra, a marosfőiek vasvillával várták őket. 30 tekerőpataki gazdát érint ez az eset, s soknak közülük ez az egyetlen kaszálója. A 30-ból eddig egy gazda fordult törvényhez, Gál Jenő bácsi: - Közvetlenül a változások után elmentem Imréhez (Albert Imre, az illető kaszáló „csereföldes” marosfői gazdája), s mondtam: Eddig volt, ami volt, az a terület a sajátunk volt (apám még életében a nevünkre íratta), s most újra az enyém. - Jól van, Jenő bácsi, de ha eladná, másnak ne adja! - mondta akkor, hogy rá egy hétre üzenjen: „Ne próbáljak a kaszálóra menni, mert eltöri a bokámat”. Törvényre mentem, mostaniig húzódott a per, mert különböző alátámasztásokkal fékezték a haladást. Most jutottunk odáig, hogy belátták: a területhez nincs joguk. Az ő ügyvédje azzal érvelt, hogy sok éve használják a területet, mire az én ügyvédem mondta: - Ha 150 éve használnák is, nincs róla dokumentumuk, a föld a Gál Jenőé, akinek van. - Közben volt kiszállás (helyszíni szemle), azért is 80 ezer lejt kellett fizetni, aztán külön ki kellett hogy szánjanak az erdészettől a fák (kártérítés végett. A következő tárgyalás a kártérítés ügyében zajlik: a négy évre 800 ezer lejt kell hogy fizessenek a szénáért, és kell fizetniük a fáért: egy hektár, 30 ár a terület, amelyből körülbelül másfél ár az erdő. Ha a per elején meg tudtunk volna egyezni, a kártérítéstől elálltam volna, csak legyen vége. 30 tekerőpataki gazda várja izgatottan az első per eredményeit, hogy ők is lépjenek, pedig ,az adott esetben a törvények értelmében perre nem is lenne szükség. Íme, Molnár János tanácsos véleménye: - A földtörvény kimondja, hogy az 1990. január 1-jei határok alapján lehet eldönteni a vitás területeket. A tanácsok, polgármesteri hivatalok hatásköre lenne megállapítani: a 60-as években meghúzott határok törvényesek-e vagy sem? Amennyiben nem törvényesek, mert csak szóbeli megállapodás volt, és írásos dokumentum róla nincs, arról tájékoztassák a saját falujukat, a saját embereiket: ne ragaszkodjanak olyan földterületekhez, amelyekhez törvényesen nincs joguk. Ezáltal elkerülhető lenne a pereskedés. • Valóban, miért perköltségekbe verni a gazdákat olyan földterületekért, melyekről a törvény kimondja, hogy az övék? Sajnos, Tekerőpatak már vesztett a hazai törvénykezés előtt olyan területet, melynek dokumentumai a falu tulajdonjogát igazolták: Zsedánt. De ebben az ügyben még folyamatban tartja a lehetőséget egy nemzetközi törvényszék elbírálása felé. A 30 földtulajdonjoggal rendelkező gazda esetében, reméljük, erre nem fog sor kerülni. GAL ÉVA EMESE lósági illandó hollandusok Fel kell figyelni a publicitást kerülő jótékony hollandusok háromszéki diszkrét csodatételeire! Mindjárt ’90 elején teherautószámra szállítottak ide használt ruhát, gyógyszert, állandóan érkeznek azóta is az egyházaknak, a rászorulóknak szánt különadományok, s ami ennél is több: nemegyszer értelmiségiekből, mesteremberekből álló szerelőcsoportjaik járultak hozzá kórház vagy ifjúsági tábor építéséhez (Kovászna és Illyefalva), vagy festették ki és látták el korszerű felszereléssel a sepsiszentgyörgyi árvaházat. Rokonszenves maga a célok megválasztása is, ahogy szemlátomást ügyelnek arra, ne menjen prédába az adomány, annyira, hogy magát az otthoni gyűjtést eleve a korábban itt felmért szükséglethez szabják. Jóságos hollandusaink példaadása eddig is szinte megszégyenítő volt - nyilvánvalóan egy olyan világból érkezett erkölcsi üzenet az övék, melyben az okos szolidaritás alapjait nem aknázza alá a nyomorból és eltompultságból sarjadt önzés vagy az elvakultságból származó nemzeti előítélet. Épp ez utóbbi kapcsán, hadd tudósítunk egy már-már kalandnak beillő céltámogatásukról, amit a szinte teljes egészében cigányok lakta háromszéki Hete falunak nyújtanak a maguk csendesen kitartó és következetes módján. Az Élőpatakhoz tartozó félreeső cigányfalu kirívó példája társadalmunk s benne főleg a romák magatehetetlenségének, amit csak megtetéz és felfokoz a peremlétre kárhoztatottak halmozottan hátrányos helyzete és kisemmizettsége. A De Hoop és az East European Mission egyházi segélyszervezetek élelmiszercsomag-osztó első útjaik után másodszor már építési tervekkel tértek vissza Hetébe, nyaranta holland fiatalok a hetesek szegényes házait bádogtetővel igyekeztek ellátni, kályhát raktak és vécét szereltek be, következő évben pedig a községköz-1 pontba vezető utat javítgatták, hidat építettek az összefogni képtelen heteieknek, mi több, gondoskodtak arról, hogy tiszta ivóvizük legyen. A teljesen elesett népesség társadalmi beillesztése érdekében két varró- és kötőműhelyt állítottak és szereltek fel, megtanítván a jelentkező asszonyokat a gépek kezelésére. Jakob Hogeweg, a De Hoop elnöke szerint a hetes kísérlet új állomásához érkezett. A falut elárasztó jótétemények nem voltak elegek ahhoz, hogy a közösség magára találjon, hogy az önálló talpraállásra késztesse a falut, a morális - életmódbeli - fordulat még várat magára. Az elnök kijelentette, számítottak rá, hogy a hasonló helyzetben lévőkön - gyakorlatilag a harmadik világ legsötétebb bugyraiban uralkodnak ilyen állapotok - csak a kitartó támogatás segíthet. Napirendre került egy szerződésféleség megkötése a faluval, melyben a további támogatást a jótékony egyesületek attól teszik függővé, hogy a gyermekeket a szülők járatják-e rendszeresen óvodába-iskolába, és betartják-e a testi tisztálkodás és a lakókörnyezeti rendtartás elemi szabályait. A De Hoop és a hazai Alfa és Omega alapítvány négyéves tervében a lakások további feljavításán kívül szerepel például egy orvosi rendelő építése is, melyre sok egyéb mellett mind-mind égetően szüksége van a létminimum alatt vegetáló heteseknek. A jóságos hollandusok remélhetőleg nem legendák aranyködébe burkolózva lebegnek majd el tájainkról, hanem példájuk támpontot jelent nem csupán a szerencsétlen romák, hanem a hazai szociálpolitika magára találása számára is. B. KOVÁCS ANDRÁS Küldjétek 3 rajzot! Mai számunkban a csíkcsicsói LAKATOS RÉKA (4 éves), a karánsebesi FLORESCU ÁRPÁD (6 éves), a gyergyóalfalui SZILÁGYI FRUZSINA (10 éves) munkáit közöljük, következő alkalommal a gyergyóalfalui Szilágyi Boglárka (7), a sarmasági Bándy Immánuel (6) és a kolozsvári Gyenge Zoltán Balázs (óvodás) egy-egy rajzát „állítjuk ki” rovatunkban. Küldjétek továbbra is címünkre a legjobb gyerekrajzokból: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti 33, Piața Prései Libere nr. 1, sector 1, Gyereksarok. ■ ! Tn . IyHzsína sí.r-vv