Romániai Magyar Szó, 1995. április (7. évfolyam, 1620-1646. szám)

1995-04-01 / 1620-1621. szám

31 Járjunk úgy, ahogyan megszoktuk, vagy álljunk tótágast: az utcának két oldala van. A jobb oldalról most éppen azt kiáltják felém, hogy lehet ilyen névvel létezni egyáltalán, mint az enyém. Az utca bal oldalán szemmel láthatatlanul­­ senki. Ettől függetlenül még a Holdból is érkezhetnek kozmikus visszajelzések, hogy kedves barátaink, egy kicsit, igazán csak egy icipicit balosok vagytok. Mit mondhat erre a halandó újságíró? Hát azt, hogy a balkezesek jobb agyi féltekéje állítólag tevékenyebb, mint a magdeburgi bal félteke. Úgyhogy végül ebből is a jobb nyerhet, ebből az „olyan icipicit balból”, ami végső soron közép- középjobb, a független politikai napi- vagy hetipalok kedvelt macskaasztala, a kicsiszék is mellékelve... Éppen azt részeleteztem, hogy ilyen névvel nem lehet élni Romá­niában. Egyrészt azért, mert a román nacionalisták visszakövetelnek, mondván, hogy származásom a szó szoros értelmében ott van a­­ keresztlevélben, illetve a családnévben. Másrészt mert a fajtám mondja, hogy valóban valamikor, de már Oláh Miklós, a nagy humanista is magyar volt, a nagy magyar király, Mátyás udvarában (aki körül mostanság ugyancsak nagy a huzakodás Kolozsváron). Jó pillanatában így mondja, aki okos, az oktalan kapásból három viccet gyárt oláhságomra, hálistennek nálunk oly könnyű a szó, mint a pihe, és egykettőre megragad az ember hajában, de még inkább a haja alatt. Magyarságomról soha nem szoktam beszélni. Ha jól emlékszem, Cegléden kérdeztek rám - meglehet, ők is nevemért -, hogy hát hogyan is állok én a nemzettudattal. A tudat ép és töretlen, válaszoltam, és körülbelül úgy működik, mint a test akármelyik nemesebb szerve. Tudjuk, hogy van, azt is, hogy pótolhatatlan (mindamellett behelyettesíthető, ezt is tudjuk Bernard professzor munkásságára és tartósan idegenbe szakadt véreinkre figyelve); csupán akkor kezdünk beszélni róla, amikor valami funkciózavar áll be akár nálam, akár pedig abban a politikai-társadalmi közegben, amelyben élek. Ilyenkor, de csak ilyenkor mondom, hogy magyar vagyok. Egyébként a hosszú ideig párizsi költővel, Faludy Györggyel pendülök egy húron, aki szerint az ember érzi magyar­ságát, és az érzés minden szó, minden deklaráció és deklináció fölött való. Nem elírás! Itt-ott deklinálni szokás, ki az igazi, az igazibb, a legigazibb magyar, amint deklinálták már jónéhányszor e században, megvonva a védfalat (a támfalat?) a mélymagyarság körül, a hígmagyarokat természetesen lángpallossal űzték ki a népnemzeti mintafarmról. Minden név- és vérségi elemzésen túl az ember ott van otthon, övéi között, ahova magát besorolja. Illetve ahonnan nem rekesztik ki. Úgyhogy ezért ostoba és egyben ionescói vagy mondjuk flaman­­dul: Gheiderode-i a helyzet: nosza elő a névvel barátom, s én m­eg­­mondom, ki vagy! Esetleg én tudnám megmondani, mi minden vagyok, az ezek nemzetközi útrendszerére figyelve; vagy hogy ki s mi lennék, ha magam dönthetnék az újjászületés zűrzavarában. Erről nem többet, a sok név­re tortázásról, vércsoport-mikroszkópozásról, rassz-kibernetikáról. Legyünk következetesek! Hizlaljuk föl Kövér Józsefet, aki elég keszeg pasas. Soványítsuk meg Keszeg Jánost, aki testes. Vegyük el Gyenge István bivalyerejét. Fekete Magdit a tör­vény szigora sújtsa, ha netán szőke. Kis Jánost zsugorítsuk száz­negyvenöt centis törpévé még akkor is, ha egykilencvenre taksálták a sorozáskor. Nagy Andort viszont legalább egynyolcvankettőre nyújtsuk, lévén, hogy százötvenöt centijével egyáltalán nem magaslik ki korából, a tömegből sem. Ezzel újból föltaláltuk Prokusztész ágyát, az annyira irigyelt antikvitás kedvenc nyújtó-, illetve zsugorító-, illetve vágószer­számát. A kérdés pedig tán már most logikus: ha egyszer majd mindkét járdát használni fogják a mi kis hazánkban-városunkban, a jobbot és a balt, megpróbálják-e átvinni ezt a belevaló bútordarabot, miközben­­ a szó politikai értelmében vett centrum) élénk forgalmat produkál vagy csak mímeli? Végül, ennek a jegyzetnek semmi köze a politikához. Amint a névnek sincs politikai töltése, tartalma, mondjuk, ahogy akarjuk. Legfönnebb hangulati-érzelmi töltése van - azzal a hangulattal­­érzéssel telítődött, amely a névadás pillanatában az egeket ha nem is, de a földet s a vizeket mindenképpen besugározta. Nevem s neved: borostyánkő, amiben egy sárkány alussza álmát, egy hangya, egy pillangó. OLÁH ISTVÁN 8siaawws»^ A Cumpana, a Korunk folyóirat román nyelvű antológiája böngész­getése közben jutott eszembe, hogy Kántor Lajos főszerkesztő nemes (és okos!) kezdeményezésének milyen gazdag múltbeli hagyo­mányai vannak. Művelődési szinten 1920 után Bitay Árpád volt az első hídverő. Munkáját román részről is elismerték, sőt megköszönték! Erről tanúskodik N. Iorga, S. Pușcariu, N. Drágán, Ion Sin-Georgiu hozzája in­tézett és ma is időszerű levelei. A második világháború után folytató­dott ez a munka (nemcsak magyar, de román részről is, hogy például az Avram P. Tudor, Octavian $i­eagu nevét említsem), főleg Dávid Gyula és Köllő Károly hozzájárulásával. Köllőnek nemrég jelent meg a Kriterionnál román nyelven Conflu­ence literare c. munkája s a kötetről a jeles román komparatista iro­dalomtörténész, Adrian Marino az elismerés hangján ír az Előszóban, sürgetve „Elérkezett az ideje annak, hogy megírjuk a román- magyar művelődési és irodalmi kapcsolatok történetét... Egy ilyen munka sok meg nem értést, zavart oszlatna el”. Jómagam 1977-ben jelentettem meg egy kötetet Bitay Árpád műve­lődéstörténeti írásaiból és levele­zéséből, azzal a mottóval: „...hogy románok és magyarok jobban meg­ismerjék egymást...” De a rendel­kezésemre álló anyagnak csak egy­­harmada kerülhetett be a kötetbe (ki kellett hagyni a magyar történe­lemre vonatkozó és csángó kutatá­sainak eredményeit bemutató írásait és levelezésének nagy részét). Pedig ezek a levelek mai gondjainkban is útmutató példát idézhetnének. Íme, kiknek a leveleit találtam a Bitay­­hagyatékban: N. Iorga (öt levél), S. Pușcariu (három levél), N. Drágán (két levél), Majláth Gusztáv Károly, Bíró Vencel, György Lajos, Szabó T. Attila, Gyalui Farkas, Dézsi La­jos, K. Grandpierre Emil, Szinyei Merse Pál, Márki Sándor, Veress Endre, Jakabffy Elemér, Kovács Dezső, Csűry Bálint, Janovics Jenő, George Weigand, M.J. Premsela stb. Gondoltam, tudományos folyóirat­ban közlöm e leveleket. De akkor csak kevesekhez juthat el. Talán az országos magyar napilap juttathatná el a ma is időszerű üzenetet a leg­több érdeklődőhöz. Ezúttal egy té­makörre és egy levelezőpartnerre szorítkozunk. Tehát­ öt Nicolae Iorga levél következik Bitay Árpádhoz, íme az első: „Valenii-de-Monte, 1922. július 31. Drága Kolléga úr, szeretnék az Ön nyelvén válaszolni, amelyen annyi történelmi forrásmű íródott, amelyeket felhasználtam, de, mivel a feleségem törkéletesen ismeri ezt a nyelvet, nem fordítot­tam gondot arra, hogy megtanuljam, amikor valamivel fiatalabb voltam. Ön nagyszerűen érti a mi nyel­vünket és elismerésemet fejezem ki érte, és azért is, amiért olyan hamar megismerte irodalmunkat. Az Ön könyve a legjobbak közül való és kívánom, hogy vigye test­vérei közé a mi lelkünk megisme­rését, amely soha nem idegenkedett és nem idegenkedik az Ön népe igazi lelkiségének megértésétől, amelyet egy szép és gazdag iroda­lom fejez ki. Fogadja kérem, drága kolléga úr, megkülönböztetett nagyrabecsü­lésem kifejezését. N. lorga.” Nem lehet ma nem gondolni arra, hogy Adrian Marino Előszót ír Köllő Károly Bitayhoz hasonló könyvéhez, de arra sem lehet nem gondolni, hogy Bartók Béla szülő­földjének szülötte, Kolozsvár pol­gármestere milyen távol áll Bartók Bélától, a Román népi táncok, Ro­mán karácsonyi dallamok zeneszer­zőjétől. Amit Bartók zenében vég­zett, azt Bitay prózában. És mind­kettőt nagyra értékelte a román kul­túra. De mit várjunk ma A. Pou­­nescutól, C.V. Tudortól és erdélyi szövetségeseitől? (Csak úgy zárójel­ben jegyzem meg, hogy a Kántor Lajostól kapott Cumpana kötetet én ismertettem a Rádióban, a Szabad­ság-ban, magyar ny­elven, de a román kolléga, akinek átadtam egy példányt és aki jelezte, velem együtt szeretné ismertetni a kötetet, még a mai napig sem jelentkezett. De­­ gondolom , ma már sokan nem tudják, ki volt az a Bitay Ár­pád, a következő lorga-levél előtt talán néhány szót róla: Háromszéki székely családból származott, még az első világháború előtt beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetem jogi karára, de közbeszóltak a fegyverek, ő a frontra került és miután egy kis gáz­mérgezéssel hazakerült, a Ferdinand egyetem bölcsészeti karán folytatta tanulmányait, 1923. március 19-én pedig történelemből és román iroda­lomból mint magyar diák kitün­tetéssel szerzett tanári képesítést. Tanári munkájával egyidejűleg (kolozsvári Marianum, gyulafehér­vári teológia), sőt már azelőtt meg­kezdte kutatói tevékenységét. A Iorgának megküldött mű címe: A román irodalomtörténet összefog­laló áttekintése. A könyvnek nagy gyakorlati haszna volt. Ebből készültek sokan vizsgára. 1924-ben megjelentette munkáját román nyelven is, hármas Előszóval: Prefaja-Előszó-Vorworth. Ekkor már fordít román irodalomból: Odo­­bescu-, Gârleanu-, Caragiale-elbe­­széléseket. E kis kitérő után vegyük kézbe az újabb Iorga-levelet. 1923-ból való: „Drága Bitay úr. . . Az Ön nyelvtana sok hasznot fog hajtani. Jó, ha megismered azt az embert, aki mellett élsz, és nem kí­vülről, hanem belülről. És semmi sem mond többet róla, mint a lélek­nek az az ikonja, amely a nyelv. Kérem fogadja megkülönböztetett tiszteletem kifejezését. N. lorga.” Ekkor már előadó N. lorga Valenti de Monte-i nyári szabadegyetemén. 1937-ig, haláláig minden nyáron előadást tartott itt. Másfél évtized alatt mitegy 100 előadásban a ma­gyar irodalom minden nevezetesebb részletére kitért. Sőt, Petőfi leg­szebb verseit, $t. Octavian Josif és Goga fordításában egy Prezeanu nevezetű szavaló­művész tolmácso­lásában mutatta be Iorga szabad­­egyetemi hallgatóinak. Előadásait a román újságok és folyóiratok min­den alkalommal méltányolták, és ilyenformán nemcsak az egyetem hallgatósága, de a széles újságol­vasó közönség is tudomást szerzett ezen az úton a magyar művelődési, szellemi élet eseményeiről, legjele­sebb képviselőiről. Lássuk most a harmadik Iárga­­levelet. Ezt Bukarestből küldte 1925. május 27-én Bitay Árpádnak. Szö­vege pedig a következő: „Drága Bitay Úr. Köszönetemet fejezem ki a műért, amelyet megküldött. Keresni fogom az alkalmat, hogy közöljem a mi kö­zönségünkkel is azokat az új ered­ményeket, amelyeket kutatásai so­rán elért. Fogadja kérem, a legmelegebb üdvözletemet. N. Iorga.” A mű, amelyet Bitay megküldött, a következő volt: Az erdélyi romá­nok a protestáns fejedelmek alatt. Megjelent Dicsőszentmártonban és ezt az írást ismertette a Daco-Ro­­mania folyóirat. Nézzük a negyedik levelet: a fela­dási hely Bukarest, az időpont 1930. augusztus 18-a. A szöveg pedig a következő: „Drága Bitay úr. Megtarthatta volna a könyvet, több példány áll rendelkezésemre. Mindkét darabnak a lefordítása csak nagyon kedvező lehet számomra. Megköszönve őszinte együttműkö­dését, biztosítom teljes barátsá­gomról. N. Iorga.” A két mű közül az egyik előadásra is került a kolozsvári magyar szín­körben, mégpedig 1925. január 2- án, a szerző jelenlétében. A színda­rab román címe: Fatalitate. Bitay a Végzet címmel fordította magyarra a 3 felvonásos művet, de a színház Apáról fiúra címmel mutatta be - nagy sikerrel. Lélektani dráma, amely arról szól, hogy egy család­ban a nagyapa egy beszámíthatatlan pillanatban meggyilkol valakit. És a dédnagyapa is börtönben végezte életét. Az apát, Vasile Bánilát, meg­menti az életnek és teljesen megvál­toztatja odaadó felesége, Mária. De a szülők aggódnak, hogy fiúk, Pavel nehogy egy beszámíthatatlan pilla­natban elkövessen valamit. És ép­pen ezért Pavel édesanyja arra kéri Veronicát, akit szeret Pavel, hogy álljon melléje, vigyázzon rá, hogy a családból örökre eltűnjön ez a nyo­masztó teher, amely öröklődött­­ apáról Fiúra. És most lássuk az ötödik levelet, amely ugyancsak közös együtt­működésről szól. 1935. december elsején címezi lorga és azt írja: „Nagy örömmel fogadom, hogy elkészíti a fordítást, amelyet óhajtot­tam. Sokkal jobban mint máskor, gondolnia kell e népnek a német hullámra”. Úgy érezzük, ennek az öt levélnek a bemutatásával is illusztráltuk, milyen szoros kapcsolat létezett N. Iorga és Bitay Árpád között, milyen jelentős munkásságot végzett Bitay a román irodalom magyar nyelvű tolmácsolásával és a magyar iroda­lom román nyelvű megismerteté­sével. KOVÁCS FERENC 'LUCIAN BLAGA Egyik fájdalmam mindig a te rejtőz­ködő magányod volt Uram, de mit tehettem volna? Gyerekként veled játszottam és képzeletemben kibontottalak, ahogyan a játékokat bontogatják. Aztán a vadság felnevelt, felőröltek a tékozlások, és anélkül, hogy valaha is a közelembe lettél volna örökre elveszítettelek a földben, a tűzben, az égben és a vizek felszínén. Az itteni tövisekben mutatkozzál meg Uram, hogy megtudjam, mit vársz tőlem. Elkapjam a mérgezett dárdát a levegőből a mélyből felvetettet egy másik által, hogy szárnyad alatt sebezzen? Vagy semmit sem kívánsz? A néma, rendíthetetlen azonosság vagy (a magával kikerekített a az­a) semmit se kérsz. Még csak fohászomat sem. íme csillagok lépnek a világba kérdezősködő bánataimmal egyidőben. íme ablaktalan éjszaka van kinn. Uram, mostantól mit tehetek? A közeledben levetkőzöm. A testemből vetkőzöm ki, mint egy ruhából, mit az útfélen hagy­nak. A napkelte és a napnyugta között csupán sár és seb vagyok. Bezárkóztál az égbe, akár egy koporsóba. Ó, ha nem lennél az életnél rokonabb a halállal, szólnál hozzám. Onnan, ahol vagy, a föld mélyéből, a meséből szólnál Fordította: atellé&tet 13. szám 1995. április 1-—2. Mellékletünket illusztráló felvételeink 1995 márciusában készültek a budapesti Hősök terén, az ezredéves szoborcsoport hét vezérének megkezdődött restaurálási munkálatai nyomán. SZÉKELY SÁNDOR fényképezőgépe egyúttal bemutatja a magyar történelem figuráival benépesített tér szépségeit. Ködsipkában a csángók között csorna Gergely az eimun Kei evnzenven sokszor, Harun al Rasidhoz hasonlóan, valóságos álöltözékben járta be Moldvát, a Szeret és Prut vidékét. Munkásruhába bújt, lábára bakancsot húzott, hogy elkerülje a gyanakvó pillantásokat. Oka volt az óvatos­ságra: azokban az időkben, a hetvenes­nyolcvanas években a román hatóságok nem rajongtak túlzottan a Moldvába láto­gató magyarokért. Pedig nem volt sok belő­lük, s az a kevés is, aki elvetődött távoli ro­konaihoz, egy-két nap múlva már fordult is vissza. Csom­a Gergely viszont minden al­kalommal hetekig maradt közöttük, hogy fényképezőgépével s videokamerájával megörökítse mindennapjaikat, szokásaikat, életmódjukat. - Honnan ez a szenvedélyes vonzódása a csángók iránt? - kérdezem az alig negy­venéves fiatalembert, aki már dokumentum­filmet is készített róluk, amelyet a legutóbbi filmszemlén vetítettek le. - Szüleim Erdélyből származnak, én már a pesti aszfalton nőttem fel. Műbútoraszta­losnak tanultam, de épphogy kiállították a mesterlevelemet, már beiratkoztam a Kép­zőművészeti Főiskolára, s elvégeztem a szobrász szakot. Azóta is a szobrászatot te­kintem élethivatásomnak, ebből tartom el magamat és családomat. A fotózást csupán kedvtelésből űzöm, és jóformán csak Mold­vában, a csángók között veszem elő a gépe­met. Nem vagyok tehát hivatásos kutató. Azt, hogy mégis elkezdtem velük foglal­kozni, annak köszönhetem, hogy a hetvenes évek közepén szüleim szűkebb hazájában megismerkedtem a gyimesi csángókkal, és ők voltak azok, akik felébresztették az ér­deklődésemet irántuk. Hazatérésem után mindent, amit csak lehetett - Domokos Péter Pál, Petrás Ince s mások könyveit­­ elolvastam róluk, s a következő év nyarán már neki is vágtam a nagy útnak. -„Álöltözékben”.­­­­ Első ízben 1977-ben még nem, mert akkor még gyanútlan voltam. Igaz, már jó­val Moldva határa előtt igazoltattak a vona­ton, de kimagyaráztam magam, hogy a ten­gerpartra igyekszem, csak eltévesztettem az útirányt. Másodjára azonban már leszállítot­tak a vonatról, bevittek a megyeszékhelyre, s­ órákig tartó kihallgatásnak vetettek alá. Úgy bántak velem, mint egy kémmel, fizi­kailag is bántalmaztak. Arról faggattak, hogy ki küldött, kik a társaim, milyen kato­nai létesítményeket akartam lefényképezni. A végén elengedtek ugyan, de nyomatéko­san a tudtomra adták, hogy nem szeretnének újra találkozni velem. Értettem a szóból, s ÁBRÁN LÁSZLÓ (Folytatása a b. oldalon) ÍKERCSÓ ATTILA Járok térdig történelemben, Keletre nézek, onnan jöttem, Hátamnál öreg Európa, Világ alattam és fölöttem. Szememben ősök hagyott földje: síkságok, hegyek sejlő kékek. Amíg szólongat Európa Jurtám körül nagy szemek égnek. Kerítésemnél ólálkodnak S ha jószágom elkóborolna Befogják őket a hajtókertből Nyüszítés hallszik Európa. Szomszédaim döglött kutyákat Hajigálnak az udvaromra, Fenyegetnek ha szóvá tenném Álmosan pislogsz Európa. Más a zöngéje szavaimnak, Más ritmusra csörgedez vérem, Szigetként langyos tengeredben Vajon meddig adatik élnem? Egy istenem van, azt imádom Sokféleképpen könyörögve. Száz lobogóból választásom Miért nem eshet éppen egye. Pedig leverném kerítésem, Kapum is hagynám tárva-nyitva. S ha újévkor megénekelnek Kalácsot tennék kosarukba. Ha sámánoknak átka lenne. Hogy új hazám ne verjem dobra. Makacs gyermekként végy öledbe Házadban, házam Európa.

Next