Romániai Magyar Szó, 1995. július (7. évfolyam, 1707-1737. szám)

1995-07-01 / 1707-1708. szám

(Folytatás az a. oldalról) hiszik, hogy a jövő és különösképpen a szocializmus jövője az övé”. Szabédi ekkor még nem sejtette (bár már Sztálingrád után voltunk!), hogy Kállai prófétai látnoksággal néz bele a jövőbe, s amit ír, nemsokára be is telje­sedik. De arra ráérez, mit akar Kállai Gyula és főleg, mit jósol. Ezért idézi őt, bár nem szóról szóra, tehát nem is idézőjelben. Csak én teszem idézőjelbe a Szabédi szövegét: „Kállai szerint a munkásmozgalom megerősítése, új lendü­letre kaparása, a szocialista öntudat izmosodása biztosítja a munkásosztály elsőszülöttségi jogát, biztosítja azt, hogy a magyar haladás tábora újra rendeződjék, s ezúttal ne a népi írók, hanem a szocialista munkásmozgalom köré csoportosuljon”. Szabédi szociáldemokratának tudja Kállait, és éppen ezért nagyon is csodálkozik, hogy ő kommunista elveket hangoztat. És visszautasítja a könyv sok támadását, ugyanakkor hangoztatja: „Valójában ideológiák jönnek, ideológiák mennek. A népiek nem ideológiákban, hanem a magyar történelem kategóriáiban gondolkodnak(...) Ezért követelték 1938- ban a népiek világosan és félreérthetet­lenül «a dunavölgyi népek önrendelkezési jogának érvényesítését; minden nagy­hatalmi imperializmusnak a Duna völgyéből való kirekesztését, idegen hatalmak szálláscsinálóinak a magyar politikai életből való kipusztítását» teljesen függetlenül attól, hogy milyen ideológiai színekben tündöklik az idegen hatalom”. Szabédi itt arról beszél, amiről már kifejtette véleményét a Termés 1943. évi őszi kötetében megjelent nagy tanul­mányában. Címe: Népi írástudók vagy írástudó nép? Ebben a tanulmányában kifejti: „Újabb irodalmunk egynéhány művelőjét, mint például Sinka Istvánt, Szabó Pált, vagy - hogy a példákat Er­délyből válasszuk - Tamási Áront, ,, i i Asztalos Istvánt vagy a Termésben nem­rég feltűnt Horváth Istvánt népi íróknak szokták nevezni. De nemcsak népi írókról szoktak beszélni; emlegetnek népi énekeseket, népi játékokat, népi táncokat és általában népi műveltséget is. Hozzáte­hetjük azt is, hogy van egy népi moz­galom, de azonnal jegyezzük meg, hogy ez a mozgalom nem azért népi, mintha a nép csinálná, hanem azért, mert ennek a mozgalomnak az a célja, hogy nem­-népi társadalmi osztályaink műveltsége is népi legyen”. Végül pedig így összegez azzal kapcsolatosan, hogy nemcsak népi írók, de a népből jött írók is jelentkeznek már: „Vajon népi írástudókra, van-e szüksége a fejlődésnek, vagy pedig írástudó népre. Feleljenek maguk a tények: egy Sinka Istvánban, Szabó Pálban,­Nagy Istvánban, Nemes Péterben, Horváth Istvánban maga az írástudó nép jelentkezik és kér helyet­­ még tankönyvekben is. Jelek ők; jelei annak, hogy a fejlődésben megakasztott magyar társadalom belső ereje elégséges önmaga megújítására”. Két valamire nem gondolt ekkor még Szabédi: arra, hogy 1945 után ez a fejlődés ismét megakad, és főleg arra nem gondolt, hogy nem Kállai Gyulával, hanem Révai Józseffel áll szemben, aki 1943-ban Moszkvában már sejti, a sztálingrádi győzelem után a szovjetek megindulnak felénk. De mi köze mindehhez Révai József­nek, a későbbi marxista ideológiai főinkvizítornak. Sok köze van. Már csak azért is, mert nem Kállai Gyula, hanem Révai maga írta ezt a könyvet,­­amelyet Szabédi bírál. Ugyanis 1948-ban a Szikra kiadásában megjelent Révai József nevével a Marxizmus, népiesség és ma­gyarság című kötet és ebben több olyan tanulmánya, amely a Kállai könyvében is benne volt. Révai életrajzában pedig ezt olvashatjuk: „írásai különböző álneveken itthon is megjelentek. Legjelentősebb volt a Kállai Gyula nevével publikált Népiség, demokrácia, szocializmus (1943), mely elősegítette az ún. «népi írók és olvasóik egy részének radikalizálódását»”. Tehát az akkor épp a szociáldemokrata Népszava szerkesztőségében dolgozó Kállait hitte a könyv szerkesztőjének. És nem hiszem, hogy információja lett volna arról, ki áll a háta mögött. De amikor az egyetemre került, Benedek Marcell örökségébe az esztétika katedrára, már félt Révai Józseftől, s bizonyára ismerve az 1943-as nagy Szereposztást, íme, miből gondolom. Államvizsga-dolgoza­tomat Jancsó Elemérnél a magyar iro­dalomnak abból a korszakából válasz­tottam, amikor Kazinczy a kufsteini bör­tönbe kerül, a jakobinusok vezetőit,­­­­ Martinovicsékat kivégzik, jóformán teljesen megszűnik (egy időre) az irodalmi élet. És mégis, hogyan lesz ebből a „semmiből” reformkor, Kölcsey, Vörös­marty? (Sokan azt mondták ékesen: Kovács azért választotta ezt a korszakot, mert ahol nincs semmi, ott kevés biblio­gráfiai anyagot kell átolvasni, jegyzetelni!) Révai József nagy tanulmányt írt Kölcseyről (még moszkvai emigrációjá­ban) és a professzor Jancsó a lelkemre kötötte: ennek sűrű forgatása közben írjam meg dolgozatomat, bőséges Révai­­idézettel megspékelve azt, így is tettem. És böngészés közben észrevettem, Révai imitt-amott meghamisítja Kölcseyt, csak ott és annyit idéz belőle, amennyiből ő ki tudja hozni a saját igazát.­Vagyis Kölcseyt hajlítja a marxizmus felé, mint tette azt később Gaál Gábor Vörösmarty­­val. Észrevéve ezt, vagy két helyen kitértem arra, hogy Kölcsey nem pontosan azt írta és nem éppen úgy írta, amint Révai értelmezte! Na, ettől ijedt meg Jancsó Elemér. És odaadta a dolgozatot elolvasásra Szabédi Lászlónak. Szabédi pedig, az ő kedves, közvetlen (de vitatkozó) modorában szemembe nézve, őszintén megmondta nekem:­­ Kovács kolléga! Az ilyesmi, amit maga csinál, mostanság elég veszélyes játék. A maga jövőjét és a Jancsó jelenét is veszélyezteti. Tehát Szabédi 1949-ben már tudta, kit bírált 1943-ban a Termés folyóiratban. Gondolom, Révai bokros vezetői elfoglaltságai közepette nem jött erre rá, vagy legalábbis nem adta jelét annak, hogy tud a dologról. De a hazai marxis­ták? Gaál Gáborék? Lehet, emiatt (is), félt mindig egy kicsit Szabédi. Lehet, emiatt (is) kellett megírnia említett versét, a Vezessen a párt címűt. De ebben az esztendőben kezdett hozzá Pacsirta című verséhez is, melyet csak 1953-ban fejezett be és publikált: „Négy éve írtam ezt a verset, , de jó, hogy ma már más a helyzet! Akkoriban még a versbírák visszadobták ezt a szatírát, ma közük. Be jó! És be rémes, hogy panaszom ma is érvényes”. Hát a nagy Szereposztásban (annak idején a két egyetem egyesítése idején) így adta meg ő önmagának az utolsó szereposztást: azt játszotta el, amit előtte 22 esztendővel József Attila a vonat kerekei alatt. Az életét... KOVÁCS FERENC 9­9 9­0­0 „$ rendezni végre közös dolgainkat... 99 Egy könyv, amely bemutatkozott a budapesti Könyvhéten és amelyet ott lehetett látni a nemrég lezajlott bukaresti Nemzetközi Könyvszalon kiállítótermében Egy könyv, amely eseményszámba menő. József Attila: 32 költemény - Attila József: 32 poeme­­ áll a vékony, ízlésesen kivitelezett kötet­ fedőlapján. A Kriterion Könyvkiadó újabb vállalkozása beilleszkedik azon törekvésbe, hogy egymáshoz közelebb hozni a magyar, illetve román kultúrát kölcsönösen megismerni vágyókat. A versek fordítója, Paul Drumaru, bevallása szerint e kiadvánnyal emlékezik költőnkre születésének 90. évfordulóján, addig is, amíg József Attila összes verseinek románra fordításával tiszteleghet emléke előtt, és szerezhet örömet a verskedvelőknek. Egy ilyen jellegű kötet megjelenését ez év végéig helyezte kilátásba. Mindezzel egy másik célt is követ: eloszlatni azokat a, több esetben az irodalomkritika, a hatalom által is táplált tévhiteket József Attila emberi és költői tartásáról, amelyek magyar és román olvasóban egyaránt gyökeret verhettek. Ezen felfogás jegyében állt össze a kétnyelvű versgyűjtemény, amely a fordító műértését és a költői életműhöz való érdemes hozzáállását azonos mértékben tükrözi. Tragikus sorsú költőnk 32 éve - 32 gyönyörű versben. Egy olyan József Attila-kép áll össze ezekből, amely nem teljesen azonos az eddigi (például Veronica Porumbacu vagy Mihai Beniuc által készített) román fordításokból kirajzolódó lelki arculattal. Paul Drumaru válogatása nem annyira az ún. nagy, ismertebb verseket (Elégia, Oda stb.) feltételezi, hanem több más költeményt,a verstöredéket, amelyek épp olyan sokatmondóak a józsef attilai életút és költői pálya mozzanatainak felfedésében. Nem hiányzik a kötetből, mindezek ellenére például a Téli éjszaka vagy a szintézisvers, az Eszmélet. József Attila költészetének megközelítő tolmácsolása nem könnyű feladat. Ennek egyik oka lehet a hihetetlen stílus- és formagazdagsága e verseknek, a félreismerhetetlen költői hang és vershangulat, amely belengi ezeket. Egy másik „akadály” lehet a két nyelv eltérő jellege, mivel más-más nyelvcsaládba tartozóak (talán ennek következménye, hogy az eddigi fordítások zömében fellelhetünk olyan, sokszor túlzottan népi ízű vagy zsargonbeli kifejezéseket, amelyek úgy-ahogy visszaadják a lényeget, de egyáltalán nem illenek a józsef attilai kifejezésmódhoz.) Paul Drumaru nagy érdeme, hogy elkerülje ezeket a buktatókat. Fordításai meglehetősen közel állnak az eredeti versek élmény- és hangulatvilágához. Szöveghű és ugyanakkor művészileg, irodalmilag szabad tolmácsolásokkal van dolgunk, amelyek hatásosan előrejelzik a majdani teljes mű fordításának minőségét is. Köszönet mindezért a fordítónak részünkről is, illetve azért, hogy annak a költőnek művét, akinek neve fémjelzi a XX. századi magyar lírát, megismerteti részleteiben is a román olvasóközönséggel. SZONDA SZABOLCS * József Attila: 32 költemény - Attila József: 32 poeme (In române^te de Paul Drumaru); Kriterion, 1995. BALÁSI ANDRÁS Mit tm Két könnyed csillog jobb kezemen, kőre hullott vadrózsaszirmok. Egyikben csillan a szerelem, a másik pedig visszacincog. Kezeid kezemre ráteszed, mintha habtündérek lennének. A két könny véremig átremeg, édes súly alatt boldog pillérek. Nyolc év, súgod, ez szerelemnél, gyűlöletnél, emléknél is több, itt senki se kaphatna ennél szebbet a lenni öröméből. És Sírsz. Most is te vagy őszinte. Én titokban szorítom magam, bordarácsok közti kőszívbe zárom örömöd rontó szavam. A tenger apró fodrai futkostak testeden, meg puha hullámaidon, együtt lestük, egy sóbogár hogy koslat összefonódott, habos lábáinkon. Két ablakszínű medúza lebegett, már nem utáltam, simogattam őket, a medúzalány pirulva hebegett, szégyene kacagást csalt ki belőled. Verset fogok írni - súgtam­­ verseket, semmiről se szólnak, legfennebb rólad. leírom gonosz sárgás-zöldes szemed, s üstökösőröm lesz majd minden szótag. örökgleccserű bánat minden versláb. csodát-karózók a pontos ceruzák, ékszer helyett metaforát teszek rád, s haraplak míg hegyezed a ceruzám. 0% WMyífaéM Megállít az arcomat verdeső sejtelem, megérint a csalit szava, hív, majd rámcsavarodik, mint az eső utáni martilapuk illata. Állok. Torpanásom a hajnalba sző. Egy szál megpróbál, lassan húz haza, de lecsepeg, mint a fényben elvesző reggeli erdőről a zúzmara. Egyre jobban évődök a tájba, kopott goblenen piszok, hiába tisztás titkok szórta ősi pára, mélyülök topogva, jobbra, balra, agyam menne, mindenem maradna, s itt állok - egészben szétszakadva hogy mondjam hogy mindez jól van ha itt csak közöny horkol hogy mondjam hogy én megfogtam a lényegem és bontom V bontom hervadó virágba gyengülő szívbe szóba Rolf Bossert-nek késve, elkésve mikor tudom hogy hiába jön a vers hogy elszórva összes kincsem és örömöm s még így sem kell nem hallgat meg senki sem az a közöny költözött a szóvilágba mely a költőket lassan saját sorsukból is kizárja Enyed és környéke a festő szemével (Folytatás az a. oldalról) f elszármazott, de visszavágyó embereknek ajándékoz az Ég. Talán legelsősorban a szőlőtermelő városka aranyhegyét kell megemlíteni, az Őrhegyet, amely régi napok zivataraiban annyiszor vigyázta a várost, őrizte annak lakóit, s ma egyhangú, bortermő éveket él csak, amelyek néha szűkek, néha bőségesek. Ha szét akar nézni a gyönyörködni vágyó ember a város felett, az Őrhegyre sétál, amelynek könnyű és kényelmes az útja, nem kerül különösebb fáradságba, s akiket érdekelnek a távlatok, a párás, opálos, levegős színek, azok innen gazdag változatban juthatnak hozzá. Gombás és Apahida felé a legszebb a látás tavaszkor, amikor ibolyalilába öltöznek a hegyek s rajtuk friss szökkeléssel lopakodnak felfelé a smaragdzöld búzatáblák; itt-ott még rőtpiros foltok - elnyűtt, tavalyi tarka ruhafoszlányok a hegyek hátán s lent a mezők üde zöldjében lassan hempergeti magát a kanyargó Maros. A fákon még nem látni lombot, csak a fűzeken szép sárgászöld színekben van életindulás, s ebbe a súlytalan könnyedségbe éles feketén vág bele a vasúti sínek merev, egyenes vonala, mintha ezt a tavaszindulást kihangsúlyozni, aláhúzni akarná. Szétszórtan ténferegnek száraz, sötét törzsű fák, amint csapzott ágaikkal mereven bámulnak egymásra; míg fent, az egész kép felett, sötéten és céltalanul csókák vitorláz­nak, még dermedt és rekedt a hangjuk a téltől, s átérzik rajtuk az éhség - nem talál­nak a képbe, s így a festő hirtelen lendülettel könnyű felhőket dobál helyükbe a ragyogó, tavaszi égre. Csombord. Domtetőn a templom, fehérek a falak, s olyan karcsú és hegyes a tornya, mint egy felkiáltójel. Alatta vályogvető cigányok zsúpos házai, amelyekből ajtón és tetőn át menekül a füst. A tűz körül purdék mászkálhatnak, és pipás, vakaródzó vének kedves szavakkal éltethetik egymást a nehéz, savanyú szagú, de legalább meleg füstben. Hirtelen zökken a szem, amint leszalad a hegyről, keresi a hidat, amely átenged a vízen, komp járja az utat helyette; fölötte sötéten és zölden fekszik a park, jó közel a vízhez, hogy a fák nézegetni és rendbehozni tudják magukat, ha néha a szél összeborzolja őket. Érettebb, inkább nyári, vagy őszi téma, búzát érlelő júniusban, vagy szomorú szemű októberben, amikor elindul játszani az ökölngál a földeken, s amikor fáradtabbak, egyszerűbbek, barnásabbak a színek, az ég kékjét is kiszívták már a forró napok régen, s az öreg halász árván és fázósan álldogál, mint gólya a parton, ha nehezen kerül a tarisznyába étel. Olyan a január, mintha a telet akarná kicsúfolni. Se íze, se ereje, rendetlen, sőt, egyenesen piszkos az öltözete. Ami hűvösség van benne, azt tisztán csak azért­­­­ teszi, hogy fogyjon az embereknek a fája. Hova lettek a téli örömök, a csilingelő szán, a fehér hegyek s az őszi vetés hogy ma­radhatott így ki takaró nélkül? Az öregek, akik álmos tűzű kályhák mellett szunyó­­kálgatnak ebéd után, kedvetlenül pillantanak ki ébredéskor az ablakon, ahol még álmosabb a világ, mint ők, s ahova olyan szeretettel és szomjúsággal szoktak lélekben és gondolatban elcsatangolni, hogy egy kissé megjárják magukat uzsonnaidőig a jókedvű télben. Bizonytalan vagy, barátom, január és egészen érthetetlen. Pedig egy kis önérzetre is mehetne a dolog, kedvesem, utóvégre holmi gyűröttarcú télkufárnak te sem akarnál lesüllyedni, hogy esetleg bolondnak tartsanak téged is, mint áprilist szokták tartani az emberek. így: Ennyi és ilyen barátságtalan érzel­mekkel indultam fel az Őrhegyre a cikkem folytatása kedvéért, hogy egy kissé körül­nézzek és közelebb férkőzzek ehhez a szokatlan viselkedéshez, s találjak valami magyarázatot, esetleg mentséget ifjú bará­tom számára. Állok a tetőn. Kék függöny van előttem, s e mögött kissé valószerűtlenül lebeg a város, a fények szordínós, meseszerű játékával, amelyek olyanok, mintha messzi keletről csalta volna valaki ide őket. Keresem a varázslót, hogy megköszönjem neki ezt a különös világot, amely sokkal szebb és értékesebb vol. nekem egy agyonhavazott tájnál. Ez a különös, mindent átfogó kékség, ahogy függönyként zárja körül a várost, feloldja a keménységet, súlytalanná teszi a formákat, megszűnik a rögzítettség és olyan délibábos libegéssel úszik minden, mintha tovatűnni készülne a következő pillanatban, hegyeken és távlatokon túl, vissza a keleti csodák felé, ahonnan jött és csak delejes intésére vár a rejtelmes mosolyú Mágusnak... Késő délelőtt. A kéményekből szorgalma­san szálnak a füstök, melyeknek a színe sötétebb kék, vagy szürke, vagy élesen sárga, aszerint, mennyire és hogyan éri őket a nap. Mindegyik lefelé veszi az irányt, mintha segíteni akarna kékebbre festeni a világot a házak között. Háttal ülnek felém a házak. Csak a tornyok állnak lábon, de azok sem igen nézegetnek errefelé, mind szembe vannak arccal a nappal, süttetik magukat, követve szemmel, hogy kapaszkodik fölfelé lassan a fényes tányér az égen. A nap pályája már meredekebb, de ereje nincs, megtörik útközben a sok­ára és az égre szélesen keresztbe húzogatott felhők között, amelyek úgy titkon csipegeti­k, lopogatnak a tüzéből séta közben. Vizenyős, sárgás az ég az oldalak felett, s a tört fények üveghegyeket varázsolnak elő, amelyek finomak, könnyűek és tetszés szerint kevergetik egymást a lázárok ezüstjében. Finoman dekoratív a hatás. Gazdag kedélyűek a megtört fények és éhesen kergetőznek házak és tornyok tetején, vibrál a levegő s olyan különösen szép az árnyékok komorsága és hidegsége mellett a kontúrok apró, tarka nyugtalansága. Kékesen szürke világ, de ebben a tompí­­tottságban és talán erőtlenségben finoman érvényesül a leegyszerűsített szépség. A fokozottabb intenzitás skáláján, ahol nagy ellentétek domborítják egymást, sokkal lobbanékonyabbak a szemek s a valószerűbb formák, még bódultabb színek hamarabb érvényesülhetnek; itt szerények és egymást hangolók még a rideg árnyékok is, egy húron és mélyen játszanak pizzicázókat valőrök, amelyeket észrevétlenül irányí­tanak valahonnan a felhők közül. Közvetlenül előttem szőlőkarók hatalmas tömege, sorba vannak igazodva, mint a ka­tonák. A színük szürke, s egészen beleille­nek ebbe a kékes délelőttbe, amely átfog mindent, s ha nem ütné az óra az időt, még reggelnek könyvelném el az egész hatást. Hosszúak és egyenesek ezek a karók, s ahogy felnézek róluk, esetlennek és görbébbnek látom az öreg tornyot, mint eddig, amely ezelőtt sem lehetett valami sudár, de most ennyi egyenes mellett nem csoda, ha jobban kitűnik és aggasztóbbnak látszik a ferdesége. Lent a Kollégiumban mérni lehetne a csendet, mintha a falak is befelé figyelné­nek a tanulókra; csak egyetlen szolgaforma alak tologatja magát előre-hátra az udvaron, alig él, árnyék az árnyékban. A tornyok és tetők felett tovább lüktetnek az opálos fények, kopasz fák, szanatórium, kaszárnya és túl, messze kint a mezőkön mértani fényvonalak összevissza, keresztül­­kasul, vizes, nyirkos nyomai az árkoknak a szántások és vetések között. Szentkirály mögött az ezüsthegy már egészen a nyaká­ban lóg a kastélynak, mintha bele akarná mártani a tornyot a Marosba, amely túl kö­zel lehet hozzá, mert páracsík jelzi az útját. Az oldalakon már alig vannak hófosz­lányok, s azok is lecsúsztak, nagyon ko­pottak, s ha hirtelen szél kerekedne, az sem vinné őket nagyon messzire hermelin­ajándéknak. Ebbe a szín- és vonaltompítottságba hirte­len belevág idétlen hangján valahonnan egy favágógép, csúnyán sivít a hangja, amitől - a párától már amúgy is síkossá lett tetőkön - megcsúsznak a felriadt napsugarak, s beleborzolódnak a házaknak még nyugodt síkjaiba. Megbokrosodnak a fények is, elvesztik az opálosságukat a tónusok, és a kék lazúrágyából a hangulatnak lassankint földszínűvé válik a világ, amit barna, fakószürke, meg pergelt cserépszínek tarkítanak kissé, hogy ne legyen éppen annyira kopott kinézésű a város. Megbékélve indulok lefelé a tetőről. A lazúros hatás felszívódott, ami még megbújva rejtőzködik házak és kövek között, azt tartogatom szóval és szemmel, hogy egy kis illatot vigyenek a többi részletek közé. A fény végigfolyik a Tövis utcán és szép sárgára festi a járdákat is. Feljebb az utcán két szekér kerget egy autót, az egyik ház kíváncsian bedugja a fejét, amitől nem látok tovább. A gőzmalomból erős, dobogó hangok jönnek, a Kollégium udvarán élesen szól a csengő, a diákokat gyorsan szellőztetik ki magukból a falak. Fölengednek az árnyékok, s körülfoly mindent teltebben és erősebben a nap. Ahogy ereszkedem lejjebb, egyre nő és emelkedik a város. Közel állok a temetőhöz, nézem a kis csoport fenyőt, amely őrködik az álmai fölött a pihenő telkeknek; sötétek, komorak, a szélsőt mintha külön gonddal csipkézték volna ki a jó szellemek. Szarka csörög. Visszanézek a tornyok felé. Dolgozik köztük már javában a nap, az ablakszemek meg vígan hunyorognak hozzá. Egyre lejjebb csúszik a háttér, a tornyok nőnek, s az előtérben a karókat már nem tudom megállítani, hogy bele ne nyúljanak az égbe. Igénytelenek lettek a tornakerti fák, pedig őszkor milyen boldogan dobálják maguk körül a színes leveleket, ha a dér egy kissé tartósabban, szenvedélyesebben megcsókolja őket. Mögöttem fekete szilvafák itt-ott, a barackok teteje meg krappos, mint a tavalyi fűz a vizek mellett. Beérek a temetőbe. Törpe fenyők, bokrok, örökzöld, japánbirs a márvány- és terméskövek között. Lassan kikerülök a szélre, ahonnan jól látni a Pilis, meg a Csáklya felé, amelyek szépek, fiatalosak, frissek, s jókedvűen tekingetnek hósipkájuk alól a sáros, szürke város felé. Száraz, régi füveken járok, amelyek közt sok a vakondtúrás. Az egyik előtt sárgás­­vörös színű nagy kandúr üldögél, zsákmánya mi lehet itt ilyenkor?, vagy kicsalta-e a nap, amely az állatot is meg tudja téveszteni, ha néha melegebben süt? A fejem felett és tovább a kis fenyves felé, teljesen kék az ég. Elindul egy kis szél, próbálgatja a száraz fűszálakon az erejét, majd hirtelen beleköt két fenyőbe, de látva, hogy nem adnak a tű­levelek hangot, nagy lendülettel felszalad az előttem lévő hosszú akácon, amely vékony és a fenyők fölé hajlik s a rajta levő száraz leveleket kezdi rázogatni, és úgy örül neki, mint a gyermek, hogy végre lármát tudott kicsiholni valahonnan. Oldalra nézek, látom a kandúrt, amint lassan halad lefelé a sírok között, narancsvörös testére néha úgy verődnek reá a sugarak, mintha ki lenne gyúrva az egész állat, és lángot fogott volna a szőre. Elkészültem. Dél van. Kondulnak a harangok, s én távozóban a csend és béke országából, alázatosan megemelem a kalapom az egyik legöregebb sír előtt. (ENYEDI HÍRLAP, 1941. január 26-február 9.) Közzéteszi: GYŐREI DÉNES

Next