Romániai Magyar Szó, 1995. november (7. évfolyam, 1830-1859. szám)

1995-11-01 / 1830. szám

1995. november 1. RIPORTOK© VITÁK* KÖZLEMÉNYEK a­z Romániai Magyar Szó Sírkövek a nagyenyedi református temetőben (Folytatás az 1. oldalról) vizsgálódni vegyesen minden tudomány körében alkalom szerint, s mikor az ily úton szerzett ismeretek már megengedik a szabályosabb útnak követését is, akkor is nem kész eredményeket nyújtani a tanulónak, hanem átvezetni a tudo­mány históriáján... vegye észre téve­déseit, élvezze a sok új felfedezésének örömét, s az ő tudásának is legyen históriája". Nagybecsű munkásságának Herepey Károly (1817-1906) a folytatója a kollé­giumban. A selmeci bányászati és erdészeti akadémia elvégzése után kerül­ Enyedre gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok meghívására. Rendes tanárrá való megválasztásakor 1000 darabból álló geológiai gyűjteményét ajándékozza a kollégiumnak. Ezáltal teremti újjá a feldúlt ásvány- és kőzetgyűjtemény alapjait a természetrajzi múzeumban. Munkássága elismeréseként Koch Antal, a budapesti egyetem tudósprofesszora egyik kövületének a „Clypeaster He­repey”, egy másiknak pedig Pálffy Mór tudós geológus a „Cerithium Herepey" nevet adta. A szakmai kirándulások egyik lelkes szervezője és lebonyolítója. Egyik ilyen jellegű kirándulása alkalmával fedezi fel diákjaival egy mokányasszony udvarában a kollégium könyvtárából eltűnt vaskos ősnyomtatványt, melyet fejőszék gyanánt használt a tudatlan asszony. Honnan is tudhatta ő, hogy Johannes Scotus és Aquinoi Szent Tamás két, egybekötött teológiai mun­kájáról van szó, s melynek egy részét Nürnbergben, másik részét pedig Strasbourgban nyomtatták 1474-ben. Továbblépdelve Garda József (1833- 1899) fekete márvány síremléke ötlik szemembe. Az 1862-ben újraindult teo­lógia rendes tanára 34 éven át. Odébb pedig hasonló impozáns fekete már­ványoszlop Nagy Lajos rektorprofesszor halhatatlanságát hirdeti. A felirat pedig így szól: „Nagy Lajos, a Bethlen Főiskola nyugalomba vonult rectorprofesszora és tanítóképző intézetének igazgatója alszik itt, született 1838. augusztus 17., meghalt 1914. június 8-án. A bölcsek fénylenek, mint az égnek fényessége és akik sokakat az igazságra vezetnek, miként a csillagok örökkön örökké". Lentebb pedig, szép, árnyas lapályon ismételten termetes emlékoszlop figyel­meztet, hogy: „Itt nyugszanak: Makkai Domokos professzor 1839-1896, első felesége: Nagy Eszter 1842-1879, anyja: Makkai Lászlóné és gyermekei: László orvos 1878-1901, Irén, Ákos, Sándor, Jolán". Odébb pedig újabb sírkő ötlik sze­membe. Olvasom és jegyzem: „Székely­keresztúri dr. Kovács Ödön, a református teológia tanára, 1844-1895, élt, hogy megismerje és megismertesse Istent és akit elbocsátott, az Úr Jézus Krisztust. Él most az örökkévalóságban, ahol színről­­színre látja a mennyei Atyát. Emlékül emeltette a kortársak és tanítványok kegyelete". Tőszomszédságában pihen testvéröccse: „Székelykeresztúri Kovács Gyula, Nagyenyed városának 1882-1900 között polgármestere; született 1846, meghalt 1900”. Ott van továbbá a református temető­ben Lőte Lajos (1842-1885), tizenkét éven át a kollégium matematika- és fizikatanára, Elekes Károly (1844-1922) sírja, aki a berlini, jénai és heidelbergi tudományegyetemek végzőseként kerül Enyedre 1874-ben, s aki egyetemi évei alatt báró Eötvös Loránddal, a világhírű tudóssal s a Magyar Tudományos Akadémia elnökével ismerkedett meg, s akivel éveken át szoros levelezésben állott. Továbblépve Keresztes József (1846-1888) sírköve ötlik szemembe, aki a szőlőiről, borairól híres Csombordon született, s aki az utrechti, tübingai és lipcsei egyetemek hallgatójaként került a teológia katedrájára a kollégiumba. Szilágyi Gyula (1858-1898) a klasszikus filológia rendes tanára, a főiskola nagykönyvtárának az újonnan épült helyiségébe való átköltöztetésében, rendszerezésében, elhelyezésében, kezelésében vált emlékezetessé. Bartha Zsigmond (1855-1925) a mennyiségtan és természettan tanára, négy éven át, contra és senior minőségében a bentlakás vezetője, hét éven át a főiskolai levéltár szakavatott kezelője, 24 éven át a természetrajzi szertár kezelője, 14 éven át a gazdasági ügyek intézője, s ezalatt két ízben helyettes jószágigaz­gató. Berde Sándor (1856-1894) mint pap, mint professzor, mint ember vált emlékezetessé, dr. Farnos Dezső (1860- 1924) tanár és könyvtáros, gazdag irodalmi, filozófiai munkásságával, Meltz Hugóval, a kolozsvári egyetem német nyelv és irodalom szakos tanárával való szoros kapcsolata által, valamint Petőfi, Goethe és Schopenhauerről írott munkáival vált halhatatlanná a kollégium történetében. A hosszú, de távolról sem teljes felsorolást pedig az alábbi nevekkel folytathatnánk: Incze Dániel, Kasza Dániel, Csórja Ferenc, Décsey Károly, Fejes Áron, Kónya Gyula, Székely János, Járai István, Lázár István, Veress Gábor, Fövenyessy Bertalan, Málnássy Károly, Elekes Viktor, Pogány Károly, majd az utóbbi évtizedekben elhunyt kollégiumi tanárok sírhantjai domborul­nak: Deák Ferenc, Zilahi Ferenc, Molnár Árpád, Nemes János, Jarosievitz Zoltán, Tamás Dénes, Köble József, Csáki Gyula, Szathmáry Gyula, Demény Zoltán, Orbán Imre,, Szabó Mihály, Rimbás Viktor, Siposs Árpád... így bandukolva sírtól sírig jutok föl a temető legmagasabb csúcsára, ahonnan szemeim elé tárul a temető, a kollégium, a város, a vártorony, a Kápolna-dombon pedig az elesett kuruc diákok emlék­műve. Visszajövet nevüket rögzítem noteszembe: Debreczeny István, Szász­halmi György, Szotyori Imre, Dobolyi Ferenc, Szotyory Gergely, Bányai- Várady János, Krizbai György, Zágoni András, Marosvásárhelyi Péter, Kapossy Rigó Sámuel, Magyar István, Ajtai András, Vajai György, Szemerjai György. Útban otthonom felé, a várfal tövében levő közös sírkertnél megállva, az egykori kollégiumi diák, Kertész József 1929-ben írt sorai jutnak eszembe: „Én úgy érzem, hogy a jövendőnek legméltóbban a múlt kultuszával áldoz­hatunk. Azt is vallom, hogy a hagyo­mányokban való nevelésnek nem utolsó iskolája a temető. Mert minden nemzet­nek jövendője a sírokból virul ki, és csak az a nép kapaszkodhatik meg erős kezekkel a jövendőben, melynek másik karja sírkereszteket tart átölelve. A jövendő talaja, az újabb meg újabb nemzedék, és ha az nem veti meg könnyű lábát­ szilárdan a Múlt nagy halottszíveinek porában, akkor iramlása a Jövő felé egyúttal távolodás, lesz a hazai rögtől is. Erre tanít az Őrhegy lejtőjén domboruló sok gloriásan büszke sír, melynek mindenike egy-egy fejezet a nagyenyedi Bethlen Kollégium történe­tében”. Halottak napján adózzunk emléküknek, virággal, gyertyával, emlékező, szép gondolattal. Megérdemlik! GYŐRFI DÉNES Parlamenti ügyelet Álcázás: mintha dolgoznának... Aki csak a hétfő délutáni ülés alapján alkot ítéletet, azt mondhatja: roppant szorgalmas, figyelmes, jószándékú emberek azok a honatyák. A vállukon hordják ország-világ dolgát. Csoda, hogy még nem roppantak össze e mérhetetlen súly alatt! Aztán, ha kissé közelebbről is megvizsgálják e roppant aktivitást, kiderül, hogy elsősorban kirakatmunka, a tevékenység mímelése. Persze ez nemcsak a szenátorokra, képviselőkre jellemző, hanem legfőbb partnerükre és ellenlábasukra, a kormányra is. A hétfői ülés első bejelentése ez volt: jöjjetek gyorsan gyűlésbe Vacaroiu és Georgescu pápához, hogy egyeztessük a jövő évi költségvetéssel kapcso­latos elképzeléseket. Mintha a végrehajtó hatalom korifeusai nem tudnák, hogy az ilyen íratlan, a gyűlés előtt néhány órával bejelentett meghívás nullával egyenlő. Miért folyamodtak hozzá mégis? Mert kicsúsztak a határidőből. A kormánynak 1995. október 10-ig be kellett volna nyújtania a jövő évi költségvetés tervét a parlament két házához, s a kormánynak kell meg­beszélésekre jönnie a szakbizottságok, valamint a képviselőház és a szenátus üléseire, amikor a kérdést napirendre tűzik. A kormány meghívója: a késés, a költségvetéssel kapcsolatos újabb rendellenességek álcázása - lázas látszatmunkával. De a szenátus sem különb a kormánynál. Tíz nap alatt - írd és mondd! - kivizsgálta C.V. Tudor tíz pontból álló nagy leleplezését, amely hajmeresztő vádakkal illeti Dumitru Iliescu tábornokot, valamint a Védelmi és Őrszolgálatot. És persze, a vádlott ma született bárány. Mindenesetre megtanulhattuk, miként lehet ma Romániában makulátlan erkölcsi bizonyítványt szerezni, rendben kell hogy legyenek a papírjaink. A parlamenti kivizsgáló bizottság nem csinált egyebet, mint hogy elolvasta és kijegyzetelte a Dumitru Iliescu tábornok által vezetett szolgálat jelentéseit és kimutatásait, valamint az általa előkotort számlákat. Hát kellenek ennél megnyugtatóbb bizonyítékok? Hogy ennél a szolgálatnál valaki négy év alatt őrmesterből ezredes lett, például, és húsz fokozatot ugrott a fizetési listán ? - potomság. Hogy annak idején maga Petre Roman minisz­terelnök kérte Iliescu elnök segítségét, hogy fékezze meg az alakuló szolgálat minden elképzelést fölülmúló költekezését? Ugyan már ö rég volt... Hogy a pénzügyminisztériumi ellenőrzés nagy visszásságot jelzett? Na és, az a dolga. A szenátusi vizsgáló bizottság - abban, amit megvizsgált! - nem talált semmi kivetnivalót. És egyebet ugyan minek is nézett volna meg? Hát a C.V. Tudor kortese ő? - akiből már elege van mindenkinek, még fő pártfogójának, Iliescu elnöknek is... S miközben a babarongyokon osztoztak, szépen elsiklottak a lényeges problémák mellett. Például: úgy képzeltem, hogy a hétfői - tematikailag kötetlenebb - eszmecserén sokat beszélnek majd a diákok és a romániai főiskolai oktatás helyzetéről. Hát Vetimanu szenátort, a parasztpárt faltörő kosát leszámítva, alig tették szóvá ezt a kérdést. Vagy a Ion Coja által felvetett probléma: fontos törvénytervezetek visszautasí­tása még bizottsági szinten, ugyancsak elkerülte a honatyák figyelmét. Pedig a szenátusi szakbizottságok által visszau­tasított törvénytervezetek között ilyenek vannak, mint a 73 cikkelyes vallásügyi törvény vagy a 22 cikkelyes vagyonbe­vallási és -ellenőrzési törvény; nem is beszélve a tanügy fej­lesztését szolgáló alap létrehozásáról szóló törvény­kezdeményezésről, amelynek napirendre tűzése most lett volna igazán időszerű. De hát az is jellemző, hogy mit­ hanyagolnak el, mit utasítanak vissza... Az RMDSZ - Incze Tibor és Frunda György szenátor révén - szóvá tette az enyedi lehallgatási ügyet, Marosújvár süllyedését, illetve a Maros megyében folyó magyarellenes diszkriminációt - amelynek legújabb áldozata a magyar származású alprefektus, akit PUNR-s politikussal cseréltek fel. Burchardt Árpád még csak nem is RMDSZ-es, egyetlen bűne, hogy magyar egy 41 százalékban magyarlakta megyében. Jelenleg a megye közigazgatási vezetői PUNR-s románok. Hogy ne legyen vita közöttük. ERICH KÄSTNER: ELSŐ FEJEZET Cselédek egymás közt és egymással - Ne csináljon ilyen nagy lármát - mondta Frau Kunkel, a házvezetőnő. - Ne rendezzen itt hangversenyt, hanem terítse meg az asztalt. Isolde, az új szobalány, finoman mosolygott. Frau Kunkel selyemruhája suhogott. Végigment az asztal mellett. Helyre tolt egy tányért és megfogdosott egy kanalat. - Tegnap metélt volt marhahússal - jegyezte meg merengőn Isolde. - Máma szemesbab van kolbásszal. Egy millio­mosnak igazán előkelőbb ízlése lehetne. - A tanácsos úr azt eszik, ami ízlik neki - felelte Frau Kunkel alapos megfontolás után. Az új szobalány helyrerakta az asztalkendőket, egyik szemével hunyo­rított, hogy jobban megvizsgálhassa a terítést és távozni készült. - Még egy pillanatra - mondta Frau Kunkel. - Istenben boldogult szegény apám azt szokta mondani: „Aki reggel harminc disznót vásárol, az is csak egy karajt ehet ebédre." Jegyezze ezt meg magának jövő pályafutására. Alig hinném, hogy sokáig maradna nálunk. - Ha két személy ugyanazt gondolja, olyankor kívánhat magának valamit az ember - mondta álmodozón Isolde. - Én nem vagyok személy - kiáltott a házvezetőnő. A selyemruha megre­megett. Az ajtó becsapódott. Frau Kunkel megrázkódott és egyedül volt. Vájjon mit kívánhatott Isolde? Nem tudta elgondolni. *** Az épület, amelynek ebédlőjéről éppen szó volt, ama öreg, tekintélyes fa­sorban állt, amely Halkensee-ból Hundekehle-be vezet. Valószínűleg min­denkinek feltűnt ez a villa, ha csak egy kicsit is ismeri ezt az utat. De távolról sem azért, mintha nagyobb, aranyo­­zottabb, vagy lendületesebb volna, mint a többiek. Azáltal tűnik fel, hogy nem is látható. A kétszáz méter hosszú kovácsolt vaskerítésen keresztül behavazott erdő látszik, ami azonban nem árul el semmit. Ha az ember a szürke kőosz­lopos kapu előtt áll, széles kocsiutat lát és ott, ahol ez jobbra elhajlik, egy dísztelen, barátságos ház tűnik elő: a cselédház. Itt laknak a szolgálók, a szakácsné, a sofőr és a kertészek. .Ma­gát a villát, a kihalt teniszpályát, a befagyott halastavat, a gondosan fűtött üvegházakat, a hótakaró alatt alvó kerteket és réteket nem lehet látni. A rácsos kaputól jobbra, az egyik szürke oszlopon kis névtábla fedezhető fel. Az ember közelebb lép és ezt olvassa: Tobler. Tobler? Ez bizonyára a milliomos Tobler. A titkostanácsos Tobler. Ban­kok, áruházak és gyárak tulajdonosa. És sziléziai bányák és Ruhr-vidéki kohók és transzkontinentális hajózási vonalak ura. A nagy gazdasági, konszernek kora elmúlt. A Tobler-konszern még él. Tobler, amióta tizen esztendővel ezelőtt örökölte nagybátyja vagyonát, semmivel sem törődött. Talán éppen ezért. A kon­szernek olyanok, mint a lavina. Egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek: vajon van-e segítségre szükségük? Végül valamennyien völgybe jutnak: vajon ki akadályozhatja ezt meg? Tobler tehát sok millió ura. De azért nem milliomos. *** Frau Kunkel -a reggeli újságban böngészett. Johann, az inas jött be az ebédlőbe. - Ne tegyen úgy, mintha tudna olvasni - mondta kedvetlenül. - Hiszen úgyse hiszi el senki. A házvezetőnő haragos pillantást lövellt felé. Aztán az újságra mutatott. - Ma közlik a díjnyertesek nevét. Az első díjat egy charlottenburgi doktor nyerte, a másodikat egy bizonyos Schulze. Ezért a néhány rövid mondatért most mindkettőjüket tizennégy napra az Alpesekbe küldik. - Aránylag csekély büntetés - felelte Johann. - Szibériába kellett volna küldeni őket. Különben miről van szó? - A Pulzblank művek pályázatáról. - Úgy? - mondta Johann, majd el­vette az újságot s megnézte a féloldalas hirdetést. - Ez a Schulze! Nincs címe. Poste restante lakik. - Hogy lehet poste restante lakni? - kérdezi Frau Kunkel. - Lehetséges ez? - Nem.- felelte az inas. - Maga tulajdonképpen miért nem vett részt a pályázaton? Maga biztosan kapott volna díjat. - Komolyan gondolja? - Elküldték volna két hétre az Alpesekbe. Esetleg ki is törte volna a lábát és még tovább is elmaradt volna - mondta s kéjelegve lehúnyta szemét. - Maga igen ellenszenves ember - jegyezte meg az asszony. - Maga miatt még a nyakamat se törném ki. - Milyen az új szobalány? - kérdezte Johann. Frau Kunkel fölemelkedett. - Nem fog nálunk megöregedni. Miért hívják tulajdonképpen Isolde-nak? - Az anyja nagy tisztelője volt Richard Wagnernak - jelentette Johann. - Hogyan? - kiáltott a házvezetőnő. - Isolde még törvénytelen gyerek is? - Szó sincs róla. Az anyja férjnél volt. - Richard Wagnernél? -Dehogy. - Akkor miért akarta, hogy a gyereket Isolde-nak hívják? Mi köze volt hozzá? - Wagnernak sejtelme se volt az egész történetről. Isolde kisasszony anyja akarta így. - S az apa is tudott róla?­ - Persze, hogy tudott. Ő is szerette Wagnert. Frau Kunkel legyintett párnázott ke­zeivel. - Sok mindent hajlandó vagyok eltűrni - mondta tompán,­­ de ez már egy kicsit sok. (Folytatjuk) OTELEKSABOK Küldjétek 3 rajzot! Mai számunkban a mihályfalvi P­ ŐSZ KRISZTINA (11 éves), a lemhényi VÁGÁNY CSILLA (9 éves) és a tusnádfürdői KALAPÁCS EM­­ŐKE (6 éves) munkáit közöljük, következő alkalommal a sarmasági Katona Timea és írónké, és nagyváradi Vetési Nándor egy-egy rajzát „állítjuk ki” rovatunkban. Küldjétek továbbra is címünkre a legjobb gyerekrajzokból: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti 33, Piața Presei Libere nr.1, sector 1, Gyereksarok, Krisztu­m Hopieraállító-H terientő Tor­áti . Vasárnap délután Aranyospolyántól Ótordáig megszólaltak Aranyos mente harangjai: második világháborús áldo­zataikra, elhurcoltjaikra emlékeztek Torda s a szűkebb-tágabb tájegység magyar lakói. A mementó színhelye az ótordai temető, ahol a városi RMDSZ kezdeményezésére kopjafaállító-ünnep­­ségre és koszorúzásra került sor délután három órai kezdettel. Helyiek és hazalátogató elszármazottak sere­­gestől vettek részt a megemlékező ünnepségen, ahol Pataki József, a Torda városi RMDSZ-szervezet elnöke bevezető kegyeleti szavai után az ökumenikus egymásra találás jegyében imát és avatási gyászbeszédet mondott Lőrincz Tibor újtordai református lelkipásztor, Fazakas Ferenc tordai­ unitárius lelkész, Vincze Zoltán ara­­nyospoly­áni református lelkipásztor, Bartalis Árpád tordai római katolikus főesperes, valamint Nagy Albert ótordai református lelkész. Az egymást követő gyászbeszédek szüneteiben zsoltárok hangzottak fel a tordai RMDSZ - kar vegyes­lak előadásában, miközben Vass Károly, a világháborút közvetlen követő atrocitások és deportálás szenvedő túlélője leleplezte a Vass Erzsébet építészmérnök tervei alapján Szilágyi Sándor építész által kialakított emlék­helyen Kisgyörgy Imre székelyud­varhelyi faragó kopjafáját. Csetri Elek történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a világháborús dúlásokat, a Torda s az egész Aranyos mente ártatlan magyar lakosságát ért atrocitásokat mérte fel A történelem áldozatai című előadásában, s felolvas­ták az eddig ismert, ám kiegészítésre szoruló, becslések szerint több százra tehető magyar polgári világháborús áldozatok, a háborút követően házról házra járó román félkatonai osztagok által elhurcolt, haza soha nem tért áldozatok névsorát. Egy bejelentés szerint a helyi RMDSZ valamennyi tordai világháborús áldozat számára síremléket készül állíttatni a Hősök Te­metőjében. Befejezésül koszorúzásra került sor, majd a Szózat eléneklésével zárult a kopjafaállító kegyeleti ünnep­ség. Nem az „ünneprontás” szándékával ugyan, de beszámolónk végeztével meg kell jegyeznünk, hogy a néhány évvel ezelőtt felavatott Jósika Miklós emléktáblát bevakoltatták, s a tordai RMDSZ elnökét „ismeretlenek” máris megfenyegették, hogy a most kiépített s felszentelt emlékhelyet és kopjafát felgyújtják. ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN MIKLÓS PATAKY GEORGINA Székely Körben­­ Budapesten Október 19-én a budapesti Fészek Művészklubban Vitályos Ildikó kolozsvári, Tarr László marosvásárhelyi és (post mortem) Török István szatmárnémeti színművésznek átadták a Szentgyörgyi István Alapítvány ez évi díját; másnap a Lítea Könyvszalonban bemutatták Páll Árpád nemrég megjelent, A szó és a látvány című, színházi esszéket és kritikákat tartalmazó kötetét. Mindkét rendezvény szervezője a Székely Kör volt; mindkét alkalommal Tamás Menyhért József Attila-díjas író mondott bevezetőt; közreműködött Császár Angela, Rízer Csaba, Ferenczy Csongor, Gáspár Imola, Erdélyi Görgy, Péterffy Lajos, Harsány­ Zsolt. Ez alkalommal másodízben jutalmazott erdélyi magyar színművészeket a Szentgyörgyi Istvánról elnevezett alapít­vány és a Székely Kör. (Tavaly Ferenczy István, László Gerő és Péterffy Lajos részesült ilyen kitüntetésben.) Az alapít­ványi kuratórium (elnöke Szőcs István) kétségtelenül kellő körültekintéssel és szakmai kompetenciával jelölte díjazásra azokat a művészeket, akik évtizedeken át a romániai magyar színjátszás élvonalá­ban tettek bizonyságot elhivatottságukról, kiemelkedő tehetségükről. Valamennyien rászolgáltak a kitüntető figyelemre."Illesse elismerés az alapítvány létrehozóit, a budapesti Székely Kör fáradhatatlan vezetőit, áldozatkész támogatóit, akiknek köszönhetően immár hagyománnyá gyökeresedett ez a rangos kezdemény. Mely a maga szintjén - persze - semmi­képpen sem kíván más díjakkal, kitünteté­sekkel versenyre kelni; mindenekfölött és elsősorban a művészi teljesítmény erkölcsi értékét akarja nyomatékosítani. Be kell vallanunk: keveset tudunk, mindeddig keveset tudtunk-hallottunk a budapesti Székely Körről. Holott ennek a kis közösségnek minden idegszála ide, mihozzánk, Erdélyhez kapcsolódik. Előttem a kör nemrég kiadott díszes albuma, pontosan a lényegre utaló címe így hangzik: a lelki otthonteremtés szolgálatában. Megtudható belőle, hogy 1988. szeptember 22-én Budapesten voltaképp csak újraalakult a Székely Kör, mert hiszen a Magyarországra szakadt (települt-menekült) székelyeknek már a két háború között volt egy ilyen nevű egyesülete a fővárosban. A nyolcvanas évek végén néhány lelkes ember: Balás Gábor, Domokos Andrea, Domokos Jenő, Szőts Zoltán vállalta a szervezést, a kör új arculatának megteremtését. Alakuló közgyűlésükön mintegy kétszázötvenen vettek részt: a Budapesten élő székelyek, a Buda környéki falvak és községek, valamint Érd székely lakóinak képviselői mellett jelen voltak ezen az összejövetelen a kényszerűségből Tolna megyébe, Bonyhára vándorolt csángó-székelyek küldöttei is. Megvitatták és elfogadták a programot, minek érelmében a Székely Köz pártoktól és politikai irányzatoktól független kulturális egyesület, s mint ilyen, kiemelt feladatának tekinti a Romániában élő székelységgel való kapcsolatok ápolását, a székely nép múltjának, hagyományainak, irodalmi-művészeti alkotásainak minél szélesebb körű megismertetését. A kör első választott elnöke dr. Balás Gábor, a jeles jogtör­ténész (a Székelyek nyomában című nagysikerű könyv szerzője) lett; ügyvezető titkára, mindenese (jelenleg is) dr. Domokos Jenő. Az 1990 március 3-án tartott közgyűlésen Telki, Budajenő, Biatorbágy, Etyek, Perbál, Tök, Zsámbék, Budaörs és Budakeszi székely lakói Budakeszi székhellyel megalakították a Buda Környéki Székely Kört. Szorgal­mazzák az erdélyi magyar művelődési egyesületekkel való együttműködést, s nem utolsósorban a szórványokhoz fűződő kapcsolatok fejlesztését. (Megtud­ható: az EMKÉ-nek is van budapesti „tagozata”­­ a Székely Kör keretei között. Meghívásuk nyomán a Maros megyei EMKE-szervezet képviselői 1993. május 23-án a magyar fővárosban szerepeltek. Az együttműködés továbbépítésére is biztató lehetőségek mutatkoznak...) 1988 őszén történt megalakulása óta a Székely Kör rendezvények, népfőiskolai tanfolyamok, táborozások, különféle találkozók egész sorával igazolta, hogy fölvállalt programját következetesen igyekszik t­alpra váltani - szerényebb adottságainak mértéke szerint. Nehéz volna felsorolni itt hiánytalanul mindazokat az anyaországi és erdélyi/romániai magyar írókat, művészeket, tudósokat, közéleti embereket - szerkesztőségeket, együtteseket, színházakat, műhelyeket stb. -, akik és amelyek 1988 szeptem­berével kezdődően 1994 végéig a buda­pesti Székely Kör meghívott vendégei lehettek. Mert a Szentgyörgyi István Alapítvány díjainak kiosztása csak egyvalami a sok közül... Szerzői estje volt a kör rendezésében - például - Farkas Árpádnak (Czine Mihály mutatta be a költőt) és Tamás Menyhért­nek; szerepelt itt Kovács András (a Székely szombatosok pere című siker­könyv szerzője) és Gazdáné Olosz Ella; aztán Toró Tibor professzor, Kincses Előd, Vasas Samu, Beke György, Mátyás B. Ferenc, Czegő Zoltán, Szőcs István, Király László, Szilágyi István, K. Jakab Antal (utóbbiak a kör díjazottjai), Gelu Puteanu (úgy is mint „Gyalu ”), Kocsis István, Imreh István, Cseke Péter, Kötő József, Széles Klára, Tánczos Vilmos, Gazda József, Varga Domokos, Barabás László, Bartha János; és a művészek: Macskássy Izolda (több ízben is) Kilyén Ilka, Török Katalin, Kóka Rozália, Molnár Tünde, Faragó Laura, Péter János, Lukács Sándor, Tanai Bella, Incze Ildikó, Kerekes Tóth Erzsébet, Gáli Annamária, Beczály Antal, Ambrus András, Bartal Zsuzsa, Szász Kolumbán Olga... Erdélyiek és székelybarát nem erdélyiek valamenyien... A Székely Kör rendezvényei a kö­zösségi együttlét, az egymásratalálás meghitt hangulatában nyújtottak s nyújtanak alkalmat gazdagító élményszer­zésre mindazoknak, akik készek a befogadásra. Czegő Zoltán írta volt még annak idején egyik cikkében: a budapesti Székely Körnek „minden megmozdulása tartalmasan életes, harsonák nélkül”. Ez a tartás jellemző rá­­ változatlanul. NAGY PÁL Ketten kétfelé harangoznak (Folytatás az 1. oldalról) Nahát ebből nem lett semmi. A főszer­­kesztő-költő-tanár végigücsörögte a jó két órát, s mikor már mindenki hazakíván­kozott volna, elrebegett két-három mon­datot, aztán felolvasta két versét éppen megjelent új kötetéből, és félreállt. Egyébként a rádiós találkozó jól sikerült. Csak hát a két műfaj itt most keresztezte egymást. Mesélik, a ház két ura össze­szólalkozott, a nagyobbik nagyon kiverte a hisztit, hiszen ki van függesztve a prog­ram, csak be kell tartani, s lehetőleg nem túllicitálni. Azt gondolná az embernek fia, hogy ezt elintézik maguk között, és oké minden, mehet tovább a karaván. Na nem. Mert a következő hét végére ismét tetőz a buli. Érkeznek a testvérvá­rosból a vendégek, akiket nyilván annak rendje és módja szerint el kell látni, szállásolni, s programról - mely inkább szórakoztató, mint művelődési - gondos­kodni. Elvinni őket a közeli dalos faluba, hadd kóstoljanak egy kis küküllői harcost, s nótázzanak együtt a dalárdistákkal. Csakhogy. Épp azon a hétvégén érkezik egy másik társaság is, ez történetesen nagybetűvel írja a nevét, melyet Bor­nemisza Pétertől kölcsönzött. És miért ne lépnének fel tagjai a kisvárosban is? Az ottani Magyar Házban. Nota bene: kisváros - kis­város. Azt jelenti, hogy nagyjából ugyanaz a törzs­­közönség seregük minden kulturális ren­dezvényre. Persze, a látványosabbak na­gyobb réteget vonzanak. De ha már van egy vendég a házamnál, nem mondhatom neki: kedves vendégem, gyerünk, lépjünk át a Magyar Házba, mert ott egy ilyen meg ilyen rendezvény van, s nekem becsület­beli kötelességem ott lenni. Nem mondhatjuk, hiszen előző éjjel mulattunk, és most pihenni kell délig, aztán a kutyaharapást szőrivel, délután pedig egy kis séta, esetleg vecsernye, este - na igen, este épp a Magyar Házban kellene meghitt összejövetelre ismét egybegyűlni... Csakhogy ott épp ez a másik izé. Rendezvény van, vagy mi a csoda. Klakk, nem folytatom. Jobb kéz és bal kéz nem tudnak, vagy nem akarnak tudni egymásról. Ki a vesztes? A Magyar Ház közönsége. Pedig szervezni is csak pontosan, szépen... ugye. BÖLÖNI DOMOKOS

Next