Romániai Magyar Szó, 1999. október (11. évfolyam, 3200-3230. szám)

1999-10-01 / 3200. szám

i­­­n­i Sajtómeccs - egy kapura Olyan jó botrányosra kezd kerekedni ismét ez az egész marosvásárhelyi sajtó­­préri, melynek kétségtelenül igen nagy sze­repe volt abban, hogy 1990 márciusában egymás fejének estünk részben vidéki szár­mazású (mármint a románoké), részben vá­sárhelyi fapadok szétmarcangolásából szár­mazó zöld (!) botokkal. Akkor egyértel­műen két szólamban trombitáltuk szét, hogy „fuj, a másik tábor!” A dallam, a hév majd­nem ugyanolyan volt mindkét oldalon. Az ártatlan betűk ártalmas szavakba rendeződ­tek - románul, magyarul. Szinte döftek, szennyezték a város kollektív tudatát. Mára már árnyaltabb lett a kép. Kerekes Károly parlamenti képviselő joggal berzenkedik. Képviselőtársa, Lázár Lazáriu nemcsak azzal árt nekünk soroza­tosan, hogy a parlamentben „hazafias lendü­lettel”, a legtöbbször megalapozatlanul egész romániai magyar közösségünket vá­dolja, és ezen belül tücsköt, bogarat rámond a marosvásárhelyi magyarságra, hanem itthon is megteszi a magáét. Az általa igaz­gatott Cuvântul liber lap segítségével a parlamenti történéseknek csak a milli­grammra kimért 50 százalékát (a maga exk­luzív változatát) löttyenti publicisztikai túl­zásokkal megspékelve a néhány ezer román olvasó elé, akik még nem unták meg a „magyarszecskálás” áporodott, agyonnyűtt fordulatait. (És nem unták meg. Az a né­hány ezer hűségesen kitart a lap mellett, úgy látszik, kell az emésztésükhöz vitriol.) La­­dariu koszorús költő mellől már lassan min­denki kidőlt, valahogy kialudt e belső hév a Nagy Hazafiakból, de ő rendületlenül to­vább áll a gáton, lobogó hajjal, szúrós tekin­tettel, mindig sietős léptekkel rohan a végső győzelem felé. (Bár hogy ez miben is állna, gondolom ő sem sejti.) Kerekes Károly a napokban összetrom­bitálta a helyi sajtót (a Cuvântul liber-t is!), hogy kifejtse: nem azt mondta a képviselő­házban, mint amit Ladariu állít, és a főszer­kesztő nem adta meg neki a védekezés jogát saját lapjában, melyben azzal vádolta őt, hogy „internacionális” államnak nevezte Romániát. (Nemzetállamot emlegetett, a parlamenti gyorsíró félreértette őt, de a jegyzőkönyvben a hibát korrigálták.) Az esetről, melynek kapcsán a vita kirobbant, már szóltunk: Vízi József marosszentgyör­­gyi polgármester kitette a magyar állami lobogót, mikor magyarországi hivatalos kül­döttséget fogadott. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre­ egy másik marosvásárhelyi román lap, a Recurs lekö­zölte Kerekes replikáját, sőt ha nem is szim­pátiával, de legalább rosszindulatú kom­mentár nélkül, tárgyilagos hangnemben kommentálta a sajtókonferenciát. A két lap viszonyának háttere ugyancsak pikáns: az RMSZ-ben is megszólaltatott Viorel Buban nevű sportember, szenmutrat­ polgármester, vállalkozó egyszerűen .Vásárolta a Cuvân­tul liber lap középkori­ és fiaik legtehet­­ségesebb munkatársait. Ettől az Kerekes-há­ború a helyi román sajtóban részben Recurs- Cuvântul háborúvá vált, és ahogy mondani szokás - jócskán kiömlött a bili. Kerekes Károly egy kapura játszik, mint ahogy a másik oldalon Ladariu rúgja magának­­ szintén egy kapura az öngólokat. Az esethez kapcsolódó kommentárjában egy szót nem szól arról, hogy a sajtóetika ellen vétett, amikor Kerekest nem szólaltatta meg lapjá­ban. Neki­ nem ez a fontos. Ilyen „piszli­­csáré” ügyekkel nem foglalkozik. Egysze­rűen nem adott Kerekesnek rapteret, és kész! Elvégre másodrendű romániai állam­polgárok ne pofázzanak neki, a lánglelkű hazafinak. (Ezt így nem írta le, dehát ez magától értetődik.) Viszont a volt kollé­gák... No hát azokat érdemes rugdosni. Kommentárjában velük kapcsolatban „az Isten nagy állatkertjét” emlegeti. A Recurs munkatársai szerinte zavarosban halásznak. És neki immár „elfogyott a türelme”. Leleplezéseket ígér. A mi türelmünk nem fogyott el. Itt élünk, dolgozunk, mert másként nem tehetünk. Időnk van... Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy helyi román lap leközölte a magyar képviselő válaszcikkét, aminek nyil­vánosságra hozását egy másik újság meg­tagadta. A Recurs sem magyarbarát. Félre­értés ne essék. Dehát ha magamba szállok, meg kell állapítanom: én sem közöltem elég régóta ódát a román nemzethez. Hogy miért? Ennek megokolására hadd idézzem Victor Eftimiu egyik mondatát: „Szeretek adni, de nem szeretem, ha kérnek tőlem.” MÁTHÉ ÉVA a Gyergyói kistörté­­elom (Folytatás az 1. oldalról) kihallgatás után Brassóba, ahol kivittek a Fellegvárba. Közben a Kolozsvárra hurcolt gyergyói foglyoknak tárgyalták ugyan az ügyét, de egyedül a főesperes urat engedték haza egy hét múlva. A többi foglyot három hónapig ott tartották, és naponta kihallgatták minden vádemelés nélkül, hogy három hónap után minden ítélet nélkül hazaengedték őket. A cementen aludtak, édesa­pám betegen tért haza, és nem­sokára meg is halt. Amikor minket, diákokat Bras­sóba vittek, az esperes úr már visszatért Gyergyószentmiklósra, s átjött Brassóba megkeresni az apácarendet, megkérni, juttasson nekünk élelmet. Hoztak is, és ezt meg is engedték a hatóságok. Említettem, hogy köztünk volt Cimpian Mihály is, egy román fiú, akinek az édesapja ügyvéd volt Gyergyószentmiklóson. Az ő segít­ségével a gyergyói nép összefo­gott, és felfogadott védelmünkre három brassói ügyvédet. Akkoriban még nem cserélték ki a régi tisztségviselőket, és a hadbíró Gica herceg volt, akinek volt két hasonló korú fiúgyermeke. A március 12-i tárgyaláson szabadlábra helyeztek bennünket, március 15-én hazame­hettünk. Hazatérésem után meglátogat­tam fogva tartott édesapámat Ko­lozsváron, láttam, milyen rossz körülmények között tartották őket. Nem csoda, hogy kiújultak első világháborús hadifogolyként szer­zett betegségei, és 1948-ban, ami­kor katona voltam, meghalt. Ugyanebben az időben vitték el újra László Ignác főesperest. Mivel nem voltam itthon, erről nem tudok többet. A továbbiakban igyekeztem minden politikától távol tartani magam, és munkával éltem le az életemet. A Takács Árpád visszaemlékez­zése ugyanazokat az eseményeket taglalja, de mert otthon más hoz­záállás tanúja volt, egy kicsit másként emlékezik.­­ Édesapámat illegális harcos­ként tartják számon, noha nem volt az: néhány társával nyíltan küzdött a nyolcórás munkaidőért, a na­gyobb bérért stb. Ennek dacára már abban az időben jó viszonyban volt László Ignác esperessel, gyakran beszélgettek, politizáltak. László Ignác, aki magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1942- 43-ban kezdeményezte a székely határőrség megszervezését, ahová idősebb férfiakat is besoroltak, és háború után Romániában a hábo­rús bűnösnek nyilvánították. Jött a rendelet, hogy a háborús bűnösö­ket le kell tartóztatni, ami meg is történt. A gyergyói nép nagyon szerette papját, aki nagyon értel­mes ember volt, és gyülekezetet szervezett, hogy kiszabadítsa. Arra a napra szervezték a gyülekezetét, amikor a város vezetőségét, és Imecs Mihály rendőrparancsnokot is a megyeközpontba hívatták. Itthon Mezei Sándor rendőrtisztet bízták meg a rendfenntartással a kapitány helyett. Mezei Sándor tüntetéskor a tömegbe akart lőni, de visszatartották. „Négy-öt embert lelőhetsz, de a többi eltapos”. A tömegben voltak diákok is, máso­dik gimnazistaként én is ott tátot­tam a számat. A rendőrségtől tele­fonáltak Csíkba, hogy itt a tömeg, és követeli a pap szabadon bocsá­tását. Csíkszeredából válasz érke­zett, hogy engedjék szabadon a papot. Az emberek győzedelme­sen, nagy dicsőséggel vitték el, és őrséget szerveztek védelmére a plébániánál. Közben a városvezetőség haza­jött, és tanácskoztak, mit is kellene tenni, hiszen a letartóztatási paran­csot végre kell hajtani. Édesapám a városi pártbizottság titkára volt. Édesapám írt egy levelet az espe­res úrnak, akivel nemcsak ő volt jó viszonyban, házszentelések alkal­mával gyakran ebédelt a nagyszü­leinél. Néhány sorban arra kérte az esperest, hogy beszéljen az őt őrző tömeggel, bírja hazamene­telre, s jelentkezzen önkéntesen a rendőrségen, hiszen amivel vádol­ják, azt előbb-utóbb tisztáznia kell. Ha a tömeg nem fog elvonulni, a hatóságok az utasítás értelmében kénytelenek lesznek orosz csapa­tok segítségéhez folyamodni. E levél következményeként oszlott el a tömeg, és vitték el Kolozsvárra a papot. Közben a diákokból is letar­tóztattak egy párat, és elvitték Brassóba. Édesapám felhívta Mo­gyorósi Sándort, a Központi Bizott­ság titkárát, és kérte, hogy a diáko­kat engedjék szabadon, mert nem hibásak, csak „félre voltak vezetve" (szerk. megj. idézőjel tőlem). Ezu­tán a diákokat hazaengedték. * A történetnek vannak homályos pontjai, mint például az, ki volt a 12 éves gyermek, akire Mezei Sándor rendőrtiszt rálőtt? Bartalan Vilmos bácsi úgy emlékszik, a gyermek vezetékneve Kovács volt, és bele­halt sérüléseibe, míg Kocsis Gyula bácsi emlékezete szerint csak a lábát érte a golyó, s azután még sokáig élt. Az a gyermek, ha tuda­tosan, ha öntudatlanul cselekedett, a maga nemében hőstettet hajtott végre, megérdemelné, hogy a közösség megőrizze a nevét. Arra kérem az akkor és ott jelen­lévő egykori fiatalokat, ma idősebb olvasóinkat, ha kiegészítő mozza­natokkal tudnak szolgálni az 1946- os gyergyószentmiklósi esemé­nyekről, azt írják meg a Romániai Magyar Szó Postafiók rovatában. Bárót ünnepe Erőgyűjtő múltba tekintés írásos dokumentumokban az egyik legrégebben szereplő székely tele­pülés, Bárót háromnapos rendez­vénysorozat keretében tárta fel, gyűj­tötte csokorba értékeit. Az eltelt 775 év településtörténeti momentumai kerültek reflektorfénybe, amelyek változó közösségi státusban, község­ként avagy kisvárosként egy kiterjedt övezet, a Hatod és afrika között elte­rülő nagytáj, ERDŐVIDÉK vonzás­­körzetévé avanzsálódtak. Akkor is, amikor a tejtermelés feldolgozására, értékesítésére már a századelőn „ipart" teremtettek (termékeik eljutot­tak egészen Angliáig), de különösen a felszín közelében lévő lignit kiter­melése nyomán, amely évtizedeken át megváltoztatta a tájat, a várost. A kihívás, valamint a tájat összekap­csoló kohézió ma is - a bányászat rohamos térvesztése dacára - az együvétartozás erősítésére ösztönzi az övezetben élőket. Az új fogalom, a manapság teret nyerő VIDÉKFEJ­LESZTÉS - amelynek horizontjaival most ismerkedünk - úgy kapcsolja össze az erdővidéki településeket székvárosukkal, hogy a specifikus helyi értékek-érdekek is érvényesül­jenek... E szerepkörre való felnövés határozza meg minden bizonnyal Bárót holnapját. A háromnapos megemlékezésso­rozat alkalmából kedves vendégeket fogadhatott Bárót. Jelen volt és köszöntőt mondott Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Tamás József római katolikus segédpüspök, dr. Szabó Béla, a Magyar Köztársa­ság bukaresti rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere. Elhozta a testvérváros üdvözletét Zirc polgár­­mestere, településvezetői szinten képviseltette magát Budafok és Érmi­­hályfalva, köszöntötte az ünnepel­teket Gheorghe Tatu prefektus, Kele­men Hunor­ államtitkár, és ott,voltak szép számban az ERDŐVIDÉKIEK! Az esemény alkalmából szervezett tudományos összejövetelen előadást tartott Egyed Ákos, értékes adalékok­kal bővítve a székelység eredetével kapcsolatos ismereteket. Egyed Emese Gál Mózesről értekezett, és a példákat sorolhatnánk tovább. Sor került tucatnyi zenei rendezvényre, szórakoztató rendezvényekre, az orvosok immár hatodik tudományos értekezletére, amely kapcsolódott a helyi kórház létesítésének veretes évfordulójával. A városalapítás 775. évforduló­jának megünneplését egyébként sze­rencsésen összekapcsolták a dalár­damozgalom 125. évfordulójáról való megemlékezéssel, mint ahogy emléktábla-leleplezéssel hódoltak a ‘48-as forradalomban jelentős szere­pet játszó Beke, család jeles sze­mélyiségeinek. És a felsorolást foly­tathatnánk tovább, hiszen a három nap úgyszólván minden percében történt valami, s bár e sorok írója eseménytorlódás, illetve objektív okok következtében csak néhány momentum epizódjaiból vonhat le következtetést, bizonyosra vehető, hogy a városvezetés - az összejö­vetel megannyi tanulságát levonva - megtalálja a település közösségét, az övezetet még jobban összekovácso­ló, kikapcsolódást is nyújtó rendez­vények optimális menetrendjét. Befejezésként említsük meg, hogy az ünnepségek során díszpolgári címet adományoztak Szánthó Lajos gyermekgyógyász szakorvosnak és Kónya Falnak, a bányász-fúvószene­kar alapítójának. FLÓRA GÁBOR Jértek haza, libuskáim! • Fotó: KUCSERA JENŐ / Marosvásárhely 1999. október 1. honi valóság , honi valóság Ezt a vonatot is lekéstük (Folytatás az 1 . oldalról) osztályos tantervet is. De meglepetés­ért, mert mindent találtam, csak a magyar nyelv­ és irodalom tanítására vonatkozó tanterv hiányzott a füzetből. Máig sem tudom, hogy miért nincs benne a nemzeti alaptantervben a magyar nyelv és irodalom. Nem hiszem, hogy a Tanügyminisztérium diszkriminatív szándékkal hagyta volna ki a magyar nyelv és irodalomprogramot. Inkább annak a véleménynek vagyok híve, hogy ez alkalommal is, akárcsak annyiszor az utóbbi időben, nem figyeltünk oda valamire, elmulasztottunk egy határidőt, nem vettünk figyelembe egy javaslatot. Nem szeretném, ha bárki is félreértene. A Tanügyminisztériumban működik egy nemzetiségi szakosztály, ennek pedig szerves része a magyar nyelv és irodalom tanításával foglalkozó szakembercsoport. Miért nem figyeltek arra, hogy az idén már heti négy órában tanítható magyar nyelv és irodalom program megtalálja helyét a román irodalom és az idegen nyelvek programjai között, s még a magyartanárok segítségére is siethettek volna egy olyan rövid szakszótárral, amely a román nyelvű terminológia helyes és egységes magyar nyelvi változatával ismertethetné meg őket. Lehet bárkinek ellenvetése. Akár azt is mondhatnánk, hogy nekünk nem kell egy román nyelvű minisztériumi kiadványban szerepelni. De akkor felelős szervek gondoskodjanak arról, hogy a program ne a tanítás megkezdése után egy szerencsétlen faxon érkezzen el a megyei tanfelügyelőségekre, ahol aztán ezt az igénytelen kis, tessék-lássék programot sokszorosítják tanári kérésre. Ahogy a kétféle minőséget egymás mellé állítom, nem a szívem esik meg önmagunkon, hanem a harag és a szégyen önt el. Mert megint kitoltunk magunkkal, s aki sorozatosan mulaszt el lehetőségeket, az ne panaszoljon, hanem gondolja át, hogy mit veszíthetünk. Ha nem voltunk képesek egy évtized alatt minisztériumi jóváhagyással megjelentetni líceumi alternatív tankönyveket, legalább a programjaink tekintetében legyünk igényesek. Füstölgés zöldségpiaci árakról Nagy „megtiszteltetés” éz a minap, mert nekem kell men­nem bevásárolni a zöldségpiac­ra. Az ilyesmi sohasem volt ínyemre, mert alkudni sem tu­dok (igaz, nem is nagyon le­het), bámulni sem (ami pedig a piacon kötelező), csámborogni sem szeretek (a zsúfolt téboly­­gók között pedig sietni sem lehet), a friss levegőt is szere­tem (márpedig a piacon a ro­hadó tejtermékszagtól a hagy­mabűzig minden illat és bűz bőséges elegyben megtalál­ható)... és hadd, ne folytassam a piaci bevásárlás nekem nem fekvő hátrányait. Ha morgok is magamnak, de kimegyek, mert az asszony sem ér rá mindig bevásárolni, s olyankor már a munkahelyéről telefonál, s kiadja a „napiparan­csot"... Aztán csak győztem észben tartani. Most, szeren­csére, nem sokat mond, így föl sem jegyzem. Végignézem az árakat és gyorsan az áruk minőségét is. Megdöbbentően nagyok. És még megdöbbentőbben hason­­lóak vagy azonosak. A terme­lőnek vagy a kofának tökmind­egy, hogy azt a paprikát három­száz vagy három kilométerről hozta. Olcsóbban nem adja. De adni sem meri, mert már műkö­dik a zöldségpiaci maffia is, és az olcsó konkurencia könnyen megjárhatja, amire már volt példa is esteli vagy hajnali bosszúállás formájában, általá­ban olyan cselekedet révén (enyhébb kupánverés, az autó­gumik légtelenítése stb.), amit véletlennek is lehet tekinteni, no meg bizonyítani is nehéz vagy lehetetlen. Szinte csillagászatiak már az árakat tükröző számok a Resi­­cabányai piacokon. Főleg itt az óvárosban... De hát ez van, ezt kell szeretni, nem szeretve elfogadni. Végül az ősterme­lőnek is élni kell. Élni kellett régen is, de élnie kell ma is. A vásárló pedig addig nyúj­tózkodik, amíg a takarója ér... Én nem is panaszkodok - még ha szörnyülködök is néha -, mert gyermek- és ifjúkoromban nem a paliról, hanem a pali­­ból éltem. Középiskolát, egye­temet úgy végezhettem, hogy amikor hazamentem, neki kel­lett esnünk a gyomlálásnak, locsolásnak, árasztásnak, ka­pálásnak, palántolásnak... Mind­annak, ami egy zöldséges­kertben munka. Szerdán és pénteken pedig irány Szatmár­németi és annak egyik piaca. És árultam a markát, pet­rezselymet és a paradicsomot, paprikát... meg egyebeket. Vittünk persze petrezselyem­zöldet, zöld kaprot, zellerle­velet. És ha valaki többet vásá­rolt, vagy szegényebbnek né­zett ki, az kapott ajándékba egy-egy köteg kaprot, pet­rezselymet, zellerlevelet. Eset­leg a vásárolt áruból kevéske figyelmességet tanúsító ráa­dást, avagy - ha volt - pár szál virágot, őszirózsát, tátogót... ilyesmit. Tehát tudom, hogy mit jelent megtermelni, és tudom, hogy mit jelent elárusítani a portékát. Egyik sem könnyű dolog. Mind­ezek tudatában mérve föl az árakat - amelyek összegsze­rűen úgy általában jelen füstöl­gés szempontjából lényegte­lenek merem kijelenteni egyik-másik áruról azt, hogy drága, méregdrága, netán - igen ritkán - azt, hogy olcsó. A minapi vásárlási tételeim között szerepelt a zöldkapor, amelyről tudom, hogy irtani kell, mert képes ellepni a kertet. Csak annyit kell belőle meg­hagyni, ami a piacon is elad­ható... ...Nos, a resicabányai piacon egy köteg fiatal zöldkapor ára 5000 (ötezer) lej. A tavasszal még egy nullával kevesebbet kértek érte! Amikor megláttam az árát, odébbálltam. De a másiknál, a harmadiknál... a tizediknél is 5000. Alkudni pró­báltam, de nem volt kikkel... Csúful fölment bennem a hi­gany, de nem szóltam semmit. (Olyan diplomával rendelke­zem, hogy kell tudnom paran­csolni indulataimnak. No meg a diploma mellett még ismer is a fél város!) Azt azonban már nem állha­tom meg, hogy le ne írjam: ez az ár a pofátlanságnak az egyenes következménye. A tel­­hetetlenségnek, embertelen­ségnek szülöttje. Aki(k) ilyen áruért ennyit kér(nek), az(ok) távol áll(nak) a keresztény­ségtől, de még az emberségtől is. Az ilyen ember közönséges zsaroló, aki csak önmagát nézi és a maga hasznát. Nem törő­dik azzal, hogy­­ miközben ő 5000 lejt kér gyakorlatilag egyetlen szál kaporért - a vásárló bankár-e vagy munka­­nélküli. Valamikor egy köteg zellerle­vél, kapor, petrezselyemzöldje alig közelítette meg, de soha meg nem haladta egy villamos­vagy autóbuszjegy árát. És ilyen áron is érdemes volt, és megérte a piacra vinni. Zöldségpiaci árakról való füstölgésemet azzal fejezem be, hogy jó volna, ha ezen el lehetne az őstermelőt gondol­­koztatni. De azt hiszem, ha erre a kérdésre, óhajra valaki is megoldást találna, egyben megoldaná az ország és a világ minden nehézségének kérdé­sét, amit a pénz, pontosabban annak hiánya okoz. MAKAYBOTOND

Next