Romániai Magyar Szó, 1999. október (11. évfolyam, 3200-3230. szám)
1999-10-01 / 3200. szám
ini Sajtómeccs - egy kapura Olyan jó botrányosra kezd kerekedni ismét ez az egész marosvásárhelyi sajtópréri, melynek kétségtelenül igen nagy szerepe volt abban, hogy 1990 márciusában egymás fejének estünk részben vidéki származású (mármint a románoké), részben vásárhelyi fapadok szétmarcangolásából származó zöld (!) botokkal. Akkor egyértelműen két szólamban trombitáltuk szét, hogy „fuj, a másik tábor!” A dallam, a hév majdnem ugyanolyan volt mindkét oldalon. Az ártatlan betűk ártalmas szavakba rendeződtek - románul, magyarul. Szinte döftek, szennyezték a város kollektív tudatát. Mára már árnyaltabb lett a kép. Kerekes Károly parlamenti képviselő joggal berzenkedik. Képviselőtársa, Lázár Lazáriu nemcsak azzal árt nekünk sorozatosan, hogy a parlamentben „hazafias lendülettel”, a legtöbbször megalapozatlanul egész romániai magyar közösségünket vádolja, és ezen belül tücsköt, bogarat rámond a marosvásárhelyi magyarságra, hanem itthon is megteszi a magáét. Az általa igazgatott Cuvântul liber lap segítségével a parlamenti történéseknek csak a milligrammra kimért 50 százalékát (a maga exkluzív változatát) löttyenti publicisztikai túlzásokkal megspékelve a néhány ezer román olvasó elé, akik még nem unták meg a „magyarszecskálás” áporodott, agyonnyűtt fordulatait. (És nem unták meg. Az a néhány ezer hűségesen kitart a lap mellett, úgy látszik, kell az emésztésükhöz vitriol.) Ladariu koszorús költő mellől már lassan mindenki kidőlt, valahogy kialudt e belső hév a Nagy Hazafiakból, de ő rendületlenül tovább áll a gáton, lobogó hajjal, szúrós tekintettel, mindig sietős léptekkel rohan a végső győzelem felé. (Bár hogy ez miben is állna, gondolom ő sem sejti.) Kerekes Károly a napokban összetrombitálta a helyi sajtót (a Cuvântul liber-t is!), hogy kifejtse: nem azt mondta a képviselőházban, mint amit Ladariu állít, és a főszerkesztő nem adta meg neki a védekezés jogát saját lapjában, melyben azzal vádolta őt, hogy „internacionális” államnak nevezte Romániát. (Nemzetállamot emlegetett, a parlamenti gyorsíró félreértette őt, de a jegyzőkönyvben a hibát korrigálták.) Az esetről, melynek kapcsán a vita kirobbant, már szóltunk: Vízi József marosszentgyörgyi polgármester kitette a magyar állami lobogót, mikor magyarországi hivatalos küldöttséget fogadott. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre egy másik marosvásárhelyi román lap, a Recurs leközölte Kerekes replikáját, sőt ha nem is szimpátiával, de legalább rosszindulatú kommentár nélkül, tárgyilagos hangnemben kommentálta a sajtókonferenciát. A két lap viszonyának háttere ugyancsak pikáns: az RMSZ-ben is megszólaltatott Viorel Buban nevű sportember, szenmutrat polgármester, vállalkozó egyszerűen .Vásárolta a Cuvântul liber lap középkori és fiaik legtehetségesebb munkatársait. Ettől az Kerekes-háború a helyi román sajtóban részben Recurs- Cuvântul háborúvá vált, és ahogy mondani szokás - jócskán kiömlött a bili. Kerekes Károly egy kapura játszik, mint ahogy a másik oldalon Ladariu rúgja magának szintén egy kapura az öngólokat. Az esethez kapcsolódó kommentárjában egy szót nem szól arról, hogy a sajtóetika ellen vétett, amikor Kerekest nem szólaltatta meg lapjában. Neki nem ez a fontos. Ilyen „piszlicsáré” ügyekkel nem foglalkozik. Egyszerűen nem adott Kerekesnek rapteret, és kész! Elvégre másodrendű romániai állampolgárok ne pofázzanak neki, a lánglelkű hazafinak. (Ezt így nem írta le, dehát ez magától értetődik.) Viszont a volt kollégák... No hát azokat érdemes rugdosni. Kommentárjában velük kapcsolatban „az Isten nagy állatkertjét” emlegeti. A Recurs munkatársai szerinte zavarosban halásznak. És neki immár „elfogyott a türelme”. Leleplezéseket ígér. A mi türelmünk nem fogyott el. Itt élünk, dolgozunk, mert másként nem tehetünk. Időnk van... Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy helyi román lap leközölte a magyar képviselő válaszcikkét, aminek nyilvánosságra hozását egy másik újság megtagadta. A Recurs sem magyarbarát. Félreértés ne essék. Dehát ha magamba szállok, meg kell állapítanom: én sem közöltem elég régóta ódát a román nemzethez. Hogy miért? Ennek megokolására hadd idézzem Victor Eftimiu egyik mondatát: „Szeretek adni, de nem szeretem, ha kérnek tőlem.” MÁTHÉ ÉVA a Gyergyói kistörtéelom (Folytatás az 1. oldalról) kihallgatás után Brassóba, ahol kivittek a Fellegvárba. Közben a Kolozsvárra hurcolt gyergyói foglyoknak tárgyalták ugyan az ügyét, de egyedül a főesperes urat engedték haza egy hét múlva. A többi foglyot három hónapig ott tartották, és naponta kihallgatták minden vádemelés nélkül, hogy három hónap után minden ítélet nélkül hazaengedték őket. A cementen aludtak, édesapám betegen tért haza, és nemsokára meg is halt. Amikor minket, diákokat Brassóba vittek, az esperes úr már visszatért Gyergyószentmiklósra, s átjött Brassóba megkeresni az apácarendet, megkérni, juttasson nekünk élelmet. Hoztak is, és ezt meg is engedték a hatóságok. Említettem, hogy köztünk volt Cimpian Mihály is, egy román fiú, akinek az édesapja ügyvéd volt Gyergyószentmiklóson. Az ő segítségével a gyergyói nép összefogott, és felfogadott védelmünkre három brassói ügyvédet. Akkoriban még nem cserélték ki a régi tisztségviselőket, és a hadbíró Gica herceg volt, akinek volt két hasonló korú fiúgyermeke. A március 12-i tárgyaláson szabadlábra helyeztek bennünket, március 15-én hazamehettünk. Hazatérésem után meglátogattam fogva tartott édesapámat Kolozsváron, láttam, milyen rossz körülmények között tartották őket. Nem csoda, hogy kiújultak első világháborús hadifogolyként szerzett betegségei, és 1948-ban, amikor katona voltam, meghalt. Ugyanebben az időben vitték el újra László Ignác főesperest. Mivel nem voltam itthon, erről nem tudok többet. A továbbiakban igyekeztem minden politikától távol tartani magam, és munkával éltem le az életemet. A Takács Árpád visszaemlékezzése ugyanazokat az eseményeket taglalja, de mert otthon más hozzáállás tanúja volt, egy kicsit másként emlékezik. Édesapámat illegális harcosként tartják számon, noha nem volt az: néhány társával nyíltan küzdött a nyolcórás munkaidőért, a nagyobb bérért stb. Ennek dacára már abban az időben jó viszonyban volt László Ignác esperessel, gyakran beszélgettek, politizáltak. László Ignác, aki magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1942- 43-ban kezdeményezte a székely határőrség megszervezését, ahová idősebb férfiakat is besoroltak, és háború után Romániában a háborús bűnösnek nyilvánították. Jött a rendelet, hogy a háborús bűnösöket le kell tartóztatni, ami meg is történt. A gyergyói nép nagyon szerette papját, aki nagyon értelmes ember volt, és gyülekezetet szervezett, hogy kiszabadítsa. Arra a napra szervezték a gyülekezetét, amikor a város vezetőségét, és Imecs Mihály rendőrparancsnokot is a megyeközpontba hívatták. Itthon Mezei Sándor rendőrtisztet bízták meg a rendfenntartással a kapitány helyett. Mezei Sándor tüntetéskor a tömegbe akart lőni, de visszatartották. „Négy-öt embert lelőhetsz, de a többi eltapos”. A tömegben voltak diákok is, második gimnazistaként én is ott tátottam a számat. A rendőrségtől telefonáltak Csíkba, hogy itt a tömeg, és követeli a pap szabadon bocsátását. Csíkszeredából válasz érkezett, hogy engedjék szabadon a papot. Az emberek győzedelmesen, nagy dicsőséggel vitték el, és őrséget szerveztek védelmére a plébániánál. Közben a városvezetőség hazajött, és tanácskoztak, mit is kellene tenni, hiszen a letartóztatási parancsot végre kell hajtani. Édesapám a városi pártbizottság titkára volt. Édesapám írt egy levelet az esperes úrnak, akivel nemcsak ő volt jó viszonyban, házszentelések alkalmával gyakran ebédelt a nagyszüleinél. Néhány sorban arra kérte az esperest, hogy beszéljen az őt őrző tömeggel, bírja hazamenetelre, s jelentkezzen önkéntesen a rendőrségen, hiszen amivel vádolják, azt előbb-utóbb tisztáznia kell. Ha a tömeg nem fog elvonulni, a hatóságok az utasítás értelmében kénytelenek lesznek orosz csapatok segítségéhez folyamodni. E levél következményeként oszlott el a tömeg, és vitték el Kolozsvárra a papot. Közben a diákokból is letartóztattak egy párat, és elvitték Brassóba. Édesapám felhívta Mogyorósi Sándort, a Központi Bizottság titkárát, és kérte, hogy a diákokat engedjék szabadon, mert nem hibásak, csak „félre voltak vezetve" (szerk. megj. idézőjel tőlem). Ezután a diákokat hazaengedték. * A történetnek vannak homályos pontjai, mint például az, ki volt a 12 éves gyermek, akire Mezei Sándor rendőrtiszt rálőtt? Bartalan Vilmos bácsi úgy emlékszik, a gyermek vezetékneve Kovács volt, és belehalt sérüléseibe, míg Kocsis Gyula bácsi emlékezete szerint csak a lábát érte a golyó, s azután még sokáig élt. Az a gyermek, ha tudatosan, ha öntudatlanul cselekedett, a maga nemében hőstettet hajtott végre, megérdemelné, hogy a közösség megőrizze a nevét. Arra kérem az akkor és ott jelenlévő egykori fiatalokat, ma idősebb olvasóinkat, ha kiegészítő mozzanatokkal tudnak szolgálni az 1946- os gyergyószentmiklósi eseményekről, azt írják meg a Romániai Magyar Szó Postafiók rovatában. Bárót ünnepe Erőgyűjtő múltba tekintés írásos dokumentumokban az egyik legrégebben szereplő székely település, Bárót háromnapos rendezvénysorozat keretében tárta fel, gyűjtötte csokorba értékeit. Az eltelt 775 év településtörténeti momentumai kerültek reflektorfénybe, amelyek változó közösségi státusban, községként avagy kisvárosként egy kiterjedt övezet, a Hatod és afrika között elterülő nagytáj, ERDŐVIDÉK vonzáskörzetévé avanzsálódtak. Akkor is, amikor a tejtermelés feldolgozására, értékesítésére már a századelőn „ipart" teremtettek (termékeik eljutottak egészen Angliáig), de különösen a felszín közelében lévő lignit kitermelése nyomán, amely évtizedeken át megváltoztatta a tájat, a várost. A kihívás, valamint a tájat összekapcsoló kohézió ma is - a bányászat rohamos térvesztése dacára - az együvétartozás erősítésére ösztönzi az övezetben élőket. Az új fogalom, a manapság teret nyerő VIDÉKFEJLESZTÉS - amelynek horizontjaival most ismerkedünk - úgy kapcsolja össze az erdővidéki településeket székvárosukkal, hogy a specifikus helyi értékek-érdekek is érvényesüljenek... E szerepkörre való felnövés határozza meg minden bizonnyal Bárót holnapját. A háromnapos megemlékezéssorozat alkalmából kedves vendégeket fogadhatott Bárót. Jelen volt és köszöntőt mondott Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Tamás József római katolikus segédpüspök, dr. Szabó Béla, a Magyar Köztársaság bukaresti rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere. Elhozta a testvérváros üdvözletét Zirc polgármestere, településvezetői szinten képviseltette magát Budafok és Érmihályfalva, köszöntötte az ünnepelteket Gheorghe Tatu prefektus, Kelemen Hunor államtitkár, és ott,voltak szép számban az ERDŐVIDÉKIEK! Az esemény alkalmából szervezett tudományos összejövetelen előadást tartott Egyed Ákos, értékes adalékokkal bővítve a székelység eredetével kapcsolatos ismereteket. Egyed Emese Gál Mózesről értekezett, és a példákat sorolhatnánk tovább. Sor került tucatnyi zenei rendezvényre, szórakoztató rendezvényekre, az orvosok immár hatodik tudományos értekezletére, amely kapcsolódott a helyi kórház létesítésének veretes évfordulójával. A városalapítás 775. évfordulójának megünneplését egyébként szerencsésen összekapcsolták a dalárdamozgalom 125. évfordulójáról való megemlékezéssel, mint ahogy emléktábla-leleplezéssel hódoltak a ‘48-as forradalomban jelentős szerepet játszó Beke, család jeles személyiségeinek. És a felsorolást folytathatnánk tovább, hiszen a három nap úgyszólván minden percében történt valami, s bár e sorok írója eseménytorlódás, illetve objektív okok következtében csak néhány momentum epizódjaiból vonhat le következtetést, bizonyosra vehető, hogy a városvezetés - az összejövetel megannyi tanulságát levonva - megtalálja a település közösségét, az övezetet még jobban összekovácsoló, kikapcsolódást is nyújtó rendezvények optimális menetrendjét. Befejezésként említsük meg, hogy az ünnepségek során díszpolgári címet adományoztak Szánthó Lajos gyermekgyógyász szakorvosnak és Kónya Falnak, a bányász-fúvószenekar alapítójának. FLÓRA GÁBOR Jértek haza, libuskáim! • Fotó: KUCSERA JENŐ / Marosvásárhely 1999. október 1. honi valóság , honi valóság Ezt a vonatot is lekéstük (Folytatás az 1 . oldalról) osztályos tantervet is. De meglepetésért, mert mindent találtam, csak a magyar nyelv és irodalom tanítására vonatkozó tanterv hiányzott a füzetből. Máig sem tudom, hogy miért nincs benne a nemzeti alaptantervben a magyar nyelv és irodalom. Nem hiszem, hogy a Tanügyminisztérium diszkriminatív szándékkal hagyta volna ki a magyar nyelv és irodalomprogramot. Inkább annak a véleménynek vagyok híve, hogy ez alkalommal is, akárcsak annyiszor az utóbbi időben, nem figyeltünk oda valamire, elmulasztottunk egy határidőt, nem vettünk figyelembe egy javaslatot. Nem szeretném, ha bárki is félreértene. A Tanügyminisztériumban működik egy nemzetiségi szakosztály, ennek pedig szerves része a magyar nyelv és irodalom tanításával foglalkozó szakembercsoport. Miért nem figyeltek arra, hogy az idén már heti négy órában tanítható magyar nyelv és irodalom program megtalálja helyét a román irodalom és az idegen nyelvek programjai között, s még a magyartanárok segítségére is siethettek volna egy olyan rövid szakszótárral, amely a román nyelvű terminológia helyes és egységes magyar nyelvi változatával ismertethetné meg őket. Lehet bárkinek ellenvetése. Akár azt is mondhatnánk, hogy nekünk nem kell egy román nyelvű minisztériumi kiadványban szerepelni. De akkor felelős szervek gondoskodjanak arról, hogy a program ne a tanítás megkezdése után egy szerencsétlen faxon érkezzen el a megyei tanfelügyelőségekre, ahol aztán ezt az igénytelen kis, tessék-lássék programot sokszorosítják tanári kérésre. Ahogy a kétféle minőséget egymás mellé állítom, nem a szívem esik meg önmagunkon, hanem a harag és a szégyen önt el. Mert megint kitoltunk magunkkal, s aki sorozatosan mulaszt el lehetőségeket, az ne panaszoljon, hanem gondolja át, hogy mit veszíthetünk. Ha nem voltunk képesek egy évtized alatt minisztériumi jóváhagyással megjelentetni líceumi alternatív tankönyveket, legalább a programjaink tekintetében legyünk igényesek. Füstölgés zöldségpiaci árakról Nagy „megtiszteltetés” éz a minap, mert nekem kell mennem bevásárolni a zöldségpiacra. Az ilyesmi sohasem volt ínyemre, mert alkudni sem tudok (igaz, nem is nagyon lehet), bámulni sem (ami pedig a piacon kötelező), csámborogni sem szeretek (a zsúfolt tébolygók között pedig sietni sem lehet), a friss levegőt is szeretem (márpedig a piacon a rohadó tejtermékszagtól a hagymabűzig minden illat és bűz bőséges elegyben megtalálható)... és hadd, ne folytassam a piaci bevásárlás nekem nem fekvő hátrányait. Ha morgok is magamnak, de kimegyek, mert az asszony sem ér rá mindig bevásárolni, s olyankor már a munkahelyéről telefonál, s kiadja a „napiparancsot"... Aztán csak győztem észben tartani. Most, szerencsére, nem sokat mond, így föl sem jegyzem. Végignézem az árakat és gyorsan az áruk minőségét is. Megdöbbentően nagyok. És még megdöbbentőbben hasonlóak vagy azonosak. A termelőnek vagy a kofának tökmindegy, hogy azt a paprikát háromszáz vagy három kilométerről hozta. Olcsóbban nem adja. De adni sem meri, mert már működik a zöldségpiaci maffia is, és az olcsó konkurencia könnyen megjárhatja, amire már volt példa is esteli vagy hajnali bosszúállás formájában, általában olyan cselekedet révén (enyhébb kupánverés, az autógumik légtelenítése stb.), amit véletlennek is lehet tekinteni, no meg bizonyítani is nehéz vagy lehetetlen. Szinte csillagászatiak már az árakat tükröző számok a Resicabányai piacokon. Főleg itt az óvárosban... De hát ez van, ezt kell szeretni, nem szeretve elfogadni. Végül az őstermelőnek is élni kell. Élni kellett régen is, de élnie kell ma is. A vásárló pedig addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér... Én nem is panaszkodok - még ha szörnyülködök is néha -, mert gyermek- és ifjúkoromban nem a paliról, hanem a paliból éltem. Középiskolát, egyetemet úgy végezhettem, hogy amikor hazamentem, neki kellett esnünk a gyomlálásnak, locsolásnak, árasztásnak, kapálásnak, palántolásnak... Mindannak, ami egy zöldségeskertben munka. Szerdán és pénteken pedig irány Szatmárnémeti és annak egyik piaca. És árultam a markát, petrezselymet és a paradicsomot, paprikát... meg egyebeket. Vittünk persze petrezselyemzöldet, zöld kaprot, zellerlevelet. És ha valaki többet vásárolt, vagy szegényebbnek nézett ki, az kapott ajándékba egy-egy köteg kaprot, petrezselymet, zellerlevelet. Esetleg a vásárolt áruból kevéske figyelmességet tanúsító ráadást, avagy - ha volt - pár szál virágot, őszirózsát, tátogót... ilyesmit. Tehát tudom, hogy mit jelent megtermelni, és tudom, hogy mit jelent elárusítani a portékát. Egyik sem könnyű dolog. Mindezek tudatában mérve föl az árakat - amelyek összegszerűen úgy általában jelen füstölgés szempontjából lényegtelenek merem kijelenteni egyik-másik áruról azt, hogy drága, méregdrága, netán - igen ritkán - azt, hogy olcsó. A minapi vásárlási tételeim között szerepelt a zöldkapor, amelyről tudom, hogy irtani kell, mert képes ellepni a kertet. Csak annyit kell belőle meghagyni, ami a piacon is eladható... ...Nos, a resicabányai piacon egy köteg fiatal zöldkapor ára 5000 (ötezer) lej. A tavasszal még egy nullával kevesebbet kértek érte! Amikor megláttam az árát, odébbálltam. De a másiknál, a harmadiknál... a tizediknél is 5000. Alkudni próbáltam, de nem volt kikkel... Csúful fölment bennem a higany, de nem szóltam semmit. (Olyan diplomával rendelkezem, hogy kell tudnom parancsolni indulataimnak. No meg a diploma mellett még ismer is a fél város!) Azt azonban már nem állhatom meg, hogy le ne írjam: ez az ár a pofátlanságnak az egyenes következménye. A telhetetlenségnek, embertelenségnek szülöttje. Aki(k) ilyen áruért ennyit kér(nek), az(ok) távol áll(nak) a kereszténységtől, de még az emberségtől is. Az ilyen ember közönséges zsaroló, aki csak önmagát nézi és a maga hasznát. Nem törődik azzal, hogy miközben ő 5000 lejt kér gyakorlatilag egyetlen szál kaporért - a vásárló bankár-e vagy munkanélküli. Valamikor egy köteg zellerlevél, kapor, petrezselyemzöldje alig közelítette meg, de soha meg nem haladta egy villamosvagy autóbuszjegy árát. És ilyen áron is érdemes volt, és megérte a piacra vinni. Zöldségpiaci árakról való füstölgésemet azzal fejezem be, hogy jó volna, ha ezen el lehetne az őstermelőt gondolkoztatni. De azt hiszem, ha erre a kérdésre, óhajra valaki is megoldást találna, egyben megoldaná az ország és a világ minden nehézségének kérdését, amit a pénz, pontosabban annak hiánya okoz. MAKAYBOTOND