Romániai Magyar Szó, 2000. február (12. évfolyam, 3315-3343. szám)

2000-02-01 / 3315. szám

2000. február 1. honi valóság , honi valóság Ez már a vég? (Folytatás az I. oldalról) nyíl, se íj, se izom megfeszítésé­hez. Csak a sápadt arcú homo urbánus, akinek ha az egyedural­kodó szolgáltató nem ad közpon­tosított meleget, vizet, akkor me­het... Ne hova mehet? Sehova. Veszteg kell maradnia, és várnia a jóindulatot. Marosvásárhelyen itt és most állítólag (szintén sajtóközle­ményből származó adat) mintegy ezer családot fenyeget az a ve­szély, hogy mától jéghideg víz­ben mos kezet és fogat, és reg­gel, délben, este kenyeret eszik parizerrel, leves, meleg tea nu­­ku... Ennek hatványozottan sok­koló a hatása akkor, ha például: pici gyerek van a családban, és éppen legombolták a társadalmi­ miniközösségről a milliónál több havi rezsit. Merthogy a szenve­dés közös a tömbházban. Ha tör­­lesztesz, ha nem. Együtt a jóban, rosszban, beázásban, sok decibe­les bulizásban, petárdás ,szilvesz­terben. Úgy összetartozunk, mint rózsa és illata... Mikor még élt a diktátor, mar­ha egyszerű volt a lét: mindenért ő volt a hibás, de most ki a csu­dára orroljunk? Magunkra, mert nem jól szavaztunk? Deh­át a sztártár üres, a főszereplők mind levitézlettek, jó ha a következő választáskor telik egy államel­nökre és egy kormányfőre. A gázasokra? Deh­át ingyen azok sem adhatnak fűtőanyagot, igaz, hogy a föld nem nekik adta kin­csét, hanem mindnyájunknak, deh­át mégiscsak ki kell termelni, továbbítani kell a gázt. Minél kevesebben törlesztünk, annál nagyobb lesz az ár, hogy kikerül­jenek a busás fizetések, kiter­melési költségek. Nálunk mostanában a bajok­nak soha nincs okozója, felelőse, csak szomorú következménye. Valahol el kellene kezdeni ezt az egész országnyi mindenséget rendbe tenni. Nekifogni például úgy, hogy mindenkinek legyen önbizalma. Az államfő higgye, hogy képes az országot vezetni, a pártokat összebékíteni... A kormányfő higgye, de erősen, hogy a reformot véghez tudja vinni, az igazgató higgye, hogy a vállalatot, amit vezető ki tudja rántani a csődből... Én, te,­­ higgyük, hogy ott, ahol vagyunk, éppen ránk van szükség és nem másra. Jó lenne felébredni egy tízéves rémálomból, ahol a főszereplők piti érdekhajhászok voltak, és ahol az óvodákban elzárják a meleg vizet, a konyhá­ban a gázcsapot... Szóval nekem mégiscsak jobb lenne a kőkorszakban élnem. Mert akkor lehet, hogy még ta­lálkozhatnék a közösségi össze­fogással, lennének társaim, akik hiszik: becsülettel, hittel, jó kedvvel, derűvel hegyeket lehet megmozgatni. Bár az is lehet, hogy a barlangból kijövet álmo­dozás közben felfalt volna az első arra jövő oroszlán. Zsombori tem­plom­belső­­­Fotó: CSOMAFÁY FERENC / RMSZ Nem mind fénylik, ami arany Mert hol van már például Szemjon Petrovics Babajevszkij kétszeres Sztálin-díjas író arany­csillagjának ragyogása? Volt - nincs. Legfen­­nebb a mi nemzedékünk, volt pioníroké, emlék­szik még rá, de haloványan. 1947-ben jelent meg, arról szól, hogy a frontról szülőfalujába visszatért kolhoztag nemcsak hogy győzelmet arat az osztályellenség fölött, de közben re­kordterméseket is elér, egyre több gabonát szolgáltat be az állami alapba, nem csoda hát, hogy megkapja az Aranycsillag magas kitün­tetést, erre utal a cím. A szocialista realizmus diadalaként ünnepelt regényből a Moszfilm nyomban csicsás, színpompás produkciót do­bott piacra, az osztályfőnökünk a marosvásár­helyi Vörös Lobogó mozi főnökével elintézte, hogy egylejes kedvezményes áron nézhessük meg a szovjet mezőgazdaság sztahanovistái­nak helytállását, erőt merítsünk az aranycsillag sugárzásából. Régecske volt, a fény kihunyt, gyermekko­rom városában most aranytulipán csillog csillog. Az RMDSZ születésének 10. évfordulójára ren­dezett ünnepségen egykori alapító tagok kap­ták ajándékba személyesen Markó Béla elnök kezéből (Tőkés László püspök visszautasította, a lapok megírták, miért). Előzőleg a kolozsvári SZKT-ülésen is jelen volt az aranytulipán, de itt darabja 260 ezer lejért volt eladó, ezért például tanítók, papok,­költők, újságírók nem is tüleked­tek érte. A kevesek, akik mégis megengedhet­ték maguknak a vásárt, együtt a még keveseb­bekkel, akik kitüntetés gyanánt tűzhették gallérjukra az irigyelt jelvényt, most az RMDSZ szűkkörű aranytulipános kasztját alkotják, ők az új hierarchia csúcsa, alul pedig „a víznek árja", vagyis a népség­ katonaság. Ezzel pontot is tehetnénk aranyos ügyeink végére, csakhogy ez évben holmi helyhatósági és parlamenti választások elébe nézünk, és akkor kénytelenek vagyunk kissé még elidőzni a jelenségnél. Nem egyébért, de az urnák előtt aranytulipános elit képviselőjének és említett népség-katonaság páriájának szavazata ugyanannyit ér majd. Ha az RMDSZ meg akarja tartani jelen ha­talmi pozícióit, az aranytulipán lovagjainak vé­kony rétege után sürgősen meg kell hódítania az alatta levőt, a tömeget, amelynek gallérján nem csillog a drága nemesfém, neki legfen­­nebb olcsó kokárda jut március 15-én. Ezen feladat megoldására javasolom, hogy az RMDSZ a Felső Tízek Aranytulipánja min­tájára alkossa meg az Alsó Tízezrek Pléh­­tulipánja érdemérmet. Számításaim szerint 260 ezer lej helyett ez 260 lejből is előállítható, amennyiben ingyen nyersanyagként kiürült konzervdobozokat lehetne használni, a design már megvan, csupán a stancolást kellene fizetni. A tagdíjbeszedő körzeti felelősök ezt minden választópolgárnak a lakásán mellére tűznék, attól kezdve egyetlen pillantással fel lehet mérni, ki kicsoda közöttünk: aranytuli­pános (AT) VIP, avagy pléhtulipános (PT) nép­­fi, ahogyan vasutasok gallérjáról is leolvasható, hogy viselője bakter, pályafelvigyázó vagy állo­­másfőnök. Ettől kezdve a kaszt megjelölését bevezethetjük a névhasználatban is, valahogy így: AT Nagy János kolozsvári, illetőleg PT Kiss János nyárasköszvényesi testvérünk. Lófő helyett lenne AT-székelyünk. Iskoláinkban akadna néhány AT-jelölt gyermek, akinek a ta­nító néni előre köszön, akit az első padba ültet, de az osztály zöme a pléhtulipán-jelöltek szür­ke tömegéből állna, amely nemzeti ünnepein­ken a szavalókórust alkotja. Francia katonák számára kétszáz évvel eze­lőtt az elképzelhető legmagasabb kitüntetés volt, mikor Napóleon rendkívüli tettükért még ott, a csata hevében kezet fogott velük, vagy kiváltképpen, ha legendás szürke köpenyéről levett kitüntetést tűzött dolmányukra. Elkép­zelem Markó Bélát, Takács­ Csabát, ahogy a szavazóközpont előtt gomblyukából leveszi az aranytulipánt, és föltűzi annak a falusi papnak, néptanítónak, körzeti felelősnek a kopott gal­lérjára, akinek meggyőző munkája nyomán az RMDSZ különösen nagyszámú voksott kapott. Mindezek után érdekvédelmi szervezetünk hosszú távra szóló stratégiája egy mondatra egyszerűsíthető: az Európai Unió támogatásá­val jussunk el a megálmodott Kánaánba, ahol minden kisebbségi magyarnak jut egy aranytulipán. BARABÁS ISTVÁN Barlangjába bújt a Szürke Medve Januárban elhavaztuk Nemes Zoltán újságíró kollégánkat, a Szürke Medvét, amint barátai, ismerősei becézték. Hetven­nyolc esztendős korában. Alig hittem a cófalvi tiszteletes úrnak a koporsónál, hisz én a Szürke Medvét olyan bő hetvenesre saccoltam, így is marad meg emlékezetemben. Kisportolt, apró, enyhén görbelábú fürge mozgású és észjárású ember­ként. A tájékozottság, tájékozta­tás, a tudás és az írás szolgája­ként. Szerény, mindenkiben a jót kereső és fellelő férfiként. A­m­int a Háromszék elődje, a Megyei Tükör napilappá vált, Dali Sán­dor őt szemelte ki főszerkesztő­helyettesnek. És, sok bukaresti újság-nagyvezér ellenkezés elle­nére vállalta a „vidéket", ennek embereit, illetve ezek szolgálatát ügyes-bajos, elsősorban mindig bajos dolgaikban. Komédiába illő, hogy a háromszéki kövér asszonyok buktatták ki a főszer­kesztő-helyettesi poszturából. Az Árkoson vakációzó Bodor Pál ugyanis rittyentett egy glosszát, mi­szerint a sepsiszentgyörgyi nők étkezési szokásai rosszak, nem sportolnak, nem kedvelik a természetjárást, s, ezért elhíz­nak. Túl zsírosak. Óriási botrány lett az ügyből, mert a pártap­parátus hölgyei közül sokan eléggé kerekdedre formálódtak, sőt a Kondukátorné sem volt éppen szilfid alkat, így a Bodor­szabta köntöst sokan magukra öltötték. Dali Sándort is már le kellett volna hívni a főszerkesz­tői létra magasságából, s elin­dult a nagy hajtóvadászat, bukaresti pártkopókkal. Igen ám, de Dali szabadságon vala, mikor az infámis glossza megjelent, s ekképpen, mint amikor a suszter az inashoz akarja vágni a kaptafát, s az az anyóst találja el - oda is jó helyre ment -, a Szürke Medvét szankcionálták, leváltották, legorombították, s közben kacagott a fél megye, akik tudtak erről az ügyről, s meglehet, a gömbölydedebb nők közül is akadt, aki fogyókúrára fogta magát, mert nem volt annyira fogyatékos, hogy ne értse meg az újság, illetve Bodor Pál és a Szürke Medve üze­netét. Szóval barlangjába bújt a Szürke Medve. Asszonya szülő­falujában, Cófalván. E­z a választása­­ Marosvásárhelyen született­­, is bizonyítja, hogy ennek, a tájnak a népéhez „hú­zott”. Érzelmeivel is. És, ha sza­bad ezt mondani, milyen kiváló barlangot választott, a cófalvi temető, a Csereláb dombján, amely egymaga is csoda. A néhány századdal ezelőtt élő cófalvi eleink, a presbiterek, a pap, jól tudhatták, hogy a hosz­­szúmakkú cserefa, a kocsányos tölgy ezen a homokon, s ezen a talavíz szinten érzi igazán jól magát. Körbeültették hát csere­fával a négyszögű, a falu mai méreteihez szabva erősen nagy temetőt. Kérdezek egy idős asszonyt, hány évesek lehetnek ezek a fák? - Lelkem, - mondja -, én nyolcvan esztendős va­gyok, s a leányka koromban is nagyok voltak. Szürke Medve jó helyen kere­sett barlangot magának. Évszá­zados cserefák strázsáinak sírja körül. Ilyenkor, hófúvásos idők­ben a sírok egymásba fogódzva, ölelkezve domborulnak, a hó fogja közösségbe őket, s csak a sírkövek sötét felkiáltójelei tudatják velünk, hogy íme itt nyugszanak a hó, a puha homok alatt, a temetőhelyet is okosan megválasztó eleink. És még valamit. A Nemes Zoltán cófalvi temetésére azért is el kellett menni, hogy az utolsó búcsú mellett láthassa a még élő ember a temetkezési szertartás emelkedettségét, amelyben rendkívüli szerep jut az elhunythoz, a helyzethez illő papi prédikáció mellett a nagy­­borosnyói gyászkocsinak, a dí­szes lószerszámba öltöztetett fényes szőrű, fekete paripáknak, és a papi reverendával egyen­értékű gyászhuszári viseletnek. Igaz, hogy jobb érzés keresz­telőkre járni, mint temetésre. De ha már kell lennie halálnak, s végső földi búcsúnak, akkor az legyen olyan, mint a cófalvi. SYLVESTER LAJOS S*amiugs*ex (Folytatás az I. oldalról)­lasztották meg, hogy képviseljen egy közösséget, (...), meg kell testesítenie azokat az erkölcsi ér­tékeket, amelyek az illető társa­dalomban elfogadottak. Képvise­lőink sem lehetnek különbek, min­t azok, akik megválasztották őket. Abban a reményben vá­lasztunk meg valakit, hogy ő kü­lönb nálunk. A politikusnak leg­alább az erkölcsösség látszatát fenn kell tartania, ügyelnie kell arra, hogy viselt dolgai ne kerül­jenek a nyilvánosság elé. Nekem különösképpen ez az­ utolsó mondat tetszett, hisz igazi ezred­fordulós hitvallásként is felfog­ható: egy valóban demokrata, egy valóban erdélyi, egy valóban magyar politikusnak legalább a látszatot fenn kell tartania, ha már a tartalmat nem sikerül. Em­lékszem, két esztendővel ezelőtt a nagy példányszámú romániai bulvárlap riportere percről percre leírta egyik romániai magyar képviselőnk kora hajnali visel­kedését az átmeneti évekhez, a piacgazdasághoz és a liberális gondolkodáshoz egyaránt hozzá­tartozó, ám a női egyenjogúság hívei által mélységesen elítélt helyen és fogadtam a kollégám­mal, hogy előre megmondom, milyen érveket hoz majd fel mentségére a kora ifjúság bohó­ságán és mohóságán már szeren­csésen túljutott tisztségviselőnk. Nem tévedtem: szervezetének következő ülésén félreérthe­tetlenül leszögezte, hogy nem én, hanem személyén keresztül a szervezetet, sőt az egész erdélyi magyarságot próbálták lejáratni. Nem az ő keze, hanem valami­féle forradalmár közösségi kéz indult el szexuális felfedező útra azon a tájon, ahol már régóta mindent felfedeztek és mégis mindig mindent újra felfedeznek. Politikusunk már akkor tudta, amit egy jó politikusnak tudni illik és már akkor a most olyany­­nyira kihangsúlyozott temesvári kinyilatkoztatás szellemében cselekedett. Fenntartotta az erkölcsösség látszatát. Vajon valóban erre van szükségünk? Vajon országos vagy helyi politikusainknak lehetnek ilyen meg amolyan viselt dolgaik és nem elkövetésük számít, hanem csupán a nyilvánosság elé kerülésük? Vajon a közösségi érdekek harsány hangoztatása mögött megbúvó magáncélokkal csak akkor van egy kis gond, ha nyilvánosságra kerülnek? Vajon ilyen meg amolyan zsebekbe becsorgó támogatási pénzössze­gek, vagy egyéni érdekeket követő határozatok csak akkor jelentenek visszaélést, ha az ügy napvilágra kerül? Vajon mi a becsületesebb és erkölcsösebb: a látszat fenntartása vagy az adott helyzet tartalmi és lényegi orvos­lása? Vajon hány meg hán­y kér­dőjelt és hány meg hány sokat sejtető pontot lehetne itt még felsorakoztatni? Nem tudom. De egyet mindenképpen szeretnék még elsuttogni.Vajon a temes­vári szórványszex-vita valóban erkölcsi, valóban közéleti fogan­tatáséi volt, vagy a háttérben ott lapult egy ici-pici személyi és politikai indíttatás? Azzal a halovány reménysugárral, hogy ami tavaly tavasszal nem sikerült úgy, az talán majd sikerül így. Hisz addig kell ütni a vasat, amíg forró. Nem csodálkoznék, ha a következő hasonló vita nem bánáti, hanem, székelyföldi, pontosabban erdélyi magyar kezdeményezésű lenne és a résztvevők a tömbszexről elmél­kednének. Vagy esetleg a vita újabb ága indulhatna Marosvá­sárhelyről, a következő pedig egy másik erdélyi nagyvárosból. Mindaddig, míg végre-valahára a közélet és szex nem lesz hivata­los napirendi pont valamelyik SZKT-ülésen, ahol az elnök majd meghajolva és sokat sejte­­t­ően bejelenti: „de természetesen ne Bill Clinton esete Monica Lewinskyvel”. FELHÁBORÍTÓ (Folytatás az I. oldalról) életének megmentéséért, ártatlan kisgyermek szervét rendeli meg és fizeti ki gengsztereknek. És már nincs halálbüntetés, nincs, mert az erkölcstelen! Ha a rosszat a kényszer hatására a legszigorúbban büntetnénk, az erkölcstelen, mint ahogy az is erkölcstelen, ha az anya, akinek már 3-4, vagy még több gyer­meke van, nem akar több gyer­meket a világra hozni. A magzat­elhajtást tiltja a keresztény erkölcs, de a megszületendő gyermeket nem tudjuk megmen­teni az éhhaláltól, s nem tudjuk megóvni a rá leselkedő veszé­lyektől sem.Több helyen is olvastam, hogy a XX. századot a „gyermekek századának” neve­zik, hogy új, „modern” pedagó­giai és szociális módszerek születtek, melyek a gyermekne­velést és általában a gyermek helyzetét a társadalomban egy egészen új nézőpont (perspek­tíva!) szerint ítélik. Hát hol van­nak ezek a fantasztikus, gyer­meki világot megmentő néző­pontok? Izgalamas viták folynak arról, hogy egy pedagógus testileg fenyítheti-e vagy sem a rábízott gyermeket, de a szadista szülők­től senki nem tudja a gyermeket megvédeni. A gazdag ipari országok gyermekeit a fogyasz­tói társadalom a végtelenségig elkényezteti, hiszen elég be­menni egy modern vásárlóköz­pont játékosztályára, hogy lássuk mi várhat gyermekeinkre, ha elegendő pénzt áldozhatunk a csemetére. De a dúsgazdag, minden jóban turkáló világ nem tudja (vagy nem akarja) meg­menteni, azt a 40-50 ezer gyer­meket, akikre (naponta) az éhha­lál vár. Nem ér az egész sem­mit!, amit tervezünk, amit meg­valósítani remélünk, amit egy szebb és jobb XXI. század érde­kében felépítünk, ha nem foglal­kozunk eleget gyermekeink jelenlegi helyzetével, a sok sze­rencsétlen, utcára taszított, elker­getett, elrabolt, kihasznált, aljas munkára kényszerűen, szerveitől vagy akár életétől megfosztott gyermek sorsával. A normálisan gondolkodó szülő legnagyobb kincse a gyermek. Ezt annak idején még így tanultuk, így tapasztaltuk. De ha a világ meg is bolondul, ha minden a feje tetejére is áll, azok, akik még józanul gondolkodnak, tegyék szent kötelességükké, hogy a GYERMEKET, akárkié is legyen az, óvni kell a bajtól, a szenvedéstől, a világon minde­nütt leselkedő veszélyektől. Az év elején mindenütt megje­lennek a múlt év statisztikái, kimutatásai. Ha ezeket olvassuk inkább szomorúak leszünk, mint vidámak. A napokban gyerme­kekről, a világ gyermekeiről ol­vastam statisztikát. És mélysé­gesen felháborodtam ! Egérlesen • Fotó: KUCSERA JENŐ / Marosvásárhely k , #**• Hogy adja, lelkem? • Fotó: KUCSERA JENŐ / Marosvásárhely

Next