Romániai Magyar Szó, 2000. február (12. évfolyam, 3315-3343. szám)
2000-02-01 / 3315. szám
2000. február 1. honi valóság , honi valóság Ez már a vég? (Folytatás az I. oldalról) nyíl, se íj, se izom megfeszítéséhez. Csak a sápadt arcú homo urbánus, akinek ha az egyeduralkodó szolgáltató nem ad központosított meleget, vizet, akkor mehet... Ne hova mehet? Sehova. Veszteg kell maradnia, és várnia a jóindulatot. Marosvásárhelyen itt és most állítólag (szintén sajtóközleményből származó adat) mintegy ezer családot fenyeget az a veszély, hogy mától jéghideg vízben mos kezet és fogat, és reggel, délben, este kenyeret eszik parizerrel, leves, meleg tea nuku... Ennek hatványozottan sokkoló a hatása akkor, ha például: pici gyerek van a családban, és éppen legombolták a társadalmi miniközösségről a milliónál több havi rezsit. Merthogy a szenvedés közös a tömbházban. Ha törlesztesz, ha nem. Együtt a jóban, rosszban, beázásban, sok decibeles bulizásban, petárdás ,szilveszterben. Úgy összetartozunk, mint rózsa és illata... Mikor még élt a diktátor, marha egyszerű volt a lét: mindenért ő volt a hibás, de most ki a csudára orroljunk? Magunkra, mert nem jól szavaztunk? Dehát a sztártár üres, a főszereplők mind levitézlettek, jó ha a következő választáskor telik egy államelnökre és egy kormányfőre. A gázasokra? Dehát ingyen azok sem adhatnak fűtőanyagot, igaz, hogy a föld nem nekik adta kincsét, hanem mindnyájunknak, dehát mégiscsak ki kell termelni, továbbítani kell a gázt. Minél kevesebben törlesztünk, annál nagyobb lesz az ár, hogy kikerüljenek a busás fizetések, kitermelési költségek. Nálunk mostanában a bajoknak soha nincs okozója, felelőse, csak szomorú következménye. Valahol el kellene kezdeni ezt az egész országnyi mindenséget rendbe tenni. Nekifogni például úgy, hogy mindenkinek legyen önbizalma. Az államfő higgye, hogy képes az országot vezetni, a pártokat összebékíteni... A kormányfő higgye, de erősen, hogy a reformot véghez tudja vinni, az igazgató higgye, hogy a vállalatot, amit vezető ki tudja rántani a csődből... Én, te, higgyük, hogy ott, ahol vagyunk, éppen ránk van szükség és nem másra. Jó lenne felébredni egy tízéves rémálomból, ahol a főszereplők piti érdekhajhászok voltak, és ahol az óvodákban elzárják a meleg vizet, a konyhában a gázcsapot... Szóval nekem mégiscsak jobb lenne a kőkorszakban élnem. Mert akkor lehet, hogy még találkozhatnék a közösségi összefogással, lennének társaim, akik hiszik: becsülettel, hittel, jó kedvvel, derűvel hegyeket lehet megmozgatni. Bár az is lehet, hogy a barlangból kijövet álmodozás közben felfalt volna az első arra jövő oroszlán. Zsombori templombelsőFotó: CSOMAFÁY FERENC / RMSZ Nem mind fénylik, ami arany Mert hol van már például Szemjon Petrovics Babajevszkij kétszeres Sztálin-díjas író aranycsillagjának ragyogása? Volt - nincs. Legfennebb a mi nemzedékünk, volt pioníroké, emlékszik még rá, de haloványan. 1947-ben jelent meg, arról szól, hogy a frontról szülőfalujába visszatért kolhoztag nemcsak hogy győzelmet arat az osztályellenség fölött, de közben rekordterméseket is elér, egyre több gabonát szolgáltat be az állami alapba, nem csoda hát, hogy megkapja az Aranycsillag magas kitüntetést, erre utal a cím. A szocialista realizmus diadalaként ünnepelt regényből a Moszfilm nyomban csicsás, színpompás produkciót dobott piacra, az osztályfőnökünk a marosvásárhelyi Vörös Lobogó mozi főnökével elintézte, hogy egylejes kedvezményes áron nézhessük meg a szovjet mezőgazdaság sztahanovistáinak helytállását, erőt merítsünk az aranycsillag sugárzásából. Régecske volt, a fény kihunyt, gyermekkorom városában most aranytulipán csillog csillog. Az RMDSZ születésének 10. évfordulójára rendezett ünnepségen egykori alapító tagok kapták ajándékba személyesen Markó Béla elnök kezéből (Tőkés László püspök visszautasította, a lapok megírták, miért). Előzőleg a kolozsvári SZKT-ülésen is jelen volt az aranytulipán, de itt darabja 260 ezer lejért volt eladó, ezért például tanítók, papok,költők, újságírók nem is tülekedtek érte. A kevesek, akik mégis megengedhették maguknak a vásárt, együtt a még kevesebbekkel, akik kitüntetés gyanánt tűzhették gallérjukra az irigyelt jelvényt, most az RMDSZ szűkkörű aranytulipános kasztját alkotják, ők az új hierarchia csúcsa, alul pedig „a víznek árja", vagyis a népség katonaság. Ezzel pontot is tehetnénk aranyos ügyeink végére, csakhogy ez évben holmi helyhatósági és parlamenti választások elébe nézünk, és akkor kénytelenek vagyunk kissé még elidőzni a jelenségnél. Nem egyébért, de az urnák előtt aranytulipános elit képviselőjének és említett népség-katonaság páriájának szavazata ugyanannyit ér majd. Ha az RMDSZ meg akarja tartani jelen hatalmi pozícióit, az aranytulipán lovagjainak vékony rétege után sürgősen meg kell hódítania az alatta levőt, a tömeget, amelynek gallérján nem csillog a drága nemesfém, neki legfennebb olcsó kokárda jut március 15-én. Ezen feladat megoldására javasolom, hogy az RMDSZ a Felső Tízek Aranytulipánja mintájára alkossa meg az Alsó Tízezrek Pléhtulipánja érdemérmet. Számításaim szerint 260 ezer lej helyett ez 260 lejből is előállítható, amennyiben ingyen nyersanyagként kiürült konzervdobozokat lehetne használni, a design már megvan, csupán a stancolást kellene fizetni. A tagdíjbeszedő körzeti felelősök ezt minden választópolgárnak a lakásán mellére tűznék, attól kezdve egyetlen pillantással fel lehet mérni, ki kicsoda közöttünk: aranytulipános (AT) VIP, avagy pléhtulipános (PT) népfi, ahogyan vasutasok gallérjáról is leolvasható, hogy viselője bakter, pályafelvigyázó vagy állomásfőnök. Ettől kezdve a kaszt megjelölését bevezethetjük a névhasználatban is, valahogy így: AT Nagy János kolozsvári, illetőleg PT Kiss János nyárasköszvényesi testvérünk. Lófő helyett lenne AT-székelyünk. Iskoláinkban akadna néhány AT-jelölt gyermek, akinek a tanító néni előre köszön, akit az első padba ültet, de az osztály zöme a pléhtulipán-jelöltek szürke tömegéből állna, amely nemzeti ünnepeinken a szavalókórust alkotja. Francia katonák számára kétszáz évvel ezelőtt az elképzelhető legmagasabb kitüntetés volt, mikor Napóleon rendkívüli tettükért még ott, a csata hevében kezet fogott velük, vagy kiváltképpen, ha legendás szürke köpenyéről levett kitüntetést tűzött dolmányukra. Elképzelem Markó Bélát, Takács Csabát, ahogy a szavazóközpont előtt gomblyukából leveszi az aranytulipánt, és föltűzi annak a falusi papnak, néptanítónak, körzeti felelősnek a kopott gallérjára, akinek meggyőző munkája nyomán az RMDSZ különösen nagyszámú voksott kapott. Mindezek után érdekvédelmi szervezetünk hosszú távra szóló stratégiája egy mondatra egyszerűsíthető: az Európai Unió támogatásával jussunk el a megálmodott Kánaánba, ahol minden kisebbségi magyarnak jut egy aranytulipán. BARABÁS ISTVÁN Barlangjába bújt a Szürke Medve Januárban elhavaztuk Nemes Zoltán újságíró kollégánkat, a Szürke Medvét, amint barátai, ismerősei becézték. Hetvennyolc esztendős korában. Alig hittem a cófalvi tiszteletes úrnak a koporsónál, hisz én a Szürke Medvét olyan bő hetvenesre saccoltam, így is marad meg emlékezetemben. Kisportolt, apró, enyhén görbelábú fürge mozgású és észjárású emberként. A tájékozottság, tájékoztatás, a tudás és az írás szolgájaként. Szerény, mindenkiben a jót kereső és fellelő férfiként. Amint a Háromszék elődje, a Megyei Tükör napilappá vált, Dali Sándor őt szemelte ki főszerkesztőhelyettesnek. És, sok bukaresti újság-nagyvezér ellenkezés ellenére vállalta a „vidéket", ennek embereit, illetve ezek szolgálatát ügyes-bajos, elsősorban mindig bajos dolgaikban. Komédiába illő, hogy a háromszéki kövér asszonyok buktatták ki a főszerkesztő-helyettesi poszturából. Az Árkoson vakációzó Bodor Pál ugyanis rittyentett egy glosszát, miszerint a sepsiszentgyörgyi nők étkezési szokásai rosszak, nem sportolnak, nem kedvelik a természetjárást, s, ezért elhíznak. Túl zsírosak. Óriási botrány lett az ügyből, mert a pártapparátus hölgyei közül sokan eléggé kerekdedre formálódtak, sőt a Kondukátorné sem volt éppen szilfid alkat, így a Bodorszabta köntöst sokan magukra öltötték. Dali Sándort is már le kellett volna hívni a főszerkesztői létra magasságából, s elindult a nagy hajtóvadászat, bukaresti pártkopókkal. Igen ám, de Dali szabadságon vala, mikor az infámis glossza megjelent, s ekképpen, mint amikor a suszter az inashoz akarja vágni a kaptafát, s az az anyóst találja el - oda is jó helyre ment -, a Szürke Medvét szankcionálták, leváltották, legorombították, s közben kacagott a fél megye, akik tudtak erről az ügyről, s meglehet, a gömbölydedebb nők közül is akadt, aki fogyókúrára fogta magát, mert nem volt annyira fogyatékos, hogy ne értse meg az újság, illetve Bodor Pál és a Szürke Medve üzenetét. Szóval barlangjába bújt a Szürke Medve. Asszonya szülőfalujában, Cófalván. Ez a választása Marosvásárhelyen született, is bizonyítja, hogy ennek, a tájnak a népéhez „húzott”. Érzelmeivel is. És, ha szabad ezt mondani, milyen kiváló barlangot választott, a cófalvi temető, a Csereláb dombján, amely egymaga is csoda. A néhány századdal ezelőtt élő cófalvi eleink, a presbiterek, a pap, jól tudhatták, hogy a hoszszúmakkú cserefa, a kocsányos tölgy ezen a homokon, s ezen a talavíz szinten érzi igazán jól magát. Körbeültették hát cserefával a négyszögű, a falu mai méreteihez szabva erősen nagy temetőt. Kérdezek egy idős asszonyt, hány évesek lehetnek ezek a fák? - Lelkem, - mondja -, én nyolcvan esztendős vagyok, s a leányka koromban is nagyok voltak. Szürke Medve jó helyen keresett barlangot magának. Évszázados cserefák strázsáinak sírja körül. Ilyenkor, hófúvásos időkben a sírok egymásba fogódzva, ölelkezve domborulnak, a hó fogja közösségbe őket, s csak a sírkövek sötét felkiáltójelei tudatják velünk, hogy íme itt nyugszanak a hó, a puha homok alatt, a temetőhelyet is okosan megválasztó eleink. És még valamit. A Nemes Zoltán cófalvi temetésére azért is el kellett menni, hogy az utolsó búcsú mellett láthassa a még élő ember a temetkezési szertartás emelkedettségét, amelyben rendkívüli szerep jut az elhunythoz, a helyzethez illő papi prédikáció mellett a nagyborosnyói gyászkocsinak, a díszes lószerszámba öltöztetett fényes szőrű, fekete paripáknak, és a papi reverendával egyenértékű gyászhuszári viseletnek. Igaz, hogy jobb érzés keresztelőkre járni, mint temetésre. De ha már kell lennie halálnak, s végső földi búcsúnak, akkor az legyen olyan, mint a cófalvi. SYLVESTER LAJOS S*amiugs*ex (Folytatás az I. oldalról)lasztották meg, hogy képviseljen egy közösséget, (...), meg kell testesítenie azokat az erkölcsi értékeket, amelyek az illető társadalomban elfogadottak. Képviselőink sem lehetnek különbek, mint azok, akik megválasztották őket. Abban a reményben választunk meg valakit, hogy ő különb nálunk. A politikusnak legalább az erkölcsösség látszatát fenn kell tartania, ügyelnie kell arra, hogy viselt dolgai ne kerüljenek a nyilvánosság elé. Nekem különösképpen ez az utolsó mondat tetszett, hisz igazi ezredfordulós hitvallásként is felfogható: egy valóban demokrata, egy valóban erdélyi, egy valóban magyar politikusnak legalább a látszatot fenn kell tartania, ha már a tartalmat nem sikerül. Emlékszem, két esztendővel ezelőtt a nagy példányszámú romániai bulvárlap riportere percről percre leírta egyik romániai magyar képviselőnk kora hajnali viselkedését az átmeneti évekhez, a piacgazdasághoz és a liberális gondolkodáshoz egyaránt hozzátartozó, ám a női egyenjogúság hívei által mélységesen elítélt helyen és fogadtam a kollégámmal, hogy előre megmondom, milyen érveket hoz majd fel mentségére a kora ifjúság bohóságán és mohóságán már szerencsésen túljutott tisztségviselőnk. Nem tévedtem: szervezetének következő ülésén félreérthetetlenül leszögezte, hogy nem én, hanem személyén keresztül a szervezetet, sőt az egész erdélyi magyarságot próbálták lejáratni. Nem az ő keze, hanem valamiféle forradalmár közösségi kéz indult el szexuális felfedező útra azon a tájon, ahol már régóta mindent felfedeztek és mégis mindig mindent újra felfedeznek. Politikusunk már akkor tudta, amit egy jó politikusnak tudni illik és már akkor a most olyanynyira kihangsúlyozott temesvári kinyilatkoztatás szellemében cselekedett. Fenntartotta az erkölcsösség látszatát. Vajon valóban erre van szükségünk? Vajon országos vagy helyi politikusainknak lehetnek ilyen meg amolyan viselt dolgaik és nem elkövetésük számít, hanem csupán a nyilvánosság elé kerülésük? Vajon a közösségi érdekek harsány hangoztatása mögött megbúvó magáncélokkal csak akkor van egy kis gond, ha nyilvánosságra kerülnek? Vajon ilyen meg amolyan zsebekbe becsorgó támogatási pénzösszegek, vagy egyéni érdekeket követő határozatok csak akkor jelentenek visszaélést, ha az ügy napvilágra kerül? Vajon mi a becsületesebb és erkölcsösebb: a látszat fenntartása vagy az adott helyzet tartalmi és lényegi orvoslása? Vajon hány meg hány kérdőjelt és hány meg hány sokat sejtető pontot lehetne itt még felsorakoztatni? Nem tudom. De egyet mindenképpen szeretnék még elsuttogni.Vajon a temesvári szórványszex-vita valóban erkölcsi, valóban közéleti fogantatáséi volt, vagy a háttérben ott lapult egy ici-pici személyi és politikai indíttatás? Azzal a halovány reménysugárral, hogy ami tavaly tavasszal nem sikerült úgy, az talán majd sikerül így. Hisz addig kell ütni a vasat, amíg forró. Nem csodálkoznék, ha a következő hasonló vita nem bánáti, hanem, székelyföldi, pontosabban erdélyi magyar kezdeményezésű lenne és a résztvevők a tömbszexről elmélkednének. Vagy esetleg a vita újabb ága indulhatna Marosvásárhelyről, a következő pedig egy másik erdélyi nagyvárosból. Mindaddig, míg végre-valahára a közélet és szex nem lesz hivatalos napirendi pont valamelyik SZKT-ülésen, ahol az elnök majd meghajolva és sokat sejtetően bejelenti: „de természetesen ne Bill Clinton esete Monica Lewinskyvel”. FELHÁBORÍTÓ (Folytatás az I. oldalról) életének megmentéséért, ártatlan kisgyermek szervét rendeli meg és fizeti ki gengsztereknek. És már nincs halálbüntetés, nincs, mert az erkölcstelen! Ha a rosszat a kényszer hatására a legszigorúbban büntetnénk, az erkölcstelen, mint ahogy az is erkölcstelen, ha az anya, akinek már 3-4, vagy még több gyermeke van, nem akar több gyermeket a világra hozni. A magzatelhajtást tiltja a keresztény erkölcs, de a megszületendő gyermeket nem tudjuk megmenteni az éhhaláltól, s nem tudjuk megóvni a rá leselkedő veszélyektől sem.Több helyen is olvastam, hogy a XX. századot a „gyermekek századának” nevezik, hogy új, „modern” pedagógiai és szociális módszerek születtek, melyek a gyermeknevelést és általában a gyermek helyzetét a társadalomban egy egészen új nézőpont (perspektíva!) szerint ítélik. Hát hol vannak ezek a fantasztikus, gyermeki világot megmentő nézőpontok? Izgalamas viták folynak arról, hogy egy pedagógus testileg fenyítheti-e vagy sem a rábízott gyermeket, de a szadista szülőktől senki nem tudja a gyermeket megvédeni. A gazdag ipari országok gyermekeit a fogyasztói társadalom a végtelenségig elkényezteti, hiszen elég bemenni egy modern vásárlóközpont játékosztályára, hogy lássuk mi várhat gyermekeinkre, ha elegendő pénzt áldozhatunk a csemetére. De a dúsgazdag, minden jóban turkáló világ nem tudja (vagy nem akarja) megmenteni, azt a 40-50 ezer gyermeket, akikre (naponta) az éhhalál vár. Nem ér az egész semmit!, amit tervezünk, amit megvalósítani remélünk, amit egy szebb és jobb XXI. század érdekében felépítünk, ha nem foglalkozunk eleget gyermekeink jelenlegi helyzetével, a sok szerencsétlen, utcára taszított, elkergetett, elrabolt, kihasznált, aljas munkára kényszerűen, szerveitől vagy akár életétől megfosztott gyermek sorsával. A normálisan gondolkodó szülő legnagyobb kincse a gyermek. Ezt annak idején még így tanultuk, így tapasztaltuk. De ha a világ meg is bolondul, ha minden a feje tetejére is áll, azok, akik még józanul gondolkodnak, tegyék szent kötelességükké, hogy a GYERMEKET, akárkié is legyen az, óvni kell a bajtól, a szenvedéstől, a világon mindenütt leselkedő veszélyektől. Az év elején mindenütt megjelennek a múlt év statisztikái, kimutatásai. Ha ezeket olvassuk inkább szomorúak leszünk, mint vidámak. A napokban gyermekekről, a világ gyermekeiről olvastam statisztikát. És mélységesen felháborodtam ! Egérlesen • Fotó: KUCSERA JENŐ / Marosvásárhely k , #**• Hogy adja, lelkem? • Fotó: KUCSERA JENŐ / Marosvásárhely