Romániai Magyar Szó, 2000. március (12. évfolyam, 3344-3374. szám)

2000-03-01 / 3344. szám

,2000. március 1.honi valóság és honi valóság Múzeumunk hivatása magaslatán A székelykeresztúri Molnár István Múzeum a helyi közösség példás összefogásának ered­ményeként jött létre az egykori unitárius gimnáziumban még 1946-ban. Megalakulása óta élvezi a város bizalmát. Követke­zetes és kitartó támogatását, s nem véletlen, hogy tevékenysége ma is folyamatosan az érdeklődés középpontjában áll. Mivel is fog­lalkozik ma a kis létszámú munka­­közösség, hogyan próbál eleget tenni a korszerű elvárásoknak? Úgy hiszem, e kérdés nem csak a keresztúriakat érdekli. Egyik alapvető feladata ma is az egykori Keresztúr-szék régé­szeti emlékeinek a megmentése és közkinccsé tétele elődeink letelepedésétől a XVIII. századig. Az őskori leletekből már évekkel ezelőtt megnyílt egy kiállítás, a várostörténeti ebben az évben készül el. Ennek „forgatókönyve” már 1997-ben megjelent Közép­kori mezőváros a Székelyföldön címmel, dr. Benkő Elek, Demeter István, Székely Attila közös munkájaként. A három szerző közül ma már csak Székely Attila dolgozik a múzeumnál, aki az intézmény külső munkatársaként három évtizede szinte minden jelentősebb ásatáson jelen volt, az utóbbi években ő vezeti a leletmentő feltárásokat a város területén. Az építkezések miatt bőven akad tennivaló, 1997-től a Kokán-kertben végzett ásatáso­kat, s egy XV. századi kúria alap­jait tárta fel, a leletanyag gaz­dagsága és változatossága minden várakozást felülmúlt. A restaurálási munkálatokkal párhu­zamosan folyik a tudományos feldolgozás; középkori kerámia (edények, csempék), fémeszkö­zök, használati tárgyak, érmék és építészeti elemek kerültek a múzeum tulajdonába. A három szerző újabb kötettel gyarapíthat­ja az Erdélyi Tudományos Füze­tek sorozatát. Népi értékeink megmentése ugyancsak az alapvető feladatok közé tartozik. A múzeum alapítá­sának 50. évfordulója a szabad­téri részleg gyarapodását eredmé­nyezte: egy XVIII. századi Nyikó menti épületegyüttes csodálható meg az egykori Kaszinó kertjé­ben. A munkaközösség mindemellett egy sereg közművelődési rendez­vény megszervezését is felvál­lalta. Havonta nyílnak kiállítások, egyre rendszeresebbé válnak a múzeumi órák, közel két évtizede indult a kamarakoncert-sorozat, gyakoriak az irodalmi találkozók és a szavalóestek, a különféle összejövetelek, így vált, válhatott a múzeum a kisváros művelődési központjává. A keresztúriak szá­mára mindez megszokottá vált. A megszokottság azonban gyakran közömbössé tesz, a múzeumnak ugyanis további támogatásra, odafigyelésre lenne szüksége. Vagy folyik még hasonló színvo­nalú és tartalmú értékmentő munka városunkban? Az intézmény munkaközössége nem tagadta meg a múltat, azon az úton halad, amelyen az alapító igazgató, dr. Molnár István elin­dult, akinek a neve már 1997-től ott áll a múzeum homlokzatán. Ezt a nevet méltán vette fel az általa létrehozott múzeum, amely­ben egyben benne foglaltatik a város lakóinak hálája és megbe­csülése is. Ugyanakkor azt sem feledjük, hogy őt a helyi gimná­zium és tanítóképző tanárai és tanítványai közül sokan támo­gatták, mint: Szentmártoni Kál­mán, Nagy Lajos, Szolga Ferenc, Borbáth Károly, Szabó Gyula... Fülöp Lajos, a múzeum jelen­legi igazgatója már 23 éve tölti be ezt a tisztséget. Sikereinek egyik titka az, hogy felvállal minden olyan feladatot, ami az intézmény működtetésében alapvető fontos­ságú. Ez pedig többnyire konyha­munka, szervezés, futás-futás, anyagi és munkafeltételek bizto­sítása, megfelelő légkör kialakí­tása, kapcsolattartás az intéz­ményekkel, a hivatalossággal... 1977-ben - ekkor került Keresz­túrra - a múzeum munkatársai, összesen heten, egyetlen fával fűtött helyiségben szorongtak, ma mindannyiuknak saját irodája, műhelye van. Bővítette és korsze­rűsítette az egykori úri Kaszinó épületét, létrejött a város képtára, a raktárok zsúfolásig megteltek, a tudományos gyűjtemények folya­matosan gyarapodnak. Egyfolytá­ban tervez, felkarolja munkatársai javaslatait, feltételeket teremt a megvalósításhoz. Mindezt teszi azzal az elhivatottsággal, ami elődjét is jellemezte, valamint őszinte megbecsüléssel őseink szellemi és tárgyi értékei iránt. Az utóbbi években sokan részesültek Pro Urbe és Pro Cultura kitüntetésben, de közöttük hiába keressük a 23 éves Szé­­kelykeresztúron dolgozó múzeum­igazgató nevét. Hogy közéleti tevékenységéről ne is be­széljünk... VERES FERENC Nagy szerepe volna az egyháznak, de... Beszélgetés ILYÉS GYULÁVAL, Szatmárnémeti alpolgármesterével, az RMDSZ megyei elnökével . Elnök úr, melyek azok a lépések, amelyekkel az RMDSZ meg tudná akadályozni az erdélyi magyar fiatalok kitelepedésének, kivándorlásának felgyorsulását? - Sajnos, túlnyomó többségben épp egyetemet végzett fiataljaink azok, akik úgy döntenek, hogy képességeiket, szaktudásukat határainkon túl érvényesítik. Az RMDSZ egyáltalán nem tud tenni olyan lépéseket, amelyek beleszólhatnának a személyes jellegű döntésekbe. ■ A befolyásolás módszerével sem tudna élni ebben az esetben az RMDSZ? - Nem sok eredménnyel. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy súlytalannak bizonyulnak a visszafogni akaró befolyásolások. Szülőföld iránti szeretetről, Erdélyről stb. beszélni gyönyörűszép szőnyegnek tűnik, de rajta járni nemigen lehet. És a varázsfuvolahangok megdobbanthatják a szívet, de az érvényesüléshez mindez kevés, szertefosz­lanak azonnal a szülőföld iránti szeretetről alkotott képek, sőt egyesek szemében - beszéltem informatikát végzett fiatalokkal - egyenesen nevetséges minden „szívgörcsös­­ség”, mert a szülőföld fogja ugyan a kezünk, de üresen is tartja. A fiatalok a szép gondolatokból, áldozatvállalásból nem tudnak megélni. ■ Mégis mi állíthatná meg a kivándorlást?­­ Először is Románia gyors gazdasági fellendülése, minőségi munkahelyek megteremtése a fiatal képzett szakemberek számára, fejlett infrastruktúrák kiépítése (a falvakban is) és a hirtelen megtáltosodott gazdaság sok irányú lehetőségei révén az életszínvonal sürgősségi jelleggel való feljavulása az egész országban. Ezek mind­mind olyan elsőrendű követelmények, melyek nélkül nem beszélhetünk a kisebbség jövőjéről, hisz ha „faimus” követ­kezik be, néhány évtized múlva, a fő ok nem annyira a töké­letes magyar oktatásrendszer, magyar egyetem stb. meg nem valósulása lesz, hanem az a szomorú tény, hogy egy­szerűen csak a rossz életkörülményektől, alacsony bérektől szökdöstek el fiataljaink... A kisebbség sorsát tehát az ország gazdasági stabilitása vagy összeomlása határozza meg. Az RMDSZ kormányszinten a reformok folyamatában részt tud venni politikai képviselete révén, de ez oly csekély, hogy rajta nem sok múlik, súlya igen kevés, akár kavics a tengerben. ■ A vegyes házasságok révén felgyorsuló asszimiláció csökkentését hogyan lehetne elérni?­­ Sehogy. Nem nevelhetjük úgy gyermekeinket, hogy nacionalisták legyenek. Az biztos, hogy egy „egészséges” rendes magyar családban vegyes házasság nem tud előfordulni. Befolyásolhatná, sőt nagy szerepe volna ilyen téren az egyháznak, de nagyon sok helyen az egyház általá­ban semmit sem tesz ennek érdekében, ahol pedig lelkiis­meretes lelkészek tevékenykednek (ez olyan ritka, mint a fehér holló), azoknak igen szűk a hatóerőkörük, hisz csak azokkal a fiatalokkal foglalkozhatnak, akik templomba járnak. A család, egyház után harmadik tényezőnek az isko­lát jelölném meg, mert akik végig magyar tagozaton tanulnak és például olyan magyar szellemiségben, légkörben, mint Szatmárnémetiben a Kölcsey Líceum, azoknak nagyobb az esélyük arra, hogy majd ne kössenek vegyes házasságot. ■ Ha Romániában megvalósulna egy esetleges gazda­sági fellendülés, elképzelhető volna, hogy a külföldön tanuló erdélyi magyar egyetemisták tanulmányaik befejezése után mégis vállalják a visszatérést? - Ha Románia elindulna a gazdasági fejlődés útján, mivel az idő kereke nem áll, a fejlett nyugati országokhoz képest úgyis le volna maradva. És ami a kivándorlást illeti, ez világ­­jelenség: szegény országból mennek a gazdagabba. Ez mindig így történt, a székelyek közül is sokan vándoroltak ki annak idején Amerikába, a svábok is egy jobb, gazdagabb haza reményében Németországból jöttek el épp a mi vidé­künkre, és ez így van napjainkban is, egy tehetséges fiatal nem fog lemondani arról, hogy Nyugaton jobb körülmények között éljen, és általában véve szinte az egész világ ván­dorol most is Amerika felé... Magyarország sem volt mentes a kivándorlásoktól, legnagyobb méretűek az Amerikai Egyesült Államokba, majd a dél-amerikai államokba (főképp Argentínába) irányuló kivándorlások voltak, pontos adatok szerint 1898-1912 között 1 554 000 magyar lakos települt át Amerikába. A kivándorlás okai a gazdasági válságban gyö­kereztek. Most hasonló a helyzet Romániában, lassan-las­­san épp a legrátermettebbek hagyják el az országot. A magyar kisebbség szempontjából - ha így folytatódik - ez a teljes felszámolódáshoz vezet, hiszen egy anyaország meg­bízhatja a népességfogyást - mint például Magyarország a történelem folyamán annyiszor de egy kisebbség ese­tében ez szinte saját sírja megásását jelenti. Ha gazdasá­gilag sürgősen nem lépünk a fejlődés útjára, mint Magyar­­ország, Finnország tette, akkor semmi reményünk nincs. ■ Akik mégis visszatérnek, vállalják az itthoni körül­ményeket, azok szélmalomharcba fulladnak? - Bátorság kell ahhoz, hogy aki külföldön él, vállalja a végleges visszatérést, habár itt is megtalálhatja lehetőségeit. Romániában is lehet kitűnően érvényesülni, nagyon jól keresni, de sokkal nehezebben lehet elérni a kívánt ered­ményeket. És a lehetőségeket is össze­hasonlíthatatlanul nehezebb, körülményesebb megtalálni, mint külföldön... Ha Románia az Európai Unió tagállama lesz, és ha hamarosan látható-tapasztalható eredmények fognak mutatkozni ilyen irányban, akkor ez a folyamat visszafogja a kivándorlást. Máskülönben Erdély magyar fiataljai kivándorolnak. Külön­ben Magyarországon a népesedés egyre inkább csökkenő tendenciát mutat, és szerintem sokkal ideálisabb, hogy magyar bevándorlókkal töltődjön fel és ne kínaiakkal. Kérdezett: NAGY ÁGNES Különleges történet? (Folytatás az 1. oldalról) hasznát nem láttam... Az árvere­zést követően rendbe kellett ten­nünk a gyárat. Június negyedikén újabb árverésen vettem részt, ahol megvásároltam a fűrésztelephez tartozó egy kilométeres vilanyve­­zetéket is. Ez alkalommal is volt végrehajtó, bankképviselő, rendőr­ség... Én nem vettem semmit dug­va, feketén... Véglegesen és visszavonhatatlanul megvásárolta tehát az UTILIMPEX Kft. a fű­részgyárat. Nekifogtunk a munká­nak, kínlódtunk eleget. Nehéz a fafeldolgozásban, az emberek isznak, nem dolgoznak...nagyon nehéz. Jött a ’98-99-es év fele is, de tavasz felé már kezdett alakulni az üzlet. Sikerült szerződéseket kötnöm. Exporttal is foglalkoztam, megszereztem a szükséges enge­délyeket. A volt tulajdonos július hetedi­kén, három autóval, tíz-tizenkét markás, köpcös legénnyel beállít a gyár területére. Addigra már az egész területet bekerítettem, rend­be tettem, egész jól nézett ki... Tehát bevonultak, kiszállnak az autókból, kiszedik a láda söröket, Serény hozzám jön és azt mondja: „Mostantól ez az enyém!” Na, nekem onnan ki kellett volna fá­radni, de 100 köbméternyi készter­mék áram volt ott, export deszka, rönkök, egyebek. Igaza megerősí­téseként felmutatott egy papírt is, a táblabíróság egy határozatát. Elolvastam, de az igazat meg­vallva, nem sokat értettem belőle. Most már kezdem... Hisz ahelyett, hogy dolgozzak, járom a törvény­széket, bíróságot, járok itt körbe­­karikába már nyolc hónapja. Tizenkét embernek adtam volna munkát, annyival dolgoztunk addig is... A papír arról szólt, hogy újratárgyalják a Serény cége és a tatrangi polgármesteri hivatal perét. Ez rendben - mondtam én -, de nekem mi közöm az egészhez? Az én nevem nem jelenik meg a felmutatott papírkán. Egyebet nem volt mit tennem. Mi akkor nyolcan voltunk ott, ők 12-en, mind tenye­res-talpas legények. Fogtam ma­gam, s bementem a helyi rendőr­ségre. Ott nem volt senki. A rend­őrök fent az őrháznál, ahonnan jól látszik a gátőr. Mondom a rendő­röknek, mi a gond, de ők nem tudtak eljönni, mert valamilyen küldöttséget vártak. Nehezen tud­tam meggyőzni őket, hogy feltétle­nül át kell jönniük. Átjöttek, de azt mondták ők semmit sem tudnak tenni, forduljak a bírósághoz. Nekem semmi értelme nem volt bírósághoz fordulnom, hisz az én magánterületemre törtek be. Be­mentem Brassóba, a megyei rend­őr-felügyelőséghez, s elpanaszol­­tam a szolgálatos tisztnek, hogy mi történt velem. Colceriu hadnagy úr ki is jött velem a helyszínre, ő is írt egy jegyzőkönyvet. Le sem pipál­ták, hogy én voltam a tulajdonos és hogy ami történt, az magánte­rület-sértés. Nem maradt más hátra, mindent ott kellett hagynom és el kellett mennünk.” A történet tovább bonyolódik: Tréfás János a saját kerítése mögé leskelődik, mi történik a saját gyárában. Egy nap elszánja magát, ha senki sem, akkor majd ő tesz igazságot... - Két-három emberem is mesél­te, hogy az árut kezdték teherau­tókkal elhordani a területről. Mit kellett volna tennem? 12-én sze­reztem hét „testőrt”, elmentem a munkaügyhöz, 30 napos szerző­dést kötöttem velük, majd elmen­tünk másnap hajnalban a gyárhoz, dolgozni. A hét testőrrel, akik védelmünket kellett volna biztosít­sák, veszekedés, majd verekedés lett az egészből. Eredmény, hogy nekiállhattunk dolgozni. Kihívtam a helyi Pro-tévét, más újságírókat is, hogy ismertessem a közvéle­ménnyel is a helyzetemet. Este hazamentünk, az őrök maradtak. Éjjel valakik (hallomásból tudom, hogy Serényék) ripittyára törték az autómat, a markológépem gumijait kiszúrták, olajtartályát is meg­rongálták, elkergették az emberei­met. Másnap jelentettem a rendőr­ségen a történteket. Én életemben eddig soha nem írtam egy felje­lentést sem. Egy idő óta azonban rengeteget írok... Újra Serény került belül, én maradtam kívül.” Továbbá meséli, hogy teherau­tónyi árukat hordottak el a gyár­ból. Egy nap egy teherautóval, másnap kettővel. Kilakoltatási parancsot is szerez, de ezzel sem jár sikerrel. Még hosszan tartana a történet, ám szavába vágok: végül is, mire jutottak, mi most a helyzet?­­ Az ügyészség küldözget a rendőrségre, a rendőrség a tatrangi tanácshoz, az vissza az ügyészség­re, és így tovább. A papírok, ami­ket a rendőrségtől kapok, ellent­mondanak az ügyészségtől kapot­taknak. Ma február 24-ét írunk, ma voltunk egy újabb tárgyaláson, amelyen sem a másik fél, sem az ügyvédje nem jelent meg. Hogy ez mit jelent, én sem tudom. Itt va­gyunk az ügyvédemmel és pró­báljuk megvédeni a dolgainkat. Őszintén mondom, már nem is tudom, mit akarunk megvédeni. Én törvényesen vásároltam, a helyi tanács beleegyezésével, kon­cessziós szerződésem van hozzá. Dolgozni szeretnék, de ehelyett le­veleket írok Strasbourgba, Hel­sinkibe, mindenüvé, ahová csak lehet. Úgy érzem, sárba taposták emberi jogaimat, mindenféle ügyvédi fifikákba kevertek, amik­hez semmi közöm. Mindenemet ellopnak, elhárítanak. Miért kell az én hátamon csattanjon az ostor? Csak azt tudom, végérvényesen és visszavonhatatlanul megvásárol­­tál ki egy h­ivatalos árverezésen egy fűrészgyárat... ” Replika A Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum tevékenységéről - röviden Tisztelt Gyarmath János, főszerkesztő úr! A Romániai Magyar Szó nemré­giben megjelent, Máthé Éva által jegyzett cikkében intézményünk egyik muzeográfusa tevékenysé­günkről érintő mozzanatokról nyilat­kozott. Mivel úgy véljük, hogy a­­valós tények rosszindulatú elferdíté­séről van, szó - anélkül, ,hogy soraink választ jelentenének az említett cikkre -, szeretnénk kitérni néhány dologra. A Művészeti Múzeum a Maros Megyei Múzeum tekintélyes rész­lege, amely a klasszikus és kortárs­, hazai és külföldi képzőművészet alkotóinak értékes műveit állítja ki a közönség számára. (így az ismert magyar képzőművészeti gyűjte­ményt, és a Bernády György-gyűj­­teményt.) Képzőművészeti kollekcióinkat állandó vagy időszakos tárlatokon mutattuk be, így a magyar képzőmű­vészet képviselőinek alkotásait is. Szeretném kiemelni, hogy legutóbbi kiállításunk anyagából - 50 képző­­művészeti alkotásból - 25 magyar volt. Megemlítem köztük Mattis Teutsch Jánost, Munkácsy Mihályt, Éder Gyulát, Barabás Miklóst, Vida Árpádot, Markó Ferencet, Pellik Bélát, illetve műveiket. Időszakos tárlatokat rendezünk magyar képző­művészek alkotásainak bemutatá­sára. Nagy Imre képeiből 1998-ban, Dózsa Géza műveiből 1998-ban, a Bernády-kollekciót pedig 1999-ben mutattuk be. Mert ha m­d­­ rendezünk gyakrabban kiállításokat, ez annak tudható be, hogy nem rendelkezünk időszakos, alkalmi tárlatoknak meg­felelő termekkel. És miért ne jegyez­hetnénk meg, hogy e tekintetben Szabó Zoltán kollégánk tevékeny­sége is hiányolható, jóllehet ebben senki nem akadályozta meg. A Dózsa Géza tárlatot is úgy rendez­tük, hogy közben lebontottuk az egyik termünkben levő állandó kiál­lítást. Tudomásunk szerint a Maros­vásárhelyi Polgármesteri Hivatal gondoskodni fog számunkra egy kiállítási helyiségről, ahol újra meg­nyithatjuk a Nagy Imre Galériát. Örülnénk, ha erre lehetőség nyílna, hiszen az­ anyagot restauráltuk és felújítottuk. Jelenleg a Művészeti Múzeum állandó kiállítása nincs nyitva, mert átalakítási és felújítási munka folyik, rendbehozzák és felújítják a raktári tároló helyiségeinket, így lehetővé válik a Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum anyagának kellő megőr­zése, állagának megóvása. Mindeze­ket pedig a részleg jelenlegi veze­tője, Ioan Sulea úr kezdeményezte, és az ő vezetésével folynak a mun­kálatok, hozzátesszük, hogy eddig is kitűnő eredményes m­unkát mutat fel. Reméljük, hogy,május­ hónapban a felújítási munkálatok befejeződ­nek, és modern elrendezésben nyit­hatjuk meg tárlatainkat. A megnyi­tóra önt is szeretettel elvárjuk. Ami pedig a bennünket ért váda­kat, rágalmakat illeti, úgy véljük, azok nem mások, mint Szabó Zoltán kollégánk koholmányai, erre pedig személyes indokok vezették, amit nem kívánunk magyarázni. Befejezésül szeretném affelől biztosítani a Romániai Magyar Szó olvasóit, hogy a Művészeti Mú­zeumban folyó munkát arra illeté­kesek irányítják és ellenőrzik, a kép­zőművészeti alkotásokat pedig a leg­jobb körülmények közt, biztonság­ban és különleges megóvásban őrizzük. Prof. VALÉR POP igazgató Őrtüzek (Folytatás az I. oldalról) júniusában az RMDSZ-vezetősé­­get választó gyűlését, és midőn súlyos betegen, szívműtéte után néhány hónapig lábadozott, a szebeni magyarságban a bizony­talanság érzése terjedt el, fél­tette vezetőjét és az RMDSZ egységét. A Polgári Magyar Művelődési Egyesület nemzeti ünnepeink megemlékezési műsoraival, magas művészi szinten előadott színdarabjaival, anyanyelvünk megtartását, ápolását tűzte ki nemes céljául a forradalom utáni időszakban. A Nagyszeben és Vidéke cí­mű kulturális és közéleti újsá­gunk tartalmas, köztetszésnek örvendő cikkeinek köszönhetően nagyon olvasott. Igényelte a bu­dapesti Széchényi Könyvtár és a Magyarok Világszövetsége. Azonkívül olvasói vannak Auszt­riában, Németországban, Ma­gyarországon és Kanadában is. A sort lehetne még folytatni. De szükséges megjegyezni, hogy a szebeni maroknyi ma­gyarság felsorolt megvalósításai fennmaradásunkban bízó és ezért tevékenykedő tagságunk­nak is köszönhetőek, és ebben hathatós szerepet játszott egy­házaink erkölcsi támogatása. Mindezek ellenére „odafenn”, érdekvédelmi vonalom és köz­­művelődési szinten, még egy szó erejéig se méltatják a nagy­szebeniek végvári munkáját, hogy egyéb, tartalmasabb elis­merésről ne is beszéljünk. Keserűen vesszük tudomásul, hogy mindegyre jobban a szélre tolódunk, és félő, hogy lassan elfelejtődünk. Csak csodálkozni lehet azon, hogy illetékeseink nincsenek annak tudatában, miszerint végvári szórványaink elvesztése hosszú távon kö­zösségünk tragédiáját ered­ményezheti!

Next