Romániai Magyar Szó, 2000. április (12. évfolyam, 3375-3401. szám)

2000-04-01 / 3375-3376. szám

/ 2000. április 1­2. honi valóság Ú honi valóság Képernyő A riport sava, borsa A szerencsére immár tíz éve magunk mögött hagyott „átkosban” - az idősebbek bizonyára jól emlékez­nek rá - olyan képeslapokat lehetett vásárolni a szocialista kereskede­lemben, ami az ég világán semmit nem mondott senkinek. Lehet, hogy csak a gyenge minőségű papír, vagy a nem megfelelő nyomdatechnika okozta, de annál sematikusabb, „lélektelenebb” fotókat el sem tud­tam képzelni. Az ég mindig maku­látlan kék volt rajtuk, az épületek általában egy-egy intézményt ábrázoltak, a templomokat, kas­télyokat, tornyos épületeket gondo­san mellőzték a sorozat főkigon­­dolói. A képeslapon egyébként minden ott volt, aminek ott kellett lennie, de az ember mégis restellte külföldre küldeni e fotókat, inkább levelezőlapot, borítékba zárt néhány sort postáztam, ha üzennivalóm volt odaátra... Hogy, hogy nem ezek a lapok jutottak eszembe szerdán délelőtt, amikor a kolozsvári magyar tévéa­dásban végignéztem Pákai Enikő (és a stáb) iskolariportját. A kolozsvári Báthory középiskoláról szólt, minden benne volt, aminek benne kellett lennie arról, hogy most hogy is folyik az oktatás. Kié az iskola? - hangzott a cím, majd megszólalt az igazgatónő, a tanár, a tanítónő, a szülők (a gyerekek nem, miért?), végül a megyei főtanfelügyelő­helyettes is... csak éppen a riport sava, borsa hiányzott az egészből. A sematikus válaszokból ítélve sematikusak lehettek a kérdések is. Az információkat nagyjából meg­kaptuk, de sehol egy mondatnyi riporteri hozzáállás, sehol egy hangulati elem: iskolacsengő, gye­rekkacaj, egy fintor, valami, amiben megkapaszkodik a képzelet. A Ko­lozsvárról sugárzott riportokat nemcsak kolozsvári nézők látják. Ezért nagyon hiányoltam, hogy bár két mondat nem hangzik el arról, hogy mit képvisel a Báthory... A riport akár egy eldugott kisváros harmadrendű középiskolájáról is szólhatott volna, hiszen a riporter semmivel nem emelte ki azt a rangsorból. A hiányérzet attól is fokozódott bennem, hogy a második riport sokkal egyéniesítettebb volt, pedig nem közölt bennük falrengető dolgokat a riporter. Viszont az előző anyaggal ellentétben azt éreztem ki belőle, hogy a szerkesztő nemcsak érti, de érzi is azt, amiről tájékoztat: a válaszúti élet lüktetését, a lelkész, a néprajzkutató (Kallós Zoltán), a tanerők szavain átsütő közösségi gondokat. Valószínűleg a téma is hálásabb volt, mint az első riporté, bár a Báthoryról is láttam máskor ugyancsak „szívhez szóló” beszámo­lókat. Elismerem: nem kell mindig feltétlenül lírai töltete legyen egy oktatási anyagnak, de azért ha valaki túl távol tartja magától, lelkétől a tematikát, akkor félő, hogy „szocia­lista képeslap-ízű”, korrekt, de se­matikus tévéanyag készül a szer­kesztő, operatőr, vágó munkája nyomán. A Válaszút válaszúton című összeállítás gyártóinak neve rangsor felállítása nélkül jelent meg a képernyőn, tehát csak sejtem, hogy Bardócz László, az egész szerdai műsor szerkesztője és ezúttal be­mondója készítette a riportot, melyet egyetlen mondattal kiemelt a szok­ványosságból azzal, hogy közölte: Válaszút nemcsak Kallós Zoltán néprajzkutató szülőfaluja, hanem a híres Wass Albert is ott látta meg a napvilágot. Persze most akárki mondhatja: Válaszút és Wass Albert csak egy van... Dehát a Báthory iskola történetének egészen biztosan számtalan olyan mozzanata van, amelyek közül ha akár egy elhangzik (csupán jelzésszerűen) a riport elején, mindjárt más lett volna a hangvétel és az odafigyelés. Egyéb­ként ha valóban nem tévedek, és Bardócz volt a válaszúti riport ér­telmi szerzője, akkor jellemző e mozzanat, hogy teljesen egyen­rangú félnek tünteti fel magát az operatőr és más munkatársak mellett. Sze­mélyesen alig ismerem őt, ki tud­tommal a magyar adást gyártó egész szerkesztőséget vezeti. Viszont elég a képernyőn látni őt, követni mun­káját, hogy az ember becsülni tudja hozzáértését, és végtelen szerény­ségét. Igaz, a képernyőn kissé keve­sebb is elég lenne ebből. Mert végtére a tévés munka valahol az önmutogatáson alapszik. Márkus Etelka adászáró egyházi műsora talán a két előbbi riport között helyezkedett el - minőségi szempontból. Ezen túlmenően volt benne egy operatőri (szerkesztői?) bravúr: elhangzott egy vers (nem tudtuk meg szerzője nevét). A verset előadó színésznőt (?) az operatőr e színszegény, télutói-tavaszelőtti tájban olyan keretbe helyezte el, ami egyszerűen csodálatos volt: a szürke minden árnyalatában játszó ágak zegzugában egy képbe nyúló, majd­nem türkiz színű fenyőág... Szavak­kal elmondva ez természetesen hatástalan, de a képernyőn páratlan esztétikai élvezetet nyújtott a képsor. MÁTHÉ ÉVA Környezetvédelem és vadkapitalizmus (Folytatás az I. oldalról) Visó-völgy és Szaszacsal tájékán: a két folyó árterületén mindenütt fűrészpor-halmok, szemét. S azokat a hóolvadás, a nagyobb eső mind a folyóba mossa. Ezért is pusztulhatott ki a már említett galóca. S ha Alsóvisón, az állomáson lepillantunk a vonatból, a talpfákat már nem is látjuk, annyira befedte azokat a vastag, szürke, dúsított fémércréteg, mely - figyelem, Basescu miniszter úr! - a lyukas, elhanyagolt teherva­gonokból „csordogál” a földre. De nyomuk fellelhető a bányától (Borsabányáról van szó) a feldolgozó üzemekig (Nagybánya, Kiskapus) vezető úton szinte­­ végig. Tomescu környezetvédelmi miniszter úr a no­­váci újabb botrány után szemrebbenés nélkül állította: alig nőtt a Tisza nehézfém-szennyezettsége a természe­tes (állandó) szint fölé, ami - s ezt viszont elismerte - „igen magas”... Szinte hallom a miniszter urak sirán­kozását, hogy a „múlt súlyos öröksége”, a „pénz­hiány”... De ők sem tagadhatják: korábban a Tiszában volt galóca, a Visóban pisztráng, s a bányászat meg a szállítás méretét nem lehetett a maihoz hasonlítani. Bizony, egyre inkább megmutatkoznak a vadkapi­talizmus „eredményei”, gyűlnek annak szennyei. Hol a hiba, mi a teendő? A sok-sok mulasztás okát Tomescu környezetvé­delmi miniszter úr háza táján kell keresni. Részben ért­hető, hogy a fűrésztelepek gazdáinak olcsóbb a patak­partokra dobni a fűrészport, részben az is, hogy sokkal olcsóbb kezelés nélkül a tározókba, derítőkbe engedni a szennyvizeket. S a bányavállalatok, ércdúsítók éltek is e „lehetőséggel”, mit sem törődve a szennyvíz-keze­léssel, az ülepítők biztonságával. És tehették ezt, mert senki sem ellenőrizte rendszeresen ténykedéseiket, nem büntette kellőképpen kihágásaikat. Pedig a miniszter úrnak bőven vannak a mi adózásunk nyomán fizetett alkalmazottjai, ellenőrei, akiknek kötelessége éppen az lett volna, hogy mindennemű szennyezésnek elejét vegyék. Máramarosban ezek a szakemberek nem dol­goztak meg a fizetésükért. Hogy miért nem? Szerintem két okból. Vagy nincs megfelelő szakképzettségük (ne­tán az algoritmus alapján nevezték ki őket), vagy értik ugyan a mesterségüket, de némi balkáni „baksis” elle­nében avagy felsőbb „utasításra” (az érdekelt magán­­személyek részéről jövőkre gondolok) elnézik a ki­hágásokat, meghosszabbítják a működési engedélyeket, miként az AURUL-nál is történt. Ideje tehát ama ellenőröket is törvény elé citálni. A máramarosi környezetvédelmi igazgatóság alkalmazottai egész világ előtt „bemutatkoztak” és leszerepeltek. A miniszter úr pedig a sajtó „túlzásaival” foglalkozott, ahelyett hogy beosztottjai munkáját vette volna górcső alá. Kérdezném is: mikor meneszti a csapatot? Mikor lesznek Máramarosban, szülőfölde­men igazi környezetvédelmi ellenőrök? Hiszen, minisz­ter úr, a szennyvizes pohár igazán betelt, vajon nincs itt az ideje a lemondásnak? Ui. Ha a minisztérium és az igazgatóság­ bármely alkalmazottjának cáfolni­, esetleg pontosítanivalója lenne a fentiekkel kapcsolatban, bármikor s bárhol vállalom velük a nyilvános vitát. Az adófizetők nevében is kíváncsian várom, lesz-e valakinek mersze kiállni, avagy hallgatnak továbbra is, mint a ciánmérgezéstől döglött csuka? Reflexió az RMSZ-ben, Barabás István által jegyzett Magyarok bálja című cikkre Csíkszereda városa soha nem tűzte ki céljául politikai bálok megszervezését. Történik ez azért, mert ez a „kis város” öncélúan mindig azt szeretné, hogy az évi jóté­konysági bál­­ lett légyen az a Phoenix-bál, vagy újabban a közkívánatra meghiredett Polgármesteri Hivatal-bálja -, a rászorultakon, szegénysorúakon, elesetteken segítsen. E bálnak meghívottja volt az idén is és az elmúlt 7-8 esztendőben is mindenki, aki hozzájárulásával segíteni tudott és akart a rászorulóknak, ráutaltaknak, eleset­teknek. Nem tudok róla, hogy a Hargita Népe „panaszkodott” volna azért, hogy a Csíki Kaszinóban meghirdetett jótékonysági bálnak kevés támogatója lett volna. Tisztelt Barabás István úr! Nem tudom, Ön milyen sta­tisztikák alapján jelentette meg írását (RMSZ, 3370. szám, 2000. március 27.) e bálról, de azt figyelmébe aján­lom, nézzen utána, hogy ez a jótékonysági összejövetel mindig és mindenkor a rászorulókon igyekezett segíteni­­ fűtéspótlék, közköltség kifizetését, orvosi ellátás támogatását, protézisek, gyógyszerek beszerzését és egyéb célú polgári megsegítést, és nem a közön­ségsikert, tömegszórakoztatást célozva meg. „Ha fogyva bár, de törve nem” Csíkszereda polgári vagy polgárosodó lakóinak még ma is megvan és meg­lesz a továbbiakban is - ha úgy tetszik - a polgári/szo­­ciális érzékenysége. Úgy gondolom, hogy az idén össze­gyűlt csekély 16 millió lej is elég lesz ahhoz, hogy egy fiatal kislány lábprotézise, egy rászoruló kisgyerek hallókészüléke és még pár hasonló „apróság" beszer­zését támogatni tudjuk, és engedjék meg, hogy úgy gondoljam, ez nem kis dolog. S amit nem tettem meg eddig, megköszönöm most annak a KEVÉS támogatónak, akik ennek a rendez­vénynek hagyományosságát felvállalták és továbbviszik jövőre is. „Isten fizesse", adományukkal nem a közösség gyarapodik, hanem a polgári világ, mely mindig is jellemzője volt Csíkszeredának, és remélem, a jövőben is az lesz. A jótékonysági bál nem „szomorú epizód” volt, hanem egy humanitárius, ha úgy tetszik, kiemelkedő, közös­ségformáló, meghatározó alkalom. Tudnék itt számokat sorolni összejövetelünkről, de az esetleges érdeklődők mindezt a Polgármesteri Hivatal szociális osztályán - sajnos ilyen osztálynak is kell léteznie - megtalálják. Legyen bálja a magyaroknak mindig és mindenkor, minden idők farsangjain. De ez NEM VOLT SZOMORÚ EPIZÓD, se politikai jellegű ÖSSZEJÖVETEL, nem volt csak a­ MAGYAROK BÁLJA, nem volt KEVESEK mulat­sága. És ez így van jól. Soha, mikor a legvígabbak va­gyunk se feledkezzünk meg azokról, akik elesettek, szen­vednek, és számukra a társadalmi összefogás nem ke­vesek mulatsága, hanem EMBERSÉG a maga vonatko­zásában. Dr. CSEDŐ CSABA ISTVÁN Csíkszereda polgármestere Strasbourgba kell vinni a Magyar Ház ügyét? (Folytatás az 1. oldalról) strasbourgi nemzetközi bíróságig. Kiss György elmondta, hogy ő Strasbourggal „fenyegetőzve” kapta vissza lakását még az Iliescu-korszak idején. Fórika Éva jogásznő szerint azonban ezt csak végső megoldásként kell igénybe venni. Toró Tibor professzor szóvá tette, hogy Temesvár nagy szülöt­tei közül Pesthy Frigyes, Kerényi Károly és sok más magyar sze­mélyiség megérdemelne egy-egy utcát a Bánság fővárosában. Pósa Irén felvetette, hogy szorosabban együtt kellene működni a többi bánsági nemzeti közösséggel, ami talán szavazatokat is hozhatna az RMDSZ-nek. Harmati Miklós javasolta hogy tuda­tosítani kell az emberekben: nemcsak a német, de a magyar isko­lába is „érdemes" beiratni a gyereket. Létrejött a DMKT Euro­­régió, nemcsak németországi, hanem jól fizetett magyarországi munkalehetőség is kínálkozik. Készül a státustörvény - tette hoz­zá Toró T. Tibor. Kiderült, hogy erre már van igény. Varjason a román osztályokban 28-an igényelték a magyar nyelv fakultatív oktatását. Az érem másik oldala­ van a megyében már néhány olyan magyar óvoda, pl. Nagyszentmiklóson, amelyben több a román gyerek, mint az magyar, ezért az oktatás inkább román nyelven folyik... Alulírott, mint belvárosi lakos, szóvá tettem, hogy az RMDSZ postán szétküldött szórólapjain nem kellett volna feltüntetni a jelenlegi városi és megyei tanácsosok nevét, mert az befolyásolja az embereket a jelöltállításkor. Megnyugtattak, hogy ez a felmérés csak „tájékoztató jellegű”, minden a városi kül­döttgyűlésen dől el. Végül sor került a hét városi küldött meg­választására, akik a helyi RMDSZ-berkekből vagy hozzájuk közel­álló személyekből kerültek ki. Máig ható időszerű üzenete okán az elmúlt hetekben részleteket közlöltünk Magyarország egykori bukaresti nagykövete nem szokványos naplójából, amely a budapesti Osiris kiadónál látott napvilágot 1998-ban. A válogatást az RMSZ végezte. A közlést a jövő hét elején befejezzük. Ion Dinca miniszterelnök-helyet­tes megnyugvással vette tudomásul, hogy a vegyes bizottság folytatja munkáját, de a megszakítás lehető­sége meglepetésül szolgált számára. Igyekezett objektív lenni, jó benyo­mást kelteni. A történtekkel kapcsolatban lényegében megismételte a külügy­miniszter által elmondottakat. Új elem, miszerint a bizonyítékokat, ha a magyar kormány igényli, rendel­kezésre bocsátják. Anélkül, hogy Berecz ezt érintette volna, hosszasan tagadta, hogy bármi összefüggés lenne a történtek és az ülésszak kö­zött. Utalt viszont arra, hogy a „cse­lekmény” összefügg a Nyugaton szervezett románellenes tüntetések­kel. Azt mondta, ő is látta a röpcé­dulákat, „amelyeket tartalmuk miatt senkinek sem ajánlatos látni”. Az is új elem, hogy kereskedelmi tanácsosunk nem „persona non grata”. Hangsúlyozta ugyanakkor, mindent meg kell tenni, hogy hasonló esetek többé ne fordulhas­sanak elő. Többször visszatért arra, hogy nem hozzák az ügyet nyilvánosság­ra, mert nem akarják a hangulatkel­tést, hiszen az nem használ a két nép érdekeinek. Nyomatékosan kérte, mi se tegyük ezt. Közvetlen ok nélkül bizonygatta, hogy nem szervezett akcióról volt szó. A plenáris ülés közben Ion Dinca üzenetet kapott az elnök-főtitkártól, ezért szünetet javasolt, és telefonálni ment. Majd visszatérve a nagyköve­tek jelenlétében elmondta Berecz Frigyesnek, hogy Nicolae Ceau­­sescu elutazása időpontjáról érdek­lődött, mert arra gondolt, ha Berecz elvtárs is úgy tartja jónak, talán pénteken, Berlinből való visszaérke­zése után tudná fogadni. Ez nem érinti a miniszterelnökkel csütörtök­re tervezett találkozót. Az minden­képpen meglesz. Dinca azt is el­mondta, hogy érdeklődésre beszá­molt a tárgyalások menetéről. „Arad szellemében folynak” - volt a vá­lasza, amelynek Ceausescu nagyon örült. Majd hozzátette:­­ Az ilyen dolgok, mint a teg­napi, nem szabad, hogy foltot hagy­janak a mi együttműködésünkön. Az előzményekből és a történ­tekből, a román reagálásokból az alábbi következtetéseket vontam le, és ezeket jeleztem Budapestnek is. 1. Ami történt, előre megszerve­zett rendőrségi akció volt, kidolgo­zott forgatókönyv szerint. A lopott autó meséje arra szolgált, hogy kinyithassák a CD-s rendszámú kocsit. Zavarta a terhelő bizonyí­tékok elhelyezését, hogy tanácso­sunk nem szállt ki a kocsiból, ezért kellett elszállítani. A szervezettségre utal az utca lezárása és a nagy rend­őri (titkos és egyenruhás) készült­ség. Amennyiben igaz az állítás, hogy az egészet filmezték és fény­képezték, még inkább aláhúzza az előbbi állítást. Az lehetséges azon­ban, hogy személy szerint nem Győrfi volt fontos számukra. Bár­melyik magyar diplomata lehetett volna, hiszen a cél csak az lehetett: a tüntetések előestéjén a felbujtást ránk lehessen fogni. Amikor a for­gatókönyv elkészült, nem tudhatták, mi lesz itt, és azt sem, mi lesz Buda­pesten. Információink vannak arról, hogy meglepte őket a budapesti tüntetés betiltása. Nem ezt várták. 2. El akarják kerülni a nyilvános­ságot. Ha józanul gondolkodnak (talán vannak ilyenek is), tudniuk kell, hogy egy ilyen vád nevetséges, amit senki nem hisz el. Diplomaták nem szoktak, diplomáciai rendszám­mal ellátott kocsiból, röpcédulákat szórni. „Dokumentumaik” silány hamisítványok lehetnek, amelyeket nem hozhatnak nyilvánosságra. Csak az alacsony műveltségi szinten használhatnák propagandaanyag­ként. Attól meg különösen tartanak, hogy mi hozzuk nyilvánosságra az ügyet. Aki előbb tájékoztat, azé az előny, a másik csak magyarázkod­hat. 3. A vegyes bizottsági ülés meg­tartásában úgy tűnik, nagyon érde­keltek. Feltehetőleg az időzítéskor elkerülte a figyelmüket. Ceausescu fogadni akarja Berecz Frigyest. Igazán annak örült volna, ha ezt mi kérjük. Ion Dinca már a repülőtéren megkérdezte, nem hozott-e üzenetet a főtitkár számára. Ha félbeszakad­na a tárgyalás, ez a nyilvánosság elé kerülne. Ezért akarják elkerülni a konfrontációt. Ha mi végigcsináljuk a programot, és nem vetjük fel az ügyet minden lehetséges alkalom­mal, akkor ez azt jelenti, hogy lenyeltük. 4. Ha most nem védjük meg egy munkatársunkat, aki ráadásul vezető beosztásban van, és nem is közvet­lenül politikai területtel foglalkozik, akkor megállíthatatlan eszkaláció előtt nyitjuk meg az utat. Kolozsvár nem ismétlődhet meg! Instrukciókat kértem Berecz Frigyes részére, mert úgy vettem észre, hogy csak fanyalogva képvi­seli az érdekeinket. Dincanál még jól beszélt, de kértem, a vacsoránál ismét térjen ki a kérdésre, ezt már megkerülte. Úgy érzem, számára az a fő kérdés, hogy a programot végigcsinálja. Ehhez pedig az a leg­nagyobb biztosíték, ha békében hagyja ezt a számára kellemetlen ügyet. Pedig, mivel szimpátiát te­remtett a románoknál, volna lehe­tősége keményebben védeni érde­keinket. Javasoltam neki, hogy Győrfi megvédésén túl hangsúlyoz­za, a történteket, mint módszert is mélységesen elítéljük. Érzékeltessük azt, nem kívánjuk ugyan átvenni az alantas módszereket, de adott eset­ben ezek nélkül is tudunk határozott intézkedéseket foganatosítani román diplomatákkal szemben. Amennyi­ben hasonló esetek ismétlődnek, nem tekinthetünk el a kemény válaszlépésektől. Másnap a delegáció vidékre utazott, a bukaresti program csak pénteken folytatódott. Pénteken délelőtt fogadta Bereczet Constantin Dascalescu miniszterelnök. A miniszterelnök gazdasági kap­csolatainkat jónak, dinamikusan fejlődőnek értékelte. - Jól tükrözi azt a tényt, hogy né­peink, pártjaink és országaink között jó kapcsolatok vannak - mondta. Hangsúlyozta, hogy széleskörűen fejleszteni szeretnék kapcsolataikat a szocialista szomszéddal, a Magyar Népköztársasággal. Dinca miniszter­elnök-helyettest azért helyezte ebbe a funkcióba, mert sokat várnak ettől a relációtól. Berecz az utasításnak megfele­lően szóvá tette a Győrfi Károllyal történt dolgokat. Aláhúzta, hogy biztos félreértés volt, és kérte, még egyszer vizsgálják meg és változ­tassák meg álláspontjukat. A miniszterelnök kategorikusan elutasított minden újabb vizsgálatot, és megismételte a már korábban elhangzott álláspontot és érveket. Hangsúlyozottan kijelentette, hogy dokumentumokkal rendelkeznek magáról az akcióról, és kezükben vannak azok a röpcédulák is, ame­lyeket diplomatánk szórt. Kijelen­tette, nem nyilvánították „persona non gratának”, mert úgy gondolták, „helyesebb, ha kérik a baráti magyar kormánytól a diplomata visszahí­vását.” A legfelső pártvezetés is úgy fog­lalt állást, hogy ez az ügy nem za­varhatja kapcsolatainkat. Ezért amennyiben a magyar fél vissza­hívja a diplomatát, és nem hozza nyilvánosságra az ügyet, akkor ők sem teszik ezt. Ha azonban igen, akkor ők is nyilvánosságra hozzák a dokumentumaikat. Megismételtem javaslatomat Budapestnek, hogy az esetet hozzuk nyilvánosságra. Nem tartottam kizártnak, hogy ők is lépnek, kreál­nak valamilyen „dokumentumokat”, és esetleg ki is utasítják Győrfi Karcsit. Ezt a feltevésemet szintén közöltem a Külügyminisztériummal, és egyben javasoltam, mi is utasít­suk ki azt a román diplomatát, „akinek hiánya legérzékenyebben érintené követségüket”. Hang­súlyoztam: „minden óra rontja pozíciónkat”. Azt is közöltem, hogy bár munkatársaim sok mindenen keresztülmentek már, edzettek és felkészültek, de főként a kirendelt­ségiek idegeit kezdi felőrölni a feszültség, az állandó figyelés és zaklatás. Ezekben a napokban szinte meg­szakítás nélkül kapcsolatban voltam központommal, így tudtam meg, hogy a román ügyvivő is tiltakozott a Győrfi-eset miatt a Külügyminisz­tériumban. A jegyzék kifogásolta a bukaresti nagykövet reagálását is a miniszternél. A magyar válasz azonban megismételte az általam elmondottakat, mint a magyar kormány álláspontját. (Folytatjuk)

Next