Romániai Magyar Szó, 2003. július (15. évfolyam, 4525-4555. szám)

2003-07-03 / 4527. szám

2003. JÚLIUS 3., CSÜTÖRTÖK Az Európai Unióról - a csatlakozás reményében (11) Ha pedig nem tetszik, ki is lehet lépni • •• Az EK­ intézményi és politikai re­formjainak előkészítői fél évszázados hiányt pótoltak nemrégiben, amikor az újjáépülő közös európai ház tervrajzán immár a kijárati ajtót is megjelölték. A készülő új alkotmányos szerződés ter­vezetének erről szóló cikke, amelyet az Európa jövőjével foglalkozó konvent el­nöksége terjesztett elő, valódi és merész újítás. Bármilyen furcsa ugyanis, a ma már csaknem százezer oldal terjedelmű közösségi joganyagban mindeddig nem szerepeltek arra vonatkozó rendel­kezések, hogy kiléphet-e egy tagország az unióból, és ha igen, hogyan. Tény, hogy másfelől viszont ugyanez a körül­mény - ha kimondatlanul is - gyakor­latilag nyitva hagyta ezt az eshetőséget. De mostanáig jogi szakértők közül is ke­vesen vállalkoztak volna arra, hogy ki­fejtsék, milyen következményekkel jár­na egy tagország kiválási szándékának hivatalos bejelentése. A javasolt új rendelkezés megszün­tetheti ezt a bizonytalanságot és tiszta helyzetet teremthet - feltéve, hogy a konvent után a reformokról dönteni hi­vatott kormányközi konferencián is el­fogadhatónak bizonyul. Az elnökség által előterjesztett tervezet szerint az unió bármely tagállama megteheti, hogy belső alkotmányos szabályaival össz­hangban döntést hoz a szervezetből való kilépésről. Ebben az esetben tájékoz­tatnia kell szándékáról a miniszterek ta­nácsát, amely tárgyalásokat kezd vele a kilépés feltételeiről és módozatairól, te­kintetbe véve azt is, milyenek legyenek az unióhoz fűződő majdani kapcsola­tainak keretei. Az unió alkotmánya az e tárgyalások alapján kötendő megálla­podás életbe lépésekor veszítené ha­tályát a kilépő országban, ha pedig a fe­lek mégsem tudnának megállapodni, akkor az értesítés benyújtását követő két év múlva. A vonatkozó cikk ezen túl csak annyit köt ki, hogy a kilépni szándékozó tagál­lam nem vehet részt a tanács vele kap­csolatos vitáiban, illetve rá vonatkozó döntéseinek meghozatalában, s ezzel összességében meglehetősen egyszerű és világos szabályokat vezetne be ezen a politikailag kényes területen. Ennek ellenére még a konvent elnökségének tagjai közül sem mindenki volt meggyő­ződve egy ilyen újítás bevezetésének a helyességéről. Felmerültek olyan aggo­dalmak, hogy kilépés jogilag szabály­ozott lehetőségét egyes tagállamok eset­leg nyomásgyakorlási eszközként hasz­nálhatják fel a többiekkel szemben, ha bizonyos engedményeket szeretnének elérni, vagy ha úgy látják, hogy az unió nem a nekik tetsző irányokban halad - kevésbé diplomatikusan fogalmazva zsarolhatnak is vele. Ez pedig nyilván­valóan gyengítené az uniót és bonyo­lítaná a működését. Az Európai Bizottság ilyen megfonto­lások miatt határozottan ellenzi a „ki­lépési záradék” beiktatását az alkot­mányba. Emellett attól is tart, hogy annak elfogadása megmozgathatja az euroszkeptikusabb tagországok kép­zeletét, amelyek esetleg elkezdenek gondolkodni azon, nem járnának-e jobban, ha kilépnének az unióból, de tagjai maradnának az Európai Gazda­sági Térségnek. Norvégia, Izland és részben Svájc példája mutatja, mennyire vonzó lehetőség tud lenni egy olyan helyzet, amelyben az érintett ország él­vezi az egységes belső piac előnyeit, viszont nem kell vállalnia az uniós tag­sággal járó, sokszor terhes kötelezett­ségeket. Jellemző, hogy a rendelkezés ter­vezetét a tagországok közül eleinte főleg Dánia és Írország ellenezte. Dániában 1992-ben a maastrichti, Írországban pedig 2001-ben a nizzai szerződés bu­kott meg a jelentős befolyással ren­delkező euroszkeptikus erők ellen­állásán, és bár végül a mindkét ország­ban másodszor is megrendezett népsza­vazás pozitív eredményt hozott, kor­mányaik alighanem joggal tarthatnak az unióellenes hangulat esetleges újbóli felerősödésétől. A konvent elnöksége azonban többek között éppen az eurosz­­keptikusokra való tekintettel döntött úgy, hogy volna helye egy ilyen rendel­kezésnek az alkotmányban. Jean-Luc Dehaene, a tanácskozó gyűlés egyik al­­elnöke szerint az ő szempontjukból a kilépési záradék lélektanilag fontos mozzanat lehet, mert jogi értelemben is világossá teszi, hogy egyetlen ország sincs egyszer s mindenkorra bezárva az unióba. Végül, a kilépési záradék hívei - a konventben a jelek szerint ők vannak többségben - érvelhetnek azzal is, hogy a változás alapjában véve csak ez utóbbi értelemben következik be, hiszen a lehetőség eddig is nyitva állt, csak éppen nem szerződésbe foglalt rendel­kezések formájában. Az euroszkep­­tikusok most azért elégedetlenkednek, mert szerintük a cikk javasolt tervezete túlságosan szigorú és megszorító. Egyik képviselőjük, Jan Zahradil, a cseh par­lament konventküldötte úgy vélekedett, hogy e rendelkezés alapján a kilépni szándékozó tagország hátrányos hely­zetbe kerülne a többiekkel szemben. Ha például tagja az euróövezetnek, akkor megtörténhet, hogy kénytelen lesz búcsút venni deviza- vagy aranytar­talékaitól - aggodalmaskodott Zahradil. (Erdész Jenő / MTI) Bevándorlás, munkanélküliség, bűnözés Az EU-ban még mindig sokféle aggo­dalom és tévhit él a bővítéssel kapcsolatban. A legelterjedtebb félelmek egyike az, hogy az új tagországok megjelenése a - törvényes és illegális - bevándorlás fellendüléséhez vezet, aminek következtében növekedni fog a mun­kanélküliség és a bűnözés. A legutóbbi kutatási eredmények szerint azonban nem mutatható ki ilyen összefüggés. Az újonnan csatlakozó országok számára is megfontolásra érdemes tanulságokkal szolgál az a tanulmány, amelynek következ­tetései szerint nincs bizonyíték arra, hogy bármilyen ok-okozati kapcsolat állna fenn az egyik oldalon a bevándorlás, a másikon a munkanélküliség és a bűnözés alakulása között. Az Európai Bizottság által finan­szírozott elemzés 17 különböző kutatási pro­gram eredményeit összegezve ad hely­zetképet az európai népességmozgásokról és az ide irányuló bevándorlás jellemzőiről. Elkészítésének célja az volt, hogy tájéko­zódási pontokat nyújtson az uniós intéz­ményeknek és a tagországok kormányainak a bevándorlással kapcsolatos politikáik ala­kításához. A résztanulmányok összehasonlító igénnyel vizsgálják a helyzetet azokban az országok­ban, amelyek hosszabb idő óta számítanak a bevándorlás célterületeinek (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia) és azokban is, amelyek csak a közelmúltban váltak ilyen­né. A kutatási eredmények szerint a be­vándorlás jelensége elsősorban a mostani tagországokban is meglehetősen kiterjedt szürke gazdasággal hozható összefüggés­be, de nem abban az értelemben, hogy meg­létét a bevándorlók okoznák. Az összefüggés fordított, vagyis alapvetően éppen a szürke gazdaság, az illegális foglalkoztatás vonzza mágnesként a bevándorlókat, s e tekintetben nincsenek lényeges különbségek Európa északi és déli térségei között. Németor­szágban például az illegális bevándorlás megfékezésére tett kísérletek semmilyen érzékelhető hatást nem gyakoroltak a szürke gazdaság működésére. Mindez jórészt a bevándorlók legsze­gényebb rétegeire vonatkozik, amennyiben ők mutatják a legnagyobb készséget azok­nak a társadalmilag alulértékelt munka­helyeknek a betöltésére, amelyek iránt az uniós polgárok kevéssé vagy egyáltalán nem érdeklődnek. Ebből viszont az is következik, hogy ha az unióba irányuló bevándorlás meg­csappanna, a tagországok jelentős része minden valószínűség szerint munkaerő­­hiánnyal kerülne szembe. Ha a bevándorlók elesettebb csoportjai sikeresen beépülnek a fogadó ország szürke gazdaságába, jó eséllyel meg is maradnak ebben a kör­nyezetben, s ez az egyik fő oka annak, hogy az európaiak eleve a bűnözéssel hozzák összefüggésbe őket. A vizsgálatok szerint ennek legalábbis annyiban van valósága­lapja, hogy az ilyen módon foglalkoztatott be­vándorlók egy része már rögtön az érkezése után hátrányos megkülönböztetéseket kény­telen elviselni, ami végső soron bűnözővé válásához is hozzájárulhat. Az unióba irányuló népességmozgások egyik további fontos mozgatóereje a család­­egyesítés, de újabban már ezt is egyre in­kább a munkavállalásra való törekvés mo­tiválja. A nők arányának növekedése a be­vándorlók tömegén belül például legalább olyan mértékben függ össze bizonyos ága­zatok vagy tevékenységtípusok - idegen­­forgalom, háztartási munkák - tipikusan női munkaerőigényével, mint a családegyesí­téssel. Ez annál is inkább jellemző, mivel hiába garantált az EU-ban a bevándorló munkavállalóknak a családegyesítéshez fű­ződő joga, a vizsgálatok szerint ennek al­kalmazásában és érvényesítésében igen nagy eltérések vannak az egyes tagállamok között. Többségük saját értelmezése szerint alkalmazza a vonatkozó nemzetközi egyez­ményeket, és általában igen szigorú felté­telekhez köti a családegyesítést. A kutatások azt is megerősítették, hogy a bevándorlók rosszabb élet- és munkafel­tételekkel kénytelenek beérni, mint az ugy­anabban a földrajzi körzetben élő uniós pol­gárok. Jelentős hányaduk számára még így is a munkanélküliség veszélye jelenti a leg­nagyobb gondot. Németországban például a 70-es évek végén még az egy százalékot sem érte el a németek és a külföldiek foglalkoztatottsági rátája közötti különbség, 1998-ra azonban már 8,5 százalékra nőtt. A kutatási eredmények alátámasztották to­vábbá a hétköznapi tapasztalatokból is le­szűrhető igazságot, amely szerint a nemzeti hatóságok kulcsszerepet játszanak annak meghatározásában, milyen feltételek mellett történhet a bevándorlás és a bevándoroltak társadalmi beilleszkedése. Kiderült ugyan­akkor, hogy bizonyos politikai döntések e területen váratlan vagy kedvezőtlen kö­vetkezményekkel jártak. Ennek egyik legjell­emzőbb példája a határellenőrzések megszi­gorítása, ami a várakozásokkal ellentétben megerősítette az illegális bevándorlásokat szervező hálózatokat. (Erdész Jenő / MTI) MTI Fotó: Koszticsák Szilárd A Romák a bővülő Európában... című budapesti tanácskozás zárónapján Adrian Nastase román kormányfő L. D. Wolfensohn világbanki elnökkel is találkozott Átmeneti mentesség Átmeneti mentességet kérnek az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országok azon közösségi jogszabályok tekintetében, amelyeket belépésük pil­lanatában még nem tudnak vagy nem kívánnak alkalmazni. Élhet ilyen igén­nyel az EU is, olyan előírásai esetében, amelyeket új tagjaira azok belépésekor még nem óhajt vagy nem tud kiterjesz­teni. Az EU-tagság egyik alapvető feltétele, hogy az azt elnyerő államok saját törvénykezésükbe vegyék és al­kalmazzák azokat a jogszabályokat, amelyeket az EU intézményrendszeré­nek működtetése keretében alkottak. Az unió saját előírásokkal befolyásol­ja, irányítja és hangolja össze tagálla­mainak tevékenységét - ezek lehetnek kötelezően és közvetlenül alkalma­zandóak, módszerükben eltérő, de vég­eredményükben megegyező szabályok vagy nyomatékos ajánlások. A mentességet kérő tagjelölt ország azt jelzi, hogy az érintett szabály át­vételére vagy alkalmazására a tagság várható időpontjára nem lesz kész vagy képes. Az EU annak érdekében élhet ilyesfajta kérelemmel, hogy az adott jogszabályt ne terjessze ki auto­matikusan az új tagra. A csatlakozási tárgyalások egyik központi feladata annak eldöntése volt, mely átmeneti kérelmek jogosak és megalapozottak. Átmeneti mentességet - illetve annak mélyebb hatású és hosszabb időtar­tamra vonatkozó formáját, a derogációt - nem csupán a csatlakozási folyamat­ban alkalmaznak. Ugyanezzel az esz­közzel élhetnek a unióban már benne lévő országok is új jogszabályok szüle­tése esetén, megfelelő indoklással. Az átmeneti mentességi igény mindenna­pos gyakorlat az EU működésében, egy­es tagországok - például Nagy-Britan­nia vagy Dánia - egész szabályrend­szerek alkalmazása alól felmentést kér­tek és kaptak. Derogációnak minősül például az is, hogy három tagállam - Dánia, Nagy- Britannia és Svédország - egyelőre nem vesz részt a közös pénz használa­tában. Az euróövezet elvileg az egész EU-t magában foglalja, az említett államok viszont átmeneti mentességet élveznek az erre vonatkozó szabályok egy részének alkalmazása alól. A kelet­európai tagjelöltekkel folytatott csatla­kozási tárgyalások során felmerült mentességi kérelmek egy része - pél­dául a környezetvédelemben - olyan előírásokra vonatkozott, amelyek tel­jesítésére a belépni szándékozók nyil­vánvalóan a csatlakozás időpontjánál csak jóval később lesznek képesek. Más részük azonban a nemzeti érde­keket középpontba helyező megfon­tolásokon alapult (például a külföldiek földhöz jutása Magyarországon). A tár­gyalásokon az előbbiekről ritka volt a vita, az utóbbiakról viszont viszonylag hosszadalmas alkudozás folyt, a vég­eredmény pedig -többnyire kompro­misszum - sok esetben ráadásul tagje­löltenként és mai tagországonként el­térő megoldás­­ lett. A majdnem min­den tagjelöltet és tagországot érintő mentességi kérelmek ügyében csak csúcsszinten, a csatlakozási tárgya­lásokat is lezáró tavaly decemberi kop­penhágai állam- és kormányfői talál­kozón jutottak dűlőre. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd Az EU számára ugyancsak kihívást jelentő romakérdés magyaror­szági rendezéséről tárgyalt Medgyessy Péter miniszterelnök Lévai Ka­talin esélyegyenlőségi miniszterrel, valamint Soros Györggyel, a Nyílt Társadalom Alapítvány létrehozójával Közvetlen európai parlamenti választások Közvetlenül, az egyes tagországok­ból rögtön Strasbourgba választják az Európai Parlament képviselőit az EU- tagállamok lakói. Az Európai Parla­mentben - amely az EU konzultatív és nem törvényalkotó szerve - csupán 1979 júniusa óta választják közvetle­nül a képviselőket. Előzőleg - akár az Európa Tanács közgyűlésében vagy a NATO parlamenti közgyűlésében - a tagországok nemzeti parlamentjének kijelölt honatyái képviselősködtek a közös piac parlamentjében is. Pedig az EU a kezdetek óta rendelkezik saját képviselőtestülettel. Az első európai közösség, a Szén- és Acélközösség már 1950-es megalakulásakor létrehozta parlamenti közgyűlését, amely 1952- ben tartotta első ülését Strasbourgban. Bár az Európai Parlament befolyása jóval kisebb, mint a nemzeti törvény­­hozásoké, az EU alapításától kezdve a tagországok népeit képviseli, és igyek­szik demokratikus arculatot adni az uniós együttműködésnek. Ahogy az EU egyik szülőatyja, Jean Monnet fog­almazott, az EU „nem államok koalí­cióját építi, hanem népeket egyesít”. Ebben a megközelítésben kapott fontos szerepet az, amikor 1979-ben immár a strasbourgi testületbe is önálló szava­zásokon, a nemzetiektől különböző képviselőket választottak. Igaz, még a mai Európai Parlamentben is akad min­tegy fél tucat képviselő, aki egyszers­mind hazája törvényhozásában is te­vékenykedik. Az ötévente tartott közvetlett vá­lasztások nem jelentik azt, hogy az Eu­rópai Parlamentben eltérő politikai irányzatok lennének jelen a tagá­llamokéinál. Lényegében ugyanazok az erők képviseltetik magukat, de ném­iképp más erőmegosztásban, tekintet­tel a nemzeti és az európai választások közötti időeltolódásra. A strasbourgi testületben továbbá nagyobb szerepet játszik a pártpolitikai irányzatokon be­lül ez uniós integrációhoz fűződő po­litika. A közvetlen választásokkal az Európai Parlament nemzetközileg ma is egyedülálló példát teremtett a nemz­­­etek fölöttiség kidomborítására. A képviselők érdekeiket és nézeteltéré­seiket nem pusztán nemzeti szemlél­ettel kezelik, hanem az uniós sza­bályok és eljárások fényében is. Ez segít az EU politikai és demokratikus egyensúlyának megtartásában. Öt közvetlen választáson van már túl az Európai Parlament. A hatodikra jövőre kerül sor, és hacsak a bővítési folyamatba valami súlyos hiba nem csúszik, már részt vehetnek rajta a tíz leendő tagország - köztük Magyar­­ország - képviselői is. A parlamenti vá­lasztások időpontja egyébként be­folyásolta az uniós belépés dátumának kijelölését is. 13. OLDAL

Next