Romániai Magyar Szó, 2004. december (16. évfolyam, 5035-5061. szám)

2004-12-02 / 5035. szám

2004. DECEMBER 2., CSÜTÖRTÖK Zsögödből a világ Életkép Fiatalnak fiatal volt. Szépnek szép. Erdélyinek erdélyi. Áttelepültnek áttelepült. Érdeklődőnek érdeklődő. És nem volt híján a nőies kíván­csiságnak. Ez utóbbi négy megállapítást egy kérdő és egy kijelentő mondatából vettem észre. Ott álldogált ugyanis mellettem, az egyik üzletház pénztárai mögött fel­gyűlt sorban, és kosaramra mutatva megkérdezte: ez jó telemon ? Rábólintottam, sőt hozzá is tettem: úgy tudom, ez az egyetlen, amit expor­tálnak. Valamit félreérthetett, mert sugárzó arccal nézett rám és rávágta : nemcsak ezt. Úgy megörvendtem, amikor meg­láttam a Perlát odaki. Bizony, soha nem tudni, hogy kinek mitől lesz honvágya. Persze, ezt már csak úgy, magam­ban motyogtam, hogy két székely, élet­kortól függetlenül, miként érti meg egymást két román szóból a szülő­földjén, meg azt is, hogy mit jelent az odaki, amit odakint egymás között úgy mondanak, hogy ideki. Fiatalnak fiatal volt. Szépnek szép. Erdélyinek erdélyi. Áttelepültnek áttelepült. Kissé figyelmesebben szemügyre vettem : vajon ki is ő ? Létszám? Eltartó? Humán erőforrás ? Génbank ? Újraélesztő ? Valahová ugyanis az erdélyi magyar polgári hetilapban megjelent múlt heti elmélkedés szerint mindenképpen be kellett volna sorolnom. „Minden egyes áttelepülő veszteséget jelent annak a közösségnek, ahonnan kiszakad, ugyanakkor azonban, ha Magyaror­szágra települ át, és nem kallódik el a nagyvilágban, itt valóban nagyon fontos szerepet tölthet be. Úgy is, mint létszám, úgy is, mint a humán erőforrás reprodukciójára egyre képtelenebb ország megerősítője, mint járulék- és adófizető, mint az elöregedett magyar társadalom eltartója, úgy is, mint a történelem során kifejlődött tulajdon­ságaink génbankja, a valódi tolerancia hordozója, a senkit nem sértő nemzeti tudat sallangmentes birtokosa, az egész­séges veszélyérzet képességének át­­mentője és sok-sok más nélkülözhe­tetlen nemzeti sajátság újraélesztője.” Ránéztem. Fiatalnak fiatal volt. Szépnek szép. Erdélyinek erdélyi. Áttelepültnek áttelepült. Csak úgy felvillant bennem : bi­zony, néhány évtizeddel ezelőtt jó lett volna együtt újraéleszteni a nemzeti sajátságokat. .De lehet, hogy ő akkor még folyószámla volt egy génbankban, így számunkra már csak két dolog maradt közös a multi-szupermarketben: a túró és a borvíz. Jelképeknek tökéletesen alkalmatla­nok. De működőképesek. SZEREDI FERENC Morfondír A megtaposott Kéttenyérnyi politikai hirdetés jelent meg az erdélyi közéleti napilap múlt csütörtöki számában (Krónika, nov. 25.), villával összedobált, rende­zetlen mondatok sora. „Székelyföld Területi Autonómia (?): ez jelenti az egyedüli megoldást nemzeti megma­radásunkra és gazdasági felemelkedé­sünkre”. Az autonómia megvalósításának ed­digi fejleményei:­­ 2003 őszén az RMDSZ hathatós kampányolásával Románia új alkotmá­nyát, amely szerint Románia egységes nemzetállam „Nu ám ancélész! Ki, mikor, mit, hányszor és hol?” Hol vannak azok a boldog idők, amikor korrektorok is olvasták a lapot, s nem jelenhettek meg fületlen-farkatlan mondatok?! Persze, persze, a lapot nem terheli felelősség, mert a mondat egy fizetett hirdetés része, a kuncsaft pedig azt közöl a pénzéért, amit akar. Nem hiszem, hogy az MPSz szponzo­rai örülnének az efféle pénzher­dálásnak, de gyanítom: ők is inkább az erkölcsi kárt ítélik súlyosabbnak. Haladjunk tovább: „2004. október 26-án Markó Béla elutasította a Magyar Polgári Szövetség(nek), az autonómia megvalósítására vonatkozó együttműködési ajánlatát”. Tudtommal az MPSz a parlamenti helyek felét kérte, nem az autonómia közös megva­lósítását, de előfordulhat, hogy nem jól emlékszem. „2004. október 28-án a Magyar Polgári Szövetség a demokratikus gondolkodású, a regionalizmust nyíltan felvállaló Népi Akció romániai párt listáin indítja jelöltjeit, az autonómia parlamenti eszközökkel történő érvé­nyesítéséért.” írja ezt azok után, hogy néhány sorral fentebb közölte már a kedves sorstársakkal: „Valahányszor a nyakkendő Székely Nemzeti Tanács benyújtotta a parlamentbe a Székelyföld Autonómia Statútumát, vita nélkül utasították el...” Kell egy kis polgári konokság az élethez! Ha nem megy a Német Fórummal, akkor megpróbálják a Népi Akcióval... Volna még egy aprócska dolog: tudtommal nem a Székely Nemzeti Tanács nyújtotta be a törvényjavaslatot, hanem az RMDSZ néhány képviselője. (Ha tévedtem - tisztelettel kérem -, szóljanak, hogy helyesbítsek!) Ugyanis valamelyik paragrafus azt is rögzíti: kik és milyen körülmények között adhatnak be tör­vényjavaslatot. Az idézett politikai hirdetést „Bereczki Kinga, az MPSz AP-listán induló képviselőjelöltje” fogalmazta, aki az utolsó bekezdésben megfogal­mazza a tulajdonképpeni eszmei mon­danivalót: „Az egységet, ha az nem a magyar közösség érdekeit szolgálja, fel kell bontani”... Az egyezséget felbont­ják, az egységet pedig megbontják, mint a hajdani temesvári segédlelkész a hallgatás falát. Polgár, a csákányt jó mélyre vágd! Más. A Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség elnöke, Állásfoglalást tett közzé (RMSz, nov. 27.), mely lemarad az iménti szövegtől, de nem sokkal. Az első hiba:, disz­szőnyeg - díszszőnyeg helyett. Menjünk tovább: „Megalá­zónak tartjuk - írja az Állásfoglalás -, hogy mi, marosvásárhelyi magyarok történelmi nagyjaink eltűntetett (helye­sen: eltüntetett) szobrait csak felté­telekhez és cseréhez kötötten kaphatjuk vissza. (...) Elfogadhatatlannak tartjuk Marosvásárhely magyar többségű ön­­kormányzatának ún. »kompromisszu­mos« döntését, mely szerint a nagy­ságos fejedelem mellszobra eldu­­gottabb helyre kerül, mint a »cserében« felállítandó havasalföldi Mihály vajda szobra. A helyzet azért is méltatlan, mert városunk központjában - az egy­kori Széchenyi téren - egyetlen, törté­nelmünkkel és kultúránkkal kapcso­latos műemlék sem épült az elmúlt 86 évben.” Tényleg nem épült műemlék, de ezért nem okolható sem a trianoni bizottság, sem a román király, de még az RMDSZ sem! Az értelmező szótár szerint a „műemlék­­ értékes, régi műalkotás, kül­­önösen:­ építmény, szobor”. A meghatározásból követke­zik: bármely szobor vagy épület csak azután válik műemlékké, miután az idő vasfoga kellőképpen megrágicsálta és egy bizottság annak nyilvánította az illető műtárgyat vagy építményt. Továbbá: a szobor a hajdani Rákóczi utca elején áll, a várfaltól harminc mé­terre, szemközt a Rákóczi lépcsővel. Nem lehetett az eredeti helyre vissza­állítani, mert ott most Petőfi szobra áll. Úgy vélem, az eset más okok miatt mél­tatlan: az Állásfoglalás aláírója nem ismeri a fogalom pontos jelentését. Szeretném, ha a Magyar Polgári Ellenzék Vezérkara komolyabban ven­né a szerepét és nem lépne állandóan a nyakkendőjére (lásd pl. Fodor Imre esetét, aki jegyzőkönyvezés nélkül vezette a Székely Nemzet Sorsformáló Gyűlését), ezért megismétlem azt az ajánlatot, amelyet néhány évvel ko­rábban is megtettem, amikor a meg­boldogult Reform Tömörülés bombáz­ta hasonló irományokkal a közvéle­ményt: méltányos fizetség ellenében hajlandó vagyok a közlésre szánt iro­mányokat átnézni és stilizálni, a hibákat kijavítani. (Zárójelben: illene tanulniuk az ellenfél hibáiból! Med­­gyessy Péternek azért kellett mennie, mert képtelen volt a helyes, szabatos kommunikációra. A jelek szerint ugyan­az a vírus támadta meg az Erdélyi Polgárok Grémiumát is.) KUSZÁLIK PÉTER Megint próbálkoztak... Legutóbb se tudott egyezni a két­színű városi tanács. Több mint kétórás felvezetés után, végre sikerült meg­állapodni a napirendi pontokban, de hasztalan­­ kettőt úgy-ahogy letárgyal­tak a sokból, és akkor az RMDSZ-es szárny szünetet kért, s a szünetben tes­tületileg elmentek. Az AP-snek, ritká­ban polgárinak mondott szárny maradt ugyan, de ettől még nem lett ki a kvó­­rum... A helyi politikai élet (műked­velő) elemzői szerint két forgatókönyv létezik az autonómiával kapcsolatban. Pontosabban a megvalósítás módszer­tanával és iramával kapcsolatban. Hiú­ság kérdése vagy annál több, ez is eldöntésre vár, addig is mindkét frakció a saját szcenárióját szeretné a tárgya­lóasztalon látni. Amikor az AP-sek tűzték volna napirendre, az RMDSZ-esek hiányoz­tak, egy nappal később viszont utób­biak tárgyalták volna meg rendkívülivé minősített tanácsülésen e napirendi pontot, akkor viszont az AP-sek húztak el. Most megint a másiknál hajszál­nyival nagyobb RMDSZ-es csoport lépett le, amit a maradók sajnálkozva vettek tudomásul, egyebet nem is tehettek, így kommentálták az affért: a szegénykonyha napokon belül meg­szűnhet, ha nem tárgyal a tanács, és (itt látni a szembenállás politikai dimen­zióit) az RMDSZ saját autonómia-prog­ramjának is ellentmond, amikor nem vállalja a témába vágó napirendi pont vitáját, pedig az autonómia-program címében is megjelenik a párbeszéd... Az történt, hogy az RMDSZ-frak­­cióvezető a helyi tanácsban nem volt hajlandó átvenni az MPSZ széki szer­vezetének felhívását, amelyben arra kérték őket, szavazatukkal támogassák az autonómiáért kiírandó referendu­mot. Bár az ingabojkottot támasztják alá az előzmények. A tanácsülés előtt néhány nappal a testület jogi szakbizottsága megtár­gyalta az automóniáról szóló határozat­­tervezetet. Az autonómia szükséges és kívánatos, ebben egyetértettek. Az AP- sek viszont népszavazást írnának ki a helyi közösségnek, az RMDSZ-esek az aláírásgyűjtés mellett kardoskodnak, és majd ha erős parlamenti képviseletünk lesz, az a törvényhozásban szerez majd érvényt a népakaratnak. Summa sum­marum erre a szétszéledt tanácsülésre­ készen volt a határozattervezet, amely szerint a városban december 19-ére időzítenék a Székelyföld autonóm terü­leti-közigazgatási egység létrehozása ügyében a népszavazást. Nos, a többit tudjuk. OLÁH ISTVÁN Mezei reakció Egy ideje esténként olvasgatom a tévében a szalagcímeket (SMS-ek in­kább), és egyre mélyebbeket pirulok, magyar voltom miatt, illetve, egyre inkább pozitívumként fogom fel székely mivoltom. Cirka tizenöt éve mondom halkabban-hangosabban, hogy nem kellünk Nekik, majd ugyanennyi éve tartanak - ezért - bolondnak. Most meg egyre inkább vátesz-szerepkörbe kerülök. Nem vágytam rá. Bárcsak tévedtem volna! Már a magyar igazolványra mo­rogtam azon a címen, hogy csak nem fogom egy — teszem azt - Troppauer Hümér nevű anyaországi előtt pa­pírral bizonyítgatni vélhetően pár száz éves magyarságom, na de ami most folyik, az vérlázító. A magyar állampolgárság körül kialakult hisztérikus hangulat leg­rombolóbb vonzata a magyaroknak magyarokkal való szembefordítása, s bár - sajnos - az egymás fűrészelése szinte már tradíciószámba megy nálunk, a mostani megosztottság las­san az anyaország és a végvárak harcává kezd átalakulni. Odaát - szerintem - félreinfor­­máltsági foktól függően, kellően félnek a többletlakosság megjele­nésétől. Na és a jogaink, illetve a jogaik, illetve a munkahelyek, a miénk az övék...? Ez történik, ha a kedves FIDESZ kampányolás cél­jából beindít egy folyamatot, melyet aztán nem tudván kihordani - s mint a döglött macskát átlódít a szom­széd szoci kertbe. Hogy majd ők..., ha tudják... Ők pedig nagyvonalúan mellőzve a kellő informálást, a folyamattal együtt (újra) beindítják a híres Magyar Paranoiát. Az erkölcsi, érzelmi, személyiségi szinten bekö­vetkező károkért teljesen hiábavaló próbálkozás a felelőst keresni, itt tömegekről, kormányokról, azaz kol­lektív folyamatokról van szó, min­denkiről és senkiről... főleg senkiről. (Szintén tradíció.) Miért nehéz megértetni az anya­országgal, hogy nem többletjogokért koldulunk, hanem csupán egy pa­pírlappal is tanúsított emberszámba vevésért, nem megkülönböztető fi­gyelmet igényelünk, hanem figyel­met egyáltalán, nem akarunk mi mások helyett is választani, hiszen elég nekünk a saját, sűrű politikai korrupciónkból ki(meg)választani a kisebb rosszat, egyáltalán nem le­rohanni és túlcsordítani akarjuk mi Magyarországot, hanem kicsit ottho­nosabban érezni magunkat benne. Elég nekünk a több évtizedes civili­zációs lemaradást látni Magyaror­szághoz viszonyítva, akárhányszor átjutunk a határon, vágyunk csupán arról szól, hogy ha lehetne és engednék, éreznénk egy kis lelki­szellemi közelséget, mely áthidalja valamelyest ezt a szakadékot. Ennyi elég is lenne­­ szerintem. Ellenkező esetben, véleményem szerint, ezzel az erővel le lehetne írni egy rakás - most már indezirábilissá vált - magyarságtörténeti figurát (lásd Mathias Rex, Hunyadi, a Bánffyk, Tamási Áron, Kemény Zsigmond, Csorna Sándor stb.), hiszen nemcsak anakronisztikussá váltak erdélyi magyar mivoltukkal együtt, hanem éppen ennél fogva zavaróvá is az új EU-tagállam számára. Érthető, hiszen a régiós stabilitás értelmében és csakis érte, mindent meg kell tenni, s mint friss csapattársaknak, illik is ügybuzgóknak lenniük, nehogy arcot veszítsenek a régebbi tagállamok előtt... inkább hulljon a férgese, ejt­sük Erdélyt, hisz úgyis csak prob­lémát okozott eddig nekünk ez a sajá­tosan túlélő gondolkodású góbéfajta, a maga simulékony, mindig kompro­misszumkész lelkületével. Nyilván­való, hogy most már nem vagyunk trendik az örökös trianonos nyavaly­­gásunkkal, kifelé fordított - exhibi­cionista - önsajnálatunkkal. A mindenhol bagóért és persze feketén dolgozó székely atyafi fi­gurája lassan annyira kelletlenül megszokottá válik Nyugat(?)-Eu­­rópában, mint a román kül­ imidzset oly szorgosan rombolgató romák alakja. Az anyaországiak számára mi is lassan hangoskodó, követelődző cigányokká válunk, ami — jelzem — meglehetős kategóriaváltozás szá­munkra az eddig divatos aláhozás után. A xenofóbia szótár szerinti értelme a másnak, az idegennek elu­tasítása, annak gyűlölete. A probléma akkor bonyolódik, mikor nem a klasszikus, mindenki által elfogadott forgatókönyv szerint tőlünk több (vagy minden) vonásában különbözőt rühelljük, hanem a saját lesz idegen. Hirtelen elhallgattak az eddigi, hivatalosan is megtűrt hangok, melyek - bár egyre halkabban - még néha méltatták a székely-magyar kultúra szigetének értékét, később csak a székely kultúráét, próbálták mindezt nemzetközi kincs rangjára emelni, továbbörökíteni itthon és otthon. Azaz hol is? Ott, otthon ahol fur­­csálkodva jegyzik meg, hogy milyen szépen beszéljük meg a magyar nyelvet... román létünkre, vagy itt, itthon, ahol a magyarabb megyéink határain túl utazva, hirtelen és - sajnos - már automatikusan átváltunk román nyelvre, mintegy elkerülni igyekezvén az etnikai súrlódásokat... itthon és otthon, azaz végül sehol sem. Úgy tűnik, hogy ezzel a sehová sem tartozó, zavarosan ide-oda tánto­­rodó mivoltunkkal most már nemcsak Romániában okozunk állandó aggo­dalmat, tartjuk éberen és fitten a román népnemzeti érzületeket, de egykori, igazi lakóhelyünkön is kezdünk tömegpszichózist kiváltani, és rettegve várom, mikor csap át az elégedetlen aggodalom nyílt ellen­szenvbe. Arra gondolok, hogy a mos­tani felhajtás közepette nem szívesen cserélnék egyik Magyarországon dolgozó székely ismerősömmel sem, félve gondolok arra, hogy esetleg ebben a periódusban hirtelen megso­kasodnak konfliktusaik a kollé­gákkal, munkaadókkal - nehezebb és keserűbb lesz kitartani. Valami pénzt hazahozni. Pozitívan hatni egy min­ket leanyázó nemzet gazdasági mérlegére, oly sok anyázás lenyelése árán keresett forintokkal. Félek és aggódom értük, most, amikor félnek és aggódnak miattuk, tehetetlensé­gemben pedig nem tudok mást aján­lani, csak azt, hogy valamivel gyak­rabban jöjjenek haza - ha lehet - töltődjenek fel, felejtsenek kicsit, s ezzel a hazaival feltarisznyázva, induljanak újra bulizni... - most már a Magyarópába. ADYANDRAS Hajótörött Keller Emese / RMSZ karikatúrája 3. OLDAL

Next