Romániai Magyar Szó, 2004. december (16. évfolyam, 5035-5061. szám)
2004-12-02 / 5035. szám
2004. DECEMBER 2., CSÜTÖRTÖK Zsögödből a világ Életkép Fiatalnak fiatal volt. Szépnek szép. Erdélyinek erdélyi. Áttelepültnek áttelepült. Érdeklődőnek érdeklődő. És nem volt híján a nőies kíváncsiságnak. Ez utóbbi négy megállapítást egy kérdő és egy kijelentő mondatából vettem észre. Ott álldogált ugyanis mellettem, az egyik üzletház pénztárai mögött felgyűlt sorban, és kosaramra mutatva megkérdezte: ez jó telemon ? Rábólintottam, sőt hozzá is tettem: úgy tudom, ez az egyetlen, amit exportálnak. Valamit félreérthetett, mert sugárzó arccal nézett rám és rávágta : nemcsak ezt. Úgy megörvendtem, amikor megláttam a Perlát odaki. Bizony, soha nem tudni, hogy kinek mitől lesz honvágya. Persze, ezt már csak úgy, magamban motyogtam, hogy két székely, életkortól függetlenül, miként érti meg egymást két román szóból a szülőföldjén, meg azt is, hogy mit jelent az odaki, amit odakint egymás között úgy mondanak, hogy ideki. Fiatalnak fiatal volt. Szépnek szép. Erdélyinek erdélyi. Áttelepültnek áttelepült. Kissé figyelmesebben szemügyre vettem : vajon ki is ő ? Létszám? Eltartó? Humán erőforrás ? Génbank ? Újraélesztő ? Valahová ugyanis az erdélyi magyar polgári hetilapban megjelent múlt heti elmélkedés szerint mindenképpen be kellett volna sorolnom. „Minden egyes áttelepülő veszteséget jelent annak a közösségnek, ahonnan kiszakad, ugyanakkor azonban, ha Magyarországra települ át, és nem kallódik el a nagyvilágban, itt valóban nagyon fontos szerepet tölthet be. Úgy is, mint létszám, úgy is, mint a humán erőforrás reprodukciójára egyre képtelenebb ország megerősítője, mint járulék- és adófizető, mint az elöregedett magyar társadalom eltartója, úgy is, mint a történelem során kifejlődött tulajdonságaink génbankja, a valódi tolerancia hordozója, a senkit nem sértő nemzeti tudat sallangmentes birtokosa, az egészséges veszélyérzet képességének átmentője és sok-sok más nélkülözhetetlen nemzeti sajátság újraélesztője.” Ránéztem. Fiatalnak fiatal volt. Szépnek szép. Erdélyinek erdélyi. Áttelepültnek áttelepült. Csak úgy felvillant bennem : bizony, néhány évtizeddel ezelőtt jó lett volna együtt újraéleszteni a nemzeti sajátságokat. .De lehet, hogy ő akkor még folyószámla volt egy génbankban, így számunkra már csak két dolog maradt közös a multi-szupermarketben: a túró és a borvíz. Jelképeknek tökéletesen alkalmatlanok. De működőképesek. SZEREDI FERENC Morfondír A megtaposott Kéttenyérnyi politikai hirdetés jelent meg az erdélyi közéleti napilap múlt csütörtöki számában (Krónika, nov. 25.), villával összedobált, rendezetlen mondatok sora. „Székelyföld Területi Autonómia (?): ez jelenti az egyedüli megoldást nemzeti megmaradásunkra és gazdasági felemelkedésünkre”. Az autonómia megvalósításának eddigi fejleményei: 2003 őszén az RMDSZ hathatós kampányolásával Románia új alkotmányát, amely szerint Románia egységes nemzetállam „Nu ám ancélész! Ki, mikor, mit, hányszor és hol?” Hol vannak azok a boldog idők, amikor korrektorok is olvasták a lapot, s nem jelenhettek meg fületlen-farkatlan mondatok?! Persze, persze, a lapot nem terheli felelősség, mert a mondat egy fizetett hirdetés része, a kuncsaft pedig azt közöl a pénzéért, amit akar. Nem hiszem, hogy az MPSz szponzorai örülnének az efféle pénzherdálásnak, de gyanítom: ők is inkább az erkölcsi kárt ítélik súlyosabbnak. Haladjunk tovább: „2004. október 26-án Markó Béla elutasította a Magyar Polgári Szövetség(nek), az autonómia megvalósítására vonatkozó együttműködési ajánlatát”. Tudtommal az MPSz a parlamenti helyek felét kérte, nem az autonómia közös megvalósítását, de előfordulhat, hogy nem jól emlékszem. „2004. október 28-án a Magyar Polgári Szövetség a demokratikus gondolkodású, a regionalizmust nyíltan felvállaló Népi Akció romániai párt listáin indítja jelöltjeit, az autonómia parlamenti eszközökkel történő érvényesítéséért.” írja ezt azok után, hogy néhány sorral fentebb közölte már a kedves sorstársakkal: „Valahányszor a nyakkendő Székely Nemzeti Tanács benyújtotta a parlamentbe a Székelyföld Autonómia Statútumát, vita nélkül utasították el...” Kell egy kis polgári konokság az élethez! Ha nem megy a Német Fórummal, akkor megpróbálják a Népi Akcióval... Volna még egy aprócska dolog: tudtommal nem a Székely Nemzeti Tanács nyújtotta be a törvényjavaslatot, hanem az RMDSZ néhány képviselője. (Ha tévedtem - tisztelettel kérem -, szóljanak, hogy helyesbítsek!) Ugyanis valamelyik paragrafus azt is rögzíti: kik és milyen körülmények között adhatnak be törvényjavaslatot. Az idézett politikai hirdetést „Bereczki Kinga, az MPSz AP-listán induló képviselőjelöltje” fogalmazta, aki az utolsó bekezdésben megfogalmazza a tulajdonképpeni eszmei mondanivalót: „Az egységet, ha az nem a magyar közösség érdekeit szolgálja, fel kell bontani”... Az egyezséget felbontják, az egységet pedig megbontják, mint a hajdani temesvári segédlelkész a hallgatás falát. Polgár, a csákányt jó mélyre vágd! Más. A Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség elnöke, Állásfoglalást tett közzé (RMSz, nov. 27.), mely lemarad az iménti szövegtől, de nem sokkal. Az első hiba:, diszszőnyeg - díszszőnyeg helyett. Menjünk tovább: „Megalázónak tartjuk - írja az Állásfoglalás -, hogy mi, marosvásárhelyi magyarok történelmi nagyjaink eltűntetett (helyesen: eltüntetett) szobrait csak feltételekhez és cseréhez kötötten kaphatjuk vissza. (...) Elfogadhatatlannak tartjuk Marosvásárhely magyar többségű önkormányzatának ún. »kompromisszumos« döntését, mely szerint a nagyságos fejedelem mellszobra eldugottabb helyre kerül, mint a »cserében« felállítandó havasalföldi Mihály vajda szobra. A helyzet azért is méltatlan, mert városunk központjában - az egykori Széchenyi téren - egyetlen, történelmünkkel és kultúránkkal kapcsolatos műemlék sem épült az elmúlt 86 évben.” Tényleg nem épült műemlék, de ezért nem okolható sem a trianoni bizottság, sem a román király, de még az RMDSZ sem! Az értelmező szótár szerint a „műemlék értékes, régi műalkotás, különösen: építmény, szobor”. A meghatározásból következik: bármely szobor vagy épület csak azután válik műemlékké, miután az idő vasfoga kellőképpen megrágicsálta és egy bizottság annak nyilvánította az illető műtárgyat vagy építményt. Továbbá: a szobor a hajdani Rákóczi utca elején áll, a várfaltól harminc méterre, szemközt a Rákóczi lépcsővel. Nem lehetett az eredeti helyre visszaállítani, mert ott most Petőfi szobra áll. Úgy vélem, az eset más okok miatt méltatlan: az Állásfoglalás aláírója nem ismeri a fogalom pontos jelentését. Szeretném, ha a Magyar Polgári Ellenzék Vezérkara komolyabban venné a szerepét és nem lépne állandóan a nyakkendőjére (lásd pl. Fodor Imre esetét, aki jegyzőkönyvezés nélkül vezette a Székely Nemzet Sorsformáló Gyűlését), ezért megismétlem azt az ajánlatot, amelyet néhány évvel korábban is megtettem, amikor a megboldogult Reform Tömörülés bombázta hasonló irományokkal a közvéleményt: méltányos fizetség ellenében hajlandó vagyok a közlésre szánt irományokat átnézni és stilizálni, a hibákat kijavítani. (Zárójelben: illene tanulniuk az ellenfél hibáiból! Medgyessy Péternek azért kellett mennie, mert képtelen volt a helyes, szabatos kommunikációra. A jelek szerint ugyanaz a vírus támadta meg az Erdélyi Polgárok Grémiumát is.) KUSZÁLIK PÉTER Megint próbálkoztak... Legutóbb se tudott egyezni a kétszínű városi tanács. Több mint kétórás felvezetés után, végre sikerült megállapodni a napirendi pontokban, de hasztalan kettőt úgy-ahogy letárgyaltak a sokból, és akkor az RMDSZ-es szárny szünetet kért, s a szünetben testületileg elmentek. Az AP-snek, ritkában polgárinak mondott szárny maradt ugyan, de ettől még nem lett ki a kvórum... A helyi politikai élet (műkedvelő) elemzői szerint két forgatókönyv létezik az autonómiával kapcsolatban. Pontosabban a megvalósítás módszertanával és iramával kapcsolatban. Hiúság kérdése vagy annál több, ez is eldöntésre vár, addig is mindkét frakció a saját szcenárióját szeretné a tárgyalóasztalon látni. Amikor az AP-sek tűzték volna napirendre, az RMDSZ-esek hiányoztak, egy nappal később viszont utóbbiak tárgyalták volna meg rendkívülivé minősített tanácsülésen e napirendi pontot, akkor viszont az AP-sek húztak el. Most megint a másiknál hajszálnyival nagyobb RMDSZ-es csoport lépett le, amit a maradók sajnálkozva vettek tudomásul, egyebet nem is tehettek, így kommentálták az affért: a szegénykonyha napokon belül megszűnhet, ha nem tárgyal a tanács, és (itt látni a szembenállás politikai dimenzióit) az RMDSZ saját autonómia-programjának is ellentmond, amikor nem vállalja a témába vágó napirendi pont vitáját, pedig az autonómia-program címében is megjelenik a párbeszéd... Az történt, hogy az RMDSZ-frakcióvezető a helyi tanácsban nem volt hajlandó átvenni az MPSZ széki szervezetének felhívását, amelyben arra kérték őket, szavazatukkal támogassák az autonómiáért kiírandó referendumot. Bár az ingabojkottot támasztják alá az előzmények. A tanácsülés előtt néhány nappal a testület jogi szakbizottsága megtárgyalta az automóniáról szóló határozattervezetet. Az autonómia szükséges és kívánatos, ebben egyetértettek. Az AP- sek viszont népszavazást írnának ki a helyi közösségnek, az RMDSZ-esek az aláírásgyűjtés mellett kardoskodnak, és majd ha erős parlamenti képviseletünk lesz, az a törvényhozásban szerez majd érvényt a népakaratnak. Summa summarum erre a szétszéledt tanácsülésre készen volt a határozattervezet, amely szerint a városban december 19-ére időzítenék a Székelyföld autonóm területi-közigazgatási egység létrehozása ügyében a népszavazást. Nos, a többit tudjuk. OLÁH ISTVÁN Mezei reakció Egy ideje esténként olvasgatom a tévében a szalagcímeket (SMS-ek inkább), és egyre mélyebbeket pirulok, magyar voltom miatt, illetve, egyre inkább pozitívumként fogom fel székely mivoltom. Cirka tizenöt éve mondom halkabban-hangosabban, hogy nem kellünk Nekik, majd ugyanennyi éve tartanak - ezért - bolondnak. Most meg egyre inkább vátesz-szerepkörbe kerülök. Nem vágytam rá. Bárcsak tévedtem volna! Már a magyar igazolványra morogtam azon a címen, hogy csak nem fogom egy — teszem azt - Troppauer Hümér nevű anyaországi előtt papírral bizonyítgatni vélhetően pár száz éves magyarságom, na de ami most folyik, az vérlázító. A magyar állampolgárság körül kialakult hisztérikus hangulat legrombolóbb vonzata a magyaroknak magyarokkal való szembefordítása, s bár - sajnos - az egymás fűrészelése szinte már tradíciószámba megy nálunk, a mostani megosztottság lassan az anyaország és a végvárak harcává kezd átalakulni. Odaát - szerintem - félreinformáltsági foktól függően, kellően félnek a többletlakosság megjelenésétől. Na és a jogaink, illetve a jogaik, illetve a munkahelyek, a miénk az övék...? Ez történik, ha a kedves FIDESZ kampányolás céljából beindít egy folyamatot, melyet aztán nem tudván kihordani - s mint a döglött macskát átlódít a szomszéd szoci kertbe. Hogy majd ők..., ha tudják... Ők pedig nagyvonalúan mellőzve a kellő informálást, a folyamattal együtt (újra) beindítják a híres Magyar Paranoiát. Az erkölcsi, érzelmi, személyiségi szinten bekövetkező károkért teljesen hiábavaló próbálkozás a felelőst keresni, itt tömegekről, kormányokról, azaz kollektív folyamatokról van szó, mindenkiről és senkiről... főleg senkiről. (Szintén tradíció.) Miért nehéz megértetni az anyaországgal, hogy nem többletjogokért koldulunk, hanem csupán egy papírlappal is tanúsított emberszámba vevésért, nem megkülönböztető figyelmet igényelünk, hanem figyelmet egyáltalán, nem akarunk mi mások helyett is választani, hiszen elég nekünk a saját, sűrű politikai korrupciónkból ki(meg)választani a kisebb rosszat, egyáltalán nem lerohanni és túlcsordítani akarjuk mi Magyarországot, hanem kicsit otthonosabban érezni magunkat benne. Elég nekünk a több évtizedes civilizációs lemaradást látni Magyarországhoz viszonyítva, akárhányszor átjutunk a határon, vágyunk csupán arról szól, hogy ha lehetne és engednék, éreznénk egy kis lelkiszellemi közelséget, mely áthidalja valamelyest ezt a szakadékot. Ennyi elég is lenne szerintem. Ellenkező esetben, véleményem szerint, ezzel az erővel le lehetne írni egy rakás - most már indezirábilissá vált - magyarságtörténeti figurát (lásd Mathias Rex, Hunyadi, a Bánffyk, Tamási Áron, Kemény Zsigmond, Csorna Sándor stb.), hiszen nemcsak anakronisztikussá váltak erdélyi magyar mivoltukkal együtt, hanem éppen ennél fogva zavaróvá is az új EU-tagállam számára. Érthető, hiszen a régiós stabilitás értelmében és csakis érte, mindent meg kell tenni, s mint friss csapattársaknak, illik is ügybuzgóknak lenniük, nehogy arcot veszítsenek a régebbi tagállamok előtt... inkább hulljon a férgese, ejtsük Erdélyt, hisz úgyis csak problémát okozott eddig nekünk ez a sajátosan túlélő gondolkodású góbéfajta, a maga simulékony, mindig kompromisszumkész lelkületével. Nyilvánvaló, hogy most már nem vagyunk trendik az örökös trianonos nyavalygásunkkal, kifelé fordított - exhibicionista - önsajnálatunkkal. A mindenhol bagóért és persze feketén dolgozó székely atyafi figurája lassan annyira kelletlenül megszokottá válik Nyugat(?)-Európában, mint a román kül imidzset oly szorgosan rombolgató romák alakja. Az anyaországiak számára mi is lassan hangoskodó, követelődző cigányokká válunk, ami — jelzem — meglehetős kategóriaváltozás számunkra az eddig divatos aláhozás után. A xenofóbia szótár szerinti értelme a másnak, az idegennek elutasítása, annak gyűlölete. A probléma akkor bonyolódik, mikor nem a klasszikus, mindenki által elfogadott forgatókönyv szerint tőlünk több (vagy minden) vonásában különbözőt rühelljük, hanem a saját lesz idegen. Hirtelen elhallgattak az eddigi, hivatalosan is megtűrt hangok, melyek - bár egyre halkabban - még néha méltatták a székely-magyar kultúra szigetének értékét, később csak a székely kultúráét, próbálták mindezt nemzetközi kincs rangjára emelni, továbbörökíteni itthon és otthon. Azaz hol is? Ott, otthon ahol furcsálkodva jegyzik meg, hogy milyen szépen beszéljük meg a magyar nyelvet... román létünkre, vagy itt, itthon, ahol a magyarabb megyéink határain túl utazva, hirtelen és - sajnos - már automatikusan átváltunk román nyelvre, mintegy elkerülni igyekezvén az etnikai súrlódásokat... itthon és otthon, azaz végül sehol sem. Úgy tűnik, hogy ezzel a sehová sem tartozó, zavarosan ide-oda tántorodó mivoltunkkal most már nemcsak Romániában okozunk állandó aggodalmat, tartjuk éberen és fitten a román népnemzeti érzületeket, de egykori, igazi lakóhelyünkön is kezdünk tömegpszichózist kiváltani, és rettegve várom, mikor csap át az elégedetlen aggodalom nyílt ellenszenvbe. Arra gondolok, hogy a mostani felhajtás közepette nem szívesen cserélnék egyik Magyarországon dolgozó székely ismerősömmel sem, félve gondolok arra, hogy esetleg ebben a periódusban hirtelen megsokasodnak konfliktusaik a kollégákkal, munkaadókkal - nehezebb és keserűbb lesz kitartani. Valami pénzt hazahozni. Pozitívan hatni egy minket leanyázó nemzet gazdasági mérlegére, oly sok anyázás lenyelése árán keresett forintokkal. Félek és aggódom értük, most, amikor félnek és aggódnak miattuk, tehetetlenségemben pedig nem tudok mást ajánlani, csak azt, hogy valamivel gyakrabban jöjjenek haza - ha lehet - töltődjenek fel, felejtsenek kicsit, s ezzel a hazaival feltarisznyázva, induljanak újra bulizni... - most már a Magyarópába. ADYANDRAS Hajótörött Keller Emese / RMSZ karikatúrája 3. OLDAL