Katolikus főgimnázium, Rózsahegy, 1893
Várady Móricz emlékezete. Irta : Sárfffy Ignács. Széchenyiről, a »legnagyobb magyarról«, azt jegyezte fel a ha- WEK hagyomány, hogy meglett férfikorában mindig levette kalapját, ha azon iskola előtt ment el, melynek egykor növendéke volt. Ha egy Széchenyi ily nagy kegyeletet tanúsított a kövek és rideg falak iránt, melyek közt szellemi kincseinek egy részét szerezte : mennyivel nagyobbnak kell lenni annak a kegyeletnek és hálának, melylyel azok emlékének tartozunk, kik az iskolába életet visznek be s annak falai között több mint félszázadon át hirdetik a hazaszeretetet, tanítják a tudományokat és terjesztik a szeretet melegét ? Hajtsuk meg zászlónkat és emeljünk kalapot azon tanférfiú emléke előtt, kinek hamvaira csak nemrégiben dobtuk rá a göröngyöt, hogy múlandó porhüvelyét átadjuk a hazai földnek, de a kinek szelleme és fáradhatatlan munkásságának nyoma hozzátapad új intézetünk minden kövéhez! A természet rendje szerint az ifjú lélek emlékei a legtartósabbak, mert az ifjúság túlél bennünket s az övé a jövő. Az a férfi tehát, kinek emlékezete több mint egy emberöltőn át vésődött be az ifjúság lelkébe s a kinek neve egy virágzásnak indult tanintézet felállításához fűződik, oly »aeve perennius« emléket emelt magának, mely sokáig fog daczolni az idők pusztító erejével. Fáj látnunk, ha a szél letör egy-egy csemetét, ha kialszik egyegy fiatal élet, mely oly sokat ígért és melyhez annyi remény fűződött; faj lábaink és megdöbbenünk, ha a villám lesújtja az erős tölgyet, ha a létküzdelem vihara kioltja az erős férfi életét, de talán legérzékenyebb sebet az a fájdalom üt szivünkön, mikor azt látjuk 1*