Katolikus főgimnázium, Rozsnyó, 1916
Kidőlt a tölgy . . . Kidőlt a tölgy ... A dér letépte lombját, Már rég csupaszon állt a hegytetőn . . . S ki vele együtt élt sok terhes évet, Sok más fatörzs elhalt, feledve jön . . . Reásimuló zöld fagyöngye fonnyadt, Virágai a nyárral hullanak . . . Csak égrenyúló csonka törzse állott . . . Ledőlt az is ... az élet mulatag . . . Az erdő sir . . . némán sikong az ága . . . Leng, reng, gomolyg a ködszőtt szemfedél . . . Süvítve surran el a csacska szellő : »Hallo ti fák, királyotok nem él!« És hallni messze-messze fuldokló morajlást: »A tölgy ... a tölgy... nagyúr... halál... halál...« S úgy fáj az erdő büszke vérü szive, Hogy a kaszás egy tölgyet is kaszál. * * * Oly büszke faj az erdő fája szálig, Szemenszedett nemes, garázda fa, Harsogva kelt, ha bárki fia sérté, Inkább letört, de gyáva nem vala . . . S ha szépen kérték, vagy ha szive vitte, Virágot szórt szerelmese elé: Királya hőst, barát örök barátját E szálerdőben bizton felfelé ! I. ferencz József.