Magyar Sakkélet, 1979 (29. évfolyam 1-12. szám)
1979. január / 1. szám
2 Beszámoló a XXIII. férfi sakkolimpiáról Még tart az öröm és az ünneplés. A váratlan és osztatlan siker váltotta ki: férfi válogatottunk aranyérme és a női csapat ezüstje. Mindig is a sakkozás élvonalába számítottunk, de fél évszázada nem került fel Magyarország neve a Hamilton—Russel-serlegre, az olimpiai bajnokok sorába. Az eredmény bizonyítja, hogy nemzedékek sakkszeretete, tehetsége, nemes törekvései nem voltak hiábavalóak, a legmagasabb célt is el tudtuk érni! A Szovjetunió csapata 1952 óta vesz részt a sakkolimpiákon, s valamennyit meg is nyerte, amelyen rajthoz állt. De most, páratlan bravúrral, férficsapatunk kihasználta a javára mutatkozó körülményeket, és megelőzte őket. Hogy miként történt ez, hogyan haladtunk előre az aranyéremhez vezető rögös úton, erről szól Navarovszky László csapatkapitány beszámolója. Arról pedig, mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a döntőben rosszul rajtoló női együttesünk feltörjön a második helyre, dr. Földi József szekundáns, lapunk munkatársa szól, néző, meg az alacsony mennyezet miatt a levegő hamar felforrósodott. Hiszen nézők nélkül is mintegy ezer embernek kellett öt órán keresztül megfelelő környezetet nyújtani! A versenyről és más fontos részletkérdésekről a megnyitóig alig tudhattunk meg valamit. Csak annyit, hogy meglesz az olimpia annak ellenére, hogy elrabolták az argentin szervező bizottság elnökét — a rendezvény megakadályozására. Fogságából az olimpia derekán szabadult ki, a hírek szerint megszökött. Megérkezésünk másnapján találkoztunk szovjet sakkbarátainkkal (lám, ők is gondot fordítottak az olyan „apróságra”, mint az akklimatizáció!), aztán lassanként a betoppanó többi együttessel is. Kiváncsi sürgetésünkre, hogy valami lényegeset már előre megtudjunk, a rendezők válasza csak annyi volt: „manana”, azaz holnap . . . De október 25-én végre eljött a „holnap”, kezdetét vette a sakkolimpia. (F. J.) Budapesttől Buenos Airesig Tata és Bér, e két edzőtábor volt felkészülésünk utolsó állomása és röviddel rá — október 20-án — már Ferihegyen a repülőgépre vártunk. Zürichen keresztül Madridba a MALÉV modern és kényelmes TU 154-es járatával utaztunk. Sajnos, csak 16-an, mert elnökünk, Szerényi Sándor hoszszantartó betegsége és Flórián Tibor főtitkárunk gyengélkedésemiatt nem tarthatott a delegációval, így e sorok írójára hárult szekundánsi és tolmácsi teendői mellett hazánk képviselete a FIDE közgyűlésén is. Rövid időre megálltunk Madridban, éppen csak városnézésnyi időnk volt, majd éjfélkor startolt velünk az Ibéria légitársaság hatalmas DC 10-es gépe az „új világ” felé. Fárasztó éjszakai repülés után reggel 9 óra tájban landoltunk Rio de Janeiróban, ahol egy órácskát töltöttünk el. Felszállás után láthattuk a mesésen szép brazil város egyes részleteit, tengerpartját, mert az idő ragyogóan tiszta volt, és a pilóta is megértően alacsonyan repült velünk. Buenos Airesben kb. egy órakor szálltunk le (a budapesti és az argentin időszámítás között ötórás eltérés van). A repülőtér különtermében követségünk munkatársai és a Magyarok Világszövetsége ottani tagjai — népviseletbe öltözött leánykák is! — fogadták delegációnkat. Kedvességük nagyon jól esett. A formaságok gyors elintézése után autóbusszal, ill. kocsikkal röpítettek bennünket a 40 km-re fekvő metropolisba, pontosabban a belvárosban levő Sheraton Hotelba. Ezután pihenés, séták, városnézés és kirándulások közepette lassan akklimatizálódtunk. Ezért a lehetőségért külön köszönet illeti az OTSH megértő vezetőit. A 25 milliós Argentína közel 9 millió lakosú fővárosa igazi nyugati nagyváros, hatalmas felhőkarcolókkal. Az utcákon modern kocsijában vakmerően rohan, rutinosan lavíroz a pampák egykor lovas, de már urbanizálódott népe. Az emberek rendkívül kedvesek, segítőkészek, különösen akkor, ha a külföldi még néhány spanyol szót is kiejt. A színpompás, dinamikus, eleven város, amely a La Plata végtelen szélességű deltájánál terül el, megkapott bennünket, de a nagyvárosi környezet hátrányát is éreztük: legalább félórát kellett kocsikázni valamelyik collectivóval (színes, mozgékony kisbuszok), hogy valamely felüdülésre alkalmas parkba juthassunk el, így erről jobbára le kellettmondanunk, mert a fordulókat délután 4 és este 9 óra között bonyolították le — a függőket pedig reggel fél 9-től fél egyig. Színhelyük a labdarúgó világbajnokságról nevezetes River Plate Stadion, ahová buszok vitték a résztvevőket, mert sajnos, a szállodák messze estek tőle. A stadion körfolyosójának egyik szárnyát alakították át versenyteremmé, a hölgyek az első emeleten, a férfiak a másodikon játszottak. Bár a légkondicionálás működött, de az összezsúfolt versenyasztalok, a sok A Buenos Aires-i operaház. MAGYAR SAKKÉLET A sorsolásról, az esélyekről Ezen a sakkcsapat-világbajnokságon — ez a hivatalos neve, olimpia a hagyományos szóhasználatunk — nem kevesebb, mint 65 ország indította el csapatát. A páros számra való kiegészítés érdekében Argentína, a rendező ország B-csapatot is indíthatott. A lebonyolítás módjáról az olvasó annyit már előzetesen is tudott, hogy svájci rendszerben zajlik le, de azt nem, hogy milyen vezérelv szerint sorsolnak majd. Ennek lényege egyszerű: a csapatokat játékosaik Élő-értékszámának átlaga alapján rangsorba állítják, majd a sorszámot tekintik sorsolási számnak. A csapatok játékereje alapján a következő sorrendet kapták: 1. Szovjetunió, 2. Magyarország, 3. Jugoszlávia, 4. USA, 5. NSZK . . . Mondhatnánk azt is, hogy ez volt a papírforma. A sorsolási szám kiszámítása után — és a továbbiakban mindig — az egyforma pontszámúak közül az egymáshoz legközelebb álló sorszámú csapatokat játszatták egymással. Így érték el, hogy néhány forduló után, amikor a mezőny már kezdett széthúzódni, az élcsoportban valóban minden mérkőzés rangadó jellegű lett, a nézők nem kis örömére. Ami az esélyeket illeti, a szakemberek, valamint a közvélemény megítélése szerint az első hely várományosa továbbra is a szovjet csapat, a sokszoros olimpiai bajnok (1952-től 1976- ig tizenkétszer!). De titkos esélyesként itt-ott felbukkant az USA és a mi nevünk is. Más nemigen jött számításba. És most idézzük fel küzdelmünk történetét!