Salon és Sport - A „Fővárosi Lapok” képes melléklete, 1892 (1-53. szám)
1892-09-11 / 37. szám
A regényes föld rosszul terem. A burgonya és a kukoricza ad táplálékot. A zabkenyér helyett a málé (kukoricza) kenyér szolgál napi eledelül. A verchovinai görög katholikus orosz nép, melynek nyári és téli ruházata : a férfiaknak guba vagy szerdák, kossuch, bocskor, piros, vagy fehér szörnadrág, kucsma vagy széles kalap; a nőknek kettős kötő, alatta ing, továbbá fűzős bocskor, szerdák. Nyakukon a ruszkák (orosz nők) hatos utánzatu bádogdarabkákból készült ékszert, fejükön virágkoszorut vagy üveggyöngyöt viselnek A piros katrincza (kötő) és a virágkoszorúban fején viselt sárga virág tarkasága már messzire feltűnő az orosz vidékeken. A kilyukasztott piczula ékszer, mely a különben csinos orosz nők kiváló külső ékessége, nem csak a nyakat ékesíti, de a karra is jut, ha van fölös bádogdarab. Az igazi piczula, az ezüst tízkrajczáros, tehát az igazi pénz már ritkább e nép közt, a huszkrajczáros vagy különösen a huszonötkrajczáros, negyedforintos már fehér holló számba megy. E sorok írója egy ízben a Verhhovina egy községében, Vucskemezőn, mely pedig az alsó részen van s nem a legszegényebb, végignézte a nép egy vasárnapi tánczmulatságát a korcsmában s egy tizenötéves leánykának, ki legügyesebben járta a kalamajkát, egy fertály forintost csúsztatott a markába; ezzel olyan általános csodálkozást keltett, mint az Alföldön egy ezer forintossal sem kelhetni. A serdülő leányka kitörő örömmel mutogatta ifjaknak, öregeknek az ezüst pénzt s általános volt a hit, hogy vagy Kroezus, vagy Rothschild vetődött véletlenül a Verchovinára. Az 1891—92-iki év tele nevezetes fordulatot igér Verchovina élettörténetében. Az idei nagy hó, mely a távolabb fekvő községeket szinte elzárta a külvilágtól, az új világnak, a jómódnak olyan kincses tárházát nyitotta fel, hogy a szegény máramarosi verhovinai orosznak éléskamrájából jó darabig nem csak a főzeléknek való száraz bab, de még a pecsenye sem fog hiányzani. Az idei vaddisznó-vadászatok sokat lendítettek a szegény Verhovina sorsán. Nem mindennapi az a vadászzsákmány, mely 1892. febr. havában és márczius elején az ökörmezői, szinérci, szinevér-poanai stb. vadászok örömét legmagasabbra fokozta. Egy-két fürkésző ember a zord téli időben szimatolni kezdett a hegyek alatt elterülő erdők csapásain s hírül hozta, hogy vaddisznó bőség mutatkozik és most már csak vadászuralmék ügyességén és a módon múlik, ha nem lesz egyszersmind vaddisznó szüret. A kilátások a legszebb reményre, és a remény a legszebb kilátásokra jogosított. A pár méteres hó, mely egész Verhovinát elboritotta és jó darabig fogva tartani ígérkezett, jó barátjául szegődött a paraszt vadászoknak, kik tervszerüleg készültek a vaddisznók ellen megindítandó hadjáratra. Minden vadász embernek volt dolga a kováccsal. Lándsákat, vasvillákat (egy ágyakat), nyársakat, ujj alakú vastag, éles végű szuronyokat, pikával ellátott kaszanyeleket fabrikáltak a harczra, mely irtó háború színét viselte. A szimatoló vadászok, egyik is, másik is hírül hozta, hogy a vaddisznók az erdő csapásán csorda számra siettek a hegyek felé és valószínű, sőt majdnem bizonyos, hogy a prédául kiszemelt vadak — a nagy hó miatt, mely más útra térést szinte lehetetlenné tesz — ugyanazon ösvényen térnek vissza, melyen elkalandoztak. A vadászok mutatták egymásnak a nyomokat a csapáson s lelkesítették cselekvésre a kollegákat. Ökörmező, Szinevér, Szinevér-Pojána s a többi verhhovinai községek bükk erdei, hol a fák kilátszott koronái alig bírtak kikandikálni a hóból és a mint kikandikáltak, valóságos fatörpéknek tűntek fel, egész csordáit a vaddisznóknak rejtegették kebelökön. Az orosz paraszt vadászok neki indultak s a csapás szélén elrejtőzve, itt ezt egy-egy fa mellé húzódva, honnan a hatat félrekaparták, lesték a visszatérő vaddisznókat. Vadkanok, vadsertések s a malaczok jöttek egymás után sorba, mint a falubeli libák. A csapás mellől lándsáikkal, szuronyaikkal terítették le a hajlamas vadászok tucat számra a gyanútlanul ballagó, 2 félre sem tekintő állatokat. Minden parasztvadász lándsával vagy baltával, néhányan kurta szuronnyal volt ellátva. A küzdelemnek, bár java részben a vadászok javára dőlt el, de áldozatja is esett a vadászatnak. T—sz Vaszil Iván, ki egy mellette rohanó óriási vadkanra vetette magát és a kaszanyélre csavart szuronnyal a vadállat szügyébe szúrt s nem találta úgy el a felbőszült állatot, hogy lerogyott volna, sőt a szurony vége beletört a vadkanba. Ez éktelen dühében agyarával felhasitotta a vakmerő vadász combját, úgy, hogy vére patakként ömlött a hóra s pirosra festé körülte a helyet. A vadkan, bár kegyetlenül fel volt ingerelve s bár a megrohanásból már gyaníthatta a további veszélyt is, mégsem tért le a csapásról, sőt szembe szállott a reá még várakozó veszéllyel is. Előre rontott, a megsebesült ember jajkiáltása kisérte s a figyelmeztetett vadászok baltacsapásai várták a félelmetes vadkant, melyet az első összeütközés helyétől száz lépésnyire végre letepertek az egymásután következett baltacsapások. A hegyről levezető erdő keskeny csapásán futotta meg útját a vaddisznók csordája, akár ha a nyájból hazatérő szelíd sertések kondása eresztette volna útjának. Egy sem tért le a csapásról, a pár méteres hó két oldalt mint kőfal állta útját nem sűrű, de ellentállást mutató, elnyeléssel fenyegető tömegével. Az utón leskelődő vadászok s az óriás hóréteg; egyik olyan ellenség, mint a másik. A szegény szorongatott vadisznó útja mindenképpen a megsemmisülés felé vezetett. Olyan eredményt, mint az idei, emberemlékezet óta nem szolgáltatott a vadász szerencse. Nem kevesebb, mint százhuszonöt vadkan, vadkocka és vadmalacz jutott osztályrészéül a vadászoknak. Természetesen ez a zsákmány nem egy, hanem három ízben s ugyanannyi helyen tartott vadászat eredménye. Érdekes volt az utolsó, február 25-iki Ökörmező mellett végbement lándsás-vadászat lefolyása, melyen a vadászok hatvan vaddisznót ejtettek el, tiz vadmalaczot pedig elfogtak elevenen. Egy Czékusnak, a szinevéri kir. főerdésznek jutott, kinek házánál most egy élő kis maczkó, egy gyönyörű szarvas és egy vaddisznó kölyök él békességben. Amint már említettük az után, a csapáson, az erdő hótömegének egyetlen irányadó ösvényén serénykedtek előre a semmi rosszat nem sejtő vaddisznó csorda egyesei. A csapás mellől egyiket a másik után szúrták le a vadászok. A kisebbeknek elég volt egy jó szúrás vagy baltacsapás s a megtámadott ellenség már ott hevert a vadász lába előtt. A nagyobb vadkanok nem egykönnyen adták meg magukat; az erőteljes vadászoknak egész erejöket kellett összeszedni, hogy a szúrás vagy csapás halálos legyen. A bükkerdő valóságos csatatérnek látszott. A különböző nagyságú vaddisznók úgy hevertek a hosszú csapáson, mint elesett küzdők. Kelepcébe vitte a nagy hó, no meg az emberek agyafúrtsága. A vadkanok agyarai hatalmas ellentállást tanúsítottak, mégis kivéve az egyetlen esetet, melyet említettünk, mikor a lándsa hegye a vadkanba beletört — semmi nagy kárt nem tettek a furfangos vadászokban. Érdekes volt ellátogatni a verhhovinai parasztgazdák hajlékába. Azonnal észreveszi az ember, hogy minden lakója a háznak sorsával egészen megelégedett. A vaddisznó zsákmányból derekasan kijutott; vaddisznó pecsenyét eszik sok gazda, kinek eddig meg kellett elégednie a száraz főzelékekkel, meg a málékenyérrel s a tejecskével. Ha kéménye volna a viskóknak, azt mondhatnék, hogy sok vaddisznó sonka füstölődik ott, de így csak annyit jegyezhetünk meg, hogy a szegény máramarosverhovinai ember nyitott padlásán felszálló füst minden oldalról vaddisznó húsba ütközik, mely aztán a húsvét érkezéséig úgy át meg átszaturálódott füsttel, hogy urak által is irigyelt komedencziául szolgált. A vaddisznók elejtése nem kerül oly nagy fáradságba, mint az elesetteknek elszállítása és a rajtuk való osztozkodás. Aki maga sújtotta porba, akarom mondani hóba áldozatát, az maga gondoskodott eltakarításáról, ha a vadkan ereje segítsé-