Sárospataki Lapok, 1882 (1. évfolyam, 1-53. szám)

1882-09-11 / 38. szám

659 SÁROSPATAKI LAPOK. Ha tenné, elitélné minden kálvinista még­ azt is, aki a zsinatolást kitalálta és legközelebb szőnyegre hozta. Ennyit a dolog és a leirat lényegére s érde­mére nézve Ami az orvoslásnak módozatát illeti: arra nézve d­r. Ballagi Mór úrnak azon nézetét tartom helyes­nek, melyet ő lapjában, e tekintetben, először nyil­vánított, de amelyet, mindnyájunk meglepetésére és sajnálatára, egy hét múlva visszavont. Nevezetesen: miután a zsinati szabályzatokat az egyes egyházkerületek, sőt az egyházmegyék is átvizsgálták, észrevételekkel, módosításokkal, javas­latokkal kisérték és pótolták, esetleg a tévesnek ítélt szakaszokat ki is törölték, s az ekként — bár akkor sem elég tüzetesen — megrostált javaslatokat vette aztán a zsinati törvényhozás fel­munkálata alapjánl: szerény nézetem s önkormányzati megcsontosodott elveim szerint, a leiratot most is tárgyaltatni kell előbb a megyéken, egyházkerületeken és úgy, ezek nézeteinek meghallgatása s módosításaik vagy javas­lataiknak kikérdezése után, lehet a zsinatban ez ügyet újból tárgyalni, s esetleg a szabályzatba valamit a leiratra vonatkozólag beilleszteni. Eredetileg a zsinat hatásköre nem is volt odáig kiterjesztve, hogy most mindjárt, az első lépésnél is, alkotmánysértést követhessen el, s egy miniszteri leiratot, a maga belátása szerint, beilleszthessen az egyházi szabályzatokba. Tudom, hogy a zsinati kép­viselők három évre választvák és utasítás nélkül vannak elbocsátva; tudom. De arra nem bocsátottuk el, arra nem hatalmaztuk fel őket, hogy a vett mi­niszteri leiratban érintett, reánk s rel, egyházi ön­­kormányzati elveken nyugvó alkotmányunkba beil­leszthessék , mert ezen veszélyes elvek a konventi előmunkálatokban nem voltak benn; ezek előttük s mindnyájunk előtt még akkor ismeretlenek, illetve tőlünk és szabályzati javaslatainktól idegenek valá­­nak. Ezekre nézve tehát a képviselők egyházmegyé­ink véleményét nem is ismerhették. Miből önként és logikailag következik, hogy meg kell azt tud­­niok. De ime oly kevés idő volt adva, hogy nem volt mikor irodalmi téren és egyházmegyei s kerü­leti gyűlésekben e tárgyakat megbeszélni és félő, hogy tájékozatlanul menvén fel ismét a zsinati tör­vényhozás termébe, olyat végeznek, amivel áldás helyett átkot árasztanak magyar reform egyházunkra mindörökre. Bezzeg, ha 1859., 1860-ban már lett volna zsi­natunk és igy járt volna el tisztében, most már Isten tudja : hol állanánk ?! Nem kerültünk volna-e az ál­lam gyámsága, kormányzása alá? Ha így akar eljárni a zsinat és az általa alkotott egyetemes convent, inkább szűnjék meg zsinat és convent mindörökre s éljünk baslakodva, de szabadon, függetlenül, testü­letekre, kerületekre oszolva, mint eddig. Azt ne tegye fel felőlem senki, hogy én a zsi­nati atyák bölcseségében, autonomikus érzelmeikben s rel. egyházunk iránt való meleg ragaszkodásuk, szeretetükben meg nem bízom ; vagy talán én, a por­szem, a parányiság, a hegyek fölé, a protestáns egy­házunk egén tündöklő fényes csillagok fölé akarnék kerekedni. Ah! dehogy. Én nagy férfiainkat a leg­­odaadóbb érzelmmel tisztelem, egekig magasztalom s becsülöm. De hát embereknek tartom őket is. Olya­noknak, akik tévedhetnek, botolhatnak, csalódhat­nak , szóval nagyjainkat sem tartom csalhatatlanok­nak. Azután legnagyobbjaink, zsinati atyáink épen legtekintélyesebb tagjai (ha ugyan résztvennének a zsinatban) felfogásom szerint, nem is egészen füg­getlenek a kormánytól s nem is lehetnek, miután annak maguk is tagjai, tényezői; és pedig olyan kormánynak, mely az önkormányzat elveivel s mond­hatni az önálló, független magyar nemzet érdekeivel, a kormányon is, merőben ellentétes politikai elvek­nek állanak szolgálatában. De az más dolog legalább eddig. Ha ott a nemzet többsége feladta is már ön­állóságát , nekünk, a magyar ref. egyháznak, ily jog­feladást végrehajtani nem szabad, hacsak a világ csúfjául kitenni magunkat nem akarjuk, hacsak az ország és a világ gyalázását magunkra vonni nincs hajlandóságunk. Mi tehát most a teendő ? ! . . . Első az lett volna, hogy a leirat küldetett volna le a kerületek, illetve egyházmegyékhez. De miután ezen túl vagyunk, inkább eredmény nélkül oszoljon szét a zsinat, mint a leiratban foglalt veszélyes el­veket ref. egyházunk alkotmányába beiktassa. Oszol­jék el, mint az 1790-iki tette. Az egyesülést alkossa meg a konvent, mint Török Pál és többen eleinte is tervezték; sőt mint az egyetemes convent , az egyetemes , hozzá felebbezett ügyekben eddig eljárt, úgy eljárhat ezentúl is, szentesítés és zsinati törvény­­hozás nélkül is. Dixi et salvavi animam meam! Videant consules! nequidres publica detrimenti capiat. Görömbei Péter: Még egy szó a miniszteri leiratra és a zsinathoz. Az 1881-ik október—november havában tartott köz­zsinatunk határozataira feleletül adott királyi „leiratot minden reformátusnak, sőt, mivel három százada már annak, hogy egyházszervezetünket, nagy vér- és kényáldozatokkal kivívott jogainkat, a nemzet úgy tekinti, mint a magyar alkotmány védbástyáját, minden igaz magyar hazafinak szívét a leg­fájdalmasabban érintette. Még elszomorítóbb az a hír, hogy a tegnapi napon már összeült zsinat, csak úgy röviden, a leiratban kívánt módosításokat el fogja fogadni. Nekünk, lelkészeknek, kiknek szerény helyzetünkben is, magunkat az egyházi jogok védelmezőjének kell tekinte­nünk , kötelességünk, hogy e módosítások ellen tiltakozzunk. Ez a leirat a legveszedelmesebb merénylet, mely valaha egyházalkotmányunk ellen megkísértetett. A jogfeladás e szerencsétlen korszakában, már maga a zsinattartás sem volt időszerű , sőt már akkor nagy veszélyt láttunk abban, hogy a polgári kormányzatnak módot adtunk arra, hogy legbensőbb ügyeinkbe döntőleg beleszóljon. Annál kevesebbé találjuk helyesnek azt, hogy a leirat felett oly hamarosan összeült a zsinat s dönteni fog felette, anélkül, hogy a küszöbön álló egyházkerületi gyűlések hangulatát megfigyelné, a közvéleményt meghallgatná. Nagy merészség egyfelől a jelen­ és utókor előtt a felelősséget ily könnyedén elvállalni; másfelől ugy látszik, hogy alatta az egyház köz­véleménye iránti figyelmetlenségnek is, hogy úgy mondjuk, némi árnyalata rejlik. Én szükségesnek láttam volna, hogy az egyházkerü­letek még ott is összehivassanak, ahol a gyűlésezési idő talán szokás szerint máskorra esik. Nagy fontosságú, sőt mondhatni: életbe vágó jogok feladásáról van ott szó! A leirat a sorok közt nyíltan ki­mondja, hogy iskoláink ügyei felett már nem sokáig rendel­ 660

Next