Sárospataki Lapok, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1888-03-26 / 13. szám
221 SÁROSPATAKI LAPOK. S mi következik e futólagos áttekintésből? A történeti továbbfejlesztés elve szerint, ha valakinek, úgy különösen nekünk, protestánsoknak, most már bizonynyal nem az lenne a teendőnk, hogy a lelkészeket hívjuk fel a népnevelés ügyében a segítségre, vagy megfordítva, a népiskolai nevelés megrövidítésével vigyünk a lelkészeknek egy kis segítséget, hanem az, hogy igényeinkhez mérten fejleszszük tovább a népnevelést a múlt idők által megkezdett irányban, kitűnő szakiéizakkal, s általában a népoktatásügy hathatósabb rendezésével; a lelkészeket pedig, kiknek hivataluk önállóan fejlődött ki, hagyjuk meg, sőt segéljük a történeti továbbfejlés útján. Ily fontos, egyetemes társadalmi érdekben apró számításokkal, mellékes körülmények latolgatásával nem sokra megyünk; ide egyetemes társadalmi netto kell, mert ellenesetben csak arról adunk bizonyságot, hogy korunk e két hivatalt önállóan tovább fejleszteni képtelen s méltán kérdezhetné majd korunk felől a jövő nemzedék az azt pártolóktól, ha élnének: ugyan, kérem, melyik hivatalnak szállott itt alá az agiója? Azt mondják egyfelől: végtelenül megnőttek a népiskolai igények. Nohát kérem, haladnunk kell bizonyosan a vallás dolgában is. Zúgolódó szó hallatszik másfelől: nem bírjuk talán az igényeket kielégíteni, erőnket felülmúlják azok. Hát felebb bizony nem repülhetünk, mint ameddig szárnyaink emelnek, bármiként akarnék is. A népnevelés ügyét, melynek ma legalább elvben minden mást alárendelni kíván, lázas, mondhatni mámoros lelkesültséggel igyekszik előbbre vinni a társadalom. Jól van, segítsünk a munkában erőnk mértéke szerint a segítséggel, még önzők is vagyunk, mert a műveltség általános haladásának haszna elsősorban mi ránk tér vissza, de a társadalom méltányos lesz irántunk, s nem hagyja számításon kívül, mert különben keservesen csalódnék, hogy természet szerint a lelkészeknek is, mint másnak, egy szív, egy fő és két kéz adatott a munkára, s abból még, hogy az orvos leginkább tartozik ismerni: mi a méreg és a legjobb tápanyag, nem következik, hogy ő egyszersmind a legügyesebb szakács. A protestáns társadalom, bár tagadhatatlanul, sokat tett a legújabb időben is, de azt nem merném állítani, hogy minden erejét végleg kimerítette volna az áldozatkészségben, sok régi óhajtás nem ment még ma se teljesedésbe, amelynek valósítása pedig nem áldozatkészséget, csak odaadóbb ügyszeretetet igényelne. Igaz, hogy sok helyen óriási terhet emel a szegény nép, de másutt ez a teher a helyzethez, a világi álláshoz mérve, aránytásánál csekély. Egy kis rendezgetés, pótolgatás, arányosítás anyagi emelkedésünk érdekében, sokat tehetne arra nézve, hogy az egyetemes papságból ne legyen egyetemes hivatású papság. Aggodalomra nincsen ok, csak ne maradjon el sokáig a kölcsönös felbuzdulás, az egyetemes actio, s biztosítva van számunkra a jövő. Azért, hát engedd meg nekünk, felfogva missiónknak múltját és jövőjét, engedd meg nekünk, te protestáns társadalom, épen azért, mert az idők nem kedvezők, hogy megmaradjunk mi mindnyájan őrállomásainkon te éretted, magunkért, egyházunk közösen féltett boldogságáért. ___ Molnár Ferenc. ISKOLAI ÜGY. Népiskolai felügyeletünk. Szerencsém volt a «Sárospataki Lapok» múlt évi 33. és 34-ik számában néhány szerény megjegyzést tenni Szász K. püspök «jelentésére, amelyben ő a tanítók ellen azt a súlyos vádat emelte, hogy nem töltik be hivatásukat lelkiismeretesen. El kell ismernem, hogy ezek a vádak legnagyobb részben alaposak, mert illetékes szakférfitól származnak, de kénytelen vagyok teljes tisztelettel kijelenteni, hogy némileg elfogultságból származnak, mert az iskola siralmas állapotáért anélkül sújtja a tanítókat, hogy mélyebben kutatná a baj egyéb okait, igyekeztem kimutatni, hogy ha a tanító nem felel meg a kor kívánalmainak, ha az iskolai tanítás-nevelés ki nem elégítő, akkor ne állítsuk oda a tanítót bűnbaknak, hanem pillantsunk be a tanítóképző-intézetbe és vizsgáljuk, de egészen elfogulatlanul a tanító kiképeztetését. Megfelel-e ez a követelményeknek ? Azt mondottam, hogy nem , mert feltéve, hogy a tanítás csakugyan képezhet tanítás és nem előadás vagy felolvasás az, ami a képzőintézetet azzá teszi, a minek lennie kell: gyakorló-iskola, a képző-intézet elengedhetetlen kiegészítő főrésze, vagy egyáltalában nincs, vagy ha van, a célnak meg nem felel És az 1868. XXXVIII. t. c. 13-ik §. dacára, a magyarhoni ág. hitv. evangélikusok négy egyházkerületében létező öt tanítóképző-intézetben , a képezdével közvetlen kapcsolatban lévő gyakorló-iskolája csak egy intézetnek van, a többi e célra a helybeli ev. gyülekezet elemi iskoláját használja» (1887. évi egyet. egyh. közgyűlésének jegyzőkönyve). De, hogy az egyetlen soproni tanítóképzőintézet gyakorló-iskolájában is (2 tanteremmel, 4 tanfolyammal, egy gyakorló-tanítóval, valamint egy másikban (felső-lövői) 7 tanfolyammal, 3 tanítóval, hogyan vezettetik be a leendő tanító az osztatlan iskola (ilyenek legnagyobbrészt a mi iskoláink) vezetésének művészetébe, azt már inkább csak képzelni lehet. Experimentálásra van utalva a fiatal tanító épúgy, mint az, aki az említetteknél még gyarlóbb gyakorló-iskolát látogatott. A gyakorló-iskola mostoha gyermeke egyházunknak. Miért ? Talán azért, mert a kántor-orgonista praeponderál, a tanító mellékes, amin tulajdonképen nem is kellene csodálkoznom, mert hiszen ide-oda az iskola nem lesz iskola, hanem műhely és a gyermekek alig fognak egyebet tanulni, mint egy vagy több iparágat. Dehát erre meg nem kell tanító, hiszen a mesterségből megélni nem tudó iparos jobban fogja a tanítói teendőket végezni, mint a tanító-képezdék hosszasan oktatott növendéke. De nemcsak a hiányos tanító-képzői előkészítés oka annak, hogy tanítóink nem felelnek meg a várakozásnak, hanem népiskolai ügyeink siralmas állapotának egy másik okát azon tényezőkben találom fel, amelyek hivatva volnának a tanító működését áldásosan előmozdítani, de e helyett — fájdalom — azt ismét csak az iskola kárára akadályozzák. És ez az iskolai felügyelet. Külföldön évtizedek óta napirenden van a tanfelügyelet kérdése a törvényhozás termeiben, tanítógyűléseken s mindenütt, ahol a tanügy iránt érdeklődnek, anélkül, hogy eddig még megoldást nyerhetett volna. Oka ennek nem annyira maga a tanfelügyelet , mert kétségtelen, hogy mindenki egyetért abban, hogy a tanfelügyelet szükséges , hanem inkább az, hogy elágaznak a vélemények, mihelyest ahoz a kérdéshez jutunk : ki legyen iskola- vagy tanfelügyelő? Vagy kinek van joga az iskolai felügyelethez : papnak vagy tanférfinak ? És ekkér a tanfelügyelet kérdése személyes és peres kérdéssé válik pap és tanférfi között. Németországban csaknem kizárólagosan e kérdés körül forog a vitatkozás, de nincs véleménykülönbség arra nézve, hogy a tanfelügyeletnek szakszerűnek kell lennie. A lelkész felsőbb tanulmányait és hagyományos jogát viszi fegyver gyanánt a harci porondra, a tanító működésében szerzett közvetlen szaktapasztalatát meg a méltányosságot és követeli, hogy a tanítók vezére tanító ■•,1-2