Sárospataki Lapok, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-26 / 13. szám

221 SÁROSPATAKI LAPOK. S mi következik e futólagos áttekintésből? A tör­téneti továbbfejlesztés elve szerint, ha valakinek, úgy különösen nekünk, protestánsoknak, most már bizony­nyal nem az lenne a teendőnk, hogy a lelkészeket hív­juk fel a népnevelés ügyében a segítségre, vagy megfor­dítva, a népiskolai nevelés megrövidítésével vigyünk a lelkészeknek egy kis segítséget, hanem az, hogy igénye­inkhez mérten fejleszszük tovább a népnevelést a múlt idők által megkezdett irányban, kitűnő szakiéi­zakkal, s általában a népoktatásügy hathatósabb rendezésével; a lelkészeket pedig, kiknek hivataluk önállóan fejlődött ki, hagyjuk meg, sőt segéljük a történeti továbbfejlés útján. Ily fontos, egyetemes társadalmi érdek­ben apró számí­tásokkal, mellékes körülmények latolgatásával nem sokra megyünk; ide egyetemes társadalmi netto kell, mert ellen­esetben csak arról adunk bizonyságot, hogy korunk e két hivatalt önállóan tovább fejleszteni képtelen s mél­tán kérdezhetné majd korunk felől a jövő nemzedék az azt pártolóktól, ha élnének: ugyan, kérem, melyik hiva­talnak szállott itt alá az agiója? Azt mondják egyfelől: vég­telenül megnőttek a népiskolai igények. Nohát kérem, haladnunk kell bizonyosan a vallás dolgában is. Zúgo­lódó szó hallatszik másfelől: nem bírjuk talán az igé­nyeket kielégíteni, erőnket felülmúlják azok. Hát felebb bizony nem repülhetünk, mint a­meddig szárnyaink emel­nek, bármiként akarnék is. A népnevelés ügyét, mely­nek ma legalább elvben minden mást alárendelni kíván, lázas, mondhatni mámoros lelkesültséggel igyekszik előbbre vinni a társadalom. Jól van, segítsünk a munkában erőnk mértéke szerint a segítséggel, még önzők is vagyunk, mert a műveltség általános haladásának haszna elsősor­ban mi ránk tér vissza, de a társadalom méltányos lesz irántunk, s nem hagyja számításon kívül, mert különben keservesen csalódnék, hogy természet szerint a lelké­szeknek is, mint másnak, egy szív, egy fő és két kéz adatott a munkára, s abból még, hogy az orvos legin­kább tartozik ismerni: mi a méreg és a legjobb táp­anyag, nem következik, hogy ő egyszersmind a legügye­sebb szakács. A protestáns társadalom, bár tagadhatatlanul, sokat tett a legújabb időben is, de azt nem merném állítani, hogy minden erejét végleg kimerítette volna az áldozat­­készségben, sok régi óhajtás nem ment még ma se tel­jesedésbe, a­melynek valósítása pedig nem áldozatkész­séget, csak odaadóbb ügyszeretetet igényelne. Igaz, hogy sok helyen óriási terhet emel a szegény nép, de másutt­­ ez a teher a helyzethez, a világi álláshoz mérve, arány­­­­tásánál csekély. Egy kis rendezgetés, pótolgatás, arányo­sítás anyagi emelkedésünk érdekében, sokat tehetne arra nézve, hogy az egyetemes papságból ne legyen egyete­mes hivatású papság. Aggodalomra nincsen ok, csak ne maradjon el sokáig a kölcsönös felbuzdulás, az egyete­mes actio, s biztosítva van számunkra a jövő. Azért, hát engedd meg nekünk, felfogva missiónknak múltját és jövőjét, engedd meg nekünk, te protestáns társada­lom, épen azért, mert az idők nem kedvezők, hogy meg­maradjunk mi mindnyájan őrállomásainkon te éretted, magunkért, egyházunk közösen féltett boldogságáért. ___ Molnár Ferenc. ISKOLAI ÜGY. Népiskolai felügyeletünk. Szerencsém volt a «Sárospataki Lapok» múlt évi 33. és 34-ik számában néhány szerény megjegyzést tenni Szász K. püspök «jelentés­ére, a­melyben ő a tanítók ellen azt a súlyos vádat emelte, hogy nem töltik be hi­vatásukat lelkiismeretesen. El kell ismernem, hogy ezek a vádak legnagyobb részben alaposak, mert illetékes szakférfitól szár­maznak, de kénytelen vagyok teljes tisz­telettel kijelenteni, hogy némileg elfogultságból származ­nak, mert az iskola siralmas állapotáért anélkül sújtja a tanítókat, hogy mélyebben kutatná a baj egyéb okait, igyekeztem kimutatni, hogy ha a tanító nem felel meg a kor kívánalmainak, ha az iskolai tanítás-nevelés ki nem elégítő, akkor ne állítsuk oda a tanítót bűnbaknak, hanem pillantsunk be a tanítóképző-intézetbe és vizs­gáljuk, de egészen elfogulatlanul a tanító kiképeztetését. Megf­elel-e ez a követelményeknek ? Azt mondottam, hogy nem , mert feltéve, hogy a tanítás csakugyan képezhet tanítás és nem előadás vagy felolvasás az, ami a képző­intézetet azzá teszi, a minek lennie kell: gyakorló-iskola, a képző-intézet elengedhetetlen kiegészítő főrésze, vagy egyáltalában nincs, vagy ha van, a célnak meg nem felel És az 1868. XXXVIII. t. c. 13-ik §. dacára, a magyar­honi ág. hitv. evangélikusok négy egyházkerületében létező öt tanítóképző-intézetben , a képezdével közvetlen kapcsolatban lévő gyakorló-iskolája csak egy intézetnek van, a többi e célra a helybeli ev. gyülekezet elemi is­koláját használja» (1887. évi egyet. egyh. közgyűlésének jegyzőkönyve). De, hogy az egyetlen soproni tanítóképző­­intézet gyakorló-iskolájában is (2 tanteremmel, 4 tan­folyammal, egy gyakorló-tanítóval, valamint egy másik­ban (felső-lövői) 7 tanfolyammal, 3 tanítóval, hogyan vezettetik be a leendő tanító az osztatlan iskola (ilyenek legnagyobbrészt a mi iskoláink) vezetésének művésze­tébe, azt már inkább csak képzelni lehet. Experimentá­­lásra van utalva a fiatal tanító épúgy, mint az, a­ki az említetteknél még gyarlóbb gyakorló-iskolát látogatott. A gyakorló-iskola mostoha gyermeke egyházunknak. Mi­ért ? Talán azért, mert a kántor-orgonista praeponderál, a tanító mellékes, a­min tulajdonképen nem is kellene csodálkoznom, mert hiszen ide-oda az iskola nem lesz iskola, hanem műhely és a gyermekek alig fognak egye­bet tanulni, mint egy vagy több iparágat. Dehát erre meg nem kell tanító, hiszen a mesterségből megélni nem tudó iparos jobban fogja a tanítói teendőket végezni, mint a tanító-képezdék hosszasan oktatott növendéke. De nemcsak a hiányos tanító-képzői előkészítés oka annak, hogy tanítóink nem felelnek meg a várakozásnak, hanem népiskolai ügyeink siralmas állapotának egy má­sik okát azon tényezőkben találom fel, a­melyek hivatva volnának a tanító működését áldásosan előmozdítani, de e helyett — fájdalom — azt ismét csak az iskola ká­rára akadályozzák. És ez az iskolai felügyelet. Külföldön évtizedek óta napi­renden van a tanfel­ügyelet kérdése a törvényhozás termeiben, tanító­gyűlé­seken s mindenütt, a­hol a tanügy iránt érdeklődnek, a­nélkül, hogy eddig még megoldást nyerhetett volna. Oka ennek nem annyira maga a tanfelügyelet , mert kétség­telen, hogy mindenki egyetért abban, hogy a tanfelügye­let szükséges , hanem inkább az, hogy elágaznak a véle­mények, mihelyest ahoz a kérdéshez jutunk : ki legyen iskola- vagy tanfelügyelő? Vagy kinek van joga az iskolai felügyelethez : papnak vagy tanférfinak ? És ekkér a tan­­felügyelet kérdése személyes és peres kérdéssé válik pap és tanférfi között. Németországban csaknem kizárólagosan e kérdés körül forog a vitatkozás, de nincs véleménykülönbség arra nézve, hogy a tanfelügyeletnek szakszerűnek kell lennie. A lelkész felsőbb tanulmányait és hagyományos jogát viszi fegyver gyanánt a harci porondra, a tanító működésében szerzett közvetlen szaktapasztalatát meg a méltányosságot és követeli, hogy a tanítók vezére tanító ■­•,1-2

Next