Somogyi Néplap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 11. szám
RIPORTEREINK JELENTIK Este tíztől reggel hatig Jön a „farkas Jön.A [UNK] farkas" hajnali négykor A fáradtságot hívják így a gyűrűsfonóban. Figyeltem a munkásnők fürge ujjait, motolla gyorsaságával igazították a fonalat, cserélték az orsókat. Tizenegy körül felcsattant egy-egy nevetés, aztán csak a mozdulatok árulkodtak az energiáról. Az arcokra akaratos vonások ültek éjjel kettő felé. Nehéz volt újra kezdeni az éjszakázást... Négykor megjött a »farkas". — Ilyenkor már fáradt vagyok egy kicsit... Néha az ujjam mintha ellenállna. Hiába csattognak ekkora zajjal a gépek, az én fülem megszokta már. Ha hirtelen csend lenne, az szinte fájna. Én szeretem az éjszakai műszakot. De még vannak többen is, akik szeretik. Ilyenkor nyugalmasabb minden, zavartalanul megy a munka. Délelőtt a szerelők is járnak, így nyugodtan elérem a buszt és a vonatot, mert Dombóvárról járok ide. Ha délelőttös vagyok, akkor néha lekésem... mert a kaposváriak nem engednek bennünket előre. Szeretem az éjjeli műszakot Ja, ezt mondtam Látja, azért csak elfárad már az ember. Hajcsár Ilona kezén mégsem látszik a fáradtság. Az üres orsókat gyorsan rakja a gépbe. Vigyáz a szálra, amely kényesen, tekereg az acélhengerek között. — Ha valaki nagyon elálmosodna, mindjárt elszakad a szál. És ettől alaposan felébred. .. A textilművekben van aki éjszaka is jónapottal köszön. Igaz, hogy ez félig tréfa, de mégis amolyan komolyabb tréfa. A gép, a munka mindig egyforma energiát követel. Mutattak egy asszonyt, aki textilmunkás dinasztia tagja, hozzászokott az éjszakázáshoz. Beszéltem olyan férfival, aki reggel hatkor végez a sportolóban, de csak késő délelőtt kerül ágyba. A műszak után vonatra ül... Egy asszony: — Hogy mit segít a vállalat? Kérem, a gépeknek éjszaka is menni kell! Nekünk pedig keresni! Az kell, hogy megértsék, ha gondunk-bajunk van. Úgy hozta a sors decemberben, hogy í beteg lett az anyósom. Tudja, milyen munkaerőhiány volt itt?! Némelyik részlegnél több mint tízen hiányoztak. De mégis megértették, hogy otthon kell maradnom. Én nem mennék el innen. Egy másik asszony: — Én öt órát, ha alszom. Mert jön a gyerek, bevásárolni és főzni kell. Aztán jön a férjem. Mire mindennel készen vagyok, már este van, indulni kell vissza... Azt hiszem, ezektől a családos asszonyoktól kívánja a legnagyobb helytállást ez az éjszaka. És a legtöbb megértést a férjektől. Mert az öt órai alvás kevés. Olyan mondta, aki próbálta — éveken keresztül. A gyűrűsfonóban csak félszavakat lehet elkapni a gépsorok között. Mikor a nevét mondta valaki, az egyik szótagot elmosta a gépzúgás. De ők megszokták már. A hirtelen csend fájna is talán. Tröszt Tibor A mindennapi kenyerünk — Mit szól az elhanyagolt, vizes raktárhoz? — Én ehhez nem tudok szólni. Ha a vállalatnak jó, nekünk jó. — Milyen lesz a mai péksütemény? — Fejletlen az áru. Nincs arra kifejezés, hogy milyen a per, mert az anyagraktár zár Együtt érkeztem a négy váltóval a keddet kezdő órákban, pontosan nulla óra ötvenkor a kaposvári 8-as számú sütőüzembe. Az éjszakai műszak tíz perc múlva kezdődött. A műszakváltás hosszúra nyúlt, két óra is elmúlt, amikor az esti pékek közül a legutolsó is elhagyta az üzemet A megrendelt árut el kellett készíteniük. A szemérmes péklány A vizes lisztraktárban egy szőke lányra fordul a fényképezőgép lencséje. — Jaj, nehogy benne legyek az újságban — néz rám későn. — Megtudná az édesanyám, hogy a pékségben dolgozom. Még úgy hiszi, hogy ápolónőképzőbe járok. Érettségim van, s ebben a szakmában? ... De itt jobban keresek. Az esti műszakosok közül legutoljára Fodor Jenő és Fodor Anna távozott A papa harminc éve dolgozik a szakmában, pék, lánya árukiadó. Rövid családi megbeszélést tartottak, mert együtt a família — Fodor Annát édesanyja váltotta ugyanis. A havi bért számolták össze: Fodor Jenőné 1600 forintot, lánya 1400, Fodor Jenő 3000 forintot ad a közösbe. Steiner József, Kovács János, Horváth László és Micsinai Péter az éjszakás. Steiner József közülük a legidősebb, mestervizsgázott pék, harmincnyolc éve dolgozik a szakmában. — Változott-e valamit ennyi év után a pékek munkája? — Csak a mennyiségi termelésben állott be változás. Egyébként a péksütemények receptje a régi. Azaz: hiányzik belőle a diamait, a maláta, kivonat, melytől olyan jellegzetes íze és színe volt a kiflinek, lisztünk. Hogy hol vannak ilyenkor a technológusok? ... Sok a panasz 1969. VIII. hó 27-én kelt bejegyzést írok ki a jegyzetfüzetembe az ellenőrzési naplóból. »A minőség nem megfelelő. Zsemle: apró, fejletlen, világosra sült. Gőztelen kemence miatt." Fél háromkor leállt a kiflisodró gép. Egy nappal ezelőtt javították. Átszereltek egy másikra, de az is rossz. Telefonon értesítették a kenyérgyár karbantartóját, hogy azonnal javítsa meg a hibás gépet. — Itt állunk megfürödve — hangzik bosszúsan. Mire három órára megérkezett a szerelő néhány kulccsal, már megjavították a gépet. A szerelő is csak »bűvölheti" ilyenkor éjjel a meghibásodott sóvá. Négy óra húszkor a kemencébe vetés közben megsérült Micsinai Péter. A vöröskeresztes doboz zárva. Vérző mutatóujját tésztamasszával »kötözte« be. A munka egyébként egyhangúan telt. Fél ötkor megkezdődött friss péksütemények szállítása. Az első kocsiszállítmány a Rokkanttelepre indult. A rendelés tízezer zsemlére, hatezer tejeskiflire, háromszázhetven bucira, háromszáznyolc zsúrkenyérre, kétezerötszáz vajaskiflire, huszonöt szegedire, negyven sóskalácsra, hatszázhúsz sóskiflire és ezerhétszáz nagykiflire szólt A nyolcas sütőüzem éjjeli termelésének minőségéről 345. számú tejboltban érdeklődtünk röviddel a szállítás megkezdése után. Peregi Istvánná boltvezető: — Megkaptunk minden árut a kenyér kivételével. Tegnap nagyon csúnya volt a péksütemény, ma tűrhetőbb már. Uorányi Barna. Műszakváltás. Együtt a fodor család. Nem telefonszám a cím, s nem is holmi tippkombináció a lottózók számára. Mindennapi jelentése van, a szó legszorosabb értelmében. Tizenkét óra szolgálat. Huszonnégy óra pihenő. 12-24 így csinálják éveken, évtizedeken keresztül, így. Tekintet nélkül az időjárásra, a napszakra, családi vagy más ünnepekre. Ez a szolgálat rendje. Az éjszakai köd egyre sűrűsödik, s a vasúti felüljáróról csak súlytalan gomolygása látszik. Minden csendes, nagyon csendes. Aztán váratlanul szinte a fülem mellett reccsen a hangszóró: »Fővonal mellett vigyázni! Bejár az 1079-es!" A vasút éjszakai életjele ez. Gallovich József főintéző: — A vasúton sohasem áll meg a munka. A forgalom nem szünetelhet, legföljebb a ritmusa lassul vagy gyorsul az éjszakák és a nappalok váltakozásával A sínek mentén botorkálunk. Síktolatás zaja, autóberregés, konténerek gurulása és pisla fények a ködből mutatják az utat. Az egyes számú toronyban, a falak mellett húzódó padon öt rakodómunkás ül. Melegszenek. Vacsoráztak. Este héttől kemény öt órát dolgoztak szomszédos Dénestelepen. Mozaiklapokat raktak ki. A hármas számú toronyban ketten is figyelik a ködbe burkolt pályatestet. Mikó István váltókezelő már harmincegy éve dolgozik a MÁV alkalmazottjaként. — Huszonnégy váltóval bajlódom — mondja. — Egy-egy éjjeli műszak alatt hatvanszor-hetvenszer legalább kerülnek a kezem alá Komoly erőpróbát is jelent mindegyik alkalom. De próbálja meg ön is! — Havonta hány esetben éjszakázik? — Általában kilenc-tíz alkalommal. — Kap ezért külön díjazást? — Hogyne. Hat forint (!) pótlékot éjszakánként. A hatalmas darabáruraktárban szinte elvész a sürgőforgó öt ember. A vagonnak rövidesen Záhonyba, s onnan a Szovjetunióba kell jutnia, tele a Kaposvári Ruhagyár termékeivel. Jól benne járván az éjszakában, a fáradtság jeleit fürkészem arcukon, mozgásukon. — Tengerésznek nem számít a rum, s a vasutasnak az éjjelezés — mondják. Aki itt dolgozik, előbb-utóbb belejön. Persze, azért más a nappali alvás... A hangszóró ismét jelez, ezúttal azt, hogy a Zágráb— Budapest között közlekedő Adriatica exprisz kalauza is egész éjjel érkezik, talpon van, de más a kényelmes pullmanokban jegyeket ellenőrizni, mint a nyílt pályán vagy az őrházakban vállalni a szakszerű, pontos menetirányítást, anyagmozgatást. Az Adriatica gőzfelhőbe takarózva kihúz az állomásról, ügyet sem vet az éjszakásakra. Csupor Tibor :Jön a kanizsai gyors! Embléma a kék köpenyen kék, a másik oldalon pedig folyik a termelés. Panni csoportja, harmincöt lány néni és asszony »hosszúzik«. Délutáni hattól reggel hatig ülnek a vaslábú, fatámlás székeken. — Vajon ki lehet ez? — olvasom a tekintetekből, persze a kék köpeny főnököt sejtet. Az egyik szerelő, aki a sajtolóban mats röptű előadást tartott a balesetveszélyes gépekről hozza a hírt, hogy nem kell félni, csak bámészkodni fog egész éjjel, semmi vizet nem zavar. A kedélyek megnyugszanak, a munka megy tovább, én pedig letelepszem Panni néni mellé — aki egyáltalán nem nénik, mert beszélgetve gyorsabban eltelik az éjszaka. A mennyezeten egy sorban húsz neon ég, sápasztó hideg fényük fárasztja a szemet, de az asszonyok már megszokták, mint ahogyan már mindent megszoktak, ami a munkájukkal jár. Kezük szédületesen mozog ide-oda, a beidegzett mozdulatokat akár behunyt szemmel is elvégezhetnék. Éjfélig szól egy táskarádió, utána Lacikát, az ifjú segédmunkást unszolják a lányok, hogy énekeljen. A keze-lába kajla, kamasz szívesen tesz eleget a kérésnek, s a hangján nevetni kell, mert munka közben mindig kell valamin nevetni, ami feloldja egy pillanatra a monoton egyhangúságot. Két óra felé az álmosságtól égni kezd a szemem, már csak a kezeket látom, s nem azt a hajlékony drótot, melyet egyetlen mozdulattal kell egy lombostűhegynyi lyukba fűzni. — Kislányok — áll fel Panni néni —, hajtsunk rá. — S a kislányok, akik között nem egy háromgyerekes családanya, ráhajtanak. Itt mindenki kislány, mert ez a hang kell ide, kettőtől fél négyig, a legnehezebb másfél órára, amikor lassulnak a mozdulatok, recseg-ropog a görnyedt derék és káprázik a színektől a szem. Mint amikor a beteg túljutott a krízisen, olyan felszabadultan kapcsolták be hajnalban ismét a rádiót, ahonnan pattogó zene áradt, s Lacika énekelt rá valamit, de már kevesebben nevettek.ezen A műszaknaplóba a gyártmány- és darabszámon kívül még az is bekerül, hogy az egyik asszony két gyermeke megbetegedett, s anyanapot kért. Aztán lekerülnek a köpenyek, s az autóbuszra való felszállásnál már senki sem fáradt, úgy gyömöszöli a másikat, mintha nem tizenkét órát munka maradt volna ott, a vaslábú, fatámlás széken. A Villamossági Gyár szereldéjének tizenkétórázó, harmincöt női dolgozójából harmincan 8—10 óra között érnek falujukba, s délután két-három óra között indulnak vissza a következő fél napra saiy fiéra A nyolcas buszra talán negyvenen szálltunk fel a vasútállomás előtt, de mire elértük a Villamossági Gyárat, megtelt a kocsi, s az üzem előtt ki is ürült A művezető kezet nyújt, kapok egy kék köpenyt, bal karján a gyár háromszögű emblémája. — A sajtolóban nem fogja sokáig bírni a zajt, de menjen át a szereldébe, ott csönd is van, meleg is van, aztán csak nézelődjön... Nézelődtem. Számomra teljesen ismeretlen rendeltetésű alkatrészek készültek a hatalmas műhelycsarnokban, az egyik gép lemezt lyukasztott, a másik menetet vágott, a harmadik pedig kackiás V betűt hasított a fél diónyi nagyságú sárgaréz sapkákba. Megcsodáltam néhány félautomatát, s a zajtól félig süketen átmentem a szomszédos terembe, ahol a biztosítékok készülnek. A művészi rendetlenséget mindig értékeltem, s az arcát változtatni készülő csarnok kalapemelést parancsolt. A jobb oldali részen már félig kész az új szalag, gombok, kapcsolók és fekete sky szé- Néhányan a hosszú műszakból. YOHOGI'S NÉPLAP Szerda, 1978, #»n«ár 14,