Somogyi Ujsag, 1898. július- december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-05 / 27. szám

V. árfolyam. »SOMOGYI ÚJSÁG« 1898. julius hó 5. egyedüli eszköz, a forrásvíz élvezése. En­nek kivihetőségéről, valamint az egész füzetről bővebben legközelebb szólunk, összegében elkerülhetetlen, hogy Kaposvár ne kényszerüljön forrásvizet használni ivóvíznek. Ennek költségeiről, kivihetősé­géről, melyet oly szépen old meg ez a de­rék munka, legközelebb bővebb alapon fogunk számot adni. — Jégvihar. Szépen álltak a vetések, gyönyörűség volt nézni. A múltkori hosszas esőzések sem igen ártottak meg neki. Örült a gazda Isten áldásának, örömmel gondolt Péter-Pál napra, a­mely után megpendül a szabadban az élesre fent kasza, hogy learassa a­­gazda fáradságos munkájának jutalmát. És ime, rövid néhány óra alatt tönkre van téve az öröm, a határon jég­­felhő vonul keresztül és a leomló jégtömeg tönkreteszi a termést. Megyénket is ugyan­csak meglátogatta az Isten haragja. Leg­nagyobb kárt okozott a jég a lengyeltótii járásban, valamint Osztopán Somogyvár, Jaád, Kis-Korpád, Csököly és Gige község­ben. Jutott azonban az áldásból a megye déli részének, sőt városunk közvetlen szomszédjának, Szenna községnek is. A Fonyód fürdőtelepen igazán moz­galmas az élet, alig van olyan ház, a­hol idegen vendégek ne lennének szálláson, mert a szállodában már szoba nem kapható. Csakúgy tarkál a part a délelőtti órákban az üdülő közönségtől Egyszóval Fonyód­­fürdő­telep, elmondhatjuk, hogy két rövid év alatt,már tekintélyes fürdőhelylyé lett, és hogy ez most már rohamosan fog hal­­adni a teljes kifejlődés felé, ahhoz többé kétség nem férhet. — Philippovich István a kultuszminiszter által Somogy vármegyébe áthelyezett kir. segédtanfelügyelő — folyó hu­m­án hiva­talos működését megkezdette. — Elgázolta a vonat. A déli­ vasút gyors­vonata — mint tudósítónk írja — múlt hó 24-én elgázolta a 124. számú pályaőr nejét, a ki szenvedett sérülések folytán rögtön meghalt. — A kir. tanfelügyelőség­ hivatalos órái július hó elsejétől kezdődőeeg reggel 7-től d. u. 1 óráig fognak megtartatni. — Holdfogyatkozás volt folyó hó 3-án, mely alkalommal csaknem teljesen elsötéte­­dett a hold. Az égboltozat felhőtlen lévén, igen sokan gyönyörködtek Fonyód-fürdő­­telepen a fenséges Balaton tükrén a szép égi tüneményben. IRODALMI KERT. Báli emlékek. Szólt édes hangja a zenének, Mikéntha bűbájos tündérek Varázsos tánczot lejtenének . Úgy tetszett nékem az a látvány, Mikor a nagy teremben állván, Végignéztem a sok szép lánykán. Kábító képtől meghatottan A szép sereg közt megállottam: S az ingó, nagy tömegből nyomban Kivált egy bájos nő alakja, Ruhája, fodros, tiszta habja Előttem szépen elhaladva, Mosoly sugárzott kék szemében S midőn e két csillagba m­értem, Rebegtem lázas epedésben : Te vagy az, lelkemnek bálványa, Te, a kedves, mosolygó lányka, Éltemnek édes üdve, álma . .. Neved suttogva önfeledten Karcsú derekad átöleltem S repültünk át a fényes termen . . . Megdobban a szivem, valahányszor te­­reád gondolok: szerelemi Valami jóleső, mámorba ringató illatot érzek, a május illa­tát és beleképzelem magam abba a korba, a­mikor még szerettem, hittem, a­mikor még a szenvedés is öröm volt nekem. Tudom, kiérzem, gyönge az én tollam ahhoz, hogy leírja azt a nagy szerelmet, most. .. kopott, üres szívvel. Gyöngeségem tudatában szeretném visszerezni a sok el­pazarolt csókjaimat és a könnyelműen elté­­kozolt érzéseket. Hiába, hiába .... .... Ott könyököltünk az ablakban és néztünk le a Jükörútra, a­hol valami lázas idegességgel mozgott a nép. Este volt, egyike azoknak a kellemes nyáreleji estéknek, a­mikor még a főváro­siak is szívnak egy csöpp üde egészséges levegőt. Azért ellepték az aszfaltot. Fölhang­zott egy-egy jókedvű kac­agás is, egyébként nincs semmi különös az egészben — haladt lassan, nagyon lassan, hosszú széles szalag­ban a nép, szinte czammogott. Hasonlított az egész egy fiatal, életerős asszonyhoz, a­ki leánykorában oly könnyen mozgott és mihelyt pár hónapos asszony, séta közben Hoszni kacsád fűzve karomba — Bár mindörökkön tartott volna — Sétáltunk lassan, andalogva . . . Borongva gondolok a bálra, Midőn szemed fényes sugára Ragyogva hullott bus orczámra . . . S szivem megtelik újra kéjjel Lázas örömmel, üdvösséggel, Miként ez édes, bűvös éjjel. Vajda Elemér A szerelem. ... Nem tudom, hogy van, sokszor önkéntelenül is egy ismeretlen világba jutok, a­hol a múlt sötét távlatából megjelennek egyes alakok. Jönnek, jönnek azon a hosszú utón, némelyik arc­án az öröm látszik, a másikon valami borús fájdalom ül és úgy jön szomorú arc­c­al, kisírt szemmel, gyá­szosan. Minél közelebb érnek hozzám, annál ösmerősebbek lesznek, némelyiküket egészen felismerem, tisztán látom kibontakozni abból a ködből, a­minek a neve: feledés. Hosszasan elnézem ezeket a ködbe meg árnyba foszló alakokat és — mintha ajkuk lett volna —, elkezdenek beszélni a múltról, örömről, szerelemről, boldogságról, kínről, szenvedésről... Hiszen régi isme­­rősök. Aztán eltűnnek és megjelen egy szép, lengő árnyék, leomló, dúsfekete hajzata van, szelíd, jóságos szemmel tekint rám és sut­tog a mi szerelmünkről. Mindig csöndesebb, lágyabb lesz a hangja, aztán könybe borul a szeme és kic­slt keservesen, igazán... Halvány szomorú az arcza, mintha sok lelki szenvedésen ment volna keresztül. Mégis a legszebb valamennyi fantom között. .... Közbe-közbe valami nagyon szo­morú nóta is belecsendül az egészbe — az én ébren álmodásomba, az is tele van gyász­­szál, mintha, csak két tönkretett lelket kisérne a temetőbe: egy szerelmes, boldog­­talan­leányt s egy pályatévesztett nyomorult fiút.... .... Mikor vége van ennek az álom­szerű jelenésnek, elkezdek gondolkozni, hi­szen olyan jól esik visszagondolni a múltra. Mert én is szerettem, tiszta, szentséges szerelemmel!... I. elegáns lomhasággal kapaszkodik a férje karjába. .... Hosszasan néztünk egymás sze­mébe. Jó volt egy pillanatra megfeledkezni mindenről-mindenről. Azt hittük a mi szerelmi extázisunk­­ban, hogy nincs az életben boldogtalanság. Visszagondoltunk arra az estére, a­mikor a Nemzeti Színházban végignéztünk Pailleron pompás darabját: »A hol unatkoz­nak» és annyira lelkesedtünk Reville her­­czegnőnek azért a mondásáért: »Higgyék el, az életben a legnagyobb gyönyörűség a sze­relem !« Nem voltunk képesek odapillantani az élet kulisszái mögé, a­honnét sokszor fáj­dalmas sóhajtás, szivettépő sírás hallatszik. Azt se tudtuk, mi lesz, csak annyi volt az egész : szerettük egymást azzal az őrületes szerelemmel, úgy a­hogy csak egy­szer képes az ember szeretni, szerettük­ egy­­mást azzal az édes, boldogságos érzelemmel, a­mit most sokszor szentimentalizmusnak gondolok. Istenem ! olyan jó is volt akkor egy perezre megfeledkezni a világról . .. De azután, mintha hűvös szél jött volna a városliget felől, fölébredtünk az álomból, ujjaink hirtelen kisiklottak egy­másból. Eszünkbe jutott, hogy mi soha — de sohase lehetünk egymásé. És akkor odahajtottad a fejedet a vál­­lamra és azt daloltad elhaló, suttogó hangon : »Mit is ér a mi szerelmünk. Ha egymásé nem­ lehetünk Sohasem* . .. I­. .... A bucsúzás. Attól féltünk legin­­kább, de hiába. Szerettem volna egyszerűen megszökni, hogy ne tudj semmit rólam, de nem lehetett.. Mikor elmentem azon a szép nyári délelőttön a házatok előtt, valami legyőzhetetlen vágy fogott el, hogy mégis látnom kell téged. Azt hittem, jót tesz a búcsúzás. Mit is kerestem volna ott melletted : szegény, nyomorult, szürke gyerek, a­kinek nem volt egyebe, csak a szíve, az meg mit ér a mai világban : semmit. Te hozzászoktál a fényhez, a gazdag­sághoz, én a szenvedéshez. Már előre próbálgattam, mit fogok neked mondani. Hát csak azt:Etuska feledjen el, hiszen úgy sem ér a mi szerelmünk semmit . .. Mégis most is látlak képze­letben. Ki volt sírva a szemed és én olyan szomorúnak láttam mindent abban a pazar eleganciával berendezett szobában. Temetés volt a mi bucsúzásunkban. Eltérnél­tük azt a mélységes, szenve­désben is boldog szerelmet. Hasonlított a mi bucsuzásunk egy zseniális, fiatal festő képére. Egy szegény asztalos családjában meghalt valaki . Szo­morú csöndesség volt a kis szbában és az édes atya fájdalomba borult arczc­al gya­lulja a koporsót Ott künn pedig ragyogó napfény sziporkázik, mintha semmi köze se lenne a természetnek ahhoz, csak ott, ebben a kis szobában van gyász. ... Mi is sirattuk, eltemettük, gyászol­tuk a szerelmünket és míg kívülről behatolt a zaj a vidám, kaczagás a szobában és a nehéz selyemfüggönyön beszűrődő nap­sugár vígan tánczolt a bútordarabokon, addig — micsoda antitézis ! — szomorú, megtépett szívvel búcsúztunk. Most már csak arra emlékszem, amikor te odaültél a zongorád mellé és ezt a nótát játszottad. Ha te elmész nemsokára messzire, jutok-e majd néha-néha eszedbe ... A végén reáborultál a zongorára és ott zokogtál csöndesen.

Next