Somogyi Ujsag, 1898. július- december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1898-07-05 / 27. szám
V. árfolyam. »SOMOGYI ÚJSÁG« 1898. julius hó 5. egyedüli eszköz, a forrásvíz élvezése. Ennek kivihetőségéről, valamint az egész füzetről bővebben legközelebb szólunk, összegében elkerülhetetlen, hogy Kaposvár ne kényszerüljön forrásvizet használni ivóvíznek. Ennek költségeiről, kivihetőségéről, melyet oly szépen old meg ez a derék munka, legközelebb bővebb alapon fogunk számot adni. — Jégvihar. Szépen álltak a vetések, gyönyörűség volt nézni. A múltkori hosszas esőzések sem igen ártottak meg neki. Örült a gazda Isten áldásának, örömmel gondolt Péter-Pál napra, amely után megpendül a szabadban az élesre fent kasza, hogy learassa agazda fáradságos munkájának jutalmát. És ime, rövid néhány óra alatt tönkre van téve az öröm, a határon jégfelhő vonul keresztül és a leomló jégtömeg tönkreteszi a termést. Megyénket is ugyancsak meglátogatta az Isten haragja. Legnagyobb kárt okozott a jég a lengyeltótii járásban, valamint Osztopán Somogyvár, Jaád, Kis-Korpád, Csököly és Gige községben. Jutott azonban az áldásból a megye déli részének, sőt városunk közvetlen szomszédjának, Szenna községnek is. A Fonyód fürdőtelepen igazán mozgalmas az élet, alig van olyan ház, ahol idegen vendégek ne lennének szálláson, mert a szállodában már szoba nem kapható. Csakúgy tarkál a part a délelőtti órákban az üdülő közönségtől Egyszóval Fonyódfürdőtelep, elmondhatjuk, hogy két rövid év alatt,már tekintélyes fürdőhelylyé lett, és hogy ez most már rohamosan fog haladni a teljes kifejlődés felé, ahhoz többé kétség nem férhet. — Philippovich István a kultuszminiszter által Somogy vármegyébe áthelyezett kir. segédtanfelügyelő — folyó humán hivatalos működését megkezdette. — Elgázolta a vonat. A déli vasút gyorsvonata — mint tudósítónk írja — múlt hó 24-én elgázolta a 124. számú pályaőr nejét, a ki szenvedett sérülések folytán rögtön meghalt. — A kir. tanfelügyelőség hivatalos órái július hó elsejétől kezdődőeeg reggel 7-től d. u. 1 óráig fognak megtartatni. — Holdfogyatkozás volt folyó hó 3-án, mely alkalommal csaknem teljesen elsötétedett a hold. Az égboltozat felhőtlen lévén, igen sokan gyönyörködtek Fonyód-fürdőtelepen a fenséges Balaton tükrén a szép égi tüneményben. IRODALMI KERT. Báli emlékek. Szólt édes hangja a zenének, Mikéntha bűbájos tündérek Varázsos tánczot lejtenének . Úgy tetszett nékem az a látvány, Mikor a nagy teremben állván, Végignéztem a sok szép lánykán. Kábító képtől meghatottan A szép sereg közt megállottam: S az ingó, nagy tömegből nyomban Kivált egy bájos nő alakja, Ruhája, fodros, tiszta habja Előttem szépen elhaladva, Mosoly sugárzott kék szemében S midőn e két csillagba mértem, Rebegtem lázas epedésben : Te vagy az, lelkemnek bálványa, Te, a kedves, mosolygó lányka, Éltemnek édes üdve, álma . .. Neved suttogva önfeledten Karcsú derekad átöleltem S repültünk át a fényes termen . . . Megdobban a szivem, valahányszor tereád gondolok: szerelemi Valami jóleső, mámorba ringató illatot érzek, a május illatát és beleképzelem magam abba a korba, amikor még szerettem, hittem, amikor még a szenvedés is öröm volt nekem. Tudom, kiérzem, gyönge az én tollam ahhoz, hogy leírja azt a nagy szerelmet, most. .. kopott, üres szívvel. Gyöngeségem tudatában szeretném visszerezni a sok elpazarolt csókjaimat és a könnyelműen eltékozolt érzéseket. Hiába, hiába .... .... Ott könyököltünk az ablakban és néztünk le a Jükörútra, ahol valami lázas idegességgel mozgott a nép. Este volt, egyike azoknak a kellemes nyáreleji estéknek, amikor még a fővárosiak is szívnak egy csöpp üde egészséges levegőt. Azért ellepték az aszfaltot. Fölhangzott egy-egy jókedvű kacagás is, egyébként nincs semmi különös az egészben — haladt lassan, nagyon lassan, hosszú széles szalagban a nép, szinte czammogott. Hasonlított az egész egy fiatal, életerős asszonyhoz, aki leánykorában oly könnyen mozgott és mihelyt pár hónapos asszony, séta közben Hoszni kacsád fűzve karomba — Bár mindörökkön tartott volna — Sétáltunk lassan, andalogva . . . Borongva gondolok a bálra, Midőn szemed fényes sugára Ragyogva hullott bus orczámra . . . S szivem megtelik újra kéjjel Lázas örömmel, üdvösséggel, Miként ez édes, bűvös éjjel. Vajda Elemér A szerelem. ... Nem tudom, hogy van, sokszor önkéntelenül is egy ismeretlen világba jutok, ahol a múlt sötét távlatából megjelennek egyes alakok. Jönnek, jönnek azon a hosszú utón, némelyik arcán az öröm látszik, a másikon valami borús fájdalom ül és úgy jön szomorú arccal, kisírt szemmel, gyászosan. Minél közelebb érnek hozzám, annál ösmerősebbek lesznek, némelyiküket egészen felismerem, tisztán látom kibontakozni abból a ködből, aminek a neve: feledés. Hosszasan elnézem ezeket a ködbe meg árnyba foszló alakokat és — mintha ajkuk lett volna —, elkezdenek beszélni a múltról, örömről, szerelemről, boldogságról, kínről, szenvedésről... Hiszen régi ismerősök. Aztán eltűnnek és megjelen egy szép, lengő árnyék, leomló, dúsfekete hajzata van, szelíd, jóságos szemmel tekint rám és suttog a mi szerelmünkről. Mindig csöndesebb, lágyabb lesz a hangja, aztán könybe borul a szeme és kicslt keservesen, igazán... Halvány szomorú az arcza, mintha sok lelki szenvedésen ment volna keresztül. Mégis a legszebb valamennyi fantom között. .... Közbe-közbe valami nagyon szomorú nóta is belecsendül az egészbe — az én ébren álmodásomba, az is tele van gyászszál, mintha, csak két tönkretett lelket kisérne a temetőbe: egy szerelmes, boldogtalanleányt s egy pályatévesztett nyomorult fiút.... .... Mikor vége van ennek az álomszerű jelenésnek, elkezdek gondolkozni, hiszen olyan jól esik visszagondolni a múltra. Mert én is szerettem, tiszta, szentséges szerelemmel!... I. elegáns lomhasággal kapaszkodik a férje karjába. .... Hosszasan néztünk egymás szemébe. Jó volt egy pillanatra megfeledkezni mindenről-mindenről. Azt hittük a mi szerelmi extázisunkban, hogy nincs az életben boldogtalanság. Visszagondoltunk arra az estére, amikor a Nemzeti Színházban végignéztünk Pailleron pompás darabját: »A hol unatkoznak» és annyira lelkesedtünk Reville herczegnőnek azért a mondásáért: »Higgyék el, az életben a legnagyobb gyönyörűség a szerelem !« Nem voltunk képesek odapillantani az élet kulisszái mögé, ahonnét sokszor fájdalmas sóhajtás, szivettépő sírás hallatszik. Azt se tudtuk, mi lesz, csak annyi volt az egész : szerettük egymást azzal az őrületes szerelemmel, úgy ahogy csak egyszer képes az ember szeretni, szerettük egymást azzal az édes, boldogságos érzelemmel, amit most sokszor szentimentalizmusnak gondolok. Istenem ! olyan jó is volt akkor egy perezre megfeledkezni a világról . .. De azután, mintha hűvös szél jött volna a városliget felől, fölébredtünk az álomból, ujjaink hirtelen kisiklottak egymásból. Eszünkbe jutott, hogy mi soha — de sohase lehetünk egymásé. És akkor odahajtottad a fejedet a vállamra és azt daloltad elhaló, suttogó hangon : »Mit is ér a mi szerelmünk. Ha egymásé nem lehetünk Sohasem* . .. I. .... A bucsúzás. Attól féltünk leginkább, de hiába. Szerettem volna egyszerűen megszökni, hogy ne tudj semmit rólam, de nem lehetett.. Mikor elmentem azon a szép nyári délelőttön a házatok előtt, valami legyőzhetetlen vágy fogott el, hogy mégis látnom kell téged. Azt hittem, jót tesz a búcsúzás. Mit is kerestem volna ott melletted : szegény, nyomorult, szürke gyerek, akinek nem volt egyebe, csak a szíve, az meg mit ér a mai világban : semmit. Te hozzászoktál a fényhez, a gazdagsághoz, én a szenvedéshez. Már előre próbálgattam, mit fogok neked mondani. Hát csak azt:Etuska feledjen el, hiszen úgy sem ér a mi szerelmünk semmit . .. Mégis most is látlak képzeletben. Ki volt sírva a szemed és én olyan szomorúnak láttam mindent abban a pazar eleganciával berendezett szobában. Temetés volt a mi bucsúzásunkban. Eltérnéltük azt a mélységes, szenvedésben is boldog szerelmet. Hasonlított a mi bucsuzásunk egy zseniális, fiatal festő képére. Egy szegény asztalos családjában meghalt valaki . Szomorú csöndesség volt a kis szbában és az édes atya fájdalomba borult arczcal gyalulja a koporsót Ott künn pedig ragyogó napfény sziporkázik, mintha semmi köze se lenne a természetnek ahhoz, csak ott, ebben a kis szobában van gyász. ... Mi is sirattuk, eltemettük, gyászoltuk a szerelmünket és míg kívülről behatolt a zaj a vidám, kaczagás a szobában és a nehéz selyemfüggönyön beszűrődő napsugár vígan tánczolt a bútordarabokon, addig — micsoda antitézis ! — szomorú, megtépett szívvel búcsúztunk. Most már csak arra emlékszem, amikor te odaültél a zongorád mellé és ezt a nótát játszottad. Ha te elmész nemsokára messzire, jutok-e majd néha-néha eszedbe ... A végén reáborultál a zongorára és ott zokogtál csöndesen.