Somogyi Ujsag, 1907. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-02 / 1. szám

e nyíltan, de jótékonyságát ne ala­­csonyítsa le odáig, hogy léha mula­tozások védő köntöséül szolgáljon. Nagy, igen nagy erkölcstelen­ség, amikor valaki víg h­ejehujával, mulatozással akarja elfojtani az éhezők jajját, a fázok zokogását. Erkölcstelenség, mert szinte gúny tárgyává teszi az emberi lélek érzületeit. Más a mulatozás, a vigadás és más a jótékonyság. Valamint a tüzet vízzel párosítani nem lehet, úgy nem lehet együvé forrasztani az élet magasságait és mélysé­geit sem. Igen, szükség van arra, hogy a szaköltödőkön segítsünk, még­pedig mennél hamarabban és sür­gősebben. De ez a segítség ne legyen jótékonyság, ne legyen könyöradomány, hanem nyújtsunk módot és alkalmat mindenkinek arra, hogy egyéniségéhez mérten a saját erejéből boldogulhasson. Jegyezzük jól magunknak, ezt nem a könyörület parancsolja, hanem a jog követeli, az a jog, mely egy­formán áll szegényre és gazdagra, szerencsésre és boldogtalanra. Gyűl, gyűl egyre az elfojtott keserűség. Halmozódik a gyúlékony tüzelő és tisztán a véletlenségtől függ, mikor jobban pusztító lángra. Minek várjunk tétlenül, tehetetlenül erre a pillanatra? Fogjunk hozzá mielőbb addig, míg nem késő, amíg módunkban áll magunk készítette mederbe terelni azt a kitörést, mely végzetessé válna, ha a maga utján haladna vakon tovább. Változtassunk a társadalmi ren­den. Szabadítsuk fel a földet, melyet előítélet, a múlt idők sötét elfo­gultságában fogantatott törvények bilincsben tartanak. Adjunk min­denkinek módot és alkalmat arra, hogy megmutassa, mily feladat teljesítésére, melyik működési kör betöltésére rendelkezik elegendő erő­vel és tehetséggel és aszerint tegyük lehetővé mindenkinek, hogy a tár­sadalomnak hasznot hajtó és amel­lett boldog tagja legyen. Vagy nem félnek e a tisztelt farsangoló urak és hölgyek attól, hogy az éhes tömeg gúnynak veszi, ha kacagással, mulatozással akarnak segíteni baján? Hagyjuk el tehát a cifra sal­langokat, mulassunk, ha kedvünk tartja, de a­mikor jótékonyak akarunk lenni, akkor legyünk igazán azok. Divajkodással, mulatozással még nem segítettek senkin soha. Más városban mentünk tehát szeren­csét próbálni, de vesztünkre. Ott már mi­­előttünk egy cirkusztrupp ütötte fel sátor­fáját és a mi szerény színlapjaink nem tudták túlharsogni a cirkuszi kikiáltó trombi­táját és a cintányér harsányan hívogató zenéjét. Beütött az ínség időszaka. A szokat­lan hideg idő s a hiányos táplálkozás ágyba döntötte társulatunk felerészét, a másik rész pedig lankadatlan hévvel igyekezett rést törni a közönség jéghideg közönyén. Mind­hiába. Repertoriunk legszebb darabjai mind üres házak mellett kerültek előadásra. Igaz­gatónk kétségbe volt esve, úgy hogy még nekünk kellett őt vigasztalni, mikor gázsi fizetéskor csak könnyekkel tudott kielégíteni. A jó módban szerzett ruhák mind lemaradoztak rólunk, hol itt, hol amott a zálogban s a dermesztő hideg időben felső­kabát nélkül, vékony lerongyolt ruhákban játszottunk minisztereket, hercegeket és elő­kelő gavalérokat. Ekkor, a végszükség utolsó pillanatá­ban, jelent meg beborult láthatárunkon Kenessey Muki, a vidék leggazdagabb gentrije. Veszettül belebolondult primadon­nánkba. Vége hossza nem volt azután a dáridóknak, mit természetesen a gazdag Kenessey fizetett. Ha nem jött közönség a színházba, Kenessey Muki egymaga kibérelte az összes helyeket és úgy bocsájtotta be a színházi élvezetekre sóvár ingyen publikumot. Ismét felragyogott szerencsecsillagunk és elfelejtettük mind ama nyomorúságunkat, melyekben eddig részünk volt. Csak Ruby Sándor nézte rossz szemmel a dolognak ilyetén való javulását. Sehogy sem tetszett neki, hogy Kenessey annyit forgolódik a primadonna körül. A­mitől félt az be is következett, mert egy szép napon Kenessey Muki megkérte Györgyey Ilonka kezét. A primadonna pedig nem utasította vissza a kérőt. Szegény Ruby Sándor! még beszélni se lehetett vele, annyira szívére vette a dolgot, hogy egé­szen belebetegedett. «■ Fényes estre készülődtünk. Györgyey Ilonka mielőtt Kenesseyhez férjhez ment volna, még egy utolsó előadásban akart el­búcsúzni a világot jelentő deszkákról, pálya­társaitól és a közönségtől. Legfényesebb, leghatásosabb darabját választotta ez alkalomra. Rozemundát, vagy a Szegénység átka, volt a címe a darabnak­­ ma már ismeretlen, de akkoriban sokat sírtak láttára a színházlátogatók. Györgyey adta Rosamundát, míg part­nere Ruby Sándor volt, ki bár betegen, de mégis elvállalta szerepét. Az egész színház zsúfolásig meg volt telve. Mindenki kíváncsi volt a színésznőre, ki oly szerencsés volt a vidék legelső gavallérját elhalászni. Az előadás gyönyörűen ment, a szerep­lők remekeltek. Györgyey és Ruby felejthe­tetlenné akarták az estét tenni. És az sike­rült is neki. Leghatásosabb jelenet a har­madik felvonás végén játszódott le, Oltra­­mund, a szegény lovag esdekelve kéri Rosamundát, hogy ne menjen a csúf, de gazdag Lothár lovaghoz feleségül. Rosamunda bár szereti Oltramundot, de a pompa és fény kedvelése Lothárhoz vonza. Mindnyájan meghatottan vettük észre, hogy milyen hasonlatosság van néha a tragédiák és az élet eseményei között. Rosamunda hajthatatlan marad. Most Olt­­ramund kirántja tőrét és e kiálltással: — Ha enyém nem lehetsz, úgy másé se légy. — Markolatig döfte Rosamunda keblébe, ő maga pedig kardjába dőlt. A közönség tapsorkánya nem akart megszűnni, a hatásosan megjátszott jelenet után és toporzékolva követelte Györgyei és Ruby megjelenését a függöny előtt. Azok pedig nem hallották már a szűnni nem akaró tapsokat és kihívásokat, hanem szép csendesen feküdtek egymás mellett, boldog mosolylyal ajkukon, kiengesztelődve a halálban. „SOMOGYI ÚJSÁG“ Egyről-másról. Nem szólottunk, a mai korszakban divattá vált, úgynevezett »jótékony­adakozásról,« mindaddig, míg a »szezonja« le nem járt. Féltünk tőle, hogy megvádolnak ben­nünket azzal, hogy nagy kárt teszünk az éhező emberiségnek. Most azonban már, mikor a közönség jó nagy része kijótékonykodta ma­gát, tekintsünk körül kissé ezen úgyneve­zett »jótékonyság mezején.« Összeadják filléreiket, a jóhiszemű em­berek, egy valaki kezére, aki elhatározta magában és nyomban ki is kiáltotta magá­ról, hogy ő a szent jótékony­ságra áldozza egész életét.Akik pedig önként nem adakoznak, azokat majdnem kényszerítik, sőt bátran elmondhatjuk, hogy »pumpolj­ák,« a jótékonyság nevében. Összejön azután egy bizonyos összeg pénz, több élelmi­szer és a szent ünnepek alkalmából osztják ki, az úgynevezett szegényeknek. Mert hát ezek csak »úgyneve­zettek.« Hogy is ne? Hiszen szabad óráikban, mikor nem könyör adományokért kell menniök, mosónők, takarító­nők stb. És pedig milyenek ! ! Az Istennek sem mennek el mosni ! - 60 fillér napszám, reggeli, tízórai, ebéd, uzsona és vacsora kikötött bér nélkül. De a tízóraihoz legyen ám egy üveg sör, az ebédhez, vacsorához pedig fél-fél liter bor is-Amelyik házi­asszony ezt meg nem adja, azt kineveti, a könyör adomá­nyokra pályázó díszes mosón­é. Mikor azután megjön a könyör ado­mányok kiosztásának »szezonja,« oly alázatosan oly keverves könyörgések között mennek oda, felvenni a jótékonyság gyümöcsét, mint az éhhalál­lal küzdő nyomorék. Mikor pedig megjön a könyörületes­­ségre alapul szó­gáló ünnep, olyan d­á­r­i­­dót, t­eveszélyt rendeznek, a pénz, esetleg kapott liszt eladási árából, hogy majd a házoldalát rugdossák ki. Biztos tudomásunk van róla, hogy így történik. A »szemérmes szegények,« akik igaz reá volnának szorulva, ember­társaik segélyére, nem kürtölik ki nyomorukat inkább nélkülöznek és éheznek, így azután nem kap­nak semmit. Ajánljuk figyelmébe a fentieket, azok­nak, akik — csak gyanítható okból, — foly­ton a »szent könyörület nevében óhajtanak maguknak babérokat szerezni. Sapritti, 1907. január 2.

Next