Somogyi Ujsag, 1909. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1909-01-06 / 1. szám

W A./JL UVJI J- i UOUxiUCi De él a remény bennünk s a re­mény, ha sokszor csalóka lidércfény is, mely minduntalan felcsillan, hogy ingoványba csalogassa a benne hívőt, mégis uj erőt kölcsönöz a küzdel­mekhez, m­ely reánk vár s amelynek megvívása erkölcsi kötelességünk. A nélkülözések, a szenvedések megerősítik a bátort s ki fog kis­­hitűen kételkedni egy szebb jöven­dőben, egy boldogabb korszak el­jövetelében?! Az uj esztendő, hogy mit rejt titokzatos méhében, nem ismeretes földi halandó előtt. A gondviselés úgy osztotta be, hogy senki jövendő sorsát előre meg ne tudhassa. Mert hányan lennének, kik látva küzdelmük eredménytelensé­gét, azt idő előtt abban hagynák s maguknak s az egész társadalomnak mérhetetlen károkat okoznának. Mert régi dolog az, hogy semmi, de egy­általán semmi sem vész el a termé­szetben. Az erők, melyek hiába való célokért fecséreltelek el, hasznára válnak az utódoknak, az ősök véres küzdelmei napsugaras békét bizto­sítottak az unokáknak. Azért hát nem kell elcsüggednünk. Ezer esztendeje veri már a magyart a Teremtő, de ime, mégis él a magyar, áll Buda még s jelenünk hatalma­sabb, fényesebb, a külföld előtt méltányoltabb, mint midőn négy tengerben hunyt le a magyar nap s három földrész dicsérte, de egy­ben félte is a magyarok erejét. Az uj esztendő születésekor öröm­mel köszöntjük s egy szivvel-lélük­­kel kiáltjuk a régi francia mondást: — „Le roi est mort, vive le roi! “ Meghalt a király, éljen a király! Meghalt az esztendő, éljen az új esztendő! A szívbajos férj hirtelen meghalt. Öz­vegye szánalomból r megsiratta, azokkal a személytelen könnyekkel, melyeket a nők minden alkalommal megtalálnak. Aztán akaratlanul is azt mondotta, hogy végre is megkezdheti az életet. Megkönnyeb­bült anélkül, hogy ezt bevallotta volna magának, letörölte könnyeit, az ibolyákat csak felüdítette a zivatar. Igazán elbájoló jelenség volt. Finom ajkai félig kinyíltak a nem ismert boldogság városában, de a régi, még nem feledett bánat elfojtotta mosolyát. Gilbert de Cérans, aki jobbján ül, azt mondta neki, örül, hogy ma este mellette lehet. Halkan társalogtak, mély hangon, a nő szerette ezt a hangot. A férfi oda volt, a nő még nem, de tudta élvezni ezt a hangot. Gilbert, aki nála sokkal idősebb volt, komolyan és gyön­géden szerette őt. A nő megértette, hogy amaz végtelenül kegyeli és ez a gondo­lat végtelenül jól esett neki. Eközben kanala hegyével szedegette a habot cso­koládéjáról. Két gyönyört egyesített így : egyik az ingjét, másik a szívét csiklan­dozta. Geneviéve még kis leány volt. Cé­rani az ég egy darabját mutatta neki éppen ama hires palota fölött, ahol Cas­­tiglione grófné élte le utolsó éveit, ön­kéntes börtönében, hogy ne mutassa sen­kinek azt az arcot, melyről eltűnt diadal­mas szépsége. A nyugvó nap fénye itt halvány rózsaszínű volt s utolsó hullámai zöldes arany párába oszoltak, raig a ze­nit mindegyre sápadt, mint az érc, mely­ről elszállt az élet. — Azt mondaná az ember, hogy az ég csupa szerelem — mondta Corans — az­után mind a ketten elmerültek az esthaj­nal gyönyörködésébe. — Ni­ni, Freddie ... itt van a Freddie ! . . . Egy magas, nagyon is angolos külsejű legény tartott az asztal felé. Ezek a csi­nos madaine-papagályok már mind feléje néztek, kecses fejük egyforma mozdulatá­val, Geneviéve csak úgy, mint a többiek. A belépett fiatal­ember feltétlenül csino­sabb volt Céransnál, ki amellett nem is volt cotillon rendező és pole bajnok, mint emez. És amint az asztalok között tova­lépett, mindenütt egy-egy kérdéssel fo­gadták. — Nos, Freddie, hogy áll a camping ? — kérdezte egy kis barna. — Minden rendben van. Vezetünk. És ti? Jó a programm? — Remek ! — Bravo, Freddie — min­denre van gondja — hangzott feléje tarka egyvelegben. Geneviéve arca elvesztette álmatag szerdeségét, egy kicsit rózsaszínű lett, szemei fölragyogtak. Igaz, nem volt sze­relmes Freddiebe, de ez a fiú a vidámsá­got, a mozgást, a zajt, ezt a három gyö­nyört képviselte szemében. Hirtelen maga is kérdéssel fordult Freddiehez, részleteket kérdezett a terve­zett parti felől és elragadtatva tapsolt ke­zével. Cérans, aki egyszerre magányosnak érezte magát e zsivajban, eltávozott volna, de nem tette, mert úgy hitte, hogy hir- VI5K095ZKY JÁNOS műkertész KAPOSVÁROTT. Ajánlja dúsan­­'lifillfil’ll’U jótállván az oltvány faji minőség .. ...... TniKnllImm géröt is- Ajánlja rózsa és egyéb felszerelt .... 1 lllUllUlllill­­­y virágkertészetét. Elvállal uradalmaknál és magánosoknál parkírozásokat, fásításokat és minden a kertészeti szakmába vágó munkálatokat. ::: Csokrok és koszorúk a legszebben és legjutányosabb áron készíttetnek és szállíttatnak. Célja: jó, szolid és olcsó kiszolgálás. A közönség szíves megrendeléseit kéri. Egyről-másról. Nagy napja volt f. hó 4-én Kaposvár városának. A városi képviselőtestület azon tagjai helyett, akiknek mandátuma lejárt, kellett újakat választani. Jobban mondva a régi elavult vér helyett új vért kellett ereszteni a „torony alatti“ kormányzóságba. Szép dolog a képviselőtestület tagjának lenni !! Körülbelül 25000 ember képét viselni, he­lyette gondolkodni, bizony nem bolondság. Ki is válogatják oda rendszerint a város elittjét. A képzettebb lakásokat. A részrehaj­­latlan, okos, vezetésre képes embereket. Mert hát nem mindegy ám, ha az illető képviselő a képet akár a hátán, akár elül viseli!! Ez csak úgy látszik Kaposvárott mindegy! Mert itt bizony, — a „függetlenségi kör“ magasztos dicsőségére, — a képviselőség magasztos eszmélyéhez képest, oly tiszta ke­rült ki győztesen, hogy erről jobb hall­gatni. A képesség meg van ugyan egy párnál, a szó legszorosabb értelmében , mert lett olyan képviselő is választva, aki már előbb is tényleg képet viselt, csakhogy hátul, — no persze a hátán, — sőt nemrég a „handle“ »handle“ szavaknak utcahosszatti kiabálásától sem riadt vissza, árulván hattyújában gyászüt, pertlit, gyócsot, gatya­­madzagot. Most azután a képeket elül­tették, és 25000 kaposvári lakos képe ragyog tudományos, műveltségtől sugárzó homlokán. Hogy a batyuval mi lesz ? Azt még nem tudjuk ! Talán a „függetlenségi kör“ ereklye­­múzeumába kerül, a kör örökemlékű haza­fias gondoskodása szimbólumául. Azt azonban hallottuk, hogy városunk nagy képviselője, legújabban, valamelyik nagyobbszabású kutya bőrére áhítozik, hogy a kereskedelem terén elveszett neve helyett, protektora a „függetlenségi kör“ útján, reá­ljj nemesi nevet és nemességet szerezhessen. Meg is érdemli ezt! Okos tanácsadója lesz Kaposvár váro­sának ! Oda fogja ő majd a város gazdaságát segíteni, ahova ő, mint kereskedő jutott! Azután a város is legföljebb csődbe ke­rül. Elveszti a nevét. Ez pedig nem nagy baj. Fölvesz egy másik nevet. És megkez­dődik újra a tülekedés a városi mandátum után. Városunk hatóságát vannak olyanok, akik azzal vádolják, hogy nem előre látó, hülyé­nek is elnevezte! No, most azután megmutatta, hogy az igazi előre látás egyedül nála van meg. Ki az isten csudájának jutott volna eszébe, hogy a városi képviselőtestületi tagságot az iskola­épületben kell választani! A városi tanácsnak eszébe jutott. És nagyon be is vált! Mert most a városi képviselőtestületi tag urak legújabb matadorjai megtudták.

Next